Kína napjaink gazdasági, politikai és katonai szuperhatalmának számít, egyre inkább megközelítik az USA-t és pár évtizeden belül meg is előzhetik őket bármelyik területen. A kulturális teljesítményei viszont ahogy én látom, messze-messze elmaradnak ettől a szinttől. A mai Kína főleg azt tekintetbe véve, hogy a világ egyik legnépesebb országáról van szó, kulturális téren nem sok mindent tud felmutatni.

A kínai high-tech technológia most kezdi beérni az élmezőnyt, a matematikusaik pedig annyira jók, hogy a diák olimpiákat nagy fölénnyel nyerik, az USA csak azért tud második lenni, mert a csapatában honosított kínaiak vannak. Az ősi kínai kulturális hagyományokat szintén jól ismerjük, ezen kívül még a gasztronómiájuk is világhírű. A sport terén megint nagyhatalomnak számítanak, de a modern kultúra nem a sportot, hanem elsősorban a filmet, zenét, építészetet, irodalmat, az ezeken a területeken létrehozott műalkotásokat jelenti. Érdemes mindig hosszabb időszakokat, sok évtizedet áttekinteni, és így összehasonlítani más országokkal: ez alapján úgy tűnik, hogy Kína modern kori kulturális teljesítményei eléggé szerények.

A kínai filmek közismerten a „karatézós” filmek, bár az ő esetükben valószínűleg inkább a kung-fu megnevezést kellene használni. Bruce Lee azonban az USA-ban élő kínai volt, Jackie Chan pedig Hong-Kongban született, egyikük sem Kínában élt és ezek a filmek inkább amerikai-hongkongiak voltak, semmint kínaiak. Az utóbbi évtizedben azonban ez a filmes vonal is eltűnőben, és azt hiszem mindennél többet mond az, hogy amikor a kínai születésű Chloé Zhao rendezői Oscar díjat kapott (USA-ban készült filmjéért), ezt a hírt Kínában kicenzúrázták.

Építészet terén sem jobb a helyzet, habár vannak híres modern kínai épületek, ezeket azonban nem kínaiak tervezték. Kínai írók és komoly zenét művelők között vannak bár világhírűek, de egyikük sem Kínában él, általában már a tanulmányaikat sem ott folytatták. Igazából nem nagyon lehet tudni, hogy mi történik Kínában a kultúra területén, és érdemes lesz ezt a kérdést egy kicsit még fejtegetni.

Ha ázsiai filmről van szó, akkor itt van például Japán, az ő kultúrájukat már a múlt század második felében megismerhettük a világhírű filmjeiken keresztül. Az ázsiai filmajánlóban ma is szerepelnek Japán filmek, de erősen jön fel Dél-Korea is, Oscar-díjakat is kaptak az utóbbi években és a popzenébe is be tudtak törni. Az indiai filmgyártásnak különösen nagy hagyományai vannak, bár ők sokkal inkább a mennyiségre mennek mint a minőségre, mégis vannak élvezhető és jelentős Oscar-díjas filmjeik is. A brazil, mexikói és török szappanoperákról pedig mindenki hallott, ezek igen „exportképesnek bizonyult” kulturális termékek, kevésbé kifinomult fogyasztói igények kielégítésére. Rajtuk kívül is bejelentkeztek a világ filmművészetébe egyéb feltörekvők, még Irán is, ahol a filmek nézését a vallás egy időben még tiltotta is, Kína viszont nincs sehol.

Oroszország mindig tud kiemelkedőt alkotni a filmművészet és irodalom területén, a komolyzenében művészeik világhírűek. Ezen kívül vannak bőven újszerű, modern épületeik, és bár ezek egy része külföldi, például francia tervezőkhöz kötődik, számos új épületet viszont már orosz tervezőirodák alkottak meg.

A kis országokról pedig még nem is volt szó, mint például dánokról, norvégokról vagy éppen rólunk magyarokról. Az irodalom és filmművészet terén voltak bőven nekünk is Európában vagy akár Európán kívül is igen nagy sikert aratott alkotásaink az utóbbi időben. Érdekes az is, hogy bár a könnyűzenénk nem különösebben érdekes másoknak, a komoly zenénk viszont világszínvonalú. (Érdekes módon egyes nagyobb európai országok kulturálisan mintha egy kissé hullámvölgyben lennének, de ez most túl nagy kitérőt jelentene.)

Mi lehet az oka annak, hogy Kínának kulturális téren alig vannak más országok számára értékelhető alkotásai, a hihetetlen gazdasági fejlődés és növekvő politikai befolyás, erősödő katonai képességek ellenére hogyan lehet, hogy egy szuperhatalom kulturálisan törpe maradt?

Az egyik lehetséges ok, hogy a kínai kultúra mindig is nagyon belterjes volt. Elzárták magukat a világ többi részétől, találmányaik se nagyon tudtak elterjedni és nem is nagyon érdekelte őket a világ többi részének életmódja vagy ízlése.

Másik faja ok lehet, hogy a kulturális fellendülés késéssel fogja követni a gazdasági fejlődést. Amilyen hatása van most az amerikai kultúrának a közízlésre, talán hasonló mértékű lesz a kínai pár évtized múlva. A kínai „karatés” filmek lehettek a növekvő kulturális hatás előhírnökei, habár ez a folyamat az utóbbi időben mintha elakadt volna.

A harmadik lehetőség, hogy a kulturális elszigetelődés nagyon is tudatosan a jelenlegi kínai vezetés politikája. Megjegyzem, hogy mióta Putyin keményvonalassá vált, az orosz kultúra is inkább befelé forduló irányokat mutatott, például nem támogatták a nemzeti vonalnak nem megfelelő filmek készítését. Kína még inkább egy „fekete doboz” ilyen szempontból, valószínűleg nem nagyon támogatják az utóbbi időben az egyéni vállalkozó szellemet és a művészi önkifejezést sem, ezt mutatja az is, hogy minden sikeres kínai művész emigránsnak mondható, nem is nagyon járnak haza. A bekeményedő diktatúra lehet valószínűleg a fő oka annak, hogy a kínai kulturális teljesítményeket az utóbbi időben nem nagyon jegyzik sehol.

A szélsőjobboldali, vagy másként mondva nagyon konzervatív felfogású ember számára csupán azok a dolgok léteznek, amelyek részét képezik a sok évszázados hagyománynak. A többi, a felvilágosodás óta létező dolog számukra csak porhintés, ármány és cselszövés. Nézzük sorban:

Önkormányzatiság, autonómia:

Maximum a hűbéri rendszert tudják elképzelni, a személyes függőségek rendszerét. Ezzel szemben semmiféle törvényes keretek által behatárolt önkormányzatiság, sem autonóm csoportok működése nem illeszkedik a katonás felfogásukhoz.

Demokrácia

Európa országainak nagy részéről nem mondható el, hogy a demokráciának sok száz éves hagyományai lennének, a vezérelvű felfogásnak annál inkább. Mivel viszont manapság a nyílt diktatúra szalonképtelen, ergó a legalapvetőbb demokratikus játékszabályokat be kell tartani, viszont a hangsúly itt a játékon van és nem a szabályokon, a játszadozás pedig nem igazán komoly. A vezérelvűség ezzel szemben tiszta és világos helyzet, azt kell tenni mindig, amit a vezér mond, amit a vezérkar dönt. Elvileg a demokráciára is elmondható ez, amiben mégis más a vezérelvűségnél az a visszajelzések igénye, nyilvános viták során születő döntések és kompromisszumok keresése.

Win-win szituációk

A demokrácia arra a feltételezésre épül, hogy nem véges összegű játékokról van szó, ahol az egyik fél csak a másik fél rovására lehet gazdagabb. A legősibb ösztöneink, indulataink ezzel szemben farkastörvények, ahol az agresszió a legfontosabb eszköz. Az együttműködés keresése, a bizalom az idegenekkel, a „falkán kívüliekkel” szemben már olyasmi, ami sokkal inkább a modern társadalmak jellemzője.

A piac láthatatlan keze

Különféle gazdasági törvényszerűségek létezése nem mindenki számára eléggé hihető, sokan azt gondolják, hogy a „láthatatlan kéz” gonosz emberekhez tartozik, akik összeesküdtek annak érdekében, hogy kényük-kedvük szerint manipulálják a társadalmat, főként a politikusokat. Van persze néha ebben is valami, a lobbi csoportok szerepe nem elhanyagolható, sőt ki is mutatható, mégis az a helyzet, hogy a kereslet-kínálat törvénye már önmagában is a legtöbb esetben sokkal hihetőbb magyarázatokat kínál, mint különféle ellentmondásos és zavaros összeesküvés elméletek.

Értelmiségi, főként humán értelmiségi

Megint gyanús kategória, hiszen a hagyományban nem létezett a tankötelezettség, ezen kívül a papok latinul miséztek. Ahol Gutenberg először kezdett könyveket nyomtatni, ráadásul a lutheránusok azt hirdették, hogy az emberek maguk olvassák a Bibliát – ahol mindennek sok évszázados hagyományai is vannak, azokban az országokban a közfelfogás is más, mint Európa nagy részén, vagy épp  a muzulmán világban, ahol a könyvkiadás sokáig tiltott volt.

USA

Egy gyanús államalakulat, ami szabadkőműves összeesküvés gyümölcse, - még az amerikaiak között is alighanem sokan vannak, akik ezt a fajta nézetet osztják. Hiszen saját törvényekkel rendelkező államok alkotnak egyetlen államot, nem beszélve arról, hogy királyságnak náluk semmiféle hagyománya nem volt, - ez valójában nem létezhet, csak valami gonosz dolog lehet. Szélsőjobboldali ember sosem mond az USA-ról semmi jót, nem véletlenül, gyakorlatilag az ördög figurájával azonosítja. Ellenben a nagy, jóságos, romlatlan és természetes Oroszország számukra az igazi példakép.

Európai Unió

Ez megint értelmezhetetlen a számára, illetve csak egy módon értelmezhető, egy láthatatlan birodalomként, hiszen birodalmak a történelemben mindig is voltak. A Monarchia idejében az önállóságunk nagyobb volt – szerintük legalábbis, a történelmi tények sosem zavarták őket, az „alternatív tények” fogalmát vezették be erre, ami onnan jön, hogy a mítoszokra fogékonyabbak, mint a szárazan racionális tényekre. Az EU-ban gonosz bürokraták, akiket még gonoszabb lobbik rángatnak, ők kényszerítik az akaratukat a szegény szabadságszerető népekre. A világ leírásához a fekete és fehér szín tökéletesen elegendő. Popper Péternek volt egy érdekes bon-motja, miszerint léteznek szabadságszerető népek és léteznek igazán szabadok. (Ha szeretek valamit az nem jelenti azt, hogy meg is valósítom, ha szeretünk valamit az jelentheti azt is, hogy vágyakozunk utána, de elég könnyen feladjuk.)

Tolerancia

Az emberek sokféleségének elfogadása, tehát nincs szükség arra, hogy mindenki egy ütemre masírozzon és ugyanazt mondja, hanem megpróbálunk alkalmazkodni mások egyéni stílusához. Egy katonás szervezetben ez nem működik, és a hagyományos közösségekben elég sok katonás vonás volt, a mainál zordabb, jóval nehezebb életkörülmények nem nagyon tették lehetővé az „önmegvalósítást” vagy az „egyénieskedést”, az ilyen álmokat az elvárás szerint fel kellett áldozni a közösség érdekében.

Emberi jogok

Nagyon konzervatív szemléletben kötelességek vannak, a jogokat ki kell érdemelni jó magaviselettel, tehát nincsenek olyan alapjogok, amik minden embert megilletnek. A felvilágosodás mozgalma óta az az elképzelés terjedt el, hogy az emberi létezés, vagy inkább az emberhez méltó élet önmagában is jelent bizonyos alapfeltételeket, amiket mindenki számára elérhetővé kell tenni. Igaz, hogy ennek határait az egyes társadalmak nem pontosan ugyanazon a pontokon fogják kijelölni, ez mindig vita tárgyát képezheti. (Ami persze katonás szervezetben nem létezhet.)

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség

Ezekre a jelszavakra született válaszul az Isten, Haza, Család „szentháromsága”. (Nem áll szándékomban szentségtörő lenni és bármilyen módon elemezni ezen szavak tartalmát.) A konzervatív ember vagy egyáltalán nem érti, vagy pedig álságosnak tartja vagy a felvilágosodás eszméit, és abban legalábbis igaza van, hogy az ezeket vallók is csak a felületes jelentéseket ismerik. Mindkét világnézetnek megvan a maga helye és szerepe, és itt visszajutunk a toleranciához, tehát a „felvilágosodott” ember szerint a szélsőjobbos szemléletmód (nem pedig ideológia) parlamenti képviselete is feltétlenül kívánatos, hiszen része az emberi felfogások palettájának.

Tudományos szemlélet

Ez megint olyan, ami nem része a hagyománynak, az elvont gondolkodás évszázadokon keresztül csak egy szűk elit kiváltsága volt. A tudomány egy szektás, gyanús molyolás és manipuláció – ezt nem direkt mondják, hanem ez jön le abból, amiket mondani szoktak. Nem ismerik a tudomány működését, és ha valaki valamit nem ismer, az a szemében gyanússág válhat.

Vírustagadás, oltásellenesség, Amerika ellenesség, oroszpártiság, EU ellenesség, intolerancia – ily módon minden megfér a szélsőségesen konzervatív eszméket vallók körében. Igazából nincsenek a tudatában annak, hogy a fent tárgyalt fogalmaknak számukra nincs is valódi realitása. Habár nem szeretik a modernitást, mégis részei a modern társadalomnak ők is, méghozzá két okból. Az egyik, hogy sok általuk vallott érték a mai társadalmakban is fontos, másrészt ők lehetnek elvileg a B-terv (vagy C, D stb. terv) arra az esetre, ha a modern civilizáció alapjai nagyon megrogynának.

Ezen kívül amiatt sem tanácsos elítélni semmilyen felfogást, mert az ember nézetei is változhatnak korának előrehaladtával, és erős hatással van rá a társadalmi közeg is, ahol idejének jelentős részét tölti.

A tudomány szerint az univerzum gyorsuló ütemben tágul valamilyen rejtélyes „sötét energia” hatására, ami hasonlatként szolgál ahhoz a mindennapi tapasztalatunkhoz, hogy az emberek egyre inkább eltávolodnak egymástól, bár ez utóbbi miatt leginkább csak saját szellemi sötétségünket okolhatjuk.

Volt egy időszak a múlt század végén, amikor a különböző országok politikai folyamatai nagyjából egy irányba mutattak, de ennek már egy jó ideje vége szakadt. Az ezredforduló óta egyre inkább távolodnak egymástól az emberek politikai nézetei és általánosságban vett életfelfogásuk, ez sokfelé jellemzőnek mondható és Magyarország sem kivétel ebben. Az is feltűnő jelenség, hogy egyre kevesebb ember lakik egyre nagyobb házakban. Míg régebben egy lakóházban több generáció is élt, egy szobán is sokan osztoztak, ma már szinte mindenkinek megvannak a saját külön igényei, a személyes térigényünk nagyon megnőtt. A politika világa pedig jól láthatóan erodálja a baráti, rokoni és családi kapcsolatokat is.

A világ nem kétpólusú, hanem sokpólusú lett, a világpolitikában is a régóta létező kelet-nyugat szembenállás mellett ott van még az egyikbe sem sorolható iszlám kultúrájú országok köre, de például India, Törökország és az új szuperhatalom Kína is lavírozó politikát folytat. A hagyományos értelemben vett baloldalhoz sorolható nézetek között is nagy az ellentét, de a jobboldali „térfélen” sem szeretik egymást a mérsékeltek és radikálisok.

A véleménybuborékok eszméletlen nagyra nőttek, engem például zavar, amikor egy hírműsor három mondatában három hazugság van, ezek bárkinek feltűnhetnek, aki egy kicsit is tájékozott és elfogulatlan. Igaz viszont, hogy lehetnek az én „véleménybuborékomból” származó hírek, amik viszont engem fognak ugyanígy átverni.

Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor háromféle életmód fog egymástól élesen elválni, és ezt a folyamatot a klímaváltozás még jobban felerősítheti. Lesznek a technológiai forradalom nyertesei, aránylag szűk réteg, amelyik védett high-tech épületekben, magas életszínvonalon fog élni, viszont ökológiai sivatagokban. Lesznek „buckalakó-guberálók”, akik mély szegénységben élve napról-napra vegetálnak csak. Ezen kívül lesznek még diktátorok uralma alatt élő uniformizált társadalmak, az emberek lódenkabáthoz, Mao-egyenruhához vagy iskolaköpenyhez hasonlító egyen öltözetekben járnak majd és a központi ideológiát fújják.

Manapság már csak a különféle szélsőséges vélemények divatosak, ezek nagy része egyértelműen életellenes, vagy azért mert olyan fokú rendet szeretne látni, ami csak a temetőkben van, vagy pedig a szélsőséges individualizmus következtében elgépiesedett társadalom irányába mutat.

Az orosz-ukrán háború is ennek a szétszakadási folyamatnak az egyik kísérőjelensége. Békét szeretne a felek között majdnem mindenki, békét ugyan, de nem bármilyen áron. Belaruszban is béke van, hiszen az ellenzéket elüldözték az országból, de Észak-Koreában sincsenek lázongások. A háború mindenesetre nem focimeccs, ahol bárkinek szurkolhatunk nyugodtan hátradőlve, itt mindenki veszít, emberek halnak meg és szenvednek a pusztítástól nap mint nap. A veszély mindig fennáll, hogy a háború továbbterjed, eszkalálódik más országok felé, egyre pusztítóbb fegyverek bevetésével. Némi reményre ad okot, hogy ahogy a harcoló felek egyre inkább kimerülnek, ezzel párhuzamosan egyre erősebb lehet a békekötési szándék.

A folyamatok ugyan borzasztó pesszimista irányba mutatnak, de nem eleve elrendeltek, legalábbis vannak eszközök a kezünkben, amikkel mikroszinten is tudunk ellenük tenni. Ezen a ponton tehát érdemes venni egy nagy levegőt és gyakorlatias szemmel feltenni a kérdést:

Mi állíthatja meg a szétszakadási folyamatokat?

A társadalmakat az emberek közötti bizalom tartja össze. A pénz értékét is az abban való bizalom határozza meg, hogy holnap nem fog sokkal kevesebbet érni a mainál, ellenkező esetben nőni fog az infláció. A család ugyan a társadalom alapegysége, de ahol az emberek csak a családtagokban bíznak, ott az együttműködés törvényszerűen alacsonyabb szintű lesz és a kölcsönös gyanakvás konzerválhatja az elmaradottságot. Érdekes módon a gyenge kapcsolatok hálózata sokkal inkább összetartja a társadalmakat, mint az erősebbek. (Lehetnek persze negatív összetartó erők is egy közösségben, amik mások gyűlöletéről szólnak, de ez hosszabb távon rossz vért szül.)

Praktikusan erősítheti a társadalmat, ha az alapfokú oktatásban a gyerekek hasonló ismeretanyagot kapnak és hasonló élményeket élnek meg (rendezvényeken, kirándulásokon, sporteseményeken stb.), ily módon van egy erős közös platform.

A kultúra közvetítő ereje is fontos, azok a kulturális értékeink, amiket mindenki elfogad, legyen az akár népzene, akár hagyományaink ápolása, akár klasszikus írók művei Gárdonyi Gézától Lev Tolsztojjal bezárólag.

Fiatalabb korban valószínűleg kisebb még a távolság az emberek között, ahogy öregszünk úgy kezd a látásmódunk beszűkülni, tisztelet a kevés kivételnek. Tehát mindenféle képzés, felnőttkori oktatás és művelődés javíthat ezen. Itt fontosak lehetnek az élő, közvetlen kapcsolatok, hiszen a digitális világ nem eléggé személyes és túl hideg.

A munkahelyek is olyan közegek, ahol különféle felfogású emberek vannak „kényszerítve” arra, hogy együtt dolgozzanak, ideális esetben az a cél, hogy a munka menjen közös célok érdekében és ne egymás életét keserítsék meg. A vezetőség szerepe mindig meghatározó, de konfliktuskezelésünk módja és fejlesztése is fontos lehet. Sokszor a legnagyobb gondot a kommunikáció nem léte vagy hibás volta okozza.

Olyan emberek, akik többféle közegben is otthonosak, például falun és nagyvárosban is élnek időnként, sokféle emberrel beszélgetnek, fizikai és szellemi munkát egyaránt végeznek. De például a természetjárás is segíthet kitisztítani a fejünket a negatív gondolatoktól.

Lehet még nagyon sok minden, ami erősíti azt, ami minket összeköt mindazzal szemben ami elválaszt, én magam sem tudom még mi minden, én is kíváncsi lennék rá. (A filozófia és a tudomány egyik alapkérdése is az, hogyan lehetséges az, hogy a világunk egyáltalán létezik, a különféle dolgok is inkább hajlamosak létezni mint nem lenni.)

Alapvetően minden, ami az egoizmust erősíti és a durva ösztönökre hat mind elválasztó hatású, ezzel szemben a pozitív érzelmek hangsúlyozása, az empátia és alázatosság sokkal inkább erősíti a kapcsolatokat.

Ezt az állításomat be is fogom bizonyítani, közérthető módon. Hogy ki „őrült”, az a józan észhez képest határozható meg: arra az illetőre mondjuk, aki hosszabb vagy rövidebb időtartamra elvesztette a józan eszét, és egyfajta módosult tudatállapotban fanatizálódva gyárt magyarázatokat. Az őrültség nem teljesen „abnormális” jelenség, gyakorlatilag bárki hajlamos arra, hogy a számára kellemetlen helyzetekre például dühkitöréssel reagáljon, ezzel nincs is semmi gond addig, amíg a célja érzelmek kinyilvánítása, nem pedig az, hogy a nyilvánosság adta lehetőségekkel visszaélve követőket szerezzen magának. Másrészről viszont lehet valaki akár akadémiai doktor, még ez sem jelent mindig garanciát arra, hogy a későbbiekben is a józan mértéktartás és a racionalitás útján marad.

Épp azért hozom fel ezt a témát, mert az internet is tele van magasan képzett „őrültekkel,” akik a tudományos cselekvés helyett az „igét hirdetik”, saját meggyőződésüket propagálják meglehetősen indulatos módon. Ráadásul nem a szakmát akarják meggyőzni, hanem gerinctelen módon azokat a laikusokat, akik nem értenek mélyen az adott témához, viszont szívük mélyén vágynak olyan egyszerű megoldásokra, amelyek némi „megváltást” kínálnak nekik a sorsuk nehézségeire. Nem meglepő tehát, hogy oly sokan nézik és hallgatják a sarlatánokat.

Hogyan lehet belátni, hogy amit ezek az emberek művelnek, az nem tudomány? Ez a szavunk, hogy „tudomány” egy tágabb jelentéssel is bír, mivel régebben úgy is használtuk, hogy „Vajon milyen tudománya van ennek a személynek”? Amit ma már úgy mondunk, hogy az illető mihez ért, miben jártas, milyen területeken tett szert tudásra.

A tudomány sokféle lehet, nem csak azt a globalizált, elméleti összefüggésekre építő, analitikus tudományt takarja, amit általában értünk alatta. Létezik többek között leíró tudomány is, a botanika vagy a rovartan jelentős része is ilyen, például annak ismerete, hogy milyen állat vagy növényfajok fordulnak elő egy adott területen, ami szintén fontos, még ha az ilyen „ismereteket gyűjtögető” kutatók többnyire nem közismertek és háttérben maradnak.

Van még tágabb értelemben vett tudományosságnak egy harmadik fajta jelentése is, olyan ismereteket takar, amik egy adott feladat végrehajtásához kellenek. Például ha valaki asztalos, akár hobbi szinten akár pénzkeresetként, de rendszeresen készít bútorokat, neki is van másoktól tanult és saját tapasztalatokon alapuló „asztalos tudománya.” Például különféle faanyagokkal tud dolgozni, ismeri ezek tulajdonságait, a megfelelő eszközöket választja ki az adott feladathoz, ismeri a ragasztók, lakkok és festékek száradási jellemzőit, a különféle körülmények hatását stb. Ez ugyan nagyon gyakorlatias dolog, de mégiscsak egyfajta tudomány. A kérdés felmerül, hogy lehet-e dühösen asztalos munkát végezni, segít-e ez valamit is abban, hogy például a lakk hamarabb felszáradjon, vagy pedig az illető mégis jobban teszi, ha hideg fejjel átgondolja a megoldási lehetőségeket? Ez a hétköznapi példa arról szól, hogy semmilyen tudományos tevékenységet nem lehet forró fejjel végezni, ez egyszerűen nem fér bele. Az indulatok csőlátást szülnek és a végén olyasmi jön létre, amit a szakma úgyse fogad el, mert nem tudományos annak ellenére sem, hogy naiv és hiszékeny érdeklődőknek esetleg még előadható vagy eladható.

A legtöbb kutató tevékenysége megfigyelésekből áll, még ha nem is azt figyeli meg, mint az asztalos, hogyan szárad meg az enyv és a rögzítés vajon tartós lesz-e, hanem például azt, hogy a madarak éves vonulása egy tájegységben hogyan működik, és milyen tényezők befolyásolják. A kutatók nem székeket ácsolnak össze, hanem működő modelleket keresnek, amik szintén tartósak és szintén jól használhatóak. Az erős negatív érzelmeket a munka során félre kell tenni, nem is csupán a modellek megalkotása során, hanem annak megítélésekor, hogy mennyire jó az elméletem. Az indulatos ember ítélőképessége köztudottan nem megfelelő, emiatt, amikor valaki láthatóan az érzelmei hatásai alá kerül, annak az érvelését egy tollvonással áthúzza a szakma. Ami a folyamatban ilyenkor elvész ugyanis nem más, mint a tudomány egyik fő jellemzője, az objektivitás.

Vegyünk egy konkrét példát: a tudományos eredmények alapos elemzése alapján nincs bizonyíték arra, hogy a maszk használata segített-e a COVID fertőzéssel szemben. Ez az állítás műkedvelők számára azt is jelentheti, hogy a maszk használata biztosan fölösleges volt, holott nem azt mondja. Kérdés, hogy milyen adatok alapján ítélhető meg ez? A fő probléma valószínűleg az lehet, hogy az adatok minősége nem elég jó. Például nem tudtuk megfelelően különválasztani az egyéb védekezéstől (higiénia, távolságtartás stb.). Utólagos beszámolókból nyertük, nem pedig előzetesen felvett helyzetekből. Mikor és hol használtak, milyen maszkokat, ez is kérdés lehet. Mivel azt már tudjuk, hogy a maszkok megfelelő használata nagy mértékben csökkenti a mikrocseppekkel belélegzett kórokozók számát, az is lehet egy feltevés, hogy a megfertőződés esélye nem nagyon függött a belélegzett kórokozók számától. (Ez esetben tényleg nem nagyon segít a maszk.) Egy ilyen fajta feltevés már akár alátámasztható lehet, akár cáfolható más úton szerzett megfigyelésekkel, az igazán tudományos munka pont itt kezdődik, amikor más irányú összefüggéseket vonunk be a vizsgálatba.

A fenti példa arról szól, hogy mielőtt elkezdenénk fröcsögni és az igazunkat bizonygatni valamivel kapcsolatban, próbáljunk inkább a tudomány, azaz a józan ész talaján maradni. Ha valamilyen feltételezett hatást nem tudtunk bebizonyítani, akkor annak sokféle oka lehet. A megfelelő bizonyítékok hiánya nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés, kicsit olyan ez mint egy olyan bűntény, amiről sejthető, hogy ki követte el, de nem tudjuk rábizonyítani.

A társadalomtudományok területéről sokkal provokatívabb példákat lehet hozni. Például jelenthetnek meg cikkek és videók, amik nem állítanak valamit, mint inkább sugallnak. Az utóbbi időben divat például azt sugallni, hogy a muhi csatában vagy Mohácsnál tulajdonképpen mi győztünk. Persze nyilván nagyon sok minden volt az őseink javára írható ezekben az ütközetekben, de szerintem jobban járnánk, ha megfordítanánk egy kicsit a nézőpontot. A mongol és oszmán hódító seregek felszereltségét és alkalmazott harci taktikáit érdemes inkább megvizsgálni, mert ők voltak azok, akik egy időben majdnem minden csatában győzni tudtak, különböző ellenségekkel szemben. Emiatt sejthető, hogy valószínűleg az fog kijönni egy tárgyilagos elemzésből, hogy nem volt esélyünk egyik csatában sem. A társadalomtudomány egyébként egy kicsit kényes terület amiatt is, mert a kutatókat különféle színezetű politikai elvárások is befolyásolhatják.

A „pártos”, de a valós tényeket elfogadó társadalomtudományi elemzések azonban korántsem okoznak olyan nagy károkat, mint azok az okleveles demagógok, akik tudományosság örve alatt mérgezik a közvéleményt. Szerencsére van egy olyan adottságunk, hogy a mögöttes érzelmi attitűdöket nagyon jól „levesszük”, így a motivációikat követve (pl. feltűnési viszketegség, szakmai féltékenység, ingyen reklám igénye és hasonlók) egy perc alatt kiszűrhetőek a neten az őrültek. Persze nem elég ilyenkor egyszerűen csak a szívünkre hallgatni, inkább azt kövessük, amit a józan eszünk mond, és érdemes még egy kicsit utána is nézünk az illetők valós szakmai elfogadottságának.

Ősi gondolkodásunk képi alapú, emiatt a látott események sokkal inkább elementáris, direkt hatással lehetnek ránk kultúrától teljesen függetlenül, mint bármilyen írott szöveg, amit mindig sokféleképpen lehet értelmezni.

Minden idők egyik legsikeresebb filmje az 1998-ban forgatott Titanic volt, azon kevés filmalkotás közé tartozik, amit gyakorlatilag mindenki megnézett, az óriás gőzhajó katasztrófája pedig még ma is foglalkoztatja az embereket, és ez egyáltalán nem véletlen. Hogy lehetett volna elkerülni, mért történt meg? Talán meglehetett volna menteni az utasokat? Azért izgat oly sokakat ez a kissé giccsbe hajló holliwoodi hatásvadász mozi, mert túlmutat önmagán, azt érezzük, hogy nem csak egy óceánjáróról van szó a filmen, hanem talán az egész civilizációnk sorsáról.

A hajó tragédiája azért következett be, mert (1) tudták, hogy veszélyes jéghegyek vannak a közelben, de (2) teljes gőzzel haladtak előre, a veszélyt észlelve pedig (3) a kormánylapátok már nem tudták elfordítani a monstrumot, az ütközéstől (4) a kazánházban tűz ütött ki, az utasok (5) nem hitték, hogy a hajó elsüllyedhet, mikért már a tervezői sem, emiatt (6) nem volt elegendő mentőcsónak, végül (7) a pánik során a lehetőségeket nem használták ki teljesen, hogy többeket tudjanak megmenteni.

A múlt század végi film üzenete tulajdonképpen arról szól, hogy mi várhat ránk ebben az évszázadban, mi is lesz az, ami felé most valójában tartunk. Civilizációnk, amelyet jelenleg „kapitalizmusnak” neveznek, bár az utókor valószínűleg máshogy fogja hívni, mindenesetre őrült sebességgel rohan előre a GDP termelés frontján, rengeteg értelmetlen pazarlással, környezetpusztítással és túlnépesedést okozva az egész bolygón. A veszélyekre folyamatosan figyelmeztetnek minket, mégsem vesszük ezeket figyelembe, és amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy mi felé tartunk, akkor az egész rendszernek a tehetetlenségi ereje olyan nagy lesz, hogy korrekciókra már nem ad többé lehetőséget.

A különféle csapások eleinte csak a „gépházban levőket” sújtják, a járványok, éhínségek, hőhullámok, vízhiány és háborúk első tömeges áldozatai a fizikai létminimum közelében élő szegény rétegek lesznek, pontosabban már napjainkban is ők azok, főként a meleg égövi fejlődő országok falvaiban vagy nyomornegyedeiben élő emberekről van szó. A jómódú közép- és felső osztályok sokáig még abban a tudatban ringatják magukat, hogy minden rendben van, őket semmilyen veszély nem fenyegeti.

Nincsenek mentőcsónakok, nincsenek B tervek, bármiféle tartalék ötletek a tarsolyban arra az esetre, ha az életmódunk összeomlik. Civilizációk hanyatlása sokszor bekövetkezett már, és a szomszédos területen élők mindig átvették valahol a stafétabotot. A görögöktől a rómaiak, tőlük a frankok és germánok, a spanyolok hanyatlása után az angolok és hollandok, ezután az USA vitte a prímet sokáig, őket valszeg. majd a kínaiak és más kelet-ázsiai népek fogják követni. Egy globális méretű katasztrófa esetén azonban nem marad már senki, aki továbbvigye a lángot. (Új-Zéland kedvező klímáján esetleg még megmaradhat sok minden a mai világunkból, néhány millió szerencsés számára.)

Én magam ökológiai katasztrófát vizionálok, azonban a civilizációs összeomlás okai összetettek is lehetnek, mindenesetre sanszos, hogy pár évtized múlva a békében és jómódban eltöltött öregkor az emberek nagy többsége számára álom maradhat csupán. Nem a nyugdíjemelés mértéke lesz akkor a fő téma, ami őket foglalkoztatja, hanem a puszta túlélés. A film azért különösen tragikus, amiatt ütős, mert a romlatlan fiatalság lesz az áldozat, és pontosan ez történik mostanában is: a politikusok beáldozzák a fiatalok mai és jövőbeli lehetőségeit azért, hogy az agymosott és fanatizált idős szavazók megint megválasszák őket, keleten és nyugaton egyaránt ez megy.

A katasztrófához vezető út rendszerint több lépéses folyamat, amelyek mindegyikénél vannak még alternatívák, hogy megakadályozzuk, vagy legalább tompíthassuk a súlyosságát. Nem teszünk mégsem semmit, rohanunk a jéghegy felé.

Segítene nekem valaki azt a káoszt átlátni, hogy a bérek és fizetések mennyiben (nem) követték az inflációt? Jó lenne valami kis összefoglaló, hogyan állunk 2022 elejétől számítva, amikor az áremelkedés felgyorsult.

Magáról az inflációról szerintem nem nagyon érdemes vitatkozni, az okai eléggé ismertek, a 2022-es mértéke nálunk valahol 25% körüli vagy valamivel afölött alakult. Az élelmiszer drágult meg leginkább, az építőanyagok és az energia árnövekedése is az átlagot meghaladó mértékű volt, számos iparcikk és szolgáltatás ára viszont „csak” 10-15%-kal nőtt, valahogy így jön ki a matek.

Az is jól látható, hogy idén a mértéke 15% körüli lehet, de ha minden körülmény kedvezően alakul, akkor talán 10%-ra is lemehet. (A mezőgazdasági termékek, energiahordozók és nyersanyagok ára talán nem nő tovább, sőt csökkenő trendet mutat.) A megemelt fizetések most épülnek be az árakba, ami tovább gerjeszti majd az inflációt, viszont sokan vannak, akik már elérték vásárlóerejük határát, és nem tudnak többet költeni, ami az áremelkedéseknek is valamennyire határt szabhat.

Azt is tudjuk, hogy az állam számára sok szempontból előnyös lehet az infláció, hiszen növeli az ÁFA bevételeket, az adósságot pedig elinflálja, a hitelezők rovására nyilvánvalóan. A túlságosan nagy mértékű infláció viszont szétzilálja, kaotikussá teszi a gazdaságot és ha nem sikerül lejjebb vinni, akkor egyre többen fognak euróban számolni, kettős valutarendszer jöhet létre. A gyors inflációnak van egy olyan jellegzetessége is, hogy újrarendezi a jövedelmi viszonyokat, hiszen vannak területek, amelyek ezt tudják követni, mások viszont lemaradnak.

Érdemes külön foglalkozni a nyugdíjakkal is, nem tudom hogy a kalkulációm mennyire stimmel, tavaly 14%-kal nőtt, de ehhez jött még a 13.havi nyugdíj is, ami egy 8,5% emelésnek felel meg (abban különbözik csak a normál emeléstől, hogy év végén fizetik és a gazdasági helyzet romlása esetén bármikor visszavonható). Tavaly szerintem 22,5% emelést kaptak, idén 15%-ot, ami valószínűleg jobb mint a fizetések nagy részének növekedése, igaz viszont, hogy a kisnyugdíjasok többet költenek élelmiszerre és energiára, az effektív infláció az ő esetükben 30-35% simán lehetett 2022-ben. Egyébként pedig nem tudom, hogy a hatályos törvény alapján mennyit kellene, hogy kapjanak.

A minimálbér emelése általában irányadó lehet a gazdaság egésze számára. Ez tavaly 19,5% volt, idén 16%, illetve létezik még olyan is, hogy a „garantált bérminimum”, nem tudom  mért nem lehet nevén nevezni a gyereket, valójában ez a szakképzettek minimálbére, ami a tavalyi 19,5% után idén csak 14%-kal nőtt január 1-től.  A versenyszférában tavaly nagyon kevés cég adott 25%-os vagy annál nagyobb béremelést, főleg csak a nagy gyártó cégek tudták ezt megtenni, vagy például az élelmiszer kereskedők, akik tovább tudják hárítani a fogyasztóra. Ők nem csak az év elején, hanem esetleg év közben is korrigálták a béreket. Létezett (vagy létezik) még egyes cégeknél rezsipótlék is, ami az alacsony fizetési kategóriákban sokat számíthatott. Idén év elején is 15% vagy max. 20% lesz valószínűleg a legtöbb cégnél a béremelés mértéke tavaly január 1-hez képest, a keresetek vásárlóereje nem fogja elérni a tavaly év eleji szintet.

A megdöbbentő számomra a közszféra béreinek alakulása, és itt nem fogom kritizálni a kormányt, hogy mire költi a pénzt, mert ilyesmivel nem foglalkozom. A közalkalmazotti bértábla úgy látom, hogy a minimálbérhez igazodik, sokan csak minimálbért vagy a garantált bérminimumot kapják. A pedagógusok közül viszont jelenleg sokan vannak, akik a minimálbérnél is kevesebbet keresnek, és csak az idei bérelemelésekkel javulhat a helyzetük valamennyire. A köztisztviselőkre más bértábla vonatkozik, ők úgy tudom, hogy még nem kaptak semmilyen fizetésemelést. A képet tovább bonyolítja, hogy a rendvédelmi dogozók fizetését viszont megemelték tavaly év közben, de az emelés mértéke titkos volt. (A választások előtti „fegyverpénz” a nagy összege  pedig hatalmas statisztikai anomáliát okozott az átlagfizetések számításakor.) Az ápolók az év közepéig kell, hogy kihúzzák, akkor kapnak jelentős béremelést, az orvosok pedig igaz, hogy most csak 11%-ot kapnak, tavaly viszont jelentős mértékben nőtt a fizetésük (%-os mértékben nem is ismert, hogy mennyire).

Amíg a versenyszférában nagyjából követhető, átlátható és elég jól kiszámítható, hogy mennyivel nőnek a fizetések az egyes cégeknél, az állami szférában dolgozók viszont ahhoz szoktak hozzá, hogy ha az államnak éppen sok pénze van, esetleg politikai okokból is támogatni akarják az adott területet, akkor sok pénzt kapnak (akár alapbérként, akár prémiumként), máskor viszont inflációkövető emelésre sem számíthatnak.

Amíg a fizetésünk emelkedése pár százalékkal marad csak el az inflációtól, azt még ki lehet gazdálkodni, például nem veszünk fel hitelt, olcsóbb élelmiszereket veszünk, háztartási gépek cseréjét elhalasztjuk, kevesebbet utazunk, stb., ha ez a visszaesés tartós és nagymértékű, az már gondot okoz.

Érdekes még a forintárfolyam alakulása: a versenyszférában nagyon sok cég exportál vagy euróban számol el, és mivel a cégek nagy többsége kevéssé automatizált, nagy bérhányaddal dolgozik, emiatt a gyenge forint segíthet nekik. Az államháztartásnak akkor jó az erős forint, ha a devizaadósság nagyon megnő, ez viszont az export orientált magyar cégeknek nem tesz jót. Az optimális persze az lenne, ha a magyar gazdaság gyorsan át tudna állni kevésbé munkaerő igényes gyártásra, ennek viszont nem nagyon látom még a jeleit gazdaságunk egyik területén sem. (Emiatt sem látszik célszerűnek jelenleg az euróra való átállás.)

A tavalyi és idei infláció a bérviszonyokat átrendezheti, és az is kérdés, hogyan fognak erre reagálni a dolgozók, lehetnek például tiltakozó akciók is, vagy növekedhet a munkaerőhiány egyes területeken. Emellett bizonyos területek le is épülhetnek vagy átalakulhatnak a gazdasági válságban, amiben jelenleg már benne vagyunk.

Lehet, hogy a „Nyugat” hanyatlik és talán a „Keleté” lesz majd a jövő, de vajon hol találjuk meg ezt a bizonyos „Keletet”? Ázsia egész területén, mintegy 44,5 millió m2-en kereshetjük, hozzá képest Európa csak egy földnyúlvány, amelynek határait részben politikai szempontok alapján húzták meg némileg önkényesen.

Az első szempont, hogy ne válasszunk olyan országot, amiről nem nagyon tudjuk, hogy igazából milyen lehet ott élni. Oroszország, Törökország és Irán is egy kicsit „fekete doboz”, mert ha a törököknél turistáskodunk is az távolról sem olyan, mint ott élni. A világváros Isztambul nem Törökország és Moszkva sem azonos Oroszországgal. Ne kövessük el azt a fajta hibát, mint múlt század közepének baloldali értelmisége, sokan közülük szimpatizáltak Sztálin rendszerével, de csak azért, mert nem ismerték az ottani helyzetet.

Vannak kimondott olajhatalmak, mint például Azerbajdzsán és Katar, az ő példájuk megint nem releváns, mert a „fekete arany” erősen megtolja a gazdaságukat anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket kellene tenniük ennek érdekében. Az is lehet egy szempont, hogy a muzulmán vallástól alapból tartunk egy kicsit, mivel időnként fanatikus híveket toboroz.

Ázsia országainak nagy részében ráadásul igen kiterjedt a korrupció, ami a közfelfogással szemben nem azt takarja, hogy „amiből én kimaradok”, hiszen az emberek több mint 99%-a lényegileg kimarad belőle, mert csak úgy hozhat nagy hasznot kevesek számára. Érdekes módon ahol vannak bőven korrupciós botrányok, ott a szintje lehet alapból alacsony is, azt is jelentheti, hogy az emberek számára a kenőpénz nem bevett szokás. Épp emiatt szokták alkalmazni az úgynevezett korrupció érzékelési indexet. Tehát a korrupciós botrányoknak lehet néha egy kicsit örülni is, hiszen azt is jelenti, hogy a megvesztegetések elkövetői sokat kockáztatnak a lebukással, nem tudják könnyen elkenni a dolgot. Egyébként mindkét fél büntetőjogilag felelős, nem csak az, aki a kenőpénzt kapja, hanem az is, aki adja. Nem hallani viszont például Katart megrázó korrupciós botrányokról, leginkább csak arról, hogy arrafelé szokásba jött mindenkit megkenni…

Úgy tűnik, hogy a pozitív példákat akár a nyugati kultúrával szemben is a Távol-keleten kell keresni, és valóban: elég sokan élnek és dolgoznak az európaiak közül is ezekben az országokban, azt is mondhatjuk, hogy az életminőség arrafelé eléggé jó. Létezik csapatszellem, összetartás és az idegenekkel szemben is van egy bizonyos szintű nyitottság, legalábbis a nagyvárosokban.

Kína az új sztár mindenképpen, imponáló gazdasági sikerek, az USA-t is felülmúló nagyságrendek minden téren, bár eddig még főleg csak másolták és tanulták a nyugati csúcstechnológiákat. Erősen árnyoldalasak viszont, egy kommunista rendszer nem lehet igazán jó példa egy olyan országban, ahol létezik a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Peking főterén is egy Sztálinhoz hasonló kaliberű diktátor óriás szobra áll. Igaz, hogy nagyon is puha diktatúráról van szó, ahol az állami cenzúra részben még indokoltnak is tűnik, viszont ateista, vallásellenes, és ujgurokat nagy tömegeit átnevelő táborokban tartják. Esetükben tehát egy diktatúráról van szó, viszont a magyar emberek többször bebizonyították már, hogy nem szeretik a diktatúrát, Kína tehát teljességgel kizárva.

Mivel a Kínától délre levő országok számunkra a Balkánt is messze meghaladó mértékben kaotikusnak tűnnek, ezért igazából két ország marad csak jó példaként, Japán és Dél-Korea, ezekben a liberális demokráciákban alacsony a korrupció, magas viszont a társadalmi bizalom, együttműködés, összetartás és munkakultúra szintje, kitűnő az oktatási rendszerük is, amely magasan képzett szakembereket produkál. Kínával együtt a konfuciánus kultúrkörhöz tartoznak, ahol létezik az „arcvesztés” jelensége, ha valaki becsapja az embereket, azt a társadalom kiközösíti és onnantól fogva szerényen tengetheti az életét. Azért ez némileg emlékeztet Észak-Európa protestáns etikájára is, ahol szintén elvághatják magukat azok, akik különféle gazdasági trükkökkel akarnak előbbre jutni. Talán egy alapvető különbség a kettő között, hogy Japán és főleg Korea gazdasági fejlődése sokkal később indult be igazán, és ők még kevésbé kényelmesedtek el, bár az évtizedek óta alig fejlődő Japán gazdaság mintha ennek pont az ellenkezőjét bizonyítaná.

Kína nagy része is még a fejlődési ciklusnak valahol az elején van, ott ahol mi voltunk a múlt század 30-as éveitől úgy 70-es évekig, amikor az őseink (előbb a falun, egy nemzedékkel később városban) szó szerint halálra gürcölték magukat azért, hogy majd az utódaiknak könnyebb életük lehessen. A kínai munkást éppígy zsákmányolják ki most az eredeti tőkefelhalmozás céljával, és ő is hajlandó még az önkizsákmányolásra is, talán amiatt is, mert a nyugati kultúra mételye megfertőzte? Igazából nem tudom.

Ha tehát komolyan vesszük azt a szólamot, hogy a „Keletet” kell követnünk, akkor érdemes pontosítani, hogy mit érthetünk ez alatt. A Kelet semmiképpen sem az olajhatalmakat jelentheti, nem is Mongóliát vagy a muzulmán országokat. Számomra most úgy tűnik, hogy leginkább Japán, Tajvan és Dél-Korea példája lehet mérvadó. Magas szintű oktatás, magasan képzett dolgozók jó csapatszellemmel, közösségi morállal és újító szellemiséggel, ahol a társadalomban nem a korrupcióval, hanem a teljesítménnyel lehet leginkább előrejutni. Elvileg érdemes törekedni a náluk látott jó példák meghonosítására és államilag is támogatni azt, hogy magyar diákok és szakemberek nagy számban szerezzenek tapasztalatot ezekben az országokban, azzal együtt is, hogy náluk is vannak hibák és problémák bőven.

Szívhez szóló környezetvédelmi kampányokra van szükség, amiket mindenki megért, hiszen jól látható, hogy még a legszakszerűbb technokrata megközelítések is ellenreakciókat váltanak ki az emberekből, esetenként még növelhetik is a klímaváltozást tagadók számát.

A 103 éves korában nemrégiben elhunyt tudós, Lovelock Gaia elmélete alkalmas lehet arra, hogy az egymástól nagyon eltérő felfogások között hidat képezzen. Ennek az elméletnek volt az előfutára többek között a 19. századbeli felfedező Alexander Humboldt is, aki korának egyik hírességeként, tudósokat és laikusokat egyaránt meggyőző módon írt a földrajzi tényezők és az élővilág kölcsönhatásáról.

A Gaia-elmélet a Föld bolygót egyfajta szuper-organizmusként fogja fel, amely képes arra, hogy az élőlényekhez képest a visszacsatolásokon keresztül stabil körülményeket biztosítson a rendkívül sokrétű és változatos élővilág számára. Ha megszemélyesítjük, és Föld anyaként tekintünk rá a természeti népek nagy részéhez hasonló módon akkor olyan, mintha mindent tőle telhetőt megtenne azért, hogy a sokrétű és gazdag élővilág fennmaradjon. Így például a vulkáni tevékenység ásványi anyagokkal gazdagítja a bolygót, amelyet a folyók és a szél hordanak le a völgyekbe, a kráterekből kiáramló szén-dioxid pedig szintén alapvető tápanyag a növények számára. A tengeráramlatok, a jégsapkák, a csapadék körforgása mind hasonló példák, de valójában a gazdag és változatos növény- és állatvilág is a Földanya részeként maga is jelentős részben hozzájárul ahhoz, hogy akár évmilliókon keresztül is az éghajlati ingadozások viszonylag szűk határokon belül maradjanak.

Sajnos a Föld nagy világvallásaiban manapság kevéssé hangsúlyos a természet tisztelete és az alázatos, természet közeli életmód kívánatos volta sőt mi több, a különféle etikai rendszerek általában teljes mértékben alárendelik a természetet az embernek, az ember hatalmi vágyának. A nagy vallások forrásaihoz és az ősi természeti népek hitrendszeréhez kell visszanyúlnunk, ha változtatni szeretnénk a mai etikai hozzáálláson.

A Kárpát-medence vonatkozásában a Földanyát tisztelő szemlélet ott kezdődhet, hogy minél nagyobb területeket hagyjunk meg természetes, vagy azt megközelítő állapotban, erdőket, gyepeket és lápokat is. Emellett pedig az emberi tevékenység is a lehető legkisebb beavatkozással járjon: lehetőség szerint kerüljük a betonozást és megművelt talajok szerkezetének roncsolását. A nagyobb mértékű erdősítés növeli a levegő páratartalmán keresztül a csapadékképződést, a megfelelően művelt talajok pedig több vizet képesek tárolni. A hegyekből érkező vízfolyások a talajokat nem csak vízzel, hanem tápanyagokkal is gazdagítják.

Nyilvánvaló, hogy mindebben nagyon sok naivitás is van, hiszen a Kárpát-medence éghajlata jelenleg is már változóban van, emiatt már most is a szárazságot viszonylag jól tűrő növényfajokban kell gondolkodnunk. Hiába tennénk meg minden tőlünk telhetőt a régiónkban, ha a világ mai „műhelye”, Ázsia déli és keleti része, ahol az emberiség fele zsúfolódott össze, még mindig rohamléptekkel iparosít és legyárt évente például több mint egy milliárd (!) tonna acélt. Persze amit végül is ezekben az országokban gyártanak, annak nagy részét a fejlettebb országok felsőbb osztályai fogják végső soron felhasználni, azaz valamilyen módon elfogyasztani. Nem biztos, hogy meg tudjuk értetni a feltörekvő országokkal, hogy ezzel most fel kell hagyniuk, főként mivel az életszínvonaluk függhet a gyáraktól, és a nagy nemzetközi ellátó láncok és ezekre épülnek. Viszont azt az egyszerű üzenetet az ott élők is megértenék, hogy „Földanya bizony bajban van”, mert az ember túlterhelte, és sürgős akciókra van szükség.

A Földnek vannak nagy puffer rendszerei, például az óceánok is ilyenek, amik többek között szén-dioxidot is kötnek meg, - egy bizonyos mértékig. Földanya tehát képes a változásokat tolerálni egy bizonyos szintig éppúgy, mint ahogy az élőlények szervezete is képes alkalmazkodni valamennyire a hideghez vagy épp a hőséghez. Bizonyos pontokon túl viszont már teljesen másfajta egyensúlyok alakulhatnak ki a Földön, és az már számunkra egyáltalán nem lesz kellemes világ. Ez olyan, mintha Földanya egy idő után besokallna és szépen hagyná, hogy az ember a saját képére formálja a bolygót, csak azt adja vissza nekünk egy ponton túl, amit kapott tőlünk.

Nagyon sok megközelítés segíthet abban, hogy ez ne így alakuljon, így például mindenhol támogatni kellene minden természet közeli életmódot, például az organikus építkezést vagy a tájadottságoknak megfelelő, környezetkímélő gazdálkodást. Ez persze nem lesz elég, valójában az aszketikus életmód kell, hogy általános normává váljon a jelenlegi hedonista és pazarló közfelfogással szemben.

A használati tárgyaink nagyon sokféle kategóriába kerülhetnek az alapján, hogy mennyire „földbarátnak” mondhatók. A természetes anyagokból készültek tartozhatnának az A osztályba, a nagy energiafelhasználással legyártottak pedig F vagy G kategóriába. Például a személyautók is gyakorlatilag kivétel nélkül az utóbbi kategória, mert valójában potenciális veszélyes hulladék és szén-dioxid kibocsátó források, bármilyen jól sikerült is az adott modell formatervezése és kényelmi funkciói.

Az ipar és az energiaszektor felelőssége, hogy folytonosan tüntesse el a szennyező anyagokat a bányák mélyén, de mindenekelőtt a fő szennyező szén-dioxidot kösse meg földalatti kőzetekben vagy óceáni üledékek formájában. Ezek nem feltétlenül csak vegyi folyamatok, az élővilág mikroorganizmusai is a segítségünkre lennének. A körforgásos gazdaság lenne persze a cél, ez is tulajdonképpen a természetben megfigyelhető vízkörforgást, egyéb ciklikus anyagáramlásokat képezné le.

Ezzel szemben a háborúk kifejezetten káros hatással vannak a környezetre olyan szempontból is, hogy a fegyverkezés nagymértékben csökkenti a környezetvédelmi célokra felhasználható pénzügyi forrásokat (és szellemi erőforrásokat is), valamint növeli a fosszilis energia felhasználást, már ezen okokból is a fegyveres konfliktusok tárgyalásos rendezésére mielőbb szükség lenne.

„Földanya” lehetne egy olyan hívó szó, amit felfogástól, világnézettségtől és képzettségtől függetlenül minden kultúrában megértenek, ez az egy szó jóval többet mondana nekünk, mint bármilyen tudományos elit számai és grafikonjai.

Egy helyben, és a nagy többség kerüli is ezt a témát (szalonképesen fogalmazva) – tömören így lehetne összefoglalni a helyzetet. Emberileg nagyon érthető: az olyan rövid távú mindennapos problémák, mint az infláció és energiaválság (rémképe) jobban meghatározzák a figyelem fókuszát mint azok, amik sokkal később válnak csak fenyegetővé. A különféle cégek és kormányok is elsumákolják a vállalásaikat, és még a nekik kiadott házi feladatokat sem csinálják meg.

Értékrend szempontjából mindig is faramuci volt a helyzet és ellentmondásos: ahhoz tudnám hasonlítani, hogy valaki azzal a céllal indul útnak, hogy eljusson Miskolcról Szegedre, és Szeged határában szólnak neki, hogy inkább Szombathelyre kellene mennie. A hasonlatban a kívánt cél ebben az esetben az életcélokat jelenti, egy konzervatív felfogású ember számára a család, karrier, jólét és társadalmi pozíció lehetnek talán a legfontosabbak (de egy liberális vagy szocialista felfogású se nagyon tér el ebben), nyilvánvalóan ki fogja zárni a környezetvédelmi szempontokat, és még azt a keveset sem teszi meg, amit megtehetne.

Mi az, ami kiderült az utóbbi években? Mikroszinten például, hogy az élelmiszerboltok nagy része továbbra is használja a nejlonzacskót, arra hivatkozva hogy szemetes zacskókat vesz, és csak egy kisebb része állt át eddig a lebomló anyagból készültekre vagy a papírtasakokra. Ez a példa mindent elmond, hogy ha ezt nem voltunk képesek megtenni, akkor hol van még az ásványvizek és üdítők palackjainak újrahasznosíthatósága vagy kiváltása? Vagy hogy sokan kérnek ételt kiszállításra, azoknak a műanyag dobozaival mi lesz? Sorolhatnám tovább, a meghirdetett műanyag ellenes akciókból eddig nem lett szinte semmi.

Azt is nagyon lassan kezdjük felfogni, hogy nem a bolygót kell megmenteni és még nem is csak az élővilágot, mert a bolygó, az élővilág majd alkalmazkodik, viszont saját magunkat ki tudjuk pusztítani. (Jobb esetben csak a kultúránk semmisül meg és visszaesünk a kőkorszakba.) A méheket és más beporzó rovarokat sem azért kell megmenteni, mert cuki aranyosak, hanem mert ha kevesebb a beporzó, akkor kevesebb lesz a termés is bizonyos növényekből. A növényvédő szereink egyre kevesebb veszélyt jelentenek az emberre, viszont a klímaváltozás miatt eleve meggyengült rovarpopulációkat egyre inkább veszélyeztetik.

Az is kiderült, hogy a bio-gazdálkodással jelenleg képtelenek vagyunk annyi embert ellátni élelmiszerrel, amennyit kellene, viszont a nagyüzemi mezőgazdaság fokozatosan közelíthető a biogazdálkodáshoz (kevesebb vegyszer és jobb talajvédelem).

A bőrünkön most csak azt érezzük, hogy jaj de jó, most télen nincs olyan hideg, abba viszont nem gondol bele senki, hogy nyáron annál inkább hőhullám és szárazság  lesz várható az évek nagy részében, és az ilyen gyors változásokhoz sem az élővilág sem az emberek nem fognak tudni alkalmazkodni. Sokat beszélünk arról, hogy mi lesz 2100-ban, de a mostani kisgyerekek közül nagyon sokan megérik majd a következő századfordulót, az ő jövőjükről van szó elsősorban. A politikusok és üzletemberek nagy része az idősebb generációhoz tartozik, őket még az se nagyon érdekli, hogy mi lesz itt 2050-ben, addig meg „majd csak elleszünk valahogy”. Környezetvédelmi kérdésekben azok hosszú távú természete miatt, valójában a 60-éven felüliek nem is szavazhatnának, viszont a 40 alattiakat dupla szavazati jog kellene, hogy megillesse.

A klímaváltozást tagadók nagy része úgy szól hozzá, hogy semmit sem ért az előrejelző modellek működéséből. Ha belemegyünk ebbe egy kicsit, akkor a következőket látjuk. A modellek úgy működnek, hogy mennél jobban tudják a múlt változásait visszaadni (nem csak tendenciaszerűen, hanem az ingadozásaikkal együtt is), annál jobb az előrejelző képességük. Nagyon sok modell van, ami elég jól működik már és mindig arra jutunk ki, hogy ezek a modellek nem túlbecsülték, hanem inkább még alá is becsülik a globális felmelegedés és egyéb változások mértékét.

Nincs már vita arról hogy a felmelegedést az emberi tevékenység okozta, viszont a modellek korlátai abban állnak, hogy nehéz olyan jellegű változások hatását előre jelezni, amik még nem történtek meg sok millió év óta. Például hogy teljesen elolvad a grönlandi jégtakaró és a tengeráramok megváltoznak, vagy hogy sokkal több metán kerül a levegőbe mint eddig (ami tízszer akkora üvegházhatást okoz, de el is bomlik néhány év alatt), vagy ha az Amazonasz-medence esőerdői eltűnnek.  Mivel van sok modell, amelyek működése már most 90% feletti megbízhatóságú és ezeket folyamatosan finomítják, sokkal nagyobb valószínűségekkel dolgozunk már mint amit általában megszoktunk. Emellett mindig az derül ki, hogy a modellek nem hogy túlbecsülték volna, inkább alábecsülték a változásokat.

Mindezt figyelembe véve a klímaváltozás tagadása melletti propaganda nem elfogadható, a járványtagadáshoz hasonlóan kezelném. Olyan kutatók esetében, aki a nagyközönséget hülyítik a különféle videóikkal, kötelezővé tenném, hogy tudományos vitában, konferenciákon vegyenek részt, vagy a témában mérvadó szakirodalmat legalább elolvassák.

Ez az egész arról is szól, hogy mekkora sebességgel rohanunk a pokolba, le tudjuk-e annyira ezt lassítani, hogy legyen idő a gazdaság zöldítésére, életmódunk megváltoztatására és a világ össznépességének csökkentésére (mindhárom feltétel fontos). Ezt az öngerjesztő folyamatot mely ponton fogjuk tudni stabilizálni. A környezetvédelmi logika fordított ahhoz képest, mint amihez hozzászoktunk: ha kevesebb a beruházás (betonmonstrumokat értve ez alatt), ha kevesebb gyerek születik (bár nagyon nem mindegy, hogy milyen családokba) ha csökken a hús és tejfogyasztás, ha drágább a benzin és általában az energia, az mind inkább pozitív előjel a hosszú távú túlélésünk szempontjából. (Ezt fejezi ki az a fajta hasonlat, hogy Makó határából vissza kell fordulni Zalaegerszeg irányába.)

Az is kiderült, hogy gazdaság „zöldítése” csökkenti ugyan a problémák súlyát, de nem old meg semmit. Az atomerőműnek és a napelemeknek is jelentős az ökolábnyoma, és ezeket is 20-30 év után fel kell újítani vagy lecserélni, nem is beszélve arról, hogy mely ásványi anyagokból igényelnek sokat. Az elektromos autó használata is kompromisszumokat igényel a benzineshez képest, általában az alternatív energiák használata nem olyan kényelmes, mint a kőolajé vagy a gázé. Ez a nehéz váltás, az igényeinket csökkenteni és az életünket máshogy szervezni, több tömegközlekedéssel, kevesebb autózással, és általában kevesebb utazással.

Az elitekre való mutogatás ebben az esetben teljesen jogos, nem csak azért mert az ő fogyasztásuk a leginkább környezetszennyező, hanem mert mások is az ő szokásaikat majmolják. (A statisztikákat azért finomítanám, és jövedelmi tizedek szerint adnám meg a környezetszennyezés mértékét.) A szupergazdagok már azzal is, hogy évente többször körbe repülik a Földet, sokszor annyi szén-dioxidot termelnek, mint amit a bolygó semlegesíteni lenne képes. Mért ne lehetne megbecsülni nyilvánosan a gazdagok szén-lábnyomát, hogy például hogy XY évente legalább 15 Földet "fogyaszt el?" Kedvenc példám a brit királyi család (de lehetne akár egy amerikai tech-milliárdos is), akitől elvárható lenne, hogy az általa okozott szennyezésért valamit tegyen nyilvánosan, például erdőt telepítsen, vagy szén-dioxid megkötő üzemet hozzon létre saját pénzből? Az elit szemléletének megváltozása nélkül nem fog menni, igaz viszont, hogy konzum idióták tömegeivel sem.

A környezetvédelem semmiképp sem lehet az egyszerű „pógárok” elleni vádirat, hiszen annyi más mindennapos problémánk van, nem reális elvárás azt gondolni, hogy ezek mellett komolyan globális szintű kérdésekkel is komolyan foglalkozunk majd. Ha mégis megtesszük, nyilván kampányszerűen fogjuk tenni, mint egyes akciókban való részvétel (pl. szemétgyűjtés, petíciók aláírása). Mindenki azon a területen lesz leginkább aktív, ahol az érzelmileg is érintett, ilyen lehet például a helyi mezőgazdasági termények előállítása, vagy a folyók újraszabályozásának támogatása az Alföld elsivatagosodásának megakadályozására. 

Pánikkeltésre nincs szükség, viszont a háttérmunkának folyamatosan mennie kell kormányzati és céges szinteken egyaránt, a szemléletváltás pedig fokozatos kell, hogy legyen. A fiataloknak javaslom, hogy rúgják rá az ajtót az idős politikusok generációira, és az elitekből is kényszerítsék ki az életmódváltást. A jövő jól látható: mennél később történnek meg az akciók, annál több ember lesz pár évtizeden belül, aki csak vegetálni fog tudni, hogy valahogy túléljen, és nem arról fogunk beszélni, hogy egészségesen táplálkozzanak, hanem egyáltalán legyen mit enniük. Az éghajlatváltozás egyébként nem csak felmelegedésről szól, hanem aszályok, szélviharok és hidegbetörések gyakoribbá válásáról, a megszokott időjárás teljes felborulásáról is, ennélfogva nem csak a meleg égövi országokat fogja érinteni, hanem minket is hasonló mértékben.

Szeretném, ha tisztábban látnánk a bérdifferenciálás kérdésében, ami az utóbbi időben a tanárok és orvosok esetében merült fel. A versenyszféra elvileg nem nagyon különbözhet az államitól az alkalmazotti munkaköröket tekintve, hiszen az állam feladatait szinte teljes egészében ki lehet szervezni cégeknek (a legnagyobb kivételt ez alól alighanem az állam erőszak monopóliuma jelenti). A munkakörök nagy részében klasszikusan létezik a „normál szint” alatt és fölött ún. junior illetve szenior munkakör is, a szakmai tapasztalat és tudás megítélése alapján. Az elnevezés sokféle lehet: pl. segédmunkatárs-munkatárs-főmunkatárs, rezidens orvos-orvos-főorvos, tanár I.–tanár II.-mestertanár (legalábbis ennek felelne meg), de még akár betanított fizikai munkakörökben is létezik egyes cégeknél A, B és C kategória. Ezek a szintek fizetési lépcsők is egyben, és az egyes szintek között normálisnak mondható a 10-20%-os eltérés, és itt most csak az alapfizetésekről beszélünk. A kezdő szinten dolgozók még eléggé önállótlanok, több támogatásra szorulnak, valójában a második szint az, amikor elvárható a rutinszerű munkavégzésben az önállóság, a felmerülő kisebb problémák kezelése. Aki erre a szintre nem jut el 2-3 éven belül, ott felmerülhet a szervezeti probléma, mert a betanítása nem megfelelő, de az is lehetséges, hogy az adottságai alapján másfajta munkakör lehetne neki való. (Nagy valószínűséggel szenvedni is fog a munkakörben.) A harmadik szint az, ahova kevesen jutnak el, általában csak a legtehetségesebbek, akik messze túllátnak a munkakörükön, az átlagosnál összetettebb, speciális feladatokat is tudnak kezelni, és ők lesznek azok is, akiket fel fognak majd kérni, ha (a tágabb értelemben vett) „céget” képviselni kell, vagy prezentálni a tevékenységét a nyilvánosság előtt.

Ennél több szintnek nem nagyon van értelme, ha valaki kiugró tehetség és nagyon energikus, érdemes kiemelni mint vezető helyettest vagy osztályvezetőt, lehet belőle esetleg még igazgató is. Kérdés, hogy lehet-e lejjebb csúszni egy kategóriát, elvben a tudás nem fog csökkenni csak nőni, bár előfordulhat, hogy a technikai fejlődés elavulttá teszi, ilyen esetben viszont már újra lehetne definiálni az adott munkakörök tartalmát. A cégeknek kényelmes ezeket a kategóriákat használni, mert így bérsávokat lehet kezelni, amin belül csak kisebb eltérések lesznek egyéni megítélés szerint. A kategorizálások nem mondhatók önkényesnek, hiszen a munkatársak egy szervezeten belül a napi munkakapcsolatokban elég jól meg tudják ítélni egymás felkészültségi szintjét és a végzett munka minőségét, és az ilyen jellegű információk jó esetben a cégvezetéshez is eljutnak. (Ha valakit véletlenül magasabb vagy alacsony kategóriába soroltak, akkor az éves fizetésemelésekkel lehet fokozatosan kompenzálni, bár teljesen igazságos rendszert nem lehet létrehozni.)

A dolgozók között „bérfeszültség” elvben nem létezhet, egyrészt azért, mert a bérek titkosak, éppúgy nem nyilvánosak, mint például az illető kora vagy esetleges egészségügyi problémái, és ez rendben is van, hiszen mint tudjuk az irigység emberi gyarlóság és rontja a munkamorált. Amiatt sem lehet bérfeszültség, mert aki a bérét kevésnek tartja, átmehet másik céghez, ahol többet fizetnek, vagy kérhet fizetésemelést (kategória ugrást) a cégvezetőnél egy jó ajánlattal a háta mögött. (Az írásos referenciák ritkák ugyan nálunk, mert a legtöbben ódzkodnak leírni dolgokat, viszont a szakmai hírnév egy létező fogalom.)

Mindez még mindig a végzett munka minőségéről szólt és nem a mennyiségéről. Ha valaki túlmunkát végez, arra az alapfizetésen felül arányos díjazás jár, bármely területen. Ezeken kívül, ha valaki egy adott évben kiemelkedően teljesít, mert például a szokásosnál több feladatot kapott, azt prémiummal szokás honorálni. További fizetést növelő tényező lehet, hogy ha valaki olyan munkát végez, amit mások nem szívesen vállalnak, egy közismert esete ennek az éjszakai műszak, amire törvényileg előírt pótlék jár. Ugyanígy nehéz feladat lehet például orvosnak olyan helyen dolgozni, ami sok utazással jár és ahol feltételrendszer illetve eszközellátottság nem annyira jó. Tanár esetében a halmozottan hátrányos gyerekekkel végzett munka lehet ilyen, vagy olyan kis falvakban oktatni, ahol a közlekedés és infrastruktúra kevésbé jó állapotú, az ilyen fajta kevésbé népszerű munkakörök is pótlékot érdemelnek. Végül pedig vannak olyan részei az országnak, ahol a megélhetés költséges, elsősorban Budapest és egyes nagyvárosok, ahol a lakhatás és általában a szolgáltatások drágábbak. Ilyen területen a nagyobb hozzáadott értékre képes dolgozókat fogják keresni, tehát elvben több lesz az adott szervezeteken belül a főmunkatárs, a főorvos és a mestertanár, és általánosságban a specialisták, emellett várhatóan kisebb arányt fognak kitenni a kevés tapasztalattal rendelkező pályakezdők.