Afganisztánt pár nap alatt elfoglalták a tálib harcosok, akiket most nyilvánvalóan elégedettséggel tölt el, hogy beérett a mintegy két évtizednyi küzdelmük. Ami számunkra ennél fontosabb az, hogy bennünk ez milyen érzéseket kelt vajon, örülünk vagy bánkódunk inkább az események alakulásán. A helyzet az, hogy a spontán érzelmeink, a közönyön - „Afganisztán, Pakisztán, na és osztán, hát osztán.” típusú reakciókon túlmenően eléggé vegyesek lehetnek: a kifejezetten harcos típusú emberek inkább örülnek annak, ami történt, a realistábbak valószínűleg már kevésbé. A helyzet az, hogy a legtöbbünkben megvan valahol az ősi vadászó paleolit közösségekből származó harcos én, amely titkon örül a „harcos emberek” diadalának, annál is inkább, mert ez az énünk eléggé tétlenségre van kárhoztatva a mindennapokban, nem nagyon tudja magát hasznossá tenni. (Ez igen messzire vezetne, hogy mért van így.)

Az nyilvánvaló, hogy vérprofi, edzett katonák foglalták el villámgyorsan az országot, (mondanom se kell, hogy amatőrökkel szemben), miután az amerikai katonák kivonását követően megszűnt az „idegen nagyhatalom” haditechnikai fölénye. A forgatókönyv pontosan ugyanaz volt, mint a dél-vietnami csapatkivonást követően, a történelem megismételte önmagát.

A haditechnika fejlődése a harci készségeket nagyon megváltoztatta, ezt valahol oda lehetne visszavezetni, amikor a szúró-vágó fegyvereket felváltották a csatatereken a puskák és az ágyúk, ami Európában a 16. században következett be, és a lőfegyverek a fizikai erővel szemben egészen másfajta készségeket követeltek meg a katonáktól. Ami Afganisztánban most történt, hogy a történelem kereke egy kicsit visszafordult és a nagyhatalom haditechnikai fölényének megszűntével olyan hagyományos harci erények domborodtak ki mint például a kitartás, edzettség, szívósság vagy a fegyelmezett csapatmunka, amiket általában tisztelünk vagy épp hiányolhatunk is az életünkben. Van, aki titkon örül az események alakulásának, de akad olyan is, aki nyíltan is kifejezi az örömét afölött, hogy egy világhatalom hegemóniája ér véget. (A legszebb öröm mint tudjuk a káröröm.)

A világhatalom dominanciája valójában nem azért bántja őket, ezeket a harcos típusú személyeket, mert „az USA mindenkit kizsákmányol”. (Olykor bizonyítható a kizsákmányolás ténye, máskor nem, az összeesküvés elméletek mindenesetre erősen eltúlzottak.) Sokkal inkább azért, mert a harciasság lehetőségét erősen bekorlátozza a Pax Romana mintájára emlékeztető, mostanáig fennálló Pax Americana. (Vagy mondhatnám azt is, hogy Pax EU vagy akár Pax Globalizáció. Ami békét tart fenn és kizárja a háború lehetőségét, azt valamiért nem szeretjük.) Szegény tétlen harcosok képzelt ellenség ellen kell, hogy harcoljanak, mindenekelőtt verbális szinten. 

Nem tisztem, hogy elemezzem, hogy mi miért történt a határainktól sok ezer kilométer távolságra, nem is látom ennek értelmét, én már azzal is megelégszem, ha megértem a szomszéd falu történéseit. Inkább egy pár kérdés, ami felmerül a racionálisabb énem felől.

Ha az USA „a világ csendőre”, az jó nekünk vagy nem? (Most az látszik valószínűnek, ami Vietnam után történt, hogy évtizedekig nem indítanak újabb fegyveres akciót más országok területén.) Az USA-nál jóval nagyobb lélekszámú Európa vajon mit tett és tett-e eleget Afganisztán stabilitása érdekében, az utóbbi évtizedek során? (Minket ugyanis jobban érinthet egy esetleges menekülthullám, az USA-t sokkal kevésbé.) Ugyanez a kérdés felmerülhet Szíria vagy Líbia esetében is. Örülnünk kell-e az iszlám radikalizmus újabb előretörésének? (Ehhez már nagyon modernizáció ellenesnek kell, hogy lennünk, hogy ennek örüljünk.) Egy kicsit költői kérdés: Ha az iszlám radikalizmus megfelelő az afgánoknak, akkor mért menekülnek el milliók az országból? Vagy nem csupán az történt, hogy megint csak egy erősen ideológiai alapokon álló, erőszakos kisebbség kényszeríti rá akaratát az egész társadalomra? Vajon kik pénzelték a tálibokat? (Feltehetőleg muzulmán milliárdosok, akik közül egyesek az USA szövetségeseinek vallják magukat.) Mi a véleményünk a nők alárendelt helyzetbe kényszerítéséről és a saria törvénykezésről? Nem lehet, hogy a látszat egy kissé csalóka, és a kialakult helyzet nyertesei elsősorban Kína (mivel tovább növelheti befolyását) és az USA (mivel erőit oda összpontosíthatja, ami számára fontosabb érdekszféra), vesztesei pedig Afganisztán és Európa? Sok egyéb kérdés is felmerülhet, és én sem állítom, hogy ezek nagy részére tudnék válaszolni. (Például hogy Afganisztán most fókuszban van, holott lehetnek a világnak más térségei, főként Afrikában, ahol hasonlóan erőszakos rezsimek jutnak éppen hatalomra.)

Az egyértelmű, hogy ezek ördögi körök, a radikalizálódás további radikalizálódást szül, a harciasság diadala tovább erősítheti a harciasság szellemét más országokban. Az iszlámnak éppen van olyan ágazata, ami nagyon alkalmas erre a célra, a buddhizmusnak éppen nincsen, de egyébként a kereszténységnek is van ilyen irányú vadhajtása.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy karosszékben ülve akarjuk nézni, afféle sporteseményként az afgánoknál (vagy a világ más részein) történő erőszakos eseményeket, miközben a helyzetet kihasználó különféle politikusok beszedik tőlünk ennek az adóját rendesen. Angyali köröket is lehetne teremteni, nem csak ördögieket, bár ezek kevésbé látványosak.

Az egy az egyben való összehasonlítás nyilván nem állja meg a helyét, az Egyesült Államok méretei és lakosságszáma alapján az EU-hoz vagy az európai kontinenssel vethető össze. Viszont az USA 51 tagállama nagyon sokféle, valószínűleg lehetne találni olyanokat a szárazföld belsejében, a közép-nyugati területen levő államok között, amelyek sok tekintetben hasonlítanak országunkhoz (pl. népességszám és a népesség eloszlása). Az USA-ról kialakult kép teljesen fals, mert ikonikus tengerparti nagyvárosokban játszódó akciófilmeken alapul, de nem ezekben a városokban él az amerikai lakosság többsége.

Nyilvánvalóan vannak olyan tényezők, amikben az USA alapvetően más, ilyen például az állam szerepe vagy a bevándorlás mértéke, vagy még többek között ilyen a vagyoni egyenlőtlenségek szintje is. Létezik viszont legalább 10 olyan terület, amiben országunk jobban hasonlít az USA-hoz, és egyre inkább fog hasonlítani a jelenlegi tendenciák alapján mint Európa nagy részéhez, főként a gazdasági centrumot jelentő észak-nyugati területekhez. A gazdasági helyzet és a fejlettség szintje nem ad magyarázatot ezekre a hasonlóságokra.

1.Politikai pártok

Mi is az USA-hoz hasonló kétpártrendszer felé haladunk, a politikai polarizáció nálunk is olyan szintű mint az amerikaiaknál, ahol az utóbbi években a baloldal és jobboldal között lényegében megszűnt az átjárás és a kompromisszumképesség.

2.Társadalmi mobilitás szintje

Az USA-ban csökkentő tendenciát mutat, és nálunk is egyre jellemzőbb olyannyira, hogy lassan már kasztosodásról lehet beszélni. Ez azt jelenti, hogy aki szegényebb családban születik, az oktatási rendszer ezt a hátrányát nem tudja fogni kielégíteni, nagy eséllyel marad ugyanabban a csoportban. Nálunk a felmérések alapján egy kicsit még rosszabb is a helyzet, mint az USA-ban.

3.Szociális támogatások

Mindkét országban hasonló szintűek a GDP-hez képest, az OECD átlagnál jóval alacsonyabb. Vitatható persze, hogy hol van az optimuma, vannak akik szerint munkát kell adni és nem segélyeket, viszont  a túl kevés szociális transzfer szintén csökkenti az esélyegyenlőséget.

4.Az oktatási rendszer színvonala

A lakosság iskolázottságát mérő listák alapján megint nagyon hasonlóak vagyunk az USA-hoz, és valahol a középmezőnyben tanyázunk. Ez összefügg azzal, hogy a tanárok fizetése mindkét országban nagyon alacsony a szellemi (főként az egyetemi és főiskolai végzettséget igénylő) foglalkozások között. Nálunk a helyzet egyértelműen tovább romlik, mert semmire nem jó „alkalmassági teszttel” próbálják szűrni a tanári pályára alkalmas személyeket, holott ez a pálya egyre inkább kontraszelektált, mert az átlagfizetések leszakadtak a többi értelmiségi fizetéstől. Emellett még az önálló munkavégzés esélye is elvész, a tanár nálunk lassan a "szellemi betanított munkás" kategóriába kerül. Mindkét országra jellemző még, hogy nagyon terület és iskolafüggő, hogy ki milyen alapoktatást kaphat. (PISA teszteredmények csak kicsivel jobbak az USA-ban mint nálunk, emellett a világhírű kutatóik nagy része nem a saját oktatási rendszerükből kerül ki, hanem első-, esetleg másodgenerációs bevándorló.)

5.A munkavállalók jogai

Nálunk a szakszervezetek nagy többsége megszűnt és a munkajogi szabályok alapján a munkavállaló hasonló mértékben kiszolgáltatott a munkaadónak mint az USA-ban, panaszait nem annyira érdekvédelmi szervezeten keresztül, mint inkább magán úton érvényesítheti (perelhet).

6.Egészségügyi rendszer

Az USA-ban nyilván jobb szintű mint nálunk, minket még Tunézia és Albánia is megelőz, de ha a ráköltött pénzeket is figyelembe vesszük, akkor az amerikai sem mondható jónak, sokan kritizálják a költségessége mellett (a világ messze legdrágább rendszere) és az egyenlőtlen hozzáférés miatt is.

7.Elhízottság

Az USA-hoz képest nem állunk sokkal jobban mi sem ezen a téren, a világranglistán az első öt ország között vagyunk. A jó mezőgazdasági adottságok mintha kicsit visszafelé sülnének el, az olcsó, energiában gazdag „tömegtakarmány” teljesen más formákban ugyan, de nálunk is meghatározó a táplálkozásunkban.

8.Nyelvtudás

Az amerikaiak közül nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveken, mert nincsenek rákényszerítve. Mi sokkal inkább rá vagyunk kényszerítve, a nyelvtudás szintje mégis az EU összes országához képest a legalacsonyabb. (Némi mentség erre, hogy egyik ország nyelve sem hasonlít a magyarhoz.) Nálunk is egyre többen gondolják azt, hogy idegen nyelvek ismeretére nincs szükség.

9.A vallás szerepe

Az USA és Magyarország egyaránt vallásosabbnak mondható, mint a nyugat-európai országok többsége, a magukat ateistának vallók száma alapján. Az USA-ban hagyományosan fontos szerepet tölt be a kereszténység a közéletben, míg Magyarországon az utóbbi időben az állam támogatja egyre nagyobb mértében a hagyományos keresztény egyházakat.

10.Befelé forduló nacionalizmus

Az USA-ban talán mindig is erős volt ez a fajta felfogás, nálunk viszont változó, az utóbbi időkben egyértelműen felerősödött. Ez azt is jelenti, hogy nem vesszük át a máshol működő módszereket, mert „mi mások vagyunk, nálunk az nem működne”. Az USA se nagyon más mint például Kanada (csak az utóbbi egy jobban működő ország), és mi sem vagyunk annyira mások mint a szlovákok vagy az osztrákok. Az identitáspolitika gyakran felülírja a józan megfontolásokat mindkét országban.

Ezek a fenti hasonlóságok nem magyarázhatóak az USA hatásával a magyar közéletre, nem egyszerűen kulturális hatásokról van szó, hiszen Nyugat-Európára nem jellemzők. Sokkal inkább a konzervatív szemléletmód megerősödése és szélsőségesebbé válása állhat a háttérben, hiszen ez a fajta világnézet a világon mindenütt nagyjából hasonló. Nem túlzás azt mondani, hogy magyar társadalom gyors ütemben amerikanizálódik.

Megfigyelhető, hogy az öregedés önmagában nem csökkenti lényegesen az intelligenciát, nagyon sokan megőrzik szellemi frissességüket idős korukban is. Leginkább azok, akik magányos, bezárkózó életet élnek, ők válhatnak a szemünkben rögeszméssé, hóbortossá és a mindennapos döntéseik sem annyira logikusan értelmezhetők már.

Jól ismert, hogy teljes magányban az emberi elme hosszabb idő után megzavarodik, emiatt a legsúlyosabb büntetés a börtönökben is a magánzárka. Többek között ez is arra mutat, hogy hogy mennyire szociális lények vagyunk, mennyire igényeljük az emberi kapcsolatokat.

Az egyedüllét azonban nem feltétlenül magány, a tudatos egyedüllétre is szükségünk van időnként, amikor meghatározott célokkal vonulunk el a túlságosan is inger gazdag környezetből, ilyen esetekben egyáltalán nem a kapcsolathiányról, magányosságról van szó. Az elmagányosodás sokkal inkább lehet egy hosszabb folyamat, korunk emberét fenyegető egyik fő veszély, afféle ördögi körbe kerülhetünk, bezárhatjuk magunkat.

Idősebb korban valamivel kevésbé jellemző ránk a nyitott gondolkodás, de nem is keressük annyira a kapcsolatokat, hajlamosabbak lehetünk bezárkózni. Ez azonban egyáltalán nem feltétlenül van így még azok számára sem, akik nyugdíjba vonultak és otthon vannak, mert sokféle klubot és társaságot találhatnak, ami kielégítheti az érdeklődési körüket, olyan tevékenységeket űzhetnek, amire azelőtt nem jutott idő. Emellett az unokákkal való foglalkozás is szükségszerűen nyitottá teszi az embert. (Azt mondják, hogy a gyerekek, a fiatalok társasága önmagában is fiatalító hatással van az idősebbekre.)

Az közismert, hogy emberi agy teljesítő képességét nem az idegsejtek száma határozza meg, hanem a köztük levő kapcsolatok mennyisége és minősége. Új idegsejtek rendkívül ritka esetekben képződnek, számuk az idővel csak csökkenhet, azonban egy adott neuron nagyon sok kapcsolatot képes létrehozni, és mindig új kapcsolatok jönnek létre, amikor megtanulunk valami újat. Mivel a neuronjaink száma sok milliárd, és a köztük levő kapcsolatok száma még nagyságrendileg ennél is több, az agyunknak vannak mindig tartalékai. Emiatt van az is például, hogy egy szélütés után is a nem károsodott agyterületek átvehetik mások működését és újra megtanulunk bizonyos készségeket, még idős korban is. Még ha a reakcióink valamivel lassabbá válnak is a kor előrehaladtával, az agyunk nagyon sokáig megőrzi a rugalmasságát, az idegsejtek közötti új kapcsolatteremtő képességét, ami az intelligencia egyik fő feltétele.

Az intelligencia leginkább úgy közelíthető meg a gyakorlatban, mint a környezeti hatásokra való reagálás általános képessége, kifinomultsága, az alkalmazkodó képességünk szintje. Ez egy bizonyos szintű nyitottságot feltételez, aminek nyilván lehet valahol egy optimuma is, hiszen a túlságosan sok információ már feldolgozhatatlanná válik. A megfelelő beállítódásunk persze nem fog tudni csodát tenni, az intelligenciánk nem fog tudni javulni vagy legfeljebb csak nagyon kis mértékben, viszont elkerülhető a túlságos bezárkózással együtt járó csökkenése is (feltéve persze, ha nincsenek fiziológiai jellegű problémák). A depresszió is egyfajta ördögi kör lehet, amikor az agyunk racionális információ feldolgozó működése lényegében leáll (átmenetileg feladja az alkalmazkodás igényét), a különféle terápiák pedig arra irányulnak, hogy kizökkentsék ebből a gödörből és ismét beindítsák. (Legtöbbször fiziológiás okok állnak a depresszió mögött, de olykor lehetnek mögötte nagyon is érthető magánéleti problémák is, és amikor kijövünk a gödörből lényegében "áthuzalozzuk" a gondolkodásunkat.)

Egy érdekesség, hogy a legtöbben általában intelligensebbnek tartjuk magunkat mint amilyenek vagyunk valójában, mert mi valahol a saját legjobb képességünket szoktuk nézni, a környezetünk pedig az átlagos teljesítményünk alapján ítél meg minket (nem pedig a távolugrónak az erős hátszéllel, a legjobb pillanatnyi formájában elért eredményét fogja alapul venni). Önmagunkat legtöbbször nem jól ítéljük meg, a környezetünk véleménye viszont eléggé egyértelmű szokott lenni rólunk.

A munkahelyünk például (a közfelfogással ellentétben) nagymértékben segítheti az intelligencia szintünk fenntartását kivéve persze, ha nagyon mechanikus és teljesen antiszociális tevékenységet végzünk. Amiatt van jó hatással, mert legtöbben ilyenkor nagyon sokféle, tőlünk teljesen eltérő felfogású emberrel találkozunk és kell, hogy együtt tudjunk működni, ami habár néha idegesítő lehet, de mégis alkalmazkodásra késztet minket. Szerintem a kissé fárasztó és idegesítő emberek társaságára időként szükségünk van, nem csak azokéra, akikkel általában egyetértünk. A nyugdíj után áll fenn inkább az elbutulás veszélye, nem elsősorban a kor miatt, hanem a kényelmes belterjesség, a bezárkózás következtében. A kényelmességen, igénytelenségen van itt hangsúly, mert előfordulhat, hogy nincsenek megfelelő külső vagy belső késztetések, hogy valóban használjuk az agyunkat, aminek az eredménye egyértelműen eléggé szomorú látvány. („Tata és mamóka.”)

A bezárkózás és a nyitottság hiánya persze nem csak idősebb korban lehet jellemző ránk, tipikusan erről van szó a különféle szekták, belterjes társaságok esetében is, ami tágabban értelmezett vallás és a politika terén egyaránt nagyon gyakori. A szektás felfogás nem igényli a gondolkodást csak a különféle elvek és dogmák folytonos mantrázását, emiatt gyakorlatilag kizárt, hogy egy szektás felfogású emberrel értelmesen tudjunk beszélgetni (vagy legalábbis vannak érzékeny témák, amiket mindenképp érdemes elkerülni). A fanatizmus szerintem ennél legalább egy fokkal jobb, mert ebben az esetben a gondolkodásunkat egy meghatározott céllal tudatosan szűkítjük be egy adott területre, a szektásság viszont teljesen ösztönös, ilyenkor a nyáj nyújtotta biztonságérzet érdekében képesek vagyunk feladni a gondolkodás igényét.

1.A NOB alapvetően nem zár ki senkit

 Elvileg kizárhatta volna a kínaiakat, hiszen olyan járványt szabadítottak a világra, hogy emiatt az olimpia csúszott és zárt kapuk mellett kellett megrendezni a versenyeket. (Esetleg még kártérítésre kötelezhették volna őket.) Kizárhatták volna az oroszokat is az államilag támogatott dopping miatt, ráadásul visszaesőként, de a büntetésük csak annyi volt, hogy a nevüket „nemecsek ernős” módon csupa kisbetűvel írták ki és az egykori szovjet himnusz helyett Csajkovszkij zenéjét játszották be.

2.Ázsia számára megrendezett olimpia volt

A NOB hosszabb távú üzleti érdekek miatt elsősorban a hatalmas és gyorsan növekvő kelet-ázsiai piacra koncentrált, a versenyek nagy része az európai és amerikai időzónákban is éjjelre, hajnalra vagy délelőttre esett. Emiatt szinte lehetetlen volt szurkolni a nemzeti csapatoknak, Európában és a nyugati féltekén az élő közvetítések nézettsége nem lehetett valami nagyon magas.

3.Az éremtáblázat jól mutatja a sportra költött pénzeket

A gazdaságilag és élenjáró országok végeztek az élmezőnyben, az első két helyen kiemelkedett az USA és Kína, bár az utóbbinak némi presztízsveszteséget jelenthet, hogy az USA megelőzte őket a szerzett érmek számában. (A gazdasági fejlettségéhez képest sok érmet szerzett többek között: Oroszország, Kuba, Magyarország, Jamaica, Kenya.) A sportra költött pénzekbe beleértendő számos legális és titkos teljesítményfokozó is, hiszen manapság az élsportolók felkészítése lényegében tudományos alapokon zajlik.

Az éremtáblán elért jó helyezés viszont nem jelzi jól az adott ország gazdaságának várható jövőbeli alakulását, amit az egykori Szovjetunió példája mutat meg a legjobban.

Magyar vonatkozások:

4.Népességszámra vetítve megint az egyik legeredményesebb ország vagyunk

 A megszerzett húsz érem a 14. helyre volt jó a ranglistán. Messze megelőztük a cseheket, a lengyeleket és a többi régiós országot. A jó helyezésben az is szerepet játszhatott, hogy a konkurencia kisebb volt a szokásosnál, mert egyes országokban a járványhelyzet jobban zavarhatta a sportolók felkészítését mint nálunk. (Ez persze nagyon sportágfüggő lehet, de szintén számításba kell venni az eredmények értékelésénél.)

5.Mindig ugyanazok a sportágaink viszik a prímet

Kicsit unalmas, hogy mindig ugyanaz a néhány sportág szerzi az érmek nagy többségét, ezek közül is a kajak-kenu messze a legtöbbet. (Ami egyébként nem egy igazán jó televíziós sportág.) A vívás és a birkózás is még nagyon jól hozta magát, az úszás, vízilabda, az öttusa és cselgáncs is jól teljesített még.

6.Hanyatló sportágak

A klasszikus olimpiai sportágnak mondható atlétikában egyetlen döntős helyezésünk sem volt, ökölvívásban, tornában és súlyemelésben sem, pedig pár éve még ezek is szállították az eredményeket. Egyértelműen hanyatló fázisban levő sportágaink, úgy tűnik, hogy különféle okok miatt nem annyira népszerűek, valószínűleg amiatt sem, mert nem költ rájuk annyit a kormányzat mint más területekre. Az is egy lényeges pont lehet, hogy a sportolók nézőpontjából például egy atlétikai Európa bajnoki érem lehet ugyan nagy teljesítmény, de nem sokat hoz a konyhára, viszont egy kajak bronzérem már életjáradékra jogosít fel. (Országunkban ahol az állami újraosztás igen jelentős szintű, a legfontosabb tömegsport manapság a járadékvadászat.)

7.A ráfordított pénzekhez képest nem kiemelkedő az elért eredmény

Nagyon kevés országban költenek ennyi állami pénzt a sportra, amit szintén figyelembe kell venni. Az ún. kiemelt sportágak közül is például a kézilabda a befektetések ellenére sem tud felmutatni elfogadható eredményeket, régebben a férfi és női szakág is jóval erősebb volt a mainál. A magyar foci sem lett lényegesen jobb a ráfordított rengeteg pénztől. Mindez arra mutat, hogy nagyon sokan élnek, vagy inkább élősködnek a sporttámogatásokon.

8.Példaképek a fiatalok számára

Egy nagyon pozitív vonása az olimpiának, hogy igazi drámákat láthattunk, sérülten is jól küzdő versenyzőket, míg mások azt mutatják meg, hogyan lehet egy vesztes mérkőzés után gyorsan talpra állni. Győzteseink között egyaránt vannak nagyképűséget sugárzó és velük szemben szerény, az ellenfeleket tisztelő nyilatkozatok is, valószínűleg az utóbbi típusú sportolók lesznek kevésbé népszerűek a mai közfelfogás fényében.

9.Az élsport nem húzza magával a tömegsportot

Nálunk mindig nagy volt a szakadék az élsport és a tömegsport között, az élsport eredményei miatt nem mentek többek kajakozni, nem járnak többen uszodába sem. Például a „hanyatló és döglődő” Észak-nyugat Európában az emberek sportosabbak, átlagban többet mozognak mint nálunk, és ott az elhízottság is kisebb mértékű.

10.A rendezés általában veszteséges

Az olimpiák megrendezése általában komoly ráfizetéssel jár az egyes országok központi költségvetései számára, bár valószínűleg egyik sem volt annyira az, mint most a tokiói. Egy nagy, gazdaságilag erős ország költségvetése még valamennyire elviseli a veszteségeket (például, hogy a létesítmények nagy része felesleges lesz a későbbiekben), egy kis országé már kevésbé, kis országoknak nem szabad olimpiát rendezniük, főleg olyanoknak, ahol a korrupció is jelentős.

Az életszínvonalunk és az életünk minősége nem feltétlenül mutat erős összefüggést. Az életszínvonal jól mérhető, a fogyasztásra és a felhalmozásra költött pénzek mennyisége lényegében meghatározza, az egyes országok szintjén ennek az egyik mutatószáma a GDP. Nyilvánvaló, hogy ahol az emberek nagy része a létminimum közelében él, ott az életszínvonal növelése a legfontosabb, magasabb szinteken azonban ez már nem feltétlenül van így.  

Az emberek nagy része a megkeresett pénzzel méri a teljesítményét, bár valójában a pénz legtöbbször csak segíti az önkifejezést: építkezéshez, gyerekneveléshez nyilvánvalóan sok pénzre van szükség. Vannak sokan, aki számára a munka maga is az önmegvalósítás fő eszköze lehet, egy idő után szinte munkamániássá is válnak. Emiatt nem ritka az sem, hogy valaki nyugdíjba vonul, viszont otthon nem tud magával mit kezdeni és továbbra is dolgozik annak ellenére is, hogy a pénz már nem is annyira fontos a számára. Előfordulhat, hogy nem ismerte meg idejekorán a minőségi időtöltés számára legjobb formáit, és az életének a minősége nem lesz jobb a több pénzbevétel ellenére sem.

Az életminőség sokkal szubjektívabb ugyan, a különféle felmérések alapján mégis elég jól körülhatárolhatóak azok a tényezők, amelyek hosszú távon a legnagyobb hatással bírnak.

Ilyen például a környezetünk állapota: sivár, betonozott és koszos környezet vesz körül minket vagy pedig fákban és virágokban gazdag? Konkrét példa, hogy amikor egy környezetvédő szervezet, a Pro Natura mozgalom egy település környékét megtisztította a szeméttől, az mérhetően javította azok életminőségét, akik oda járnak kikapcsolódni. Milyen az épületek állapota, mennyire gondozottak a közterületek és mennyi tér maradt a természet számára, ez mind hatással van a mindennapi a hangulatunkra. A levegő és a vizek tisztasága szintén alapvető fontosságú.

Globálisan nézve úgy fest a helyzet, hogy a fejlett országokban életszínvonalunk jelentős részét valószínűleg be kell majd áldoznunk, hogy az életünk minősége ne romoljon le drasztikus mértékben. (Magyarán, ha nem akarunk teljesen kopár területen élni.) A gazdasági fejlettség arányában lehet persze megkövetelni, hogy ki mennyire tud ebben részt venni és mennyi áldozatot tud hozni. Lehet, hogy nálunk a fogyasztás és pazarlás jelenlegi szintje a mostani felére csökkentendő, máshol pedig akár a negyedére is. Az energia felhasználásának mai szintje nem tartható fenn, ezt mindenképpen csökkenteni kell még akkor is, ha fokozatosan át tudunk állni megújuló energiaforrásokra.

A környezetünk állapotán túl azonban vannak más tényezők is, amelyek döntő módon befolyásolják az életminőségünket. Ilyen például a mindennapi stressz mértéke, az állampolgárok közérzete, a közösségi élet szintje a lakóhelyen, milyen az egészségügyi ellátás stb. Nem meglepő, hogy a legfejlettebb országok közül a magas egyéni fogyasztással jellemezhető USA csak a 17. helyen áll egy ilyen, életminőséget mérő listán és megelőzi többek között Észtország és Szlovénia is. A britek és franciák a portugálok és csehek mögé szorultak, mi pedig az élmezőnytől jelentősen lemaradva a szlovákok és lengyelek között állunk valahol a középmezőnyben.

Nagyon fontos az állampolgárok szakképzettsége, műveltsége és tájékozottsága, ami az oktatási rendszertől is nagymértékben függ, mert ez kiszélesíti a lehetőségek skáláját. A szélesebb látókör segítheti, hogy értelmes tevékenységekre találjunk, emellett a különféle durva ingerek és függőségek sem a minőségi időtöltés irányában hatnak. Az olyan passzív időtöltés mint a TV sorozatok nézése szintén nem a legjobb választás ebből a szempontból. Ezzel szemben a barátságok, a kisközösségek a társasági élet fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni.

Érdemes egy kitérőt tenni arra, hogy emberek képesek jelentősen eladósodni azért, hogy „élvezzék az életet”, a jelenlegi fogyasztásukat kimaxolják, „mintha nem lenne holnap.” A hitelmoratóriumnak egy jelentős részét is erre használták fel, sokan olyanok is, akiknek a jövedelme nem is csökkent a járvány ideje alatt. Politikai szempontból persze előnyöket is jelent a fogyasztás magasabb szintje, de az is jól látható, hogy ilyenkor nagyon sok pénz megy el kevésbé fontos dolgokra, presztízsfogyasztásra is. (Ezek jellemzően nem előre eltervezett, hanem pillanatnyi vágyakból fakadó, impulzusszerű fogyasztási döntések, amiket célirányos marketing fogásokkal húznak ki a zsebünkből.) A mostani politikai kurzus jellege, logikája valahol azt diktálja, hogy nem csak hosszabbítják, hanem el is fogják engedni (talán a bankokra terhelve) a kamatkiadások nagy részét a rossz adósok esetében. Az adósok persze ilyenkor is fel lesznek háborodva, mert a felvett hitelek megmaradnak és egy idő után egy kicsit vissza kell, hogy fogják a megszokott fogyasztási szintjüket.

A mai átlagos magyar életszínvonal esetében szerintem már érvényes az a tétel, hogy az életünk minőségét már nem a megkeresett többlet pénzek fogják meghatározni, mivelhogy ezeket a pénzeket hajlamosak vagyunk könnyelműen elszórni. Létezik sok egyéb tényező, sok apróság, ami a pénznél fontosabbá válhat, lényegében az hogy milyen környezet vesz körül minket és kiknek a társaságában töltjük el az időnk legnagyobb részét.

A nyaralással kapcsolatos döntésekben nyoma sincs a politikának, de sajnos nagyon kevés olyan tevékenységünk van már, ami nem átpolitizált vagy nem átpolitizálható. Hogy ki hova megy üdülni az attól függ, hogy mit szeret és mit engedhet meg magának. (Vannak persze nagyon sokan olyanok is, akinek ilyesmire nem telik, nekik legfeljebb rokonlátogatások maradnak, róluk sem szabad elfeledkezni.) Nagyrészt korosztályfüggő is persze, hogy ki hol és hogyan nyaral.

Az üdülésről azt mondják, hogy akkor jó kikapcsolódás, ha több mint egy hétre kiszakít minket a megszokott környezetünkből és munkával kapcsolatos problémáinkat teljesen el tudjuk felejteni. Ilyenkor a különféle görcsös területek kilazulnak, a politikusok által bejáratott feltételes reflexeink is gyengülnek átmenetileg, és sokkal elfogadóbban, szélesebb látókörrel szemléljük a „dolgok állását”.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy azokban az országokban, ahol minden évben jelentős a külföldi turisták száma és a tőlük származó bevételek, ott a szélsőséges politikának hosszabb távon nem terem babér. Az ilyen országokban nem járható út a bezárkózás és az idegenellenesség, amellett, hogy a hagyományőrzés továbbra is jelentős marad (részben emiatt van oly sok látogatójuk). Görögország, Horvátország jó példái ennek, az egyik ellenpélda viszont Tunézia, ahol a törékeny társadalmi békét valószínűleg a turizmusban való érdekeltség tartotta fenn éveken át, és amikor a turisták özöne elmaradt, a rendszer is egyből „megreccsent”.

Visszatérve a távlatosabb, elfogadóbb szemlélethez, az egyértelműnek tűnik, hogy az utóbbi évtizedek során a technikában és a gazdaságban bekövetkezett változások egyre inkább eltávolították az embereket egymástól. Nagyon sokféle életmód és felfogás alakult ki az egyes országokon belül is, és az élethelyzetek sokfélesége a politikai nézetek eltávolodásában is megjelenik. Szinte remény sem látszik arra, hogy a legtöbb kérdésben a különféle táborok legalább az alapvető kérdésekben egyetértsenek. Talán a konzervativizmus és a modernitás ennek két szélső pólusa, de nagyon sok egyéb szín árnyalja a palettát, vannak most is többek között neo-marxista, neo-liberális, kereszténydemokrata, környezetvédő, de még „paleolit” felfogásúak is (akik a mezőgazdaság előtti aranykorba vágyódnak vissza).

Abba is érdemes belegondolni, hogy nincs tökéletes ország, tökéletes környezet az ember számára: északon a körülmények sokkal zordabbak, barátságtalanabbak, a déli országokban viszont több a gazdasági és társadalmi probléma. Az is látszik, hogy a nagy meleg milyen hatással tud lenni a gondolkodásunkra, mennyire képes minket lelassítani. (Ami mi átélünk most nyáron, az a trópusi területeken levő országok számára alapadottság, az év jelentős részére jellemzőek az ilyen hőmérsékletek.) Az élet tehát sehol sem tökéletes, Európában van ahol magas ugyan az életszínvonal (Skandinávia), viszont szegényesebb a gasztronómia és az emberek is kevésbé barátságosak mint máshol (Mediterrán térség).

Azon is érdemes lehet még eltűnődni, hogy a különféle politikai megnyilvánulásokat mindig érdemes „helyi értéken kezelni”. Ezt úgy is lehetne nézni, mintha matematikai műveleteket végeznénk (például kapásból „el kell osztani kettővel, amit mondanak” és még talán úgyse lesz igaz), de van ennek a kifejezésnek egy másik jelentése is: az adott helyen, adott környezetben, az ott élők számára lehet értelme, másoknak kevésbé. (Egy nagyvárosi és egy tanyán élő ember például másként fogja értelmezni a hallottakat.) Nagyon komoly fordító szoftvereket kellene bevezetni mihamarabb, amelyek nem a nyelvi, hanem a kulturális korlátok áttörésében segítenének akár magyarról magyarra is fordítani a mondanivalót. (Az emberek alapvetően nem őszinték sajnos: van egy olyan réteg mindenhol, amely szakkifejezések és körmondatok mögé rejtőzködik, a másik véglet viszont az indulatos megnyilvánulásokat veszi készpénznek és tényszerűnek.)

A kulturális hagyományok is nagy szerepet játszanak a politizálás stílusában és módjában, például egyes népek nagyon régi írásbeliséggel dicsekedhetnek, az egyik ilyen legismertebb példa erre a zsidó nép. Máshol inkább a verbális hagyomány jelentősebb, nálunk is a különféle mondák, mesék, családi és lakóhelyi történetek viszik a prímet. Nyilván az olyan országokban, ahol az írásbeliség mindig is erős volt (a német vagy japán kultúra is ilyen például) a fogalmazás módja kötöttebb és szigorúbb. Ezzel szemben a verbálisabb alapokon álló kultúrákban jóval szabadabb, ergó a politikai történésekből is mondák születnek, nagyobb az igény a különféle jól elmesélhető történetekre. (Jogi szemüveggel vagy a matematikai logika szigorával nézve sok buta városi legenda és összeesküvés elmélet is születik, de hát ezeknek is van valamilyen igazság magvuk, valamit ki akarnak fejezni,  ha nem is szó szerint értendők.)

Üdülés során azt is megtapasztaljuk, hogy a világunk globalizált ugyan, de mégsem teljesen, mert őrzi a sokszínűségét: a nemzetállami kultúrák és a helyi hagyományok ápolása révén rengeteg érdekességet és élményt kínál nekünk turistáknak. Nagyon jó dolog, hogy helyi ételeket ehetünk ilyenkor és hogy többnyire jó állapotban vannak a történelmi, vagy a történelmi hagyományokat őrző épületek, terek, utcák stb. Mindenhol vannak persze bőven a turisták pénzét kicsalogató, helyinek álcázott termékek és szolgáltatások, de legalább tudunk róla, hogy léteznek sajátos helyi hagyományok, még ha gyakran a bóvlit sózzák is ránk (akár egy hajóút során, akár folklórfesztiválon stb.)

Végre kiszabadultunk a család zárt közegéből, amire a karantén körülmények kényszerítettek minket, ezért aki teheti az elmegy nyaralni egy vagy inkább két hétre. Ezen is el kell azért gondolkozni, hogy a családnak is megvannak a hátrányai, nagyon könnyen zárt és belterjes közeggé alakulhat, ami a szerencsésebbek számára talán kedvező és kellemes, de sokak számára igen nyomasztó is lehet. Nagyon nagy hiányosságok vannak egyes családokban, és ez tovább erősítheti a kasztosodást, ha a családot mindennél fontosabbnak fogjuk tartani. Így például többek között a szexuális nevelés sem utalható vissza a család közegébe, mert nagyon sok családban egyszerűen nem ismerik azt, hogy mi is az a szexuális kultúra. Akik egy ilyen közegben nőnek fel és csak arra támaszkodnak, amit az ismerőseiktől hallanak, egy teljesen torz képet alakíthatnak ki arról, hogy mi is a szexualitás. (A magyar paraszti hagyományban egyébként tényleg nem nagyon lehet szexuális kultúráról beszélni, mert egy szégyenlős hagyományról van szó.) Annyira szélsőséges álláspontok jöttek létre sajnos ebben a szexuális irányultságok körüli vitában, sokan annyira radikalizálódtak, hogy vannak, akik a szexuális szabadosság ellen még azt is elfogadnák, hogyha a szexualitást lényegében tabuként kezelő, az iszlám fundamentalizmusra hajazó „keresztény fundamentalizmus” válna uralkodóvá, ami a legutóbbi törvény szelleméből simán levezethető.

Na most megint előjött a neuralgikus pont, amivel az indulatok felkorbácsolhatóak, pedig csak egy tipikus példa, a „csepp a tengerben”. Írhattam volna Covidról, rasszizmusról, oktatásról vagy bármiről, mert mindenben pontosan ugyanazok a szélsőséges nézőpontok vannak. Ilyenkor szerencsére nem vesszük ezeket annyira komolyan, mert nyaralás közben lazábbak vagyunk.(Azért vigyázzunk magunkra és a családtagjainkra az idegen környezetben). Azt is tudjuk, hogy minden nézőpontban van egyaránt sok hülyeség és valamennyi igazság is, és nem kell semmit sem túlspilázni. Ezzel együtt várnánk nagyon az olyan politikusokat, akik nem megosztó személyiségűek és vállalhatóak lennének sokféle nézetű ember számára.

Nem szeretnék vádaskodni, mert nem akarom tovább építeni a különféle pro-kontra önigazolásokat. Így is elég nagy baj, hogy jogászok vezetik ezt az országot, akik az ügyvéd szemével néznek majdnem mindent (cél az ügyünket védeni bármi áron, az se baj, ha a nagy „jogászkodásban” épp a jogállamiság fog elveszni.) Csak érintőlegesen néhány fő pont, ami számomra egyértelműen mutatja a távolodásunkat (politikai szinten nézve) az EU alapító, mag országaitól: szorosra font kínai kapcsolatok, az egyetemi autonómiák megszüntetése, homofób törvény, kormánykritikus személyek lehallgatása, de lehetne még folytatni ezt a listát bőven.

Ezt az „EU” márkanévvel jelölt klubot nem mi hoztuk létre, ne mi akarjuk meghatározni az értékrendjét, főként nem nálunk nagyságrendileg nagyobb népességű országok csoportja ellenében. Mivel az EU-ban a politikai érdekek pártképviselete széleskörűbb és nem annyira polarizált mint nálunk vagy az USA-ban, ezért akadnak mindenféle kis politikai pártok, amik nem tudnak vagy nem akarnak az EU munkájában részt venni. Ezekben a pártokban nem sok közös van, de jobb híján próbálnak egymással szövetkezni és épp megtalálják Orbánt vagy Kaczynskit.

A kettős beszéd viszont ma már nem működik, az EU politikai vezetők többsége szinte már nyílt ellenségként kezeli Orbánt. Nem lennék meglepve, ha sokan már azt keresnék, hogyan vághatnak vissza neki, olyan sok van már a rovásán, az egységes EU politika fő kerékkötőjének is tarthatják. Orbán gyakorlatilag minden jelentős európai vezetőnek nekiment, Merkel sem volt kivétel ez alól, aki viszont a kompromisszumok mestereként sokat tudott segíteni Orbánnak. Mindez már múlt időben, Merkel lassan lelép a színről és a szálak elvárásával van elfoglalva.

Az ellenzékkel szimpatizáló értelmiségiek teljesen el vannak tévedve, amikor a nyugati kultúra szélsőséges vonásaival foglalkoznak: túlzásokba eső anti-rasszizmussal, me-too mozgalommal, nemek nélküliséggel stb. – mindez legyen az ő gondjuk, nem a mi problémáink. Azt se felejtsük el, hogy egységes „Nyugat” nincs már, egyes jelenségek szinte csak az USA-ban gyakoriak (vagy épp a szintén nem EU-tag briteknél), vagy esetleg a hollandoknál, de pont nem az osztrákoknál, spanyoloknál vagy az olaszoknál. Egyes ellenzékiek teljesen tévúton vannak, amikor ilyen utcákba belemennek, például a volt rabszolgatartók problémáival foglalkoznak. Közben pedig nem látják, hogy mi folyik nálunk valójában.

Amit mi a sajátos magyar identitás lényeges pontjának tartunk, az sok esetben csak ókonzervatív felfogás, esetleg balkáni szintű vagy oroszos macsóság. (A macsóság kimondottan nem férfias jelenség, hiszen a magabiztos férfi nem akar bizonygatni semmit, mert nem érzi szükségét.) Itt egyszerűen csak arról lenne szó „antirasszizmus” címszó alatt, hogy nyilvánosan ne köpködjünk: ahogy megtanultuk, hogy nem illik ilyet tenni az utcán, most azt is megtanulhatnánk, hogy képletes értelemben sem illik ilyet tenni. Nem kell túlagyalni, csak erről van szó: aki már megtanulta, hogy nem köpködi szét a szotyolát a meccsen, másokat se köpködjön. (Itt nem arról van szó, hogy a „nyugat” annyival kulturáltabb vagy felsőbb rendű lenne, ez megint csak önbizalomhiány, amikor bizonygatjuk, hogy mennyi mindent rosszul látnak. Nekik is megvannak a saját hülyeségeik, de ne az ő túlzásaikkal foglalkozzunk, inkább a saját valós problémáinkkal.)

Egyetlen fajta kultúrharc van, ami nem más mint a középkori állapotok visszaállításának kísérlete. Dölyfös arisztokráciát és pórnépet elkülönítő, alapvetően rasszista és homofób, bezárkózó, katonás, ráció helyett indulatokra építő, olykor már keresztény fundamentalista. Akik menekülni szeretnének a modernitás különféle jelenségeitől, őket könnyű megnyerni ennek a fajta felfogásnak. Viszont aki nem akar ebben részt venni teljes mellszélességgel ebben a kultúrharcban, az mind „ellenzékinek” számít. (Kimondani is nagyon bizarr, hiszen fix „ellenzéki” besorolás egy valódi demokráciában nem létezik.)

Egy ilyen ország nyilvánvalóan nem kompatibilis az Európai Unióval, és ha nem következik be valamilyen fordulat (aminek fő gátja Orbán személye), fokozatosan távolodni fog tőle. Ez valószínűleg nem úgy fog történni, hogy kizárnak minket az EU-ból vagy kilépünk belőle, (bár ez utóbbi sem elképzelhetetlen pár éves távlatban), főként az erős gazdasági kapcsolatok miatt remélhető a bentmaradásunk. Viszont lehetséges, hogy ha ezen az úton megyünk tovább, akkor pár éven belül Magyarország afféle „passzív taggá” válhat: megvonják a szavazati jogunkat a támogatások nagyobb részével egyetemben, cserébe az Orbán-rendszernek nem kell majd többé azzal foglalkoznia, hogy a jogszabályok megfelelnek-e az EU normáinak. Igen, diktatúrázom, mert nem annyira a jelenlegi helyzet, sokkal inkább a trendek azok, amik egy putyini vagy lukasenkai jellegű látszatdemokrácia irányába vezetnek. A hatalomból sosem elég, a diktátor arról ismerszik meg, hogy mindent elkövet a hatalma fenntartása érdekében, egzisztenciális vagy lelki terrorral fokozatosan kinyírja az ellenzékét.

Ez az, amivel az ellenzékieknek foglalkozni kellene leginkább, ügyes politikával elválasztani azt, ami valódi érdekérvényesítés (gazdasági szinten elsősorban) attól az ideológiai harctól, amit az Orbán-rendszer folytat az EU-val vagy még inkább az EU alapvető értékeivel szemben, leginkább azzal a céllal, hogy ezzel a saját klientúráját erősítse.

Elszürkült a mezőny?

A különféle sportágakban akadnak még kiemelkedő tehetségek, de sajnos ilyen "félig múlt időben" kell már fogalmaznunk, hiszen a nagy egyéniségek egyre ritkábbak és már túl vannak pályájuk csúcsán (Messi, Ronaldo, Nadal, Farah, Boll stb). A mezőny elszürkült, kevés az egyéniség, akinek a mozgására, a stílusára egyből ráirányul a figyelem, viszont hemzsegnek a futógépek és a kigyúrt izomemberek a legtöbb sportágban. A mai versenysportban jellemzően centiméterek, ezredmásodpercek döntenek a közel hasonló képességű sportolók között. Nagyon digitalizálttá vált a sport, mindent mérnek és elemeznek ma már és az elemzések alapján hozzák meg a döntéseket, a sportoló maga szinte csak egy fogaskerék ebben az egész rendszerben: a szakértők építik fel a versenyzőt és dolgozzák ki az alkalmazandó taktikát.

ÉLŐ-féle rangsor: kis különbségek a csapatsportokban

Ma már a sportok legkisebb részleteit is digitalizálják és elemzik, az erősorrend meghatározására pedig Élő Árpád által kidolgozott pontszámítás az „ELO rating” vált be a legjobban. (Először a sakk esetében alkalmazták, de később sok más sportágra is kiterjesztették.) A labdarúgás Élő-féle világranglistája alapján például tudni lehet, hogy van a világon vagy 9 csapat, akik ellen a magyar válogatottnak gyakorlatilag nem lenne esélye (4-ből 3 esetben szinte biztosan kikapnánk), további 7 csapat szintén jóval erősebb nálunk (3-ból max. 1 esetben tudnánk nyerni), de van vagy 30 olyan, akikkel szemben a pontszám +/- 100-on belül van, más szóval az esélyek kiegyenlítettek. Ezekben az esetekben leginkább a játékosok motiváltsága, a pillanatnyi forma és a szerencse döntheti el a mérkőzés kimenetelét. Általában jellemző a legtöbb sportágban, hogy apró különbségek döntenek a fizikailag és technikailag hasonlóan felkészült versenyzők között. Ennek tudatában a rutinos sportolók sokféle apró trükköt vetnek be manapság.

1.Alkalmazkodj a szabályváltozásokhoz

A foci példáján az utóbbi időben változott a szabálytalanságok megítélése, mindenekelőtt a fizikai kontaktus jobban megengedetté vált, gyakoribbá váltak az ütközések, (sőt azt lehet mondani, hogy egész világunk egy keményebb hellyé vált az utóbbi években). Megváltozott az is, hogy mire ítélnek büntetőt, de a VAR bevezetése se nagyon csökkentette a vitatott esetek számát. Szinte minden sportágban jönnek folyamatosan kisebb-nagyobb szabályváltozások, amikhez alkalmazkodni kell tudni edzőknek és sportolóknak egyaránt.

2.Légy jóban a bírókkal

A pontozásos sportágakban egy időben nagyon elfajult a helyzet, szinte adták-vették az eredményeket, vastagon működött a „sportdiplomácia”. Ma már próbálják az ilyen eseteket kiszűrni és a pontozást is objektívabbá tenni. Viszont majdnem minden sport esetében számít, hogy egy versenyzőnek milyen a híre és mennyire tisztelik a bírók. Van számos apróbb szabálytalanság, határesetek, amiket többféleképpen is meg lehet ítélni, ezen kívül jöhet közbe számos apróbb probléma, kisebb sérülés, amikor a játékvezető segítségére lehet szükség. Minden sportágban lehetnek olyan esetek, amikor a szabálykönyv többféle módon is alkalmazható, és az egyik versenyzőnek esetleg elnézik azt, amit a másiknak már nem annyira.

3.Lélektani hadviselés

Ez is egy közhely, hogy mennyiféle apró trükkel próbálják egymást a versenyzők megzavarni és hibára késztetni. A mérkőzés előtti különféle üzengetésnek, mozdulatoknak, szokatlan húzásoknak is lehet jelentősége, vagy hogy mennyire keményen tudnak egymás szemébe nézni a kézfogáskor, hogy elbizonytalanítsák a másikat. (Nagy előnybe kerül az, aki nem hagyja magát kizökkenteni.)

4.Sorsolás: könnyű ellenfelekkel kezdj

Elvileg a sorsolás a szerencse műve, de a gyakorlatban igen sok esetben manipulálható. Az is dönthet, hogy az egyik csapatnak vagy versenyzőnek lehet két-három olyan ellenfele, akik ellen fél gőzzel is nyerhetnek, míg a másik csak teljes erőbedobással fog tudni eljutni a fináléig. Egy magyar dzsúdós mondta egyszer, hogy megfordult a fejében, hogy az olimpián világbajnok ellenfelét hagyja könnyen nyerni és akkor még ő is éremesélyes lehet a későbbiekben, de inkább bevetett mindent, hogy nyerhessen. Végül kis különbséggel kikapott, de ellenfele is annyira kifáradt, hogy két forduló után kikapott és kiesett. A sportdiplomácia is „segítheti a versenyzőket” a sorsoláskor, hogy könnyebb ágra kerüljenek, a foci VB-ken és EB-ken is láthatólag működik. (A franciák egyszer bevallották, hogy direkt külön ágra tették az esélyes brazilokat, de a németek se kerültek velük egy ágra egészen a legutóbbi időkig, érdekes módon.)

Meg kell jegyezni azért, hogy akadnak bőven kivételek, van sok olyan versenyző, aki éppen hogy nem tud eléggé felpörögni a könnyebb mérkőzéseken, a nehéz ellenfelek viszont feldobják őket és segítenek abban, hogy kihozzák a maximumot.

5.Abszolút csapatsport

A nagy kerékpárversenyek már jó régóta zajlottak, amikor pár éve pontosan kimérték, hogy a versenyzők szélárnyéka mennyire nagy segítséget jelent (ami egyébként akár még a hosszútávfutásban is egy fontos tényező). Akit legjobbnak tartanak, őt segítik a csapattársak, a többieknek nevét viszont nem jegyzik fel az évkönyvek és a pénzdíj sem az övék lesz…

A mai versenysport még inkább csapatjátékká vált mint bármikor, specialista edzők is dolgoznak a versenyzőkkel (például erőnléti edző, sőt masszőr, pszichológus is), a táplálkozástól kezdve a napra pontosan meghatározott edzéstervig mindent kidolgoznak a siker érdekében, és akkor még nem beszéltünk a különféle rejtett teljesítménynövelő szerekről. (Érdekes módon úgy szokott alakulni a versenyeken, hogy egy ország atlétikai csapatából vagy mindenki jó formában van vagy az egész csapat gyengén teljesít, ami már önmagában is gyanús lehet.)

+ Beszélni kell még a dobogóról is

A dobogó és az eredményhirdetés nagyon árulkodó: az olimpia eredeti jelmondatával szemben ma már a részvétel nem sokat számít, csak a győzelem a fontos. Aki győztes az áll középen és őt ünnepli a másik két versenyző, és az ő országának himnuszát játsszák el. Mindenki aranyérmekben gondolkodik, a legrosszabb ezüstérmesnek lenni, akik „épp csak lemaradt” a végén, a bronzérem ennél jobb egy valamivel, hiszen ő ha nem is nyert, de legalább fel tudott állni a dobogóra. Ez az egész ceremónia egy torz társadalom tükre, ahol csak a győzelem számít, semmi más.

Én áttervezném a dobogót sima lépcsőzetes formájúvá, ahol mondjuk a bal szélén állna a győztes versenyző az első, középen a második és jobbra a harmadik. Ezen kívül mindhárom himnuszából játszanék egy kis részletet, az első helyezettét utoljára. Nem a győztest kellene megünnepelni, hanem a legjobbak által elért teljesítményeket, sőt magát a sportot.

Az éghajlatváltozás miatti természeti katasztrófák egyelőre inkább tőlünk távolabbi, sebezhetőbb ökoszisztémákat érintenek látványos módon. Nem csak a jegesmedvék élőhelyének eltűnésére gondolok, vagy hogy a kanadai tengerpart kagylói megfőttek a példátlan hőhullámban, szerintem még az mint ausztrál egérinvázió is ide sorolható, mint egy törékeny ökoszisztéma hirtelen összeomlásának szomorú példája. A globális felmelegedés napi tapasztalattá vált, miután az óceánok és a sarkvidéki jégtakarók egyre kevésbé tudják pufferelni az antropogén hatásokat. Nem kell károgni vagy az ördögöt a falra festeni ahhoz, ami egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az olyan szélsőséges időjárási jelenségek mint a hőhullámok, hosszú száraz időszakok és a szélviharok nálunk is egyre nagyobb gyakorisággal fognak bekövetkezni. Végül is az történik, hogy az emberiség beképzeltsége és féktelen mohósága „elnyeri méltó jutalmát”, a környezet pusztításán keresztül a saját fennmaradását is veszélybe sodorja.

Ami nálunk mostanában lényeges változásként könyvelhető el a természet védelme érdekében, az inkább csak szimbolikus értékű, de mégiscsak örülni kell neki: a műanyagok fokozatos betiltásáról és megadóztatásáról van szó. A globális felmelegedésre nincs lényeges hatással a műanyagok betiltása, viszont segíthet a közfelfogás megváltoztatásában. Egyrészt arról van szó, hogy olyan anyagot használunk tömeges méretekben, ami a természetben nem nagyon bomlik le vagy csak hosszú idő alatt, ami nyilvánvalóan hiba, hiszen nehéz elkerülni, hogy kijusson a környezetünkbe. Még nehezebb elkerülni abban az esetben, ha ez az anyag nagyon olcsó is, és már öt perc után kidobásra kerül. Én egyszerűen sajnálom és nagy hibának tartom, hogy a vásárolt termékkel együtt kapunk egy tartós anyagot, ami még viszonylag jól tisztítható is, de csak egyszeri csomagolásra szolgál és egyből kidobjuk. A műanyagok nagy részének „nincs élet a halál után”, nem kerülnek újrahasznosításra: szennyeződések miatt, a különféle típusok keveredése miatt, kapacitáshiány miatt vagy egyszerűen csak hanyagság miatt. Én személy szerint nem is bánom, hogy a különféle nyersanyagok ára emelkedőben van, mert ez segíthet minket egy anyagtakarékosabb szemlélet kialakításában. A műanyagon kívül más anyagokra is külön adót lehetne kivetni (akár a benzinre is), ami fedezhetné az okozott természeti károk helyreállításának költségeit. Az adóztatás a termékek megdrágításán keresztül talán elősegíthetné a manapság annyira jellemző anyagias szemléletmód visszaszorítását.

Egyértelműen közös gondolkodásról van szó és arról, hogy az emberek következő generációi ne szokjanak hozzá ahhoz, hogy a biológiai változatosság nagyon lecsökken és a környezetünk egyre szennyezettebb, egyre kevésbé élhető. A fiatalok nagy részén szerencsére inkább azt látom, hogy elszörnyednek azokon a károkon, amit az iparosítás és a jelenlegi életmódunk okoz a természetben. Ha így haladunk, akkor nem kell a Marsra menni, a Föld nagy része is „vörös bolygó” lesz, legalábbis éppannyira kopár és kihalt. Sorra dőlnek meg a hőrekordok, a globális felmelegedés ténye nem vitatható, csak a folyamat sebessége kérdéses. Ezzel van egy olyan baj, hogy az állatok és emberek nem nagyon tudnak északra húzódni már azért sem, mert ha megnézzük a Földgömböt, északon nem nagyon van hely, a területek a sarkköröknél sokkal kisebbek mint az egyenlítőnél. Ráadásul a sarkok felé haladva a talaj nagy része kopárrá válik (a szó valódi értelmében vett, megfelelő termőréteget tartalmazó talaj nem tudott kialakulni), mezőgazdasági termelésre nem nagyon alkalmas.

A helyzet nagyon furcsa olyan szempontból, hogy az ipari forradalom előrehaladása során egyszer csak azt mondjuk, hogy „állj, sztornó az egész”? Etikailag nálam ez nincs teljesen rendben. Az is erősen kérdéses, hogy a technikai fejlődés által okozott problémák megszüntethetőek-e a technikai fejlődés eszközeivel? Szabályozottá tudjuk-e tenni a folyamatokat, vagy elkerülhetetlen lesz a káosz és a civilizációs összeomlás? A bevándorlás- és családpolitikát én nem látom még annyira tragikusan rossznak a legtöbb országban (kivételt képez néhány fejlődő ország, mint például India), a jövőben viszont sokkal nagyobb feszültségekre lehet számítani a jelenleginél. Lesz néhány generáció, amelyik nagyon nehéz helyzetbe fog kerülni: ha azt mondjuk, hogy a boomerek vagy az x generáció előtt nagy lehetőségek adódtak, akkor a jövőben bizonyára lesznek anti-boomer vagy mínusz x generációk, akiknél egzisztenciális tekintetben a nyűglődés válhat általánossá. Viszont vegyük figyelembe azt is, hogy a jelenlegi erőforrások töredékével is képesek lennénk elboldogulni, amihez az önzőség és mohóság csökkentésén keresztül vezethet az út, például a közösségi használatú eszközök terjedésével. (Ez nem kommunizmust jelent, hanem a különféle eszközök szívesség-alapú, viszonzott megosztásának lehetőségét.) Jól is ki lehet jönni ebből, azonban az alagút vagy inkább a lejtő vége még sajnos nem látszik.

Földrajzi értelemben nehéz meghúzni Európa határait: valójában egy Eurázsia kontinens „nyúlványáról”, afféle szubkontinensről van inkább szó, amelynek az Uralnál kijelölni a határát eléggé önkényes döntésnek tűnik. Nyilvánvalóan politikai döntésről van itt szó a határ kijelölésénél, mert földrajzi alapon ide lehetett volna sorolni Törökországot, esetleg még a Földközi-tenger keleti oldalán fekvő országokat is mint Szíria, Libanon, Jordánia és Izrael. Ennél sokkal indokoltabb lenne viszont, ha a keleti határt a Balti-tenger keleti vége és a Fekete-tenger valamelyik végének vonalában húznánk meg, ez a valós politikai-kulturális határokat sokkal jobban tükrözné. Ebben az esetben Törökországhoz hasonlóan, Oroszország szinte teljes területe is Európán kívül esne, ami jobb tájékoztatást adna a jelenlegi helyzethez képest, hiszen az orosz kultúra nem hasonlít jobban az európaira, mint az amerikai. (Moszkva maximum határváros lenne, de most is az a helyzet, hogy egy európai se tudna említeni orosz városokat Moszkvától keletre és délre, arrafelé nem is járnak európai emberek.)

Létezik egy olyanfajta megközelítés, amely szerint a földrajzi sajátosságok hosszabb távon nagyon erős hatással vannak az adott országok kultúrájának fejlődésére, és ezek a hatások Európa esetében is elég jól láthatóak. Az egyik sajátosság a bármely kontinenshez képest sokkal nagyobb mértékű földrajzi tagoltság tengerpartok, hegy- és vízrajz tekintetében: rengeteg félsziget, folyóvölgy, medence ahol egymástól eltérő kultúrájú régiók jöttek létre, ez a hihetetlen kulturális gazdagság a világon teljesen egyedülálló. Az egész terület pedig valójában nincs is tíz millió négyzetkilométer, inkább az ausztrál kontinens nagyságával vehető össze, a léptékek mindenhol kicsik, mondhatni emberméretűek.

Másik sajátossága a Föld legnagyobb olyan meleg tengeráramlata, amely a sarkvidékhez közeli hűvös régiókban végződik, és kiegyenlítetté teszi az egész kontinens éghajlatát. (Valójában Magyarország csapadékellátása is a Golf-áramlat által előidézett atlanti-óceáni ciklonokon alapul.) Ilyen előnyei egyetlen kontinensnek sincsenek, de ha ez megváltozik, és ha a Golf-áramlat legyengül, az nagy valószínűséggel a mai európai kultúra végét jelentheti. A táj és az éghajlat nyilvánvalóan jelentős hatással van az ott élő emberekre, az egymást követő generációk életmódját, sőt életfelfogását is befolyásolja.

A fent említett földrajzi sajátosságoknak például Oroszország és Törökország nagy része nem felel meg, ezért amellett, hogy nagyon jó partnerei lehetnek Európának, ezek mégsem tekinthetőek európai országoknak. Viszont pont ezek az országok katonaállamai egy-egy történelmi időszakban elfoglalták Európa dél-keleti illetve keleti területeit, különösen az Orosz-birodalom múlt századi terjeszkedése volt az, amit Európa keleti országai nem hevertek ki még teljesen. Nem kizárt azonban, hogy Ázsia már ebben az évszázadban megint megpróbálja majd leigázni Európát valamilyen módon, amit pár évszázadonként eddig is megkísérelt.

A kontinens nagymértékű tagoltsága megnehezítette, hogy egy európai ország egy másikat tartósan leigázzon, az egyes népek már több mint ezer évvel ezelőtti letelepedésük óta építik a kultúrájukat és gyarapítják a hagyományaikat, és ami más kontinensekre nem jellemző, együtt is élnek a történelmükkel (középkori városrészek, régi népszokások stb.). Ilyen mértékű kulturális gazdagság és kifinomultság elvétve fordul elő máshol (zenei élet, fesztiválok, stb). Nem arról van persze szó, hogy Európa egy földi paradicsom lenne, mert máshol egészen más, esetleg jóval nagyobb lehetőségek is vannak, inkább csak olyan dolgokról, amiket annyira megszoktunk, hogy csak a hiánya fog feltűnni.

Ezzel szemben Európára nem jellemző semmi, ami grandiózus: Nem küld embereket a világűrbe, nem épít felhőkarcolókat sem, a high-techben nem éri el az USA vagy Japán szintjét, lassanként már Kína is megelőzi, a leggazdagabb vállalatok között alig van európai, a kontinens ásványkincsekben is szegénynek mondható, sőt hódító hadseregei is csak addig voltak, amíg a világ többi részét a fejlettségben felülmúlta. A modern művészetek terén se nagyon jeleskedik, például az európai filmek iránti érdeklődés általában csekély, nincsenek meg az akció dús amerikai filmekre jellemzően pontosan kiszámított adrenalin löketek, sem endorfinképzést stimuláló giccses jelenetek. Az európai kultúra nem látványos, erőssége sokkal inkább a kifinomultság.

A sokszínűség elfogadása mindenképp jellemző az európai kultúrára, (a szivárvány alapvetően az emberi sokszínűség jelképe, nem feltétlenül kell, hogy a szexualitásra vonatkozzon). Az egyes ember határainak elismerése és tiszteletben tartása, ez a fajta szemlélet fokozatosan alakult ki a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás hatására. Nem véletlen, hogy a kontinens majdnem annyit költ a szociális ellátásra, mint a világ többi része összesen. Bármelyik olyan ország, ahol a szociális ellátások alacsony szintűek igazából nem európai, mert nem tekinti az emberi életet önmagában véve értékesnek.

Nincsenek Európa országaiban kvázi egypártrendszerek, de még két-pártrendszer se jellemző. Az angol szemlélet például sok mindenben eltért a kontinentális európaitól, jobban is illik hozzájuk egyfajta társult tag szerep. Európai Unióra többek között azért van szükség, mert Európa kicsi: egyik ország népessége sem közelíti meg a száz milliót sem, de az országok nagy része csak pár milliós, a gazdasági lehetőségeket pedig a kiépült jóléti államok is bekorlátozzák.

A világtörténelem, amit az iskolában tanítanak lényegében európai történelem, és valamikor eljön az idő a következő generációk életében, amikor Európa periferiális helyzetbe csúszik majd vissza. Nagyon jól meghatározható, hogy mikor jön el a jelenlegi korszak vége: akkor következik ez be, ha az imént megnevezett európai értékek már nem lesznek többé fontosak. Itt felmerül a bevándorlás és az iszlám gumicsontja, de a helyzet pont fordított: ha az európai értékek nem lesznek már fontosak, akkor a kultúra integráló ereje is megszűnik, és ez segítheti többek között az iszlám térhódítását is. (Máshogy viselkedik az ember egy jól karbantartott házban, mint egy lepukkant épületben.) Egyébként a kontinensünk déli része van leginkább veszélyben, a népességcsökkenés és a klímaváltozás is jobban veszélyezteti, mint a középső és északi területeket.

Az európai kultúra a jelenlegi formájában nagyon is karakteres és alapvetően rendben van, de mi ezt nem úgy látjuk, egyszerűen amiatt, mert hozzászoktunk többek között a jogállamisághoz vagy a társadalmi mobilitás jelenségéhez. Néhány hódító az utóbbi évszázadokban megpróbálta saját képére formálni és ledominálni, de csak átmeneti sikerrel jártak. A hataloméhség persze oda juttathat egyes vezetőket, és időnként ez meg is történik, hogy akár amerikanizáltnak is nevezhető, de még inkább fél-ázsiai jellegű kis szigeteket hozzanak létre Európán belül.