Feltűnő a legújabb nemzeti konzultációban, amely a koronavírusról szól, hogy a múlt idejű eseményeket jövőbeliként kezeli. Szerintem ez az egész kérdőív egy melléfogás, mert nyilvánvalóan nem az állampolgárok véleményét kéri, hiszen már meghozott döntésekről van szó. Egy járvány esetében egyáltalán nem mosható össze a kettő, hiszen nem tudjuk, hogy a vírus veszélyesebb vagy kevésbé veszélyes arcát fogja mutatni (ha optimisták vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy egy kanyaró járvány esetében sem kell rendkívüli intézkedéseket hozni és talán a COVID-19 is idővel ahhoz hasonló szintűvé válhat). Másrészt viszont felléphetnek egyéb járványok, más természeti csapások, amelyekre jobban fel tudunk készülni a most megszerzett tapasztalatok révén. Például már a 2.kérdés is teljesen semmitmondó, mert a járvány visszatérésének és újabb járványoknak mindig van kockázata, a „járványügyi készültség” pontos tartalma viszont értelmezhetetlen. Éppúgy mint a 3. esetében „tovább erősíteni az idősotthonok védelmét”, - a kérdés hogy mihez képest, hogy elég erős-e, erre szakértő tud erre válaszolni, mint a legtöbb kérdésre is.

Mindig felmerül a konzultációs kérdőívekkel kapcsolatban, hogy van-e megfelelő kompetencia állampolgári szinten ezek megválaszolására, valamint az is, hogy valóban az emberek véleményére kíváncsiak-e, vagy pedig propaganda célú levelekről van inkább szó. (A 3.kérdés például a budapesti főpolgármestert támadja.)

A 4.kérdés is idejétmúlt (védőfelszerelések hazai gyártásának erősítése jóval túl a járvány csúcsán), az 5. szintén, hiszen alapvetően senki nem akar digitális oktatást, amelynek a hatékonysága messze nem kielégítő. Sokkal kevesebbet lehet így megtanítani és a családokra is plusz terhet ró a felügyelet megszervezése. A 6.kérdés esetében (járványügyi figyelőszolgálat) ugyanaz a helyzet, mint az előzőeknél. Igazából arról van szó, hogy a kormány dicséretet vár a szavazópolgároktól, hogy a válsághelyzetet megfelelően kezelte. Alapvetően jól kezelte valóban, nálam 10-es skálán 7-8 pont, azért nem a maximum, mert voltak bőven kapkodó, ellentmondásos intézkedések is. (A kormány munkájának megítéléséhez nem kell kérdőívet kiküldeni, létezik közvélemény kutatás is.)

A 7.pont a multinacionális vállalatok is járuljanak hozzá a járvány költségeihez: vannak olyan cégek főleg az autóiparban, ahol a dolgozók megtartása is kérdéses, vagy hogy kell-e gyárakat bezárni, ezért ágazattól függ a válasz (valójában pedig eldöntött tény a bankok és egyes multik különadója, már megint a fránya igeidők..)

A 8.kérdés (hazai termékek és hazai turizmus támogatása) teljesen független a járványtól, a 9. (munkahelyvédő programok) szintúgy, megint alapvetően dicséretet vár el a kormány – az idő fogja megmondani csak, hogy az intézkedések és a programok megfelelőek voltak-e.

A 10.kérdés azért szerepel, hogy elő lehessen hozni Soros Györgyöt mint „közellenséget”, holott egy pénzügyi ötletről van szó csupán semmi többről, emellett a világ legtöbb országa államkötvényeket bocsát ki, hitelből igyekszik finanszírozni a gazdaságvédelmi és szociális programjait. Valószínűleg nálunk is sor fog kerülni államkötvény kibocsátására és a csökkenő államadósság trendje megtörhet.

A 11.kérdésnek sok alapja nincs, mert nem tódulnak a külföldiek, hogy felvásárolják a magyar cégeket. Itt inkább arról lehet szó, hogy az állam igazolni szeretné, hogy egyre több cégben szerez tulajdonjogot (pl. stratégiai fontosságúnak nyilvánítva). Ez a folyamat lehet akár pozitív tartalmú is, én magam nem tudom megítélni, de a járványhoz sok köze nincsen.

A 12-13 a bevándorlás korlátozásáról szól, Orbán kedvenc témájáról, ahol a fő kerékkötő „Brüsszel” és az Európai Bíróság lenne. Úgy gondolom, hogy vannak csúsztatások a szövegben, mert ilyen szinten az EU nem akarja meghatározni azt, hogy mit tegyen a magyar kormány bevándorlás ügyben (Soros Györgynek vagy bárkinek a terve pedig teljesen irreleváns e tekintetben). Talán mégis ez a két kérdés az – a nem teljesen korrekt felvezető szövegtől eltekintve, amire egyértelmű igennel és nemmel lehet válaszolni. A többi kérdés gyakorlatilag megválaszolhatatlan.

Az 1.kérdést kihagytam, mert az állampolgár nem dönthet a szükséges intézkedések köréről, pl. hogy a maszkviselés hol, meddig kötelező vagy sem. Éppúgy mint arról sem mérlegelhet, hogy átlépheti-e a záróvonalat vagy átmehet a piroson. Ilyen jellegű kérdéseket eleve nem szabad feltenni.

Amiről nem szól a konzultációs kérdőív, hogy mit tehetne még a kormány az állampolgárokért. Ugyanis az nem nagyon működik hosszabb távon, más országokban sem, hogy ha a leggazdagabb vállalkozó rétegek, a nemzeti burzsoázia erősítése révén automatikusan növekedni fog az alsóbb rétegek jövedelme is. (Nem biztos, hogy nálunk költi el a pénzét, az sem hogy jövedelmet termelő vállalkozásba fekteti az sem, hogy a jövedelem elég széles körben fog szétterülni.) Emellett a világon szinte mindenhol vannak különféle szociális programok, amelyek kimondottan a járvány miatt nehéz helyzetbe került embereknek nyújtanak segítséget, nálunk viszont ezek köre nagyon korlátozott.

A közéletben legalább kétféle konzervatív magatartás van, az értékőrző (művelt) valamint a harcias (ösztönös) típus, a kettő sok tekintetben szöges ellentéte egymásnak. (Ezen kívül természetesen lehetnek bárkinek egy-egy adott területen konzervatívnak mondható szokásai, konzervatív kulturális ízlése, ami a politikai nézeteitől teljesen független.) Éppúgy többféle módon lehet valaki konzervatív, mint progresszív is (szocialista, liberális, zöld párti stb.) A jobb- és baloldal éles szembeállítása és túlhangsúlyozása a médiumokban leginkább csak politikai játszmák célját szolgálja.

Az értékőrző típus a hagyomány különféle rétegei által létrehozott kulturális teljesítményekre épít, a népi (azaz gyakorlatilag pár évszázaddal ez előtti paraszti kultúrában gyökerező) hagyományok ápolása is ennek egy példája. Konzervatív felfogású az is, aki számára a régi nagy kultúrák mesterei és klasszikussá vált alkotásai jelenti az etalont, de éppígy a hagyományos nagy egyházak tanításaihoz való vonzódás és a keresztény hitélet is mindenképp ide tartozik. Aki régies szóval „maradi”, az alapvetően nagyon szkeptikus minden újdonsággal szemben és sokkal inkább az idők próbáját kiállt gyakorlatok híve. Bármi, ami nálunk képes volt kulturális hagyományt teremteni, a Kádár-rendszerrel is bezárólag, képezheti egyfajta konzervatív mentalitás alapját.

A harcias mentalitású vagy ösztönös típus egy ponton találkozik csak az értékőrzővel, ez pedig a modernitás elutasítása, de más közös nem nagyon van bennük, még ha a politika szeretné is összemosni a kettőt. Igaz viszont, hogy a túlzott moralizálás bizonyos helyzetekben nem válik be, a harciasságra is szükség van. Ez a típus viszont már nagyon mélyre megy vissza időben, gyakorlatilag a paleolit szintig (még ha nem is mindig tudatosan teszi ez, a szövegeket ha megkapargatjuk, mindig jól látható). Számomra ez a mentalitás kevéssé szimpatikus, mert nem hiszek az emberi természet teljes változatlanságában (bár az erőszakos megváltoztatásában éppúgy nem), annak ellenére sem, hogy a sok ezer éves, állatvilágból hozott ösztöneink nyilvánvalóan nem változtak. Nem teljesen ideillő példa ugyan, de még az ún. „paleolit diéta” sulykolása sem állja meg a helyét teljes mértékben, mert tény, az ember több évezred alatt sok féle táplálékot „megtanult” megemészteni, evolúciós változásról van szó természetesen.

Az nem igaz, hogy az ösztönös megérzéseink általában jók, ez nagyon helyzetfüggő, gyakrabban éppen a lassú gondolkodás (a voltaképpeni gondolkodás) ad jobb megoldásokat az impulzusszerű reakciókkal ellentétben. Igaz persze az is, hogy hajlamosak vagyunk túlagyalni a dolgokat. A mai problémánk nagyobb része nem magából a modernitásból, hanem legalább ilyen mértékben a paleolit felfogásunkból adódik, a környezet pusztítása, a féktelen fogyasztás is mind ezek példái. (A harcias felfogásúak igen gyakran feltűnő módon nem hívei a környezetünk védelmének, elutasítják, hogy szükség lenne ilyesmire.)  Engem egyébként kifejezetten zavar, bár lehet hogy bennem van a hiba, hogy a közéleti megnyilvánulásaikat tekintve mennyire nincsenek erkölcsi gátlásaik és mennyire pankrátor módon küzdenek (akár övön aluli ütésekkel is, fair-playt nem ismerve).

A modernitás egyes jelenségei sokakat annyira zavarnak, hogy a mérsékeltebbek is inkább rokonszenveznek a harcias (radikális) fellépésűekkel. Viszont igen nagy naivitás lenne azt gondolni, hogy mások elvégzik helyettünk a „piszkos munkát”, akár egyenruhában masírozó önkéntesektől, akár az állam bácsitól vagy egy kormánytól várjuk azt, hogy az érdekeinket kiharcolja helyettünk, ugyanis ez nem lesz ingyen, erre többszörösen is rá lehet fizetni.

A hagyományok között van számos hasznos és káros is, egy vitában nem jó egy olyan érv, hogy valami több száz éve fennáll már, mert erre azt mondhatjuk, hogy épp emiatt ideje lenne rajta változtatni. A vármegye rendszer például tipikusan ilyen, - kérdés egyáltalán az is, hogy mire jó manapság, amikor van kistérség, régió stb. A megyehatárok kijelölésében is vannak furcsaságok, például Cegléd Pest megyéhez tartozik, holott több köze van Szolnokhoz, Esztergom és Hatvan pedig közelebb van a fővároshoz, mint a saját megyeszékhelyéhez (és nem is kapcsolódik hozzá egyébként), hogy csak néhány közismert példát mondjunk. A járásokkal kapcsoltban hasonló ésszerűtlenségeket lehetne találni, a választási kerülteket pedig a kormánypárt úgy alakította ki, hogy számára kedvezőbb eredmények szülessenek, néha olyan településeket vonva össze, amiknek tényleg semmi közük egymáshoz.

A konzervatív felfogású ember többnyire eléggé múlt orientált személyiség, a magyar történelem fő eseményei is fontosak számára. (Vegyük tudomásul, hogy egy progresszív felfogásút az ilyesmi nem nagyon érdekli, egyszerűen azért, mert az emberi agy nem képes egymástól nagyon eltérő dolgokkal foglalkozni, nem pedig azért mert alapvetően „nemzetietlen” lenne. Az emberek érdeklődése nagyon sokféle lehet.) A történelmünkről szóló bármiféle alkotás megítélése mindenképp kontextus függő. Például egy Trianon-emlékmű felállítása egy városban lehet valóban indokolt (pl. az elcsatolt területek közelében van, vagy sok magyar menekült oda azokról a területekről), de lehet szimplán ad-hoc „vonalas” építmény, mint annak idején a szovjet hősi emlékmű vagy a Lenin-szobor. Egy ősmagyar származásról szóló tanulmány is lehet minőségi tudományos munka, vagy pedig (főleg a népszerűsítése során) csöpöghet a harcias kisebbrendűségi érzéstől, utóbbi esetben a tárgyilagosság hiánya sokat levon az értékéből és veszélyes ideológiai eszközzé válhat. Egy másik fajta példa arra, hogy kétféleképpen értékelhetjük ugyanazt: Freund Tamás új MTA elnök nyilatkozatát is tarthatjuk akár teljesen hitelesnek vagy szimpla politikai manővernek, idővel ki fog derülni, melyik megérzésünk volt a helyes.

A konzervatív gondolkodás is lehet ideologikus, éppúgy belecsúszhat ebbe mint a baloldali. Ha például azt gondolom, hogy minden bútor csak akkor lehet jó, ha fából van, vagy ha az e-könyv olvasó szimplán csak rosszabb mint a papírra nyomtatott könyv és egy teljesen fölösleges tárgy, akkor pont erről van szó, mert a gondolkodásom nem elég rugalmas, hiszen nem azzal foglalkozom, hogy mikor, milyen helyzetben mi a praktikusabb megoldás. (Vagy a „multi” gonosz, a kisvállalkozó viszont jó, mint a tündérmesében stb.) Az ideológia-vezérelt gondolkodás mögött mindig van egyfajta ösztönös harc valami ellen, mindig valamit ki akar zárni az életből és hatalmat akar gyakorolni. Hogy mindig az a jó, ami természetes vagy amit annak tartunk, ez egyáltalán nem magától értetődő,  mert még ha többnyire igaz is, akkor se lehet mechanikusan alkalmazni. Már csak azért sem, mert az ember maga sem „természetes jelenség”, sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben soha vagy alig fordul elő.

Még egy fontos tényező, hogy a felfogásunk a korral is változik, általában konzervatívabbá válunk az évek, évtizedek elteltével. Nyilván az idősebb ember kevéssé fog próbálkozni újdonságokkal a fiatalokkal ellentétben, sőt mi több amit konzervatívnak tartunk az nem ritkán csak tespedést takar, mert nem akar már semmi újat megtanulni.  (A szimpla tespedés lehet akár egy harmadik fajtája a konzervativizmusnak, ha úgy vesszük.) Jellemzően fél minden változástól, kissé begyepesedett – ezen általában lehet változtatni, kivéve persze ha bedől egyes politikusoknak, hogy semmi szükség bármin is változtatni.

Annak ellenére, hogy a kétféle mentalitás gyakran összemosódik, a különbség igen nagy: a tudatos  konzervatív felfogású ember alapvetően mértéktartó és magabiztos (nem dől be minden újdonságnak és divathullámnak), ezzel szemben az ösztönösen „maradi”, a harcias típus bizonytalanabb személyiség, hiszen kell neki egy ellenség, ami ellen harcolhat, az identitását a modernitás tagadására építi. Annyira szeretne harcolni, az már másodlagos szempont, hogy mi ellen. (Voltaképp az ilyenkor szokásos alapérv a „hanyatló nyugat” sem több mint egy ideológiai koncepció, előre nem lehet kijelenteni ilyen sommás ítéleteket semmiről.) Ez egy nagyon negatív mentalitás, bár azt nem állítom, hogy haszontalan, mert nyilván nem az. Demagóg megfogalmazásnak tűnhet, de a lényeg talán abban rejlik, hogy hol van az irányítás, a kreativitást fejlesztők kezében vagy a puszta harciasságot hangoztató vezetők kezében, az utóbbi hosszú távon nem más mint katonaállam… Jóléti államok viszont csak ott jöttek létre, ahol a vezetés sok színű, nem törekszik kizárólagosságra, hanem többféle felfogást és irányzatot képes ötvözni.

Nassim Taleb közismertté vált „A fekete hattyú” című könyve számos olyan esetet mutat be, amikor a megszokott világunk helyett hirtelen „Extremisztánban” találjuk magunkat, és az ilyen helyzeteket érdekes módon a legtöbb esetben nem annyira a szélsőségesnek és abnormálisnak tartott emberek idézik elő, hanem a teljesen „normálisak”. Az a helyzet, hogy a legtöbb extremitás forrása éppen a normalitás maga (a szürke, ötlettelen, az adott normáknak csupán megfelelni akaró passzív magatartás).

A természettel szemben, ahol például a fák magassága a pár méteres tartományból a százvalahány méterig terjedhet, az emberek által alakított körülmények esetében igen gyakoriak, sőt megszokottnak is mondhatóak a nagyságrendekkel mérhető, extrém eltérések: ilyen például hogy az egyik ember éves jövedelme az ezer dollárt sem éri el, a másiké viszont az egy milliárdot is meghaladja. Az egyik zenei produkció legfeljebb pár száz nézőt vonz, a másik egy milliárdot stb. Az egyik sportolót sztároljuk, viszont a másikat, akinek a teljesítménye csak hajszálnyival gyengébb, őt már nem ismeri senki. A sportágak nagy részében például meggyőződésem, hogy a tehetség és kemény munka a magasabb szinteken a sikerességért már csak kisebb mértékben felelős, ezeknél nagyobb szerepet játszanak olyan tényezők mint a csalás, a jó összeköttetések és szerencse, ami néha nagyon is feltűnő tud lenni, mégis mindezt figyelmen kívül hagyva pár tucatnyi élsportolót sztárolunk csupán.

A világunk megszokott rendjét felborító extrém helyzetekért vajon kik tehetőek felelőssé? Ösztönösen arra hajlunk ugyan, hogy mivel akik jó ismerőseink ők mind zömében rendes és „törvénytisztelő pógárok”, a világban levő problémákat nem okozhatja más csak elvetemült bajkeverők láthatatlan csoportjai, még ha tapasztalat azt is mutatja, hogy ez az intuíciónk rendre hibás útra visz. Kirívó példái ennek a különféle autokráciák, fasiszta, kommunista és egyéb ideológiai alapú diktatúrák, amelyek támogatottsága tipikusan a teljesen átlagosnak mondható, „egyszerű emberek” körében volt rendre a legnagyobb. Félreértés ne essék, ez nem egy vádirat akar lenni most, csupán olyan területek bemutatása, amikor nem a kirívó, szélsőséges magatartás okozza a bajt, hanem az átlagosnak és legelterjedtebbnek mondható, úgynevezett törvénytisztelő polgároké.

A környezetszennyezés és az emberi eredetű klímaváltozás is ide tartozik, hiszen a legtöbb ember igyekszik a közvetlen környezetét rendben tartani, és miden nap éppen csak egy pici szemetet tol át mindig a „köznek”, hogy majd csak csinálnak vele valamit. Így tesszük lassanként élhetetlenné a bolygónkat éppen saját magunk számára.

A pénzügy világ határeset, ahol a felelősség talán nem ennyire általános ugyan, viszont a spekuláció és járadékvadászat kicsiben annál inkább annak mondható, legalábbis az elfogadott viselkedési normák része. A nagy pénzügyi bedőlésekben (egyébként Taleb prófétának bizonyult a 2008-as gazdasági válság előtt évekkel megjelent könyvével) a bankokon és pénzügyi vezetőkön kívül mindig szerepe van a felelőtlen hitelfelvételnek és nyakló nélküli fogyasztásnak, a látszatteljesítményekben való cinkos részvételnek is.

Tény, hogy a természet is okozhat számos szélsőséges helyzetet, amiről nem tehetünk, léteznek teljesen váratlan és kiszámíthatatlan természeti csapások. A COVID járvány viszont például pont nem ilyen, ebben az esetben leginkább a felkészületlenségünk volt kirívónak mondható, mert igaz ugyan, hogy minimum száz évenként van egy komoly nagy világjárvány, mi mégis a „nálunk ilyesmi nem fordulhat elő” mentalitással álltunk hozzá, feltétlenül megbízva a tudományban és az egészségügyben, nem vettük eléggé figyelembe azok tapasztalatait sem, akik már átéltek ilyen helyzeteket.

Mindig a leglátványosabb és nemrég megtörtént esetek bekövetkezésétől félünk legjobban, ilyen például a terrorizmus és a légi katasztrófák, az ezeknél jóval több áldozatot szedő, potenciálisan jóval nagyobb veszélyt jelentő cukorbetegségtől viszont már korántsem annyira, és nem is teszünk semmit a megelőzésére – a közfelfogás tipikusan így működik.

A tudomány például egy tipikusan olyan terület, ahol az éppen divatos közfelfogás dogmatizmust okoz, a dogmáknak ellentmondó megfigyelések figyelmen kívül hagyását és a tapasztalatokból születő új elméletek elutasítását. Kívülállók többnyire nem képesek jól megítélni az egyes kutatók tevékenységét, az emberek gyakran bedőlnek annak aki azt mondja, amit hallani szeretnének. A szakterületen belül ezzel szemben a kollégák többnyire elég jól meg tudják ítélni egymás valódi teljesítményét, a munka jól látható még a dogmatizmus ellenére is. Az is jól tudják, hogy ha valaki talál valamit az nagyrészt szerencse kérdése, ezért az elismerés végeredményben mindig egy tágabb értelemben vett közösség munkáját illeti, még egy Nobel-díj esetében is.

A társadalmi normák rendszerében lehet hibákat keresni, én azonban úgy vélem, hogy több ezer év óta ezek alapjában rendben vannak. A vallásokkal sem az fő baj, hogy a normáik hibásak lennének, hanem hogy az emberek csak felhasználják őket saját céljaikra, egyes tanításokat kiemelve másokat teljességgel figyelmen kívül hagyva, és épp a vallások eredeti szellemisége vész el ezáltal. Leginkább azt a normát szoktuk betartani, ami a köz által jól ellenőrizhető és látványos.

A világunk túlságosan is egizmusra épül és a nagy egókat követik, másolják a többiek. Kérdéses, hogy a mértéket nem ismerő egoizmus és „megengedhetem magamnak” típusú fogyasztói mentalitás bármiféle külső hatalommal mennyire korlátozható? Ezzel leginkább az a baj, hogy a másokat korlátozók úgy gondolják, hogy rájuk ezek a korlátok nem érvényesek, ők a törvények fölött állnak, ezzel pedig az egész hitelessége elvész. A közfelfogás alakítói, azok akik képviselik számunkra, hogy mi tekinthető „normálisnak” és leginkább követendő magatartásnak, általában nincsenek tudatában a felelősségüknek. Így válik az, amit normálisnak tartunk szép lassan szimpla idiotizmussá, és juttat el minket szép lassan a Taleb által „Extremisztánnak” nevezett állapotokba.

A válasz nem annyira magától értetődő mint gondolnánk. Általában fiatalok költöznek nagyobb városokba, hiszen eleve mobilabbak mint az idősebb korosztályok. Viszont ha megkérdezzük őket, akkor nem nagyon tudnak világos előnyöket mondani, csak valami olyasmit, hogy pl. „Pesten több a lehetőség.”

Rendszerfüggetlen jelenség

A világ minden országában jellemző, hogy a városok, különösen a nagyvárosok népessége rohamosan nő, a falvaké csökken. 2007 óta meghaladja a városlakók száma a falvakban élőkét, ráadásul a világ nagy metropoliszai, megavárosai gyors ütemben duzzadnak. Számomra elképesztő az is, hogy néhány év múlva többen fognak élni 500 ezernél nagyobb lakosságú városokban, mint az ennél kisebbekben. A zsúfoltság, a zaj, a környezeti ártalmak, magasabb árak és a kiterjedtebb bűnözés sem tartja vissza az emberek többségét attól, hogy egy nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében lakjanak.

Japánban például, ahol a népesség száma csökkenőben van Tokióé még mindig növekszik, a kiürülő falvakból a zsúfolt metropoliszba törekednek a legtöbben, és úgy tűnik hogy még akkor se nagyon akarnak „vidéken” élni, ha fizetnek nekik érte. Nálunk is Közép-Magyarország és ezen belül Budapest térsége az egyetlen régió, amelynek lakossága dinamikusan növekszik, bár a legtöbben nem a nagyvárosban, hanem annak vonzáskörzetében szeretnének élni.

Mindig egy lépéssel feljebb

Már a Kádár-rendszerben is megfigyelhető volt, hogy nagyon sokan csak egy lépéssel szeretnének feljebb jutni: faluból kisvárosba, kisvárososból egy nagyobb városba vagy Budapestre, Budapestről pedig egy nyugati nagyvárosba, a kivándorlás régebben leginkább a budapestiek körében volt jellemző. Utólagos magyarázatként egyesek az unalmas, fojtogató, kevéssé kulturált légkört nevezték meg fő okaként annak, amiért nagyobb városba költöztek.

A nagyvárosnak sok előnye van, de nem ezek miatt költöznek oda

A jobb egészségügyi ellátás nem egy olyan ok, ami miatt egy fiatal nagyvárosba költözne, őket ez igazából nem érdekli. (Igaz viszont, hogy egy idősebb embert, aki visszaköltözne falura, esetleg a nagyvárosban maradásra bírhatja az egészségügyi ellátás színvonala.) A jobb oktatás se annyira jelentős érv, hiszen egy diák lakhat bármikor kollégiumban vagy albérletben is átmeneti jelleggel. A jobb közlekedési lehetőség megint nem egyértelmű: Budapesten belül utazni a dugók miatt nem ritkán tovább tart mint egy távolabbi városból eljutni oda, sőt a peremvárosokban és egyes lakóparkokban a tömegközlekedés egyenesen tragikus szintű – mindez ez mégsincs hatással a migrációs trendre. Éppúgy mint az sem, hogy a nagyvárosban drágább az élet, a lakhatás pedig különösen jelentős költség egy kisebb városhoz vagy faluhoz képest. A szórakozási lehetőségek lehetnek ugyan vonzóbbak, de ma az internet korában, „elvben” már nem jelent nagy hátrányt, ha valaki egy kis faluban él, a neten ugyanúgy megtalálhatja azt, ami neki tetszik. A munkalehetőségek nyilván jobbak a nagyvárosban, habár manapság számos vállalat és cég falvak közeléből is jól elérhető, a közlekedés nem jelent már akkora hátrányt mint régebben.

Falun élve nehezebb a rejtvényt megfejteni?

Egy „múlt századi” újságárus gúnyos mondatát idézve, nem szó szerint persze, a falvakban egy nappal hamarabb jelenik meg a Füles újság, mert ott állítólag nehezebb megfejteni. Itt nem arról van szó, hogy a buta emberek a falvakban élnek az okosok pedig városban, hanem hogy mennyire élénk a két közeg, mennyire segíti a gondolkodást vagy sem. A falvakban úgy tűnik, hogy az életritmus valahogy lassabb és kevéssé érdekes mint egy városban, ami lehet egyfajta magyarázat, a dinamikusabb emberek inkább igénylik a nagyobb tempót. Számomra önmagában ez az érv mégsem eléggé meggyőző, éppúgy mint a több munkalehetőség sem.

Talán inkább valami olyasmiről van szó, hogy nem a szomszédjaid lesznek azok, akikkel feltétlenül jó barátságban kell lenned, egy nagyvárosban nagyobb eséllyel találsz olyanokat, akikkel van közös érdeklődés és hasonló hullámhossz. A közösségi élet legalábbis amit annak nevezünk, rendkívül paradox jelenség, hiszen a lelki értelemben vett összetartó, egymást segítő közösség nem mindig ugyanaz jelenti, mint közös szellemi célokat kitűző csoport tagjának lenni. Habár az USA polgárainak nagy része egy felmérés szerint inkább szeretne falun mint nagyvárosban élni – az ilyen felmérések valójában nem a valóságot tükrözik, inkább nosztalgiákat és az emberek pillanatnyi vágyait. Jelenleg az ország 3,5%-án él a lakosság közel kétharmada és a nagyvárosok jelentős részének a lakossága folyamatosan növekszik.

Szellemi műhelyek

Mivel az érdeklődési körünk és a képességeink nagyon speciálisak, emiatt mennél nagyobb városban laksz, annál nagyobb eséllyel fogsz találni olyanokat, akikhez csatlakozhatsz. Sokkal nagyobb a specializáció egy nagyvárosban, mert lehet hogy egy csak egy bizonyos fajta tánc érdekel, orvosként lehetsz egy szűk szakterület specialistája és színészként sem kell mindenféle műfajban egyformán teljesítened, - egyszerűen több az esély, hogy azzal foglalkozz, amiben igazán jó vagy, szabad idődet pedig olyanok társaságában töltsd, akivel hasonló az érdeklődési körötök. Emiatt mondták már régebben a kultúra világában élők, erős túlzással persze, hogy vidéken élni olyan mint „élve eltemetettnek lenni”.

Az internet terjedése sem sokat változtatott azon, hogy a közvetlen, mindennapi kapcsolatokban megélt kisebb-nagyobb szellemi műhelyek azok, amik serkentik az emberek kreativitását, alkotókészségét. Ezt bizonyítja a nagyvárosok a kiemelkedő GDP szintje is. Az emberek jobban serkentik egymást, a speciális képességeiket jobban kibontakoztatva sokkal több értéket állítanak elő mint a kistelepüléseken.

Nem állítom persze, hogy a kép mindenki számára ennyire rózsás, mert tényleg lehetnek sokan olyanok, akik nem látnak maguk előtt más lehetőséget, mint a nagyvárosban valahogyan elboldogulni, az ottani életmódhoz valamennyire hozzászokni.

Politikai vonatkozások

Mivel alapvetően a szellemi közegek sokféleségére épül, emiatt a nagyvárosi kultúra nyilvánvalóan toleránsabb és az ott élők többféle felfogást képesek elfogadni mint a legtöbb kistelepülésen, az utóbbiak inkább a hagyományok iránt és a konzervatívabb eszmék felé orientálódnak. Az urbanizációnak nyilvánvalóan messzemenő politikai következményei vannak, az új törésvonal manapság már nem annyira falu-város mint a falu + kisváros vs. nagyváros lakossága között húzódik.

Maga a „szellemi műhely” számomra egy kulcsfogalom politikai értelemben is, a legtöbb politikai irányzat azáltal igyekszik a hatalmát fenntartani vagy növelni, hogy az őt támogató szellemi műhelyeket erősíti és a más eszméket vallókat igyekszik gyengíteni vagy szétverni. A szellemi műhely természetesen nem minden esetben lokális, manapság virtuális közösséget is jelent és jellemzően egyfajta közös gondolkodást tükröz, tagjai folyamatosan inspirálják egymást. (Bár számomra úgy tűnik, hogy nincsenek mindig tudatában annak, hogy egy tágabb értelemben vett szellemi műhely tagjai és nem is értékelik eléggé.)

Nem csak a kormányok intézkedései befolyásolják az egyes országokban a COVID elleni védekezést, hanem nyilvánvalóan hatással van erre az is, hogy az állampolgárok általában mit tartanak be ebből, valamint hogy általában mennyire ügyelnek a higiéniára. Habár ezek nem könnyen mérhető tényezők, személyes tapasztalataink azt mutatják, hogy a déli országokban az állampolgárok a szabályokat lazábban fogják fel és nem tartják annyira fontosnak mint északon. Itt a hangsúly egy járvány idején éppen azon van, hogy nem csak felszínes módon kell a szabályokat betartani, hanem legalább a közterületeken magától értetődő módon kell az előírt alapvető viselkedési normákat követni. Ha megnézzük a japánok, svédek, hollandok statisztikáit, az eredményeik más országokhoz képest nem kimondottan rosszak annak ellenére sem, hogy egyik ország sem hozott szigorú korlátozó intézkedéseket, és néhol még a teszteléseket sem tartották annyira fontosnak (bár ez alighanem hiba volt), és a sűrűn lakott Németország statisztikái sem annyira rosszak.

Úgy tűnik, mintha ezekben országokban az állampolgárok nagy többsége a józan észére hallgatva is körültekintőbben viselkedik mint máshol a szigorítások hatására, így például tudják, hogy a tömeg növekedésével a járvány terjedése nem egyenes arányban, hanem annál nagyobb mértékben, hatványozottan növekszik. Ezzel szemben a temperamentumosabbnak tartott déliek az olaszok és a spanyolok vagy latin-amerikaiak közül aránylag többen kapták el eddig, annak ellenére, hogy a melegebb éghajlat nem nagyon kedvez a vírus terjedésének (bár nem is gátolja, legfeljebb kicsit lassítja azt).

Azokban az országokban, ahol a lakosság egy része nem vette elég komolyan a járványt mint az USA-ban vagy oroszoknál, vagy éppen a braziloknál a fertőzöttség viszonylag nagy mértékű, ebből a szempontból a két szélsőség a liberális és a szélső jobbos (populista) felfogás vagy ezek kombinációja egyaránt káros, mert egyik sem segíti az állampolgári felelősségérzet kialakulását. Nagyon sok tényező befolyásolhatja a járvány terjedését, de úgy tűnik, hogy az állampolgár oldaláról nézve a mérsékelten konzervatív, alapvetően szabálykövető magatartás, törekvés a kockázatok minimalizálására, ez volt jelen helyzetben az optimális választás.

Magyarországot tekintve a kép csalóka, mert nem tartjuk magunkat ugyan szabálykövetőnek, de ez azért van így, mert a legfőbb viszonyítási pontot nekünk a németek jelentik. A Balkánhoz képest már teljesen más a helyzet és valóban, tőlünk déli és keleti irányban a járvány jelenleg nagyobb méreteket ölt. (Sok más tényező is nyilván közrejátszhat abban, hogy per pillanat nálunk a helyzet viszonylag jónak mondható, például a BCG oltás is ilyen, vagy hogy időben elkezdtük másolni az osztrákok által bevezetett intézkedéseket, megelőzve a vírus nagyobb mértékű terjedését.)

A szabálykövetés és a fegyelmezett (alapvetően protestáns eredetűnek mondható) munkakultúra egyébként nem csak ebben az esetben, hanem a gazdaság egészét tekintve is fontos tényező. Éppen azok az északi országok, ahol a járvány előtt a gazdaság és a költségvetés helyzete jónak volt mondható, kisebb visszaesést szenvednek el idén, mint az egyébként is súlyos problémákkal küzdő mediterrán térség. A 21.században úgy tűnik, a hideg racionalitás az, ami a siker legfőbb záloga lehet, a politikai retorika leginkább csak mese gyerekeknek, egy olyan játék, ami nálunk még nem vált veszélyessé vagy legalábbis nem látszanak a veszélyei.

Még egy fejlemény hogy a járvány mostani szakaszában a döntések már nem annyira a nemzetállamok, hanem egyes régiók vagy települések szintjén születnek meg, a helyi önkormányzatok felelőssége és szerepe ismét megnőtt. Nálunk is sok tekintetben eltérő régiók vannak, más helyzet a sűrűn lakott Közép-Magyarországon mint az ország többi részén, különösen a kevéssé fejlett észak-keleti vagy a déli országrészekben. Nagyon sok olyan eset van, amikor nehezen tud egy központi kormányzat a helyi sajátosságokra szabott döntéseket hozni, emiatt sem túl szerencsés, ha nálunk az önkormányzatok mozgásterét a központi kormányzat nagyon lecsökkenti.

Mindenki számára ismerős tipikus helyzet az, például egy munkahelyen, amikor valaki el van szállva magától, jellemző módon minden mondata arról szól, hogy „én” és „csak én”, mindenki mást mélyen leszólva a háta mögött. Annyira túljátssza a szerepét mint egy rossz ripacs, mégis a leggyakoribb eset, hogy senki nem jelzi az illetőnek, hogy vegyen vissza. A háttérben gyakran az lehet, hogy megszűnt valamiféle gátlás, ami visszatartotta attól, hogy az egoizmsua túlságosan felszínre törjön, hogy túl sokat okoskodjon és mindent a saját szemszögéből legyen csak képes szemlélni. A leggyakoribb az, hogy nagyon sokáig senki nem szól neki, nem ad visszajelzést, pedig legalább három féle módon lehet tenni az ilyesmi ellen. Megjegyzem, hogy itt nem is annyira azzal van gond, amit az illető tesz (álbalában szorgalmasaan dolgozik, bár hajlamos túllépni a hatáskörét és mások munkájába is beleavatkozni), mint inkább a stílusával, amivel rontja a munkahelyi légkört, vagy a családi, egyéb közösségi légkört.

A keményvonalas (diktatórikus) fellépés

A nagy egóval szemben egy másik, még keményebb egó, leginkább a főnöke teheti meg ezt, bár nem kizárólag. Kemény verbális agresszióval a gyenge pontot, a legkisebb hibát erősen betámadni, a verbális pofonok a túlpörgött illetőt egy időre leállítják, magába szállásra kényszerítik. Hátránya ennek az eljárásnak, hogy igazságtalannak fogja érezni, hogy „ő mindent megtesz”, de „nem érti meg senki” a törekvéseit, nem támogatják, sőt még keresztbe is tesznek neki. ("Jaj én szegény.")

Az ilyen pofonok egyébként az életben nem ritkák, amikor naivak voltunk és nem eléggé körültekintőek mindannyian kaptunk már pár kemény leckét a sorstól, amit akkor és ott igazságtalannak éreztünk, később átgondolva már valószínűleg kevésbé.

Baráti beszélgetés

Ha a kapcsolat az illetővel legalább jó haveri szintű, akkor megfelelő időpontban és módon elmondható neki jól becsomagolva, hogy a fordított evolúció útján jár (majmot csinál magából). Úgy gondolom, hogy kötelessége is erre legalább kísérletet tenni azoknak, akik az adott munkahelyen a legközelebb állnak hozzá. (Sőt, van egy olyan helyzet is, amikor a barátunk szenved valaki agressziójától, ilyenkor is meg kell keresni az illetőt és megpróbálni elmondani neki, hogy mit vált ki a másikban, mert nem biztos, hogy ő maga ennek teljesen a tudatában van. Én is megköszöntem volna, ha egy adott helyezetben valaki x évvel ezelőtt így tesz.)

Ennek az eljárásnak két hátránya van, az egyik, hogy nem mindenki tudja megfelelően jól megfogalmazva, pontosan elmondani, hogy min kellene változtatni. A másik, hogy megvan a sértődés veszélye, a kritika általában megterheli a kapcsolatot. És persze akad olyan helyzet is, amikor senki nincs az illetővel eléggé jóban, vagy nem érzi meg, hogy mikor kellene beszélni egy olyan problémáról, ami mindenkit zavar.

Egyből reagálás, asszertivitás

Akik erre képesek, azoknak az egyéniségéből fakad az, hogy azonnal és határozottan lereagálják az eseményeket. Ehhez egyből fel kell tudni ismerni azt, hogy mi van a közlési szándék mögött, és bátran, határozottan pár szóval visszautasítani. Ez ahhoz hasonló, hogy ha valaki a küzdősportot annyira mesteri szinten gyakorolja, hogy egyből megérzi az ellene irányuló, vagy őt is fenyegető hatást, bár ez esetben is inkább verbális szintű agresszióról van szó. Addig nem agresszív, amíg a másik nem ad rá okot, amikor ez megtörténik, akkor viszont hideg fejjel visszatámad, és nem is variálja túl a dolgot. A hátránya ennek a módszernek, hogy az egoista csak az asszertívan fellépő illetővel szemben fogja vissza magát jobban, másokkal szemben ugyanúgy drámázik és játssza el folyamatosan a nagy halált. Minél többünknek meg kellene ismerni ezt a fajta technikát és gyakorolni a verbális szellemi önvédelmet, ha a helyzet rákényszerít minket. Tudatosság, jó helyzetfelismerés és szellemi frissesség is szükséges hozzá.

Ami pedig a leggyakrabban történni szokott

Ami a legtöbb helyen megy, hogy igyekszünk nem tudomásul venni ezt a fajta viselkedést. Vannak akiket zavar a hangos feltűnősködés, de olyanoknak, akinek túl kevés a munkája akár még szórakoztató is lehet. Ha belegondolunk, nem sok tisztelet van ilyenkor bennünk, mert nem tartjuk vissza a másikat attól, hogy hülyét csináljon magából (és egyúttal belőlünk is persze). Az biztos, hogy az igazi jó csapatmunkát gátolni fogja már eleve az is, hogy csak a saját szemszögéből képes nézni a dolgokat. Nálunk a legtöbb helyen az agresszív ember jól tud érvényesülni, a legtöbben úgy viszonyulnak hozzá, hogy miért pont én legyek az, akik le akarja állítani, ez a „mért pont én” mentalitás eléggé általános, mindenki szeret visszahúzódni a saját kis csigaházába, ha megteheti és a konfliktusos helyzeteket kerülni.

Lehet persze, hogy marad szurkálódás, célozgatás, és egyéb kicsinyes játszmák, amik megint nem fogják erősíteni az együttműködést a cégen belül. Ennek nem csak egy olyan hátránya van, hogy nem viszi a dolgokat előre és megmarad egy egészségtelen helyzet, amikor igazán őszinte kommunikációról nem lehet beszélni, hanem az is, hogy néha egy idő után „felrobbanhat”. Túl sok kis tüske és elfojtott sérelem maradhat meg, ami ha nincs mód a helyzetből való elmenekülésre, akkor hirtelen kirobbanhat belőlük.

Társadalmi szinten is ugyanaz van mint kicsiben, nagy csoportok nem képesek az önérvényesítésre, hanem csak tűrnek, ilyenkor (ha a helyzet úgy alakul és ezt lehetővé teszi) lázadások, forradalmak törnek ki. Ezek többet ártanak mint használnak, mert nem nagyon lehet megmondani, hogy az utcára vonulók mit akarnak, ezen a ponton túl már késő, leginkább csak tiltakoznak és igyekeznek rombolni azt a rendszert, amiben nem voltak képesek a saját érdekeiket megfelelően képviselni és védeni.

Az egészséges szintű agressziót és érdekvédelmet nem nagyon tanuljuk meg az iskolában sem és minták is alig vannak erre, ezért még a mindent átszövő, brutális korrupciót is inkább eltűrjük azért, hogy mások megtegyék helyettünk. Pontosan ez van ma Magyarországon, az agresszió és érdekvédelem teljes mértékű átruházása az államra.

Egyébként az iskolában még olyan alapvető dolgokat is megtanulhatnánk, de nem tanuljuk, hogy milyen szempontok alapján választunk barátokat, párt vagy házastársat magunknak, és hogy milyen különbségek vannak ezek között. Azt hisszük, hogy egyéni szempontjaink vannak, amik ránk jellemzőek, pedig egy frászt. A legtöbb esetben nem tudatos, ösztönös módon mérjük fel egymást és hozunk döntéseket, és amik alapján döntünk abban nem nagyon különbözünk egymástól…

Felejtsük el azokat a dogmákat, amiket a közhiedelem folyamatosan sulykol a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban például azt, hogy az aktív dolgozók aránya fogja meghatározni a nyugdíjak szintjét. Persze jó dolog, ha sok gyerek születik többféle okból is, de nem elsősorban a nyugdíjak miatt, amelyek szintjére legalább 3-4 tényező jóval nagyobb hatással van. Ez csupán egy idejét múlt mennyiségi szemlélet, a szocialista tervgazdaságot idézi, hogy a gyerekek számában gondolkodunk.

1.A megtermelt érték (GDP) a jó kiindulópont

Amikor az átlagosan ledolgozott munkaidő folyamatosan csökkenő trendet mutat, számos területen az automatizálás redukálja le a munkaerőigényt és teszi fokozatosan „feleslegessé” az embert, akkor nem az lesz a meghatározó, hogy mekkora az aktív dolgozók aránya, hanem sokkal inkább az, hogy a munka mennyire hatékony, mennyi az egy fő által megtermelt érték.

Tegyük fel, hogy növekszik az automatizálás, és habár pongyola kifejezés, de igen elterjedt, hogy kevésbé leszünk „összeszerelő üzem” – és ez lehet az egyetlen reális pálya, hiszen a szlovákoknak is csak rövidtávon bizonyult jó megoldásnak, hosszabb távon ráfizettek, másrészt vannak erre nálunk sokkal alkalmasabb jelentkezők, Kína és India például. Ebből következően a gazdaság több ágában is a dolgozók nagyobb része manuális munkák helyett különféle automata gépeket vagy rendszereket fog felügyelni, ezáltal növekszik a megtermelt érték, ezáltal a nyugdíjakra költhető összeg is.

Emellett ha a termékeink vagy a szolgáltatásaink speciálisabbak, kevésbé tömegtermékek (egyes élelmiszerek és kézműves termékek jutnak az ember eszébe, de a lehetőségek köre ennél sokkal nagyobb), akkor automatizált gyártás nélkül is magasabb áron értékesíthetőek, ami szintén egy reális út.

Emiatt még ha a nyugdíjasok aránya meg is növekszik a társadalmon belül, az sem jelenti feltétlenül, hogy a nyugdíjak összege reál értékben csökkenni fog. Fordítva is igaz ez, ha a fiatalok sokan vannak ugyan, de képzetlenek maradnak és csak egyszerű munkákra alkalmasak, akkor az adókból és járadékokból nem fog tudni az állam magas nyugdíjakat fizetni.

2.Mennyit akar költeni a kormány a nyugdíjasokra?

Egyértelmű, hogy nálunk a GDP-hez viszonyított nyugdíj kiadások aránya nem magas (például jóval alacsonyabb mint a lengyel), ráadásul csökkenő trendet mutat.  Ha ehhez még hozzá is vesszük az egészségügyi kiadások nevetségesen alacsony összegét, akkor is jól látható, hogy a kormány nem akar költeni az idős generációkra. Ez szerintem nem feltétlenül hiba, amennyiben inkább a családok támogatására és a gazdaság dinamizálására költünk (nem az állami bürokrácia növelésére vagy cégek, sőt egész ágazatok mesterséges pumpálására teljesítményigény nélkül), akkor a dolog nagyjából rendben van.

A 13.havi nyugdíj visszavezetése csupán porhintés, hiszen reálértékben évi 2% körüli, az infláció mérésének mondjuk úgy, hogy "statisztikai hibahatárának" megfelelő szintről van szó, ráadásul mindig utólagosan, az év végén. (Ezzel szemben sok éven át csak inflációkövető nyugdíjemelés volt, na meg egy kis zsebpénz decemberben.)

Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy költsünk többet nyugdíjakra, hogy ez jó dolog lenne, sőt. Csupán azt, hogy a kormányok nagymértékben képesek befolyásolni a „nyugdíjkassza” méretét. Kényes kérdés, hogy oldják meg a kormányok azt, hogy a nyugdíjasok ne buktassák meg őket akkor, ha a jövedelmekben mérhető relatív társadalmi státuszuk romlik. A Fidesz kormány a nyugdíjasok támogatását egyrészt a stabilitás ígéretének eléggé jó szintű megvalósításával érte el (ugyanis a stabilitás a nyugdíjasok számára fontosabb mint a fiataloknak), másrészt a kevéssé tájékozott időseket nem kis demagógiával, indulatok gerjesztésével nyerte meg magának.

Nyugat-Európa nálunk elöregedettebb társadalmai általában jóval többet költenek nyugdíjakra nem csak abszolút értékben, hanem a GDP százalékában mérve is, emiatt sem látszik megalapozottnak a nyugdíj összeomlásával riogatni.

3.Nyugdíjkorhatár

A magyar nyugdíjkorhatár a várható élettartamhoz viszonyítva lényegében nem alacsonyabb mint más országokban, talán a hölgyek esetében valamennyivel igen, a férfiak esetében viszont még magasabbnak is mondható. Abban az esetben, ha az egészségügyi ellátás annyira magas szintű lenne és a lakosság nagy része valóban egészségesen élne, ez esetben a növekvő várható élettartam indokolná a korhatár emelését. Nálunk nem nagyon látni ennek a jeleit, sokkal inkább csak a statisztikákban mint a mindennapi tapasztalatokban. Ezzel szemben például a versenyszférában, ahol a teljesítmények jobban megméretődnek, a hatodik ikszen túl csak a kivételesen jó fizikai és mentális állapotban levők remélhetnek elfogadható szintű munkát és megfelelő fizetést, képzettségüktől lényegében függetlenül.

4.Nyugdíj mint alapjövedelem-szerű ellátás

Még egy érv, hogy amikor az alapjövedelem jellegű ellátások felé halad több ország is, akkor épp az idősebb korosztály lehetne az egyik, amelyik szóba jöhet. A nyugdíj elvileg lehetne akár egy viszonylag nivellált, alapjövedelem szintű ellátás is vagy valamennyire közelíthetne ehhez, és akinek ez túl kevés az dolgozhatna naponta pár órát vagy a megtakarításait élhetné fel. A nyugdíjrendszer alapvetően nem arra szolgálna, hogy (extrém esetben) idős emberek világkörüli útjait finanszírozza.

A jelenleginél jobban nivellált nyugdíj furcsán hangozhat, de gondoljunk bele, hogy valaki például vállalkozó volt és azért fizetett kevés járadékot évtizedeken át, mert az adórendszerünk teljesen kifacsarta, sokakat pedig a cégek feketén foglalkoztattak vagy minimál bérre jelentettek be és ennek isszák most a levét. Ezzel szemben mások nagyobb létbiztonságban voltak állami alkalmazottként, és nem kényszerülnek rá, hogy életszínvonaluk fenntartása érdekében dolgozzanak a nyugdíjba vonulásukat követően.

Amiért nálunk fel sem merülhet, hogy az öregségi minimál nyugdíj a jelenleginél jóval magasabb összegű lehetne, akár hatvan évtől is, annak gátja a társadalom nagy része által támogatott feudális, rendies szemlélet. Amíg a középrétegek elfogadják, hogy az elitet kell még jobban megerősíteni és a lecsúszottakat még inkább kizárni, amíg ez a szemlélet dominál, addig a méltányossági és szociális szempontok mindig háttérbe szorulnak, a nyugdíjrendszerünk merev, áttekinthetetlen és igazságtalan marad.

5. A gyerekek száma

Ha már létezik egy családtámogatási rendszer és a gyerekek számát figyelembe vettük a különféle állami támogatások, adókedvezmények, hitelek és egyéb kedvezmények esetében, akkor nem lenne fair ezt még egyszer a nyugdíjrendszerbe is beszámítani. Különösen az előző pontok figyelembe vételével.

Az igaz, hogy számos szolgáltatás nem vagy nem megfelelően automatizálható és igényeljük is a közvetlen emberi kapcsolatot, emiatt ezek ára folyamatosan magas marad, sőt még drágulhatnak is. Leginkább a különféle szolgáltatások területe az, ahol munkaerő hiány lép fel és lépett is fel azokban az országokban, ahol a társadalom elöregedett. Ilyen esetben alapvetően két választása van az idős generációknak (ez tényleges választás, hiszen leadhatja szavazatát az egyes irányokat képviselő pártokra). Vagy elfogadja, hogy a szolgáltatások drágák és ezzel kell együtt élnie, vagy pedig arra szavaz, hogy a kevésbé fejlett országokból érkező vendégmunkások kell, hogy végezzék, még a közbiztonság némi romlása árán is. A brit nyugdíjasok jelentős része például konkrétan arra szavazott (bár valszeg. nem tudatosan) a Brexit esetében, hogy vendégmunkások helyett inkább a (volt gyarmatokról érkező) bevándorlókat látják szívesebben.

Át kell gondolni, hogy mire való a nyugdíj

Valójában nem valami életcél, „megérdemelt pihenő” lenne nyugdíjasnak lenni. Az egyik cél lehet az unokák nevelésében való részvétel, másik ugyanennyire fontos cél, hogy egy életkor fölött alapjövedelem szintű megélhetést biztosítson, amit akár 30 vagy 50%-os mértékben is figyelembe lehetne venni a nyugdíjak megállapításánál. A társadalmi közeg eleinte nem biztos, hogy teljes egészében támogatná ezt az irigység faktor miatt (mindenki a hozzá hasonló státuszúakhoz méri magát), de ezen túl kellene tudni lépni.

Éppúgy mint azon a szemléleten, hogy vannak a "nyuggerek" vagy a "bácsik és nénik", akiket bizonyos kor fölött hajlamosak vagyunk gyerekként kezelni.

Lehetne például átmenetet, lépcsőket létrehozni az idősödő emberek számára, mondjuk 60 és 70 év között, amikor már kapnak állami jövedelmet is, de a legtöbben még részmunkaidőben képesek dolgozni. A szokásos hirtelen nyugdíjazást ugyanis a legtöbben, különösen a munkaképesek egyfajta sokként élik meg, és egy-két évig eltart, amíg hozzá tudnak szokni és át tudnak állni egy újfajta életmódra. Egyébként számos országban (tőlünk nyugatra inkább) szokás, hogy a nyugdíjasok jelentős része dolgozik valamit, aminek nem feltétlenül az anyagi kényszer az oka.

Vágjunk a közepébe: Bizony sokaknak csalódást okozott a tudomány, amikor a járvány közepén nem lehetett elmondani, hogy teljesen a helyzet ura volt, hiszen gyakran kaotikus, egymásnak ellentmondó információk jelentek meg a különféle médiumokban a különféle szakértők vagy magukat annak mondók szájából.

Az influenza mintájára képzeltük el

A legtöbben úgy gondolták, hogy az influenza vírushoz lényegében hasonló kórokozóról van szó, holott a hasonlóság inkább felszínes: szintén elsősorban légúti tüneteket okoz és a leginkább veszélyeztetett csoportok (idősek és általában a meggyengült ellenálló képességűek) is erős átfedésben vannak az influenzával, de ebben nagyjából ki is merül a hasonlóság. Az igazi specialista szakértők kevésbé kaptak hangot, az ő hangjukat elnyomták azok, akik szeretnek szerepelni, magukat előtérbe tolva osztani az észt. (Például az, hogy valaki orvos, még nem elegendő ahhoz, hogy elegendő szakértelemmel bírjon egy új kórokozó megítélésében.) Általában szeretünk mindent már ismert dolgokhoz hasonlítani, valamelyik jól bevált skatulyába berakni.

Meglepő pofonok

A betegség terjedése nem várt módon (az egészségügyiek és a döntéshozók számára is meglepő módon) történt, ún. mikrocseppekkel is, például a hangos beszéd, éneklés révén is. A másik meglepő fejlemény az volt, hogy teljesen tünetmentes egyének is terjeszthetik, és még lehetne sorolni a nem várt sajátságokat (sokáig a szervezetben maradhat, olykor egyeseknél még visszaesést is okozhat). A terjedés kezdőpontjait sem sikerült eleinte beazonosítani egyes országokban, valószínűsíthető hogy Kínából, Vuhan területéről indult ki, de ez a meghatározás még nem elég pontos.

A tudomány rendszere alapvetően lassan és nehézkesen működik, több független vizsgálatnak is igazolni kell a feltételezéseket, és sok esetben az intézményi szemléletmód sem elég rugalmas ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egy darabig különféle hibás elképzelésekhez.

Régi, 19.századi tudományos módszerek

A több mint száz éves ismeretek többnyire jól használhatóak voltak, mint például a fertőtlenítés (Semmelweis Ignác és mások találmánya), vagy például azok az egyszerű statisztikai számítások, amelyek alapján a tömegrendezvények betiltásra kerültek, valamint az egyszerűbb modellszámítások is ezeken alapultak.

Ezen kívül a járványok terjedésével foglalkozó, leíró történelemtudomány ismeretei alapján beláttuk, hogy semmi olyasmi nem történt, ami száz évenként vagy annál gyakrabban ne fordulna elő az emberiség történelmében. (A globalizáció gyorsította ugyan a járványok terjedését, de segítette az ellenük való küzdelmet is.) Helyi járványellenes erőfeszítéseknek és némi szerencsének köszönhetően tudtuk csak megúszni eddig más, komoly világjárványok kitörését (pl. SARS2 és Ebola esetében).

Az, hogy egyes vitaminok növelik a szervezet ellenálló képességét nagyjából a 20.század elejének biológiai tudása, szintén nyomott valamit a latban.

Mindezeken kívül, sőt ezeket is megelőzően ha csak a józan eszünkre hallgattunk, a távolságtartás, maszk használata, kézmosás – az ilyen egyszerű szabályok betartása volt talán a leghasznosabb.

Amit a modern tudomány hozzá tudott tenni

Mindenekelőtt a tömegesen végezhető tesztelési eljárások, ami nagyon hasznosnak bizonyult, ilyesmi néhány évvel ezelőtt se létezett még.

Az internet mai fejlettsége és az okos telefonok elterjedtsége lehetővé tette a távoktatást valamint a kapcsolattartást még a karanténban levőkkel, ez is abszolút 21.századi történet.

A betegség gyógyítása terén azonban látványos áttörésekről nem lehet még beszélni, bár a kórházak felszereltségétől is függött a gyógyulások száma. Annak ellenére sem volt átütő siker, hogy a különféle laborokban alaposan feltárták a vírus összetevőit és működését. Ugyanis hiába ismerjük a kórokozót, ez még messze nem elégséges a gyógyításhoz és a megelőzéshez, hiszen az elviekben megfelelőnek tűnő hatóanyagot, eljárást a bonyolult emberi szervezetben komolyabb mellékhatások nélkül kell tudnunk alkalmazni. Emiatt hosszú idő is eltelhet addig, amíg az adott kórokozó gyenge pontját célba tudjuk venni az emberi szervezet károsítása nélkül.

Próba-szerencse alapú eljárások is néha célravezetők lehetnek, azonban rengeteg klinikai vizsgálatot kell elvégezni annak érdekében, hogy egy adott szer hatásossága és a szervezetünkre való ártalmatlansága egyaránt bizonyítást nyerjen. Olyan gyógyszer nincs is, ami akár az egyik feltételt ezek közül teljes mértékben képes lenne kielégíteni, csak olyan ahol a valószínűségek eléggé jónak mondhatóak ahhoz, hogy az oltóanyagot akár megelőzés, akár gyógyítás céljára engedélyezni lehessen.

A tudományellenesség és konteók fő oka a személyesség hiánya

A konteóhívők szempontjából még egy szuper jól teljesítő tudomány se lenne eléggé meggyőző, aminek oka a tudomány alapvetően személytelen jellegében keresendő. (Éppen a személytelensége az, ami az eredményeinek a széleskörű alkalmazhatóságát lehetővé teszi.) Ennek a megértéséhez hozzásegít egy analógia. Tegyük fel, hogy háborúban állunk, és habár a legtöbb esetben a katonáknak csak egy kis része találkozik ellenséggel bármilyen módon, vagy vesz részt éles bevetésen, ők azonban elmesélik a történeteiket a többieknek, akik ily módon megismerik a háborús valóság számukra mindenképp rendkívülinek mondható oldalát.

A mostani járvány azonban olyan jellegű, hogy kisebb gócokban koncentrálódott és öltött tömeges méreteket, emiatt (mondhatni szerencsére) sokaknak nincsenek olyan ismerőseik, akiktől első kézből hallhattak volna a betegségről. Emiatt sok esetben leginkább beállítódás kérdése, hogy ki mit hisz el a különféle médiumok által továbbított hírekből, és azok akik alapvetően személyes okokat keresnek az adott jelenségek mögött, ők hajlamosabbak erősen megkérdőjelezni a híreket (azok valóságtartalmatól függetlenül). A személytelenség egyértelműen egy modern kori vívmány, az elvont gondolkodás eljterjedtté válása lényegében „újkori fejlemény”, sokan még a személyes, érzelemvezérelt, ösztönösebb síkon szeretnek maradni.

Egy kisebb közösségben, például egy F.B.-s oltásellenes szektában is inkább a személyesebb, közösségi kapcsolatok iránti vágyunk fog teljesülni, az ezekhez csatlakozók még azt is figyelmen kívül hagyják, ha egy oltóanyag néha más kórokozók ellen is védelmet jelenthet, mint jelenleg a COVID ellen a BCG oltásról ez nagy valószínűséggel feltételezhető.

Ettől eltekintve az emberek nagy többsége eléggé jól megértette a fő problémákat, ami a járvány okozott és igyekezett az előírásokat betartani, a különféle konteó hívők aránya nem jelentősebb mint bármely más, az egész társadalmat érintő probléma esetében.

Jelenleg döntetlenre állunk

A tudomány a korona vírus elleni harc első félidejét nagyjából döntetlenre hozta. Kiismerve az ellenség jellemzőit most jó esély van rá,  (a különféle kutatócsoportok jól koordinált, összehangolt munkáját feltételezve), hogy a második félidőben, ami már elkezdődött és még idén várhatóan véget ér, egyértelmű győzelmet arasson az új korokozó felett, még akkor is ha nem tudhatja maga mögött a közvélemény teljes támogatását.

A szélsőséges politikai felfogású egyénekre nem csak az a jellemző, hogy átírnák a múltat és különféle mítoszokat kezelnek tényként, hanem az is, hogy egyes korszakokat szeretnének nem létezőnek, meg nem történtnek tekinteni. Egy rejtett párhuzamot látok kétféle radikalizmus, szélsőbal és szélsőjobb között ezen a téren, mivel mindkettő merev ideológiák alapján skatulyáz be és ítél el akár egész korszakokat, az adott korokban élt politikai vezetőket a mai normák, pontosabban a saját szigorú és képmutató normáik alapján képes megbélyegezni.

E logika alapján belátható, hogy csak az a történelmi személyiség lehet elfogadható, aki egyrészt hibátlan és tökéletes (vagy legalább a hibáit nem ismerjük), másrészt valójában egyetlen régi vezető sem érdemel szobrot, mert gyakorlatilag mindenkinek a kezéhez valamilyen módon vér tapadt. (Talán az anarchia lehetett volna az egyetlen elfogadható rendszer?)

Az USA-ban és más nyugati államokban annak a tükörképe zajlik mint nálunk az utóbbi években történt, bár tény, hogy sokkal látványosabb módon. Ott a „rabszolgatartók”, nálunk a kommunistának bélyegzett személyek azok, akik gyakorlatilag nem érdemelhetnek szobrot semmiképpen. Nyilván nem az értelmiség műveltebb rétegei hozzák ezeket a döntéseket, hanem azok, akik zsigerből politizálnak, - ez valamivel kifinomultabb módon ugyan, de nálunk se annyira ritka.

Az USA egyik legnagyobb elnöke Abraham Lincoln sem volt eleinte rabszolgatartás ellenes, sőt többször is hangoztatta, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha a „feketéket” felszabadítjuk, azzal egyenlőnek is fogjuk őket tekinteni. Az ő szobrát vajon mikor fogják ledönteni? Na most gondoljunk bele abba, hogy az USA-ban vagy Belgiumban vagy máshol pár évszázaddal ezelőtt biztosan volt pár olyan ember, aki ezt  másként gondolta, de őket helyből kiröhögték, mert egyszerűen nem kaphattál vezető pozíciót, ha az általad hangoztatott vélemény nagyon eltért a közvéleménytől. Sőt ha nagyon szembe mész a közvéleménnyel és nem tartod meg magadnak amit gondolsz, akkor örülhetsz, ha nem nyilvánítanak sült bolondnak.

Ami nálunk történt az utóbbi időben az inkább csak formailag különbözött, nem annyira a lényegi tartalmát tekintve a mostani USA-beli eseményektől. Nagy Imre vagy Nyers Rezső megkapta a bélyeget, hogy kommunisták voltak és kész. Egy megszállt országban, ahol a birodalmi központ Lenin-szobrok és orosz hősi emlékművek tömkelegével fitogtatta a hatalmát, vajon milyen esélyei voltak annak, aki valamit tenni akart volna a közéletben, jobbító szándékkal? (A „passzív rezisztencia” a ’48-49-es szabadságharc után is csak mítosz volt, felejtsük el.) Templomba nyilván nem járhatott és kénytelen volt szépen bemagolni a kommunista ideológia dogmáit és használni a tolvajnyelvét. (A másik út egy kommunista ellenes politikus számára csak a börtön irányába vezethetett.) Aki ma annyira elítél valakit csak azért, mert kommunista volt (semmi másért), nem ritkán ugyanolyan janicsárként szolgálja az uralkodó rendszert (puszta érdekből és számításból), mint az előző rendszerben sokan annak idején.

A fent említett két személynek nagyon pozitív és előremutató dolgokat köszönhetünk, ennek ellenére mivel „kommunisták” voltak, Nagy Imre köztéri szobrát áthelyezték, Nyers Rezsőnek pedig lecsökkentették a nyugdíját. Egy rendszer jobboldali radikálisai szeretnének kitörölni egész korszakokat az emlékezetből, nálunk leginkább a kommunizmusét, vagy ha nem lehet, akkor feketére kell festeni éppúgy, mint nyugaton teszik ezt a szélső balosok a rabszolgatartással és a gyarmatosítással.

A radikalizálódó állampolgár csak a saját elveit és érdekeit nézi, fel sem merül benne, hogy mások szempontjait és sajátos helyzetét is valamilyen módon figyelembe kellene vennie. Végül a fekete-fehér előítéletességet, a rasszizmust erősítik az alapvető szándékukkal ellentétes módon.

Ilyen logika alapján elítélhetők lennének Bocskai és Bethlen erdélyi fejedelmek, mert kegyetlenek voltak és a törökökkel szövetkeztek (ez volt pedig az egyetlen reális opció), de gyakorlatilag bárki a magyar történelemből, mert több kegyetlenséget is elkövettek, vagy pedig épp azért, mert túlságosan megalkuvóak voltak egyesek szemében.

Az a különös, hogy azok a jobboldali emberek, akik a gyarmatosítást egyértelműen elítélendőnek tartják, most valószínűleg mégsem üdvözlik a szobordöntögetéseket, mert az indulatos, a józan értelmet nélkülöző akciók majdnem mindenkiben visszatetszést keltenek. Mindegy, hogy melyik oldal mozgósít jobban és viszi az embereket az utcára mindenféle elvont, ideológiai töltetű követeléssel (nem pedig konkrét célokkal), az mindig nagy kárt okoz, nem annyira anyagi értelemben, mint amennyire a társadalmi kohéziót és bizalmat képes rombolni.

Nem keresek igazán ésszerű magyarázatot és mentséget ezekre a tettekre, mert valójában nem nagyon vannak ilyenek, ugyanis az indulatvezérelt politizálás nem fér össze az észérveken és meggyőzésen alapuló közéleti fellépéssel. Leírták már, hogy a tüntetések fő motívuma a hatalom kinyilvánítása, gyakorlatilag egy öncélú, artikulálatlan hatalomgyakorlásról van szó azok részéről, akik az adott pillanatban úgy érezték, hogy nincs elegendő eszköz a kezükben a saját sorsuk befolyásolásában. Pedig léteznek más utak is, az ún. polgárjogi mozgalmak ezek, Martin Luter King, Gandhi, Nelson Mandela mutattak rá példákat, talán inkább az ő gondolataikat kellene inkább előszedni és megújítva alkalmazni. (Nem beszélve arról, hogy majdnem mindenki egy kicsit rasszista, a gyakorlatban léteznek előítéleteink emberek különféle csoportjaival szemben, emiatt a rasszizmus teljes elítélésében van némi képmutatás).

A jelentős történelmi személyiségek emlékére állított köztéri szobrok nyilvánvalóban jelképek, egy adott korszak legjobb törekvéseinek jelképei. Minden egyes korszaknak megvannak a saját korlátai, közfelfogása, egyetlen korszakot sem lehet teljes egészében elítélni. Nem ugyanazt jelenti gazemberségeket kiagyalni és aktívan részt venni bennük, vagy pedig ha kényszerű megalkuvások árán is, de maradandó és emlékezetes teljesítményeket, tetteket hagyni magunk után. (Például Wass Albertet nem a politikai, hanem az írói teljesítménye alapján ítéljük meg, éppígy Woody Allen filmjei se lesznek se jobbak se rosszabbak amiatt, hogy a mostohalánya később az élettársa lett. Feltéve persze, hogy meg tudjuk őrizni a józan eszünket és nem válunk különféle hülye ideológiai divatok rabjaivá.)

A környezetvédelmi tudatosság a szokásoktól való eltérést igényli

A mindennapokban általában csak a szokásokat követjük és nem gondolkozunk el azon, hogy tevékenységünk mennyire környezetromboló. A legtöbben megelégednek egy-két szimbolikus értékű tettel, például nem vesznek műanyag zacskót, esetleg néha a környékbeli termelőktől is vásárolnak. Még ezekben az esetben sem biztos, hogy valóban környezetvédő alternatívát választanak, az viszont egyértelmű, hogy tipikus látszattevékenységekről van szó csak azért, hogy úgy érezzék, hogy ők bizony védi a környezetet. Nézzük már meg, mi van a zacskón túl, a saját házunk tájától kedve! A zacskónál jóval környezetszennyezőbb dolgokat fogunk találni, ezek nagy része persze közismert, de lehetnek meglepők is. Az összkép pedig ha belegondolunk igencsak sokkoló, az unokáink számára valszeg. még inkább az lesz.

Betonozás

A cement gyártása az energiaigénye miatt is nagyon környezetromboló, emellett a betonozáskor sok anyagot is meg kell mozgatni. Valóban kényelmes mindent jól lebetonozni, mert nem gazosodik és tisztán tartható, - hátránya ezzel szemben, hogy nyáron átmelegedik és hőszigeteket, hőkatlanokat hoz létre. Csak annyit betonozzunk, ami valóban szükséges, használhatunk például kavicságyat is helyette, építkezésnél is léteznek a betonnál jobb alternatívák, például a fa és a vályog. Agyonbetonozni mindent ez nálam a kulturális barbárság kategóriája, erőfitogtatás, az oroszok, kínaiak és az olajhatalmak járnak élen ebben többek között, az utóbbi időben azonban mi is a vas és a beton országa kezdünk lenni, mert az ilyen projektek látványosak és főként magasabb áron számlázhatóak. (Aki betonoz, annak kötelezővé tenném a szén-ekvivalenciában mért környezeti helyreállító tevékenységet, például erdősítést.)

Gyepesítés

A gyepesítés megint egy rossz hagyomány, amivel lassanként fel kell hagyni, mert vízigényes és energiaigényes is a karbantartása. Telepíthetünk helyette például méhlegelőket, vagy ültethetünk különféle fákat, amelyek árnyékoló hatása nyáron nagyon jó mikroklímát teremt, emellett szintén vonzza a különféle rovarokat és a madarakat. A gyep annak a kijelzése, hogy nincs nálunk sár, tiszták és rendesek vagyunk, viszont környezetkímélőnek nem mondható, emellett eléggé mesterkélt dolog is.

A ház mérete

A nagyméretű ház lehet a társadalmi státuszom kifejezése, hogy mindenki messziről láthassa, hogy „vagyok valaki”, de gondoljunk bele abba, hogy a különféle generációk manapság ritkán élnek egy fedél alatt, a fiatalok általában elköltöznek. (Kérdés az is, hogy mért kellene mindenkinek külön gyerekszoba?) Óriási lakrészek maradnak kihasználatlanul később, a legtöbb házunk tipikusan ilyen, és amellett, hogy a ház felépítése is a szükségesnél több energiát igényelt, a fűtése is költséges lesz. Egyébként szerintem még manapság is különféle szokások alapján építik a házakat, az energetikai tanúsítvány szinte senki sem érdekel. Pedig ha a ház falai, nyílászárói, tetőszerkezete jól szigetelnek, az nyáron is előny, nem csak télen.

Autó használat

Nem tartom hasznos dolognak, ha családonként kettő vagy ennél több autót használnak folyamatosan. Próbáljunk már elszakadni az autótól! Egyre nagyobbak a dugók, nehéz parkolóhelyet találni, az autó fenntartása rengeteg költség és gond, az értelmesebb tevékenységektől veszi el az időt. (A ma embere a mindennapos ügyintézésével csupa látszat problémával foglalkozik, pontosabban olyasmivel, amit ő állított elő teljesen fölöslegesen, ezért nem marad ideje elgondolkodni valóban fontos dolgokon.) Nehéz átállítani az agyunkat arra, hogy a biciklistát, a gyalogost vagy a busszal járókat ne nézzük le. Az autó ne legyen státusszimbólum, hiszen a házépítéssel ellentétben az autóvásárlásban nincs kreativitás, az autó típusa csupán a kis egónk miatt fontos, és megint csak nem túl nagy kifinomultságra utal. Mindenki tudja, hogy a benzin árát jelentősen fel kellene emelni, hogy tükrözze a környezetvédelmi költségeket, csak senki nem meri meglépni.

Ruhák

Ha nem elég a tároló szekrényünk, az nem biztos, hogy azt jelzi, hogy vennünk kell egyet, könnyen lehet hogy túl sok ruhát halmozunk fel folyamatosan, amelyek nagy részét nem is hordjuk. Valójában a márkásabb és tartósabb ruhákat és cipőket érdemesebb megvenni a környezet kímélése érdekében, vagy a másik végletet választani, turkálóból vásárolni. Vannak olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni mástól még ingyen sem a fölösleges kabátot, mert az öltözetük valószínűleg az önképük fontos része, és elég szomorú, ha számukra az öltözködés valóban annyira fontos önkifejezési forma.

Élelmiszerek és italok

Sokan pazarolnak az élelmiszerekkel, ez a szokásunk még a járvány alatt sem változott. A legtöbben túl sok kalóriát visznek be, (ha csak a gyomruk össze nem szűkül az idegességtől), és emellett még a szükségesnél jóval több állati fehérjét is fogyasztanak. Az én személyes kedvencem egyébként a palackos víz, - fizetünk érte és még cipeljük is a közel csapvíz minőséget, mert x.y "pecsétje" rajta van (jó kis bürokraták vagyunk). Ennél jobban csak a cukrozott üdítők zavarnak (heti egy-két pohár még rendben lenne, mint az alkohol esetében is). Agyonfeldolgozott élelmiszert fogyasztani megint kényelmesnek tűnik rövid távon, még ha egészségünk szempontjából nem is az.

Adjunk esély a környezetvédelemnek

Hiába mutogatunk másokra, az összes fenti pont rajtunk múlik, pontosabban azoknak a meggyökeresedett szokásoknak a követésén, amelyek látszólagosan a középosztályi vagy afölötti életmódunkról tanúskodnak, hogy mégis „vagyunk valakik”, - miközben csak követjük a birkanyájat és nem gondolkozunk el rajta, hogy mit is teszünk. Tipikusan rossz fajta konzervatív magatartásmintákról van szó. Ha ezekkel a szokásokkal felhagyunk, akkor elősegíthetjük az újfajta társadalmi normarendszer (környezeti etika) kialakulását. Ezáltal adunk egy halvány kis esélyt a környezetnek, hátha közben lesz idő a zöld energiák elterjedésére és a gazdasági ágak „zöldítésére”, mielőtt a környezetünk teljesen tönkremegy. Mindenki folyamtatosan különféle pozitív és negatív példákat is jelenít meg mások számára, és ha egy új szokás eléri a kritikus szintet, akkor normává válik, ilyen például régebben a szemetelés kérdése, újabban pedig az avarégetés, ami az utóbbi időben vált egyre kevésbé elfogadhatóvá.