Kevés tudományág fejlődött olyan sokat az utóbbi évtizedekben, mint a történelemtudomány. Egyesek jobban szeretik a történettudomány megnevezést, ami mindaddig rendben van, amíg nem pusztán különféle történetek mesélgetését értjük alatta – mint oly sokan teszik manapság. A történelemtudományt számos tényezőnek köszönhetően „egzaktabbá” vált mint régebben, amiért mégsem teljesen egzakt, hogy még nem elég sok a jól összehasonlítható példák száma (ami a statisztikai jellegű értékeléseket lehetővé tenné), és hogy kísérletek végzésére se nagyon ad lehetőséget, habár a kísérletezést mégiscsak elvégzik rajtunk a különféle vezetők, politikusok még napjainkban is, az állampolgárok megkérdezése nélkül.

Azok a tényező, amik lehetővé tették a történelemtudomány fejlődését az utóbbi évtizedekben: radiokarbonos kormeghatározás, DNS-szekventálás, az ismert források növekvő száma és az ideológiai sallangok nagy részétől való megszabadulás. Van még egy plusz tényező ezeken felül: nagyon jó szintetizáló történészek vannak, akik egy adott korszakkal kapcsolatos eredményeket képesek jól összefoglalni, az ismeretterjesztés is szintet lépett a különféle könyvek, cikkek sőt egyes TV csatornák révén. Az ideológiai sallangok közül nem csak a kommunizmusé került lapátra, hanem lassanként az Európa-központú történelemszemlélet is kihalófélben van. A világtörténelmet többé már nem az Eurázsiai-félsziget egy nyúlványán történt események korszakolják (ezt a nyúlványt kis csalással az Urálig hosszabbították meg, hogy nagyobbnak tűnjön), és a lényeges változások sem társadalmi forradalmakhoz köthetőek, a forradalmak fetisizálása is letűnőben van.

A legtöbb tudományág többé-kevésbé leszármaztatható egy másiknak a törvényeiből, ami elméleti meghatározottságot jelent, nem annyira a gyakorlatban is levezethetőt. Ami a kémiának a fizika, a biológiának a kémia mint meghatározó tudományág, azt a történelemnek leginkább a földrajz (geográfia) jelenti. Manapság nagyon színvonalasan mutatja be a geográfia meghatározó szerepét a történelmi folyamatok alakulásában többek között Lewis Dartnell vagy Jared Diamond. Egy gond van csak ezzel a fajta történelemszemlélettel: mint minden elemző jellegű tudomány meglehetősen hideg, a determinizmusa nem annyira vonzó az emberek többsége számára, akik mélyebb összefüggések keresése helyett inkább a nekik tetsző történeteket, divatos szóval „saját narratívákat” szeretnék hallani, ez hozza őket inkább izgalomba. (Az „esélyünk sem volt” valósága helyett a „hősiesség” pátosza, ami érzelmileg megragadja őket.)

Birodalmak akkor tudtak létrejönni, ha egy országnak jól védhető határok mellett több irányból gyakorlatilag nem voltak szomszédjai. Nyilván jól jöttek az óriási belső területek is: az USA megalakulása után az angoloknak messze nem volt akkora hadseregük, ami a függetlenséget deklaráló államok megszállására elegendőek lettek volna (kb. 400 ezres hadsereg kellett volna a számítások szerint). Az oroszokat három esetben is megpróbálták térdre kényszeríteni: egyszer a svédek, egyszer Napóleon, egyszer pedig Hitler, de a sorozatos győzelmek ellenére sem voltak erre képesek, mert az utánpótlási vonalaik több ezer kilométerre nőttek meg, ezzel szemben az oroszok hátországa mérhetetlenül nagy volt (más irányokból pedig nem fenyegette őket senki). A franciáknak nem volt esélyük az európai hegemóniára sem XIV. Lajos sem Napóleon idejében, mert a többiek összefogtak ellenük, és Napóleon hadvezéri zsenialitása is pár évvel tudta eltolni az elkerülhetetlen vereséget. A németek helyzete még rosszabbnak mondható volt, mert sem keletről sem nyugatról nem védték őket természetes határok. Az angoloknak viszont szigetországként elegendő volt az erős hadiflotta fenntartása, és ők döntötték el, hogy mikor szállnak be az európai országok torzsalkodásába, közben pedig építgették a gyarmatbirodalmukat.

A példákat tovább lehetne sorolni, szinte mindegyik mai kis országról is elmondható, hogy voltak olyan évtizedei, amikor a mai területük sokszorosán gyakorlatilag birodalmi központokként léteztek, de ezek az időszakok viszonylag rövidnek bizonyultak. Magyarország esetében a jól védhető határokat lényegében a Kárpátok vonala alkotta, délen Nándorfehérvárral együtt. A védelmi vonalakon átjutó ellenséget már nem nagyon lehetett megállítani, ott már inkább csak a kármentés jöhetett szóba. Még egy jellegzetessége országunk fekvésének, ami persze közismert, a szerbekkel, horvátokkal és lengyelekkel együtt a kontinens keleti és déli felétől érkező hódítók támadásainak való kitettség. A „nyugattal”, azaz Európa nyugati fele iránti történelmi eredetű neheztelésünk jórészt ebből fakad, bár általában nem fogalmazunk pontosan.

Az Ázsia belső részein élő pusztai nomád népek egyébként külön kategóriát képeznek, és a folytonos vándorlások miatt a határok elmosódtak, ezért kulturális értelemben gyakorlatilag egytől-egyig rokonainknak tekinthetők anélkül, hogy ennek az ősi rokonságnak a mai jelentőségét túlbecsülnénk. Mivel nem nagyon volt lehetőségük másra, leginkább a hadi taktikák fejlesztésében tudtak ezek a népek kiemelkedni, és érdekes módon a legnagyobb ellenségeink éppen ezek az egykori kulturális „rokonaink” bizonyultak, akik a mongol majd pedig az oszmán birodalmat hozták létre. A németek (pontosabban osztrákok és bajorok) viszont többnyire a szövetségeseink közé tartoztak. Egy érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy ezek füves puszták sok évezreden keresztül megműveletlen vagy kevéssé megművelt területek voltak, manapság viszont ezek révén Oroszország a világ egyik legnagyobb gabona exportőrévé vált – ami a modern mezőgazdasági gyakorlatnak köszönhető.

A földrajzi adottságok meghatározó szerepét az a vicc jellemzi a legjobban, amikor egy utazó a helybelitől kérdezi, hogy hogyan juthat el egy bizonyos nagyvárosba, és térképen is mutatja neki: „Látja, innen indulok. – Meg tudom mondani, de ne innen induljon.” Bizonyos országok elhelyezkedése kulturális tekintetben sokkal kedvezőtlenebb, mint a miénk.

A különféle ásványkincsek és az adottságok egyes országok életében: ebben megint csak a geológia volt a meghatározó (éghajlat, folyók, tengeri hajózási lehetőségek stb.) A nevezetes személyiségek annyit tudtak csak hozzátenni mindehhez, hogy ők voltak azok, akik a legjobban felismerték és kihasználták az adódó lehetőségeket, és szándékosan nem írok példákat, mert ízlés kérdése, hogy ki kit hogyan értékel, emellett a tartós eredmények egyáltalán nem mindig a közismert „nagy emberekhez” köthetőek.

A sokakat érdeklő és érzelmileg megmozgató narratívák, hogy mi is történt valójában, afféle „ügyvéd-szerepet” várnak el a történészektől, olyan bizonyítékokat, hogy „nekünk volt igazunk” vagy „megnyerhettük volna a csatát” és akkor minden másként alakul. Lehet, hogy egyszer majd írnak olyan cikket is, hogy a mohácsi csatát tulajdonképpen megnyertük, de a kérdés inkább az lehetne, hogyan sikerült a török hódítást sokáig elodázni, vagy hogyan lehetett volna esetleg még pár évvel, évtizeddel tovább késleltetni.

Az első világháború esetében sem az volt az igazi kérdés, hogy mért tört ki 1914-ben, hanem hogy mért pont 1914-ben történt, az évszám talán véletlenszerűnek mondható, az esemény bekövetkezte viszont már kevésbé azok számára, akik egy kicsit ismerték az akkori igencsak instabil európai helyzetet (balkáni kis államok harca, anakronisztikus Osztrák-Magyar, de inkább osztrák birodalom, feljövő Orosz-birodalom, megerősödő Németország stb.)

Érdekes módon az adott kor legnépszerűbb szemtanúnak a leírt visszaemlékezései és a krónikák képezik a történelemtudomány legkevésbé megbízható forrásait, pontosabban ismerni kell az adott kor elvárásait és a kontextust, amelyek figyelembe vételével ezeket a forrásokat a kutatók kezelik. A kevésbé hangsúlyos, közvetett információk, amik a gazdasági körülményekről szólnak már jobban értékelhetők, nem beszélve a régészeti leletek mai vizsgálati lehetőségeiről, vagy arról a hatalmas adatbázisról, amibe ezek bekerülhetnek. A történelem ugyan nem ismétli önmagát teljesen, de nagyon sok jelensége megismétlődik hasonló körülmények között, akár a bronzkortól napjainkig és azon túl is.

A gomolygó füst és a korom a városok forgalmas útjain eléggé megszokott látvány, bár nem kellene, hogy az legyen. Elektromos autókra nem azért van per pillanat annyira nagy szükség, mert sokkal környezetvédőbbek lennének a dízel- vagy benzinüzeműnél (pár évtizeden belül talán azok lesznek majd), hanem elsősorban a települések belterületén, a forgalmas utak mentén a levegő minőségének javítása érdekében. Sok autós manapság valahogy úgy van vele, ha nem is fogalmazza ezt meg ilyen nyíltan, hogy ha a „paraszt” biciklizik vagy sétál és közben nyeli a füstöt az legyen ő gondja. Azt nem is veszi figyelembe, hogy az ő autójának a szűrője is inkább a szilárd részecskéket szűri és az aeroszolt, az ártalmas gázokat már nem annyira, ennélfogva a közlekedés a sűrű forgalomban az autóban ülve sem annyira egészséges dolog. Ha rajtam múlna a közúti rendőrségnél lennének emissziót mérő szondák, és főként a fekete füstöt árasztó öreg dízelek kapnának kemény büntetést. (A BKV és Volán járatai se lennének kivételek.) A házak közötti utcákban jól láthatóan összesűrűsödik a szmogos, füstös levegő, és ott üzletek vannak, emberek laknak és közlekednek napi rendszerességgel. Ez hasonlóan ártalmas lehet az egészségünkre mint a kertvárosokban, falvakban a sűrű füstöt eregető, hulladékokból álló vagy gyenge minőségű tüzelőanyag használata.

Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy az érzékszerveink számára nyilvánvaló (látható, szagolható) ártalmakkal igazából nem foglalkozunk, sokkal inkább azokkal amiket csak ártalmasnak sejtünk, ennek az esete például a legtöbb, olykor megalapozott, máskor alaptalannak tűnő vegyszerfóbia is.  Az emberi szervezetet érő ártalmak nagy többsége feltűnő jelenség, valamiért mégsem ezektől tartunk a leginkább. Nagyon jól mérhető és kimutatható is, hogy a különféle vegyi anyagok milyen mértékű terhelést jelentenek a szervezetnek, és ha a terhelés túl nagy vagy rendszeresen előfordul, a szervezetünk egyre nehezebben vagy már egyáltalán nem lesz képes a káros folyamatok semlegesítésére. Mindez ma már mérhető lenne egyéni szinten is (kérdés persze, hogy van-e ez irányban megfelelő érdekeltség akár az orvostudomány irányából nézve), a legtöbb ezekkel kapcsolatos betegség fellépése nem véletlen, gyakorlatilag prognosztizálható is lehetne az életmódunk alapján és a genetikai jellemzőink ismeretében.

A kimutatható ártalmak kirívó példájaként lehetne említeni a 2001-es terrortámadás után a WTC romjainál a mentésben részt vevők szervezetét ért károsodásokat, vagy ezzel egy lapon említhető a szintén „látványos” csernobili tragédia közvetlen közelében tartózkodókat ért sugárterhelés, ezek olyan esetek, amikor még a legerősebb szervezet sem volt képes kivédeni a súlyos, többnyire végzetes károsító hatásokat. Mindez viszont nem jelenti azt, hogy aki néha vegyszerekkel dolgozik vagy atomerőműnél (a szabályokat betartva) ezekhez hasonló jellegű ártalmaknak lenne kitéve, erre utaló bizonyítékok nincsenek. Ez a fajta folyamat ugyanis nem lineáris jellegű, az apró ártalmak jellemzően nem halmozódnak fel, mert a legtöbbünk szervezetünknek van egy eléggé jelentős szintű természetes ellenálló képessége.

Vegyi anyagok esetében komoly veszélyben lehet annak az egészsége, aki amellett, hogy rendszeresen vegyszerekkel dolgozik nem használ megfelelő védőfelszerelést, akár növényvédő szerről, akár háztartási tisztító szerekről van szó. Itt megint a töménység, a magas koncentráció jelenti a fő problémát. Ha a vegyi anyag lebomló és nem halmozódik fel a szervezetben (mint például a nehézfémek) akkor léteznek természetes méregtelenítő folyamatok (máj és a vese játszik ebben főszerepet, a tüdőt viszont nem annyira szokták ide sorolni). A gondolkodásunk valamiért arra van huzalozva, hogy az érzékelhető ártalmakat inkább hajlamosak vagyunk elfogadni, hiszen „nem lett tőle semmi bajom”, közben nem gondolva arra, hogy évtizedek elteltével jelentkeznek majd egyes betegségek tünetei.

Sok ezer ember foglalkozik folyamatosan, többféle szinten is a vegyi anyagok biztonságával, emiatt kijelenthető, hogy a szimpla „vegyszerfóbia” sok esetben mások munkájának lebecsülését is magában foglalja, ami nagymértékű társadalmi bizalmatlanságot fejez ki. Igaz viszont az is, hogy ha emberre nem is annyira, a méhekre és más beporzókra például továbbra is veszélyesek a jelenleg használatok rovarirtó szerek, leginkább emiatt kell csökkenteni a használatukat. Emellett léteznek sajnos néha kivételek is, amiket hosszú időn keresztül nem tartottak az emberre veszélyesnek, mint például az ólmozott benzin, amit sokáig nem vontak ki a forgalomból. Az ilyen esetek összességében ritkának mondhatók, először legalább a jól ismert ártalmakat érdemes kizárni. (A kivonulás a társadalomból elég komoly áldozatokkal jár és nagy tömegek számára aligha járható út.)

Régen a vegyszerek használata előtt is sokan ettek kényszerűségből például penészes ételt, vagy esetleg égett ételt fogyasztottak, és ugyanígy voltak rákos betegségek, csak az akkori orvostudomány nem tudta kimutatni ezeket, emellett a legtöbben már fiatalabb korban meghaltak a különféle fertőző betegségek következtében. Aki továbbra is vegyszerfóbiás, vagy egyszerűen csak tart attól, hogy túlterheli a szervezetét vegyszerekkel, számára létezik pár egyszerű „hüvelykujj szabály”, ami alapján elkerülheti a lehetséges ártalmak döntő többségét. (Ezeket nem írom most le, mert utána lehet nézni a neten, de a kár józan ésszel is kikövetkeztetők). Még mindig rosszabb eset az, ha azért nem fogyaszt zöldséget és gyümölcsöt, mert szerinte vegyszeres lehet, hiszen pont az ezekben található vitaminok, antioxidánsok és rostok javítják a szervezetünk ellenálló képességét.

A kémia illetve vegytan manapság már lekerült a kötelező tárgyak listájáról, emiatt és általában véve a természettudományos műveltség hanyatlása miatt a „vegyszer” egyre gyanúsabbá válik, egyre jobban terjednek a különféle hiedelmek és feltételezések. (Kivéve persze, ha gyógyszerekről van szó, ezek a legtöbbünknél valamiért nem esnek a „vegyszer” kategóriájába.) A nem látható, de valóban veszélyes vegyi hatásokkal kapcsolatban mindenekelőtt ajánlatos tájékozódni, ilyenek például a nehézfémek, azbeszt, üvegszálak, vagy a szén-monoxid előfordulási lehetősége. Az utóbbi sajnos eléggé gyakori, pont a fűtési szezon előtt kell felkészülni arra, hogy a kémény szellőzése megfelelő legyen, esetleg szén-monoxid érzékelőt is elhelyezni a lakásban. A szén-monoxid például tényleg egy veszélyes láthatatlan ártalom, ellentétben sok olyannal, ami a képzeletünk műve..

A demagóg sokféle eszközt használ, de ezek közös jellemzője, hogy első látásra nem tűnnek fel, a tetszetős szövegek felszínét kicsit meg kell kapargatnunk hozzá. Néhány egyszerűbb, jól bevált fogás ezek közül: drámai helyzetkép felvázolása, hirtelen logikai bakugrások, csúsztatások, ijesztgetések, túlzások, össze nem tartozó dolgok összekötése, másokra mutogatás, irreleváns példák előhozatala, a fókusz beszűkítése, közhelyek sulykolása, indulatok gerjesztése. Most nem csak a politikusokról beszélek, hanem azokról is, akik nagyon is idézőjeles „szakértőként”, önjelölt véleményvezérként fejtik ki az igen csak tendenciózusnak mondható gondolataikat egy adott témában.

Ezek a cikkek és beszédek valójában rosszak, teljesen függetlenül attól, hogy az adott témában per pillanat mennyire van igazuk van nincs, mert nem tisztességesek és nem a racionális érveken alapuló értelmes párbeszédet segítik elő. Más kérdés, hogy egy jó szándékú, nem demagóg véleménykifejtés sem szükségképpen jó és helyénvaló, mert nem biztos, hogy eléri a hallgatóságát, de hogy milyen egyéb hibák lehetségesek, az már egy másik téma.

A magyar sajtószabadság, jogállamiság és a homoszexualitásról szóló törvény kérdéskörében az intézkedéseket támogató, az EU irányában védekező újságcikkek nagyjából ugyanarra a sémára épülnek, és érdemes megnézni majd azt is, hogy milyen motivációkkal. (A cél nem szentesítheti az eszközt, de a használt eszköz meghiúsíthatja az egyébként tisztességes cél elérését.)

A logikai bűvészmutatványok nagyon érdekesek, például ha az USA-ban és a briteknél furcsa anomáliák láthatóak (pl. BLM, cancel-culture), az számunkra már „a nyugat maga”, holott nagyon sok tőlünk nyugatra fekvő országban nem terjednek ezek a divatok, ez tehát a túlzó általánosítás esete. A másik hogy nekünk semmi közünk ezekhez, nincs gyarmattartói múlt miatti lelkiismeret furdalásunk, mert nem is lehet. Ennek következtében az ezekre való hivatkozás teljesen irreleváns ott, amikor például a magyar médiumok helyzetéről van szó. Az erkölcsi önfelmentés szokásos érve, hogy „a másik tisztességtelen, akkor mi mért ne legyünk azok”, megint nem állja meg a helyét és összemossa a különféle jellegű problémákat. (Akinek baja van a nyugati liberális sajtóval, írjon azokba véleménycikket, ne innen üzengessen. Hiszen a magyar újságok olvasói általában nem olvasnak nyugati sajtótermékeket.)

Mellesleg engem zavar a kelet-európai kisebbrendűségi érzés: sok esetben nekünk van igazunk velük szemben, ebben nincs semmi különös, az emberi bigottság, képmutatás, irigység és gonoszság ott is ugyanúgy megvan mint nálunk, csak a formái néha eltérőek (pl. „cancel culture”). Azt is nyugodtan ki lehet mondani, hogy jelenleg nálunk sem a rasszizmus sem a homofóbia nem jellemző az emberek nagy részére, illetve nem jobban mint az EU országok többségében. Az egyes országok problémái viszont nem pont ugyanolyanok és „a legjobb védekezés a támadás” talán érvényes lehet egy focimeccsen, de már nem az a tisztességes érvelés szabályai között.

Itt van például a homoszexualitásról szóló törvényjavaslat: csak ürügy volt a nyugati LMBT mozgalmak terjedése, a logikus magyarázat viszont a nagyjából rendben levő terület fölösleges megbolygatására sokkal inkább az lehet, hogy egy erősen konzervatív, rendpártivá vált kormányzatunk van, amely egy adott ideológiai vonalon halad, és sorra vesz bizonyos területeket az ideológiai rendcsinálás céljával. (Nem mindig a gyakorlatiasságot és az ésszerűséget tartva szem előtt.)

A csúsztatásnak még az egyik bevált formája, hogy mindig elő lehet hozni olyan példát, hogy az illető „jaj mit gondol Magyarországról”, de ezek a példák megint ad-hoc jellegűek, nem mérvadóak. Mondok egy konkrét példát: valaki azt mondta, hogy külföldön a gyerekei a magyar iskolarendszerből kikerülve jól elboldogultak, ami alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar iskolarendszer milyen jó, ami általánosításnak igencsak meredek. (Úgy lett volna tisztességes, ha arról beszél, hogy az ottani miben volt más.) Az igazi kérdés nem is az, hogy egy „nyugati értelmiséginek” ha van ilyen (igazából nincs is, sokféle van) milyen képe van a magyarokról, mert nyilván irreális, inkább az, hogy aki külföldön jár az mit vállal fel az orbáni magyar politikából és mennyire lenne hajlandó képviselni azt egy beszélgetésben, vitában.

Egy másfajta logikai trükk az, hogy ha valami nem jó, annak az ellentéte biztos jó lesz és fordítva, például ha nem kell nektek Orbán jön majd Gyurcsány, Soros, a karvalytőke, migránsok tömegei stb., így lehet jól ijesztgetni a szavazópolgárokat. (Holott például Dobrev egy ellenzéki koalícióban nem kaphatna vezető szerepet, mert pártja a paletta szélén van.) Valójában a dolog pont az egyensúly kereséséről, a társadalmi optimumok megtalálásáról szólna, az ördög falra festése bármilyen formában viszont mindig nagyon hatásos eszköznek bizonyult.

A fókusz beszűkítése is lényeges pont: Van a magyar kultúra, amelynek a legnagyobb ellensége (legalábbis a szövegek szerint) a „nyugat”, viszont orosz, balkáni és sok egyéb kultúra nem is létezik. Mi a helyzet a szomszédjainknál például, hogyan kezelik ezeket a kérdéseket mondjuk a csehek és a szlovénok, akik majdnem mindenben előttünk járnak? Tényleg a macsó orosz és balkáni kultúrához szeretnénk közeledni? (Az orbánizmus nagy része valójában nem más mint putyinizmus.) Én nem hiszem, hogy ez lenne a cél, de ha mégis így lenne, azt is meg lehetne indokolni ésszerűen. A kultúrák közötti szükségszerű harc sem magától értetődő, amit a legtöbb írás feltételez és sugall.

Nagyon fontos a motiváció kérdése, hogy milyen céllal írnak le olyanokat egyébként értelmes és tájékozott emberek, amiket nem biztos, hogy pár év múlva már felvállalnának, mért nem érvelnek tisztességesen? (Az számomra nem elfogadható, hogy mert az ilyen érvelés vált gyakorlattá és a választópolgárokat egyre inkább hülyének nézik.) Vannak esetek, amikor egyértelműek az anyagiakban mérhető konkrét célok is, az ilyen fajta írások egyfajta hűségnyilatkozatok a vezetés irányába. Más esetekben az értelmes emberek látható IQ csökkenésének oka a közösségbe való beolvadás igénye. A közösségből nem jó kitűnni, inkább érdemes elfogadni azokat a hiedelmeket, amiket az adott közösség magáénak vall, mert akkor jobban elfogadnak (vagy legalábbis hajlamosak vagyunk ezt úgy érezni). A hűségnyilatkozatok többsége borzasztó egysíkú és fantáziátlan, lényegében ugyanazokat az orbánista érveket mantrázzák, követve a központi irányvonalat.

Azt mondja a pszichológia, hogy a racionális érveket is mindig megelőzik az érzelmek, tehát minden érvelésünk erősen érzelem alapú. Ehhez azt is hozzá kell tenni viszont, hogy az érzelmek minősége nagyon sokféle lehet, vannak köztük zsigerből jövők és negatívak mint a legtöbb, a demagógia eszközeivel élő beszéd és írás esetében – emitt borzasztó kellemetlen érzésekkel írok én magam is erről a jelenségről, a zsigeri gyökereket kutatva. (A tisztességes az lehet, hogy bevalljuk a negatív érzelmeinket, nem pedig ideológiát kerítünk hozzá, de ez a magyar társadalomban sajnos nem szokás.) Létezik viszont sok másfajta, kifinomultabb érzelmünk is, (pl. kíváncsiság, nyitottság, tisztelet, segítőkészség stb.) ezekre alapozva értelmesebb és érdekesebb írások születhetnek, illetve születnek is, azonban a közéletünkben ezek sajnos valamiért a perifériára szorulnak.

Sokféle „véleménybuborék” létezett az emberi történelemben, amiket viszont manapság annak nevezünk, azok között sok olyan van, amiknek a valódi véleményekhez semmi köze sincs.

Valódi véleménybuboréknak volt tekinthető régebben éppúgy, mint manapság számos politikai mozgalom, kör, vallási szekta vagy egyes alternatív életmódokat hirdető csoportok. Létezett viszont két olyan típusú „buborék”, ami mindenfelé előforduló helyi jelenségként, leginkább az információhiányban hiányban szenvedő falusi társadalmakra volt jellemző: a nők számára a pletykafészkek („piaci kofák” és hasonlók), a férfiak számára a kocsmák hangulata. Ezeknek a destruktív és dezinformációt terjesztő kluboknak a mai megfelelői a különféle közösségi portálokon és egyéb fórumokon létrejött indulat vezérelt csoportosulások. Itt egyáltalán nem véleményekről van szó, hiszen ha valamiről van egy véleményem, akkor racionális indokokat is tudok mellé tenni, ezekben valójában nem a racionális érvelések a jellemzők. Tehát amiket „véleménybuborékoknak” neveznek a neten, azok sok esetben nem többek virtuális kocsmáknál vagy falusi pletykálkodásnál. (A net sokak számára egy nagy globális falu.)

Van olyan eset, amikor egy egész ország egy nagy véleménybuborék, ilyen volt nálunk a szovjet megszállás időszaka, amikor a nagy többség megpróbálta elhinni, hogy november 7-ének ünnepe nem egy elnyomó rendszer születését jelöli, hanem az emberiség új korszakáét, április 4-én felszabadítottak bennünket, ’56 pedig ellenforradalom volt. (Aki azt gondolták, hogy a hazug rendszer nem működőképes, nekik titkolni kellett a véleményüket.) Az a rendszer hirtelen nagyot bukott és szétesett, nem tudom ma sem eldönteni, hogy inkább külső vagy belső okok következtében, és hirtelen megszűnt a társadalmi konszenzus. A legnagyobb veszélyt éppen az jelenti, ahol egy egész társadalom él véleménybuborékban, lásd ma is létező kommunista, iszlám fundamentalista, vagy az egykori fasiszta diktatúrák esetét. Ezek az ún. zárt társadalmak, ahol mindenféle külső hatást cenzúráznak, tiltanak.

A rendszerváltás után sokan igényeltek megint egy domináns eszmét, ami akkoriban a neoliberalizmus volt, a domináns eszme elfogadása és feltétlen követése hasonló tévútnak bizonyult,mint annak idején a kommunizmusé. (Igaz viszont, hogy a konkurens eszmék mind nagyon gyengék voltak akkoriban.) A rendszerváltás után nagyon sok véleménybuborék jött létre és működött, az ezredforduló után politikai téren nálunk inkább a konzervatív jellegűek erősödtek fel. Ezek egy része tiszavirágéletűnek bizonyult (pl. a polgári körök, zeitgeist mozgalom), de ma is létezik nagyon sokféle és igazából a tényleges véleménybuborékokkal az égvilágon semmi probléma sincs.

A véleménybuborék csak arról szól, amikor az emberek a hozzájuk hasonló felfogásúakkal szeretnek beszélgetni, most is vannak nálunk is mint a világon szinte mindenhol például marxista alapú (azaz a nagytőkét hibáztató és társadalmi egyenlőséget hirdető), nacionalista (nemzeti radikális), mérsékelt konzervatív (hagyományos értékekben hívő), liberális (versenyközpontú), környezetvédő (a környezetpusztítást a legnagyobb problémának tartó) és egyéb felfogások. Amíg ezekben valós vita zajlik és nem destruktívak hanem valódi alternatíva keresők, addig teljesen rendben vannak, bizonyos esetekben szellemi műhelyeknek is nevezhetőek. A valóságban a legtöbben úgy vagyunk, hogy van legalább egy, ami nagyon közel áll hozzánk és még egy-két felfogás, ami ettől nincs messze, a teljesen más jellegűeket nem tudjuk már tolerálni.

A munkahelyen a helyzet más, mert ahol emberek dolgoznak együtt ott a felfogásuk rendszerint nagyon sok mindenben eltér, és annak ellenére, hogy a professzionális munkavégzés és az átpolitizáltság egymást kizáró tényezők, a mellékes beszélgetésekben (a munkaszünetekben) mégis feljönnek közéleti kérdések, életszerűtlen is volna, ha nem így lenne. A reakcióink egymás véleményére fontos lehet, nagyon sok háttér információnk is van ilyenkor egymás helyzetével kapcsolatban is, ami segít a hallottak értelmezésében. Ugyanez érvényes lehet az üzletinek nevezhető kapcsolatokra általánosságban, ahol a politika mellékszál csupán, de az ilyen beszélgetések nagyon fontosak, mert lassanként formálják a közfelfogást.

Van egy olyan ki nem mondott háttérgondolat a mai közéletben, hogy az egészséges ösztönök, a vitalitás, az agresszió az, ami a legfontosabb a mai politikában, a „világ egy durva hely”. Ez a gondolat nem új, nagyon elterjedt volt az értelmiség körében is a múlt század 30-as éveiben és végül önbeteljesítő jóslattá vált a fasiszta és kommunista diktatúrák esetében. Ez a gondolat nem veszi figyelembe, hogy rajtunk múlik, hogy milyenné tesszük a világunkat és a társadalmat. Ennek a gondolatnak egyik formája, hogy „a kifinomult és dekadens társadalmakat megdöntik majd a barbárok” – ez rendszerint nem szokott bekövetkezni, a várakozásaink ellenére sem. Viszont akik elfogadják ezt az elvet tudattalanul, számukra a kifinomult és racionális érvelés felesleges, nekik csak az számít elég sokan vagyunk-e és össze tudunk-e fogni. Ez lehet az egyik oka annak, hogy az indulatvezérelt érvelések mért olyan népszerűek manapság.

Régen az ember ha jól berúgott az elég felmentést adott a számára, hogy hülyeségeket mondjon folyamatosan, manapság viszont a nyilvános berúgás nem annyira trendi, itt vannak helyette a különféle internetes fórumok. Ahol a gyűlölködő, durván személyeskedő posztokat és hozzászólásokat nem moderálják ki, én azokat bezárnám, csúnya szóval kicenzúráznám függetlenül attól, hogy közösségi portálról vagy egyéb blogról van szó és függetlenül attól is, hogy közismert személy mondja-e vagy névtelen felhasználó. Ez az én szememben már nem szólásszabadság, hanem az azzal való visszaélés. (A rasszizmus és homofóbia esetében is csak az elfogadás teljes hiánya, a gyűlölködés az, ami leginkább aggasztó lehet.)

A másik eset a pletykálkodásé, az álhírek terjesztésé. Ez is benne van az emberi természetben, hogy szeretjük a félinformációkat a saját szájízünk szerint kiegészíteni, az információ dzsungelben valahogy „rendet vágni”. Emiatt jönnek létre pletykaportálok, amelyek nagyon sokszor azon alapulnak, hogy ismert személyiségek érvelnek meggyőző módon olyan témában, amihez egyáltalán nem értenek. A lényeg a meggyőző, kétkedések nélküli hangsúlyon van, a másik lejáratásának és nevetségessé tételének szándékán. Ez számomra egy fokkal kevésbé súlyos kategória, az ilyen esetek felbukkannak és eltűnnek a süllyesztőben egy idő után, a legtöbbünk részéről visszhangtalanok maradnak. A legtöbben tudjuk, hogy nem minket kell hülyíteni, vitatkozzon inkább a adott terület szakértőivel először, győzze meg őket inkább. (Igazságmagvak nagyon is lehetnek ezekben az ál-szakértésekben is, hiszen mindenki egy kicsit a sötétben tapogatódzik, a részigazságokat képesek vagyunk meglátni ezekben.)

A valódi véleménybuborékok létezését nem érzem annyira súlyosnak, főleg azért nem, mert a döntés a mi kezünkben van: régebben az, hogy melyik napilapot olvastunk, kikkel beszélgettünk, manapság hogy milyen posztokat nézünk és mit tiltunk le. Valódi barátságokat kicsit megterhelhet az eltérő politikai felfogás, de nem képes tönkretenni, mert azok nem a politikai nézeten alapulnak. Viszont nagyon fontos, hogy olyan helyzetekben (például üzleti kapcsolatokban), ahol a politika sokadlagos kérdés, néha mégis előkerüljön. Nincs pontosan két egyforma felfogású ember, közéleti kérdésekben sem, a tét nélküli eszmecserék és kisebb viták nagyon fontosak, mert elősegítik a társadalom kohézióját.

Mi alapján választunk ellenzéki miniszterelnök jelöltet? Számomra a fő szempont az ésszerűség és a hitelesség lenne. Igaz viszont, hogy a választók többsége hajlamos ösztönösen ítélni és az erőt mutató, karakteres jelölteket részesítjük előnyben a legtöbb esetben, amellett, hogy egy-két hangzatos ígéret is sokat nyomhat a latban. (Bár kíváncsi leszek arra is, hogy az általánosságok mellett elhangzanak-e konkrét ígéretek-e a kampányban.) Az utóbbi évek magyar politikájában sajnálatos módon az érzelmeknek és az indulatoknak jutott sokkal nagyobb szerep.

Igen érdekes kérdés például az, hogy mennyire lehet mozgósító erő a választáson a korrupció visszaszorítása? Igazán fejlett gazdaság nem létezik sehol sem, ahol az állami szintű korrupció bevett gyakorlatnak és teljesen megszokottnak mondható, és hogy az állampolgárok ezt szó nélkül elfogadnák. Szerintem a korrupció eltűrésének egyik fő oka, hogy a járadékvadászat az első számú tömegsporttá vált nálunk: ha nekem (a családunknak) pénzt oszt az állam, akkor nem fogom sajnálni azoktól, akik a hatalom csúcsain vagy annak a közelében vannak. Az ésszerűség elve mégis a korrupció ellen szól, és a mindig kétkedve fogadja a különféle állami pénzszórásokat is.

Tévesnek tartom például azt, hogy a környezetvédelem rohamosan növekvő költségeit a nagy szennyező cégek megadóztatásán keresztül lehet megoldani, hiszen ha megnézzük a legnagyobb szennyező cégek listáját, mindjárt felmerül, hogy ki fogja mondjuk a Gazpromot vagy az ExxonMobilt megadóztatni Magyarországon? Nyilván egyik ország sem fogja a saját nagyvállalatait amiatt külön adóval sújtani, hogy a másik országé versenyelőnybe kerüljön. Igen, valószínűleg emelni kell többek között a gáz és áram árát, akár külön környezetvédelmi adókkal sújtani, a legszegényebb rétegek pedig támogatást kell, hogy kapjanak, csak ezt senki nem meri kimondani. (Ezzel együtt vagy ennek ellenére egyes multi cégekre és a bankszektorra kivetett különadókat továbbra is meg kell tartani, ez némi kompenzációt biztosíthat a magyar állampolgárok számára ezen cégek gazdasági erőfölényével szemben.)

A külpolitikáról is kell, hogy legyen mondanivalója egy miniszterelnök-jelöltnek. Az például képtelenség, hogy a migrációt teljes mértékben nemzeti hatáskörben kell kezelni, ami eddig sem volt így (például mi is kaptunk uniós támogatást határvédelemre). Az optimális külpolitika valahol félúton lehet az egykori MSZP és a mostani Fidesz kormányzás között, megjegyezve, hogy az Orbán-kormány külpolitikája valójában nem pont az, mint amit a választóinak elad (Brüsszel-ellenesség és önállóság). A legkényesebb kérdés a Kínához való viszony: gazdasági téren már így is túl erős szálak kötnek minket egy erősödő, egyre autokratikusabb rezsimhez. (Az orosz-politikát kevésbé kritikusnak látom, az EU-orosz kapcsolatok nyilvánvalóan hosszú távú érdekeken alapulnak.)

Nem nagyon jött be a Fidesz számára a törzsválasztóitól eltekintve a családvédelemként eladott homoszexualitás-ellenes kampány sem, egy ilyenfajta kampány pont hogy a kemény diktatúrák jellemzője manapság. A családtámogatások rendszeréhez egy új kormány sem kellene, hogy hozzányúljon, bár itt is kiütközik a pénzszórás például abban, hogy a választási évben a jövedelemadó visszaadásra kerül (amellett, hogy jogilag csak a parlament módosíthat költségvetést, a kormány nem). Ez éppúgy felpörgeti a már most is magas inflációt, mint a hitelmoratóriumok meghosszabbítása és a pénz folyamatos pumpálása a gazdaságba, hogy tovább gyorsuljon az egyébként megfelelő szintűnek mondható gazdasági növekedést. A túlfűtött gazdaságélénkítés nem szokott beválni, viszont az infláció annál nagyobb probléma, hiszen egy vállalkozó esetleg emelheti a díjait, de a bérből és fizetésből élők teljesen kiszolgáltatottak és a nyugdíjasok helyzete sem mondható sokkal jobbnak.

Egyébként a szociális biztonság nem létezik ma Magyarországon, sokan kerültek kiszolgáltatott helyzetbe gyakorlatilag önhibájukon kívül, és ilyenkor csak a családra tudnak számítani, az államra sokkal kevésbé. (Igaz viszont az is, hogy sok visszaélésre is lehetőséget adott régebben a szociális támogatások rendszere.) Nem vagyok az alapjövedelem híve, viszont az állampolgár emberi méltóságát mégis tiszteletben tartanám akkor is, ha adott esetben nem hoz közvetlenül mérhető gazdasági hasznot a társadalomnak. Nem gondolom, hogy egy nehéz helyzetbe került ember minden esetben a társadalom felemelkedését akadályozó ballaszt lenne, akit ki kell dobni a léghajóból.

Az oktatási rendszerünk a központi ideológia áldozatául esett és hanyatló pályára került, de az egészségügy jelenlegi helyzetéről sem sok jó mondható el. A központi irányítás gyengeségei a nem túl sikeres, de igen költséges járványkezelésben is kiütköztek. Mindkét területre igaz, hogy a sok pénz belepumpálása nem hoz kézzelfogható eredményeket, ha nincs mögötte érthető és szakmailag megvalósítható koncepció, az számomra nem kielégítő program tehát, hogy több pénzt kell költeni ezekre a területekre.

Nyilván nem lenne túl hihető, ha a miniszterelnök jelöltek még nagyobb pénzszórást ígérnének, hiszen már a mostani kormányunk is alighanem túlfeszítette a költségvetés kereteit, sokkal inkább az állami kiadásoknak a jelenleginél ésszerűbb elosztása lenne elvárható. Azokra a területekre, ahol a fejlődés az utóbbi időben lassú, vagy nem érzékelhető (például környezetvédelem, oktatás, egészségügy egyes területei, tömegközlekedés, szociális ellátás, digitalizáció stb.) több pénzt kell csoportosítani, még ha kevesebb út és egyéb állami nagyberuházás fog tudni megépülni. Emellett nyilván kevesebb fog jutni az élsportra, de lehetségesnek tartom azt is, hogy akár a hagyományőrzés, akár az egyházak költségkereteit is kicsit szűkíteni lehetne (ami még mindig jelentős állami forrásokat biztosítana mindkét területre). Megszűnhetne ezen kívül az önkormányzatok támogatásának politikai alapon történő megítélése is.

Téves feltételezésnek tartom, hogy a társadalmak elitjein múlna elsősorban az adott társadalom erkölcsi szintje és jóléte. Az „eliteket” gyakran szoktunk emlegetni, de nem határozzuk meg sosem, hogy pontosan kiket is értünk az elitek alatt. Általában a leggazdagabb és legbefolyásosabb emberekre gondolnak ilyenkor a legtöbben, és ha az elit maga „velejéig romlott és korrupt”, akkor a polgároktól, a „néptől” sem lehet elvárni gyakorlatilag semmit, - ez a fajta felfogás szerintem alapvető tévedésen alapul.

Először is, aki mutogatni akar másokra az fog is, mindig lehet találni rossz példákat, amik kapóra jönnek, mert önigazolásul szolgálhatnak. Éppígy aki panaszkodni akar az fog is mindig, és mindig megtalálja azt, ami az életben rossz és az ő boldogságának az útjában áll. Viszont nem készült még olyan felmérés, ami azt mutatná, hogy valóban a mindenkori elit (akár az angol királyi családot, akár az amerikai milliárdosokat, akár a magyar politikai vezetést értve ez alatt), alapvetően meghatározná egy társadalom fejlődési szintjét és lehetőségeit, vagy hogy pontosan milyen hatással lenne a az adott társadalomra.

Van egy olyan mítosz, hogy a rendszerváltáskori magyar elit romlottsága volt az „ősbűn”, de gondoljunk bele, az elitben levők (amennyiben nem öröklött vagyonnak köszönhetik a helyzetüket) általában az intelligenciájuk, vezetői vénájuk, üzleti érzékük és egyéb kiemelkedő képességeik folytán kerülnek oda, ahol vannak, ami a Kádár-rendszer vége felé sem volt másként. Teljesen más kérdés viszont, hogy milyen az adott társadalomban a korrupció elterjedtsége és elfogadottsága, és milyen viselkedési minták jellemzőek, például a konfliktuskezelésben vagy az érdekeikért való kiállásban, az ilyen szokásaink sokkal nagyobb hatással lehetnek az aktuális elitekhez képest arra, hogy a társadalmi közérzetünk milyen. Emiatt egész biztosan nem a „vörös báróknak” az évtizedekkel ezelőtti ténykedése az ok, amiért a magyar társadalom jelenleg annyira korrupt, amennyire, ehhez elég megnézni más országok példáját (akár a lengyelek és oroszok esetét).

Mindettől eltekintve én most úgy látom, hogy a magyar társadalom a politikai és gazdasági elitek tevékenységétől függetlenül egy határozottan pozitív fejlődési pályán van, aminek az egyik jelét a legutóbbi önkormányzati választások eredménye is mutatja. Jó néhány városunkban valóban megvolt az önkormányzatiság igénye, emiatt a választópolgárok nem fogadták el a központból delegált, jól távvezérelhető jelöltet, hanem pártszimpátiától függetlenül a helyi viszonyokat jól ismerő és határozott koncepcióval fellépő polgármestert választottak meg. Ezt a folyamatot nem fogja tudni megtörni a Fidesz azzal sem, hogy az ellenzéki önkormányzatok költségvetését erősen megvágta a járványhelyzetre való hivatkozással, épp azért nem, mert a városok többségében az emberek elértek arra a szintre, ahol már autonóm polgárként tekintenek magukra.

A korrupció mértékének csökkenése tehát jól látható a helyi szinteken, és pontosan így indult a közélet megtisztulása évszázadokkal ezelőtt tőlünk nyugatra is, alulról felfelé, és jutott el a mostani szintjére. Ezzel szemben az összes felülről lefelé irányuló, a társadalmat átnevelni szándékozó kísérlet egytől-egyig megbukott. Itt most lényegében a polgári társadalom spontán módon fejlődő eszméjéről van szó, ami az első Fidesz kormány fő jelmondata volt, csak közben rájöttek, hogy az mégsem jó, mert a polgár túlságosan autonóm és nem szereti a hatalom túlságos centralizálását. A polgári felfogás a hatalom növelésének az útjában fog állni, ezért a Fidesz agytrösztjei kikukázták.

Már többször leírtam, hogy leginkább egy nemzeti kormányt szeretnék látni, ami nagy eséllyel konzervatív, nem azért mert nekem az lenne szimpatikus, hanem mert az vált be a legtöbb országban a gazdaságfejlesztésnek abban a fázisában, ahol mi most tartunk jelenleg (ügyes piacvédelem és a hazai tőke támogatása jellemzi többek között az ilyen kormányt). A jelenlegi választási rendszerünk, amit a Fidesz tett ennyire polarizálttá viszont sajnos lehetetlenné teszi egy ilyen, széleskörűnek mondható koalíció létrehozását, legalábbis a konzervatív oldalról. Ez azért is gond hosszú távon, mert az „Orbán rendszer” a szó valódi értelmében nem rendszer, hiszen túlságosan személyfüggő, túlságosan sok múlik egy adott vezető kvalitásain és hatalmi ambícióin. A francia fél-elnöki és a német kancellári kormányzás ezzel szemben valóban rendszer, mert a különféle stílusú és beállítottságú első számú vezetőkkel egyaránt működőképes maradt, sosem volt döntő jelentőségű az adott vezető személye.

Nagyon jól tudom, honnan jön ez a fajta gondolkodásmód nálunk, hogy a magyaroknak elsősorban „jó vezetőkre van szüksége”, vagy „jó elitre van szükség”, ami nyilván egy olyan feltételezésen alapul, hogy az egyszerű állampolgár alapvetően jó, tiszta szándékai vannak, tehát rajta nem múlik. A logika ott hibás, hogy nyájszellemben gondolkodik, tehát az állampolgár teljesen passzív szerepben marad, vakon követve az előírásokat, amiket egy vezérkar szab meg a számára.

Ez a fajta felfogás a katonás társadalom eszméjéből fakad, a feudalizmusból (ahol a katonáskodó réteg a nemes osztály volt), és még régebbről a pusztai népek életmódjából, ahol a katonás fegyelmezettség volt sok esetben a siker kulcsa. A pusztai életmóddal jól láthatóan rokonszenvező, ókonzervatívnak mondható felfogás erősen érezteti ma is hatását a közéletünkben, ami a hagyományápoláson túlmenően már teljesen idejétmúlt. Elég belegondolni abba, hogy Európában gyakorlatilag az „őslakosnak" mondott baszkokon és a keltákon kívül az összes ma itt élő nép elődjei a 4.századot követően vándoroltak ide és vették át fokozatosan az itt élők kultúráját és szokásait. A normannokat, vikingeket vagy a magyarokat egy időben egyformán barbárnak tartották, de a letelepedést követően az életmódunk és a kultúránk gyökeresen megváltozott, és változik ma is, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni (illetve nézzük meg azokat az országokat, ahol mégiscsak sikerült).

A társadalomban levő barbárság, bunkóság és kegyetlenség fő oka nem az adott elit példamutatása vagy annak hiánya, hanem leginkább a tudatlanság. Ide sorolható a homoszexualitás megbélyegzése, a xenofóbia éppúgy mint például az, amikor a közösségi hálón a gyerekek egymást zaklatják. Számos egyéb példát lehet mondani, amikor a legfontosabb dolgok nem az eliteken múlnak, hanem a társadalom mikro szintjein dőlnek el. Az elitekkel a gyakorlatban nem is nagyon foglalkozik senki (az úgynevezett celebek pedig végképp nem sorolhatók a társadalom „krémjéhez”), ezért nem annyira tőlük függ, hogy milyen irányban fogunk haladni, ez sokkal inkább rajtunk múlik. A jelenlegi politikai elitünk ugyan harácsol és ködösít, de egyre inkább csak egy zárványként létezik a mai magyar társadalomban.

Az utóbbi pár évtizedben is jól látható változások történtek az íratlan etikai normáink terén. Egy száz évvel ezelőtti paraszti társadalomhoz inkább ne is viszonyítsunk, mert annyira más életmód volt, a maihoz képest teljesen más követelményekkel. Húsz-harminc éves távlatban viszont az életmódunk lényegében ugyanaz maradt, ennek ellenére az etikai normáink mégis változtak és jelenleg is változóban vannak, ami talán a szexualitás területén a legfeltűnőbb.

A szexualitással kapcsolatos közfelfogás az évszázadok alatt szerintem nem sokat módosult, viszont különféle mértékben nyílt, vagy inkább képmutató társadalmi szokások váltak jellemzővé az egyes korokban. Így például a liberális ’90-es években vagy talán már a ’80-asokban is lehetett látni bőven csókolódzó párokat az utcán, emellett gyakoribbak és elfogadottabbak is voltak a gyors kalandok mint manapság. A házassági hűtlenség megítélése is valamivel kevésbé volt szigorú a maihoz képest, legalábbis a közfelfogás tekintetében. A prostitúció egy időben nyilvános, megtűrt jelenségnek számított, mára már a jelenség maga ugyan nem, de az ennek helyet adó, lepukkant városrészek legalább gyakorlatilag eltűntek.

Ezek a tendenciák inkább pozitív irányúnak mondhatóak, és főként az „etikett” az (nem annyira etika maga), aminek terén egyéb kedvező fejleményeket is lehetne még említeni. Így például a nyilvános lerészegedés manapság igen ritka, vagy hogy a pszichoterror és a megfélemlítés különféle eszközei a munkahelyek többségén már nem annyira elfogadottak, mint régebben. A szexizmus jelensége sem elfogadható már, a nemi sztereotípiákat zárójelbe tesszük, az ezekkel kapcsolatos célzások és durva szóviccek is eltűntek. (Nyilvánvalóan csak a saját véleménybuborékomból tudom ezt valamennyire megítélni, de remélem, hogy ez a buborék eléggé nagy és a magyar társadalom nagyobb része hasonlóan látja mindezt.) Igazából nem tudom, hogy milyen tényezők állnak amögött, hogy egy fokkal udvariasabbak vagyunk egymással mint régebben (én legalábbis egyértelműen ezt látom), és még az is kiderülhet, hogy a felszín mögött minden változatlan, csak konfliktus kerülővé váltunk és képmutatóbbak lettünk mint az előző generációk.

Vannak olyan tényezők, amik egyáltalán nem változtak vagy még romlottak is, ilyen például a korrupció és a gerinctelenség. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer valószínűleg nem volt sokkal jobb a mainál, de a rendszerváltás utáni évtizedekben ha volt is némi javuló tendencia, az már egyértelműen visszafordult. Eléggé közhelyes is azt leírni, hogy manapság pénzzel megvehetőek a szakvélemények, a támogató szavazatok és majdnem minden. Legtöbbünk etikai normáiba a korrupció teljes mértékben belefér, szinte már hozzászoktunk és szemrebbenés nélkül elfogadjuk, tisztelet a kevés kivételnek. (Egy elég jól mérhető jelenségről van szó, aminek az okait is nagyjából már feltárták.)

Érdekes kérdés, hogy merrefelé haladnak az etikai normáink, hiszen folyamatos változásban vannak mostanában is. Megint a szexualitás lesz az, ami számunkra egy jól használható indikátor, amiatt is, mert annyit vitatkozunk mostanában erről, egy felkapott témává vált. Az egyik lehetséges trend a prüdéria felé vezet, ami persze nem kimondottan magyar jelenség, hiszen még az USA-ban is vannak efelé mutató jelek. Jöhet egy olyan fejlemény a következő években, amire egyébként lehetőséget is ad a most elfogadott „pedofilellenes” törvényünk is, hogy például a pornográfiát teljesen betiltják Magyarországon, és az internetről is kicenzúrázzák (egyes nemkívánatos politikai tartalmakkal együtt). Feljövőben van az a vallási irányzat, amit én az iszlám fundamentalizmus alapján „keresztény fundamentalizmusnak” neveznék, amely szerint a paráználkodás minden esetben bűn, ha nem házasságban gyakoroljuk azzal az alapvető szándékkal, hogy utódokat hozzunk létre. Vannak ebbe ez irányba mutató megnyilvánulások bőven, egy meglehetősen prűd társadalom képe rajzolódhat ki.

Sok mindent elfogad az ember „csoportnormaként”, még kevéssé ésszerű dolgokat is azért, hogy a csoport tagjának érezhesse magát, a korrupció mellett a xenofóbia és a homofóbia is lehet többek között ennek a példája. Ilyenkor valószínűleg úgy érezzük, hogy kicsi, számunkra teljesen lényegtelennek tűnő dolgokban engedményeket teszünk, (bár nem tudhatjuk, hogy esetleg mégis érintettek leszünk később ezekben), mert ezzel erősítjük a csoport összetartozását. Nyájmentalitásról, a csoport negatív önmeghatározásáról van szó („nem vagyunk olyanok mint…”)

Én például nem vagyok homofób, azaz nincs semmiféle fóbiám tőlem eltérő szexuális orientáltságú személyekkel szemben, és nem is gondolom, hogy kellene valamiféle viszolygást éreznem. Több munkahelyen találkoztam már olyanokkal, akikről a megjelenésük és körülményeik alapján gyanítottam, hogy esetleg a saját nemükhöz vonzódnak, de sosem érdekelt, hogy ez valójában így van-e, a megítélésüket, a munkakapcsolatot ez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta a részemről.

A rendszerideológia az, ami szeretne engedelmes, egyforma állampolgárokat nevelni, az etika nem a célt jelenti, hanem csupán egy eszközt ennek az érdekében. Sokan hajlamosak vagyunk belemenni ebbe a fajta játékba, ilyenkor eléggé szánalmas hallgatni a beszélgetéseket kívülállóként, annyira negatív tartalmú az egész.

Afganisztánt pár nap alatt elfoglalták a tálib harcosok, akiket most nyilvánvalóan elégedettséggel tölt el, hogy beérett a mintegy két évtizednyi küzdelmük. Ami számunkra ennél fontosabb az, hogy bennünk ez milyen érzéseket kelt vajon, örülünk vagy bánkódunk inkább az események alakulásán. A helyzet az, hogy a spontán érzelmeink, a közönyön - „Afganisztán, Pakisztán, na és osztán, hát osztán.” típusú reakciókon túlmenően eléggé vegyesek lehetnek: a kifejezetten harcos típusú emberek inkább örülnek annak, ami történt, a realistábbak valószínűleg már kevésbé. A helyzet az, hogy a legtöbbünkben megvan valahol az ősi vadászó paleolit közösségekből származó harcos én, amely titkon örül a „harcos emberek” diadalának, annál is inkább, mert ez az énünk eléggé tétlenségre van kárhoztatva a mindennapokban, nem nagyon tudja magát hasznossá tenni. (Ez igen messzire vezetne, hogy mért van így.)

Az nyilvánvaló, hogy vérprofi, edzett katonák foglalták el villámgyorsan az országot, (mondanom se kell, hogy amatőrökkel szemben), miután az amerikai katonák kivonását követően megszűnt az „idegen nagyhatalom” haditechnikai fölénye. A forgatókönyv pontosan ugyanaz volt, mint a dél-vietnami csapatkivonást követően, a történelem megismételte önmagát.

A haditechnika fejlődése a harci készségeket nagyon megváltoztatta, ezt valahol oda lehetne visszavezetni, amikor a szúró-vágó fegyvereket felváltották a csatatereken a puskák és az ágyúk, ami Európában a 16. században következett be, és a lőfegyverek a fizikai erővel szemben egészen másfajta készségeket követeltek meg a katonáktól. Ami Afganisztánban most történt, hogy a történelem kereke egy kicsit visszafordult és a nagyhatalom haditechnikai fölényének megszűntével olyan hagyományos harci erények domborodtak ki mint például a kitartás, edzettség, szívósság vagy a fegyelmezett csapatmunka, amiket általában tisztelünk vagy épp hiányolhatunk is az életünkben. Van, aki titkon örül az események alakulásának, de akad olyan is, aki nyíltan is kifejezi az örömét afölött, hogy egy világhatalom hegemóniája ér véget. (A legszebb öröm mint tudjuk a káröröm.)

A világhatalom dominanciája valójában nem azért bántja őket, ezeket a harcos típusú személyeket, mert „az USA mindenkit kizsákmányol”. (Olykor bizonyítható a kizsákmányolás ténye, máskor nem, az összeesküvés elméletek mindenesetre erősen eltúlzottak.) Sokkal inkább azért, mert a harciasság lehetőségét erősen bekorlátozza a Pax Romana mintájára emlékeztető, mostanáig fennálló Pax Americana. (Vagy mondhatnám azt is, hogy Pax EU vagy akár Pax Globalizáció. Ami békét tart fenn és kizárja a háború lehetőségét, azt valamiért nem szeretjük.) Szegény tétlen harcosok képzelt ellenség ellen kell, hogy harcoljanak, mindenekelőtt verbális szinten. 

Nem tisztem, hogy elemezzem, hogy mi miért történt a határainktól sok ezer kilométer távolságra, nem is látom ennek értelmét, én már azzal is megelégszem, ha megértem a szomszéd falu történéseit. Inkább egy pár kérdés, ami felmerül a racionálisabb énem felől.

Ha az USA „a világ csendőre”, az jó nekünk vagy nem? (Most az látszik valószínűnek, ami Vietnam után történt, hogy évtizedekig nem indítanak újabb fegyveres akciót más országok területén.) Az USA-nál jóval nagyobb lélekszámú Európa vajon mit tett és tett-e eleget Afganisztán stabilitása érdekében, az utóbbi évtizedek során? (Minket ugyanis jobban érinthet egy esetleges menekülthullám, az USA-t sokkal kevésbé.) Ugyanez a kérdés felmerülhet Szíria vagy Líbia esetében is. Örülnünk kell-e az iszlám radikalizmus újabb előretörésének? (Ehhez már nagyon modernizáció ellenesnek kell, hogy lennünk, hogy ennek örüljünk.) Egy kicsit költői kérdés: Ha az iszlám radikalizmus megfelelő az afgánoknak, akkor mért menekülnek el milliók az országból? Vagy nem csupán az történt, hogy megint csak egy erősen ideológiai alapokon álló, erőszakos kisebbség kényszeríti rá akaratát az egész társadalomra? Vajon kik pénzelték a tálibokat? (Feltehetőleg muzulmán milliárdosok, akik közül egyesek az USA szövetségeseinek vallják magukat.) Mi a véleményünk a nők alárendelt helyzetbe kényszerítéséről és a saria törvénykezésről? Nem lehet, hogy a látszat egy kissé csalóka, és a kialakult helyzet nyertesei elsősorban Kína (mivel tovább növelheti befolyását) és az USA (mivel erőit oda összpontosíthatja, ami számára fontosabb érdekszféra), vesztesei pedig Afganisztán és Európa? Sok egyéb kérdés is felmerülhet, és én sem állítom, hogy ezek nagy részére tudnék válaszolni. (Például hogy Afganisztán most fókuszban van, holott lehetnek a világnak más térségei, főként Afrikában, ahol hasonlóan erőszakos rezsimek jutnak éppen hatalomra.)

Az egyértelmű, hogy ezek ördögi körök, a radikalizálódás további radikalizálódást szül, a harciasság diadala tovább erősítheti a harciasság szellemét más országokban. Az iszlámnak éppen van olyan ágazata, ami nagyon alkalmas erre a célra, a buddhizmusnak éppen nincsen, de egyébként a kereszténységnek is van ilyen irányú vadhajtása.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy karosszékben ülve akarjuk nézni, afféle sporteseményként az afgánoknál (vagy a világ más részein) történő erőszakos eseményeket, miközben a helyzetet kihasználó különféle politikusok beszedik tőlünk ennek az adóját rendesen. Angyali köröket is lehetne teremteni, nem csak ördögieket, bár ezek kevésbé látványosak.

Az egy az egyben való összehasonlítás nyilván nem állja meg a helyét, az Egyesült Államok méretei és lakosságszáma alapján az EU-hoz vagy az európai kontinenssel vethető össze. Viszont az USA 51 tagállama nagyon sokféle, valószínűleg lehetne találni olyanokat a szárazföld belsejében, a közép-nyugati területen levő államok között, amelyek sok tekintetben hasonlítanak országunkhoz (pl. népességszám és a népesség eloszlása). Az USA-ról kialakult kép teljesen fals, mert ikonikus tengerparti nagyvárosokban játszódó akciófilmeken alapul, de nem ezekben a városokban él az amerikai lakosság többsége.

Nyilvánvalóan vannak olyan tényezők, amikben az USA alapvetően más, ilyen például az állam szerepe vagy a bevándorlás mértéke, vagy még többek között ilyen a vagyoni egyenlőtlenségek szintje is. Létezik viszont legalább 10 olyan terület, amiben országunk jobban hasonlít az USA-hoz, és egyre inkább fog hasonlítani a jelenlegi tendenciák alapján mint Európa nagy részéhez, főként a gazdasági centrumot jelentő észak-nyugati területekhez. A gazdasági helyzet és a fejlettség szintje nem ad magyarázatot ezekre a hasonlóságokra.

1.Politikai pártok

Mi is az USA-hoz hasonló kétpártrendszer felé haladunk, a politikai polarizáció nálunk is olyan szintű mint az amerikaiaknál, ahol az utóbbi években a baloldal és jobboldal között lényegében megszűnt az átjárás és a kompromisszumképesség.

2.Társadalmi mobilitás szintje

Az USA-ban csökkentő tendenciát mutat, és nálunk is egyre jellemzőbb olyannyira, hogy lassan már kasztosodásról lehet beszélni. Ez azt jelenti, hogy aki szegényebb családban születik, az oktatási rendszer ezt a hátrányát nem tudja fogni kielégíteni, nagy eséllyel marad ugyanabban a csoportban. Nálunk a felmérések alapján egy kicsit még rosszabb is a helyzet, mint az USA-ban.

3.Szociális támogatások

Mindkét országban hasonló szintűek a GDP-hez képest, az OECD átlagnál jóval alacsonyabb. Vitatható persze, hogy hol van az optimuma, vannak akik szerint munkát kell adni és nem segélyeket, viszont  a túl kevés szociális transzfer szintén csökkenti az esélyegyenlőséget.

4.Az oktatási rendszer színvonala

A lakosság iskolázottságát mérő listák alapján megint nagyon hasonlóak vagyunk az USA-hoz, és valahol a középmezőnyben tanyázunk. Ez összefügg azzal, hogy a tanárok fizetése mindkét országban nagyon alacsony a szellemi (főként az egyetemi és főiskolai végzettséget igénylő) foglalkozások között. Nálunk a helyzet egyértelműen tovább romlik, mert semmire nem jó „alkalmassági teszttel” próbálják szűrni a tanári pályára alkalmas személyeket, holott ez a pálya egyre inkább kontraszelektált, mert az átlagfizetések leszakadtak a többi értelmiségi fizetéstől. Emellett még az önálló munkavégzés esélye is elvész, a tanár nálunk lassan a "szellemi betanított munkás" kategóriába kerül. Mindkét országra jellemző még, hogy nagyon terület és iskolafüggő, hogy ki milyen alapoktatást kaphat. (PISA teszteredmények csak kicsivel jobbak az USA-ban mint nálunk, emellett a világhírű kutatóik nagy része nem a saját oktatási rendszerükből kerül ki, hanem első-, esetleg másodgenerációs bevándorló.)

5.A munkavállalók jogai

Nálunk a szakszervezetek nagy többsége megszűnt és a munkajogi szabályok alapján a munkavállaló hasonló mértékben kiszolgáltatott a munkaadónak mint az USA-ban, panaszait nem annyira érdekvédelmi szervezeten keresztül, mint inkább magán úton érvényesítheti (perelhet).

6.Egészségügyi rendszer

Az USA-ban nyilván jobb szintű mint nálunk, minket még Tunézia és Albánia is megelőz, de ha a ráköltött pénzeket is figyelembe vesszük, akkor az amerikai sem mondható jónak, sokan kritizálják a költségessége mellett (a világ messze legdrágább rendszere) és az egyenlőtlen hozzáférés miatt is.

7.Elhízottság

Az USA-hoz képest nem állunk sokkal jobban mi sem ezen a téren, a világranglistán az első öt ország között vagyunk. A jó mezőgazdasági adottságok mintha kicsit visszafelé sülnének el, az olcsó, energiában gazdag „tömegtakarmány” teljesen más formákban ugyan, de nálunk is meghatározó a táplálkozásunkban.

8.Nyelvtudás

Az amerikaiak közül nagyon kevesen beszélnek idegen nyelveken, mert nincsenek rákényszerítve. Mi sokkal inkább rá vagyunk kényszerítve, a nyelvtudás szintje mégis az EU összes országához képest a legalacsonyabb. (Némi mentség erre, hogy egyik ország nyelve sem hasonlít a magyarhoz.) Nálunk is egyre többen gondolják azt, hogy idegen nyelvek ismeretére nincs szükség.

9.A vallás szerepe

Az USA és Magyarország egyaránt vallásosabbnak mondható, mint a nyugat-európai országok többsége, a magukat ateistának vallók száma alapján. Az USA-ban hagyományosan fontos szerepet tölt be a kereszténység a közéletben, míg Magyarországon az utóbbi időben az állam támogatja egyre nagyobb mértében a hagyományos keresztény egyházakat.

10.Befelé forduló nacionalizmus

Az USA-ban talán mindig is erős volt ez a fajta felfogás, nálunk viszont változó, az utóbbi időkben egyértelműen felerősödött. Ez azt is jelenti, hogy nem vesszük át a máshol működő módszereket, mert „mi mások vagyunk, nálunk az nem működne”. Az USA se nagyon más mint például Kanada (csak az utóbbi egy jobban működő ország), és mi sem vagyunk annyira mások mint a szlovákok vagy az osztrákok. Az identitáspolitika gyakran felülírja a józan megfontolásokat mindkét országban.

Ezek a fenti hasonlóságok nem magyarázhatóak az USA hatásával a magyar közéletre, nem egyszerűen kulturális hatásokról van szó, hiszen Nyugat-Európára nem jellemzők. Sokkal inkább a konzervatív szemléletmód megerősödése és szélsőségesebbé válása állhat a háttérben, hiszen ez a fajta világnézet a világon mindenütt nagyjából hasonló. Nem túlzás azt mondani, hogy magyar társadalom gyors ütemben amerikanizálódik.

Megfigyelhető, hogy az öregedés önmagában nem csökkenti lényegesen az intelligenciát, nagyon sokan megőrzik szellemi frissességüket idős korukban is. Leginkább azok, akik magányos, bezárkózó életet élnek, ők válhatnak a szemünkben rögeszméssé, hóbortossá és a mindennapos döntéseik sem annyira logikusan értelmezhetők már.

Jól ismert, hogy teljes magányban az emberi elme hosszabb idő után megzavarodik, emiatt a legsúlyosabb büntetés a börtönökben is a magánzárka. Többek között ez is arra mutat, hogy hogy mennyire szociális lények vagyunk, mennyire igényeljük az emberi kapcsolatokat.

Az egyedüllét azonban nem feltétlenül magány, a tudatos egyedüllétre is szükségünk van időnként, amikor meghatározott célokkal vonulunk el a túlságosan is inger gazdag környezetből, ilyen esetekben egyáltalán nem a kapcsolathiányról, magányosságról van szó. Az elmagányosodás sokkal inkább lehet egy hosszabb folyamat, korunk emberét fenyegető egyik fő veszély, afféle ördögi körbe kerülhetünk, bezárhatjuk magunkat.

Idősebb korban valamivel kevésbé jellemző ránk a nyitott gondolkodás, de nem is keressük annyira a kapcsolatokat, hajlamosabbak lehetünk bezárkózni. Ez azonban egyáltalán nem feltétlenül van így még azok számára sem, akik nyugdíjba vonultak és otthon vannak, mert sokféle klubot és társaságot találhatnak, ami kielégítheti az érdeklődési körüket, olyan tevékenységeket űzhetnek, amire azelőtt nem jutott idő. Emellett az unokákkal való foglalkozás is szükségszerűen nyitottá teszi az embert. (Azt mondják, hogy a gyerekek, a fiatalok társasága önmagában is fiatalító hatással van az idősebbekre.)

Az közismert, hogy emberi agy teljesítő képességét nem az idegsejtek száma határozza meg, hanem a köztük levő kapcsolatok mennyisége és minősége. Új idegsejtek rendkívül ritka esetekben képződnek, számuk az idővel csak csökkenhet, azonban egy adott neuron nagyon sok kapcsolatot képes létrehozni, és mindig új kapcsolatok jönnek létre, amikor megtanulunk valami újat. Mivel a neuronjaink száma sok milliárd, és a köztük levő kapcsolatok száma még nagyságrendileg ennél is több, az agyunknak vannak mindig tartalékai. Emiatt van az is például, hogy egy szélütés után is a nem károsodott agyterületek átvehetik mások működését és újra megtanulunk bizonyos készségeket, még idős korban is. Még ha a reakcióink valamivel lassabbá válnak is a kor előrehaladtával, az agyunk nagyon sokáig megőrzi a rugalmasságát, az idegsejtek közötti új kapcsolatteremtő képességét, ami az intelligencia egyik fő feltétele.

Az intelligencia leginkább úgy közelíthető meg a gyakorlatban, mint a környezeti hatásokra való reagálás általános képessége, kifinomultsága, az alkalmazkodó képességünk szintje. Ez egy bizonyos szintű nyitottságot feltételez, aminek nyilván lehet valahol egy optimuma is, hiszen a túlságosan sok információ már feldolgozhatatlanná válik. A megfelelő beállítódásunk persze nem fog tudni csodát tenni, az intelligenciánk nem fog tudni javulni vagy legfeljebb csak nagyon kis mértékben, viszont elkerülhető a túlságos bezárkózással együtt járó csökkenése is (feltéve persze, ha nincsenek fiziológiai jellegű problémák). A depresszió is egyfajta ördögi kör lehet, amikor az agyunk racionális információ feldolgozó működése lényegében leáll (átmenetileg feladja az alkalmazkodás igényét), a különféle terápiák pedig arra irányulnak, hogy kizökkentsék ebből a gödörből és ismét beindítsák. (Legtöbbször fiziológiás okok állnak a depresszió mögött, de olykor lehetnek mögötte nagyon is érthető magánéleti problémák is, és amikor kijövünk a gödörből lényegében "áthuzalozzuk" a gondolkodásunkat.)

Egy érdekesség, hogy a legtöbben általában intelligensebbnek tartjuk magunkat mint amilyenek vagyunk valójában, mert mi valahol a saját legjobb képességünket szoktuk nézni, a környezetünk pedig az átlagos teljesítményünk alapján ítél meg minket (nem pedig a távolugrónak az erős hátszéllel, a legjobb pillanatnyi formájában elért eredményét fogja alapul venni). Önmagunkat legtöbbször nem jól ítéljük meg, a környezetünk véleménye viszont eléggé egyértelmű szokott lenni rólunk.

A munkahelyünk például (a közfelfogással ellentétben) nagymértékben segítheti az intelligencia szintünk fenntartását kivéve persze, ha nagyon mechanikus és teljesen antiszociális tevékenységet végzünk. Amiatt van jó hatással, mert legtöbben ilyenkor nagyon sokféle, tőlünk teljesen eltérő felfogású emberrel találkozunk és kell, hogy együtt tudjunk működni, ami habár néha idegesítő lehet, de mégis alkalmazkodásra késztet minket. Szerintem a kissé fárasztó és idegesítő emberek társaságára időként szükségünk van, nem csak azokéra, akikkel általában egyetértünk. A nyugdíj után áll fenn inkább az elbutulás veszélye, nem elsősorban a kor miatt, hanem a kényelmes belterjesség, a bezárkózás következtében. A kényelmességen, igénytelenségen van itt hangsúly, mert előfordulhat, hogy nincsenek megfelelő külső vagy belső késztetések, hogy valóban használjuk az agyunkat, aminek az eredménye egyértelműen eléggé szomorú látvány. („Tata és mamóka.”)

A bezárkózás és a nyitottság hiánya persze nem csak idősebb korban lehet jellemző ránk, tipikusan erről van szó a különféle szekták, belterjes társaságok esetében is, ami tágabban értelmezett vallás és a politika terén egyaránt nagyon gyakori. A szektás felfogás nem igényli a gondolkodást csak a különféle elvek és dogmák folytonos mantrázását, emiatt gyakorlatilag kizárt, hogy egy szektás felfogású emberrel értelmesen tudjunk beszélgetni (vagy legalábbis vannak érzékeny témák, amiket mindenképp érdemes elkerülni). A fanatizmus szerintem ennél legalább egy fokkal jobb, mert ebben az esetben a gondolkodásunkat egy meghatározott céllal tudatosan szűkítjük be egy adott területre, a szektásság viszont teljesen ösztönös, ilyenkor a nyáj nyújtotta biztonságérzet érdekében képesek vagyunk feladni a gondolkodás igényét.