A békekötés előtt persze fegyverszünetre lenne szükség, amit valamivel könnyebb megvalósítani, a béke megkötése mindig egy hosszabb folyamat eredménye. A fegyverszünet valójában a felek közötti patthelyzet beismerése lenne, ami nem elegendő a hidegháború lezáráshoz, viszont megakadályozhatná a konfliktus további eszkalációját.

Racionálisan nem nagyon vannak érvek a háború folytatása mellett. Ukrajna nem fenyegeti Oroszország létét és eddig sem fenyegette, mégiscsak egy katonai nagyhatalomról van szó, ahol a gazdaság egyik húzóágazata mindig is a fegyverkereskedelem volt. A „fasiszta rendszer” érvelést nem fogadja el senki, ez egy önkényes meghatározás és nem nagyon védhető, mert igaz hogy Ukrajna a térség más országaihoz hasonlóan nem egy mintademokrácia, de fasisztának semmiképpen nem nevezhető. Nemzetközi precendens se nagyon van arra, hogy egy ország rendszerének léte „sértette volna” a szomszédjáét olyan mértékben, ami már háború kiváltó okaként felmerülhetne. Az ún. kubai rakétaválság idején csupán az orosz atomfegyverek Kubába telepítése volt az, amit az USA mindenáron meg akart akadályozni, de önmagában a kommunista ország létezése nem zavarta. (Hasonlóan Ukrajna NATO tagsága csak elvi lehetőségként merült fel, de nem támogatta senki.)

A háború kirobbantásának fő oka egyértelműen a putyini rendszer természetében keresendő, és egyáltalán nincsenek is megalapozott érveik Ukrajna elfoglalása mellett, kérdéses legfeljebb az oroszok lakta területek státusza lehet (ezek között vannak olyan területek, ahol a lakosság abszolút kevert és nem is lehet eldönteni róla, hogy inkább orosz vagy inkább ukrán).

Ukrajna szempontjából is a fegyverszünet lenne a racionális lépés, hiszen nem képesek Oroszország elfoglalására és nem nagyon van remény az orosz rendszer megdöntésére sem. Ukrajna egy tipikus kelet-európai ország komoly külföldi tőkebefektetések nélkül (mondjuk hozzánk vagy a szlovákokhoz semmiképp sem lehetne hasonlítani őket ezen a téren), Moldova, Albánia és Belorusszia szintjén állnak. Ezzel szemben viszont az orosz nagyhatalmi törekvéseket képesek hosszabb távon is meggátolni, így mindig kapni fognak annyi fegyvert és pénzügyi támogatást, hogy képesek legyenek a háború folytatására.

Oroszország nagy területű és viszonylag nagy népességű olajhatalom, az olajexportjára támogatva mindig fog külföldi bevételekhez jutni, ami segítheti őket a háború folytatásában, a tartalékosok behívása talán elegendő lehet az elfoglalt területek megvédéséhez.

Az USA felelőssége is felmerül, de itt leginkább arról a tendenciáról van szó, hogy az USA mindig is az európai háborúk fő haszonélvezője volt ugyan, de nem a kirobbantója, és én ezt a kérdést nem is ragoznám túl.

Beszélni kell mindenképp a szankciókról is, amiknek mindenképp van gazdasági hatása akkor is, ha az oroszok legalább hét éve tudatosan készültek erre a háborúra és jelentős tartalékokat halmoztak fel. Ezek a tartalékok azonban egy-két éven belül elfogyhatnak, a háború pedig igen költséges mulatság már önmagában is. Irán gazdasága például óriási visszaesést szenvedett el 1979 után a háború és a szankciók együttes hatásaként, 2010 után pedig ugyanez megismétlődött.  A szankciók tehát működtek. Az is kevéssé közismert, hogy 2014-ben a Krím annektálását követően már komoly szankciókat vezetett be az EU, részben ezek hatására az orosz GDP is jelentősen visszaesett és még 2021-ben is csak a 2014-es szinten volt, miközben a világ legtöbb országa határozott fejlődést mutatott ebben az időszakban. Kérdéses persze, hogy az orosz ellen-szankciók mennyire fognak fájni Európában, itt főleg a „gázfegyverről” van szó. Én úgy gondolom, hogy Európa képes alkalmazkodni, és habár ez az alkalmazkodás nyilvánvalóan költséges lesz, az idő e téren nem az oroszoknak dolgozik. Az viszont egyértelmű, hogy a szankciók több éven keresztül alkalmazva jelentősen visszavethetik az orosz GDP-t. Ezért logikusnak csak az tűnik számomra, hogy a szankciók enyhítésének és fokozatos kivezetésének feltétele minimálisan a fegyverszünet kellene, hogy legyen.

Kérdés, hogy ki segítené a békekötést, ki lehetne a közvetítő ebben a folyamatban? Mindenképpen semleges ország jöhet szóba, amelyik egyik felet sem támogatta. Törökország esélyes lenne, azonban ők nem fogadhatják el az orosz terjeszkedést a Krímben és a Fekete-tenger mentén. Németország is fontos szerepet játszhatna, tekintettel a hagyományosan erős gazdasági kapcsolataikra az oroszokkal, és meghatározó szerepükre EU politikájában. (Ők a szankciókat eddig is csak fél szívvel támogatták.) Esetleg még szóba jöhetne India is regionális nagyhatalomként. Azonban mindenképp olyan politikusok kellene, hogy segítsék ez a folyamatot, akik tekintélynek számítanak, és akiket mindenki elismer.

Végül beszélni kell arról, hogy több pszichésen megterhelő eseménynek vagyunk tanúi egy időben, amelyek között kiemelkedik a klímaváltozás és a gazdaság válságperiódusa, amikre a háború még rá is tesz egy lapáttal. Az a tény, hogy sok évtizeden keresztül nem volt olyan háború a közelünkben, ami országunkat érintette volna, inkább csak szerencsés esetnek mondható, Földünk számos országa nem volt ilyen szerencsés. Ennek ellenére ezeket a pszichés terheket valahogy kezelnünk kell, számos esetben különféle pótcselekvéseket találunk ki magunknak, és ezek a pótcselekvéseink nagyon sokfélék lehetnek. Ez a cikk is egyféle pótcselekvés, hiszen még valószínűleg hónapokat kell majd várnunk arra, hogy a fegyverszünet esélye reálisan felmerülhessen a felek között.

Azt is le lehet írni, hogy a háború komoly ideológiai ellentéteket is kifejez a barbárabbnak mondható „kelet” és a nála egy fokkal civilizáltabbnak nevezhető „nyugat” között, és habár ezek a rendszerek megroppanhatnak a konfliktus következtében, de egyik összeomlására sem tennék komoly tétet. Igazából racionális érveket emellett a háború mellett egyáltalán nem tudnék felhozni, más háborúkhoz hasonlóan.

A sokat szidott globalizáció inkább a békének kedvez, mint a háborúnak, hiszen erősíti a kereskedelmi kapcsolatokat. A másik oldalról nézve Kína is leginkább azért szeretne önellátó lenni, hogy nyugodtan háborúzhasson, a szankciók ne sújthassák. A háborúkat rendszerint diktátorok vagy diktatórikus törekvések okozzák, a demokráciákra jellemző átláthatóság és a nyilvánosság egyértelműen a békét segíti elő.

A pletyka félinformációkon alapuló közlés, az illető ilyenkor többet mond annál, mint amit valójában tud. Jellemző az ilyen közlésre az erős negatív érzelmi töltet, a túlzások és a mások problémáival való foglalkozás. Habár nagyon alkalmas a közösség negatív meghatározására („mi nem vagyunk olyanok, mint ők”), az nem mondható el róla mégsem, hogy valóban erősítené a közösségi összetartást.

A pletyka társadalmi szerepe jól ismert: kisközösségekben nagyon fontos volt, hogy kinek milyen a híre, a hölgyek számára különösképpen. Emiatt gyűjtötték és keringették folyamatosan az információt, beleértve azokat a feltételezéseket is, amikor valakiről a közösségből való kilógás (azaz az írott és íratlan szabályok valamilyen megsértése) volt feltételezhető. Ha valakiről nem beszéltek, akkor az illető többé-kevésbé rendben volt. Ezt a fajta viselkedésmintát, programozottságot hajlamos használni a ma embere akkor is, amikor már egészen más fajta közösségekben tölti idejének nagy részét elődeihez képest.

A virtuális terekben történt információ zuhatagból gyakran leegyszerűsítő következtetéseket vonunk le például azzal kapcsolatban, hogy valójában mi is történt Németországban a Winnetou könyvekkel, és mi a vita alapja. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos információk nagy része is téves, pontatlan vagy túlzó, sőt gyakran még a nagy hírcsatornák is terjesztik ezeket, például teljesen hibás számokat közöltek arról, hogy az ukrán termőföld hány százaléka van külföldi tulajdonban. A túlzó számokat és hibás információkat a legtöbb esetben nem korrigálja senki, benne maradnak a köztudatban.

A munkahelyekre egyáltalán nem való a politizálás, mert zavaró tényező a munkakapcsolatban, bár az is igaz, hogy a teljes politikamentesség kívánalma életszerűtlen lenne. A pletyka a munkahelyeken és egyéb közösségekben is az érzelmi töltete miatt fontos metakommunikációs üzeneteket tartalmazhat és egyfajta feszültségmentesítő szelep jelleget is ölthet, a metakommunikációs üzenete olykor segítheti is az emberek között a kommunikáció fenntartását.

A pletykálkodás kiszűrése amiatt is nehéz, mert különféle feltételezések mindig is lesznek. Gondot jelent viszont, ha a találgatások túlsúlyba kerülnek a valós, megalapozott információhoz képest. A dolog akkor korrekt, ha az információhoz hozzáteszem, hogy adott esetben csak pletykáról van szó. Manapság elég sajnálatos módon bocsánatos bűnnek tartjuk, ha az ember szavának nincs súlya, mert nem néz utána alaposan az információforrásnak, vagy felületesen értelmez egy adott hírt. Valójában mindig jelezni kellene, ha manipulatív céllal létrehozott árhírrel találkozunk amellett, hogy a dezinformáció erőteljes szankcionálására is szükség van.

A különféle közösségi portálokon gyakori eset a „jól értesültek összekacsintása” egymással, ami sajnálatos módon egyre csak fokozza a zűrzavart a fejekben. A politizálás látszólag egy tét nélküli játék, de valójában egyáltalán nem az a hosszabb távú hatásokat tekintve. Amellett, hogy egy közösségi portál megpróbálhat ugyan a régi kisközösségek pótlékaként funkcionálni, de ez teljesen hiábavaló próbálkozás lesz, destruktív vélemény buborékok jöhetnek csak létre.

Alapszabály szerint lehetőleg ne pletykáljunk, hanem információközlésre törekedjünk. Ha valamivel kapcsolatban csak sejtéseink vannak, esetleg érdemes megkérdezni másokat, hogy ők mit gondolnak. A legtöbb eseménnyel kapcsolatban, főleg a történések utána első néhány napban nagyon nehéz világos képet alkotni, vélemények óvatos megfogalmazása ilyenkor rendben van, a határozott kinyilatkoztatás viszont majdnem mindig hibás. Vannak különféle „megmondó emberek” a virtuális térben és a kisebb közösségekben is, akik nem veszik észre, amikor a fagyos hallgatás (vagy adott esetben az irreális reakciók) azt kellene, hogy jelezze a számukra, hogy valahol nagyon elszálltak a valóság talajáról és jobban át kellene gondolniuk, amit mondanak.

A 7-10 éves gazdasági ciklusok léte eléggé közismertnek mondható, Magyarország esetében ezek elég jól el is különíthetőek. A magyar gazdasági ciklusok együtt mozognak a közép-európai régióval, nagyrészt a nyugat-európai, főleg a német gazdasággal is. A világgazdaságban történő változások nálunk is megjelennek valamilyen módon, azonban a kelet-ázsiai vagy akár dél-amerikai országok ciklusai már teljesen különböznek a miénktől.

A gazdaság fejlődése alapvetően kétféle ciklusban történik, az egyik az egyenletesen bővülő, amikor növekednek a beruházások, bővül a fogyasztás, alacsony a munkanélküliség és folyamatos GDP növekedés mérhető. A másik fajta ciklusban viharfelhők tornyosulnak, válságjelenségek lépnek fel és visszaeséseket tapasztalunk, ezek az átalakulási periódusok. Az átalakulási ciklus végén a GDP lényegében ugyanannyi lesz mint a ciklus elején, az életszínvonal éveken át stagnál, ez az ára annak, hogy megtanuljunk bizonyos leckéket és ne kövessünk el néhány alapvető hibát.

Így például nálunk a rendszerváltás során 1997-re haladtuk csak meg az 1990-es szintet. Előtte mi is elkövettük azt a hibát, hogy megmaradt a nagyvállalatok esetében az állami (gyakorlatilag gazdátlan) tulajdon, amit a rendszerváltáskor hirtelen le kellett bontani, és ezt csak komoly áldozatok árán sikerült megoldani. (Anélkül, hogy belemennénk ennek mélyebb taglalásába nem mellékes szempont az sem, egy birodalom munkamegosztási rendszere omlott össze pár év alatt).

1997 és 2007 között egy újfajta gazdasági szerkezetben egyenletes bővülésről lehet beszélni, bár 2002 után a baloldali kormányok ezt túlpörgették a gazdasági egyensúly rovására, 1-2%-os bővülési többlet miatt hatalmas államháztartási hiányt hoztak össze. Ráadásul nálunk már 2006-ban látszott az a tendencia, hogy a gazdaságunkat kiszolgáltattuk a pénzügyi befektetőknek és a pénz folyamatosan kiáramlott az országból. A pénzügyi szféra túlburjánzása világgazdasági szinten csak 2008-ban vált nyilvánvalóvá, és okozott hirtelen egy világméretű gazdasági visszaesést. A stabilizálódás eltartott 2013-ig, amikor az európai országok többségéhez hasonlóan nálunk is egy újabb növekedési ciklus vette kezdetét. Nálunk többek között piacvédő intézkedésekre volt szükség, a nemzeti tőke és a helyi vállalkozások erősítésére a globalizáció hatásaival szemben, amellett, hogy a nagy multi cégek továbbra is meghatározók maradtak.

Ez a stabil és robusztus fejlődési időszak 2020-ig tartott, amikorra nyilvánvalóvá váltak a gazdasági növekedés természeti korlátai. Az első ilyen korlátot a világjárvány mutatta meg, az emberi civilizáció túlterjeszkedését a természet rovására, miközben a tömegturizmus is elősegítette a kórokozók gyors elterjedését. A valós gazdasági visszaesés nagyobb volt, mint amit a számok mutattak, mert a kormányok pénz nyomtatásával hoztak létre fedezetlen többletjövedelmeket, ami alaposan felpörgette az inflációt. Naiv módon hittek a piacok a zöld energia gyors térhódításában és a gyors átállásra a fosszilis energiahordozókról, miközben egyre több természeti katasztrófa is mutatja a jelenlegi fogyasztás centrikus életmódunk fenntarthatatlanságát. Európában minderre még rátett egy lapáttal az orosz-ukrán háború is energiakrízist okozva, a válságjelenségek ezért most Európában a legerősebbek. Senkinek nincsenek illúzió az iránt, hogy az idei év végétől úgy két éven keresztül is visszaesésre, jó esetben stagnálásra lehet számítani.

A világ nagy részén azonban nem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. A kínai gazdasági növekedés is lassul és úgy járhatnak mint Japán, ahol először ingatlanpiaci válságként jelentek meg a gazdaság szerkezeti gyengeségei, azonban a gazdasági növekedésük hirtelen kifulladt. Ugyanez várható a szintén öregedő népességű Kínában is, és a katonai szuperhatalommá válásuk sem tud javítani ezen a helyzeten. A világgazdaság motorjának szerepe fokozatosan átkerülhet Ázsia délkeleti vagy déli részébe.

Az USA-ban a vagyoni különbségek nagyon kiéleződtek, a belső megosztottság szinte polgárháborús viszonyokat hozott létre.  A dinamikusan fejlődő déli és nyugati régiók, elsősorban Texas és Kalifornia egy idő után leválhatnak a többitől, az USA darabokra szakadása is egy valós opció pár évtizeden belül. Amellett, hogy a klímaváltozás hatására az USA és Kína esetében is egész régiók lakossága települhet át fokozatosan a kedvezőbb éghajlatú területekre.

A nagy olajexportőrök kivételével szinte minden ország megsínyli majd az energia- és élelmiszerárak robbanásszerű növekedését, a klímaváltozás katasztrofális hatásairól nem is beszélve.

Senki nem tudja még megmondani pontosan, hogy milyen változásokat hoz majd a mostani gazdasági ciklus, aki ezt előre tudná jelezni, az biztosan Nobel-díjat kapna. Az eléggé biztosnak látszik, hogy Európa országai még egy orosz-ukrán békekötés után is kényszerítve érzik majd magukat, hogy az energiafüggésüket csökkenteni tudják. Magyarországon is hasonló változásokra lehet számítani, mint egész Európában. Átalakulhat a nagyüzemi mezőgazdaság illetve az élelmiszer termelésünk módja és szerkezete. A régi típusú, energetikailag korszerűtlen házakban egyre kevesebben laknak majd, sokan költöznek energiatakarékos épületekbe. Az ipari tömegtermelés volumene csökkenhet, egyébként is egyre nehezebb lesz találni szakképzett munkaerőt. A személyautót ritkábban használjuk majd és a tömegközlekedés szerepe ismét növekedhet. A fogyasztásunk szerkezete is remélhetőleg megváltozik, a válság rákényszeríthet minket a környezetromboló pazarlások csökkentésére. Ha létrejön egy újfajta gazdasági szerkezet pár év múlva, akkor a GDP növekedése alighanem továbbra is alacsony szintű maradhat, azonban ez másodlagos szempont lesz az életminőségünkhöz képest, amit többek között a természeti környezetünk állapota mutat majd meg.

A „piaci árak” ugyanis sosem tükrözték a valódi költségeket. A kapitalizmus „hajnalán” született elméleteknek még nem nagyon kellett az externáliákkal foglalkozniuk, mert a rejtett költségek és környezetterhelő hatások nem voltak annyira jelentősek a vitorlás hajók korában, amelyek a 19.század közepéig a nagy távolságú kereskedelem fő eszközeiként szolgáltak.

A hosszú távú, akár visszafordíthatatlan környezetkárosító hatásokról a múlt század második felében már egyre több adatunk volt. Amikor a 20.század végén vitatkozni kezdtek arról, hogy az emberi tevékenység megváltoztatja-e Földünk éghajlatát, akkor a vita során a különféle energia lobbik az emberi gondolkodásnak többek között azt a gyengeségét használták ki, hogy eléggé rosszul kezeljük a különféle valószínűségeket. Ha például a klímaváltozás valószínűsége egy adott pillanatban 50-50% között alakult volna, akkor az nem az jelenti, hogy „Vagy lesz vagy nem, minek foglalkozzunk vele”. Sokkal inkább azt, hogy ha elkezdtünk volna már akkor lépéseket tenni a mérséklés irányába, még ha ezek netán később fölöslegesnek bizonyultak volna, az sokkal kisebb hiba, mintha homokba dugjuk a fejünket és nem teszünk semmit, a katasztrófa viszont bekövetkezik.

Azt is vegyük figyelembe, hogy a légkör viszonylag sűrűnek mondható alsó része csak mintegy 100 km a 6351 km sugarú bolygónkon. A légkör, az óceánok és a különféle ökoszisztémák nagyon sok külső hatást tudnak elég jól tolerálni, azonban az egyensúlyi állapotuk hirtelen átbillenhet. (Elolvadnak a sarki jégtakarók, a savassá váló óceánban hirtelen tömeges fajpusztulások következhetnek be, a tengeráramlatok iránya megváltozik, az időjárás szélsőségesebbé válik stb.) Földanya már nem képes tompítani a hatásokat egy kritikus pont után.

Amit nem tartunk értékesnek azt pazaroljuk, és így tettünk mostanáig illetve még mindig teszi az, aki úgy gondolja, hogy megteheti az „olcsónak tűnő” fosszilis energiával és az élelmiszerrel is. A kulcs erőforrás, amire szinte az egész civilizációnk épül jelenleg a kőolaj. A legnagyobb olajtermelő és exportőr országok: USA, Oroszország, Kanada, Brazília, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kína, Norvégia, akik a kitermelés közel 70, az export közel 60%-át adják. A kitermelő cégek közül a szaúdi messze a legnagyobb, mögötte brazil, kínai, brit, USA-beli, holland vállalatok vannak még az élen, az utóbbiakat mindenki nevesíteni is tudná. A kitermelő országok és nagy cégek felelőssége mindenképpen felmerül, hiszen ha nincs olcsó és szinte korlátlannak tűnő kínálat, akkor nem létezhet (a múlt századokhoz képest) luxus kényelem és pazarlás az erőforrásokkal. Társadalmunk szerintem ilyen szempontból sokkal inkább „termelőinek” mondható, vagy a Földet kizsákmányolónak, mint amennyire fogyasztóinak. A különféle olajhatalmak a nagy bevételeiket vajon mire használják? Leginkább különféle vasbetonszörnyeket építenek, amivel szintén növelik a környezetterhelést, rosszabb esetben pedig fegyverkezésre költik, viszont csak a legritkább esetben fordítják a klímaváltozás mérséklését célzó beruházásokra.

Ezt a jelenséget ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a kisgyerekek kezébe gyufát adott a technológiai fejlődés és most felgyújtjuk vele az egész bolygót.

Az élelmiszer termelésünk is a fosszilis energiára épül. Nagyüzemi mezőgazdaságra jelenleg szükség van, azonban igen nagy a műtrágyaigénye (fosszilis), a munkagép igénye (fosszilis), szállításigénye (fosszilis), az élelmiszeripari feldolgozás igénye (fosszilis). Azonban nem csak ez okoz önmagában klímaváltozást, hanem a talajok szerves anyag tartalmának csökkenése, a fellazított talajok pusztulása és a biodiverzitás csökkentése is, amihez a nagymértékű vegyszerhasználat (fosszilis) is hozzájárul. Azt lehet tenni, hogy meg kell gondolni kétszer is, hogy mely tájakon, talajokon érdemes intenzív mezőgazdasággal foglalkozni, és azt is lehetőségek szerint környezetbarát módon kell tenni. (Például facsoportok meghagyásával, okos vízgazdálkodással, növények társításával stb.)

Nem arról van szó, hogy nem tudunk elég élelmiszert termelni, mert jelenleg tudunk, hanem az hogy nagyon sokan a kis pénzbevételeikből nem képesek megfizetni. A zöld energia sem olcsó és szintén terheli a környezetet, bár jóval kisebb mértékben mint a fosszilis, de emellett még a tárolhatósága sem megoldott jelenleg. Az energiafogyasztásunkat nagyságrendekkel kell tudni csökkenteni, amire már kényszerek hatására kezd ráébredni az európai polgár, valamennyire a kínai is, az amerikaiaknál viszont még semmi jele ennek. Az állampolgár sokat panaszkodik, holott a középosztály szintjét véve afféle „buli-kapitalizmusban” élünk, rengeteget szórakozunk, utazunk, autózunk, divattrendek alapján öltözünk és dobálunk ki használható ruhákat, cserélünk le évente kütyüket, hatalmas és rossz hőszigetelésű épületeket fűtünk, pazarolunk mindennel. Mindenből kevesebbre van szükség, esetleg a jelenlegi felének a felére (autóból, ruhából, utazásból stb.), amit a jelenlegi energiaválság teljesen helyesen mutat meg. Kényelmünk egy részéről is valószínűleg le kell tudni mondani. Ha ezt nem tesszük meg és nem lépünk tovább a megújuló energiák irányába, akkor az olajhatalmak által mindig zsarolhatóak maradunk és az éghajlatváltozás elleni küzdelem is esélytelen marad.

1.A legtöbb „kandallóként” eladott vaskályha nem hatékony, mert nincs meg a megfelelő hőtároló közeg sem nagy hősugárzó felület, tehát csak addig fog hőt leadni, amíg égetjük benne a fát, utána már inkább hűti a szobát a kéményen keresztül. A vaskályhák hatásfoka 40% körül alakul, ezzel szemben a cserépkályháé nagyjából a duplája ennek. Ne várjon senki csodát még egy száz kilós, csempés vaskályhától sem a fűtőteljesítményt és a gazdaságosságot illetően. (A vegyes tüzelésű kazán lehet inkább az, ahol valamivel gazdaságosabb lehet a fafűtés.) Hogyha hirtelen vaskályhákkal kezdenénk fűtögetni, az komoly visszalépés lenne minden téren.

2.Azzal a problémával is szembe kell nézni, hogy ahol a füstgázok elvezetése a kéményen keresztül nem megfelelő és ahol az égés nem tökéletes, ott az életveszélyes szén-monoxid mérgezés veszélyével is szembe kell nézni. Fontos tehát ellenőriztetni a füstelvezetést még a fűtés szezon előtt, esetleg szén-monoxid érzékelőt is felszerelni. (Ez még gázfűtés esetében is szükséges lehet, ha az égés a beltérben történik.)

3.Csak a megfelelően kiszárított fa ég jól. Hogyha nedves fát használunk tüzeléshez, akkor az égéshő nagy része a farostokban levő víz elpárologtatásához lesz szükséges. Ha a kitermelt fa nem szárad legalább fél évig, de inkább egy évig fedett helyen (és még a tűzhely mellett is hetekig), akkor kevesebb hőt fog tudni leadni amellett, hogy a füstgázok mennyisége is nagyobb lesz, ezáltal a saját magunk és a szomszédunk környezetét is jobban szennyezni fogjuk.

4.A fa árát is a kereslet-kínálati törvények szabályozzák, ezért ha hirtelen megnő rá a kereslet, akkor a kitermelés kapacitás korlátai miatt is fel fog menni az ára. A fenti okok miatt sem igazán lehet gazdaságosan kiváltani a gázfűtést fával még magas gázszámla esetében sem, amellett hogy nincs is veszélyben jelenleg a lakossági gázellátás. (Persze vannak olyanok is sokan, ahol a gázkazán csak az egész házat képes fűteni, és egy szoba fűtéséhez szeretnének vaskályhát beszerezni, de kapkodás helyett ilyen esetekben is átgondoltságra van szükség.)

5.Az erdők megóvása alapvető szempont kellene, hogy legyen, legfeljebb annyi fát szabadna évenként kitermelni, amennyi meg is újul. (Ehhez koncepciót is világos szabályokat kell kidolgozni hosszú távra, beleértve azt, hogy milyen fafajok milyen területeken illetve milyen feltételekkel termelhetők ki.) Az erdők a szénmegkötésük mellett a párologtatásukkal helyi szinten is csökkentik a felmelegedést, óvják a talajt és elősegítik a bioszféra fajgazdagságának megőrzését. Az erdők gyors tarra vágásával a kopár pusztaságok válnának gyakorivá, gyorsabban kiszáradó és erodálódó talajokkal, ami a lokális mikroklímára is kedvezőtlen hatással lenne, emellett a biodiverzitás is nagyban lecsökkenne. Fűtésre elsősorban azokat a fákat kellene használni, amik már betegség jeleit mutatják, vagy egyéb okok miatt vált indokolhatóvá a kivágásuk (például tájidegen invazív fajhoz tartozók), de ez esetben is a szálalás alkalmazása javasolt inkább a teljes tarra vágás helyett.

6.Tűzifa helyett gazdaságos lehet és környezetvédelmi szempontból is jobban javasolható a különféle fahulladékokból készült fabrikett vagy mezőgazdaság hulladékokból préselt brikett, amelyeknek a tömörségük miatt lassabb égésűek, ennélfogva a fűtési hatékonyságuk is jobb. Magasabb áruk ellenére is a használatuk gazdaságosabb lehet, mint a tűzifáé. (Kormányzati intézkedésként lehetne támogatni a fabrikettek és a mezőgazdasági hulladékból készülő brikettek gyártását lakossági felhasználásra.)

7.Felmerül az a kérdés, hogyha egy „útban levő” fa kivágásáért egyes vállalkozók jelentős összeget kérnek, akkor mért nem valósítható ez meg ingyenesen vagy jóval kedvezőbb áron a faanyag tüzelőként való beszámításával? Ettől függetlenül egy élő fa értéke környezetvédelmi okokból nagyságrendekkel nagyobb, mint tüzelőanyagként.

8.Meg kell jegyezni azt is, hogy ahol a fatüzeléshez képest alternatívaként csak a szén vagy netán a vegyi anyagokkal szennyezett építőipari és egyéb háztartási hulladék jönne szóba, ott mégis a fatüzelés javasolt inkább, vagy esetleg a fabrikettek használata. Kérdéses jelenleg az is, hogy az alacsony jövedelmű háztartások idén mennyi szociális tűzifát tudnak majd kapni. Az árak felhajtásával éppen azt fogjuk elérni, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben levők nem fognak tudni fával fűteni.

9.Hosszabb távon mindenképpen abban kell gondolkodni, hogy az épületek megfelelő szigetelésével a fűtésigény (és a hűtésigény) jelentős mértékben csökkenthető legyen, ezért megfelelő hőszigetelésű, és földgáz helyett inkább és hőszivattyú elvén alapuló rendszerekkel fűtött épületeket szabadna csak engedélyezni.

Európa keleti része hagyományosan mezőgazdasági termékekkel és nyersanyagokkal látja el Nyugat-Európát, amely viszont inkább különféle iparcikkek előállításában jeleskedik. Erre a több évszázados együttműködési rendszerre az ipari forradalom még inkább ráerősített, mert az energiahordozók nagy részét is a keleti területeken termelik ki. Az orosz-ukrán háború kitörésével ez a rendszer súlyos károkat szenvedett és nem nagyon látni még, hogyan állhat helyre. Az ellátási láncokat előzőleg is megtépázta már a pandémia és a munkaerőhiány, amire a háború igencsak ráerősített így kisebb hiányokat tapasztalhatunk meg a személyautók piacán, vagy néha egyes háztartási termékeknél.

Nyugaton a zöld energiára való átállási programok nem mondhatók átgondoltnak és megalapozottnak többek között azért sem, mert nem tettek mellé komoly anyag- és energiatakarékossági programokat. A fogyasztás szintjének változatlanul hagyásával nem lehet előrelépni a környezetünk védelmében még akkor sem, ha ennek elérése a választóknál egy politikailag kényes kérdésnek számít. Így viszont Nyugat-Európa most erősen kiszolgáltatott helyzetbe került.

A háború egyébként borzasztó irracionális okokból tört ki és mindenki csak veszíthet rajta, Oroszország például technológiai téren szenved el nagy visszaesést. Azért irracionális, mert Kelet-Ukrajna egész Európa legszegényebb régióihoz tartozik, tehát aki birtokolja, annak erősen ráfizetéses lesz a támogatása, nem beszélve a szétlőtt épületek helyreállítási költségeiről és az egyéb gazdasági károkról. Ukrajnának javasolták már szakértők régebben, hogy jobb ha lemond ezekről az országrészekről, amit viszont politikai okok miatt nem voltak képesek megtenni (a választók valószínűleg nem fogadták volna el). Másrészt viszont nincs arra garancia, hogy Oroszország birodalmi álmai ilyen területi engedményekkel kielégíthetők lennének.

Mielőbbi fegyverszünetre nagy szükség lenne, mert sokat enyhítene a helyzet bizonytalan voltán, bár a kialakult törésvonalat nem szüntetné meg. Gyűltek a feszültségek már régóta a Kelet és a Nyugat között, és hirtelen kipattant egy földrengés, ami eltávolította egymástól a kontinens két szélét. A feszültség most az északi részeken jóval nagyobb, Dél-Európát kevésbé érinti ez a konfliktus.

Magyarország és egész régiónk köztes helyzetűnek mondható ebben a folyamatban, például a KGST idején komoly nyereségük származott az orosz nyersolaj feldolgozásával exportált termékekből, viszont akkor alakult ki a ma is meghatározó függőségünk.

A magyar lakosság a földgáz egyharmad részét fogyasztja, és egy átlagosan 10%-os megtakarítás szerintem már komoly eredmény lehet, mivel nem számíthatunk enyhébb télre a legutóbbinál, és az átállás fatüzelésre se nagyon lehetséges rövid idő alatt. Egy ilyen szintű megtakarítás viszont az összgázfogyasztást csak 3%-kal csökkentené. Kérdéses, hogy mennyi lehetőség van a háztartásoknál a fűtést leszabályozni, lejjebb tekerni télen egészségügyi kockázatok nélkül.

Áramfogyasztásban is hasonló arányok vannak, 30% a lakossági fogyasztás, itt azonban egy 10%-os csökkentés számításaim szerint nagyobb jelentőségű lehet. Paksot és a napenergiát nagyjából fixnek vehetjük, és Visonta sem nagyon fog tudni megtáltosodni fél éven belül, viszont a flexibilisen szabályozható gázerőművek termelését fogjuk tudni leginkább csökkenteni a mixen belül. Az árammal való takarékosságban talán nagyobbak is a tartalékok, mint a gázfűtésben, itt még a kisebb mértékű áremelés is nagyobb ösztönzőként tud hatni. Nem beszélve arról, hogy mindenki arra számít, hogy januártól megint emelkedni fog a rezsiköltség. Fél évnél nagyobb távlatban számolhatunk majd inkább további lehetőségekkel is mint például több napenergia, szélenergia és egyéb energiafajták, több korszerű szigetelésű lakóépület, stb.

A különféle szolgáltatásokat nyújtó közintézményeknél, de még inkább a nagy energiafogyasztó ipari üzemek (öntödék, papírgyárak, vegyipari üzemek, cementgyártás) esetében a kényszerű takarékosságnak nagyobb lehetőségei is vannak, ami viszont egy szinten túl már gazdasági visszaesést is okozhat.

Jelen állás szerint az energiaigényes iparágakba nem nagyon szabad befektetni Európa nagy részében, ezen kívül a jelenleginél jóval anyagtakarékosabb, kevésbé pazarló szemléletmódra van szükség.

Mivel a tudomány lényegében érzelemmentes, ezért nem nagyon tudunk vele azonosulni, kivéve persze azokat, akik foglalkozásuk révén ebben utaznak. Laikusok számára a tudomány lehet érdekes, félelmetes vagy éppen a szabadságukat korlátozó is, hiszen a klasszikus tudomány teljes mértékben determinisztikus szemléletű. Nagyon sokféle hitrendszer és hiedelem van bennünk, amelyek a tudománynak ellentmondanak, vagy legalábbis nem összeegyeztethetőek vele. Ezek az eltérő hitrendszerek és hiedelmek nagyon sokféle forrásból eredhetnek és nem mindig könnyű eldönteni, hogy mennyiben hasznosak vagy károsak. Meg merném kockáztatni, hogy a legtöbb hiedelemnek van valamiféle igazságtartalma vagy igazság magva, amire nem is nehéz rálelni feltéve, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az állításokat szigorú tudományos racionalitással vizsgáljuk.

Hit nélkül élni szinte lehetetlen. Tapasztalataink hézagait tölti ki a hit, a pontokat összekötve egy ábrához jutunk. (A világ persze sosem lesz olyan, ahogy a kis Móricka-rajzaink alapján elképzeljük.) Az információ darabokból egy képet alakítunk ki, és hogy mely információkat tartunk fontosnak és mit pusztán figyelem elterelő zajnak, az már a felfogásunkon múlik. Az érzelmi viszonyulásunk alapján fogjuk tudni súlyozni az információkat, az érzelmek az agyunk „Higgs-bozonjai”, hiszen súlyt adnak a gondolatainknak. Tehát amiket pozitív módon kiválasztunk, azok lesznek a támpontjaink, amelyek alapján a világot értelmes egészként tudjuk elképzelni. Hogy mivel tudunk érzelmileg azonosulni, ez nagyban meghatározza a hitrendszerünket.

Ha csak a tudományban hinnénk, akkor ahogy mondani szokták, nagyon „kockák” lennénk, amellett, hogy még nyomasztó is lenne számunkra a személytelen világa. Az ember pedig nem csak „sapiens”, hanem „ludens” is, játékos természetű. A babonák is igen gyakran ennek a játékosságunknak a kifejezései, amellett, hogy egy babona lehet akár pozitív is, mert aktiválva a figyelmünket segít az adott feladatra koncentrálni.

Az összeesküvés elméletek megint csak gyerekesek, mivel egy tündérmesén alapulnak, ahol vannak jók és gonoszak, és mi természetesen a jó oldalon vagyunk. Nekem olyannak tűnnek, mintha dacos gyerekek találták volna ki őket, akiket „direkt nem érdekelnek” a tudományos megállapítások és szembemennek sok egybehangzó szakértői véleménnyel is. A társadalomtudományok eleve „puha tudományok” és politikai irányzatok szolgálatába állíthatók, emiatt a szélhámosoknak is nagyobb terepet adnak. Az összeesküvések igazság magva olyasmi lehet, hogy ne várjuk külső tényezőktől a közösségünk sorsának jobbra fordulását, mert valóban léteznek különféle összefonódások és lobbik a saját érdekük hatékony képviseletére, és ezeket általában teljesen hidegen hagyják a mi sajátos viszonyaink. Amíg az összeesküvés elméleteket nem vesszük túl komolyan, hanem egy kicsit a babonák szintjén tudjuk kezelni, addig rendben van, viszont ha már médiumokban terjesztjük, az már akár elmekórtani problémákra is utalhat.

Az ún. „áltudományok” mint például a homeopátia vagy a számmisztika a tudományhoz hasonló sajátos rendszerekben működnek, bár lényegesen egyszerűbb módon. Én még nem láttam olyan esetet, hogy valamelyik igazából komoly, mérhető károkat okozott volna éppúgy, mint a különféle vallási szekták is csak nagyon ritkán okoznak károkat (erre mielénk legalábbis). Nem mondható nagy túlzásnak, ha az ilyen „áltudományok” egy részének alapfilozófiáját az anyag hullámtermészetével hozzuk összefüggésbe, ami a hagyományos, az anyagot részecskeként leíró felfogásnak ellentmond, viszont a kvantummechanikának már kevésbé. Ezzel csupán azt állítom, hogy a tudományon belül is léteznek a mindennapi tapasztalatunkkal nem értelmezhető jelenségek, és a tudománynak az alapvetése, hogy a megfigyelő és a megfigyelt teljesen független, a szubatomi részecskék világában már nem állja meg a helyét. Az ún. placebó hatás 30% javulást is hozhat egyes betegségekben, már emiatt is lehet a homeopátiának létjogosultsága. Emellett létezik még többek között a parapszichológia területe is, ami megint csak egyfajta szürke zóna, hiszen a tudománynak megállapodás szerint teljesen objektívnak és tudatunktól függetlennek kell lennie.

A különféle vallások is gyakorlatilag a hagyományos tudományos felfogással nehezen összehangolható nézetekből állnak, azonban mindig tartalmaznak egy olyan etikai rendszert, amely ugyan nem nagyon értelmezhető tudományos szemszögből, viszont segíti az emberek együttélését. Minden vallásban jelen van a közösségi elem, mert vagy egyértelműen közösségépítő célúak vagy pedig a közösség által megtámogatott, egyéni lelki gyakorlatokról van bennük szó. Elvi alapokon a vallásosságot is támogathatná a tudomány, a gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy az ilyen támadások nem lennének megalapozottak, kivéve persze ott, ahol a vallás doktriner, ideologikus színezetet ölt és támadólag lép fel tudományos alaptételekkel szemben. Mivel a tudomány és a vallás kiindulópontja teljesen más, és mivel „nem ugyanarról szólnak” (bár lehetnek néha közös pontjaik is), emiatt nagyon jól megférnek egymással.

Valójában nem is kell a tudományban hinni, hanem a tudományos módszert kell megismerni, ami arra szolgál, hogy tapasztalati tényekből mikor vonhatunk le valóban megalapozott következtetéseket. Ezt a racionális módszert mindenkinek el kellene tudni sajátítani legkésőbb a középiskolában, ami persze nem nagyon történik meg. Megint más kérdés, hogy a racionalitás jó alap lehet, de ezen kívül még játékos, kreatív, emocionális, közösségi és egyéb igényeink is léteznek, amik mind segítenek minket abban, hogy elboldoguljunk az életben.

Európa többé már nem egy energiában gazdag kontinens, mivel az első számú energia- és nyersanyagforrása bizonytalanná vált. Amit eddig természetesnek vettünk, mint hogy errefelé nincsenek sem járványok, sem háborúk, emellett dúskálunk az energiában, ez most mind megkérdőjeleződött. A legnagyobb problémánk ezeken túlmenően mindenképpen a klímaváltozás lehet, és egyre kevésbé érvényesül az, amihez évszázadok során hozzászoktunk, így valószínűleg már nem a Golf-áramlat kiegyenlítő hatása lesz a meghatározó, hanem szélsőségesebb és jóval szárazabb klímára számíthat a kontinensünk nagy része. Pár évvel ezelőtt már jelezték a klímamodellek azt, hogy például Magyarország a hőhullámok kialakulása szempontjából különösen veszélyeztetett terület lesz a következő évtizedekben.

Mindennek ellenére én azt vallom, hogy tespedés az, ami nem lesz fenntartható, nem pedig a fejlődés. Fejlődés mindig is létezett az emberiség történetében, bár jóval lassabb tempóval mint az utolsó évszázadokban, és időnként komoly visszaesésekkel. Amelyik civilizáció megállt a fejlődésben ott rendre elkezdődött a hanyatlás. Egy dolog van, amiben biztosak lehetünk az a változás, és a jelenleginél több aktivitást fog követelni az alkalmazkodás az elkényelmesedett európai polgárok számára. (Megjegyzem, hogy a bevándorlók számára sem lesz már többé Európa az a fajta paradicsom, amilyennek még nemrég látszott.)

A szükségből úgy lehet erényt csinálni, ha egy jóval energia- és anyagtakarékosabb működésre áll át az egész kontinensünk, ami hosszabb távon a klímavédelmet is elősegítheti, igaz persze hogy e téren Kelet-Ázsia és Észak-Amerika gazdaságai jóval meghatározóbb szereppel bírnak. Szükségszerűnek látszik kontinensünk számára, hogy szakítsunk azzal az energiapazarló amerikai életmóddal, amelyre jellemző a használati tárgyak gyakori lecserélése, személygépkocsival valamint repülővel megtett sok ezer kilométer, vegyi anyagok kiterjedt használata vagy a marhahúsevés. (Az, hogy az USA-ban a karbon lábnyom kétszerese az európainak egy más kérdés, nyilván ők később fognak ráébredni a problémák súlyosságára.)

Nagyon fontos, hogy egy közelgő gazdasági válság előtt nem szabad lebeszélni senkit a fogyasztásról, ugyanis a még nagyobb takarékosság munkahelyeket szüntethet meg és mélyítheti a válságot. (A gazdaságnak létezik egy saját természetes ciklusa is, egy-két évtizedenként mindig jönnek a menetrendszerű válságok, bár ezek mélysége eléggé különböző.) A válság viszont nagyon jó alkalom arra, hogy a gazdaság szerkezete megváltozzon, a kevésbé anyag- és energiaigényes tevékenységek irányában. Az ipari termelés valamennyire csökkenhet (bár ennek jelentős része export lehet más kontinensekre), viszont növekedhet a szolgáltató szektor és a kevésbé szállításigényes ágazatok.

A szárazabb éghajlat miatt valószínűleg kevesebb élelmiszert tudunk majd megtermelni mint eddig, csökkenhet a hús- és tejfogyasztás, viszont előtérbe kerülhetnek szárazságtűrő növények és a rövidebb tenyészidejűek, amelyek kevesebb vizet igényelnek. (A kukorica rovására növekedhet például a borsó vagy köles aránya, emiatt is változhat az ételeink összetétele.)

Azt is tudni kell, hogy az energiaszegény országokban gyakori, hogy a lakóépületek nagy részét alig fűtik, jellemzően Japánban vagy Dél-Amerika mérsékelt éghajlatú országaiban, bár igaz, hogy náluk a tenger közelsége miatt a nagyon hideg téli időjárás is ritka. Várható például, hogy a fa is nagy érték lesz nemsokára, főleg ha a fával való fűtés gyakoribb lesz és a kevesebb csapadék miatt a növényzet fejlődése is lelassul, sőt Dél-Európa egy része elsivatagosodhat. Ezt felismerve úgy lehetünk „jó fiúk” a saját szemünkben, ha hirtelen elkezd mindenki karbon lábnyomokat számolni és takarékoskodni az energiával valamint az egyre drágább nyersanyagokkal. Példaként a megdráguló papírral való takarékosság egyik módja az lehet, ha minél kevesebb dokumentumot nyomtatunk ki, csak tényleg azt amire valóban szükség van, két oldalra és szürkés árnyalatú, vékonyabb, újrafelhasznált lapokra. A betonozás és térkövezés ellenében teret nyerhet a parkosítás és a vizet megkötő természetes növényzet meghagyása.

Mindezt egy borzasztó nagy idealizmus mondatja velem, mert a törvényeket általában a jómódú emberek hozzák, kevés empátiával az átlagos vagy az alatti életszínvonalon élőkre. Emiatt nem ösztönzik a kisméretű autók használatát (például súly szerinti kemény progresszív adóztatásával), és emiatt nem fejlesztik rendesen Európa nagy részén a tömegközlekedést sem. Ehelyett mindenki mutogat másokra, hogy ő csak a szennyezés egy kis részét adja, és előbb csökkentsen más. Ez a helyzet megváltozhat persze, például ha a műanyagok megdrágulnak, az takarékosságra ösztönözhet, ami miatt a műanyagterhelés is csökkeni fog és javul az újrahasznosítás aránya. Tehát a piaci viszonyok változása is segítheti az életmódváltozást, bár ez önmagában aligha lesz elég.

Az arisztokrácia és az elitek fogyasztási szokásai azok, amik nehezebben változtathatók, pedig fontos lenne, mert őket próbálja utánozni vagy mondhatni majmolja a nagy többség. Lényeges változást úgy tudnék elképzelni, ha mondjuk a brit uralkodóház elkötelezné magát, hogy éveken keresztül felezni fogja a karbon lábnyomát, például mindenhova egy autóval és telekocsival utaznak, kevesebb repült kilométerrel évente, akár Windsor egy részének átadásával más célokra. Az arisztokrácia mindig lassan mozdul, nehezen fogad el új gondolatokat, az úgynevezett celebek (vagy hírességek) esetében pedig az a fő gond, hogy azzal mutatják ki a sikerességüket, hogy mennyi pénzt képesek elszórni. Léteztek már aszketikus életmódot folytató arisztokráciák a világtörténelemben (bár nem túl gyakran), és ha ez divat egyszer elterjedne Európában, az nagyon sokat tudna segíteni a környezetvédelem helyzetén.

Különféle forgatókönyvek léteznek a közeljövőre vonatkozóan: az egyik szerint a nacionalizmusok felerősödése várható és folytonos háborúk (nem csak Kelet-Európában, hanem például a Balkánon is), a dél teljesen eltávolodhat északtól. Ilyen esetben a kormányok minden erejét lekötné, hogy úrrá legyenek a helyzeten és megakadályozzák a harcok, zavargások továbbterjedését. Másfajta forgatókönyv szerint a globális kapitalizmus győz a háborúskodással szemben (a kereskedelmi érdekek felülírják az ellentéteket), bár ha túlnyeri magát, akkor is  folytatódhat az energiapazarlás a régi módon. A harmadik lehetőség egy nagyon erőteljes és proaktív alkalmazkodási folyamat, a lakóépületeink, az élelmiszertermelésünk és az életmódunk teljes átalakításával. Nyilván ezek közül mindhárom tendencia érvényesülni fog egymás mellett egy időben, évtizedek alatt mutatkozhat meg, hogy melyik lesz a domináns, melyik irányba fogunk haladni, és hogy egyáltalán a kontinensünk egysége megmarad (esetleg javulhat is) vagy pedig teljesen széthullik.

A szélsőjobberek mind egy kissé laposföld hívők, mert csak azt hiszik el, amit a szemükkel látnak. A globális felmelegedés előrejelzéseket sem képesek elfogadni, ugyanis számukra a tudomány is csak egy gyanús szektás tevékenység mindaddig, amíg nem produkál kézzelfogható, materiális eredményeket. Most azonban már, amikor már a hőhullámokat a szó szoros értelmében a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, nyilvánvalóan egyre inkább csökkenni fog a klímaváltozást tagadók tábora. Ennek ellenére sokan erőből szeretnének megoldani mindent a klímaváltozás okozta problémákat is beleértve, és kevésbé fogékonyak a tudomány ajánlotta racionális megoldások alkalmazására. A különféle véleményvezéreknek és egyéb influenszereknek kellene pedig keményen beleállni és személyes jó példákkal is elől járni a környezetvédelmi problémáink megoldásába.

A meggyőződéseit az ember huszonéves kora után nagyon nehezen változtatja meg, újabb kutatások is kimutatták, hogy milyen idegrendszeri és genetikai sajátosságok is befolyásolják a politikai nézeteink kialakulását, amikhez hajlamosak vagyunk a végsőkig ragaszkodni. (A baloldali felfogásnak természetesen éppúgy megvannak a hátulütői, azonban mostanában az újságok tele vannak a liberalizmust ekéző cikkekkel, ezért erről kár is szót ejteni.) Az USA legfelsőbb bírósága is valószínűleg olyanok személyekből áll, akik kevéssé nyitott felfogásúak, különben nem tennének keresztbe a legújabb határozatukkal a klímavédelmi törekvéseknek.

Az abortuszhoz való joggal kapcsolatos döntésükkel kapcsolatban is csak az a fő kifogásom, hogy megint a jobboldal nyelvén beszél, vagyis a tiltások és a büntetések nyelvén. Az egész jobboldali kampány arról is szólhatna, hogy gyermeket növelni valójában nagyon is kiváltságos helyzet, hiszen sokan vannak, akik esetében különféle okokból fel sem merülhet ennek a lehetősége. A gyermekáldást a szülők egyfajta kitüntetésnek kellene, hogy érezzék és felelős módon, felkészülten fogadják. Még a nem kívánt gyerekek esetében is háromszor meggondolnák a magzat elvetetését, amit egyébként az egyes államok törvényei se nem automatikus jogként, se nem teljes tilalomként nem szabadna, hogy kezeljenek (mindig az arany középutat keresve ezen a téren is). Kérdéses persze, hogy az USA-ban folyó vita apropóján, az amerikai állampolgárok (vagy akár a lengyelek) mennyiben kezelhetőek felelős felnőtt módjára, vagy pedig megmarad a rájuk jellemző gyerekesség.

A bevándorlás esetében is a szélsőjobbereknek inkább örülniük kellene, hogy országuk mennyire vonzó sokak számára, mennyire sokan akarnak megtelepedni náluk, ez is okot adhat egyfajta nemzeti büszkeségre. A bevándorlás tehát a radikális jobboldali, nemzeti érzésű ember számára inkább örvendetes jelenség kellene, hogy legyen mint félelem tárgya, más kérdés persze az illegális migráció, ami ellen valóban kemény fellépés szükséges. Sajnos az a tapasztalat, hogy a konzervatív felfogásúak nem nagyon fogadják be az idegeneket a mutatott teljesítményüktől teljesen függetlenül sem, sőt meg merem kockáztatni, hogy ez is hozzájárulhat a szegregációhoz. (A kulturális hódítástól való szélsőjobboldali félelmek mögött ezzel szemben nincsenek valós tapasztalatok.) A bevándorlással kapcsolatos felfogások mögött jól látható módon az észérvek helyett a különböző félelmi reflexek dominálnak.

Az oltásellenesség sem volt más mint  a laposföld hit egy formája, hiszen sokak számára nem volt elég bizonyítékul mindaz, ami a járvány kezdetén mondjuk Milánóban történt, sőt sokan vannak még most is a valamilyen módon vírustagadók, vagy a vírussal kapcsolatos tudományosságot tagadók amellett, hogy a kőkonzervatív ember megint csak a humánus szempontokat félresöpörve, erőből akarja megoldani a járványügyi kérdéseket is. Ez megint csak egy példa a szélsőségesen konzervatív felfogás irracionalitására, de folytathatnám a sort a beteges szintű homofóbiával is, hiszen az emberek szexuális viselkedése egyáltalán nem politikai kérdés (bár e téren a baloldalnak is valószínűleg megvan a maga sara, hiszen közismert, hogy a liberális, szocdem vagy zöld felfogás is sok esetben túlságosan érzelemközpontú).

A jobboldali radikálisok között sokan vannak, akik szeretnének véget vetni a liberális demokráciának, talán mert az intézményeiket nem nagyon értik és nem illik bele a világképükbe. Igazság szerint nem nagyon van alternatívája a mai demokratikus rendszereknek, a legkomolyabb kihívó Kína, ami az úgynevezett ázsiai termelési módba oltotta bele a kapitalizmus fő elemeit. (A több ezer éve létező ázsiai termelési módnak nevezhető rendszerek önkényuralomra épültek, kiterjedt bürokráciával és a magántulajdon korlátozásával, aminek a 20.században elterjedt formája a kommunizmus volt.) Kelet-Ázsia egyes országai kapitalista rendszereket építettek ki, az ázsiai termelési mód főbb hagyományos elveit meghagyva (például a konfuciánusnak is nevezhető közösségcentrikus etikai kódexet). Oroszország és Kelet-Európa egyes országai a kétféle szemléletmód hibridjét próbálják létrehozni, nem tudjuk még megmondani, hogy mekkora sikerrel. Annyi bizonyos, hogy egyéb modern kísérletek mint Irán, Argentína vagy Venezuela mind alapvetően kudarcosak, annak ellenére is, hogy erőforrásokban gazdag országokról van szó. (Nem szokásom már a magyar kormány bírálni, ezúttal sem teszem, csak azt az érdekességet jegyzem meg, hogy kis országok mozgástere bizonyos esetekben nagyobb lehet mint a nagyoké, lásd például az egyes adóparadicsomokat.)

A jobb és baloldal számos országban hajlamos acsarkodni egymásra, annak ellenére is, hogy egymást pontosan kiegészítő felfogásokról van szó, elvileg együtt is tudnának dolgozni. Az együttműködés lehetőségét rendszerint a pártokon belüli radikálisok hiúsítják meg, az emberek félelmeire és a nyájösztönre építve, amiben szerintem mostanában a jobboldalnak valamivel több vétke van.

A globalizáció egy jó dolog abból a szempontból (is), hogy segít az élelmiszerválságok megelőzésében, mert ha a bolygónk egyes részein kedvezőtlenül is alakul az időjárás a mezőgazdaság számára, még mindig maradnak olyan nagy területek, ahol viszont kedvező. A terményárak nemrég a mélybe zuhantak a tőzsdén azt követően, hogy az ukrajnai háború hatására hónapokon keresztül nagyon magas szinten voltak, ez pedig amiatt következhet be, mert még az ukrán export jelentős részének a kiesése is pótolható lesz – a legutóbbi termésadatok alapján. A tőzsdei árakat ugyanis hosszabb távon a nagy gabonaexportőröktől érkező hírek mozgatják. A világ két legnagyobb búza exportőre Oroszország és Kanada egyaránt rekordtermést arathat be idén (utóbbi esetében 40% a többlet), amellett, hogy a franciáknál és az USA-ban csak 5 illetve 8%-kal kisebb termést várnak a búzából, összességében tehát az exportra kerülő mennyiségek nem fognak csökkenni, a nagy gabonaimportőrök ellátottsága biztosítható. Az ausztrál termés is nagyon jó volt tavaly, emiatt Kelet-Ázsia búzaellátottsága jelenleg szintén teljesen rendben van.

Egyébként régen is léteztek olyan országok, amelyek az élelmiszer szükségletük nagyobb részét importálták: Athén, Róma és a Brit Birodalom sem volt képes az önellátásra, de nem is nagyon törekedtek rá. Sőt egy időben Nyugat-Európa is nagy felvevőpiacnak számított, a Szovjetunióról nem is beszélve, amely a jó természeti adottságai ellenére sem volt képes a saját élelmiszer szükségletét megtermelni. A globalizáció e téren nem hozott alapvetően újdonságot csak annyiban, hogy a világpiac még inkább képes a fölöslegek és hiányok kiegyenlítésére, a világkereskedelem még a háborús körülmények között is működik.

Nyilván még más gabonák mint a rizs és a kukorica terméseredményei is befolyásolni fogják (helyettesítő termékekként is) a világpiaci árakat, azonban az jól látható, hogy az idei évben sem amiatt lehetnek problémák, mert nem lenne elég termény. Az alapszintű élelmiszerellátásban a kormányok szerepe igen jelentős, az éhezés még a magasabb élelmiszerárak mellett is leginkább az adott kormányok felelőssége lesz. Élelmiszerválság és globális menekültválság egyelőre csak a politikai hisztériakeltés része, másrészt viszont évtizedek távlatában a globális felmelegedés a hozamok jelentős csökkenését okozhatja. A jelenleginél kevesebb hús fogyasztása a fejlett országokban, de legfőképpen az élelmiszerekkel való takarékosság az, amire mindenképp szükségünk lenne. Én nem annyira félek az élelmiszerárak elszállásától, ezt inkább átmeneti problémának látom, a nagyobb gond az, ha a magasabb árak sem hozzák el azt a fajta szemléletváltást, amire a nagyvállalatok, az állampolgárok és az államok szintjén egyaránt szükség van.