Bivalyerős ellenfelekkel szemben is nagyon jól helytállt a magyar válogatott az Európa-bajnokságon, csak nüanszokon múlott, hogy nem sikerült a világbajnok és Európa-bajnok ellenfelek valamelyikét legyőzni és elütni a továbbjutástól. Ez felerősítheti a nemzeti érzést és a rossz értelemben vett nacionalizmust egyaránt, az utóbbi esetben azokra gondolok, akik mindenben önigazolásokat keresve,egy sportteljesítménybe valami nagyobb dolgot látnak bele. Való igaz, hogy a válogatottunk igazi csapatként működött és a megfelelő, védekezésre épülő taktika nagyon jól bevált, az egyes játékosok viszonylag szerényebb egyéni képességei ellenére. Ebbe bele lehetne látni valami olyasmit, hogy a küzdőszellem, az összefogás, a foggal-körömmel történő védekezés példát mutatott az egész társadalom számára, hogyan lehetünk egyenrangú partnerei a „nyugatnak”, akik "nem vehetnek már minket félvállról" tágabb értelemben sem. Nagy hiba lenne ez.

Két példát is tudnék mondani arra, hogy akik ilyesmit gondolnak vagy éreznek, mért járnak teljesen téves úton. Az egyik az 1953-as angol-magyar, „az évszázad mérkőzése” az egész országot lázba hozta, a pártvezetés az ”imperialisták elleni győzelem” szimbólumát látta benne. (Most is hajszálra voltunk egy hasonló bravúrtól Münchenben.) Ettől nem lett jobb az emberek élete, és még akkor sem lett volna semmivel jobb, ha az 1954-es világbajnoki döntőt mi nyerjük meg. Egy másik hasonló példa Görögország EB győzelme 2004-ből: pár évvel később jött a gazdasági összeomlás… Ha reálisan akarjuk értékelni a magyar focit, akkor azt kell mondani, hogy a lényeg változatlan: továbbra is megtalálhatjuk benne ugyanazt a korrupciót, a látszatteljesítményeket, a kontraszelekciót és a dilettantizmust, ami a társadalom életének más területeire is jellemző.

A nagy magyar gazdasági csoda egyelőre még várat magára, bár az tagadhatatlan, hogy egyfajta fejlődési pályán vagyunk. A tényeket nézve az államadósság nem csökkent, a szegénység sem az egyre inkább elszabaduló infláció miatt, a vagyoni különbségek szintén növekednek (átlagfizetés és medián fizetés között nő a különbség), a magyar cégek nem lettek versenyképesebbek, az oktatás és egészségügy romokban. Sokak vagyona csökkent a járvány alatt, de az elit még jobban megszedte magát. A GDP növekedését mesterségesen fűtik olyan állami és EU pénzekkel támogatott beruházások, amelyekre nem biztos, hogy szükség van, és még olyan tényezők is mint például a hadiipar fejlesztése.

Az EU „mag-országaiban” még mindig nem értik, hogy milyen logikával működik nálunk az Orbán-rendszer. A NER hívei egy kétszáz éve letűnt világot vizionálnak, amelyet a modernitás alakított át nálunk is, pórnéppel és az őket védelmező arisztokráciával, ahol arra büszke valaki, ha nem fizet adót (nemesi kiváltság volt), az egyén jogai pedig a legkevésbé sem fontosak a társadalom „szükségleteivel” szemben. A legújabb törvény, amely a szexualitással foglalkozik, mintha egy keresztény fundamentalista állam irányába mutatna. Létezik ilyesmi ma is, igaz hogy csak kicsiben: az USA egyes államaiban. Ilyen értelemben eléggé amerikanizálódó társadalom irányába haladunk, ha nem a (filmekből jól ismert) tengerparti nagyvárosok, hanem a belső területek kultúrájához viszonyítunk, a konzervatív kormányunk értékrendje ennek elég jól megfeleltethető. (Beleértve a politikában a „két oldal” közötti versengést is.) Ezért ha az ún. „kultúrharcot” pontosabban be akarjuk határolni, az nem annyira „nyugatellenes” hanem inkább a lutheránus Észak-Európa értékrendszerével megy szembe, illetve mindazokkal, akik ennek a felfogásnak sok elemét átvették.

Ez másként is megközelíthető, hogy az identitáskérdésünk arról szól, hogy ha Németország a példakép és a bevált eljárásokat igyekszünk mind átvenni (mert ez a helyzet), és az ottani életmód a cél, akkor azt kell folytonosan megfogalmaznunk, hogy mért nem vagyunk mi mégsem németek.

Arra már rájöttek az EU politikusai, hogy a magyar jobboldali radikalizmus csak az „erőből ért”, a nemzetközi diplomácia szokásos nyelvén, a tárgyalásokkal nem befolyásolható. Még az Európai Bíróság döntéseit is úgy hajtja végre a kormányunk, hogy lényegileg sehogyan, mert mindig megtalálja a kibúvókat. Ez a fajta Dávid és Góliát küzdelem egyeseknek nyilván szimpatikus a gond csak az, hogy nem ez nem játék, se nem dzsúdó se nem foci, mert emberek sorsa múlhat egy-egy ilyen döntésen. Az is látszik, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzéknek is a mostaninál sokkal határozottabb és keményebb fellépésre van szüksége, ha bármiféle eredményt el akar elérni. A liberálisabb felfogásúak nálunk most ha kompromisszumokat keresnek, akkor arra a lovagra fognak emlékeztetni a Gyalog-galoppból, akinek a kezeit és lábait is levágták és akkor javasolta, hogy „Na jó, egyezzünk ki döntetlenben”… Legalábbis én most ennyire sötétnek látom a helyzetet.

A különféle ideológusok nagyon szeretnek mindent címkézni, ami az őket követő nagy tömegeknek, a kevéssé tájékozott emberek számára ad útmutatást, ők sem hiszik komolyan, hogy a „liberálfasiszta” a „diplomás kommunista” jelzők valamit is jelentenének. Nem veszik figyelembe azt a megfigyelést, hogy a szélsőségesek a patkó két szárához hasonlóan mindig közelítenek egymáshoz: az egyre radikálisabb jobboldali politika egy idő után nagyon közel tud kerülni a jellegét tekintve a kommunista diktatúrákhoz. Egy másik tényező, hogy a „mi csak védekezünk” szlogen sem túl jó, egy külön lapra tartozó téma az, hogy a családokat mennyire kellene és mitől „megvédeni”, de ettől eltekintve ha valaki védekezik, az sokakat törvényszerűen ki fog zárni a „várból”, mert esetleg e kicsit eltérő elképzeléseik vannak az életről mint amit a „várfalak” szigorú normái megengednek. (Az is kérdéses, hogy mit fognak csinálni azok, akik a várban vannak? Néznek ki a lőréseken? Veszekednek egymással? Tespednek?)

Jelenleg a befelé fordulás tendenciája még inkább erősödik, amit az is mutat többek között, hogy a diploma megszerzéséhez idén sem fog kelleni nyelvvizsga. Pedig lett volna végre egy olyan terület, ahol a tudás nem „bemagolható”, hanem rendszeres gyakorlással sajátítható csak el. Aki nem tanul meg egy nyelvet legalább középszinten, nem csak a tájékozódó képességét csökkenti (maradnak számára a magyar nyelvű médiumok), hanem elmulaszt egy lehetőséget a képességfejlesztésre is. (Sok pozitívumát írták már le az idegen nyelv tudásának: például az idegen nyelven racionálisabban gondolkodunk.)

Az a kérdés is megfogalmazódik, hogy van-e még esély a kommunikációra a különféle felfogású emberek között? Az látszik, hogy aki közvetítőként lép fel, az rendszerint egyik fél szemében sem hiteles, ezeket mindkét oldalon utálják...

Ha a keresztény értékrendet elfogadva, az ember Isten képmására teremtetett, akkor képes arra, hogy elválasszon egymástól különféle dolgokat. Ezzel szemben mindig ugyanazt az ócska trükköt adják el nekünk már évek óta: konzervatív felfogású emberek ösztöneinek felkorbácsolásával önellentmondásos és homályos értelmű törvényeket erőltet rá a kormányunk a társadalomra. Ezek a törvények érzelmi alapon összemosnak egymástól teljesen különféle jelenségeket, amelyekben közös, hogy a „dekandens nyugati civilizáció hibás értékrendje miatt terjedhetnek”.

Igazából racionális érvek nincsenek a törvények mögött

Még egyetlen TV műsort sem láttam, ami a homoszexualitást népszerűsítette volna, sőt nem is hallottam ilyenről. Nem is nagyon értelmezhető hogy mit jelent a „népszerűsítés”, az új törvény megalkotói egyetlen tudományos kutatásra sem hivatkoznak, csupán különféle homályos félelmekre alapoznak. A folyamatos kulturális változások mindig felszínre hoznak olyasmit, ami sokakat zavarnak: egy időben ilyen volt a farmernadrág, a hosszú haj és a rock zene is, sokan be akarták ezeket tiltani egy időben. Igazából 30 év felett mindannyian konzervatívvá válunk többé-kevésbé az idő múlásával, sok újdonság van, amit nem tudunk megemészteni, a politikusok nagyon szépen felfújják ezeket és kihasználják a népszerűségük növelésére. Ilyen újdonság lehet például az is, ha a homoszexualitás nyíltan vállalható, ami nyilván csak azok számára lehet fontos, akik alanyai ennek a jelenségnek. Mondjuk ki, hogy a liberalizmus arról is szól többek között, hogy a másik embert nem közösíti ki a társadalom amiatt, ha testi fogyatékos, a többséghez képest más származású vagy esetleg eltérő szexuális orientációjú, mert éppen a társadalom elemi érdeke az, hogy minél több állampolgár legyen képes a tehetségével hozzájárulni a társadalom fejlődéséhez. A homoszexualitás is értelmezhető egyfajta fogyatékosságként (mint például a színtévesztés).

A törvény emellett a gyereket (voltaképp a 14 éven aluliakat) összemossa a serdülőkkel (18 év alatti kiskorúakkal). A pedofília egy betegség, ami pszichiátriai vagy minimum pszichológusi kezelésre szorul, teljesen függetlenül attól, hogy a törvény (teljesen jogosan) az eddigihez képest nagyobb szigorral bünteti a gyermekek molesztálását. A pedofil nyilvántartás erősen kérdőjeles ötlet, egyrészt mert megvalósítani lehetetlenség, másrészt mert amúgy is léteznek különféle bűnügyi nyilvántartások. A családok fokozottabb védelmére a most elfogadott törvény aligha alkalmas, egy ideológiai hitvallásnak hangzik inkább, mint a gyakorlatban jól használható eszköznek.

A katonás társadalom építésébe viszont nagyon jól beleillik

Egy nagyon koherens, ókonzervatív társadalomképről van itt szó, ami az egyént teljesen alárendeli a közösségnek, valójában a régi paraszti társadalmakban még ez volt a norma, a polgárosodás szüntette meg. A speciális készségek itt nem annyira fontosak, mint a társadalom látszólagos „egysége”, ezért aki nem illik a normákba az inkább csak bujkáljon (legyen akár hajléktalan), a legfontosabb mindig a közösség létszámának és erejének a gyarapítása. A „normalitást védő” törvények, a demográfia javításának folyamatos sulykolása és a haderőfejlesztés egyaránt beleillik ebbe a vonalba.

Ne állandóan azzal foglakozzunk, hogy mit mondott Orbán

A törvényekkel mindenképpen foglalkozni kell, de azon rugózni folyamatosan, hogy a miniszterelnök mit mondott tegnap (mert biztos, hogy mondott valamit, olyan nincs hogy nem mond semmit), és hogyan értelmezzük a szavait, ez már elég súlyos társadalmi kórtünet. A vezérelvű táradalom önbeteljesítő jóslata működik így, hiszen mindig a „vezér” legutóbbi böffentéseire kell figyeli. Én például nem olvastam el, hogy mit mondott Orbán arról, hogy Európának milyennek kellene lennie szerinte. Igazából ez irreleváns információ, talán akkor lenne érdekes, ha legalább három-négy másik, nála jelentősebb európai vezetővel együtt mondta volna. Ez körülbelül olyan, mint hogy bemegyek a munkahelyemre és elkezdem mondani, hogy szerintem milyen kellene, hogy legyen, ez inkább csak idegesíteni fog másokat. Azt pedig ne Orbán és Varga Judit félék akarják megmondani, hogy melyek az európai alapértékek, főképp amikor cinikusan bármikor felrúgják ezeket a pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelően. A különféle politikai üzengetések se rám tartoznak, értsenek belőle azok, akiknek szól. Az pedig beteges dolog, hogy folyamatosan megy a kampány és a választási hirdetések, amikor a választás még nagyon messze van.

A társadalom átnevelését olyan emberek és olyan politikai szervezetek tűzték ki célul, akiknek az erkölcsi hitelessége és a jó szándékai igen csak megkérdőjelezhetőek, és mindig jön egy újabb trükk, egy újabb kampánytéma, amivel folytatni lehet a harcot a képzelt ellenségek ellen. A közmédia agymosásának jól látható az eredménye, amikor egy ismerősünk magából kikelve szid, teljesen összefüggéstelen mondatokkal egy olyan jelenséget, ami az ő életére a legcsekélyebb hatással sem bír.

Matolcsy és Orbán beszélgetnek, valahogy így. M: A gazdasági növekedés várhatóan 5,5% alatti lesz idén.  O: Na mibe fogadjunk, hogy elérjük? M: Legyen mondjuk 400 milliárd? O: Rendben. Kiszórjuk a választáson.

Orbán Viktor ismét magához ragadta a kezdeményezést, ismét ő akarja meghatározni, hogy miről beszéljen a közvélemény. Az utóbbi időben jellemzően már a nyolc általánost végzettek szintjén kommunikál, kihasználva többek között azt is, hogy nincs adótudatosság nálunk. (Az adótudatosság egyik jele lenne az is, ha valaki büszke arra, hogy sok adót fizet, mert hozzájárul az állami közszolgáltatások magasabb szintjéhez.)

Nincs gazdasági teljesítmény, nincs mit elosztani sem

A 2020-as gazdasági visszaesés a járványügyi lezárások miatt körülbelül akkora visszaesést jelentett, amit idén tudunk nagyjából behozni. (A valós visszaesés szerintem nagyobb volt mint a statisztikákban mért, mivel több állami szolgáltatás is felfüggesztésre került, azonban ennek nincs jelentősége, mert a „visszapattanás” is arányosan nagyobb lesz idén). Valójában nincs olyan többletjövedelem, amit hirtelen el lehetne osztani, sőt a járvány elleni védekezés többletkiadásai még meg is növelték az államháztartási hiányt. Miközben horribilis pénzek mennek továbbra is az állami beruházásokra és jelentősen megnőttek a hadikiadások, a GDP 1%-os nagyságrendjét kitevő, családtámogatás formáját öltő választási pénzszórás igen jelentős tétel (amire még a kormány rá is tehet egy-két lapáttal, ha nem állnak jól a dolgok).

A vállalkozások jobban megszenvedték a tavalyi évet mint a bérből és fizetésből élők

Igaz, hogy nőtt a munkanélküliség tavaly, viszont volt némi reálbér emelkedés, amihez állami bértámogatás is társult bizonyos hónapokban. Amellett, hogy néhány területen a dolgozókra óriási terhet rakott a járvány, (ezért a pótszabadság kiadása sok esetben helyénvalónak is tűnik) más ágazatok viszont teljesen lenullázódtak, (pl. a teljes szórakoztatóipar) és összességében a vállalkozások mintegy fele a vagyonfeléléssel tudta csak túlélni a tavalyi évet valamint az idei év első öt hónapját.

A hitelmoratórium nem tartós segítség

A hitelmoratórium is voltaképp vagyonfelélés, hiszen átmeneti könnyebbséget jelent, és habár a „kamatos kamatot” a pénzintézetek lenyelik, a moratóriumi összegre a kamat továbbra is ketyeg (ezt sokan szerintem nem értették, akik beleléptek ebbe a rendszerbe). Rövidtávon jelenthet csak segítséget ez a megoldás, hosszabb távon megnövelte a törlesztő részleteket. Sokan most bajba fognak kerülni, habár az is borítékolható, hogy az állam bácsi majd megint közbelép és a tartozás egy része leírható lesz. (Az adófizetők terhére persze.) Nagyon sok vállalkozás épp csak elvegetált valahogy, a „csókosaknak” persze tovább nőtt a vagyona 2020-ban is.

Nem az kap segítséget, akinek legjobban kellene

Ha valaki munkanélkülivé vált tavaly, akkor kevesebb adót fizetett be ergó kevés támogatásra lesz jogosult akkor is, ha gyereket nevel. Ettől függetlenül a családok kevesebbet költöttek a járvány alatt, emiatt több pénzük van. Az kap pénzt, akinek nincs rá szüksége, akinek kellene az keveset vagy alig (ez tipikusan így szokott történni az Orbán-kormány alatt). Nyilván érdemes valamilyen kárpótlást adni azért is, hogy a gyerekekre otthon kellett felügyelni, aminek formája lehetne például üdülési csekk (SZÉP-kártya plusz összeg), a mérték viszont közel két havi kereset, ami elég komoly túlzás (Egy havi kereset 8,5% az SZJA pedig 16%). Az is érdekes, hogy mi van, ha a gazdasági növekedés csak 5,4% és mi van akkor, ha valakinek a gyereke már 19 éves volt tavaly (nagykorú, ergó nem kell „nevelni”), de továbbtanul, vagy mi van ha már dolgozott? Ezekből is látszik, hogy a koncepció mennyire buta és korlátolt.

Az állami szolgáltatások színvonalának romlása

Ez megint adótudatosság kérdése, hogy ha az állam kevesebb adót szed be, akkor az állampolgár nem kell, hogy emiatt örüljön, mert az állami szolgáltatások romlásával lehet számolni. A magyar államnak azonban már egy ideje fogalma sincs arról, hogyan lehet javítani mondjuk az egészségügy színvonalán (ehhez rendszerszemléletben kellene gondolkozni), az oktatásra való költést pedig jórészt feleslegesnek tartja (engedelmes állampolgárra van szükség, nem jól képzettekre). Az önkormányzatok is el tudnák költeni a pénzeket a helyi szolgáltatások javítására, azonban a nem-fideszes önkormányzatokat Orbánék direkt lerohasztják. („A bosszú jéghidegen fogyasztva a legjobb.”) A felduzzasztott államapparátus leginkább a pénzlapátolásra szolgál és a társadalom életének agyon szabályozására.

A fizetés módja: adósságnövekedés és infláció

Ha a piacra hirtelen sok pénz ömlik, az megnöveli a keresletet és sok mindent megdrágít. Jó példa erre a CSOK, babaváró hitel, felújítási családtámogatás esete is, ami a nem családosak számára szinte ellehetetlenítette az építkezést és lakásfelújítást. A különféle támogatásokat a piaci szereplők rendszerint elosztják egymás között, most is ez történt, bár a hivatalos inflációban ez nincs benne. Ha megint egy csomó pénzt oszt az állam a jövő évi vállalkozások előtt, akkor sok minden méginkább megdrágul, és a KSH-nak folyamatosan változtatnia kell majd a „fogyasztói kosár összetételén”, hogy a kormány számára elfogadható szint jöjjön ki. A támogatást most is azok fizetik majd meg, akik nem részesülnek belőle egyrészt áremelkedés, másrészt később kivetésre kerülő, rejtett adók formájában.

Tipikus önkényuralmi döntés

Magyarország deklaráltan nem jogállam többé (akárhogy is próbáljuk ezt kimagyarázni), az emberek élete nem kiszámítható játékszabályokon, hanem ad-hoc kormányzati döntéseken múlik. Az rendben van, amikor az embereket a társadalom számára olyan hasznos tevékenységekre ösztönözzük mint a gyermekvállalás, de az nincs, amikor utólag díjazzuk ezt egy adott alkalommal. Azért is önkényes, mert nem ismer határokat és mértéket a jövedelmek újraosztásában, a jogszabályokat utólagosan igazítják az egyes döntésekhez.

Az egyénnek gyakorlatilag nincs értéke csak a csoportnak

Ezt mondjuk ki végre, hogy a NER rendszerében az egyéni érdeket annyira alárendelik a csoport érdekének, hogy az egyén nem értékes többé, legalábbis gazdasági értelemben véve nem az. Hogy mi a csoport számára értékes, azt egy szűk kör ideológiai alapon működő döntései határozzák meg. (És persze másokat vádolnak ideológiával, mert a legjobb védekezés mindig a támadás.) Erre példa az is, hogy a nyugdíjemelést és a nyugdíjprémiumot százszor is bejelentik a közmédiában a kiutalás előtt, hogy így többnek tűnjön. Valójában a nyugdíjprémium nevetséges összeg, zsebpénz amellett, hogy a nyugdíjakat a kormány reálértékben nem emelte 2010 óta. Ez egy példa arra, hogy a kormány mennyire tartja fontosnak a nyugdíjasokat, de hasonló megállapításokat lehetne tenni arra a korosztályra is, amelyik még dolgozik, de már nem nevel gyerekeket. A társadalmi igazságosság és méltányosság már régóta nem szempont.

Belarusz párhuzamok

A döntések intellektuális szintje nálunk is a Lukasenka-rendszert közelíti, többek között a homofóbia folyamatos propagálásával (a „pedofil ellenes törvény” címszó alatt). A társadalom visszasüllyed egy régebbi etikai szintre amellett, hogy a „gumitörvények” alapján szinte bárki ellen lehet majd eljárást indítani azon az alapon, hogy családellenes vagy keresztény ellenes. A tendencia iránya jól látható, ha az 1990-es Orbánt összehasonlítjuk az 1998-assal és a mostanival, ezt a vonalat meghosszabbítva, a kormányfő intellektuális hanyatlását látva sok jóra nem számíthatunk.

Mégis, ki fizeti végső soron a számlákat?

A kérdést általánosítva: Ki fizeti a magyar gazdaságba belenyomott rengeteg pénzt? Az EU támogatások annyira nagy tételt képviselnek, hogy egész ágazatokat tesznek nyereségessé (mezőgazdaság, építőipar), jelentős teljesítmények nélkül is. A vállalkozások társasági adója is alacsony szintű, a kormány továbbra is támogatja azt, hogy egyes multi cégek számára adóparadicsom maradjunk, még az OECD ellenében is. Rengeteg pénzről van szó, de honnan van ennek a fedezete végső soron? Számomra egyértelműen a természet kirablása a fedezet, az anyagpazarlás és az energiafelhasználás jelenlegi szintje folyamatosan növeli az adósságunkat a természet iránt, amiben cégek és állampolgárok egyaránt szerepet játszanak. Ez az adósság pedig kamatos kamat formájában gyűlik, ezt felismerve az EU egyes országaiban már megvannak a tervek arra, hogyan lehet ezt az adósságnövekedést megállítani és elkezdeni törleszteni.

Orbánok nem szeretik a környezetvédelmet

Elméletileg egy globalizáció-ellenes, a hagyományos gazdasági formákat támogató kormányunk van, amely a környezetvédelem pártján kellene, hogy legyen. Az a gond viszont, hogy nem nagyon értenek hozzá, nem tudják az ideológiába beilleszteni és a közvéleményt megfelelően terelni oly módon, hogy a kezdeményezés náluk maradjon. (A harcos mentalitás és a környezet védelme nem nagyon fér össze.) Maradnak inkább a kádárista iparosításnál, a termelés pörgetésénél és a látványos terveknél, az ideológiai víziók megvalósítása érdekében nagy tételben játszanak, és mennek előre mint egy buldózer.

A magyar demokrácia hagyományai jelentősek, évszázadokon át mindig léteztek nálunk az egyeduralommal szemben fellépő, hatalommegosztást kiharcoló intézmények, mint például az Aranybulla, a vármegyei önkormányzatok vagy a rendi országgyűlések. Működött egyfajta kvázi parlamentáris demokrácia a dualizmus alatt és még inkább a Horthy-rendszer idejében valamint még a II. világháború utáni években is, amit a kommunizmus idejének látszat-parlamentarizmusa váltott fel negyven éven keresztül. Mostanában megint van egy olyan érzése az embernek, hogy a parlament jó ideje inkább csak díszlet, a kormánypárti képviselők ugyanannyira vakon megbíznak Orbánban mint annak idején Medgyessyben és Gyurcsányban. (Nem beszélve arról, hogy nálunk jó néhány év óta mindig „rendkívüli állapot van”, akkor is az van amikor nincs, mert így a kormány még inkább szabad kezet kaphat.)

Egyéb tényezőket is figyelembe véve mint a például a sajtószabadság és a bíróságok működése Magyarország ma kevésbé demokratikus ország például Ausztriához képest. Aki ezt vitatja, állítson össze másfajta pontozásos értékelést és prezentálja, akkor tudunk min vitatkozni, az számomra önmagában nem eléggé jó érv, nem egy aduász, hogy mert „liberális véleménydiktatúra”. A demokrácia deficit nálunk önmagában talán nem is lenne annyira nagy baj, a tendencia iránya, az önkény erősödése már aggasztóbb. Ezen kívül érdemes megnézni azt, hogy az olajnagyhatalmak kivételével minden fejlett országban demokrácia van és kevésbé fejlettek jó részében is, összességében a világ országainak több mint a felében, ezért számomra egyértelmű visszalépést mutat az autokrácia irányába történő elmozdulás.

Úgy tűnik, hogy a demokrácia leginkább kulturális kérdés, például a volt angol gyarmatokon jellemzően megvalósult valamilyen szinten, viszont nem jellemző a Szovjetunió utódállamaira és a kommunisták által támogatott országokban (Kuba, Venezuela, Észak-Korea, Vietnam, Laosz, stb.), Kína pedig már önmagában egy külön kategória. A demokrácia az iszlám országokban is viszonylag ritka vagy gyengébb szintű. Az viszont nem igaz, hogy kulturális hagyományok hiányában ne lenne megvalósítható, erre példa Japán, Dél-Korea, vagy Tunézia, egyéb afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok. Ez azt mutatja, hogy a „demokrácia export” értelmetlen kifejezés, mert egyes országok önként is át tudták valamennyire venni az egyes elemeit, viszont az "amerikai demokrácia export” leginkább erőfitogtatásról szólt, ami nem parlamentarizmust, hanem további erőszakot hozott létre.

A demokrácia számomra tágabb értelemben véve is kulturális jellegű kérdés, egy kulturális szintet jelent, amellett hogy sosem egy ideális állapotról van szó és mindig újraértelmezi magát valahol az anarchia és az önkényuralom között félúton. Ahol ez az egyensúly felborul, akár kicsiben vagy nagyban, ott demokráciáról már nem beszélhetünk. Az anarchia felé mutat például az is, amikor lehurrognak embereket akár egy tüntetésen, vagy a virtuális térben tombol az agresszió. Amikor már a hangerő a legfontosabb, ott a demokratikus kultúrából elvész a kultúra. Lehet hogy naivitásnak hat manapság, holott magától értetődőnek kellene lennie, hogy a szólásszabadság azt is jelentse, hogy aki a szólás szabadságával él az ne az indulatok szintjén, hanem artikuláltan, felelősen fogalmazza meg a véleményét. A demokráciához tartozna az is, hogy meghallgatom a másikat és megpróbálom megérteni az álláspontját, nem indulatokkal reagálva le, hanem a közös pontokat keresve, ami valljuk be nagyon nehezen megy mindenkinek. Viszont mindkét esetben csorbul a demokrácia, akkor is ha a véleményt nem a megfelelő módon fejtik ki és akkor is, ha másokét nem veszik figyelembe (nem próbálják meg értelmezni amit mond).

A demokrácia ezen kívül nem jelenthet folyamatos harcot, fontos vonása, hogy mindig időnkénti megméretődésről van szó, mert éppen amiatt jött létre, hogy a társadalom az erőforrásaival takarékosan bánjon, a kreativitást ne egymással szembeni folytonos harcra pazaroljuk el (amellett, hogy a teljes hatalomcentralizációt is megelőzze). A rendszert valójában szabálykövető állampolgárokra szabták, sem mint harcos típusúakra. Ez nem egy focimeccs, ahol minden héten újabb forduló jön az A és a B csapat között, ilyen szempontból eleve hiba volt nálunk az is, hogy a kétpólusú, agresszív angol-amerikai pártrendszer felé sodródtunk. Simlisségre, dörzsöltségre persze szükség van, bizonyos szintű agresszivitásra szintén, ezt tudattalanul el is várjuk a vezetőktől, éppúgy mint azt is, hogy ez ne váljon gátlástalansággá.

Senki nem lehet elég okos, szerintem majdnem mindenki tud olyan választást mondani, amikor megbánta a szavazatát (vagy azt, hogy nem ment el szavazni). Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a magyar állampolgárok rendszerváltás utáni nyolc parlamenti választás többségében, szerintem úgy hat esetben eléggé jól döntöttek a parlament összetételét tekintve, ami nem annyira rossz az arány. Valójában „megmondó emberek” nincsenek, (kivéve persze az önjelölt prófétákat), inkább csak közös gondolkodás és a vélemények ütközése, ahol fontos a tisztelet, mert nagyon ritka eset az, hogy valakinek valamiben 100%-ban igaza legyen, ennél sokkal gyakoribb hogy hülyeségeket beszélünk.

Egy alapvetően demokratikus kultúrájú ország vagyunk és „keleten” nem nagyon van mit keresnünk, akármennyire szeretnének egyesek vezérelvű rendszerben élni. Nemrég lezajlott népességrobbanásból élő gazdaságok, zárt kultúrák, ahova senki nem akar bevándorolni, az ott élők pedig leginkább azért boldogok, mert nem nagyon tudják, hogy máshol milyen az élet, vagy hogy milyen lehetne. Bármiféle „keleti nyitás” számomra csupán politikai szemfényvesztés.

„Annyian vannak mint az oroszok.” Ismerős ez a mondás valakinek? Nagyapáink, dédanyáink idejéből származik abból az időből, amikor elözönlöttek minket az orosz katonák. Na most Kína lakossága közel tízszerese az oroszokénak, de az USA-énak is több mint négyszerese. Kína Európánál valamivel kisebb területén közel kétszer annyi ember él, pedig Európa nem egy ritkán lakott kontinens, felfoghatatlanul nagyszámú emberről van tehát szó. A poént lelőve, (előrebocsátva, hogy ez egy kicsit Kína-ellenes cikk lesz), szerintem a titkuk nagyrészt ebben áll, hogy rengetegen vannak, látványos eredményeik nem kis részben a nagy számok törvényén alapulnak.

Az oktatási rendszerben nem kell csodát művelniük, elég ha a lakosság átlagos IQ-ja megközelíti a nemzetközi átlagot. (Ha kisgyerekkorban az ember kielégítő táplálékhoz jut és a családi közeg is inkább támogató, nem pedig folyamatosan stresszelő hatású, akkor ez a szint nem elérhetetlen.) Ha a kínai lakosság IQ-ja átlagosan 100, akkor a normál eloszlás alapján több mint 2%-a minden bizonnyal 130 feletti, ami legalább 28 millió embert jelent. Nincs szükségük különleges oktatási rendszerre, elég könnyű a legjobb képességű gyerekeket kiemelve „versenyiskolákat” létrehozni és ott nagyon jó teszteredményeket felmutatni. Ezekben az iskolákban pedig úgy tűnik, hogy nem feltétlenül az innovatív gondolkodásra nevelik a fiatalokat, hanem valószínűbbnek tartom, hogy az adott szakterület legjobb gyakorlatainak átvételére (ami még önmagában nem lenne baj, hiszen az USA felsőoktatása is ezen alapul).

Kína technológiája igazi újításokat nem tud felmutatni, de nagyon jól tudnak lopni és az ellopottakat összeépíteni egy-egy készülékben. A kínai gondolkodás köztudottan nagyon praktikus jellegű, de a termékeiknek nincs jelenleg még semmilyen egyedi arca. Például a japán a precíz technológiájáról, a német a robosztus megbízhatóságáról, a francia és olasz a formatervezéséről vált híressé, az amerikai pedig a leginkább high-tech, a „kínai” a köznyelvben egyszerűen csak olcsó és nagy tömegű áru szinonimája. Úgy gondolom, hogy azért ez a helyzet meg fog változni, például most is vannak olyan sportágak, ahol a kínai versenyzők egyeduralkodók, ehhez hasonlóan a gazdaságban is lesznek olyan területek, amelyek már nem a kínai munkaerő olcsóságán és tömegességén fognak alapulni.

A COVID vakcinájuk viszont nem túl fényes bizonyítványt állít ki róluk, mert amellett, hogy múlt századi technológián alapul és ráadásul drágán állítható elő még kínai bérek mellett is, a többihez képest kevésbé hatékonynak is tűnik. (Ami nem is meglepő, mivel ha egy immunrendszer egyszerre a vírus összes fehérjéjére, 29 célpontra lő az sokkal kevésbé lesz hatékony mintha a legfontosabb pontját, a tüskefehérjét veszi célba.)

Nagy előnyük még a gazdaságfejlesztés szempontjából a lakosság koncentrált volta, hiszen a terület kevesebb mint felét adó keleti részeken él a lakosság 94%-a, egyes tartományokban tehát hihetetlen nagy a népsűrűség. Igaz, hogy a 20.század nagy részét lényegében átaludták, de a keleti nagyvárosaikra jelentős hatással volt Japán, Dél-Korea, Tajvan és leginkább Hong-Kong példája, gazdasági sikertörténete. A lakosságszámban hozzájuk mérhető Indiához képest a konfuciánusnak nevezett kultúrájuk sokkal inkább praktikusnak és cél-orientáltnak mondható, ez is lehet egy fontos tényező a kínai gazdaság szárnyalásában.

Most nem akarok abba mélyebben belemenni, hogy egy kommunista vezetésű országról van szó, ráadásul egy birodalomról, amelynek nyugati tartományai valójában gyarmatok. Az érdekesebb kérdés számomra, hogy a gazdaságilag megerősödött nagy országok mért akarnak terjeszkedni és a befolyásukat növelni. Ez ha jobban belegondolunk, nem mindig racionális és nem magától értetődő, szerintem egyszerű hataloméhség lehet mögötte. Történelmünket végignézve nem nagyon van kivétel a világon sehol ez alól, mert a terjeszkedés népszerű politika az adott országon belül és nincs olyan belső korlátja, ami fékezőleg hatna, a nacionalizmust könnyű feléleszteni. (Nagyon sok politikai jelenségnek, folyamatnak nincs ilyen jellegű korlátja, például a Fidesz jobbratolódásának és hatalomnövelésének sincs manapság). A kínai terjeszkedés szerintem leginkább presztízskérdés, az USA-val való gazdasági háborúskodás is inkább presztízs küzdelem. Éppúgy mint amikor a „nyugati tömb” és a keleti „szocialista tömb” küzdött egymással, Moszkva és Washington annyira messze voltak, hogy a befolyási övezetek felosztása nem jelentett nehézséget, és most is alighanem hasonló a helyzet Peking és Washington vonatkozásában. A kínai terjeszkedés elvben leginkább Ázsia keleti országait veszélyeztetheti, de a gyakorlatban igyekeznek különféle „támaszpontokat létrehozni” minden gyenge országban (például Kelet-Afrikában), különösen azokban, ahol a vezetés is korrupt.

A dolog érdekessége az, hogy a kevéssé tájékozott embereket nálunk (és a világ más részein hasonlóképpen), nem nagyon érdekli a felsőoktatási rendszer, és a „kínai” az ő számára az ügyes kínai árusokat jelenti, akik valahogy csak-csak eléldegélnek, egyszerű és ártalmatlan emberek. A nagyságrendeket pedig végképp nem érti korunk átlagembere, a „milliárd” szónál a legtöbb ember gondolkodása leáll. Az viszont borítékolható, hogy egy esetleges kormányváltás esetén a Fudan egyetem projektje korunk Bős-Nagymarosává válhat, egy olyan beruházássá, amit sosem fejeznek be.

A különféle elméletek nem nagyon működnek a gyakorlatban, a társadalmi viszonyokra alkalmazva általában erőltetettnek és felszínesnek tűnnek számomra. Vannak persze egyszerű és jól alkalmazható, józan ésszel is felfogható szabályszerűségek, de a nagy elméletek kora úgy tűnik, a társadalom- tudományokban véget ért, be kellene ezt látni.

Horthy és Kádár rendszere: csak felszínes hasonlóságok

A „magyaroknak erőskezű vezetőre van szüksége”: ezt a mítoszt a történelmi tapasztalatok egyáltalán nem támasztják alá. A Horthy és Kádár korszakok teljesen más alapokra épülnek: Horthy egy katonaember volt, aki a területei nagy részét elveszített országban képviselte a stabilitást. Kádár ezzel szemben Moszkva helytartója volt, akit a politikai stabilitásért megjutalmazva kicsit nagyobb pórázra lehetett engedni. Mindkét első számú vezető hivatali ideje alatt egyébként három vagy négyféle, eltérő irányvonalakat képviselő kormány működött. Ha pedig megnézzük Magyarország miniszterelnökeinek listáját, egyedül Tisza Kálmán az, aki egyhuzamban 15 évig volt kormányfő, a 2-4 év mondható leginkább tipikusnak.

Orbán Viktorról elmondható, hogy egyrészt tanult elődeinek a hibáiból, másrészt a demagógia mindenféle eszközeit bevetve tartja egyben (ma még) a szavazóbázisát. Semmilyen elv vagy történelmi tapasztalat nem szól amellett, hogy nálunk is bebetonozza magát egy orosz-belorusz típusú kvázi-diktatúra vagy ún. hibrid rendszer, ennél sanszosabb az állampolgárok fokozatos kiábrándulása az egyszemélyi vezetés eszméjéből. A fenyegetettség érzés kiváltotta biztonságra törekvés ugyanis nem tartható fenn folyamatosan. Hosszú ideig hatalomban levő keleti diktátorok példaként mutogatása leginkább csak egy maroknyi kisebbség titkos vágyait fejezi ki, elfeledve azt, hogy ezek a vezetők a saját országaiknak hosszú távon többet ártottak, mint használtak. Egyébként pedig keleti uralom volt már nálunk nem túl régen és 40 éven át tartott, vissza is vetette az ország fejlődését.

Centrum és periféria a gyakorlatban nem határolható el élesen

Egy teljesen másfajta dogmatizmus a szememben, ha az egyébként jó meglátásokat tartalmazó centrum-periféria elméletet erőltetjük. Kína például egyszerre gazdasági-politikai centrum is és periféria is. A nézőpont nagyon szubjektív, leginkább csak különféle lépcsők vannak a gazdasági fejlettség és életszínvonal tekintetében, a spanyol-olaszhoz képest magasabb szinten van a német és a svéd, de náluk is magasabban a svájci és a norvég. Ráadásul az egyes országokon belül inkább léteznek centrumok és perifériák is. A „centrum” működése nem azon alapul, hogy kizsákmányolja a „perifériát”, leginkább csak van egy legalább jó fél évszázados előnye vele szemben gazdasági fejlettségben. (Egyébként pedig Európában sokáig létezett egy pár száz km-es körzet, kb. London-Amszterdam-Párizs háromszögében, ahol az újítások nagy része megszületett, hozzájuk képest évszázadokon át minden periféria volt, mindenki átvette azt, ami valahol kitaláltak.)

Nem tartom igaznak azt az állítást, hogy „szükségszerűen beleragadunk a közepes fejlettségű országok csapdájába”, bár ez a fajta veszély sem elhanyagolható, ha nem tud elég szakembert képezni az oktatási rendszerünk. A gazdasági fejlődésünk egyértelműen látható, lassanként megközelíthetjük a mediterrán régió átlagát (vagy legalábbis a görögöket és a portugálokat), a Balkánhoz képest pedig megőrizhetjük az előnyünket. A fejlődési pálya fenntartása nem akkora nagy „kunszt”, elég az is, hogy a kormányok ne kövessenek el nagy szarvashibákat. A liberalizált és piacvédő politikát szokták az egyes országok kombinálni, mindkettőt megfelelően adagolva, viszont kapitalizmus ellenességgel ez az út nem járható. Gyöngyös-bokrétás kistermelés nem elég ahhoz, hogy felhúzza a gazdaságot, ami ehhez kell, az leginkább erős és jól működő magyar cégek nagy száma, a ronda és robosztus tömegtermelő kapitalizmus, vagy modern vállalati kultúra meghonosítása, ha ez az elnevezés jobban tetszik. (Ami viszont egyáltalán nem ugyanaz mint a vadkapitalizmus.)

Ennek kulcsa pedig az együttműködés és bizalom fejlődése, ami fokozatos, de jól látható folyamat a versenyszférában, az államiban sajnos kevéssé, ott sokáig fennmaradhatnak a régi rossz reflexek. A régebbi, félelemre építő magatartásformák fokozatosan kikopnak és felváltják ezeket az együttműködésen alapulók, - egyszerűen ez a folyamat gazdaság és társadalom fejlődésének alapja.

Dogmatikus identitásharc és „kulturális önvédelem” Európa keleti felén

Önmagában az identitáspolitika teljesen rendben van, sőt pozitív tartalmakat hordoz. Az egyes minták mechanikus átvétele nem is működik, ilyen értelemben valóban nincs „demokrácia export”, másféle értelemben viszont nagyon is létezik, hiszen a tapasztalatok szerint a legtöbb ország másféle módon, eltérő ütemben de hasonló intézményeket vezet be. (Például nem fogadjuk el a családon belüli erőszak ellenes „isztambuli egyezményt”, a törvénykezésünk mégis követi annak a szellemiségét.) A bevezetés módjai, tempója és a prioritások, ez minden országban más, mi például a családvédelem területén elég jól állunk, a környezetvédelem terén viszont le vagyunk maradva másokhoz képest.

Sok esetben hozunk olyan szimbolikus és értelmetlen törvényeket, amelyek kimondottan dogmatikusak és életszerűtlenek. A pedofil nyilvántartás például ilyen, nem véletlen, hogy eddig csak két országban kísérleteztek vele. Létezik olyan, hogy bűnügyi nyilvántartás és egyes munkakörök betöltéséhez megkívánt erkölcsi bizonyítvány kiállítása (ezen lehetne finomítani, hogy milyen munkakörök esetében mi számít kizáró oknak). Ne tolják át az állampolgárra, hogy ellenőrizgesse a nyilvántartásokat, ez a hatóságok feladata, nem csak a pedofília esetében, hanem sok más kizáró ok is lehet ott, ahol gyerekekkel foglalkoznak. (Ne az állampolgár döntse el, hogy melyek lehetnek a kizáró okok.) Ráadásul tudjuk, hogy a pedofília jelensége legtöbbször látens marad és még az egyházak se mentesek tőle.

Az egyházakkal persze nem ez a fő gond, az oktatásban és nevelésben betöltött egyre nagyobb szerepük szerintem leginkább a dogmatikus jellegük miatt problémás. A merev szertartásosság és dogmatika sokakat elriaszt vagy képmutatásra késztet, főleg a fiatalabb korosztályokat.

Van ahol fokozatos volt az átmenet, máshol zsarnokok bukása hozta el a katarzist

A demokratikus rendszerek mindenhol tele vannak problémákkal és változnak is folyamatosan, de többé-kevésbé mégis kizárják az önkényuralom lehetőségét. Igaz, hogy sok országban háborús katasztrófa vagy egy zsarnok bukása hozott el olyan szintű katarzist, hogy tiszta lappal indulva a demokratikus rendszerben kezdjenek igazán hinni az állampolgárok, a legtöbb esetben viszont az átalakulás fokozatosan megy végbe. Az angoloknál például 1688-ban valahogy rátaláltak egy jól működő demokratikus modellre, amit sikeressége okán mások is követhettek. A franciáknál 1789 és 1871 között küzdött egymással a demokrácia és diktatúra, ami a demokrácia győzelmével zárult (bár megmaradt egy érdekes fél-elnöki modell, ami számunkra is tanulságos lehet). A németeknél Hitler bukása, a spanyoloknál Franco halála hozta el a demokrácia tartósnak mondható győzelmét, sok más hasonló példát említhetnénk, talán Románia példája is beleillik ebbe a sorba. A despoták Latin-Amerikában és a Közel-Keleten is sorra megbuktak, Lukasenka és Putyin pedig láthatóan egyre inkább elerőtlenednek. Mindenhol az derült ki végül, hogy a király meztelen volt.

A labdarúgó bajnokságok üzleti alapon működnek a legtöbb országban, a csapatok rendszerint szurkolótáborokhoz kötődnek, nem véletlen hogy Európa élcsapatai hagyományosan a nagyvárosokban jöttek létre. Üzleti alapokon álló rendszerben a lokálpatrióta törzs szurkolók nagy számára van szükség, ezért nagyon ritka, hogy kisebb városok is jelentős focicsapatokkal büszkélkedjenek. Nálunk nem egészen ez a helyzet, ugyanis a 12 csapatos bajnokságban idén 4-5 olyan csapat szerepelt, ahol a lakosságszám még a húszezret sem érte el: Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks, de a Budafok is ide sorolható. Teljesen kizártnak tartom, hogy ezeknek a csapatoknak jelentős szurkolótáboruk lenne, a fenntartásuk nyilvánvalóan hobbi, egyfajta úri passzió, ráadásul állami pénzből finanszírozzák ezeket. Az idei év nem kivételes, tavaly is hasonló volt a helyzet és jövőre sem lesz változás csak annyi, hogy a Budafok helyett a Gyirmót, a jelentős szurkolótáborral rendelkező vidéki nagyvárosok képviseletében pedig Miskolc (Diósgyőr) helyett Debrecen szerepel majd az NB1-ben. Az arányok összességében nem változnak (4 fővárosi, 1 nagyvárosi és 2 középvárosi csapat marad az ún. „NER” csapatokkal szemben).

Ez az adófizetőknek évente sokmilliárdos kiadást jelentő hobbi a szomszéd országokra is kiterjed, hiszen ott van a DAC (Dunaszerdahely), amely a szlovák bajnokságban a 2. és a Topolya, amely a szerb bajnokságban az 5.helyet érte el annak ellenére, hogy ezek is húsz ezer fő alatti városok.

Egyik kiscsapatban sem a magyar, saját nevelésű játékosok a meghatározók, a futballakadémiák rendszere is már rég megbukott nálunk. A saját rendezésű U21-es EB megmutatta az utánpótlásunk valódi színvonalát, három mérkőzésen szerzett 0 ponttal, -9-es gólaránnyal estünk ki. (1986 óta nem értünk el jelentős eredményt ezen a tornán.) Nincs továbbra sem saját nevelésű játékosunk, aki a topligákban megállja a helyét, pedig a régióbeli országok többségében akadnak ilyenek. Nincs lényeges előrelépés a magyar fociban, csak ezt senki nem akarja beismerni, mert akkor azt is be kell ismerni, hogy sok milliárdot költünk folyamatosan egy rossz rendszer fenntartására.

A Felcsút 2.helye egyébként nagyon ciki, egész Európa röhög azon, hogy a nemzetközi kupákban szerepel a magyar miniszterelnök házi csapata, nálunk ezt nem meri senki felemlíteni.

Az első számú magyar klub továbbra is a Ferencváros, amely bizonyította ismét, hogy egyenrangú tud lenni az európai középmezőnnyel. Legalábbis még az idény elején, amikor a selejtezőket játsszák, akkor már csúcsformába tud kerülni, más csapatokkal ellentétben, amelyek többsége ezt későbbre időzíti, mivel a magyarnál megterhelőbb bajnokságokban játszanak. A Bajnokok Ligájába még nem való a Fradi, ezúttal is csúfosan leszerepelt, a 32 csapat között az utolsó helyen végzett, 1 szerzett ponttal, -12-es gólaránnyal, aminek fő oka a jól látható sebességkülönbség volt a Barca és a Juve játékosaihoz képest.

A magyar fociválogatott kivételt képez ebben a sorban, mert egy zseniális edző (Rossi) megtalálta azt a játékfelfogást, amivel eredményesek tudunk lenni. A magyar focisták bizonyították, hogy képesek kiemelkedő teljesítményekre egy-egy alkalommal, ezen kívül képesek igazi csapatként, a szövetségi kapitány által kiadott taktikát fegyelmezetten követni. (A sorozatterhelést már kevésbé szokták bírni a játékosaink.) Az EB-n nem is vagyunk teljesen esélytelenek, képesek vagyunk meglepetést okozni. Ezzel együtt a magyar focit nem nagyon jegyzik Európában, aminek különféle okai lehetnek.

Az egyik ilyen ok a magyar fociedzők nagy részének nyilvánvaló alkalmatlansága, nagyon sokan élnek meg a sportból nálunk is mindenféle mutatott teljesítmény nélkül. A magyar fiatalok családi közegét is inkább pátyolgatónak mondanám, nem tesz edzetté és nem készít fel az erőpróbákra, a fiatal játékosaink között láthatóan kevés van olyan, aki fizikailag megfelelően felkészült lenne a sorozatterhelésekre. (A Balkánról vagy Ukrajnából érkező játékosokra ez már nem igaz, ők nem akarnak és nem is tudnak evickélni a langyosban, sokkal komolyabban veszik a sportot.)

Az önkény ott kezdődik, hogy az adófizetők pénze bármire elkölthető, következmények nélkül, akár a miniszterelnök kedvenc hobbijára is. Ez azt mutatja, hogy már jó pár éve nálunk már tényleges önkényuralom van.

Én magam is szeretném tudni a választ erre a kérdésre, főként mivel a politikai nézeteltérések rendszerint jóval mélyebb életfelfogásbeli különbségeket is takarnak. Az is lehet, hogy nincs válasz, a probléma talán nem megoldható: életmód és felfogás tekintetében nagyon távoli világok élnek egymástól pár kilométer távolságra, és nincs is esélyük, hogy egymást megértsék. Az egyik véglet a falusias vagy kistelepülési a kőkonzervatív, a másik a nagyvárosi, a modernizált és újító szellemiségű. Az egyik ember a hagyományokon alapuló kisközösségben érzi magát jól, a hagymahéjszerűen rétegződő közösségi életet igényli (család, gyülekezet, falu, nemzeti egység), a másik lételeme az önmegvalósítás és folytonos fejlődés, a kőkemény profizmus és az önkéntes kapcsolatok rendszere. Úgy látom, hogy ez a kétféle életstílus, életszemlélet végeredményben egyformán fontos, egyenrangúak egymással. (Sőt vannak ezeken kívül egészen más életmódok is, de például a remeték életszemlélete jóval ritkábbnak mondható és a közéletünkben is kevésbé jelenik meg).

Nézzük először a kisközösségek világát, a mostani konzervatív kormányzatunk tömegbázisát. Bárkit elfogadnak, aki a közösségi minimumkövetelményeket és alapvető elvárásokat teljesíti, az összetartozás átélésére például misék, falunapok, közösségi ünnepek adnak lehetőséget. Úgy vélem, hogy gyermekkorban és idős korban inkább vannak ilyen jellegű igényeink, de ez teljesen személyiségfüggő, hogy ki mikor és hol érzi magát igazán jól. A dolog a stabilitásról és a hagyományápolásról szól leginkább, viszonylag egyszerűnek mondható és áttekinthető világ. Inkább érzelmi alapú, sem mint intellektuálisnak mondható közeg, hiszen a mondanivalót le kell kissé butítani ahhoz, hogy nagyon közérthető és sokak által befogadható kell, hogy legyen. (A lakodalmas rockot például mindenki érti.) Jellemzően nem gazdaságorientált és nem a számok nyelvén fejezi ki magát, ami pozitív és negatív értelemben egyaránt fontos vonása. Parasztinak is lehet mondani, a másikkal szemben, ami inkább polgárinak nevezhető. Miniszterelnökünk régebben „polgári Magyarországot” szeretett volna látni, mostanában viszont rájött, hogy népszerűbb lesz, ha azt mondja, hogy a magyar ember archetípusa a (paraszt) gazda. Ez egy lényeges szemléletbeli változás.

A kisközösség fenyegetettség érzetét könnyű kiváltani, lényegében beletartozik minden, amit nem ismer, a modernitásnak majdnem teljes egésze ide tartozik (a cukrozott üdítők és a különféle kütyük kivételével persze), és bármi amiről elhiszi, hogy veszélyt jelenthet a közösségi életre. Voltak olyan évtizedek, nálunk a rendszerváltás utáni időszak, amikor a falvak zuhanórepülésbe kezdtek, ezért a „vidéki élet” valamilyen szintű támogatása teljesen ésszerű igénynek mondható. Most is azonban az ábra még mindig az, hogy még egy nagy járvány hatására sem fognak az emberek nálunk sem tömegesen leköltözni falura, hiába elvi lehetőség az otthoni online munkavégzés, a tendencia inkább az, hogy egyre többen élnek majd nagyvárosokban és azok peremvidékén különféle kertvárosokban. Egyedül a társadalom öregedése az, ami szinten tarthatja a konzervatívabb felfogású szavazók arányát (az emberek többsége ugyanis idősebb korában konzervatívabb felfogásúvá válik).

Ezek a falusias területek önmagukban sehol sem a GDP királyai (még a turizmus is valamilyen mértékben külső erőforrás bevonásnak tekinthető), az élénk kistelepülési közösségi élet mindenhol pénzügyi támogatásból tartható csak fenn. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem éri meg fenntartani.) Kérdés, hogy milyen mértékűek a valós támogatások manapság nálunk: nyilvánvalóan nem elhanyagolható összegek a költségvetésen belül, de nem is érik el az „új magyar tőkésosztály” megteremtésére szánt pénzek nagyságrendjét, sok esetben még szimbolikus gesztusok is számítanak. Az egyértelmű, hogy a közösségi felfogásúakat (mivel nem annyira teljesítményorientáltak és nem értik a nagyságrendeket sem) nem zavarja a korrupció sem az alárendelt szerep mindaddig, amíg a közösség egységét (a nemzetet is beleértve) teljes mértékben biztosítva ÉRZIK, amíg a jól ismert biztonságos közeg megvan, és ami még fontos, hogy nincsenek magukra hagyatva.

Nézzünk pár tételt: egyháztámogatások, a rengeteg kistelepülési önkormányzat (más országokban általában összevonták már ezeket), falusi turizmus agyontámogatása, középületek felújítására és építésére kapott, zömében EU támogatások, ún. falusi CSOK, egyéb állami támogatások (ugyanazok a pénzösszegek a falun eleve többet érnek, hiszen az élet olcsóbb a nagyvároshoz képest). A falvak javuló életminősége nálunk is nagymértékben a gazdaság nagypályásainak, modern húzóágazatainak köszönhető. Más országokban (pl. USA, Nagy-Britannia) ez még kisarkítottabb, high tech, tőzsde, pénzügyi és egyéb szolgáltató szektorok és nem utolsó sorban a bevándorlók biztosítják azokat az extra jövedelmeket, amiből a kistelepüléseken lakók számára is valami lecsöpög. Bár ezekben az országokban az állami újraelosztás nem módosítja annyira az „erőviszonyokat” mint nálunk, ahol egyes (nem „megbízható elvtársak által vezetett”) nagyvárosokat tavaly óta már szabályos pénzügyi blokád alá vont a kormányzat.

A másik világ sokkal keményebb, oda már kell az a bizonyos elkoptatott jelentésű szavunk az „önmegvalósítás”, más szóval a képességeinkből kihozni a maximumot. A falvak kis világában nem lehetséges a megfelelő szintű specializálódás, professzionális közegben van csak erre mód, ami onnan indul, hogy felsőfokú oktatás, és/vagy a szakmában kábé tíz ezer óra kemény munka, ami végzettségtől függően egy vállalkozó esetében is érvényes. Az online tér nem elég ehhez, mert a személyes kapcsolatokban az ember sokkal több információt vesz le szakmai téren is, emiatt a tudás mindig koncentrálódni fog. Szükség van egy versengő közegre, ahol a versenyszellem a meghatározó, mert ez ad csak megfelelő húzóerőt, ez hozza ki belőlünk a teljesítményt. (A feloldódás egy közösségben nem támogatja ezt a törekvést.) Nem fogjuk a szomszédokkal kalákában felépíteni a házunkat és nem a helybéli füvesasszony fog majd orvosságot adni a bajainkra, bár néha kaphatunk tőlük egy kis segítséget mindkét esetben.

Az is világos, hogy kevésbé szerencsések számára a szakmai önmegvalósítás nem nagyon járható, mert az árufeltöltést és a szalag menti munkát nem nevezném annak. A közösségi élmény viszont valamennyire kompenzálhat a szakmai érvényesülés és a nyilvános sikerek hiányáért, és nincs is ezzel semmi gond. Aki viszont mindig csak a közmunkából él, neki ilyen logika mentén neki nem nagyon lesznek sikerélményei azon kívül mint amit a közösség nyújtani tud, és mivel jelenleg nálunk a Fidesz képes a közösségi vonalat a nyilvánosságban messze a legerősebben megjeleníteni, ő is a fideszes szavazók számát gyarapítja, anyagi érdekeitől teljesen függetlenül. (Egyes pszichológusok az ilyen emberek helyzetét „tanult tehetetlenségnek” is nevezik, azaz csak mások segítségében bíznak, a bátorító légkörben létrejövő „tanult kreativitással” szembeállítva.)

Nagyon életszakasz függő is lehet mindez: például aki kisgyerekeket nevel, neki az önmegvalósítás kevéssé lesz fontos a gyerekek igényeihez képest, sok éven keresztül. Ennek a két fajta életszemléletnek a közösség központúnak és az önmegvalósításra törekvőnek a dominanciája tehát változhat életünk során többször is, sőt a legtöbbünkről elmondható az is, hogy mindkét világban valamennyire otthon vagyunk. Az is egyértelmű, hogy a megszerzett tapasztalatokat később nagyon jól lehet hasznosítani akár egy kistelepülés közegében is, ilyen például az a tanár és edző, aki mások sikeréért dolgozik. Elvileg az is lehet egy irányvonal, bár én nem látok ilyen tendenciát, hogy a falvak nagy része is lassan a polgárosodás útjára lép, egyre többen lesznek, akik már nem a gyámkodást várják el, hanem önálló igényeket fogalmaznak meg és a korrupciót nem veszik már természetesnek. (A korrupció felszámolása a tapasztalatok szerint leginkább alulról felfelé haladva történhet.)

Elvileg lehetséges a nagyon eltérő felfogások közeledése, én azonban jelenleg nem látom ennek jeleit. A különféle könnyű pénzforrások, állami támogatások elkényelmesítő hatásúak lehetnek, nem ösztönzik a fejlődésre a „védett közegben” élőket. Másik, ami még ennél is fontosabb az oktatásunk romló színvonala, a felsőoktatási végzettségűek arányának csökkenése. Kissé sarkítottan fogalmazva a vezetésünk egy parasztosodó társadalmat szeretne látni, ahol szinte minden döntést központilag hoznak meg, az állampolgároktól nincs több elvárás, mint hogy engedelmes végrehajtók legyenek. Számos értelmiségi szakma kerül átalakításra mostanában, ebben a szellemiségben (a közösség önvédelmére való hivatkozással természetesen, de lényegében pártkatonák veszik át az irányítást egyes intézményekben).

A kormány magyar tulajdonú gazdaságot erősítő tervei igen nagy ambíciókat mutatnak, sőt akár még impozánsnak is nevezhetőek. A törekvést egyébként helyesnek tartom. Ami viszont hiányozni fog a tervek megvalósításához az a humán tőke, a megfelelő számú szakember és szakképzett munkaerő. (A jelenlegi oktatási rendszerünk ugyanis erre nem alkalmas, az átképzés és élethosszig tartó tanulás pedig a legtöbbünk számára ismeretlen fogalmak.) Egy lehetséges út, és voltak ez irányú politikai üzenetek is az utóbbi időkben, a multik fokozatosan végrehajtandó, szinte teljes körű kiszorítása az országból (mondván, hogy megtanultuk amit lehet, itt az ideje, hogy a dolgozók átmenjenek magyar tulajdonú cégekhez). Egy ilyen esetben viszont a létrejövő merev, politikai biztosokkal teletömött és központi irányításra törő, erősen bezárkózó gazdasági modell sorsát nem lenne nehéz megjövendölni: a világban történő változásokat egy idő után már nem tudja lekövetni, hirtelen sokkszerű összeomlása a rendszerváltás utánihoz hasonló helyzetet idézne elő… Magyarország az utóbbi évszázadokban harmadszor vagy negyedszer lépne ugyanabba a folyóba. Viszont semmi jelét nem látom annak, hogy a jelenlegi tendenciák pár éven belül megváltoznának.

Mindettől függetlenül az alapkérdés adott, hogy a szélsőséges politikai felfogások hogyan fognak tudni közeledni egymáshoz. Ha bármelyik oldal teljes győzelme lenne a megoldás, az szerintem nagy hiba lenne.

Lényeges változást a közéletünkben már önmagában az hozhatna, ha az emberek nem lennének már vevők a különféle "nagy dumákra", akár mert már unalmasnak tartanák, akár mert kiábrándulnának belőlük.

Egyik szemük sír, a másik pedig röhög, ilyennek látják az Orbán-kormányt külföldön az utóbbi években, legutóbb épp a „gender” szó használatának tiltásával tettük magunkat nevetségessé. Az összes magyar bürokrata már az első napon megtanulja, hogy melyek azok a tabu szavak, amiket más országban használnak ugyan a közbeszédben, de nálunk tilos. (A  kultikus Gyalog Galopp c. filmet idézve, mi vagyunk a nép, amelyik nem mondja, hogy „ni”). A dogmatizmus annyira elterjedt nálunk, hogy a szó használatának módját és célját adott esetben már nem is vizsgáljuk: Ez esetben az EU nyilatkozatában a  „gender ineqality” egy nemzetközileg használatos szókapcsolatként a nők hátrányos megkülönböztetését jelenti, elsősorban a munkahelyeken. Ennek a szókapcsolatnak a jelentését mindenki ismeri, csak a magyar és lengyel bürokraták nem (mert nekik az lett kiadva, hogy a „gender” szó nem használható és hát féltik az állásukat). Szó nincs itt transz szexuális személyekről. Az angol nyelvben a nem jelzésére a „gender” és a „sex” szavak használatosak, de egy kérdőíven az adatok megadásakor is inkább a gendert használják, mert a sex félreérthetőbb. Ez olyan mintha a „nem” tiltott szó lenne, egyébként pedig a jelentés egészen más, ha azt mondom, hogy „black lives matter” és „all lives matter”, mert habár logikailag az utóbbi bővebb értelmű, de az előbbi ráirányítja a hangsúlyt egy bizonyos jelenségre. (Egyébként nekem nem különösen szimpatikus a BLM mozgalom, összességében inkább károsnak mint hasznosnak tűnik, de a példa teljesen független a megítéléstől, csak párhuzamként hoztam fel.)

A NER ideológusok lassan már egy értelmes mondatot sem tudnak kinyögni, és a kormánybürokrácia is egy elszabadult hajóágyúként funkcionál. Egyetlen szót még mindenki meg tud jegyezni és nagyon alkalmas emberek vagy pártok megbélyegzésére: ilyen például az „oltásellenes”. A valóban oltásellenes mozgalom például a Magyarok Világszövetsége, amely videókon kampányol mindenféle oltás ellen, de érdekes módon nem ellenük akar senki „békemenetet” szervezni. Habzó szájakról van itt szó jól láthatóan és puszta gyűlölködésről. (Az agresszor persze mindig a másik, egy sündisznóállásból nézve bárki közelít, az csak támadó lehet.) Valójában a kő-konzervatív emberek azok, akik rendszerint oltásellenesek, én nem ítélem el őket emiatt, tiszteletben tartom a véleményüket, és pár érvüket még megfontolásra méltónak is. A szóhasználattal van inkább gondom, hogy mit jelent az a szó, hogy „oltásellenes”. Amikor a józanész szabályait felrúgva egy pártközpontban akarnak szavakat újradefiniálni, és uszító jelszavakként használni mások ellen, nekem ez egyszerre röhejes és szomorú is.

A kontextus, az értelmezési környezet egyébként nem csak a szavak szintjén, hanem statisztikák esetében is számít, például amiatt, mert a kimutatások sosem vaktában készülnek, hanem mindig egy adott céllal. Ha a vakcinák hatásosságának bemutatásáról teljesen félrevezető statisztikát ad ki egy kormányhivatal, az pont ugyanaz a kategória mint az imént említettek.

A magyar közgondolkodás még mindig dogmatikus, ami vélhetőleg még a kommunizmus (marxizmus) kísértete és egyéb ideológiák összesített hatása miatt van. Az európai joggyakorlat egyszerűen fejlettebbnek mondható, a „szándék-etika” nagyobb szerepet kap, mint a betű szerinti értelmezés. Ahol viszont mint nálunk befélemlített bürokraták dolgoznak, ott mindig az egyes szavakon fognak lovagolni sajnos. (Az önkényuralmi jelképek használatának megítélése is mindig a kontextustól függ, például lehet némileg átalakított, de a közismerteknek megfelelő jelképeket is  használni, az osztrákok például képesek voltak még ezt is kiszűrni.)

Önmagában persze ez a groteszk helyzet ami nálunk van, nem feltétlenül akkora nagy baj, akár még beleférhet a „kulturális önmeghatározás” kategóriájába is. Arról van szó, hogy mi is érvényesítjük azokat az elveket, mint amik tőlük nyugatra az utóbbi évtizedekben nagyobb figyelmet kaptak, csak kicsit más módon. Mi nem ítéljük el annyira nyilvánosan rasszizmust és a szexizmust, csak finom jelzéseket adunk, hogy ezek már „nem trendi” dolgok vagy nem túl szalonképesek, és így is el lehet érni a kívánt célt. Nem kell pontosan ugyanazt az utat követni mint mások, és esetenként a hangsúlyok máshol vannak, például hogy Magyarország az átlagnál jóval családcentrikusabb. De például a kereszténység (dogmáktól letisztított) mai gyakorlata is egyenrangúnak tekinti a férfit és a nőt, ami viszont az iszlám esetében már nem mindig mondható el.

Nyilván léteznek liberális (és sok egyéb fajta) fanatikusan vagy bürokrata módon használt dogmák is, de ez nekünk nem ad felmentést a saját hülyeségeink alól. Amit Orbán mondott a bevándorlással kapcsolatban azt mondom én most: „Ez veszélyes”. A sötét forgatókönyv veszélyei szemmel láthatóak. Például, ha kimondom, hogy „rablómultik”, akkor nyomás tüntetni a kormány mellett, ha pedig „liberálbolsevik”, akkor indulhat a rágalomhadjárat és a karaktergyilkosság – ezek persze nem konkrét, csak lehetséges példák a jelszavak mozgósító erejére. egy katonás logikával működő országban. (Viszont ha nincsenek „háborús állapotok” a fejekben, akkor a nőket sem akarják majd „szülőgépnek” tekinteni egyes mozgalmak, ilyen egyszerű.)

Ha viszont tovább követjük ezt az elvet, hogy a dogmatizmus helyett a szövegkörnyezetet és a szöveg koherenciáját, iránymutatásait vizsgáljuk, akkor eljuthatunk oda is, hogy például egy kormányváltás esetében nem lesz szükség arra, hogy új alkotmány jöjjön létre, csak a mostani felülvizsgálatára. (Lényegében egy politikai nyomástól, elvárásoktól független alkotmánybíróság korrekt szakmai működésére.) Az Orbán-kormány által elfogadott eredeti alaptörvény szakmailag rendben volt a szakértők szerint, a módosítások tették ellentmodásossá, holott egy alkotmány nem lehet salátatörvény. (Az alkotmány preambuluma csak talán az, ami jogilag nem értelmezhető, inkább egyfajta hitvallás, költészet kategóriája.)

Egyrészt az alkotmányunk alapvetően nem mehet szembe az emberi jogi nyilatkozatokkal, és az EU alapszabályával sem (nagyon különleges eseteket kiéve), például nem lehetne belefoglalni a gyerekmunka kötelezettségét gyárakban. A másik követelmény a belső koherencia és ellentmondás mentesség, nem lehet bele írni a „kivéve a gyevi bírót” jellegű mondatokat, amelyek az alapelveknek ellentmondóak. Így például a funkcióhalmozás szerintem ellentmond a hatalommegosztás elvének, nem lehet valaki egyszerre parlamenti képviselő és polgármester (ez egy szakmai nonszensz, még a rodeósok sem tudnak két lovat megülni), és nem tölthet be akármennyi köztisztséget. Egyes beruházásokat nem lehet titkosítani a nemzeti érdekre hivatkozással (kivéve persze a katonai létesítményeket), mert ez ellentmond az átláthatóság alapkövetelményének. (Ha egy hivatal megtagadja a korrekt tájékoztatást, és nem csupán betű szerinti értelemben, azt is megfelelően tudni kell büntetni.) Egy alaptörvényben vagy egyéb sarkalatos törvényben nem lehet olyan szintű szabályokat hozni, hogy az iskolákat milyen színűre fessék, mert ez ellentmond az állampolgári szabadság elvének többek között, és így tovább.

Ha lesz egyszer kormányváltás, akkor leginkább az alaptörvény és egyéb fő törvények „vírusmentesítésére” lesz szükség, nem kell mindent újraszabályozni, elég lennek kidobni az oda nem illő részeket. A törvények és szabályok célja jobb helyeken inkább iránymutatás, nem pedig átláthatatlanul kusza szabályozások létrehozása, és nálunk sem az kellene, hogy legyen. A magyar joggyakorlat jelenleg jóval bürokratikusabb és dogmatikusabb az EU átlagánál.

Nem játék a politika, vagy legalábbis nem az kellene, hogy legyen. Sokan pedig a összekeverik a kettőt, és úgy fogják fel, hogy de jó, a „mi csapatunk” most gólt lőtt az ellenfélnek. Komolyan szánalmas ez a pótcselekvés, ahogy drukkolnak, kibicelnek, holott ami az adott esetben történt az nekik vajon hosszabb távon inkább jó vagy rossz? Kicseleztük az EU-t és nem tudta ránk kényszeríteni az akaratát, például a „civil törvények” esetében, most kiket erősít és kiket gyengít hosszútávon, kinek lesz jó és kinek nem? Éppúgy nem lehet ezt jót röhögve, könnyedén venni ma már mint a nőknek hím soviniszta vicceket mondani egy munkahelyen, és sorolhatnám a hasonló példákat. Az ember játékos természetű és szeret mások kárára örülni, amit politika terén nem más mint infantilizmus.

Egy stadionban még rendben van, ha (szigorúan járványmentes időszakban!) az emberek együtt szurkolnak a kedvenc csapatuknak, mert tudjuk hogy a sportmeccs az játék, közösen szurkolni ad egy élményt, de amint kimegyek a stadionból már elfelejtem, az életemre semmilyen hatást nem fog gyakorolni, akár nyert a csapatunk, akár nem. (Józan ésszel nézve csak járvány mentes időszakban lehet engedélyezni a tömeges rendezvényeket, távolságtartás és maszk nélkül.)

 Ezzel szemben a tömeges felvonulás, ha nincs valamilyen konkrét célja és csak mindenféle elvont ideák nevében vonul fel, már a csalás és ámítás kategória. De jó hogy sokan vagyunk, beleolvadhatok egy nagy tömegbe, hozzám hasonló „rendes, derék emberek”, „jó elvtársak” vesznek körül… A kommunista rendszerben sokan nagyon is szerettek felvonulni május elsején, a központi pártvezetés előtt, nyilván megvolt ennek a maga hangulata. Én viszont nem látok többet ebben mint egy nagy giccses önbecsapást és persze némi politikai manipulációt.

Ha konkrét sérelmeim vannak a kormány intézkedése miatt, akkor a tiltakozásnak lehet egy módja a tüntetés, ami ráadásul még kockázatokat is rejt, mert a rendőrség kemény fellépése nem kizárható éppúgy mint esetleges provokáció sem. Ez a véleménynyilvánítás egy formája, nem erődemonstrációról szól. (A „békemenet” is csak ugyanannyira létező kategória mint a békeharc, valójában minden demonstráció agresszív, ez is egyfajta rejtett fenyegetést hordoz.)

Ami még mindig nem korrekt fair, őszinte politizálás az igazság hirdetése és mások győzködése. Az „igazságot” mennél hangosabban hirdetik, annál több benne a „gazság”. A nagy, általános elvek ködösek, nem megfoghatóak, különféle indulataink, ösztönös késztetéseink elrejtésére használjuk ezeket. Ezen a téren mintha lenne egy kis előrelépés, ma már nem akarjuk egymást feltétlenül meggyőzni, inkább csak befolyásolni, hatással lenni azokra, akik máshogyan gondolkodnak mint mi. Lehet, hogy azok az emberek, akik képesek gondolataik árnyalt megfogalmazására már mind elbizonytalanodtak abban, hogy amit régebben gondoltak az mennyire volt helyes és mi lenne a követendő? Legjobb persze a tömegbe beleolvadni, akkor ezek a kételyek eltűnnek, a vezér úgyis megmondja a tutit…

A személyeskedés a politikában megint a „sötét oldalhoz” tartozik, aki ezt élvezi a sötétség oldalán áll, pártszimpátiáktól függetlenül. Mostanában a radikális jobboldalhoz tartozók azok inkább, akik csordaként rávetik magukat virtuálisan a kijelölt célpontra. A gondolkodásbeli hiányokat és a tájékozottságot agresszióval és a hangerővel pótolják, akik a pártvonal különféle csicskái, fizetett trollok is lehetnek, de szerintem a legtöbb esetben egyszerű önkéntesek, akik az életüket nem tartják eléggé boldognak és ezt másokon vezetik le. Érdekes az is, hogy a támadások soron legtöbbször piti dolgok jönnek fel, viszont a legkirívóbb, legdurvább esetektől a közvélemény meg se rezdül, ezek mintha tabuk lennének. (Itt van például „Lőrinc barát”, az ő esete jól jellemzi a mostani rendszert.)

A történteket hajlamosak vagyunk mindig egy ember nevéhez kötni, akár Gyurcsányról vagy Orbánról van szó, pedig vannak például gazdasági szakembereik, akiknek a munkájától nagyobb mértékben függ a gazdaság állapotának alakulása. (Igaz viszont, hogy néha a szakembereket a legnagyobb koponyákat beleértve sem hallgatják meg, Medgyessy kormányzása alatt például tudtommal ez történt.) A közvélemény tehát szereti a dolgokat leegyszerűsíteni, egy személyhez kötni. Orbánról annyi jót biztosan el lehet mondani, hogy tudatában van annak, hogy nem ért a gazdasághoz és hallgat azokra, akik a hozzáértésüket már bizonyították.

Van még egy érdekes anomália, az összeesküvésekben hívők tömege, azt is lehet mondani, hogy szeretik túlagyalni a dolgokat és mindenféle városi legendákat fogadnak el. Itt van például az a felfogás, hogy a járvány vajon „kinek az érdeke”? Mindenféle gyógyszergyártó lobbiké nyilván. Ez az elmélet már ott kérdőjeles, hogy egy csomó egészségügyi szolgáltatás épphogy visszaesett a járvány alatt. Az pedig vajon mért lenne jó a különféle „háttérhatalmaknak”, ha egy gazdasági ágazatot felhoznak és közben tönkretesznek tíz másikat? Sajnos az emberiség nem képes mindent kontrollálni, a járványhelyzet nagyon úgy tűnik senkinek nem állt érdekében.

A korrekt politizálás szerintem főként beszélgetés, reagálás az eseményekre, mindenki mond eleinte butaságokat (ez kivétel nélkül mindenkire, közszereplőkre is vonatkozik, hogy eleinte nagy zöldségeket mondunk az aktuális eseményekről.) Egyrészt szeretünk pletykálkodni is egy kicsit, másrészt vannak felkavaró, váratlan és nem túl kellemes dolgok is. Véleménycsere, gondolatcsere, érzések megosztása, és reménykedni abban, hogy a kaotikus események valamennyire kezelhetők lesznek (általában azok is), mindezt alighanem igényeljük, egy idő után a legtöbben finomítjuk is a véleményünket.

Itt van például a vita a többlethalálozásról. Nyilvánvaló, hogy ilyen szó, hogy többlethalálozás nincs, ez egy agyrém. Nincs olyan, hogy x számú embernek kell meghalnia egy adott évben. (Különféle években lehet több vagy kevesebb, a népesség öregedésétől, egészségügyi állapotától, az egészségügy színvonalának alakulásától stb. sok mindentől függ.) A dolog másik oldala viszont, hogy a koronavírusnak valójában kevesebb a halálos áldozata mint ami a kimutatás szerinti, hiszen a legtöbb esetben a koronavírus csak a betegek állapotának egyik súlyosbító tényezője volt. (Többféle statisztikai kimutatásnak van értelme ez esetben.) Erről viszont nem érdemes vitatkozni, rendkívül morbid lenne, egyesek számára akár még kegyeletsértő is lehet. Ez egy jellemző példája annak, hogy a politikai vita hevében mindkét oldal túlzásokba esett és teljesen bizarr irányba csúszott el a diskurzus.

Visszatérve a kiinduló témára, az arctalan felolvadás a tömegben, ez egy focimeccs esetében rendben levőnek tűnik, a politika viszont nem játék, egzisztenciális kérdésekről van szó. A választási kampány idején lehet rendjén való, hogy a politizálást magasabb fordulatszámon pörgetjük, a normál hétköznapokba ez nem való. Annyiféle szerepet kell eljátszanunk nap mint nap, hogy azt se fogjuk tudni, kik vagyunk valójában, ne akarjunk még egyet a nyakunkba venni. Magyarnak lenni is egyfajta meghatározottságunk a sok közül, nincs ebben semmi különös, ez önmagában teljesen neutrális. A nacionalizmusnak a nemzeti ünnepeinken van a helye, március 15-n és augusztus 20-án, egyébként a mindennapi magyarkodásnak semmi értelme, csak pótcselekvés.