Mindenki a hozzá hasonló felfogásúakkal szeret kommunikálni, tárgyalni, egyezkedni, ami a politika világában sincs másként, ez magyarázza többek között a mai magyar kormány külpolitikájának leglátványosabb vonásait. Az ázsiai országokkal fenntartott élénk kapcsolatok mögött nem mindig vannak erős gazdasági érdekek, viszont majdnem mindig megfigyelhetők ideológiai rokon szálak. (A türk tanács például egy teljesen elvetélt ötletnek tűnik.) Irigykedve nézi a magyar kormány, hogy a keleti kultúrák egy jó részében a közösség mennyire képes az egyént teljesen a céljainak alárendelni, és a legkisebb kihágásokat is keményen megtorolni. Az ellenzéki gondolkodók egzisztenciális megsemmisítése is mennyivel könnyebb keleten, ahol a törvényhozás jóval inkább szabad kezet kap (emberi jogok kevéssé fontosak, az EU pedig nem is játszik), ezen kívül a megfélemlítésnek is nagyobb lehetőségei vannak. Kevesebb talpnyalót kell megfizetni a piszkos munkák elvégzéséért mint nálunk, ahol a költségvetésben az ideológiai harcosok fizetése több száz milliárdos tételt tesz ki. Egész médiacsoportok működnek ily módon, és közösségi hálókon is zajlik az intenzív pénzszórás az adóforintjainkból.

Térjünk vissza inkább a konkrét eredmények síkjára. Vannak pozitívak is, így például a gyermekvállalásban nálunk az utóbbi évek 1,5-ös arányszáma nem feltétlenül rossz, hiszen más országoké még ennél is jobban visszaesett, és még jobban csökkenhet a népesség létszáma mint nálunk. Kérdéses az, és nagyon messzire vezető kérdés, hogy a gyerekek főleg olyan családokban születnek-e, ahol megfelelő körülményeket tudnak számukra biztosítani és mennyien maradnak állami gondozásban vagy nélkülöző családoknál.

Azt is érdemes körüljárni, mért praktikus dolog a vezetés leválthatósága, illetve ha létezik egy egészséges rotáció a politikában. Minden kormány más csoportoknak kedvez, itt nálunk is jól látható, hogy mely csoportokat részesít előnyben és melyeket hoz hátrányba. A kedvelt csoportok több forráshoz jutnak 2010 óta és ez egy jó ideig rendben is volt, azonban akik jól jártak ők már egyre kevésbé fogják tudni a pénzeiket megfelelően hasznosítani, telítődnek az adott területen a befektetési lehetőségek. Ezért kell a kormányváltás, hogy jöjjenek új emberek új ötletekkel és ne kasztosodjon be a rendszer, ne legyen egy langyos víz, más csoportok is kapjanak lehetőséget. Mivel ez nálunk nem történt meg, ez lehet az egyik oka annak, hogy 2022 óta gyakorlatilag gazdasági válságban vagyunk. A gazdaság stagnál, az életszínvonalunk pedig csökken, mert a kormány nem fogja vissza a pénzköltéseket. A nem hatékony pénzköltések nagy része pedig egyszerűen korrupció, amikor nem az kap lehetőséget, akinek van szakértelme, hanem aki politikai vonalon a tűhöz közel van, még ha hosszabb távon tönkre is teszi az adott területet.

Más országokban, ahol a gazdaság gyengélkedett, jött egy politikai kurzusváltás, most a briteknél történt ez meg (baloldali kormány), pár éve az olaszoknál (jobbratolódás), és a legtöbb helyen nagyon változatos politikai koalíciók működnek. A változás mindig esélyt ad arra, hogy valami többlet vagy új jöjjön, az energiahordozókban szegény országokban ez biztosítja a kreativitást, a fejlődés hajtóerejét.

Itt van még egy pont, ahol érdemes kitérőt tenni, mert nagyon mindennapos és elgondolkodtató kérdés. Anélkül, hogy értékelném a magyar politikai vezetést valamilyen skálán, mert nincs is jelenleg elég információm ehhez, érdemes egy kicsit beszélni arról beszélni, hogy milyen a jó vezetés, vagy milyen a vezetés igazi létjogosultsága. Több komoly szakember megállapította, hogy a vezető típusú emberek azért olyanok, mert szeretnek másokat manipulálni. Én ezt nem így látom, illetve a jó vezetők esetében nem feltétlenül erről van szó. Inkább azt figyeltem meg személyes példákon, hogy a jónak tartott, határozott, körültekintően eljáró vezetők esetében nem a manipulációs képesség a legfontosabb, hanem gondolkodásmódjuk pozitív értelemben véve is más mint azoké, akiknek nincs ilyen vénájuk. A csapat, a közösség egészét nézik, illetve próbálják egyben látni, a csapat tagjainak a képességeit elég jól ismerik és lehetőséget biztosítanak arra, hogy kibontakoztassák, hogy igazán hasznossá tegyék magukat. Nem folynak bele feltétlenül apró részletekbe, leginkább az érdekli csak őket, hogy az adott feladat megoldódjon. Ez egy nyitottságot feltételez, nem katonás stílust ahol csak parancsok vannak, hanem lehet érvelni és meggyőzni egymást, tehát nem azért fogjuk elvégezni egy adott módon, mert „én vagyok a főnök”, hanem mert ezt a megoldást tartjuk a legésszerűbbnek. Ahol nálunk a csapat nagyban és kicsiben ez valahogy így működik, ott inkább vannak sikerek, mint ahol csak katonás vezetési stílus van és egyirányú kommunikáció. (Akiknek nincsenek megfelelő adottságaik ehhez, ők szeretnének leginkább katonás szervezetben élni, ahol nem kell gondolkodni.)

A nyájszellem is még az egyik vonása a keleti kultúráknak, legalábbis azok egy részének és a legtöbb egyházi szervezet is jól rezonál erre, az egyirányú kommunikáció és a merev hierarchiák miatt legtöbbször rokonszenvesek az egyházak számára az autoriter rendszerek. (Hasonló hasonlót szeret.) Ez megnyilvánul abban is, hogy akkor is támogatják a nagy egyházak gyakorlatilag feltételek nélkül is az autokrata vezetést, még ha például a kereszténység elvének ártanak is, akár alapelveikben, akár amiatt, mert keresztényellenes hatalmakkal kötnek szövetséget. (Azt is hozzá lehet tenni persze, hogy a kormányzatok anyagi ösztönzőkkel is hallgatásra tudják őket bírni.)

A „Magyar Péter jelenség” magyarázatát is szerintem sokan túlbonyolítják. Itt arról az egyszerű elvről van szó, hogy erővel szemben csak hasonló erő vagy erély az, ami szembeállítható, és a választók azt pontozták, hogy jött valaki, aki jóval agresszívabb mint a jelenlegi, részben megélhetési politikusokból álló ellenzék, mert manapság nem mindig a politikai korrektség vezet eredményre.

Most nyilván a kormánypárt támogatói meg vannak győzve arról, hogy itt egy bűnözőről van szó, mert ha nincs a tömegmédia hatalmas nyomása, akkor is igaz az, hogy a más politikai beállítódásúak hibáit, vétkeit és bűneit jobban elítéljük mint azt, aki velünk hasonló nézeteket vall.

Én magam is nyilván elfogult vagyok, de mivel az "asszonyverő" téma nem jött be, most a „mobiltelefonos ügy”  van folyton napirenden. Amennyire én ismerem, mivel mindig a cselekvés szándékát, indítékait kell nézni büntetőügyben, ezért nyilvánvalóan nincs szó lopásról vagy rablásról (hiszen nem akart magának egy újabb telefont), annál inkább lehet szó erős felindulásból elkövetett szándékos rongálásról. A jogászkodás ebben az eseten is tévút, a józan paraszti ész inkább követendő.

A konklúzió tehát az, hogy ne bonyolítsuk túl a politika világát, ne agyaljuk túl, mert így is sokan hajlamosak vagyunk több időt tölteni vele, mint ami egészségesnek számít. A másik véglet pedig amikor egyszerűen kimarad az a gondolkodási folyamat, aminek végén az ember a látszólag bonyolult jelenségekről saját következtetéseket képes levonni. (Nyilván az egyéni vélemények mindig mások lesznek, és ez így rendben van). A kétbites, fekete-fehér magyarázatok elfogadása és igénylése viszont már nyilvánvalóan nem azok hibája, akik a gyenge oktatási rendszer miatt vagy más okokból képtelenek ilyesmire, hanem azoké, akik nagyon jól tudják, hogy lehet az ilyen embereket hatékony módon manipulálni. Na igen, EZ már tényleg a manipulátor, nem pedig a vezető esete.

A saját büdzsém a magyar átlagnak nagyjából megfelel, viszont azt számoltam ki, hogy a fogyasztásomat tekintve 10%-nál is kevesebb lehet a nagy multicégek aránya. Ha valaki szeretné csökkenteni a függőségét a nagy multicégektől, íme néhány egyszerű recept, saját tapasztalataimat is felhasználva.

1.Keveset használjuk a kocsit

A gépkocsigyártás és az üzemanyag forgalmazás egyértelműen a nagy nemzetközi multicégek hatáskörébe tartozik. Gyalogos közlekedés, kerékpár és tömegközlekedés a legtöbbször teljesen megfelelő lehet, kevés olyan nagyon indokolt eset van, ha nem munkáról van szó, amikor a gépkocsi nem nélkülözhető.

2.Ne nézzünk tv-t

Ha a kedvenc műsorainkat, sorozatainkat nézzük napi rendszerességgel, akkor egy idő után a reklámok hatása tudattalanul is bennünk maradhat. (Nyilván a nagy cégek költségvetése a leginkább olyan szintű, hogy belefér nekik a marketingnek ez a formája is.) Emiatt nagyon célirányosan válasszunk ki egy adott filmet vagy műsort, esetleg fizetős streaming szolgáltatót válasszunk. Hasonló a helyzet a videómegosztók esetében.

3.Kevés kütyüt vásároljunk, és nem kell mindig a legjobb minőségű

Itt van például a mobiltelefon, számomra egy átlagos készülék is teljesen rendben van, mert nem olyan közegben élek, ahol ez valamiféle státusz szimbólum lenne. Majdnem ugyanazt tudják a kevésbé felkapott márkák is, és nem az a célom, hogy a telefonon éljem le a fél életemet.

4.Nem szükséges feltétlenül márkás termékeket vásárolni

Ruháktól az élelmiszereken át a különféle táplálék kiegészítőkig, mindig arról van szó, hogy a jól ismert márkák esetében nyilvánvalóan a márkanévért külön fizetni kell. Sok esetben egy kis tapasztalat birtokában már találhatunk olyan termékeket, amik ugyanolyan gyártósorokon készülnek, de mivel nincs rajtuk a márka jelzése, emiatt sokkal olcsóbbak. A felkapott márkák iránti vágy gyökere a társadalmi státusz és az egoizmus, tehát azt mutatom ki, hogy vagyok valaki, aki ezeket megengedheti, ezen kívül még az is benne van, hogy nekem „a legjobb jár”. A társadalmi közeg nagyon meghatározó lehet tehát a fogyasztási szokásainkban.

5.Van, amikor nehezen megkerülhető

Számomra ilyen például a nagy élelmiszerláncoknál történő vásárlás, ami kikerülhető ugyan, de kevésbé gazdaságos, vagy ilyen még a használt számítógépes szoftverek nagy része is. Itt azért vannak állampolgári elvárások, hogy az állami és EU szintű szabályzások kezelni tudják az ilyen oligopol vagy kvázi monopolhelyzeteket. Ennek egyik példája, hogy a nagy láncoknak előírják, hogy mennyi magyar terméket kell a polcon tartaniuk (bár vannak kétségeim, hogy ez mennyire betartható).

6.A kifinomult ízlés

Nyilván a nagy techcégek tömegtermékeket állítanak elő olyat, amik a tömegízlésnek megfelelnek. Sok példát lehet erre hozni, az egyik legközismertebb a sörgyártás, hiszen a kis sörfőzdék jobban képesek a az egyéni ízléseket lekövetni, mint a nagyok. Zenei ízléstől kezdve különféle hobbikig sok minden tartozhat ebbe a körbe.

Ezek a példák mind pofon egyszerűek, de épp azért írtam le, mert az én példám olyannyira nem egyedi, hogy nálunk a lakosság jelentős részére akár többé-kevésbé jellemzőnek is mondható. Valószínűleg amiatt is alacsony nálunk a fogyasztás, mert az emberek nagy része megelégszik a nem márkás termékekkel is, ha nem éppen az akciókat és leárazásokat figyeli. A medián fizetés nálunk eleve nagyon alacsony, a létbizonytalanságérzet miatt is óvatosabban költünk, ezen kívül még az is fontos, hogy a kevésbé jó anyagi helyzetben levő családtagokat is támogathassuk (legtöbb helyen családi kassza a jellemző).

A döntéshozók viszont nem olyan közegben élnek, ahol ez jól látható, ezért esetleg hajlamosak lehetnek elhinni, hogy nálunk is hasonló súlyú probléma a multik, a „big farma” és a „nagy techcégek” hatalma és ízlésformáló szerepe mint az USA-ban, holott a lakosság jövedelmi szintje és fogyasztási szokásai miatt ez biztosan nem így van. A nagy multicégek számára a magyar fogyasztás annyira jelentéktelen, hogy valahol a statisztikai hibahatáruk közelében mozoghat, mivel csak egy viszonylag szűk elit igényli, illetve képes megfizetni a termékeiket és szolgáltatásaikat. A magyar települések nagy részén nem is a státuszfogyasztás a legfontosabb, hanem a napi megélhetés és az anyagi biztonságérzet.

Viszont van ennek a kérdésnek még egy folyománya, méghozzá az, hogy sok problémát, amiket a nagy multicégek hatalmával vagy életünkre gyakorolt befolyásával kapcsolunk össze, teljesen tévesen azonosítunk be, mert nincs valódi ok-okozati kapcsolat, sokkal inkább csak egyidejűségekről beszélhetünk. Így például az egészséges életmód hiánya nem a gyors éttermek következménye, mert ott is sok az elhízott ember, ahol ilyenek nincsenek. A fő különbséget nem is az „ultrafeldolgozott” ételek jelentik, hanem általánosságban a feldolgozott, azaz nem nyersen árult élelmiszerek. Ha nem kimondottan főzésre való friss élelmiszert vásárlunk, akkor hogy hetekig elálljon az üzletek polcain, ahhoz tartósítószerek kellenek (minimálisan sók és cukrok), vagy hogy legalább napokon keresztül tartsa az állagát és gusztusos is legyen, ahhoz is kell állományjavító. Ezen kívül sok más összetevője is lehet az elhízásnak és az egészségügyi állapotunk romlásának.

Van, ahol a multicégek is hozzájárulnak mindehhez, de ahol nincsenek jelen vagy csak kismértékben, a modern életmódot folytató ember problémái gyakorlatilag ugyanúgy jellemzők: mindenekelőtt a súlyos környezetszennyezés, az elmagányosodás és az egészségügyi állapot romlása.

Remélhetőleg ez nem most fog megtörténni ugyan, de általában a különféle radikális mozgalmak magukban hordozzák ezt a fajta veszélyt, szinte elkerülhetetlenül vezettek és vezetnek a jövőben is össztársadalmi szintű széteséshez. (A szélsőjobb a mostani kormányokat vádolja anarchikus társadalmi viszonyok elősegítésével, de ebből nem következik, hogy ők ne idéznék elő a társadalmak szétesettségét, másfajta módon.)

Az is fontos persze, hogy nem az ördög találmánya mindez: Európa keleti felén a szélsőjobb népszerűsége eléggé érthető. Kezdjük azzal, hogy ennek a régiónak az országai nem érzik úgy, hogy ők valaminek a keleti fele, afféle „függeléke”, tehát szegény rokonai lennének, más szóval jogosultak vagyunk mi is az önmeghatározásra, a saját identitás képzésére. Így például Magyarország sem mondjuk Ausztria gyenge másolata, semmilyen értelemben nem az, hanem nagyon is karakteres ország vagyunk, viszont ehhez vissza kell nyúlnunk a régi történelmi hagyományainkhoz, ily módon viszont közel kerülhetünk az ókonzervatívokhoz, a jobboldali radikalizmushoz is. Ehhez hasonlóan a volt NDK területén szintén nem véletlenül a szélsőjobb lett a legnépszerűbb politikai irányzat. Nyugat-európai országokban eléggé nagy tömegek hasonló perspektívából látják a dolgokat, úgy érzik, hogy a rendszer perifériájára kerültek, de senki nem fogadja el alapból a „másodrendű állampolgár” szerepét. Ezért inkább a rendszer alapjait változtatnák meg, de mivel ösztönös törekvésről van szó, nem tudják és nem is tudhatják, hogy mindez mit vonna maga után.

Némi nagyképűség részemről kijelenteni, hogy én nagyjából tudom, vagy legalábbis eléggé jó sejtéseim vannak ez ügyben, de elmondják és leírják ugyanezt sokan mások is, akik professzionális módon is sokat foglalkoztak a modern kori történelmi és politikai mozgásokkal.

Most fel lehet hozni érvként, hogy az elszabadult liberalizmust egyensúlyozná ki a szélsőjobb konzervativizmusa, csak sajnos ez ily módon nem működik. Ez olyan, mintha azon kellene drukkolnunk, hogy a második világháborúban a náci németek vagy a kommunista oroszok győzzenek oly módon, hogy az egész kontinenst is leuralják. Bár ez csak egy szemléletes hasonlat akarna lenni, a helyes válasz ez esetben nyilván az, hogy egyik se legyen domináns, mert mindkettő hibás ideológia. Nem véletlen, hogy a liberálisok mindenhol törpe pártként működtek, éppúgy, ahogyan a fasisztákra emlékeztető szélsőjobbos képződmények sem voltak annyira jelentősek az utóbbi időkig. Abszolút többségük most se nagyon van még sehol, de lehet hogy pár éven belül már ők viszik majd a prímet és elég jól látható, hogy negatív ideológiaként (kreativitást nem mutató, egyszerű protest mozgalmakról van csupán szó), mit fognak eltörölni, megszüntetni. Egyébként nálunk egy szélsőjobbos ideológiát valló mozgalom van hatalmon már egy jó ideje, vagy legalábbis egyre inkább a szélsőjobb felé hajló politikát folytató kormányunk van, és nem is történt semmi „igazán meglepő”, a nálunk egyre inkább megszokottá vált fejlemények azok, amik várhatóak más országokban is.

A helyzet nagyon egyszerű, mert tizenévesen akik erős középfokú oktatáson szocializálódtak, ők megismerték a nagybetűs európai Kultúrát, és később igényük volt arra, hogy művelődjenek, utazzanak, ily módon a megtanultakat elmélyítsék. Felsorolásszerűen az alábbiakról van szó, a listát lehetne még bővíteni: ógörög racionalitás, római jogi elvek, kereszténység értékei, reneszánsz embereszmény, kulturális sokszínűség, felvilágosodás, tudományos szemlélet, amelyek egyébként egytől-egyig európai gyökerű kulturális értékek. Nyilván akik ezt egy jó színvonalú oktatási rendszerben nem kapták meg és egyre többen nem kapják meg, ők nem lesznek soha olyan polgárok, akik számára ezek a sok ezer éves értékek igazán fontosak, interiorizáltak, ergó nem nagyon lehetnek mérsékelt konzervatív felfogású szemléletűek sem. Akiknél ez az alap megvan és ehhez jön még még szociális, környezetvédelmi vagy gazdaság centrikus szemlélet, akkor lehetnek mérsékelt baloldaliak is, de mindenképp ez az alap. Aki nem ismeri fel ezeknek az elveknek az alapvető jelentőségét a közéletünkben, ő viszont lehet alapból akár baloldali szemléletű is, de mégis a szélsőjobboldalt fogja támogatni, ahogyan erre rengeteg példát látunk nap mint nap.

Ebből az is következik, hogy az európai értelemben vett kultúra, iskolázottság és műveltség, mindezt a szélsőjobb ellenségének tartja, amit a gyakorlati tapasztalatok is egyre inkább visszaigazolnak.

Sokan vannak, akik elfogadják a radikalizmus destruktív szemléletét, mert nem tudják, hogy mit veszíthetnek. Ők körülbelül úgy járhatnak, mint azok az a teheráni egyetemisták, akik az 1970-es évek végén az amerikaiak ellen az iszlám fundamentalisták mellett tüntettek, aztán jól megnézhették magukat, hova kerültek, amikor Iránban kemény iszlamista diktatúra jött létre. (Megint csak hasonlat ugyan, de szerintem a lényeget jól tükrözi.)

Tehát aki elutasítja a modernitást az tudattalanul az azt megelőző állapot mellett teszi le a voksát (nem is tehet mást, mivel az egész destruktív jellegű, nem pedig kreatív). Ami előtte volt az nem más mint a hagyomány, afféle középkorias társadalmi állapot: demokráciáról természetesen szó nincs, hűbéri rendszerek jönnek létre, akár még az állam központi szerepe is csökkenhet a helyi kis királyságokkal szemben. A nagyvárosok lassan tönkremennek, ismét faluközösségek fognak dominálni. Az olyan szövetségi rendszerek mint az Európai Unió megszűnnek, és az országok közötti kisebb-nagyobb katonai konfliktusok is fellángolhatnak a kereskedelmi kapcsolatok visszaesésével párhuzamosan.

Egy példa, ami ezek irányába mutat, hogy mivel Budapest sosem volt a magyar hagyomány valódi tartozéka, hanem a nagyváros csak mintegy százötven éves képződmény, ezért nem véletlen, hogy a szélsőjobb mindig ellenségesen állt hozzá és igyekszik tönkretenni. A helyzet olyan szinten irracionális, hogy az energiatakarékos és tömegközlekedéssel is jól kezelhető nagyvárosi lakásállomány egyre inkább lepusztul, építkezni a fővárosban alig lehet, viszont az agglomerációba tartozó települések annyira felduzzadtak, hogy az úthálózat kapacitása már nem képes kiszolgálni a személygépkocsi forgalmat. A konzervatív kormányzat az embereket próbálja rávenni arra, hogy a kistelepüléseken építkezzenek, ami azért is gond lehet hosszabb távon, mert a kistelepüléseken a házak forgalmi értéke jóval kisebb a városokban levőkhöz képest. Lényegében falu-város küzdelmére is lefordítható a paraszti gyökerű hagyomány és a kulturálisan gazdag modernitás közötti konfliktus, és itt nem is kérdéses, hogy a radikalizmus melyik oldalt támogatja.

Most nyilván nagyon sok olyasmi történik a nagypolitikában, ami ebbe a gondolatmenetbe nem illik bele, esetleg ellent is mond ennek. A hosszabb távú tendenciát nézve mégis azt kell mondanunk, hogy sokan úgy akarják megdönteni a kapitalizmust és a nyugati világrendet, hogy cserébe nem kínálnak semmit, ergó egy régebbi, jóval primitívebb állapotot állítanak majd vissza, ha úgy tetszik egy új középkort. A radikális politika jellemzője még az is, hogy teljesen elvtelenül összefog a másik radikálissal, lásd Putyin és Észak-Korea esetét, de lehetne említeni a magyar kormány belorusz kapcsolatait is. Ezen a ponton árulja el az igazi természetét, az ideológiai alapú erőszakosságát, a cél a társadalom átalakítása tűzzel-vassal, vagy inkább egy régi állapot vissza alakítása.

Nincs olyan, hogy „milyen szimpi csávók” ezek a fekete ingesek (vagy egyéb radikálisok), majd jól odacsapnak és féken tartják, kiegyensúlyozzák. Egy csodát, nagyon is ki fogják számlázni, megfizettetik az árát ugyanúgy azokkal is, akik valamiféle szimpátia alapon őket támogatták. Ez nem sportverseny, hogy kinek drukkolunk, itt a tét sokkal komolyabb, mondjuk a civilizációnk léte vagy nem léte. Na persze tudom, hogy minden változik és ez is változik, a civilizációnkra is igaz ez, de a radikalizmus a totális tévút (éppígy az összes forradalom is mind tévút volt), vele szemben mindig a fokozatos változás lehet csak megoldás. Vagy ha mégis radikális, legyen legalább tudatos, és mutassa meg, hogy hova szeretne eljutni, mi az egész igazi hozzáadott értéke.

Még egy filozofikus gondolat, hogy minden agresszív radikális mozgalom arra épít, arra az ősi hagyományra, hogy „Nincs annyi, ami mindenkinek elég.” Ez a gondolat talán ezer évekig igaz volt, viszont az utóbbi évszázadok történelme egyértelműen cáfolja. Ráadásul egy eléggé földhözragadt ideológiáról van itt szó, ami az emberi szükségletek valódi természetével nem foglalkozik. Igazából senki nem érti jól az emberi szükségletek valódi természetét, sem a liberalizmus sem a konzervativizmus, semelyik ideológia.

Sokféle módon szólhatott a szavazás az emberek szabadságvágyának a kifejezéséről. A szabadság negatív megfogalmazása, hogy mindenki azt csinál, amit akar, ami nyilvánvalóan komoly zűrzavart idéz elő, a pozitív értelmezés viszont valami olyasmi, hogy kiállni azért, hogy mások tiszteletben tartsák az autonóm létezésünk kereteit. Csakhogy a szabadságot nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, lehet szó például a „nemzet szabadságáról” is, de különféle konkrét települések, közösségek és egyének mozgásteréről, lehetőségeiről is. (A „szabadság” fogalma nagyon messzire vezet, egy közbevetett megjegyzés, hogy az mindig önkéntes áldozat, amikor valamilyen cél érdekében lemondunk szabadságunk egy jó részéről például a gyermeknevelés, vagy akár házasság esetében.)

Nem volt tisztességes lépés a kormánypárt részéről az önkormányzati választás és az európai parlamenti összevonása, mert az előbbi az utóbbi árnyékába került. Emellett gyakorlatilag mindenkinek gondot jelentett, hogy a sokféle szavazólapról kellett választani pártokat vagy személyeket, nyilvánvalóan lehetetlen volt ennyi szinttel rendesen képbe kerülni.

A szabadság egyik fajta kinyilvánítása volt az önkormányzatiság iránti határozott igény, hiszen voltak bőven olyan települések, ahol annak ellenére leszavazták a fideszes jelölteket, hogy tudták, hogy így a következő öt éves ciklusban jóval kevesebb pályázati pénzt fognak kapni. Eléggé jelentős a nem fideszes vezetésű önkormányzatok száma, általában a nem annyira szegény települések között találhatók ilyenek. A legtöbb esetben ezeket is konzervatív felfogású politikusok vezetik, rendszerint olyanok, akik nem fogadták el azt a fajta kézi vezérlési törekvést, ami a Fidesz magasabb szintjét jellemzi.

Az önkormányzatihoz képest egy másik fajta szabadságvágy kifejezése volt most az állam által tolt oligarchák és pártkatonák elleni protest-szavazatok nagy száma, amit Magyar Péter mozgalma tudott legsikeresebben becsatornázni. A Fidesz eléggé sikeresen leépítette eddig a többi jobboldali pártot, a Mi Hazánk kivételével, ami kicsit szókimondóbb, de politikai irányvonalát tekintve nem nagyon különbözik tőle. A komoly politikai elemzők ezt nyilván alaposan ki fogják tárgyalni, hogy a lengyelekhez hasonlóan nálunk is szükség van egy erős mérsékelt jobboldali pártra, ami valós kormányzati alternatívát kínál a radikálisok korrupt, parancsuralmi rendszerével szemben. Lehetséges, hogy a Tisza Párt képes lesz ezt az alternatívát megteremteni, ez még egyelőre nyitott kérdés. (A szokásos karaktergyilkosság úgy tűnik, kudarcot vallott, ahhoz túl gyorsan jöttek fel.)

A pártok szerinti megoszlás alapján a régiónkban közel 50-50% a radikális jobboldal és a mérsékelt politikát folytató (jobb és baloldali) pártok között a szavazatok megoszlása. Hogy ez nálunk nem úgy van mint a szlovákoknál vagy a lengyeleknél, hanem 12-9-es arány jött ki az EU választásokon, ez jól jelzi az állami propaganda súlyát. Orbán kampányának hatására sokan elmentek szavazni ismét amiatt, mert úgy érezték, hogy „veszélyben a haza”. Úgy tudták, hogy ez a választás is (mint eddig mindegyik) a leginkább sorsdöntő, holott egyáltalán nem volt az, nem volt igazán komoly tétje.

Az világos, hogy a szélsőjobb nálunk is egy feudális világot hozna vissza egyre inkább, ahol egy szűkkörű arisztokrata réteghez kerül a vagyon és a hatalom túlnyomó része, - ez az amit az átlagosnál tájékozottabb és képzettebb állampolgárok már nem hajlandóak elfogadni.

Jelen állás szerint Orbán szénája nem áll jól Európában, bár megszoktuk, hogy az ilyen helyzetekből is valahogy jól tud kijönni. Az a Leyen, akit fő ellenségként kiplakátolt, úgy tűnik, hogy most erős pozícióba kerülhet, mert pártja megnyerte a választást és nem fog feltétlenül rászorulni a 11 fideszes képviselő támogatására. Vajon melyik pártcsaládba fog bekerülni Orbán csapata, miután ismét elmaradt a szélsőjobb nagy áttörése, hol látják majd szívesen?

Az is előfordulhat a közeljövőben, hogy országunk de facto nem lesz a NATO tagja, hiszen az orosz irányban történő elkötelezettségünk a tagságunkat egyre inkább lehetetlenné teszi.

Az sem kizárt, hogy de facto nem leszünk az EU rendes tagja sem, nem kapunk szerepet sem a parlamentben, sem a bizottságokban, a támogatások egy részét visszatartják, esetleg még bizonyos esetekben a szavazati jogunkat is megvonják. Jelenleg az Ázsiai Unió felé közeledünk, volt már egy ehhez hasonló nem túl régen, azt Szovjetuniónak hívták.

Nem tudjuk, hogy meddig tudja még eladni Orbán a „békepártiságát”, amikor például balkáni konfliktusokban egyáltalán nem az, mindenhol élezi a konfliktusokat, nem pedig a kompromisszumok híve. (Az egyértelmű, hogy minden épeszű magyar politikai vezető amellett van, hogy kimaradjunk az oroszokkal szembeni konfliktus kiélezéséből, csupán Orbán hangoztatja ezt messze a legnagyobb elánnal.)

Mindez persze csupán egyfajta értelmezés és mindenki a saját szája íze szerint fogja értelmezni a választási eredményeket, hogy úgy érezze, hogy neki lett igaza.

Viszont ha a következő esedékes választás eredményét kellene megtippelnem, akkor azt mondanám, hogy két év múlva vagy elmarad, vagy pedig minden valamennyire esélyes ellenzéki politikus indulását kizárják, nem akar majd a kormány semmilyen kockázatot vállalni, ennek folytán akár orosz/belorusz típusú kimenet is lehetséges.

2022-ben az orosz-ukrán háború kitörését követő hónapokban Orbán igen meggyőző stílusban lépett fel a béke elkötelezett védelmezőjeként és az akkor egységesnek mondható ellenzék nem értette, honnan jött a derült égből az a nagy vereség. Most pontosan ugyanezt a trükköt próbálja eladni a szavazópolgároknak, az eredményesség egy hét múlva kvantitatív módon lesz mérhető. Mivel a Margitszigeten sok ezer ember előtt elmondott beszéde nem csak arra lehet alkalmas, hogy a híveket mozgósítsa hanem arra is, hogy az ellene szavazókat elbizonytalanítsa, ezért, kizárólag ebből az okból érdemes rávilágítani arra, hogy hol lóg ki az a bizonyos lóláb, azaz a patás a szavak közül. (Minthogy minden indulatokra építő demagógia csakis ördögi lehet.)

Sokaknak kínszenvedés lenne egy ilyen stílusú beszédet hallgatni, de el is olvashatjuk pár perc alatt a miniszterelnöki portálon. Ajánlom, mert tanulságos.

Igen egzaltált stílusú beszéd, szinte az eszelősség határáig elmegy. Fanatizálja a hallgatóságát. Az elmondottaknak úgy a 70-80%-ával együtt is lehet érteni, a profi demagógia mindig úgy működik, hogy frappánsan megfogalmaz olyan gondolatokat, amikkel a legtöbben teljes mértékben egyetértünk, viszont hozzátesz olyan félmondatokat, amik erős csúsztatások, leegyszerűsítések, akár még a rágalmak kategóriájába is eshetnek.

1.A „békeharc” paradox kategóriája jut az eszünkbe, és itt is a stílus és a tartalom szöges ellentétben áll egymással. Mozgósító célú beszédről van szó mindenképpen, ez a politikai stílus nem elsimítani akarja az ellentéteket, hanem kiélezni, egyébként is jellemző rá, hogy folyamatosan szítja a feszültségeket igen manipulatív módon, erre sok példát lehetne hozni bel- és külpolitikában egyaránt.

2.A legnagyobb csúsztatás, hogy az Európai Uniót olyan szervezetként próbálja beállítani, ami katonákat küldene Ukrajnába. Az EU-nak természetesen ilyen jogosítványai nincsenek és soha nem is voltak, az ilyen jellegű döntések az egyes tagállamok hatáskörébe eshetnek. Láttam olyan politikai hirdetést, hogy „Anglia háborúpárti”, holott egyrészt ilyen ország nincs is, másrészt az Egyesült Királyság már rég nem tagja az EU-nak. Az EU parlamenti választásoknak nincs lényeges hatása az orosz-ukrán háborúra, annál is inkább mert az állam- és kormányfők a javaslatokat bármikor megvétózhatják (ezt is tette a kormányunk bizonyos esetekben).

3.Az ellenfelet a földbe döngölni és megsemmisíteni, ez nem a demokráciák jellemzője, sokkal inkább az autokráciáké. Egy belorusz elnök szokott csak azzal dicsekedni Európában, hogy szinte minden szavazó őt támogatja, a túl nagy siker mindig gyanús. Természetesen nem igaz, hogy a többi párt háborúba akarja vinni az országot, bár ha folyton-folyvást ezt hallja az egyszeri választópolgár, akkor egy idő után hajlamos elhinni. Ez tipikusan a „ki tudja, a mostani rosszat legalább ismerjük” jellegű kishitű magatartás kategóriája.

4.A Nyugat részei vagyunk. A magyar életszínvonal elérte a portugálokét és meghaladja a görögökét, gazdasági és kulturális értelemben is egyértelműen részei vagyunk az általunk annyit kritizált „nyugatnak”. Nem törvényszerű, hogy a németekhez és az osztrákokhoz kell viszonyítanunk magunkat, ott vannak például a csehek vagy a szlovénok, akik semmi különöset nem csináltak, nincs náluk kultúrharc és mégis elérték mára a spanyol életszínvonalat. A „nyugattal” szembeni kritika ergó mindig ránk is vonatkozik.

5.A brüsszeli bürokrácia megszüntetése lényegében az EU szervezetének megszüntetését jelentené. Nem először céloz erre Orbán, sőt a politikájával szisztematikusan törekszik is rá. Nagy szervezetről van szó, ami tényleg bürokratikus működésű és talán unalmas is, de nincs és jelenleg nem is lehet működőképes ésszerű alternatívája.

6.Sorolhatnánk tovább a csúsztatásokat, amik más politikai szereplők lejáratásáról szólnak, de ezek teljesen közismertek. Az önkormányzati választásokról nem esett most szó, de remélem, hogyha az én lakóhelyemen netán a baloldal nyer, akkor nem fogja megtámadni a szomszéd településeket... Ugye milyen bizarr ez az egész?

Gyakorlati kérdésekről nincs szó a magasröptű beszédben. Például arról, hogy mi lesz akkor, ha az ukrán hadsereg netán kapitulál, vajon hagyni fogja a többi európai ország, hogy az orosz hadsereg Ukrajna teljes területét megszállja? Különösen érdekes lesz a lengyelek, románok, baltiak és más, az oroszok szomszédságába kerülő országok reakciója.

Arról sem esik említés, hogy az orosz és belorusz csapatokat kizárták gyakorlatilag az összes jelentős sporteseményről, a foci EB-n sem vehettek részt már a selejtező szakaszban sem. Kétséges az is, hogy lesznek-e egyéni indulóik a párizsi olimpián. Érdekes módon nem nagyon ágált senki ez ellen a döntés ellen, valahol mindenki jogosnak érezte.

Sajnos úgy tűnik, hogy a történelmileg jól bevált orbáni propaganda továbbra is működőképes, nem látni azt a hangulatot, ami aktívan ellene fordulna, felháborodna ettől a hangnemtől, esetleg lehurrogná. Egyre nagyobb felhatalmazást kér és teljesen szabad kezet is a választópolgáraitól, és jelenleg nem látszik semmi jele sem annak, hogy ezt ne kapná meg június 9-én. (Nevezhetném ezt a mentalitást másként is, sokkal durvább szavakkal, de nem vagyok az a harcos típus, amilyen például Magyar Péter.) Ilyenkor a vesztésre álló csapat hívei azt szokták mondani, hogy „Ébresztő!” Csak sajnos ez nem játék, sokkal komolyabb tétek vannak, a választópolgárok pedig nem akarnak felébredni. De hátha vannak, akik mégis.

Szerintem érdemes erre egy kísérletet tenni, mert kampánytémaként feljött a szélsőjobb részéről, hogy például az EB elnökének von der Leyennek a vakcinabeszerzése teljesen szabálytalan volt. Az EU ügyészsége indított is eljárást feljelentés alapján, valószínűleg elmarasztaló ítélet is fog születni, hiszen az eljárás valóban szabálytalan volt, viszont – ahhoz tudnám hasonlítani, hogy adott esetben úgy döntök, hogy átlépem a záróvonalat, de nem okozok balesetveszélyt, sőt akár még lehetséges balesetet is előzök meg ezzel. Ilyen alapon von der Leyent valószínűleg nem fogják teljesen elmeszelni amiatt, mert önkényesen járt el, hiszen a döntése inkább jó volt mint rossz.

Szorítkozzunk a tényekre és hagyjuk a feltételezéseket. A döntéshozók, a politikai vezetők a járványkezelés során azokra az információkra támaszkodtak, amik elérhetők voltak és nem pedig azokra, amik az adott pillanatban nem léteztek, vagy csak különféle homályos feltevések szintjén.

Az is fontos, hogy a döntéshozó inkább pesszimista kell, hogy legyen, például akkor is evakuáltathat egy települést, ha csak van egy kis esélye, hogy súlyos természeti csapás érheti, vagy elrendelheti a biztonsági öv használatát akkor is, ha nagyon ritka esetben kell csak, hogy a funkcióját betöltse.

A „mi lett volna ha” forgatókönyvekkel sem sokra megyünk, bár azt elég pontosan lehet tudni, hogy mit okozott a járvány terjedése azokban a városokban, ahol nem hoztak ellenintézkedéseket. (L. 2020, Milánó.)

2021-ben miközben ment a vita nálunk és sokfelé, hogy kell-e vakcina vagy nem, a világ sok országának legnagyobb gondja épp az volt, hogy nem jutottak hozzá a védőoltásokhoz, mert a gazdag országok felvásárolták előlük.

Kis vakcinatörténet: Ringbe szállt a kínai Sinopharm, az orosz Szputnyik valamint az Astro-Zeneca és mások is, ezek azonban eléggé hamar kiestek a versenyből. Nem voltak elég hatásosak és/vagy több komoly mellékhatásuk volt, de leginkább amiatt, mert emlékeztető oltásra sem voltak alkalmasak, így lényegében két versenyző maradt a porondon. Ezek megint csak tények.

A Pfizer és a Moderna amerikai gyártók termékei ugyanolyan elven működnek és lényegében ugyanolyan mellékhatásokat váltva ki. A Moderna a magasabb hatóanyagtartalma miatt valamivel hatásosabb, azonban a gyártási kapacitása is kisebb mint a Pfizeré volt. Most azt a céget támadják leginkább a szélsőjobberek a Pfizert, amelyik a legnagyobb lehetőséget biztosította az oltásokhoz. Tehát az kapja az ütéseket, amelyik a lehető legtöbbet tette a járvány elleni küzdelemben - nem mellesleg Karikó Katalin jóvoltából, aki nem érdemtelenül kapott Nobel-díjat.

Az is tény, hogy vannak, vagy inkább lehetnek ezeknek az oltásoknak is komoly mellékhatásaik, de ez gyakorlatilag minden gyógyszerre hasonló mértékben igaz, emiatt a gyártók hosszú listát mellékelnek a lehetséges mellékhatásokról, és előfordul olykor az is, hogy az elhanyagolhatónak tűnő mellékhatás valószínűségét a gyártók alábecsülik. A tiszta víznek gyakorlatilag nincs mellékhatása, viszont hatása se nagyon a betegségekre. Emellett még azt is ténynek lehet tekinteni, hogy az összes alternatív szer, ami felmerült a sajtóban mind kamunak bizonyult és teljesen hatástalannak a COVID megelőzésében és kezelésében.

Az is tény, hogy a legjobb oltások is csak pár hónapos, átmeneti védelmet adtak, viszont az időtényező ez esetben sokat számít, és segített abban, hogy az emberi szervezet is lassanként kezdjen hozzászokni a vírushoz, bár ez már egy kicsit spekulatívnak mondható állítás. Mindenesetre jelenleg úgy tűnik, mintha a COVID napjainkra gyakorlatilag ugyanolyan vírus lett mint a többi.

Még egy tényező, ami nem mellékes, hogy az oltás a legtöbb esetben önkéntes alapon történt. Nem is volt szükség arra, hogy mindenkit beoltsanak, és konszenzus van azon a téren is, hogy mindenki el is fogadja mások ezzel kapcsolatos döntését minden gond nélkül. Viszont volt legalább döntési helyzet, és ez nem mellékes tényező. Egyértelmű, hogy kellenek oltatlanok is nagy számban, a különféle hatások is így jobban láthatók.

A szélsőjobberek azonban csak szervezetünk természetes védelemében hisznek, általában a szociál darwinizmus hívei, „az erősebb úgyis túlél” alapon. Van ebben is valamennyi igazság, de ez a járványok esetében egyáltalán nem biztos, hogy így van, sőt nem is bizonyítható (hiszen egy önmagát indokló állításról van szó). Ugyanezt a cirkuszt mindig eljátsszák, amikor oltásról van szó, a H1N1 közismert nevén madárinfluenza esetében is ezt láthattuk. Ezzel együtt a véleményük és álláspontjuk vállalható lehet adott esetekben, hiszen egyéni döntésekről van szó, viszont az is egyértelmű, hogy teljesen inkompetensek a járványok megítélésében. Olyan „szakértőket” hallgatnak, akik ahelyett, hogy a terület valódi szakértőivel vitatkoznának, a laikusokat hülyítik.

A gyermekek kötelező védőoltásainak esetében valóban felmerülhet sok kérdés, a szakértők esetleg felülvizsgálhatják a jelenlegi gyakorlatokat és változtatásokat javasolhatnak, de ez még önmagában nem elégséges alap arra, hogy megtagadják a gyermekek oltását (jogos alap lehet mondjuk az egyéni érzékenység.) Ismerik-e ők például a TBC történetét és a járványos gyermekbénulásét?

Az is egy szempont, hogy lehet ugyan beperelni a különféle gyártókat, kártérítést is lehet kapni, de ennek csak az lesz az eredménye, hogy a gyógyszerek árai emelkedni fognak, és másokkal fogják kifizettetni. (Esetleg az új gyógyszerek fejlesztése is leállhat a nagy kockázatok miatt.) Éppúgy terítik el a gyártók is a költségeiket, ahogyan a gyógyszerészek is a vényköteles termékek alacsony haszonkulcsát azzal kompenzálják, hogy a nem vénykötesekre magasabb árrést tesznek.

Rengeteg etikai kérdés, életmódbeli és filozofikus kérdés merülhet fel a gyógyszerekkel, vakcinákkal kapcsolatban, azonban ezeknek a megfogalmazására az indulatos és harcias szélsőjobb alkatilag képtelen. A COVID vakcina és a a járványkezelés például formailag hasonló a „váltóállító dilemmához”. Az is jól látható például, hogy a fiatalok hoztak áldozatokat az idősebb generációk érdekében, ami megint nem magától értetődő, a gyerekek szociális kapcsolatai és oktatásuk színvonala volt az egyik ára annak a járványkezelésnek, amire – és ez sem véletlen,- gyakorlatilag minden európai ország nagyon hasonló eszközöket használt.

Lehetne beszélni többek között még a kínai járványkezelés módjáról, ami sokkal szigorúbb mint az európai és arról is, hogy a vírus nagy valószínűséggel kínai laborból szabadult ki. Kína azonban most politikai okokból egy kicsit tabutéma, nem fér bele semmiképpen a szélsőjobb nyugatellenességébe.

Amiről még beszélni kellene az a magyar kormány lélegeztetőkép beszerzése volt, ami nem csak szabálytalan, hanem egyértelműen hibás döntés is volt. Adófizető milliárdokat költöttünk el drága és gagyi berendezésekre amiatt, mert aki beszerezte őket, nem volt tisztában a lélegeztetőgép pontos fogalmával. A különbség itt abban van, hogy Brüsszelben megtörtént a feljelentés, még nálunk elmarad a felelősségre vonás – ami nagyon tipikus eset és a hazai etikai normák alacsony szintjét mutatja.

Elvileg nincs nagy tétje számunkra az EU választásnak, hiszen a súlyunk lakosságarányos, ennél fogva eléggé kicsi a szervezetben. Ennél is fontosabb, hogy most az Európai Parlamentet választjuk meg, viszont az Európa Tanács nélkül, ami az egyes államok miniszteri szintű képviselőit jelenti, a Parlament nem nagyon képes lényeges döntéseket hozni. Ennélfogva nálunk leginkább a választások szimbolikus jelentősége a fontosabb, a szavazatok megoszlása talán leginkább egy visszajelzés lehet a kormányunk politikájának a támogatásával kapcsolatban.

 Nemzetállamok Európája

 Mivel a végső döntéshozó az Európa Tanács, ez is bizonyítja, hogy a jelenlegi rendszer lényegében nemzetállamok Európája, például a közös határozatokat csak egyhangúlag hozhatják meg a tagállamok illetve a minősített többség elve is gyakran érvényesül. Nagyon kicsi az esély arra, hogy a rengetegféle nemzetállami érdeket felvállalni próbáló Unió elmozduljon a jelenleginél nagyobb politikai egység felé, gyakorlatilag semmi nem mutat ebbe az irányba.

 EU szkeptikusok nem csinálnak semmit az EP-ben?

 Én legalábbis nem tudok róla, hogy tevékenyen hozzájárultak volna az EU működéséhez. (A Fidesz lehetséges, hogy nem is annyira EU szkeptikus a színfalak mögött, mint amennyire a kormányzati propaganda mutatja, ez egyfajta kettős beszéd is lehet.) Nagyon konzervatív párt eleve nem is támogathatja az EU szervezetét, mert a hagyományban nem létező fogalomról van szó és számukra csak az valódi, ami valamilyen módon a hagyományban gyökerezik. (Ha pedig EU nem létezhet, akkor csak valamilyen háttérhatalom hozhatta létre.) Mivel a nacionalizmusnak ez a fajta államszövetség mindenképp határt szab, emiatt sem lehet más céljuk, mint az EU politikai szervezeteinek megszüntetése, és pénzosztogató, adminisztratív szereppé degradálása.

Mit vár a Fidesz a törzsszavazóitól?

Nagyon fontos, hogy a fő szavazóbázisát érzelmileg azonosuló szavazók jelentik, a propaganda érzelmi alapú mozgósításra épít. A hatás az érzelmekre mindig fontos tényező, és azt lehet mondani, hogy az ellenzék eddig nem nagyon volt erre képes, és talán Magyar Péter az első, aki képes érzelmi töltetet is adni a mondanivalójának.

A Fidesz törzsszavazóiról ennek ellenére nem lehetne azt mondani, hogy a magatartásuk ne lenne racionális. A „mozgósítás” valódi jelentése, hogy most a vezér azt kéri tőlük, hogy fejezzék ki a hálájukat azáltal, hogy leadják rá a szavazatukat. A hála kifejezése egyébként lehet egy teljesen rendben levő kérés is, de emellett még félelemkeltés is legalább annyira hangsúlyos a kampány során. Egy vezérelvű rendszerben mindkét fajta ösztönző jól is működik, feltéve persze, hogy a morál is megfelelő. A béke és háború kérdésére nem is érdemes külön kitérni, mert itt is az a helyzet, hogy logika helyett az érzelmi befolyásolás a meghatározó, holott nem kérdéses, hogy esetleges katonai konfliktusban országunk semlegessége abszolút kívánatos, és egyben kivitelezhető lépés is lenne, nem is mi lennénk az egyetlen ebben a sorban.

Új szövetségi rendszerbe kerültünk

De Jure ugyan nem, de facto azonban el lehet mondani, hogy csatlakoztunk Szerbiához az orosz-kínai tengely támogatásában. Gazdasági téren, politikailag és az információk megosztása terén megerősödött ez az irány, a keleti orientáció ma már meghatározóbb számunkra mint az európai politikai szövetség, ami egyre inkább már csak a papírokon létezik. Az Orbán-rendszer jellege, felépítése alapján mindig jobban megtalálta a közös hangot a kelet-európai diktátorokkal mint az európai demokráciákkal.

Európa: kulturális kérdés is

Nagyon kevesen tudjuk, hogy mit jelent az európai kultúra, egyszerűen mert hozzászoktunk. Egyébként címszavakban elég jól összefoglalható. Görög racionalitás, római jog, keresztény valláson alapuló etika, humanizmus, felvilágosodás, romantika, kifinomult ízlés, versengő nemzetek, versengő eszmék, demokrácia, szociális érzékenység, szólásszabadság, a magánélet védelme stb., ezek más földrészeken általában nem ennyire jellemző értékek. Nagyjából az iskolázottság függvénye, hogy kinek mit mondanak ezek a fogalmak és mennyire fontosak a számára.

Nyilván én magam elfogult vagyok, hiszen sokan jól elvannak a hagyomány világában és az ennek megfelelő életmódban is. Amellett persze, hogy az egyik lábbal Európában, másik lábbal keleti szövetségekben lenni, ez országunk számára kézzelfogható gazdasági előnyökkel is járhat.

A kontrollálatlan magyar állam sokat költ

Hatalmas összegeket költ az állam stratégiai célokkal, presztízsberuházásokra és a kedvenc vállalkozói körének megerősítésére is, és mivel ezen a téren az EU némi kontrollt jelent (pénzek elszámolása, versenyfelügyelet, jogállamiság számonkérése stb.), ez a kormányunkat nyilván mindig zavarni fogja. Belső kontrollja azonban nem nagyon van a pénzek elköltésének. Az is érdekes kérdés, hogy habár a tanárok fizetésemelését az EU megtámogatja, ez viszont pénzügyi értelemben egyáltalán nincs rendben. Mi történne akkor, ha a következő évben az EU nem adná meg a támogatást, akkor a tanárok fizetését lecsökkentenék? Nyilvánvaló, hogy az EU pénzekkel nem béreket, sokkal inkább projekteket kell finanszírozni meghatározott célokkal.

Tét nélküli önkormányzati választások?

Az önkormányzati választások egy kicsit háttérbe szorultak, igazából nem volt tisztességes lépés a kétféle, teljesen eltérő célú és logikájú választást összevonni (nincs is erre ésszerű indok). A települési önkormányzatok esetében a vezetőség személyi összetétele, illetve hogy a munkájukkal a lakosság mennyire elégedett, az elvben fontosabb lehet mint a pártszimpátiák. Valójában viszont a Fidesz számára nem létezik ilyen, hogy „önkormányzatiság”, mert egy hierarchikus, katonás módon szervezett döntési rendszerben gondolkodnak. Ebben a logikai rendszerben a legfontosabb a párthűség, mivel fent dől el az leginkább, hogy ki kaphat pénzt és mire költheti. (Szerencsére nem mindig ez a logika érvényesül, különféle okokból kifolyólag.)

Megszorítások a választások után

Az is nyilvánvaló, hogy a költségvetés bevételeit növelni kell és a választások után a lakosság sem maradhat ki a sorból. Energiaárak emelése, adóemelések, támogatások megvonása és sok minden terítékre kerülhet, főként olyasmi, amit eddig a választásokra való tekintettel halasztott el a kormány. Ez nálunk minden választás után rendre megtörténik.

A sorkatonaság kérdése

Mivel az egyes államok növekvő fenyegetettséget érzékelnek, ezért a fegyverkezés Európában is egyre nagyobb mértékű lesz, ami sajnos egy öngerjesztő folyamat, hiszen mások ezt fenyegetésként érzékelhetik. A hadiipar felpörgetése mellett az egyes államok valószínűleg növelni akarják majd a katonai szolgálatot teljesítők számát, ami nálunk is várható lesz, ha nem sorkatonasággal, akkor majd különféle kedvezményeket biztosítva. Egy teljesen rossz példa erre, ha a katonai szolgálat plusz pontokat jelent az egyetemi felvételin, hiszen a ponthatár éppen arra való lenne, hogy kiszűrje azokat, akik számára az adott egyetemen a nappali tagozatos oktatás nem testhezálló és nincs meg a megfelelő affinitásuk hozzá.

Nem nagyon tudjuk, hogy milyen lehet harmóniában létezni a természettel, hiszen gyakorlatilag már nincs olyan emberi kultúra bolygónkon, amelyik úgy él vagy legalább tudna erről mesélni. Sok ezer éve már megváltozott ez a helyzet, aminek a fő oka, hogy a természetben túl kevés élelem van nagyobb létszámú csoportok eltartásához, és az is csak folyamatos vándorlással volt megszerezhető. A kulturális alkotások egy ilyen közegben könnyen elvesztek, de az jól látszik, hogy a természet az ember számára leginkább valamiféle adottság volt, és nem mindig kellemes közeg, ami nagyon távol állt a mai ember többnyire giccses természetkultuszától.

A régi korok embere is tisztelt bizonyos hegyeket, de eszébe sem jutott, hogy megmássza, a folyó a létfenntartását jelentette, de például a vízesést valószínűleg nem látták különösebben szépnek, legalábbis nem tudunk róla, hogy annak látták volna. Színeket sem láttak még annyi fajtát mint korunkban, például az ókori görögöknek a kék és a szürke színre nem volt még külön szavuk, mert valószínűleg nem volt ennek különösebb jelentősége. (A kutyák esete is tanulságos lehet, például nem érzékelik a zöld színt, mert nem ad nekik több információt, ellenben a sárgát már annál inkább, hiszen az sok esetben egy hirtelen felbukkanó prédaállat színe is.) Manapság a látható spektrum szélesebb tartományát tudjuk érzékelni, vagy inkább nevekkel jelölni, de használunk olyan eszközöket is, mint az éjjel látó infrakamerákat, amelyek a színlátó képességünket képesek még inkább kiterjeszteni.

A régi korok földműveseinek nem nagyon volt idejük például a naplementében gyönyörködni, mert azt jelentette számukra, hogy sietni kell a munkákkal mielőtt leszáll az est. Csak az utóbbi évszázadokban, a városi polgárság felfutásának a korában alakult ki a romantikus természetkultusz, hiszen a füstös-poros városban falak közé zárt ember vágyódni kezdett a természetbe, ahol több napfény és jó levegő várt rá. Azonban ez a fajta „természet”, már távolról sem az, ami eredetileg volt, ami iránt a korunk embere vágyakozik, az a veszélyektől (például nagy ragadozóktól) megtisztított terület, jól látható, kitaposott és kijelölt ösvényekkel, és a klímája is számára kellemes legyen. Magyarországon nagyon kevés olyan hely van, ami őrzi az eredeti állapotát (például „őserdők”), és ahol turisták járnak, nyilvánvalóan annak a helynek a biodiverzitása egyrészt lecsökken, másrészt pedig el fog térni az eredeti állapottól a bolygatás következtében, például mert kevesebb az aljnövényzet és a bozótos. Ennél is nagyobb problémát jelent, amikor az emberek olyan fákat telepítetek be mint az akác és a nyárfa vagy olykor a fenyőerdő is ilyen nálunk, amelyeknek inkább gazdasági értéke van, biodiverzitása egy kukorica tábláéhoz hasonló, de még egy monokulturális, telepített tölgyerdő sem jelent lényeges különbséget. A lápok és mocsarak, vagy füves puszták se nagyon tartoznak a modern ember „természetfogalmába”, ezek nagy részének helyén már szántóföldek találhatók. Igaz, hogy amikor ezeket megszüntették még nem tudták, hogy a biodiverzitás és a szénmegkötés szempontjából egyaránt nagy jelentőségük van.

A mai ember természetfogalma körülbelül olyan, mint amikor állatokra gondolva a cuki, barátságos emlősállatok és madarak jutnak először az eszébe, de például az ízeltlábúakra kevesen asszociálnak, holott az utóbbiak fajgazdasága sokkal nagyobb veszélybe került az emberi tevékenység miatt.Jól láthatóan kezd már visszaütni az, hogy az ember azt hitte, hogy uralma alá hajthatja a természetet (a 19. és 20. század gondolkodói között is lényegében közmegegyezés volt ebben a kérdésben). A természet erre különféle változásokkal reagál, például egyes vidékek elsivatagosodnak, a természeti katasztrófák (áradások, szélviharok, erdőtüzek stb.) gyakorisága megnövekszik, újfajta kártevők és kórokozók is terjednek az emberi tevékenységek következtében, leginkább persze amiatt, amilyen durván és körültekintés nélkül avatkoztunk bele a természet rendjébe. 

A természettel való kapcsolat alapján nagyon sokfélék vagyunk, és ez így rendben is van. Az egyik véglet csak a természet közelében érzi jól magát, és ott szeret élni, a másik véglet pedig ki nem állhatja és távolról elkerüli. Ettől függetlenül a természetes környezetünk legnagyobb pusztítói szinte kivétel nélkül azok, akikek elég sok pénzük és lehetőségük van erre, tehát akár közvetlenül irtják, akár közvetve finanszírozzák a természetet pusztító tevékenységeket. Akinek hatalmában áll, az szinte kivétel nélkül vissza is él a valójában látszólagos hatalmával.

A szélsőségektől eltekintve az ember és természet viszonyát szerintem manapság egy jó értelemben vett polgári szemlélet határozhatja meg leginkább, a múltba nem lehet már visszamenni. Ez azt jelenti, hogy az ember nem teljes mértékben része a természetnek (például kocka alakú házakat is épít, egyenes vonalakban gondolkozik amik a természetben nem fordulnak elő). Az ember viszont borzasztó szerénységgel és alázattal kell, hogy viszonyuljon a természet egészéhez, nem uralom kérdéséről van itt szó, hanem inkább együttélésről. Vannak persze olyan természeti jelenségek is, amelyek az ember által használt energiák tartományainak jóval fölötte állnak, ezeket befolyásolni nem, legfeljebb előrejelezni vagyunk képesek, mint az időjárás, a naptevékenység, földrengések és vulkánok kitörése. Ezek a jelenségek is mutatják, hogy az emberiség mennyire korlátozottabb, törékenyebb térben él a természet világához képest, az alkalmazkodásunk mindenképp kulcsfontosságú.

Egy filozófikus gondolat, ami voltaképp az atomfizikából ered, hogy semmilyen jelenség „nem létezik” addig, vagy legalábbis nem az általunk megismerhető formákban, amíg tudatosan rá nem tekintünk. Tehát ami szép az attól szép, vagy főleg attól, hogy értékelik a szépségét és egyediségét. Az ember és a természet kapcsolata is ehhez hasonló, az ember képes átélni a természet sokféle szépségét, aminek persze lenne egy olyan feltétele is, hogy elhagyja maga mögött a rohanó, fogyasztó , turistáskodó kis egóját és képes legyen lelassulva belemerülni a természet ezer arcú világába. A legtöbben sajnos nem nagyon vagyunk képesek erre, túllépni a hétköznapi kis világunkhoz tartozó, közhelyes szavainkkal leírható romantikus természetfelfogáson.

A mémek terjedése és fennmaradása nem annyira attól függ, hogy mennyire hasznosak és helytállóak, hanem hogy az emberek mennyire hisznek bennük. Richard Dawkins vezette be a mém fogalmát, amik a génekhez hasonlóan terjednek el az emberi közösségekben, viszont szellemi termékekről van szó, gondolatokról, magatartásformákról, és ezek nem feltétlenül vicces rajzok vagy videók, sőt. Viszont egyértelműen több az ártalmas köztük mint a hasznos, politikai oldaltól függetlenül, és nem mellesleg többet mondanak az őket terjesztő illetők szellemi szintjéről mint magáról a valóságról.

Ha a konzervatív jobboldalt nézzük, akkor láthatóan nagyon becsontosodott dogmáik vannak, és lassan mozdulnak a változásokra. Az összeesküvés-elméletek is korunk tipikus mémjei, bár van némi igazságtartalmuk, de egy az egyben véve, mégis csak az őket vallók lelki és szellemi színvonalát, vagyis annak hiányát mutatják meg. A hívők valójában az etikai felelősséget hárítják és ki akarnak bújni a szabályok alól, mert hiszen a másik oldal olyan velejéig gonosz – állítják. Nemrég egy vastag homlokcsontú NER-es megmondóember állította azt, hogy a politika életünk új sztárszereplője önmagában nem is annyira érdekes, inkább az számít, hogy kik állnak mögötte, - ez pont arról árulkodik, hogy abban a világban ahol ő él, személyes felelősség nem létező fogalom, mindenre apuci engedélyét kell kérni.

No gender, no war, no migration. Egy ideális világban persze ezek nem léteznek, de mivel világunk távolról sem ideális mondható, manapság politikai demagógia eszközeivé váltak. A gender témában a fő csúsztatás, hogy ránk akarnak erőszakolni bizonyos dolgokat, ami amiatt sem igaz, mert az EU országok is megosztottak ebben a kérdésben, például az olaszok álláspontja a miénkhez hasonló. Ugyanez igaz az orosz-ukrán háborúra, amelynek legnagyobb támogatóit pont az EU-n kívül kell keresni, az amerikaiak és a britek azok, az EU-n belül leginkább csak barátaink, a lengyelek támogatják teljes mellszélességgel, mivel a történelmi tapasztalataik miatt tartanak az oroszoktól. A migráció ismét bonyolult kérdés, annyiféle állásponttal ahány ország, és rendszerint valamilyen kompromisszumos döntés valósul meg. (Az EU esetében az egység hiánya és a cselekvőképtelenség nagyobb problémák mint az állítólagos diktatórikus stílus.) Ezeknek a konzervatív jelszavaknak a folyamatos sulykolása viszont szükséges lehet egy feudális társadalom építéséhez, ahol a szegény alpolgár (lefokozott polgár) sír, hogy jaj, csak a családomat hagyják békén, a kis biztonságunkért semmilyen ár nem túl sok. Ez a törzsközönség kajálja be leginkább a mémeket, de rajtuk kívül van még egy kisebb, de elszántabb csoport, a Harcosok Klubja, akik ugye nagyon szeretnének harcolni, de a mai világunkban erre kevés lehetőségük van, mert majdnem minden az együttműködésről szól.

A politikailag liberális baloldalnak egy jelentős része persze hasonlóan sötét és belterjes világban él, bár ha rájuk mutogatunk, az megint egy olyan trükk, amit régen csak a grundon lehetett eladni a focipályán, hogy ha nem kellünk, akkor majd jönnek ezek. Mindkét oldal mond jó dolgokat is, vagy olyasmit amiről nem könnyű eldönteni, hogy jó vagy rossz. Például az amerikai egyetemeken a palesztinokért való tüntetés Izrael ellen önmagában véve nyilvánvalóan nem antiszemitizmus, inkább egy agresszor túlkapásait és a háború további eszkalációját helyteleníti. (Ezzel csak azt akarom mondani, hogy néha próbáljuk függetleníteni magunkat attól, amit a számunkra politikailag szimpatikusabb oldal szószólói mondanak.) Az USA nyilván Izrael egyik fő támogatója, bár a tüntetők (de lehet hogy az amerikai kormányzat sem) nem tudják még, hogy az USA lehetőségei mennyire korlátozottak, már régóta nem az a domináns szuperhatalom, mint ami egykor volt.

Mehetnénk sorban a baloldali agyrémeken, például ha BLM-et komolyan vennék és azt akarnánk, hogy az afrikai származású srácok élete valóban számítson, akkor többet kellene tennünk a rájuk leselkedő potenciális veszélyekkel szemben, hogy elkerülhessék a bűnözés, drogok, munkanélküliség és alacsony képzettség csapdahelyzetét.

Lehetne ugyanígy folytatni a többivel, például a szexuális zaklatás is egy erősen megosztó téma. (Amiatt is, mert nem pont ugyanazok a normák voltak mondjuk húsz éve mint most, az illetők mért nem akkor tiltakoztak.). A kedvencem pedig a gyarmatosítás és a rabszolgaság, ezeket minden baloldali értelmiséginek hivatalból el kell ítélnie, leírni pár mondatban, hogy milyen rettenetesek voltak. Az egyik, amiről elfeledkeznek, hogy az emberiség egészének élete mai szemmel nézve am-blokk rettenetes volt, évezredeken át az emberi élet nem sokat ért, a legtöbben a szolgaság különféle szintjein tengődtek, végtelen sok példát lehetne erre hozni. A másik, hogy a gyarmatosítás korszakának már régesrég vége, viszont a legtöbb volt gyarmat még mindig elmaradott országnak számít, aminek egyszerű földrajzi okai vannak, tulajdonképpen az egyenlítőhöz közeli fekvés. A volt gyarmattartók esetében is érvényes ez a tendencia, hogy tendenciáját tekintve mennél közelebb van egy ország vagy egy országrész az egyenlítőhöz, annál alacsonyabb az egy főre jutó GDP, nagyobb a korrupció és fejletlenebb az intézményrendszer. Ennek az okai valószínűleg összetettek. Lényegét tekintve viszont nem érzékelik még a baloldali progresszívak sem, hogy az USA dominenciájának vége már, Kína vezetésével egy hasonlóan erős tömb van formálódóban.

Kína feljövő ország, dinamikusabb és egységesebb, népessége ötszöröse az USA-nak, a jelenlegi egyensúlyt csak az biztosítja, hogy míg Kína erős szövetségese csupán Oroszország, Észak-Korea és Irán, viszont a többi ország eléggé jelentéktelen, az USA-nak ma még sokkal több stabil és erős szövetségese van Amerikában, Kelet-Ázsiában és persze Európában is.

A „sárga veszedelem” azonban még nem érte el a magyar társadalom ingerküszöbét, aminek egyik fő okai mint láthatjuk, a becsontosodott mémek, a másik pedig az, hogy számunkra ok még teljesen ismeretlen hatalomról van szó. Egyetlen komoly Kína ellenes tüntetés sem történt még, nem mintha nem lenne rá elég ok, de egyszerűen azért mert nálunk nem értik még az értelmiségiek sem a magyar kormány külpolitikai (és belpolitikai) szándékait, nem tudják megfelelően olvasni és értelmezni azt, amit látunk. Pedig ez nem annyira bonyolult, eléggé egyértelmű és baljós kép rajzolódik ki számunkra.

Érdemes visszatekinteni arra az időre, amikor a rendszerváltozás után beözönlött hozzánk az amerikai tőke. Megjelentek az amcsi gyorséttermek, többek között a Pepsi, Coca, Procter, sőt az Opel gyár is ide sorolható. A németek mellett főleg ők voltak azok, akik sok magasan képzett fiatalt alkalmazva teljesen újszerű munkakultúrát honosítottak meg. (Később jöttek többek között japánok és koreaiak is, és ez is működött nálunk.) A magyar gazdaság termelékenységének felfutása összefügg a fejlett technológiával, de emellett még a munkakultúra javulásával is. Össze nem lehetett hasonlítani egy régi állami nagyváléalatot egy korszerű nyugatival. Ami nálunk történt az utóbbi időkben, hogy az amerikai tőke nagy részét a kormányzatunk kiszorította (ők is valószínűleg érzékelték, hogy kevésbé barátságos országról van szó és kivonták a pénzeket), a német tőke kiszorítása pedig most van folyamatban, néhány nagy autógyár kivételével. (Ne felejtsük el persze azt sem, hogy a mélyen konzervatív ember számára az Egyesült Államok nem létezhet, hiszen a történelemben sose volt ilyen, ergó csak valamiféle szabadkőműves ármányként van szó, a politikusok az ő bábjaik.)

De vajon mit adnak majd nekünk a kínaiak? Jelenleg nem látszanak az új kínai gyárakból fakadó gazdasági előnyök, gyakorlatilag semmilyen, eltekintve attól, hogy a nagy NER-es építőipari cégek jól fognak járni a túlárazott beruházásokkal. Az óriási infrastrukturális projektek kínai finanszírozással tudnak megépülni, ami eladósodást von maga után. Mindez az orosz tőkével (Paks 2) és az arab finanszírozással („maxi Dubaj”) együtt, egy idő után teljesen megváltoztathatja az államadósság szerkezetét. A politikai irányvonal jól látható: kelet felé, kifelé az EU-ból.

Érdekes felvetés, hogy létezhet-e számunkra olyan lehetőség, ami egyben diplomáciai és gazdasági nyereség is lehetne, hogy közvetítői szerepbe kerüljünk nyugat és kelet között? Érdemes megnézni, mik voltak azok az országok, akinek ez sikerült. Ilyen volt például Helsinki záróokmány esete 1975-ben, ami nagyjából lezárta a hidegháborút, előzőleg Bécsben a Salt 1 megállapodás, ezenkívül még Genfben is történtek még jelentősebb megállapodások a nagyhatalmak között. Minden esetben olyan államokról volt szó, azok voltak alkalmasak közvetítői szerepre, amelynek politikája népszerű és elfogadható volt nyugaton és keleten egyaránt. A magyar politika viszont nem ilyen, hanem nagyon is harcias és megosztó. Így például egy orosz-ukrán béketárgyalás történhetne mondjuk Indiában, vagy talán még Törökországban, nálunk viszont aligha. A közvetítői szerep jelenleg porhintés, éppen amiatt, mert a magyar kormány értékmentes politizálást hirdet, ez azonban szörnyű, mert azt jelenti, hogy bármilyen aljas diktatúrával hajlandó szövetségre lépni. Az agresszív politikát folytató államot a többiek előbb vagy utóbb igyekeznek elszigetelni, politikai karanténba zárni.

Az USA és Kína közötti politika fő különbsége, hogy az USA-ban létezik nyilvánosság, az egész gyakorlatilag transzparens, olykor még az államtitkokat is kiszivárogtatják. Kínában viszont csak az állampárt dönthet mindenről, a tüntetéseket és tiltakozásokat megtorolják és mindent tudnak titkosítani, egyszerűen mert a kínai nem világnyelv az angollal ellentétben. Az amerikaiak híresek arról, hogy mindenkit lehallgatnak, visszaélve a technológiai fejlettségükkel. Most már a kínaiak is képesek lehallgatni és megfigyelni mindenkit, azonban amíg az USA-ban ez inkább csak elvi probléma, nincs különösebb tétje az állampolgár szintjén (például nem fog emiatt kettétörni a karrierje, mert információt tudnak meg róla), Kínában viszont egész más a felfogás, mások a hatalom motivációi, hiszen egy kommunista országról van szól. Nem kell az ördögöt a falra, valóban szükségtelen, de ez valójában egy buta mondás, hiszen éppúgy megjelenik anélkül is, legfeljebb váratlan lesz.

Csapjunk a közepébe: A telefonfüggőség és a netfüggőség lényegében ugyanúgy működik mint bármiféle egyéb függőségünk, ezért érdemes levonni a tanulságot, hogyan tudunk megküzdeni másfajta, járványossá vált függőségeinkkel. (L. alkoholizmus, a dohányzás, kábítószer, az elhízás, a vásárlási mánia, a rákattanás a politikai demagógiára stb.) Az emberi psziché jellemvonása, hogy könnyen függőségek rabjává válhat, fanatizálható, bár nyilván az egyéni hajlamok mértéke és iránya nagyon különbözhet.

Van egy olyan közkeletű, gyakran visszatérő félig tudományos toposz, hogy a gyerekekre a legnagyobb káros hatást a telefonfüggőség jelenti. Ebben az állításban nyilvánvalóan van sok igazság, de nincs pontosan behatárolva, hogy a káros hatások pontosan mit jelentenek. Ez azért lehet gond, mert nem biztos, hogy például a gyengébb tanulmányi eredmények fő oka a telefonfüggőség, lehet hogy az oktatási rendszerünk is gyengébb lett, vagy egyéb kulturális hatások is játszanak, aminek csak része a rákattanás az okostelefonokra. Emiatt nem biztos, hogy teljesen kielégítő megoldás lesz minden esetben az, ha letiltjuk vagy korlátozzuk a gyerekek telefonhasználatát.

Az ilyen toposzok vagy tudományos közhelyek úgy jönnek létre, hogy egy amerikai kutató feltűnésvágyból hajtva ír egy félig sem tudományos könyvet arról, hogy mért kerültek tévútra a mai fiatalok, annyira meggyőzően teszi, hogy eléri ezzel az annyira áhított rivaldafényt.

A valódi tudományos módszer nagy vonalakban a következő lépéseket jelenti. Ha a kutatónak van egy meglátása, azt először is nem csak az általa jól ismert USA-ra és azon belül is a középosztályra korlátozná, hanem kicsit alaposabban körülnézne a világ más részein is. (A legtöbb amerikai már ezen a ponton elbukik.) Az igazi tudós mentalitás az, amikor van egy feltevés, amit a kutató próbára tesz különféle kísérletekkel és adatgyűjtésekkel, és közben legalább pár pillanatra teljesen személytelenné válva (objektív módon!) ítéli meg, hogy az adatok alátámasztják-e az állításait. Két lehetőség van csak ilyenkor: igen vagy nem. Ha talál komoly megerősítéseket, akkor megnézi alaposan más kutatók eredményeit, átgondolja megint az elméletet és újabb próbáknak veti alá. Ha az elmélet ismét megerősítést nyer, akkor megkérdez más szakmabelieket, és egy konferencián vitára bocsátja a gondolatait, és ha még mindig megállják a helyüket, akkor óvatosan kimondja, hogy bizonyos valószínűséggel érvényes lehet az általa felfedezett hatás. Ezzel párhuzamosan megkéri a tudományos közösséget, hogy alaposabb próbáknak vesse alá amit gondol, eltérő körülmények között, hogy látni lehessen a határokat, amik között az elmélete helytálló. Az újabb megerősítések a valószínűség magasabb szintjét jelentik, semmi többet ennél.

Mivel manapság sokan hajlamosak rá, hogy a fenti folyamat több lépését is kihagyják vagy elmismásolják, ezért a valódi tudományosság helyett a szélhámosságnak jut egyre nagyobb terep, és a kutató társak kritikai megjegyzéseit elnyomja a laikusok tapsa, akik azt hallják, amit hallani szerettek volna.

Így például az az állítás, hogy a közösségi média növeli a szuicid hajlamokat, nagy valószínűséggel nem igaz, éppúgy nem igazolható, mint az a közkeletű vélekedés, hogy a politikai polarizáció fő forrása lenne. (A leginkább radikalizálódott csoporthoz tartozók egy része adott esetben orosz vagy épp a magyar közmédia törzsközönsége, akik közül sokan egyáltalán nem tájékozódnak a netről, sőt sehonnan máshonnan.) Más káros hatásai azonban egész biztosan vannak a telefon, internet vagy tévéfüggőségnek, csak tisztázni kell, hogy pontosan mik ezek a hatások, erre való a tudományos módszer és az a rengeteg szakember az egész világon, aki képes mélyebb kutatásokat folytatni.

Az jól látható, hogy lényegében képernyő függőségről van szó, a forma majdnem mindegy, a net és a telefon több lehetőséget kínál ugyan mint a tévé, de lényeges különbség leginkább abban van, hogy az idősebbek a tévét nézik inkább és közöttük kevesebben vannak, akik neteznek. A tévéfüggőség ugyanúgy káros lehet, és ebben nem is állunk jól, mert átlagban öt órát tévézünk, ami sajnálatos módon Európa élmezőnyében van. Úgy látom, hogy a középgeneráció inkább netezni szokott laptopokon, a fiatalok pedig a telefonon teszik ugyanezt, nagy különbségeket nem látok, és hogy melyik fajta szórakozás milyen szempontból a legkárosabb, azt nem tudja senki.

Ha meg akarjuk érteni, hogy egy társadalmi szintű kulturális járványt hogyan lehet leküzdeni, akkor érdemes megnézni például az alkoholizmus történetét. Régen kevés volt az alkoholista, a legtöbb embernek nem nagyon volt pénze sem rá, viszont a fokozódó jómód miatt a szesz relatíve olcsóbbá vált és így az alkoholfogyasztás is növekedett, nálunk például egészen az 1990-es évekig. Az alkoholfogyasztás régebben inkább kulturális kódokat jelentett, például jelentése volt annak is, hogy megkínálták egymást egy rövid itallal, de ezek a kódok változnak (például a telefonon folytatott csevegés is lehet napjaink kulturális kódja). Az alkoholfogyasztás nálunk évtizedek óta csökkenő tendenciát mutat és feltételezhető, hogy az alkoholizmus is hasonló arányban csökkenhet. Egyes országokban, például az USA-ban vagy később a Szovjetunióban megpróbálták betiltani vagy erősen legalább korlátozni a szesz árusítását, ami minden esetben sikertelennek bizonyult, és alighanem a mobiltelefonhasználat betiltása is hasonlóan elvetélt ötlet lenne, ugyanis a tiltás nem szünteti meg a mögöttes okokat, amik miatt az adott szokás kialakult. A negatív kampányok hibája, hogy sosem mondják meg, hogy mit ajánlanak helyette. A névtelen alkoholisták klubjai például megteszik ezt a lépést is, kétféle ajánlatuk is van az alkoholizmussal szemben, az egyik a közösség megtartó ereje, a másik egy olyan fölöttes, jó szándékú hatalomban való hit, ami meghaladja a korlátolt emberi képességeinket.

A gyerekek mobilhasználatának korlátozása nagyon széllel szembe megy, ezért alaposan át kell gondolni, kapásból tudok két-három okot, ami miatt nehéz. Az egyik, hogy a sok családban a gyereket már kiskorában odaültetik a tévé elé, mert úgy jól elvan, és ez már önmagában sajnos képernyő függőséget okoz. A másik, hogy úgyis megpróbálja utánozni a szüleit, és azt követi, amilyen példát a szülők mutatnak. A harmadik a kivitelezhetőség kérdése, például elhatározhatnánk, hogy a szexualitás 18 év alatt tilos, ami nem biztos, hogy annyira rossz ötlet lenne (sőt van, ahol meg is valósították) de nehéz lenne betartatni és társadalmi szokásokkal is eléggé szembemegy. A nethasználat korlátozása sokféle módon lehetséges, Kubában például nem is nagyon van internet, de az emberek mégis megveszik a legutóbbi hét fontosabb netes tartalmait. (Érdemes lenne Kuba társadalmát alaposabban felmérni, hogy a kevesebb netezés tényleg jó hatású-e. Lehetne más hasonló országokat is megnézni, például Észak-Koreát.)

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs értelme korlátozni vagy korhatár függővé tenni például a közösségi médiumok elérhetőségét a gyerekek számára. Viszont ezt érdemes alaposabban átgondolni, és a társadalmi normák változása nélkül ne várjuk eredményt, az alkoholfogyasztás esetében is a társadalmi normák változása hozott fordulatot, nem a tiltások. Én nem hiszek abban, hogy a telefon nyomkodása több lenne pótcselekvésnél, régebben például sokan keresztrejtvényt fejtettek, bandáztak a sarkon (valós interakciók nélkül), kártyáztak, kötögettek vagy ittak a kocsmában, most éppen a „virtuális kocsmákat” látogatják. Ezzel szemben ami lehetne: motivációk, feladatok, célok, színes programok, valódi közösség élet, történetmesélés, természetjárás, kertészkedés, élő beszélgetések, könyvolvasás, néptánc, és még sok egyéb tevékenység létezik, ami sokkal aktívabb és jobban leköti az ember vagy az ember gyerekének a figyelmét, mint az okostelefon vagy általában a képernyő nézegetése.