Sokkal könnyebb megmondani, miért nem hitelesek azok a könyvek és cikkek, amiket a kívánatos társadalmi változásokat hirdető önjelölt próféták írnak. Valójában eléggé átlátszó fogásokkal operálnak, nem kell ezeknek bedőlni.

1.Szenzációhajhászat

A legtöbb „próféta” célja a puszta figyelemfelkeltés, jól eladható könyveket, esetleg videókat kell kirakni a piacra, olyan radikális mondanivalóval, nagy dumával, amire nagyon sokan vevők, mert azt kapják, amit hallani szeretnének. Nyilván olyasmivel kell jönni, ami sokaknak hiányzik az életéből, de  kilóg a lóláb és látszik, hogy ezeknek a gondolatoknak a fő, mögöttes célja exhibicionizmus és pénzkereset. Erre példa számomra a közgazdász Piketty könyve az egyenlőtlenségről, ami nagy port vert fel a közgazdász társadalomban, és habár az is lehet, hogy a szakma csupán nehezen emészti az újszerű gondolatokat, jelen állás szerint a képletei tele vannak hibákkal, a közölt formájukban nem használhatók és nem adnak lényeges magyarázatokat. A legtöbb társadalmi témájú bestseller a jól feltuningolt filmes szappanoperák színvonalán mozog, és meg is tudom mondani az alapvető okait, hogy mért van ez így.

2.Íróasztal mögül nem lehet társadalmi rendszert létrehozni

Ez egy valós lehetőség, azonban az ilyen próbálkozások mindig katasztrofális eredményekkel végződtek, akár Marx, akár Hitler híres könyveit említjük, amelyek programját megpróbálták megvalósítani, vagy akár a francia felvilágosodás nagyjainak a forradalmárok által később felhasznált gondolatait. (Vagy nálunk mondjuk az egykori SZDSZ-t.) A nagy társadalmi rendszerek nem úgy jöttek létre, hogy valaki előzetesen kitalálta őket elméletben, sem az athéni demokrácia, sem a feudalizmus, sem a kapitalizmus (ha egyáltalán ezek a kategóriák valójában használhatóak, nem pedig inkább csak a kategorizáló elménk termékei) nem előzetes receptek vagy használati utasítások alapján születtek. Ergó egy jó társadalmi vízió csak olyan példákból indulhat ki, amik már kicsiben megvalósultak, legyen szó akár a közvetlen demokrácia egyes formáiról (kolumbiai kistelepülésen, svájci népszavazások alkalmával stb.), vagy az erőforrások megosztásáról (halászat, vízhasználat közösségi szabályozása), a jó példák ragadósak szoktak lenni és később mások talán átveszik. Ahol az ilyen hiteles példák hiányoznak, az nálam csak a fantazmagória kategóriája.

3.Zsigeri gyűlölködés

Ha valaki axiómaként kezel egy kérdést, mondjuk hogy minden nagyvállalat gonosz (ő bizony utál minden nagyvállalatot), vagy a tőke gonosz dolog (ilyen erővel akár a pénz maga is lehet az), az ilyen elfogultság érvénytelenítheti a mondanivalót. Bármilyen kiindulási pont, ami nála szilárd alap (pl. a Föld csak fél milliárd embert tud eltartani) már annyira dogmatikussá teszi az egészet és annyira negatívvá, gyűlölködővé, hogy számomra az egész hiteltelen, sőt helyenként még szánalmas is. Minden társadalomkép pozitív és vonzó dolgokat kellene, hogy megjelenítsen. A különféle összeesküvés elméletek is félelmekre épülnek, ezáltal rosszul képviselnek egyébként jogos igényeket (pl. különféle lobbik, pénzügyi összefonódások elleni küzdelmeket). Az is mindig látszik, amikor valaki hivatalból védi a mundér becsületét, az ilyen szövegekkel se nagyon lehet mit kezdeni.

4.Csőlátás: Létező modelleket hagy figyelmen kívül

Teljesen nonszensz, amikor valaki a nulláról akar társadalmat építeni és nem veszi figyelembe azokat a nagy kollektív tapasztalatokat, amiket megszereztünk. Ezek a szerzők nem nagyon ismerik jobban az emberi történelmet mint egy elemi iskolás. Leginkább ez az amerikai szerzőkre igaz persze, akiket általában nem nagyon érdekel az USA-n kívüli világ, de előfordul másokkal is, hogy a „kapitalizmus” számukra egyenlő amerikai társadalmi modell. Nincs semmiféle összehasonlítás, ezért nem ismeri a szerző az előnyöket és lehetőségeket, amik egyébként eléggé közismertek és ott vannak az orra előtt. Létező, kudarcot vallott modellek voltak többek között a nácizmus különféle formái vagy a szovjet-orosz kommunizmusé szintúgy, ezeket a tapasztalatokat nem lehet nem figyelembe venni. Egy időben a sztár a japán modell volt, de annak is kiderültek a korlátai, mára tudomásom szerint két sikeresnek mondható rendszer maradt a porondon, az egyik a liberális angolszász, a másik a szociális skandináv (és ezeknek valamilyen ötvözete még). A dél-európai modellek sem mondhatóak sikeresnek, de van egyébként rengeteg elrettentő példa is a világban sokfelé. Kelet-európai modell jelenleg nem létezik, számomra nem meggyőző az olyan eszmefuttatás, hogy létezne sajátos magyar modell, inkább a keleti autokráciák és a nyugati demokráciák egyfajta keverékének tűnik, amelynek a fő kötőanyaga jelenleg a nacionalizmus.

5.Kínával nem foglalkozik senki

Az autokratikus olaj nagyhatalmaktól eltekintve, egyetlen teljesen más társadalmi rendszer épül ki most éppen, ami komoly kihívást intézhet a liberális (és szociális) demokráciák irányában, ez pedig a kínai rendszer, viszont ezzel a fajta alternatívával gyakorlatilag nem foglalkozik senki. Kína, a közeljövő valószínűsíthető szuperhatalma számunkra egy fekete doboz, sőt egyre erősödő nacionalizmusukkal ők törekednek is rá, hogy egy külön világot hozzanak létre az ott élő állampolgároknak. Az individualista európai ember számára egy eléggé rémisztő (vagy legalábbis szokatlan) világot képviselnek, de sok olyan problémát talán megoldhatnak, amivel a „nyugat” csak küszködik. (Környezetvédelem, internet szabályozása, nagyvállatok korlátozása stb.)

6.A fejlődés létező dolog

A fejlődés gondolata nem egy baloldali eszme, hanem jól követhető szál gyakorlatilag az egész világtörténelemben, ami persze nem jelenti azt, hogy egyenes vonalú. A civilizációs hanyatlás az esetek jelentős részében nem abszolút értékű volt, hanem relatív. Az ókori görögök sem mentek vissza a barlangba, hanem a rómaiak államszervezés terén túlnőtték őket. Róma bukása után csökkent ugyan a népesség életszínvonala (Európában persze és nem az arab világban), viszont a földművelésben új eljárások és a harcászatban is új technikák jelentek meg. Európa hanyatlása sem úgy következhet be a közeljövőben, hogy teljes lesz a káosz, hanem Ázsia és Amerika bizonyos régiói minden téren túlszárnyalják.

7.A konzervatív nem talál ki semmi újat

Az előzőekben nagyobbrészt inkább a baloldalinak mondható szerzőket kritizáltam inkább, mivelhogy hajlamosak a gyűlölködést váltogatni az álmodozással és próbálják mindezt eladni nekünk, a konzervatív szerzőkkel ezzel szemben más gondok vannak. A konzervatív sosem talál ki semmi újat, nem is találhat ki, hiszen azért konzervatív. Ez alapjában véve nem hiba, amennyiben arra törekszik, hogy a régi hagyományokat vigye tovább és ne hagyja feledésbe merülni, ez az ő igazi terepe. A több ezer éves alapvető erkölcsi szabályok ma sem kevéssé érvényesek mint régen, ezek képezik a társadalom alapját, ez is teljesen rendben van. Ha ezeket a korlátait nem veszi figyelembe, akkor szánalmas politikai és kulturális termékek jönnek létre: propaganda ízű filmek, cikkek, giccses írások, tévhitek és földhözragadtság, önigazolások tömege. Mondjuk ki, hogy amit a magyar radikális jobboldal kulturális téren felmutat, az a hagyományápolástól eltekintve gyakorlatilag a nullát közelíti, nagy pénzekkel megtámogatott nyilvános kudarcok tömkelege. Abban igazuk van ugyan politikai és kulturális téren is, hogy az (alapvetően baloldalról induló) újdonságok 80-90%-át kukázni kell, azonban azt nem tudják, hogy a többi minimum 10% új érték se jöhetett volna létre ezek nélkül. A politikára ugyanaz érvényes mint a művészetre: a társadalmi gyakorlat maga természetes szelekcióval dönt a felmerült elképzelésekről, azt tartja meg ami számára értékes és használható.

Lehet persze még további olyan tulajdonságokat vagy szempontokat megjelölni, amik a fentieken kívül szintén nem lehetnek jellemzőek arra a társadalomkritikára vagy társadalomképre, amit józan ésszel (de nem paraszti földhözragadtsággal) komolyan lehet venni. Egy nívós könyv vagy videó ritka mint a fehér holló manapság: kissé visszafogott hangvételű, nem gyűlölködő, hanem pozitív töltésű, széles látóköre az európai kultúrán túl is kiterjed, képes összehasonlításokat tenni, gyakorlati példákra épít, konzervatív és progresszív értékek között az egyensúlyt kereső. Akinek vannak eredeti gondolatai, mert számos szerzőnek vannak, akkor ahelyett, hogy akcióhős szerepbe képzelve magát, „világmegváltó” könyveket írogatna, inkább ezeket a gondolatait próbálja meg a lehető legnagyobb alázattal kidolgozni, kifejteni és a gyakorlat számára használhatóvá tenni.

Hol vannak azok a bizonyos „konzum idióták”, akikről gyakran olvasunk? Be kell látnunk, hogy alighanem mi magunk vagyok azok, illetve szoktunk lenni bizonyos esetekben (tisztelet a néhány kivételnek persze). Nyilván olyankor fordulhat elő ilyesmi, amikor éppen van elkölteni való pénzünk. Mindig megvannak azok a jelek, amik erre utalnak, mert felkeltik annak a gyanúját, hogy időként idióta fogyasztó módjára viselked(t)ünk. (Lehet, hogy egy kicsit didaktikusnak fog hangzani a gondolatmenet, de nagyon úgy tűnik, hogy ez egy olyan téma, amiről nagyon is érdemes beszélgetni és mélyebben is belemenni.)

Az impulzus-vásárlás például egy ilyen tipikus tünet: olyasmiket veszünk meg, amiket előzőleg nem terveztünk. Ennek következtében sok olyan tárgy kerül a birtokunkba, amire voltaképp nincs semmi szükségünk és nem nagyon tudtuk használni sem. Ha körülnézünk otthon, nagyon sok olyan tárgyunk van, műszaki cikkek és ruhák például, amik most csak porosodnak a különféle fiókok mélyén, újszerű állapotban. Ilyen esetekben valószínűleg nem gondoltuk át, nem mértük fel pontosan, hogy mire is van szükségünk.

Az év bizonyos időszakaiban vásárlási láz fogja el az embereket, ami ragályos lehet: ha ismerőseink a fogyasztásukat felpörgetik, akkor az minket is arra sarkallhat, hogy sokat költsünk. A nagy forgalom az üzletekben ösztönösen azt az érzetet keltheti az emberekben, hogy már nem fognak tudni hozzájutni ahhoz, ami szeretnének, és még több vásárlót fog vonzani. A különféle cégek persze profi marketingmunkával próbálják kihúzni a pénzt a zsebünkből, azt az érzetet keltve, hogy egyszeri árengedményekről, soha vissza nem térő lehetőségekről van szó.

Nem kell feltétlenül bedőlni az ilyen trükköknek, a reklámok nagy része egyébként a fiatal korosztályokat célozza, hogy márkahűséget építsen fel és a fogyasztási szokásokat befolyásolja (az idősebbek már kevésbé gyakran próbálnak ki másfajta mosóport, vagy mennek egy másik gyorsétterembe, ha egyáltalán érdekli őket a gyorsétterem).

Szeretjük a felelősséget áthárítani például a nagy cégekre, ilyen például a ún. tervezett elavulás elmélete, hogy azért kell mindent lecserélnünk, mert nem tartósnak tervezik. Ha utána nézünk mélyebben, ez a fajta stratégia eléggé ritka vagy éppen amiatt jellemző, mert a nagy többség a telefonját úgyis két évente lecseréli (és esetleg nem nagyon gazdaságos tartósabbat tervezni), tehát pont a konzumerizmus mentalitása hívja elő. Személyes tapasztalataim sem támasztják ezt alá: amikor régebben gyenge minőséget vettem valamiből, akkor szinte mindig pontosan tisztában voltam vele, hogy az adott célnak kevésbé fog megfelelni vagy legfeljebb egy évig lesz használható. Erre érvényes az a mondás, hogy „a szegénység drága dolog”, mert aki folyamatos pénzszűkében van, hosszabb távon többet kell, hogy költsön mint az, aki közepes vagy annál jobb minőséget tud választani. (Igazából a középosztály és onnan felfelé ma már megteheti nálunk.) Olcsón jó minőséget kapni, ilyen csak a mesében van, bár ha hajlandóak vagyunk várni pár hónapot gyakran előfordul, hogy kedvező áron jutunk ahhoz, amit szeretnénk.

A vásárlás sokak számára teljesen nyilvánvaló módon egyfajta pótcselekvést jelent, egyúttal egyfajta hatalom érzetet is adhat, hogy megveszem, mert megtehetem. (Kivételes lehet, ha például egy hobbimmal kapcsolatos, ami valóban az önkifejezésről szól.) Holott a folyamatos vásárlásaink a kacatok számát fogják gyarapítani és többszörösen növelik a környezetterhelést is (nagyobb karbon lábnyom, mikro-műanyagok és egyéb szennyezők bekerülése a természetbe.)

Ha például van a családban két vagy három autó, felmerül a kérdés, hogy valóban szükségünk van-e rá, nem tudjuk-e az életünkbe jobban megszervezni és valóban mindenhova autóval kell-e járnunk. Az idiotizmus mindig a gondolkodást megspórolását is jelenti, a teljes elkényelmesedést.

A státusz kérdése is mindig felmerül: például azért cseréljük-e le az autót pár évente, mert így fejezzük ki a státuszunkat. Például ha hozzánk egy cég képviselője rendre a legújabb nagy benzinfogyasztó modellel érkezik, az számomra nem feltétlenül fogja jelezni, hogy a cég nagyon stabil, sokkal inkább hogy nem kényszerül takarékos gazdálkodásra, mert agyonkeresi magát a partnerein, többek között rajtunk is.

A státusz más esetben negatív jelzésű lehet: például ha egy tanár öltözködése szegényes, akkor tudat alatt azt fogja sugallni a gyerekeknek, főleg kamaszkorban már, hogy az általa tanított tárgy nem ad olyan tudást, amiből igazán meg lehet élni. A tanár megjelenése azt erősítheti, hogy nem érdemes tanulni, negatívan hat a motivációra. Emiatt lényeges pont a pedagógusok kereseti szintje, vagy legalább évente ruhapénz biztosítása, ami voltaképp munkaruhának is tekinthető.

Visszatérve a fölösleges tárgyainkra: itt felmerül az „elszigetelt fogyasztó” esete is. Majdnem mindenkinek van otthon legalább egy nagy teljesítményű fúrógépe, amit évente legfeljebb egyszer használunk, holott kölcsön is kérhetnénk a szomszédtól. Rengeteg kallódó műszaki cikkünk van, például ha a tévénk kezd tönkremenni, akkor nagy valószínűséggel van az ismerősök között olyan, akinek van kallódó, nem túl régi és számunkra jól használható készüléke, amitől akár egy jelképes összegért is megszabadulna, a neten is kereshetünk ilyen tárgyakat.

A fogyasztásközpontúság természetesen nem csak tárgyakra vonatkozik vagy élelmiszerre (aminek nagy része a kukában fog landolni,) hanem különféle szolgáltatásokra is, amit igénybe veszünk anélkül, hogy átgondolnánk, hogy igazán van-e rá szükségünk. Például tévé csatornákra fizetek elő, hogy sorozatokat vagy akciófilmeket nézhessek, mert nem tudok kreatívabb tevékenységeket kitalálni magamnak. Ha nem igazán a számomra fontos szükségletről van szó, ami valóban segíti a céljaim elérését, akkor nagy eséllyel az idióta fogyasztó szerepét játszom.

Most itt megint lehet egy felelősség áthárítási pont, hogy a gazdaságot a fogyasztás pörgeti, és ez a kapitalizmus motorja. Ez megint ne az én problémám legyen, hanem a kormányoké, hogy hogyan élénkítik a gazdaságot. A kapitalizmust a legtöbben szidni szoktuk a nyakló nélküli termelésért és a környezet pusztításáért, vagy hogy a munkavállalót teljesen kifacsarja. Nem lenne nagy tragédia, ha a rendszer megváltozna és termelés helyett többet költenénk a humán szektorra (nem gépesíthető, emberi jelenlétet igénylő tevékenységekre, mint például oktatás és ápolás), vagy többet a természet védelmére, esetleg nem kellene heti 40 órát dolgozni.

Az országok között nagy különbségek vannak, a leginkább fogyasztás centrikus és pazarló az angolszász modell (az összes angol kultúrájú fejlett országra jellemző), a német például már sokkal takarékosabb. Az amerikaiakhoz képest a németek kevesebbet dolgoznak, a GDP dollárban kifejezve ugyan alacsonyabb vásárlóerő paritáson mérve, de a medián életszínvonal mégis magasabb, a jobb szociális háló és a kisebb vagyoni különbségek miatt.

Érdekes kérdés, hogy mennyiben rossz dolog a nyersanyagok és energiahordozók megdrágulása, ami lehet most csupán egy átmeneti jelenség, amit a COVID járvány által okozott gazdasági hullámzások váltottak ki, de a következő évtizedekben egyre gyakoribbá válhat. Jó-e nekünk, ha tartósan 500Ft fölött lenne a benzin, az inflációt nem számítva? Olyan szempontból semmiképp sem jó, hogy a nyersanyagok és energiahordozók eloszlása nagyon antidemokratikus, és erősíti egyes országokban az autokrácia hatalmát olyan országokban mint például Oroszország. Több pénz jut a választók korrumpálására és fegyverkezésre is, a jelentős nyersanyagkészlet inkább átok, mint áldás. Lehet viszont egy olyan oldala is ennek a jelenségnek, hogyha a termékek ára megdrágul, az nagyobb takarékosságra szoríthat minket és csökkenhet a környezet szennyezése is.

A konzumidiotizmus mögött az áll tudati szinten, hogy az agyunk alapjáratban paleolit módon működik, ösztönösen a „amit ma megehetsz, ne hagyd holnapra” elv mentén, mert annak idején nem tudtak semmit sem tárolni. Ezt a felfogást is azért vagyunk képesek ezt érzékelni, mert a legtöbben néhány generációval ezelőttre visszamenve paraszti gyökerekkel rendelkezünk, és a paraszti társadalom rendkívül takarékos módon tudott csak működni.

A mai korban ez a fajta kényszer megszűnt és a paleolit üzemmódot ki kell kapcsolnunk valahogyan, például azzal, hogy átgondoltabban vásárlunk. Az infláció ezt a jelenséget pörgeti olyan irányba, hogy ha nem vagyunk elég tudatosak, még több olyan terméket veszünk meg, ami nem lesz jól használható arra a célra, amire szeretnénk, pedig az előzetes tájékozódás lehetősége a legtöbbször megvan, az interneten is elegendő információ áll ehhez rendelkezésre.

A hagyományos felfogással ellentétben úgy tűnik, hogy az emberi döntő többsége alaptermészete szerint jó, és erre egyre több bizonyítékunk is van. A legnagyobb koponyák még a múlt században is egyetértettek abban, hogy az ember alaptermészete a rossz, emiatt kell a vallás és az állam hatalma is szükséges, hogy a polgárokat féken tudják tartani. A történelmi tények viszont ezt egyáltalán nem támasztják alá, csak mivel a háborúk és a tömegtragédiák sokkal feltűnőbbek, a figyelmünket jobban megragadják mint a békés időszakok. Elsősorban Bregman ennek a felfogásnak a híve, mellette még Pinker, J.Diamond vagy Dartnell könyveiből is azt szűrhetjük ki, hogy az emberek a különféle korokban sokkal kreatívabb megoldásokat találtak az egymással való harc és az értelmetlen pusztítás helyett. (Szerintem egyáltalán nem a pesszimista beállítottságú sztártörténész Harari az, aki minden esetben megmondja a tutit.) A paleolit életmódot élő ún. pusztai népek is évezredeken át testvérként éltek egymás mellett, a harcos természetük egy későbbi "mutáció" eredménye lehetett.

A nagy keresztény egyházak is a bűnbe esett emberről beszélnek, és (nyilvánvaló hatalmi motívumokkal) azt sugallják, hogy eredendően mind bűnösök vagyunk. Ezzel szemben éppen azt látjuk, hogy a legtöbb ember a helyzetek nagy részében nem csak az önző érdekeit nézi, sokkal inkább segítőkész és önfeláldozó, ami éppen hogy lehetne egy burkolt istenbizonyíték a vallásos emberek számára (hogy ugyanis valahol mélyen bennünk van az a bizonyos isteni szikra).

Az ún. Maslow-piramis szintén egy nagyon hatásos elméleti konstrukció, de nem egyértelműen érvényesül az az elv, hogy egy alacsonyabb létszükségletünk teljes mértékű kielégítése után tudunk csak feljebb lépni.

A közgazdaságtanban is csak bizonyos korlátok között érvényesül az ún. közlegelők tragédiája, - a Nobel-díjat az a kutatás kapta nemrég, ami megmutatta, hogyan kommunikálnak egymással a közösség tagjai, hogy ezt elkerüljék. Sőt, az lehet egy kifejezett önbeteljesítő jóslat is, ha folyamatosan arról beszélünk, hogy mindenki önző és csak ez a fajta viselkedés a normális, akkor az emberek úgy is fognak viselkedni. Ha viszont már gyerekkorban azt sugalljuk a diákoknak, hogy a jó csapatmunka többet ér mint az egyéni tudás, emellett alapvetően ügyesek és tehetségesek is, akkor jobban fognak teljesíteni.

A darwini evolúció alapelve ugyan a „küzdelem a létért”, ami megint nem egy abszolút szabály, főleg akkor nem, ha csoportokra vonatkoztatjuk, mert ilyenkor az a csoport fog fennmaradni, amelynek tagjai a legjobban együtt tudnak működni egymással. Nem igaz, hogy mindannyian egytől egyig nagy vadászok utódai vagyunk, mert a barátságosság és együttműködés már a paleolit társadalomban is többet számíthatott, mint a fiziológiai tulajdonságokban mérhető rátermettség. Éppen ez a magas csoportszintű együttműködési készségünk lehetett az egyik fő oka annak, hogy a nálunk erősebb és sokkal jobb vadász neander-völgyi ember halt ki, nem pedig a sapiens.

Igaz viszont, hogy a gyerekek kínozzák egymást, a felnőttek is parancsszóra kegyetlenkednek egymással, de az ezeket bizonyító pszichológiai kísérleteket nem nagyon sikerült megismételni. Emiatt úgy tűnik, hogy nem vagyunk alapból ilyenek, sokkal inkább a körülmények szerencsétlen együttállása kell ahhoz, hogy beinduljon az erőszakspirál, világháborúk törjenek ki, gulágok és auswitzok jöjjenek létre. Folyamatos propaganda és agymosás szükséges ahhoz, hogy a másikat ne tekintsük embernek (a katonák döntő többsége egyébként alapból nem is lő az ellenségre), és elszabaduljon a pokol. A kulcsszó mindig a valós kommunikáció, hiszen azokban az esetekben, ahol sikerül ezt fenntartani, az erőszakos, embertelen tettek esélye a nullához közelít. (A terrorizmus egyik fő forrása is éppen a kapcsolathiány, a valódi közösségek hiánya.)

Aktuálpolitikai vonatkozások persze mindig akadnak: itt van például az ún. neoliberális szemlélet, ami valójában nem ideológia, inkább nihilizmusnak mondható. Mivel egymástól elszigetelt egyénekben gondolkozik, csökkentheti a közösségi szintű együttműködést. Ezzel együtt minden hatalom törekszik az egyének atomizálására – az már alapvető hiba arról vitatkozni, hogy ki manipuláljon bennünket, melyik a kisebb rossz.

A leviatán-elmélet némi leegyszerűsítéssel arról szól, hogy a társadalomnak szüksége van egy zsarnokra, aki valamiféle rendet képes fenntartani, ami lényegében manapság az orbánizmus vagy a putyinizmus önigazolásra szolgáló gondolatmenete is. Ahol a társadalmi bizalom alacsony szintű (márpedig nálunk a felmérések ezt mutatták ki) ott ez a fajta önerősítő logika érvényesül, az emberek együttműködési készsége alapból alacsony lesz. (Talán ezért van szükségünk jelenleg még az orbáni nacionalista vezetésre, hogy legalább elképzelt közös ellenségek képe összefogásra sarkalljon minket és megtanuljunk egymással jobban együttműködni.)

A folyamatos gyűlöletkeltés azonban beindíthatja a fanatizálódást és az erőszakspirált, előbb vagy utóbb mindenki ellenségnek fog számítani, aki velünk nem ért egyet, vagy valamilyen okból a másik oldalra került. Sokféle példát lehetne hozni, szerintem a menekültekkel szembeni bánásmód a kerítés mentén szintén ennek a fajta jelenségnek az egyik megnyilvánulása volt.

Visszatérve az alapkérdésre: az emberek nagy része egy kritikus szituációban gondolkodás nélkül képes segíteni a bajba jutottaknak. A legtöbben akkor sem csalunk, ha nem figyelnek minket (pontosabban csak egy kicsit), és sok esetben akkor is a jót választjuk, ha ennek nincs jutalma vagy büntetése, egyszerűen azért, mert a legtöbben szeretünk jót tenni.

Ha valakit kitartóan foglalkoztatnak egy adott terület fő kérdései és ellentmondásai, előbb vagy utóbb szembe fog jönni egy valódi „aha-élmény”, nekem ezt az élményt mostanában egy közgazdász, Dani Rodrik könyve adta meg. (Érdekes eset, amikor egy könyv címét szándékosan félrefordítják, hogy jobban eladható legyen. A filmforgalmazásban ezt a díjat alighanem egy '60-as években játszódó angol film vitte el, aminek az eredeti címe „The Small World of Sammy Lee” volt, de a mozikba nálunk a fantáziákat jobban megmozgató „Sztriptízbár a Sohóban” címmel került…)

Néha előfordul, hogy egy olyan közgazdász ír könyvet, aki tud még „normális emberi nyelven” is, ami nem túl leegyszerűsítő, de a nagyközönség is érti, az ilyesmi nagyon gondolatébresztő tud lenni. Nekem mindjárt feltűnt az a fajta hangnem, amikor a „vádlott” (hiszen sok mindennel vádolják a közgazdaságtant) meglepő módon sorra beismeri a vádpontokat, de enyhítő körülményként sorolja, hogy milyen visszaéléseknek esett áldozatul. A közgazdaságtant használók nyilvánvalóan hajlamosak túllépni a hatáskörüket időnként.

A közgazdaságtan nem arra való, hogy az élet nagy kérdéseire választ adjon, még a nagy gazdasági válságok előrejelzésére sem volt képes és azt sem tudta pontosan megmagyarázni, hogy a válságok mitől értek véget. Számomra szimpatikus állítás, hogy a közgazdaságtan sokkal inkább egyfajta mesterség mint tudomány, kis túlzással mint az asztalosé, az adott feltételek között kihozni a lehető legtöbbet. Nagyon sokféle modellt ismer, ebben kicsit olyan mint növénygyűjtögetés, mert mindegyik modell más, eltérő feltételek között működik és inkább kicsiben, kis problémákra fókuszálva mint nagyban.

A matematikai nyelvre azért van szükség, hogy mindenki ugyanúgy értelmezze a gondolatokat, nem úgy mint például Marx esetében (aki talán nem is egy tipikus közgazdász, inkább egyfajta közismereten radikális szemlélet kötődik a nevéhez), mindenesetre legalább száz éven keresztül vitatkoztak a gondolatain.

A közgazdaságtan alapképletei jól működnek ideális esetekben, csakhogy az életben ilyenek nem nagyon adódnak. A felületes és dogmatikus használat nem tisztázza a kiindulási feltételeket: egy tökéletes piacon például mindenki egyformán informált, a fogyasztók rendre racionális döntéseket hoznak és elszigetelt egyénekként működnek. A közgazdaságtani Nobel-díjakat az utóbbi időben pont olyanok kapták, akik olyan eseteket mutattak be és modelleztek le, amikor ezek nem teljesültek. (Aszimmetrikus információ – 2001, irracionális viselkedés típusok – 2002, közjószágok közösségi menedzselése – 2009). A legtöbbünknek persze mindez eléggé triviális, és csodálkozik rajta, hogy a közgazdászok mért hanyagolták el ezeket olyan sokáig, vagy mért nem tudták a számításaikban figyelembe venni. Nyilván régebben is foglalkoztak, csak a közgazdaság főáramát az ilyen tényezők nem annyira érdekelték.

Abban is biztosak lehetünk, hogy a mostani válság is előhoz majd eddig számunkra láthatatlan előfeltételeket, rárepülnek olyan témákra, amikkel eddig kevesen foglalkoztak – a kiosztott Nobel-díjak ellenére mégis lehet majd afféle „eső után köpönyeg” érzetünk.

A közgazdaságtanban is igaz lehet az a mondás, hogy aki nem tudja, az vagy oktatja vagy kutatja (íróasztal mögött), aki pedig tudja az csinálja, csak nem nagyon érdekli a publikáció vagy nincs rá ideje. Nyilván egy irodaházban ülve nehéz a valós helyzetet modellezni, mert ehhez időként ki kell menni az emberek közé (például vállalkozások vezetőihez) és beszélgetni velük. Például azt sem lehet kívülről definiálni, hogy az állampolgár számára pontosan mit is jelent a „jólét” és egyéb gazdaságilag fontosnak tartott célok.

A közgazdaságtanban is nagyon sok az arrogancia és szélhámosság, a szélhámos közgazdász például arról ismerhető fel, hogy szakmai vitákon mást mond mint nyilvánosan, esetleg nem is vállal fel szakmai vitákat. (A valós tudás szintjét nyilván a szakmabeliek tudják megítélni, nem a laikus.) Sok olyan dolog is van, amikben szinte minden közgazdász egyetért, de ezek is leginkább csak egyfajta nem létező ideális világban teljesülnek. Úgy sejtem, hogy talán az lehet a gond, hogy az egyetemi oktatás első éveiben végig keményen sulykolják a dogmatikát. Jobb megközelítés lehetne talán (a bolognai rendszer egyébként elvileg ilyen lenne), hogy az első három évben az alapvető összefüggésekkel tisztában levő, gyakorlatban is használható módszereket alkalmazó szakembereket képeznének, ezt követően a mesterszakon aki akar, mélyebb összefüggéseket is szerezhetne. Ez esetben az elméleti tudás már nem a levegőben lógna, jobban lehetne mihez kötni.

Az arrogancia közismert példái az IMF és a Világbank, akik a fél világot „megszívatták” – nem csak Kelet-Európát, hanem Dél-Amerikát és Kelet-Ázsiát is a dogmatizmusukkal az 1990-es években (a rendszerváltás nálunk elég szerencsétlen időzítésű volt ebből a szempontból). Most nem akarok minden hibás döntést a fejükre olvasni, de az IMF maga is elismerte, hogy hibás tanácsokat adott egy időben. Nagyon általános recepteket írtak fel, rossz orvos módjára mindenkinek ugyanazt, ami talán az USA-ban (azon belül is Manhattanben és a kaliforniai partvidéken) úgy-ahogy működhetett, a gazdaságilag fejletlenebb országokban viszont már kevésbé.

A Matolcsi-féle közgazdasági iskola szerintem nem az ördögtől való, amennyire meg tudom ítélni a tevékenységét, sőt lehet az is hogy, még mindig túl dogmatikus és nem fordít elég figyelmet az apróbb részletekre.

Közben van már egy olyan fajta tudományosnak mondható megközelítés is, hogy az ember valójában nem olyan önző, amennyire a közgazdaságtan és más társadalomtudományok feltételezik, sokkal inkább az együttműködésre való képesség jellemez minket. Az önzés mint alapvető motívum feltételezése afféle önbeteljesítő jóslatként is működhet, például a tőzsdéken, vállalati menedzserek között alakíthat ki egy olyan sajátos kultúrát, ami a teljes gátlástalansága és anyagiassága miatt borzasztó nagy károkat tud okozni anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Viszont lehet, hogy nem mindig és minden esetben az önérdek az egyetlen fő hajtóerő számunkra, ahogy azt a klasszikus közgazdaságtan feltételezi.

1956 Október 23.-a egyértelműen ennek megvalósításáról szól éppúgy, mint az 1848-as szabadságharc vagy már Rákóczi szabadságharca is. Mindegyik esetben a magyarok képesek voltak gyakorlatilag teljes mértékű összefogással küzdeni a szabadságukért különféle birodalmi központokkal szemben. Mindhárom szabadságharcunk valójában részleges sikerekkel járt, különféle szabadságjogokat sikerült kivívnunk mindegyik birodalmi formáción belül, velünk szemben a nyílt erőszak különféle formáit válogatás nélkül alkalmazó rendszerekkel szemben.

1956 mégis csak azért válhatott nemzeti ünneppé, mert egy közös nevezőt kínált fel a rendszerváltáskor reform kommunisták, liberálisok, mérsékelt jobboldaliak, radikálisabb felfogásúak számára egyaránt, és éppen ez a nemzeti egység lényege. 1956 a kommunizmus népnyomorító ésszerűtlenségeivel szembeni teljes társadalmi ellenállásról szólt, ezeket gyakorlatilag mindenki elítélte, a terrortól akartunk elsősorban megszabadulni. Sajnos 1990-ben ez az összefogás felszínes maradt, és a másik három szabadságharccal ellentétben nem vett benne részt aktív módon a magyar lakosság jelentős része, ezen a „paraszthajszálon” bukott el alighanem a rendszerváltás sikeressége.

Az Orbán-kormány azt sugalmazza, hogy manapság egyedül ő lehet a nemzeti egység megteremtője és már 2006-ban is ő volt, az akkori nemzetellenes kormányzattal szemben. Való igaz, hogy a baloldali Medgyessy és Gyurcsány kormányoknak (a politikai gyakorlattól elvonatkoztatva) nem voltak már megfelelő receptjei sem a STABIL gazdasági fejlődésre, a jobboldalon sokkal inkább akadtak ilyenek. Ennek ellenére távolról sem igaz, hogy valamiféle nemzeti egységet valósítanának meg Orbánék, igen demagóg politikával és a folyamatosnak mondható agymosással képesek csak a szavazatok mintegy felét megszerezni, hiszen a közmédiumok gyakorlatilag nem tesznek mást, mint folyamatosan tolják a központi ideológiát. Ennek része egy olyan analógia sugalmazása, hogy most már nem Bécs vagy Moszkva, hanem Brüsszel a birodalmi székhely. (A valós probléma inkább az lehet, hogy „Brüsszel” nem elég erős, hogy hatékonyan léphessen fel az EU szervezetén belüli autokratákkal szemben.)

A központi mantra szerint igaz lehet ugyan, hogy annak idején kezünket-lábunkat törve akartunk csatlakozni az EU-hoz, de az EU már nem az ami volt, hanem bla..bla… olyasmiket mondanak, ami tényekkel nem alátámasztható és főleg nem ellenőrizhető. (Persze a világon mindenre lehet példát találni és nem tipikus jelenségeket nagy veszélyként el lehet adni a kormánypropagandában.) A régi szabadságharcos mentalitás felidézése, az érzelmi hatás olyan erős, hogy elnyom mindenféle racionalitást. Az EU politikáját (ha van ilyen egyáltalán) a kommunizmussal összemosni bármilyen szinten, ez eléggé súlyos demagógia. (Ettől függetlenül a háttérben néhány szakember szép csendben elég tűrhetőnek mondható gazdaságpolitikát és fejlesztést valósít meg.)

Pár év múlva, vagy talán már a 2022-es választások után eljöhet már az idő, hogy eladják a jó népnek, hogy az EU cserben hagyott minket és annyira nagyon-nagyon korlátozza a szabadságunkat, hogy emiatt fel kell függesztenünk a tagságunkat a politikai szervezetiben, a gazdasági kapcsolatokat lehetőleg kevésbé bolygatva. (Lényegében egy burkolt kilépésről van szó.) Holott inkább a kormányunk az, ami szabad kezet szeretne kapni még több területen a maihoz képest.

Október 23.-a és március 15.-e egyaránt a magyar szabadság napja, nemzeti egység nélkül egyik sem lett volna kivívható, de a szabadság sem minden másnál fontosabb, abszolútnak érvényű értékünk éppúgy, mint gyakorlatilag semmilyen értékünk nem mondható annak. Az egyes országok szabadsága és az állampolgárok jóléte, boldogsága között nem nagyon van összefüggés. Szabad ország például Észak-Korea, Irán, vagy a nagyok közül Kína – azon az áron, hogy állampolgárai fölött elég brutális mértékű diktatúrát valósítanak meg. Dánia ezzel szemben hozzánk hasonlóan feladta a szuverenitásának egy részét, miközben állampolgárai a világon a legboldogabbak. A britek most elvben „szabadabbak” mint mondjuk a franciák, mégsem irigyeljük őket. Az USA a világ egyik legszabadabb állama, mégis nagyon kiszolgáltatott az állampolgárai óriási mértékű energia éhségét biztosító területeknek, emiatt kénytelen „geopolitikát” folytatni.

Nem szabad hagyni, hogy a magyar kormány mondja meg, hogy 1956 október 23-a miről szólt, a saját aktuálpolitikai céljainak megfelelően. El kell vonatkoztatni attól, amit a magukat szabadságharcosnak valló, de inkább parodisztikusnak ható illetők mint például Bayer, Schmidt, Deutsch vagy épp Szijjártó miket mondanak, vagy hogy Orbán milyen beállításban tálalja 1956-ot, ami szerinte inkább 2006 lehetne. Hiába nevezi magát egy kormány melletti tüntetés (ami egyébként csak diktatúrákban szokásos) békemenetnek, attól még nem a társadalmi békét és összefogást fogja erősíteni.

Minden ünnep valamiféle egységet szimbolizál, ami nem akar kizárni senkit, az ünnepi hangulat akkor valósulhat csak meg, ha legalább azon az adott napon, tőlem teljesen eltérő felfogásúakkal is közösséget tudok érezni.

Esetleges kormányváltás esetén nem jogászi szemmel nézve, hanem a józan ész talaján maradva is érvényteleníthetőek lennének azon törvények, amik azt a célt szolgálták, hogy a kormánypárt bebetonozza a hatalmát. Így például az olyan alkotmánymódosítás, hogy hazánk fővárosa ezentúl Felcsút, vagy hogy az országgyűlései választásokat a kormányfő írhatja ki, ilyesmi lehet talán „törvényes”, de semmiképpen nem lenne a szó valódi értelmében „jogszerű”, a jogérzetünk által elfogadhatónak mondható döntés. A jogalkotási lehetőség távolról sem lehet korlátlan.

Bármely jogszabálytól elvárható ugyanis, hogy ne legyen ellentmondásban más alapelvekkel, ne legyen indokolatlan, aránytalan, méltánytalan, a mögöttes jogalkotói szándék se legyen megkérdőjelezhető. (Ezen kívül még ott van az a feltétel is, hogy a nemzetközi szerződéseinkkel sem állhat ellentétben, de ez a fajta kontroll valamennyire működni látszik az EU irányából.)

A 2011-es alaptörvény elvileg egy jó alapnak mondható, amit a legtöbben el tudunk fogadni, bár ebben is már lehet pár ellentmondás (van is szerintem), és a későbbi módosítások ezt a képet még ronthatták.

Emellett van nekünk egy alkotmánybíróságunk, amelynek csak a kisebb része kormánypárti delegált, a nagyobbik része még tudja, hogy mit jelent a jogállamiság (többek között az igazságügy miniszterrel szemben, aki nem tudná megmondani a mibenlétét). A jogállamiság valójában azt fedi, hogy a jogrendszer nem lehet a hatalmi céloknak alárendelt eszköztár.

Az alkotmánybíróság a választás utáni új helyzetben már nem lenne zsarolható, mint jelenleg (például a költségvetésének, juttatásainak megvágásával), ily módon valóban képes lenne megvizsgálni bizonyos törvények alkotmányosságát. Így például hatályon kívül helyezhetné a választási törvénynek azon rendelkezéseit, amelyek az arányos képviselet elvével szembe menve, könnyebben megszerezhetővé teszik a kétharmados többséget (mindenekelőtt az ún. "győztes kompenzációt").

Második lépése az lehetne, hogy érvénytelenítené azokat az intézkedéseket, amelyek bármelyik köztisztviselőnek 5 évnél hosszabb megbízást garantálnak (mint a legfőbb ügyész 9 éve) vagy esetleg leválthatatlanná teszik. (Egyetemi alapítványok kuratóriumának egyes tagjai.) Emellett ahol kormány általi kinevezettek vannak, nem az adott szakma által megválasztott és támogatott jelöltek, ott a kinevezési folyamatot érvényteleníthetné. (Pl. A legfelső bíróság, mai nevén Kúria elnöke is ilyen). Ez arról szólna, hogy ne lehessen kormányhű embereket bebetonozni különféle pozíciókba.

A testület harmadik lépéseként a kétharmados többséghez kötött ún. „sarkalatos” törvények körét is szűkíthetné, megvizsgálhatná, hogy mi az ami valóban indokolt és az alkotmányosság szellemével megegyezik, az egyetemek alapítványi kezelése például biztosan nem ilyen. A legtöbb törvényt egyszerű parlamenti többséggel is módosítani lehetne, hiszen a parlamenti munka valójában erről szólna, törvényhozásról.

Emellett hatályon kívül helyezhetne bizonyos törvényeket, ha nem kellene tartania a kormányfő személyes bosszújától. Nem biztos, hogy a legfontosabb, de egy ilyen lehetne többek között a homoszexualitás „népszerűsítését” tiltó törvény, amelyet ki lehetne egészíteni azzal, hogy a homoszexualitás társadalmi hátrányait bemutató megnyilatkozások viszont nem tilthatóak. Ezen kívül a kormány által „nemzetbiztonsági okokból” titkosított jegyzőkönyvek nagy részének nyilvánvalóan semmi köze a nemzetbiztonsághoz, sokkal inkább egyszerű információ visszatartásról van szó.

Az alaptörvényben is lehetnek ellentmondások, szerintem egyértelműen ilyen a „nők védelmének” elve, ami ellentétben áll a nemi diszkrimináció tiltásával. Férfi és nő egyenrangú, önmagában attól még nem érdemel semmilyen „védelmet” valaki, hogy két közel 50%-os csoport egyikébe esik, és ennek önmagában a családvédelemhez sincs semmi köze. Emiatt például a nyugdíjazás feltételeit újra kell szabályozni. Számos területen a nők jobban örülnének, ha valóban egyenrangúnak tartanák őket a férfiakkal, nem pedig olyanoknak, akik különleges „védelemre” szorulnak, ráadásul ez a „védelem” nem érvényesül a gyakorlatban a párkapcsolati erőszak elleni fellépésben sem.

A jogállamiság lényege a jogbiztonság valamint az, hogy a törvények nem diszkriminatívak és nem személyre szabottak. Emiatt hiba lenne a 2011-es alkotmány félredobása (vagy ennek kísérlete) éppúgy, mint ha benne hagynánk az élősködő gyomokat a jogrendszerünkben, amiket a mostani kormány elültetett, puszta hatalmi célokkal. Hangsúlyozottan nem a bevándorlási vagy családvédelmi törvényekről van szó, hanem azokról, amik diszkriminatívak és a korrupciót támogatják. Egy jogszabály nem képes önmagát bebetonozni, ez legalábbis józan ésszel nézve teljes képtelenség.

Egy régi Markos-Nádas poént idézve: „Mindennek van határa, még Romániának is!”

Merre mozdulna a jelenlegi, önkényuralomnak tekinthető rendszer Dobrev vagy Márki-Zay megválasztása után? A viták alapján teljesen tiszta kép rajzolódik ki erről, egyes médiumok célja lehet, hogy ezt a képet összezavarják.

Én magam nem tudok pártatlan lenni e téren, mert Dobrev Klára habitusa, egész stílusa számomra taszító, tipikus baloldali populistának tartom. Ő lenne az, aki jobban fel akarná forgatni a jelenlegi rendszert, igen sok pénz újraosztásával. Engem az ilyen radikalizmus nem vonz, kicsit úgy járhatunk, mint az első Orbán-kormányra ráígérő Medgyessy idején, amikor nagyon elszaladt az államháztartási hiány. Persze vissza akarna venni rengeteg támogatást sportról, nagyberuházásoktól, Orbán által támogatott cégektől és egyéb felpumpált területekről, ezeket osztaná újra - ha egyáltalán megteheti, mert jogilag valószínűleg jól körülbástyázta ezeket a jelenlegi kormány.

Márki-Zay Péter hozzám sokkal közelebb áll, amit mond az számomra tisztán az, hogy elég kivonni a jelenlegi rendszerből a különféle önkényuralmi elemeket, a közpénzeket lenyúlók határozott felelősségre vonásával, emellett az alkotmányba egyértelmű hatalmi célokkal betoldott szakaszok törlésével. Ő inkább visszafogná a túlzott pénzszórásokat, és néhány olyan területre több pénzt költene, amit a kormány manapság elhanyagol (oktatás, környezetvédelem), bár ebben van sok átfedés Dobrevvel. Ő valószínűleg sokkal inkább mérsékelt jobboldali, szakértői kormányt alakítana.

Orbánék persze igyekeznek „ellopni a show-t” az előválasztás elől, szokásuk szerint tematizálni a közvéleményt.

A bejelentett év végi és jövő év eleji pénzszórás csak a járványtámogatásokra el nem költött összegek miatt lett lehetséges. Tavaly a kormány hagyta elszegényedni a munka nélkül maradt alkalmazottak és vállalkozók tömegeit, nagyon keveset költött a veszteségeik csökkentésére. A hitelmoratórium valójában egy ördögi csapda, mert az állampolgár megszokja, hogy folyamatosan többet költhet, de közben egyre növekszik a tartozása. (A bankok a kamatos kamatot engedik csak el.) A tavaly megspórolt pénzeket osztja most ki a kormány kampánycéllal. Ilyen mértékű pénzszórás egyszemélyi döntésként, a parlament megkerülésével csak kvázi önkényuralmi rendszerekben lehetséges. A magyar állampolgárok még nincsenek tudatában annak, hogy amikor a kormány pénzt oszt, azt mindig valahonnan el kell, hogy vonja, minden pénzosztásnak vannak vesztesei is, többek között az infláció növekedésének következtében is.

A kormányt támogató közmédia egyre újabb mélységeket ér el a gerinctelenségben. A 20.században a nácik és kommunisták által már lejáratott machiavellizmus jellemzi, például az egyik nap még „Gyurcsányozik”, a másik nap már Dobrev Klárát dicséri, ráadásul egyhangúan, egy ütemre mozdulva. A Jobbik nácizása egyes etikai gátlásoktól mentes kormánytagok műve is többek között. Igaz ugyan, hogy a Jobbik a szélsőjobbról indult még 2010-ben, de egyértelműen nem szélső jobboldali ma már, a „karlendítős” tagokat kizárja. Csak annyira náci ma már mint amennyire a Fidesz liberális volt 1994 után, azaz semennyire.

Sokat beszélnek arról, hogy a Facebook és más közösségi portálok mennyire károsan befolyásolják a közvéleményt, de akik erről beszélnek, semmiféle összehasonlító kutatást nem láttak még olyan helyekkel, ahol nem interneteznek. A magyar választóknak az a  jelentős része, amelyik nem az internetről, hanem a köztévéből tájékozódik még sokkal szemellenzősebb és sokkal több téves dologban hisz mint azok, akik az internet „káros befolyásától” szenvednek. Nem beszélve arról, hogy míg az USA-ban jobban cenzúrázni szeretnék a közösségi médiumokat, nálunk Varga Judit igazságügy miniszter épp, hogy a cenzúrázás ellen küzd. (Az egész vita számomra elhibázott, mert nem arról szól, hogyan lehet az állampolgár felelősségteljességét és ítélőképességét javítani, hanem hogyan vezessük a gyerekes állampolgárt, hogy ne csináljon bajt. Tipikus amerikai probléma egyébként.)

A kormányozhatatlanság mítosza is mindig felmerül az utóbbi időkben, amikor az ellenzéki hatalomátvétel kerül szóba. Sok olyan ország van, ahol egyáltalán nem sikerül kormányt alakítani már hónapok óta és mégis működnek, vagy folyton változó törékeny kormánykoalíciók vezetik, az utóbbira példa szinte az összes szomszédunk. Egyik ilyen ország se dőlt még össze és gazdasági fejlődésük is többnyire töretlen. Manapság még egy médiasztárból is lehet kormányfő és egy sörpárt is bejuthat a parlamentbe: miért ne, a józan ítélőképesség is már jó belépő lehet a politikai pályán.

Nem mellesleg itt van a magyar foci helyzete, ami a kormányfő nagy személyes kudarca, lényegében stagnál, nem tud előrelépni akár mennyi pénzt is költenek rá. Az eredményeket követve nem csak az válik egyértelművé, hogy alig van európai szinten jegyzett játékosunk, mert már az utánpótlás nevelésünk is csapnivaló, de van itt még pár kevéssé közismert tényezője az eredményességnek vagy inkább az eredménytelenségnek. Az egyik, hogy a magyar válogatott egy vagy két mérkőzésre képes csak felszívni magát, az erősebb ellenfelekkel szemben a képességbeli hátrányokat valahogy kiegyenlíteni, utána kipukkad. A másik, hogy a kvázi barátságos mérkőzéseken nem nagy kunszt jól szerepelni az „első ligás” európai csapatok ellen, mert ilyenkor a mieink motivációja fenn van, az ellenfélé viszont lent. A harmadik a szerencse faktor, aminek a döntetlen-közeli mérkőzéseken van nagy jelentősége , ez minden elemzésből ki szokott maradni. Az elemzések nagy része, de a közvetítéseké is tartalmatlan mellébeszélés, ahogyan azt a közéletünkben már megszokhattuk.

Sokaknak nagyon tetszik a mostani rendszer, ami Kádáréhoz hasonlít abban, hogy ott vannak ugyan a szigorú törvények, de azoktól nem kell félni, mert az egyszemélyi vezető jóindulatában mindig bízhatunk. Ezzel az a gondom, hogy ez nem rendszer, már azért sem, mert akik a nagy nemzeti összefogásba nem illenek bele, azok kihullnak a rostán. Két világos alternatívát mutat fel most ezzel szemben a mostani előválasztás, az egyik a rendszerből kihullottakat akarja kárpótolni, a másik pedig a számomra sokkal szimpatikusabb, hűbéri viszonyok helyett valódi demokratikus rendszer felé törekszik.

Radikális politikai erő jelenleg már létezik Magyarországon, ennek a valódi alternatívája nem egy másik radikalizmus, hanem egy jóval mérsékeltebb irányzat lehet csak.

Szeretünk egyenlőséget tenni a Fidesz, Orbán tevékenysége, a NER és a kormánymédia közé, pedig négy különböző szintet, lépcsőt képviselnek a gátlástalan pénzsóvárság irányába. A jelenlegi rendszernek a súlytalan ellenzék miatt nincs belső fékje, amivel a gátlástalan szélhámosok és a cinikusok rendre visszaélnek. Per pillant ugyan nehezen képzelhető el a Fidesz leváltása 2022-ben, azonban még sok minden történhet a választásokig és az sem mindegy, hogy mennyire lesz szoros a végeredmény.

Dobrev Klárával nem is az a fő gondom, hogy Gyurcsány férje (mert ne azt nézzük, hogy ki honnan indul), hanem inkább az, hogy a DK-t képviseli, amely a magyar politikai spektrum bal szélén helyezkedik el. Nyilvánvaló, hogy ott, ahol van legalább 4-5 párt ott kell lennie egynek a balszélen is, a jelenlegi sorrend jobbról-balra haladva eléggé közismert: Mi Hazánk, Fidesz, Jobbik, LMP és Momentum, MSZP, DK. A spektrum bal szélén álló jelölt sosem fogja tudni egyesíteni az ellenzéki pártokat. Dobrev nagyon határozott és radikális politikai stílusa emellett a mérsékelt felfogású választókat alighanem taszítani fogja. Egyértelműen egy megosztó személyiségről van szó, aki valószínűleg elkeseredett, nélkülöző emberek szavazataira is számít, hiszen közülük sokan csak valamiféle csodában reménykednek.

Márki-Zay Péter vele ellentétben párton kívüli, leginkább a jobbközép vonalhoz sorolható és az egyetlen dolog, amiben nagyon radikálisnak látom az elszámoltatás kérdése. Egy következmények nélküli országban olyasmit hangoztat, ami mindenütt máshol természetes lenne, a kiterjedt korrupció fő haszonélvezőinek felelősségre vonását. Racionális, technokrata embernek tűnik, akitől inkább várható, hogy valódi rendszerben gondolkodik és az ideológiák helyett a célszerűség határozza meg a döntéseit (akár kormányon, akár az ellenzék vezetőjeként).

Egy politikus célja a látszat ellenére sem mindig a mennél nagyobb hatalom, ez még szerintem Orbán esetében is valamennyire így van, hiszen ha teljesen kinyírja az ellenzéket azzal saját radikálisait erősíti meg. Ha megint nagy többséggel győz, akkor a párton belüli radikálisok még inkább nyomni fogják a kultúrharcot, amivel a NER tovább építheti a kiváltságos rétegnek adott hűbéri jogokon alapuló feudális rendszert. Márki-Zay vagy hozzá hasonló stílusú politikusok megfelelő háttércsapattal képesek lehetnek ezt a fajta rendszerépítést visszafordítani és inkább jobbra, mint balra húzó, de mégis konszolidált, a közéleti csatabárdot elásó társadalmi viszonyokat megteremteni.

Számomra leginkább ez lenne a fontos, a háborús mentalitás visszaszorítása, és hogy ne legyünk végre elkönyvelve Európában olyan országként mint Belorusz vagy Oroszország, amely annyira szegény (szellemi értelemben), hogy csak egyfajta kormányképes erőt képes felmutatni évtizedeken keresztül.

A hatalommegosztás minden demokrácia alapja: nálunk a parlament jelenleg nem tényező (ezen kellene változtatni), a bíróságok gyakorlatilag össztűz alatt állnak, az alkotmánybíróság még úgy-ahogy tartja magát. A mindent leegyszerűsítő katonás felfogás, a vezérelvűség sajnos nagyon divatos a kiterjedt kormánypropaganda eredményeként, aminek szó szerint beláthatatlanul súlyos következményei lehetnek már pár éves távlatban is. Az Orbánhoz hasonlóan katonás Dobrev inkább olaj lenne erre a fajta tűzre, vele ellentétben a Karácsonynál ugyan sokkal határozottabb, mégis (a miniszterelnök jelölti viták alapján legalábbis) az adott helyzetben optimális megoldásokat kereső Márki-Zay lehet az ellenzék megfelelő jelöltje a jövő évi választásokon.

Kevés tudományág fejlődött olyan sokat az utóbbi évtizedekben, mint a történelemtudomány. Egyesek jobban szeretik a történettudomány megnevezést, ami mindaddig rendben van, amíg nem pusztán különféle történetek mesélgetését értjük alatta – mint oly sokan teszik manapság. A történelemtudományt számos tényezőnek köszönhetően „egzaktabbá” vált mint régebben, amiért mégsem teljesen egzakt, hogy még nem elég sok a jól összehasonlítható példák száma (ami a statisztikai jellegű értékeléseket lehetővé tenné), és hogy kísérletek végzésére se nagyon ad lehetőséget, habár a kísérletezést mégiscsak elvégzik rajtunk a különféle vezetők, politikusok még napjainkban is, az állampolgárok megkérdezése nélkül.

Azok a tényező, amik lehetővé tették a történelemtudomány fejlődését az utóbbi évtizedekben: radiokarbonos kormeghatározás, DNS-szekventálás, az ismert források növekvő száma és az ideológiai sallangok nagy részétől való megszabadulás. Van még egy plusz tényező ezeken felül: nagyon jó szintetizáló történészek vannak, akik egy adott korszakkal kapcsolatos eredményeket képesek jól összefoglalni, az ismeretterjesztés is szintet lépett a különféle könyvek, cikkek sőt egyes TV csatornák révén. Az ideológiai sallangok közül nem csak a kommunizmusé került lapátra, hanem lassanként az Európa-központú történelemszemlélet is kihalófélben van. A világtörténelmet többé már nem az Eurázsiai-félsziget egy nyúlványán történt események korszakolják (ezt a nyúlványt kis csalással az Urálig hosszabbították meg, hogy nagyobbnak tűnjön), és a lényeges változások sem társadalmi forradalmakhoz köthetőek, a forradalmak fetisizálása is letűnőben van.

A legtöbb tudományág többé-kevésbé leszármaztatható egy másiknak a törvényeiből, ami elméleti meghatározottságot jelent, nem annyira a gyakorlatban is levezethetőt. Ami a kémiának a fizika, a biológiának a kémia mint meghatározó tudományág, azt a történelemnek leginkább a földrajz (geográfia) jelenti. Manapság nagyon színvonalasan mutatja be a geográfia meghatározó szerepét a történelmi folyamatok alakulásában többek között Lewis Dartnell vagy Jared Diamond. Egy gond van csak ezzel a fajta történelemszemlélettel: mint minden elemző jellegű tudomány meglehetősen hideg, a determinizmusa nem annyira vonzó az emberek többsége számára, akik mélyebb összefüggések keresése helyett inkább a nekik tetsző történeteket, divatos szóval „saját narratívákat” szeretnék hallani, ez hozza őket inkább izgalomba. (Az „esélyünk sem volt” valósága helyett a „hősiesség” pátosza, ami érzelmileg megragadja őket.)

Birodalmak akkor tudtak létrejönni, ha egy országnak jól védhető határok mellett több irányból gyakorlatilag nem voltak szomszédjai. Nyilván jól jöttek az óriási belső területek is: az USA megalakulása után az angoloknak messze nem volt akkora hadseregük, ami a függetlenséget deklaráló államok megszállására elegendőek lettek volna (kb. 400 ezres hadsereg kellett volna a számítások szerint). Az oroszokat három esetben is megpróbálták térdre kényszeríteni: egyszer a svédek, egyszer Napóleon, egyszer pedig Hitler, de a sorozatos győzelmek ellenére sem voltak erre képesek, mert az utánpótlási vonalaik több ezer kilométerre nőttek meg, ezzel szemben az oroszok hátországa mérhetetlenül nagy volt (más irányokból pedig nem fenyegette őket senki). A franciáknak nem volt esélyük az európai hegemóniára sem XIV. Lajos sem Napóleon idejében, mert a többiek összefogtak ellenük, és Napóleon hadvezéri zsenialitása is pár évvel tudta eltolni az elkerülhetetlen vereséget. A németek helyzete még rosszabbnak mondható volt, mert sem keletről sem nyugatról nem védték őket természetes határok. Az angoloknak viszont szigetországként elegendő volt az erős hadiflotta fenntartása, és ők döntötték el, hogy mikor szállnak be az európai országok torzsalkodásába, közben pedig építgették a gyarmatbirodalmukat.

A példákat tovább lehetne sorolni, szinte mindegyik mai kis országról is elmondható, hogy voltak olyan évtizedei, amikor a mai területük sokszorosán gyakorlatilag birodalmi központokként léteztek, de ezek az időszakok viszonylag rövidnek bizonyultak. Magyarország esetében a jól védhető határokat lényegében a Kárpátok vonala alkotta, délen Nándorfehérvárral együtt. A védelmi vonalakon átjutó ellenséget már nem nagyon lehetett megállítani, ott már inkább csak a kármentés jöhetett szóba. Még egy jellegzetessége országunk fekvésének, ami persze közismert, a szerbekkel, horvátokkal és lengyelekkel együtt a kontinens keleti és déli felétől érkező hódítók támadásainak való kitettség. A „nyugattal”, azaz Európa nyugati fele iránti történelmi eredetű neheztelésünk jórészt ebből fakad, bár általában nem fogalmazunk pontosan.

Az Ázsia belső részein élő pusztai nomád népek egyébként külön kategóriát képeznek, és a folytonos vándorlások miatt a határok elmosódtak, ezért kulturális értelemben gyakorlatilag egytől-egyig rokonainknak tekinthetők anélkül, hogy ennek az ősi rokonságnak a mai jelentőségét túlbecsülnénk. Mivel nem nagyon volt lehetőségük másra, leginkább a hadi taktikák fejlesztésében tudtak ezek a népek kiemelkedni, és érdekes módon a legnagyobb ellenségeink éppen ezek az egykori kulturális „rokonaink” bizonyultak, akik a mongol majd pedig az oszmán birodalmat hozták létre. A németek (pontosabban osztrákok és bajorok) viszont többnyire a szövetségeseink közé tartoztak. Egy érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy ezek füves puszták sok évezreden keresztül megműveletlen vagy kevéssé megművelt területek voltak, manapság viszont ezek révén Oroszország a világ egyik legnagyobb gabona exportőrévé vált – ami a modern mezőgazdasági gyakorlatnak köszönhető.

A földrajzi adottságok meghatározó szerepét az a vicc jellemzi a legjobban, amikor egy utazó a helybelitől kérdezi, hogy hogyan juthat el egy bizonyos nagyvárosba, és térképen is mutatja neki: „Látja, innen indulok. – Meg tudom mondani, de ne innen induljon.” Bizonyos országok elhelyezkedése kulturális tekintetben sokkal kedvezőtlenebb, mint a miénk.

A különféle ásványkincsek és az adottságok egyes országok életében: ebben megint csak a geológia volt a meghatározó (éghajlat, folyók, tengeri hajózási lehetőségek stb.) A nevezetes személyiségek annyit tudtak csak hozzátenni mindehhez, hogy ők voltak azok, akik a legjobban felismerték és kihasználták az adódó lehetőségeket, és szándékosan nem írok példákat, mert ízlés kérdése, hogy ki kit hogyan értékel, emellett a tartós eredmények egyáltalán nem mindig a közismert „nagy emberekhez” köthetőek.

A sokakat érdeklő és érzelmileg megmozgató narratívák, hogy mi is történt valójában, afféle „ügyvéd-szerepet” várnak el a történészektől, olyan bizonyítékokat, hogy „nekünk volt igazunk” vagy „megnyerhettük volna a csatát” és akkor minden másként alakul. Lehet, hogy egyszer majd írnak olyan cikket is, hogy a mohácsi csatát tulajdonképpen megnyertük, de a kérdés inkább az lehetne, hogyan sikerült a török hódítást sokáig elodázni, vagy hogyan lehetett volna esetleg még pár évvel, évtizeddel tovább késleltetni.

Az első világháború esetében sem az volt az igazi kérdés, hogy mért tört ki 1914-ben, hanem hogy mért pont 1914-ben történt, az évszám talán véletlenszerűnek mondható, az esemény bekövetkezte viszont már kevésbé azok számára, akik egy kicsit ismerték az akkori igencsak instabil európai helyzetet (balkáni kis államok harca, anakronisztikus Osztrák-Magyar, de inkább osztrák birodalom, feljövő Orosz-birodalom, megerősödő Németország stb.)

Érdekes módon az adott kor legnépszerűbb szemtanúnak a leírt visszaemlékezései és a krónikák képezik a történelemtudomány legkevésbé megbízható forrásait, pontosabban ismerni kell az adott kor elvárásait és a kontextust, amelyek figyelembe vételével ezeket a forrásokat a kutatók kezelik. A kevésbé hangsúlyos, közvetett információk, amik a gazdasági körülményekről szólnak már jobban értékelhetők, nem beszélve a régészeti leletek mai vizsgálati lehetőségeiről, vagy arról a hatalmas adatbázisról, amibe ezek bekerülhetnek. A történelem ugyan nem ismétli önmagát teljesen, de nagyon sok jelensége megismétlődik hasonló körülmények között, akár a bronzkortól napjainkig és azon túl is.

A gomolygó füst és a korom a városok forgalmas útjain eléggé megszokott látvány, bár nem kellene, hogy az legyen. Elektromos autókra nem azért van per pillanat annyira nagy szükség, mert sokkal környezetvédőbbek lennének a dízel- vagy benzinüzeműnél (pár évtizeden belül talán azok lesznek majd), hanem elsősorban a települések belterületén, a forgalmas utak mentén a levegő minőségének javítása érdekében. Sok autós manapság valahogy úgy van vele, ha nem is fogalmazza ezt meg ilyen nyíltan, hogy ha a „paraszt” biciklizik vagy sétál és közben nyeli a füstöt az legyen ő gondja. Azt nem is veszi figyelembe, hogy az ő autójának a szűrője is inkább a szilárd részecskéket szűri és az aeroszolt, az ártalmas gázokat már nem annyira, ennélfogva a közlekedés a sűrű forgalomban az autóban ülve sem annyira egészséges dolog. Ha rajtam múlna a közúti rendőrségnél lennének emissziót mérő szondák, és főként a fekete füstöt árasztó öreg dízelek kapnának kemény büntetést. (A BKV és Volán járatai se lennének kivételek.) A házak közötti utcákban jól láthatóan összesűrűsödik a szmogos, füstös levegő, és ott üzletek vannak, emberek laknak és közlekednek napi rendszerességgel. Ez hasonlóan ártalmas lehet az egészségünkre mint a kertvárosokban, falvakban a sűrű füstöt eregető, hulladékokból álló vagy gyenge minőségű tüzelőanyag használata.

Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy az érzékszerveink számára nyilvánvaló (látható, szagolható) ártalmakkal igazából nem foglalkozunk, sokkal inkább azokkal amiket csak ártalmasnak sejtünk, ennek az esete például a legtöbb, olykor megalapozott, máskor alaptalannak tűnő vegyszerfóbia is.  Az emberi szervezetet érő ártalmak nagy többsége feltűnő jelenség, valamiért mégsem ezektől tartunk a leginkább. Nagyon jól mérhető és kimutatható is, hogy a különféle vegyi anyagok milyen mértékű terhelést jelentenek a szervezetnek, és ha a terhelés túl nagy vagy rendszeresen előfordul, a szervezetünk egyre nehezebben vagy már egyáltalán nem lesz képes a káros folyamatok semlegesítésére. Mindez ma már mérhető lenne egyéni szinten is (kérdés persze, hogy van-e ez irányban megfelelő érdekeltség akár az orvostudomány irányából nézve), a legtöbb ezekkel kapcsolatos betegség fellépése nem véletlen, gyakorlatilag prognosztizálható is lehetne az életmódunk alapján és a genetikai jellemzőink ismeretében.

A kimutatható ártalmak kirívó példájaként lehetne említeni a 2001-es terrortámadás után a WTC romjainál a mentésben részt vevők szervezetét ért károsodásokat, vagy ezzel egy lapon említhető a szintén „látványos” csernobili tragédia közvetlen közelében tartózkodókat ért sugárterhelés, ezek olyan esetek, amikor még a legerősebb szervezet sem volt képes kivédeni a súlyos, többnyire végzetes károsító hatásokat. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy aki néha vegyszerekkel dolgozik vagy atomerőműnél (a szabályokat betartva) ezekhez hasonló jellegű ártalmaknak lenne kitéve, erre utaló bizonyítékok nincsenek. Ez a fajta folyamat ugyanis nem lineáris jellegű, az apró ártalmak jellemzően nem halmozódnak fel, mert a legtöbbünk szervezetünknek van egy eléggé jelentős szintű természetes ellenálló képessége.

Vegyi anyagok esetében komoly veszélyben lehet annak az egészsége, aki amellett, hogy rendszeresen vegyszerekkel dolgozik nem használ megfelelő védőfelszerelést, akár növényvédő szerről, akár háztartási tisztító szerekről van szó. Itt megint a töménység, a magas koncentráció jelenti a fő problémát. Ha a vegyi anyag lebomló és nem halmozódik fel a szervezetben (mint például a nehézfémek) akkor léteznek természetes méregtelenítő folyamatok (máj és a vese játszik ebben főszerepet, a tüdőt viszont nem annyira szokták ide sorolni). A gondolkodásunk valamiért arra van huzalozva, hogy az érzékelhető ártalmakat inkább hajlamosak vagyunk elfogadni, hiszen „nem lett tőle semmi bajom”, közben nem gondolva arra, hogy évtizedek elteltével jelentkeznek majd egyes betegségek tünetei.

Sok ezer ember foglalkozik folyamatosan, többféle szinten is a vegyi anyagok biztonságával, emiatt kijelenthető, hogy a szimpla „vegyszerfóbia” sok esetben mások munkájának lebecsülését is magában foglalja, ami nagymértékű társadalmi bizalmatlanságot fejez ki. Igaz viszont az is, hogy ha emberre nem is annyira, a méhekre és más beporzókra például továbbra is veszélyesek a jelenleg használatok rovarirtó szerek, leginkább emiatt kell csökkenteni a használatukat. Emellett léteznek sajnos néha kivételek is, amiket hosszú időn keresztül nem tartottak az emberre veszélyesnek, mint például az ólmozott benzin, amit sokáig nem vontak ki a forgalomból. Az ilyen esetek összességében ritkának mondhatók, először legalább a jól ismert ártalmakat érdemes kizárni. (A kivonulás a társadalomból elég komoly áldozatokkal jár és nagy tömegek számára aligha járható út.)

Régen a vegyszerek használata előtt is sokan ettek kényszerűségből például penészes ételt, vagy esetleg égett ételt fogyasztottak, és ugyanígy voltak rákos betegségek, csak az akkori orvostudomány nem tudta kimutatni ezeket, emellett a legtöbben már fiatalabb korban meghaltak a különféle fertőző betegségek következtében. Aki továbbra is vegyszerfóbiás, vagy egyszerűen csak tart attól, hogy túlterheli a szervezetét vegyszerekkel, számára létezik pár egyszerű „hüvelykujj szabály”, ami alapján elkerülheti a lehetséges ártalmak döntő többségét. (Ezeket nem írom most le, mert utána lehet nézni a neten, de a kár józan ésszel is kikövetkeztetők). Még mindig rosszabb eset az, ha azért nem fogyaszt zöldséget és gyümölcsöt, mert szerinte vegyszeres lehet, hiszen pont az ezekben található vitaminok, antioxidánsok és rostok javítják a szervezetünk ellenálló képességét.

A kémia illetve vegytan manapság már lekerült a kötelező tárgyak listájáról, emiatt és általában véve a természettudományos műveltség hanyatlása miatt a „vegyszer” egyre gyanúsabbá válik, egyre jobban terjednek a különféle hiedelmek és feltételezések. (Kivéve persze, ha gyógyszerekről van szó, ezek a legtöbbünknél valamiért nem esnek a „vegyszer” kategóriájába.) A nem látható, de valóban veszélyes vegyi hatásokkal kapcsolatban mindenekelőtt ajánlatos tájékozódni, ilyenek például a nehézfémek, azbeszt, üvegszálak, vagy a szén-monoxid előfordulási lehetősége. Az utóbbi sajnos eléggé gyakori, pont a fűtési szezon előtt kell felkészülni arra, hogy a kémény szellőzése megfelelő legyen, esetleg szén-monoxid érzékelőt is elhelyezni a lakásban. A szén-monoxid például tényleg egy veszélyes láthatatlan ártalom, ellentétben sok olyannal, ami a képzeletünk műve..