Aki csak harcolni szeretne valamilyen jól látható ellenséggel szemben (az egyébként eléggé kaotikus világunkban), azzal az emberrel nem érdemes és nem is nagyon lehet vitatkozni. Valójában mindegy is, hogy az ellenséget „reakciósnak”, „jobboldali elhajlóknak”, „burzsujnak”, „kommunistáknak”, „trockistának”, „güllenistának”, „sorosbérencnek” stb. nevezzük. Vagy adott esetben liberálisnak, holott nincs is olyan hogy valaki „liberális”, legfeljebb olyan eset, hogy valaki egy bizonyos téren másokhoz képest liberálisabb vagy kevésbé liberális felfogású. (Lehet, hogy ennek a részletes taglalása közhelyesen hat, de ha így van, akkor mért van ez a nagy ellenségeskedés?)

Ha Orbán pontosabban szeretne fogalmazni (amire már láthatóan nem törekszik egy jó ideje), akkor olyasmit is mondhatna, ami értelmesebben hangzik, ti. nem csak arról beszélni, hogy ő és pártja mit nem akar, hanem hogy milyen jellegű pozitív tartalmú változásokat szeretne látni: A legtöbb nyugati ún. „liberális demokráciákhoz” képest nem annyira az egyén szükségleteire fókuszáló, mint inkább valamilyen mértékben közösségközpontú társadalom felé szeretne haladni. (Más kérdés, hogy ez az elmélet mennyire állja ki a gyakorlat próbáját, azonban ettől függetlenül az egyén és a közösség szembeállítása lehet bizonyos esetekben egy nagyon is valós dilemma.) Például a család tipikus közösségi intézmény, ami nagyobb részben szól az együttélésről és gondoskodásról, mint az önmegvalósításról. Az egyházak többsége sem liberális szellemiségű vagy csak részben az, nem véletlenül, a gyülekezetek inkább a hagyománytiszteleten alapulnak, közösségi életet igyekeznek tartalommal megtölteni.

Vannak más területek viszont, ahol ez a fajta feszültség vagy ideológiai ellentét nem célravezető. Az oktatás például alapulhat fegyelmen és tekintélytiszteleten, de mindenképpen az egyéni fejlődést, kíváncsiságot, nyitott gondolkodást elősegítő liberális sajátosságok is jellemzik, legalábbis optimális esetben.

Az irodalom túlnyomó része, még a klasszikusok is a maguk idejében liberálisnak számítottak. A színvonalas irodalom nagyobb része azért nevezhető leginkább „baloldalinak” vagy „liberálisnak”, mert egyéni sorsokra koncentrál, egyéni érzéseket mutat be, azon keresztül tesz átélhetővé  tipikusnak mondható helyzeteket az olvasó számára. Ha ettől az alapelvtől eltér az könnyen dogmatikussá válhat, a sematikus helyzetei nem elég érdekesek, esetleg még giccsesek is. Másrészt viszont a gondolati fegyelmezettség és a formai fegyelem is része minden jó írásnak, ilyen szempontból a konzervativizmus felé is hajlik.

Hasonló dolgokat lehet elmondani a többi művészeti ágról is, például konzervatív filmművészet nem nagyon van, vagy ha van is, akkor nem eléggé érdekes eredményeket produkál. Színház terén létezik ugyan konzervatívabb és liberálisabb megközelítés is, ami viszont teljesen eltér annak a megítélésétől, hogy a műalkotás maga mennyire hiteles, mennyire a mához szóló vagy pedig leginkább csak öncélú játszadozásba fullad. Bármilyen alkotás, vagy bármiféle kommunikáció lehet alapvetően pozitív, energizáló vagy pedig destruktív, energiát elszívó (a különféle médiumokban, a közösségi médiákban nagy teret kapnak az utóbbiak is, sajnálatos módon). Az alapvető szándék jellege és iránya mindig meghatározható, függetlenül attól, hogy az illető milyen politikai eszmékkel takaródzik. Az nyilvánvaló, hogy aki épeszű az inkább a pozitív energiákhoz vonzódik (persze csak addig a pontig, amíg annak hitelt lehet adni) nem pedig ahhoz, ami destruktív.

Ettől függetlenül a művészhez nagyon nem illik a politikai szerep, mert ez az, amit nem tud hitelesen előadni, hiszen számára fából vaskarika. Tűz és víz egymáshoz képest a politika és a művészet világa, annyira ellentétes adottságokat követel, hogy a kettő nem hozható össze, választani kell tudni közöttük.

A tudomány se lehet más mint liberális, hiszen akár mit is mond az MTA elnöke Freund Tamás a vallásosságról, Isten eszméje nem illik bele semmilyen módon a tudományos módszertanba. Az más kérdés, ha maga a kutató az összefüggések mögött egy felfoghatatlan és nagyszerű értelmet sejt meg, de mindez már egyértelműen túl van a tudományos rendszerek világán. Emellett viszont bizonyos mértékű konzervativizmusra, rendezettségre, közösségi szabályokra a tudomány különféle ágazatainak szüksége van, vagy legalábbis lenne, a jelenlegi helyzethez képest. (Viszont ha politikai megrendelésre dolgozik, nem liberális szellemben, akkor már szakmailag hiteltelen lesz.)

A társadalom életében, például a gazdaságban megint csak a liberalizmus egyfajta eszme csupán a sok között, de sok egyéb meggondolás is van még, például környezetvédő, szociális, polgári konzervatív, hagyományőrző stb., ezt a sokszínűséget tagadni puszta demagógia. Egyébként elképzelhető a hosszú távú trendek alapján hogy a konzervativizmusnak akár kétharmados többsége is lehet a progresszív eszmékkel szemben sok országban, azonban a kétharmadból nem következik a száz százalék, és a legtöbb helyen alapból nem is törekednek a teljes mértékű hatalomgyakorlásra (a potenciális ellenfelek egzisztenciális likvidálását és a karaktergyilkosságot is beleértve).

Erős nemzetállamra is szükség van, általában ezt nem vitatja senki, például Parag Khanna amerikai politológus Konnektográfia c. könyve számszerűen is leírja azokat a trendeket, globalizált cégek megerősödése, területi különbségek növekedése országokon belül stb., ami valóban igényli az állam elosztó, kiegyensúlyozó és szabályozó funkcióját. Fontos viszont, hogy állam itt megint egy játékos kell, hogy legyen, ne akarjon mindent dominálni.

Egyébként a modern és jól működő cégek is alapvetően liberális szellemiségűek tapasztalatom szerint. Nem értek azzal, hogy a kapitalizmus afféle kényszerzubbonyba zárja az egyéniséget, ellenkezőleg, segíti az egyéni képességek kibontakozását. Egyrészt nagyon sokféle munkakörben találhatja meg valaki saját magát, másrészt a munkakörök határai a jól működő cégeknél egy bizonyos mértékig rugalmasak, személyre szabottak. Még a gyári szalagon dolgozók között is részben más feladatokat kap az, aki egy adott munkafolyamatban tehetségesnek bizonyul, vagy speciálisabb készségei vannak. A gondot nem annyira a „lélektelen robot” jelenti mint inkább az, hogy állami vezetőink nagy része sosem dolgozott modern cégeknél és nem ismerik a hatékony csapatmunkát elősegítő, a gyakorlatban is működő módszereket, hanem leragadtak valahol a 20. század elején.

Van még több olyan „liberálisnak” nevezhető tényező az életünkben, ami a közösségi életre egyértelműen káros hatással van, ezek zöme különféle kütyükhöz köthető, telefon és PC, szoftver szinten nézve pedig játékok, internet, közösségi média stb. Kérdéses, ha valaki fogékony ezekre az inkább áldás vagy átok az ő számára, mindenesetre a konzervatívabb és közösség-centrikusabb felfogás egyensúly hozhat az életünkbe ezen a téren.

A konkrét „illiberális” felfogásra példa, amit megtapasztaltam pár nappal ezelőtt, amikor egy élelmiszerboltban az egyik vevő a maszkhasználat miatt a dühét az egyik pénztárosra öntötte, politikai összeesküvést emlegetve. Számomra eléggé mellbevágóak voltak ennek az egyébként nagy darab embernek a szavai, de túljutva ezen a ponton leginkább szívesen elbeszélgettem volna vele, hogy mi is a baja valójában. (Nem mindenki tudja jól megfogalmazni, vagy pedig nem vállalja fel nyilvánosan.)

Gazdasági válságok idején, vagy amikor egyéb okok miatt rendül meg az emberek biztonságérzete mindig sokkal többen vannak azok, akik a helyzetükkel elégedetlenek, ami nem ritkán szélsőséges politikai megnyilvánulásokban ölt testet. Az elzárkózás és kirekesztés csak ront ezen, viszont ha beszélgetni tudunk egymással, a politikai felfogást zárójelbe téve, az segíthet valamennyire a feszültségek feloldásában. (Ide kívánkozik egy olyan kiegészítő megjegyzés, hogy vannak olyanok is, akiknek az erő és a harcosság a fő pozitív erényük és ezzel akarnak mindenáron érvényesülni, az erővel szemben viszont mindig valamiféle erőt, például céltudatosságot, összeszedettséget, tartást, lelkierőt kell tudni felmutatni, ami már inkább a metakommunikáció tárgykörébe tartozik.)

A középosztályok fogyasztás centrikus életmódja a múlt század második felében alakult ki. Miközben a fejlettebb országok középosztálya relatív elszegényedést ér meg az utóbbi évtizedekben, ezzel párhuzamosan az életmódja egyre nagyobb környezetterhelést jelent és fokozatosan lakhatatlanná teszi az egész bolygót. Az életmódunk vagy hirtelen összeomlik egy kritikus ponton túl, vagy pedig képesek leszünk fokozatosan a megváltoztatására, a döntés valójában rajtunk múlik.

A nyugati középosztály életmódjára építi a legtöbb vállalat a marketingstratégiáját, mivel a tömegtermeléshez tömeges és jól kiszámítható fogyasztásra is szükség van. Habár ilyen szempontból „fogyasztói” társadalomról beszélhetünk, a mélyben rejlő okok számomra teljesen egyértelmű módon az emberi mohóság, kényelmesség és egoizmus. Az értékrendszerek általában fokozatosan alakulnak át, és ha képesek vagyunk a jelenlegi ösztönös, kőkorszaki, felelőtlen és gyerekes szóval jellemezhető felfogásunkon változtatni, akkor lehet esélyünk kétféle problémának a megoldására is. Egyrészt ne kínlódjunk anyagilag és ne adósodjunk el a kényelmi szempontok és státuszfogyasztás miatt, másrészt pedig adjunk időt magunknak, hogy megállíthassuk és megfordíthassuk a jelenlegi súlyosan környezetpusztító tendenciákat. Ehhez alapvetően arra van szükség, hogy a „fogyasztás” ne egy paraméter legyen többé a képletekben (mivel teljesen személytelen és arctalan), másrészt majd a „tőke” felé lesz egy hasonló elvárás, de a kettő nem függ össze közvetlenül. (Söprögessünk először a saját portánkon, másokra való mutogatás helyett.)

A középosztály mérete világszinten gyorsan bővült az utóbbi években, jelenleg a világ népességének közel fele, 3,5 milliárd ember tartozik ebbe a körbe. Van olyan irányzat, ami kimondatlanul azt az alaptézist fogadja el, hogy a bolygónkon „nincs mindenkinek elég”, az erőforrásokért kíméletlen harc fog folyni, ezért arra kell összpontosítani, hogy Magyarország mennél jobban jöjjön ki belőle, a többi nem fontos. Ez számomra egy visszaesést jelent a civilizáció alacsonyabb szintjeire, elismerve azt hogy nyilvánvalóan szükség van arra, hogy az emberiség összlétszáma valamilyen mértékben csökkenjen. A legtöbb számítás azt mutatja, hogy képes a bolygó még ennyi embert is eltartani, ha az életmódunk megfelelő mértékben szolid szintű. A részletekbe érdemes belemenni, hogy mit is jelent mindez.

Felvetődik persze az is, hogy a fogyasztás visszaesése miatt csökkenni  fog az életszínvonal és a GPD, ami egyrészt egy kevésbé súlyos probléma, másrészt a tömegtermelés csökkenése miatt felszabaduló erőforrásokat lehetne az oktatás, az egészségügy, a környezetvédelem területére és egyéb, életminőséget javító tevékenységekre is fordítani.

Épp azok a területek azok, a táplálkozás, közlekedés, ruházat, elektronikus kütyük, stb. ahol a középosztálybeli életmód annyira „túlburjánzott” az utóbbi évtizedekben, hogy túl nagy kiadást jelent a családi kasszának, legtöbbször pont ezek a leginkább környezetszennyezők is.

Például egyre gyakoribb egy családban a második vagy harmadik autó, amelyek előállításának nem csak a szén- és vízlábnyoma jelentős, hanem azt is mutatják, hogy mindenki mindenhova lehetőleg kocsival akar menni. Ez egy luxus, teljesen felesleges kényelmesség amellett, hogy egyre nagyobb batárokkal járunk (amelyekben egyre több olyan alkatrész van, ami elromolhat). Ez a jelenség már önmagában véve is az egyre nagyobb egoizmusunkat mutatja. A közlekedés általában jelentős környezetszennyezést okoz, például a repülős távolsági utazások száma most átmenetileg a járvány miatt visszaesett, de még mindig sokkal több, mint amit a környezetünk elbír.

A táplálkozásunk a következő nagy terület ebből a szempontból: az élelmiszerpazarlás arra mutat, hogy természetesnek vesszük, hogy mindig legyen miből válogatni, ami megmarad azt egyszerűen kidobjuk. Az egész táplálkozást szerintem túlspilázzuk, sokkal kevesebbel is beérjük a jelenleginél, például nem kell minden nap húst enni. Nem kell annyi feldolgozott és finomított „előemésztett” élelmiszer sem, amelyek nagy része nem is túl egészséges (pl. a gyorséttermek). A jó fizikai kondícióhoz az is hozzátartozik, ha képesek vagyunk egy kicsit éhezni vagy alig enni valamit. A túl sok kalória bevitele és a jelenlegi életmódunk oda vezetett, hogy rengeteg táplálék kiegészítőre, vitaminra és gyógyszerre költünk, ami még pár évtizede sem volt ennyire jellemző.

Azt a mondatot, hogy „Megveszem, mert megengedhetem magamnak.” törölni kellene, és azzal helyettesíteni hogy „Megengedhetném magamnak, hogy megvegyem, de mégsem veszem meg, mert jól elvagyok nélküle.” (Az impulzív vásárlásra ösztönző reklámokat is például be lehetne tiltani.) Vonatkozik ez különféle ruhákra, egyéb használati tárgyakra is. Az elektronikus kütyük összességében azért jelentenek nagy kiadást, mert pár évenként elavulnak, mindig kell valami újat venni ami jobb és többet tud mint a régi. A gyártók többsége erre állt rá, hogy így fogjuk fel, ezért eleve nem is tervezik ezeket úgy, hogy pár évnél többet bírjanak ki.

Nem hiszem, hogy a tiltás lenne a legjobb, sokkal inkább az, ha az állampolgárok hajlandóak lennének a valós árát megfizetni a különféle termékeknek, a környezetet rombolása miatt később felmerülő költségekkel együtt. Az például nem biztos hogy jó, ha egy liter benzin viszonylag olcsó.

A természet tiszteletének hiánya megint csak egoizmus, például a műanyagokat a veszélyes hulladékok közé lehetne sorolni, eldobásuk minimum súlyos szabálysértés, a fák kivágása és a betonozás pedig egy bizonyos méreten túl csak a helyi közösségek jóváhagyásával és ellentételezésekkel (pl. fák telepítésével) működhetne.

Nyilván a közszereplők azok, akiknek a (többnyire felsőbb osztályokhoz tartozó) életmódja jó vagy rossz példát mutat, sokkal inkább az utóbbi a jellemző. Ennek ellenére mindenkinek az életmódja valamilyen példát jelent, kár hogy mostanában az anyagi gyarapodás nagyon jól lemérhető jellemzővel akarjuk a társadalmi státuszunkat megmutatni és a sikerességünket bizonyítani.

A globális felmelegedés tudományos elmélete ma már épp annyira pontosan használható mint az egyes égitestek mozgását leírók, viszont egy nagyon nehezen megemészthető problémahalmazt jelent az éghajlatváltozás, tele rossz hírekkel, emiatt nagyon sokak reakciója az ösztönös elutasítás. Kell egy kis idő, amíg ezt megemésztjük, holott ösztönösen mind tudjuk, hogy a jelenlegi életmódunk nem megengedhető szintű. Unokáink életében már annyira súlyossá válhat a helyzet, hogy azt a korszakot ahol élünk valszeg. nem kapitalizmusnak, hanem antropocénnek vagy a felelőtlen fogyasztás korának fogják nevezni. Különféle országokban a problémák eltérő módon fognak jelentkezni: elsivatagosodás, aszályok, tengervízszint emelkedés, óriási szélviharok, hőhullámok, élelmiszer hiányok, újfajta kórokozók stb. Nálunk a szárazság és a hőhullámok gyakorisága nőhet meg, de egy globális 3 fokos hőmérséklet emelkedés esetén Magyarország is a lakhatósági zóna határára kerülne.

Ennek az óriási problémahalmaznak csak egy része az, hogy milyen a fogyasztásunk összetétele, további részei az energiatakarékos és megújuló energiát termelő rendszerek, hulladékkezelés, szén-dioxid megkötés kivitelezése stb., némelyik inkább technológiai vagy politikai jellegű kérdés.

A mai ember nagyon szétszórt, erőforrásait hajlamos sok felé szétszórni, ami a pénzköltésben és a környezet szennyezésében is aktuálisan megjelenik. Annak ellenére így van ez, hogy sem az önmegvalósításunk, sem a közösségi életünk sem a családi boldogságunk nem azon fog múlni, hogy mennyire szórjuk a pénzt különféle dolgokra.

Egy féligazságokat hangoztató történész nem kaphatott volna állami díjat a tudományos munkájáért, nyilvánvalóan csak azért kapta meg, mert nagyon jól tolta a kormányideológiát. Akit például a magyarországi zsidóság története és problematikája mélyebben érdekel, olvasson inkább Ungváryt, Romsicsot vagy Bibót.

Raffai olyasmiket mond ki nyilvánosság előtt, amit nagyjából mindenki tud, de nem szoktunk kimondani: rendben, ne legyen tabutéma, lehet róla kulturáltan beszélgetni. A történész abból a pozícióból szemlél mindent, hogy mi magyarok frankó emberek vagyunk csak az a sok idegen „gyüttment” le lett vóna. (Póriasan kell néha fogalmazni, mert a hétköznapi antiszemitizmus is ilyen szintű.) Tessék már megnézni az érmének azt a bizonyos másik oldalát is, például hogy milyen volt az a 19.századi Magyarország a kor követelményeihez képest, az akkori fejlett országokhoz képest, a kép garantáltan nagyon lehangoló lesz. Kikkel akarták a polgári fejlődést végbevinni, az évszázados szintű lemaradást behozni, talán azzal a sok millió tudatlanságban tartott paraszttal? (Eötvös József: Falu jegyzője c. művének egyik főszereplője keserűen jegyzi meg: „Ne adj könyvet a paraszt kezébe, csak összezavarod a fejét.”) Esetleg azzal a nemesi osztállyal, amely ’48 után nem kapott állami hivatalt, de nem azért, mert „passzív ellenállásba vonult”, hanem mert alkalmatlan volt rá. A dzsentri életstílust mindannyian jól ismerjük.

Hogy lehet az, hogy nem az Elbától nyugatra, hanem inkább keletre levő országokban telepedett le sok zsidó származású vagy vallású ember? Nem lehet, hogy ott volt rájuk sokkal inkább szükség?

Még ma is, ha megnézzük azokat, akik bekerülnek egy modern céges kultúrába és hozzák a hagyományos paraszti kulturális vonásaikat, a pletykálkodást, kicsinyességet, bizalmatlanságot esetleg a szolgalelkűséget is - mennyire nem lehet rájuk csapatmunkát építeni? Saját szememmel látom és tapasztalom, amint sokan a kezdeti bunkó megnyilvánulásaikat lassanként elhagyják és fokozatos fejlődést mutatnak a modern, nyugati kultúrájú vállalatnál. (Még a magyar menedzserek sem képesek ezt mindig tönkretenni, bár általában megpróbálják.) Én magam is néha hátrányban érzem magam sok generációs értelmiségiekkel szemben, például egy orvosi pályán is lehet jelentősége annak, hogy az illető orvos generációból származik-e, a zsidó kultúrában pedig köztudottan évezredes hagyományai vannak az írásbeliségnek és a gyerekek oktatásának (hiszen nem az volt a legfontosabb hogy a gyerek hat éves korától az állatokat őrizze). Az összetartás, egymás támogatása egyébként sok kultúrában, többek között a lengyeleknél is megvan, nálunk általában hiányzik.

Egyébként abban igaza van Raffainak, hogy menekülteket nagy számban befogadni nagy hiba lehet, ha előtte nem jól mértük fel az ország asszimiláló képességét, és valószínűleg túl sok menekültet fogadtunk be 150-200 évvel ezelőtt (még ha olyan területekről, ahol üldöztetéseknek voltak kitéve, vagy sokan éhen haltak). Jogos, hogy ne essünk bele megint egy ilyen hibába. A legtöbb csoport viszont azért telepedhetett le annak idején, mert olyan munkákat végeztek el, amiknek nálunk nem nagyon volt hagyománya.

A polgárosodás nálunk jelentős részben az itt élő németekre épült, akik nem alkottak vallási-kulturális vonatkozásban annyira zárt tömböt, ezért az ő asszimilációjuk valamivel gyorsabb volt mint a zsidóságé, azonban ez sem volt teljesen problémamentes. Amikor úgy nézett ki, hogy Hitler megnyeri a világháborút, akkor sokan kértek nálunk német állampolgárságot, az ország nyugati része elnémetesedett volna, nálunk pedig német bábkormány jöhetett volna létre. Ezt az a fajta félelmet fejezi ki többek között Németh László: Kisebbségben c. 1939-ben kelt írása, ami leginkább csak érdekes kordokumentumként olvasandó. Egyébként Németh László mondta, hogy ebben az országban leginkább csak sznobok és parasztok élnek, amiben ma is van némi igazság.

A „holokauszt-kártyát” egyáltalán nem szükséges belekevernünk ebbe a vitába, egy őrült diktátor ideológiája és a háborús pszichózis voltak a fő okok, amelyek a történelemben nem teljesen egyedi esetként (l. például az örmény népirtás) genocídiumhoz vezettek. A háborús logika egy veszélyes utca, amibe nem szabad belemenni, ezt Raffai láthatóan még mindig nem tanulta meg, akármennyit is foglalkozott egy olyan korszakkal, ahol világháborúk törtek ki. Különben nem tömné a hallgatóságát féligazságokkal, vagy legalább jobban megválogatná a szavait.

A származás egyébként mindig egy ingoványos terület, majdnem mindenkinek vannak, lehetnek olyan felmenői, akiket valamiért titokban szégyell. Például itt járt nálunk valamikor a mongol hadsereg, és „genetikai lenyomatát” is nálunk hagyta. Ha valakinek van mongol katona őse az vajon dicsőséges vagy szégyellnivaló? (Dzsingisz Kán egyébként az emberi történelem egyik legnegatívabb megítélésű szereplője.) A legtöbbünk származása valamennyire kevert, nem érdemes belőle kiemelni ezt vagy azt a szálat.

Amit Raffai emleget, hogy „jó nemzeti érzelmű emberek” kezébe kerül végre az irányítás, az azért butaság, mert attól hogy valakit nemzeti érzelműnek mondanak, még nem lesz profi a szakmájában. Valójában az történt nálunk, hogy csicskák, szolgalelkű janicsárok hada foglalt el számos pozíciót, látványos a színvonalesés többek között a médiumokban és a kulturális élet más területein is. Egyébként az antiszemitizmus burkolt értelmiség ellenesség is, a közéletünkben az egyes értelmiségi csoportok (azaz önálló gondolkodásra képes emberek köreinek) megtörésének folyamata zajlik. Az értelmiségi hagyományokkal rendelkező csoportok gyakran kerültek a hatalom kereszttüzébe, akár zsidókról, örményekről vagy tuszikról stb. van szó.

Az értelmiség (illetve főként humán értelmiség) elleni támogatások mögött lehet egy olyan szál is, amit kevesen mondanak ki, hogy a fizikai munka megbecsültsége sokkal alacsonyabb a szelleminél. Ma már ez nem feltétlenül így van (alig van például szakmunkás), a bérek megállapításában pedig a politikai eliteknek is van szerepe, például egyes skandináv országokban a szellemi foglalkozásúak nagy része pályafutása során kevesebbet keres mint egy fizikai munkás, ha figyelembe vesszük az egyetemi oktatásban töltött időt.

Lehet egy olyan támadási felület is, voltaképp közhely, hogy a mindennapi élettől elszakadt, gyakorlatiatlan értelmiségiek vezették az országot, ami világméretű probléma, a különféle véleménybuborékokról szól, és nincs szoros kapcsolatban azzal, hogy mennyire „nemzeti érzelmű” az adott vezetés. Igaz, hogy annak idején az SZDSZ és MSZP esetében valóban el lehetett mondani, hogy teljesen elszakadtak a magyar társadalom realitásaitól, ami Fideszre csak kisebb mértékben volt igaz, azonban a jelenlegi kormányzat is határozottan ebben az irányba tart.

Raffai egyrészt elfelejt tükörbe nézni, amikor jól ismert, de egyoldalúan csoportosított tényeket hangoztat. Másrészt a félévszázados történelem tanulmányai során pont egy lényegi konklúziót nem vont le, azt hogy Magyarország a történelem során többször is megpróbált begubózni, teljes mértékben elzárkózni, de sosem lett a dolognak jó vége, minthogy más országok estében sem.

A belorusz szavazólapon valójában csak két jelölt neve szerepelt: Lukasenko-ra vagy Lukasenka-ra lehetett szavazni, kinek melyik dialektus volt a szimpatikusabb. Ennek most már vége, kiütközött a vezérelvű rendszerek Achilles-sarka, az a helyzet, amikor a diktátor vagy kvázi-diktátor egy idő után elveszti a fonalat, nem tudja már követni az eseményeket. Ez történt nálunk Kádár Jánossal is 1985 után (még a berlini fal leomlását jóval megelőzően elvesztette a tényleges hatalmát), vagy éppen Ceausescuval is a ’80-as évek végén. Fidel Castro is lényegében már a ’90-es évek elejére megbukott, amikor elvesztette az orosz támogatást. Viszont mivel az ellenzékét vagy a potenciális ellenzékieket mind bebörtönözte vagy elüldözte Floridába, nem hagyott maga mellett semmiféle alternatívát egy afféle „politikai senki földjén”.

Kérdéses, hogy mennyire kell egyszemélyi döntéseket hoznia az első számú vezetőnek, Putyin esetében is az a gyakorlat, hogy évek óta már inkább csak az egyes projektek fő vonalait hagyja jóvá, de ezeket különféle menedzserek dolgozzák ki és terjesztik elő (ami még működőképes is lehet). A vezetés a legtöbb esetben team-munka, viszont az állampolgárok nagy része ezt nem így gondolja, számukra mindenképp egy emblematikus első számú emberre van szükség, akár még egy biztonságot adó "atyuskára" is. Ha az első számú vezető már kevésbé aktív az nem feltétlenül jelent problémát, amennyiben a széles nyilvánosság ezt nem úgy érzékeli, és persze amíg a politikai érzékét jó sakkjátékos módjára kamatoztatni képes. Amikor viszont már a helyzetét rosszul méri fel, „elszáll magától” (választási csalások, indokolatlan erőszak alkalmazás tüntetőkkel szemben), és a fellépése sem elég meggyőző már, amint azt Lukasenko esetében is láttuk, akkor már a saját hívei is kezdenek elfordulni tőle, akkor már bukott ember.

A diktatúra nem feltétlenül a „rossz” szinonimája, az anarchiába süllyedt társadalom általában rosszabb, a kelet-európai országok a Szovjetunió bukása utáni „anokráciái” olyan mértékű létbizonytalanságot teremtettek, ami után sokak számára az autokráciák, kvázi-diktatúrák elfogadhatóvá váltak (voltaképp a gazdasági stabilitásuk miatt). Egy rendszer teljes tagadása (ami alapvetően negatív gondolkodás) sosem jelent előrelépést, többek között azért sem, mert az állampolgárok is hozzászoktak egy adott rendszer játékszabályaihoz. Egyik napról a másikra politikai rendszert váltani, ez nem nagyon szokott működni. Egyébként a liberalizmus és az anarchia közé tesznek sokan egyenlőségjelet a jobboldalon, és nem mondanám, hogy minden alap nélkül teszik ezt, a szélsőségesen individualista liberalizmus társadalomszervező ereje legalábbis kérdőjeles. (Sokat tanulhatnának az ún. „nemzeti oldaltól”, többek között szervezettséget, összefogást és határozottságot.)

Kívülről nem látszik, hogy milyen mértékben személyfüggő egy adott rendszer. Nagyon sok ellenpéldát lehet mondani, amikor a rendszerek maguktól is többé-kevésbé jól működnek olyan időkben is, amikor az első számú vezető kvalitásai nem voltak kiemelkedően jók. Az ókori Róma is simán elbírt egy Nérót vagy egy Caligulát, hiszen valójában nem a császár, hanem igen intelligens és jó szervezőképességű szenátorok irányították. Az olaszoknál a 2.világháború óta folyton változnak a miniszterelnökök, a politikai és gazdasági rendszer mégsem bénul meg ezáltal. Az USA-ban a kevésbé intelligens elnökök mint G.W.Bush vagy most Donald Trump sem okoztak gazdasági vagy politikai csődhelyzetet, nyilván mert leginkább csak egy csapat vezérszónokaiként léptek fel, az egyes döntések képviseletében. Mindig az adott politikai elitcsapat hozzáértése és intelligencia szintje a legfontosabb, az első számú vezető fellépése a jó politikai marketingmunkán is múlik. Ha a szűk politikai elit kontraszelektált, az viszont már a biztos bukás útja. (Ha például megnézzük Mészáros Lőrinc legutóbbi beszédét, az sem nevezhető se nagyon összefüggőnek, se túl intelligensnek...)

A nyugati demokráciák még mindig működőképesebbek a különféle autokráciáknál (puha vagy kvázi-diktatúráknál) mert a különféle csapatok váltják egymást, mindig jönnek új emberek új ötletekkel. A viszonylagosan sikeresnek mondható orosz rendszer, a szingapúri vagy éppen a miénk speciális helyzetben vannak, különféle plusz jövedelmek monopolizálása biztosítja ezek létalapját (az oroszok esetében az energiahordozók és a fegyverexport), a kisebb országok ügyes taktikázással is sok eredményt érhetnek el rövid- vagy középtávon. A különféle kvázi diktátorok ugyan jól megértik egymást elvileg jól együtt tudnak működni, azonban az érdek ellentéteik vagy azonos irányú érdekeik hiánya folyton kiütközik, emiatt hiába „elvtársak”, mégsem lesznek mindig szövetségesek (pl. Orbán és egy azeri, macedón vagy éppen egy belorusz elnökkel akármennyit is tárgyal, az egész nagyon súlytalan lesz, mert valódi együttműködési terület nem nagyon van).

Egy jól felépített hatalmi bázissal rendelkező, az ellenfeleit lejárató vagy egzisztenciálisan ellehetetlenítő autoriter vezető sokáig ellavírozhat, egészen addig, amikor már teljesen elszakad a valóságtól, túljátssza a szerepét és a régi trükkjei nem működnek többé – amint ezt Lukasenko esetében is láthattuk. A szívünk nem fog meghasadni érte, mert lehet hogy évtizedeken át hasznára volt az országának, ez az utóbbi pár évben már nem nagyon mondható el róla (illetve az általa képviselt politikai irányzatról). Legyünk realisták, jó esetben jöhet egy olyan politikai vezető, aki mérsékelt reformokat vezet be, miközben jól egyensúlyoz az oroszok és az EU között is.

A legtöbb diktátor egy idő után megbukik, viszont mennél erősebben ragaszkodik a hatalmához, annál nagyobb kárt okoz (l. Kadhafi, Assad). Ugyanilyen káros lehet az a politikai vákuum, ami utána jön létre, a túlságosan egy személyen alapuló rendszerek emiatt se nagyon működőképesek hosszú távon.

Kimarad az őskor történelemkönyvekből, és ez nem véletlen, hiszen számos ponton ellentmondásba kerülhet a kormányideológiával. Hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? Igazából semmi, elég nevetséges hogy sok minden, ami több tízezer évvel ezelőtt történt egyesek számára ciki lehet, de mégis ez a helyzet. Meg kell jegyezzük azért, hogy a marxista szemléletű történelemoktatás se volt e téren jobb, például úgy kezdődött, hogy először az „ősközösség” létezett, vagyis őskommunizmus... (A parasztlázadásokat és különféle forradalmakat nagyon szerették kiemelni stb.) A NAT szerkesztői viszont egy az egyben kihagyták emberi történelem kezdeteit, az alábbi okokból.

1.Ellentmondásba került volna a Bibliával

Ha valamiről egyáltalán nem beszélünk az nagyon jó, mert nem jönnek fel kínos kérdések sem, így nagyon sokféle problémának lehet elejét venni. Különböző előemberekről, a sapienshez képest kevésbé fejlett ősember fajokról kellett volna beszélni, esetleg arról, hogy milyen evolúciós előnyt jelentett a két lábon járás a szavannán a vadászat során (pl. messzebbről meglátta a vadat a magas fűben). Számos érdekes téma ily módon sajnos nem kerül, nem kerülhet megtárgyalásra, így viszont (mivel a tanuló nem tanulja meg elválasztani egymástól a tudomány materiális jellegű és a Biblia spirituális igazságait), később esetleg olyan „érdekeseket” fog kérdezni, hogy ha majd feltámadunk, akkor hogy fog kiférni az a sok halott a temető kapuján?

2.Migrik népesítették be a Földet

Bizony, a genetika elég pontosan feltérképezte azt, hogy a mai ember nagyrészt egy Kelet-Afrikából kiinduló embercsoport utódja. Őseink bőre bizony fekete volt, és több tízezer éven át a természetes szelekció következtében alakultak ki a különféle természeti viszonyok között a mai rasszok. Az is nagyon ciki, hogy Európa őslakói egykor a neandervölgyiek voltak, őket szorította ki fokozatosan a változó körülményekhez jobban alkalmazkodni képes (és a munkamegosztás valamint a kereskedelem terén is fölényben levő) mai ember. A szerkesztőbizottságban dolgozó tisztelt hölgyek és urak nagyon félthették az állásukat, hiszen ilyesféle konzekvenciával bíró mondatokat nem mertek beletenni egy történelemkönyvnek az első lapjaira, ezért inkább kihagyták az egész korszakot. (Ismerős helyzet, ebből a félelemből eredően szoktak egyesek szerintük "nem oda való" személyeket kiretusálni fényképekből, tudósításokból.) Így megmaradhat, sőt erősödhet a társadalomban az a hagy ne mondjam ki, miféle felfogás (vagy inkább káros hiedelem), hogy az Isten az embert eleve ilyennek vagy olyannak teremtette.

3.A földművelő kultúrák hosszabb távú fölénye

A következő kényes pont az ősibb paleolit és az újabb neolit kultúrák összehasonlítása lett volna, és habár mindkettő esetében lehet pro- és kontra érveket hozni (sőt nem csak lehet, hanem nagyon is érdemes, a fiatalok fantáziáját megmozgató vita alapját képezhette volna), a mai kultúránk mégis a földművelésre épül, az első nagyobb emberi települések és városok is csak így jöhettek létre. Mindez egy kissé alááshatta volna a vándorló magyar őseink nimbuszát (vagy épp egyes észak-amerikai indián törzsekét is). Így viszont lehet bátrabban tanítani a meglehetősen homályos, jórészt feltételezéseken alapuló magyar őstörténetet, azt sugallva, hogy velünk kezdődött minden, a többi említésre sem érdemes, és megalapozni egyfajta nemzeti mítoszt (ami önmagában szép dolog, nekem is tetszik, csak nem segíti a történelmi összefüggések megítélését.) Az ókorral kapcsolatban is elegánsan ki lehet kerülni azt a pontot, hogy léteztek alapvetően földművelő kultúrák és az őket fosztogató katonaállamok, birodalmak, az utóbbiak kulturális teljesítménye mondhatni kevésbé jelentős volt.

4.”Azt tanítjuk, amit akarunk”

A társadalomtudományokban legalábbis, ahol nem kell azzal szembesülni, hogy 2x2 vajon 5 vagy mégis inkább 4. Pedig nagyon egyszerű dolgokról van szó: a különféle korokban az emberek eltérő módon éltek, különféle dolgokat hagytak az utókorra, máshogyan gondolkodtak és másmilyen intézményeik voltak, többféle hierarchia létezett az egyes társadalmakon belül, bizonyos irányú fejlődést mutattak, konfliktusokba kerültek egymással stb. – mindezt nem feltétlenül száraz tényadatként, hanem színesen is lehet tanítani. Azaz lehetne, ha az oktatás (kimondatlan) fő célja nem a hazafias nevelés lenne.

+1 Ideológia és történelem

A jogállamiság elvét Orbánék ideológiának tartják, holott egy praktikus, működő gyakorlatról van szó, ami a történelem során egyre jobban kiforrta magát és egy társadalmi szintű hatalommegosztás részét képezi. Aki viszont ideológiát gyárt, az a hatalmat mindig koncentrálni, monopolizálni próbálja, az ideológia arra szolgál, hogy a társadalmat meggyőzze arról, hogy amit tesz az úgy helyes, akinek nem tetszik az mind ellenség. A társadalmak működése nem képes hosszabb távon ideológiákon alapulni, csupán többé-kevésbé jól működő gyakorlatokon, ez a történelem egyik fontos tanulsága…

Liberális, túl liberális? Ki kell mondani, hogy a tudomány működésmódjából következően alapvetően liberális szellemiségű, nem tehet róla.

A különféle országokban eltérő a jelentése annak, hogy ki nevezhető materiális értelemben szegénynek. Például közlekedés szempontjából a jólétet a szegénységtől elválasztó vonal teljesen máshol van az egyes országokban: a,Aki évente többször is repülővel utazik, b,Akinek van egy valamilyen autója, c,Akinek van egy biciklije d,Akinek van egy legalább egy pár normális cipője, az nem számít szegénynek egyes helyeken.

A Világbanknak vannak nagyon átfogó statisztikái, ezek alapján a mérsékelt szegénység (nem a mély szegénység) határvonala 3,1USD/nap vásárlóerő paritáson mérve. Ezt szerintem a fejlődő országokra dolgozták ki, mert például nálunk akinek naponta egy ezresnél valamivel több a jövedelme még mindig bőven a szegénységi küszöb alatt van. A fizikai létminimum nálunk legalább 85 ezer forint, 4 tagú családnál is 70 ezer Ft/fő ami reálisabbnak tűnik, de itt is inkább relatív, nem pedig abszolút szegénységről lehet szó (az ún. társadalmi minimum esetében pedig még inkább).

Egy másfajta módszer, az egyes javakban hiányt szenvedők arányáról szóló kérdőív (szegénységi index) megint nem az abszolút értelemben vett nélkülözést méri, hiszen a felmérésben szereplő dolgok nagy része, mint például a gépkocsi, a húsételek gyakori fogyasztása stb. nagyon sok kultúrában szinte luxusnak számít. Így például a házak fűtése is számos országban, Japánban vagy Dél-Amerika egyes részein nem nagyon szokás, kivéve persze amikor már nagyon hideg van.

Létezik nyilvánvalóan a szegénységnek egy abszolút szintje is, például az éhezés vagy súlyos alultápláltság is ilyen - bár utóbbit nem olyan könnyű definiálni, például a Szovjetunió felbomlása után igen sokan voltak, akik éveken át leginkább csak krumplit ettek, Ázsia nagy részén pedig még ma is a rizs az elsődleges táplálék. (Erre mifelénk gyakorlatilag mindenki változatosabban táplálkozik.)

Ahol nincs egészséges ivóvíz és a higiéniai körülmények nagyon rosszak az szintén a szegénység egyik fokmérője lehet éppúgy, mint ha valaki nem kap alapszintű egészségügyi ellátást és egy egyszerűbb fertőzésbe vagy vérmérgezésbe is belehalhat. (Érdekes, hogy az oltásellenesek, akik a természetes immunitás hívei, vajon mért nem kampányolnak azért, hogy legyen mennél nagyobb kosz a lakásokban?)

Az elektromos hálózat hiánya, az is ilyen területeken élők is szegénynek tekinthetők, habár elvileg ma már számukra is adott egy olyan lehetőség, hogy (egy technológiai ugrás révén) napelemek és szélkerekek használatával akár önellátóvá is válhatnak. Emellett még a lakhatási szegénység is nyilvánvalóan a nélkülözés egy formája, nagyon sokan nem tudnak elfogadható szintű lakóépületben lakni, bár az „elfogadható szint” sem mindenhol ugyanazt jelenti (nálunk nem nagyon lakik senki bódékban).

Az abszolút szegénység nálunk kevésbé jellemző, ennél jóval gyakoribb mifelénk, hogy sokan szegénynek érzik magukat a viszonyítási pont, a társadalmi státusz miatt. Nálunk az az alap, hogy legtöbbször az osztrákokhoz vagy a németekhez viszonyítunk, ami voltaképp lehet egy valós cél, megközelíteni az ő szintjüket, de magától értetődőnek azért semmiképp sem mondanám. (Nem értem, mért ne éljen úgy az átlag akkor inkább már úgy, mint Svájcban?) Sőt, könnyen elképzelhető az is, hogy az a fajta anyagi bőség és biztonság ideája, ami az utóbbi jó fél évszázad egy nyugati középosztálybeli modellnek felel meg, a következő évtizedekben már egyre inkább túlhaladott törekvéssé válhat. Családonként legalább két gépkocsi, többhetes nyaralások egzotikus országokban, nagy lakások, költséges szórakozási formák stb. – nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a következő generációk fő életcélja.

Van itt egy optikai törés, hogy azokat irigyeljük, akik jóval a bolygó eltarthatósági szintje fölött élnek, ők jelentik a mércét és rajtuk kívül vannak még, akik számára ez a nívó abszolút elérhetetlennek tűnik, ők a szerencsétlen „kizsákmányoltak”, az „elnyomottak.” Holott nem vagyunk az ő bőrükben, nem tudunk mondjuk a több milliónyi vietnami szemével látni, inkább csak saját elképzelésünket vetítjük bele az ő helyzetükbe. Az egyértelmű, hogy egyes országok, azokon belül különféle régiók nagyon le vannak maradva és ott tartanak még, ahol nálunk a magyar parasztság (kb. a dédapáink, ükapáink) a múlt század nagy részében, hogy nagyon sok munkával is csak kevés jövedelemre tudnak szert tenni. (Manapság már inkább jellemző nálunk a túlnyomó többség számára a a sok munka árán elfogadható szintű jövedelem vs. a kevés munkával kevés jövedelem alternatívája.) A szegénység relatív jellege miatt egy adott minimum szint fölött nem az fogja magát szerencsétlenül érezni, akinek abszolút értelemben kevés a pénze és a vagyontárgya, hanem 1. aki a környezetében élőkhöz képest le van maradva anyagilag vagy 2. még az is, aki nem tud vagy nem volt képes feljebb lépni.

A nagyon csalóka viszonyítási szinten kívül leginkább a pangás, a puszta vegetálás az, amitől az emberek boldogtalanak lesznek, amikor nem tudnak a helyzetükön kreatív módon javítani. Nyilván amikor házakat építenek és az életminőséget javító egyéb beruházásokat eszközölnek, akkor már nem érzik magukat annyira szegénynek. Viszont a nyugati alsó-középosztály, amely évtizedek óta változatlan nívón él, miközben az alsóbb osztályok egy kicsivel feljebb jöttek, a felsők meg jól elhúztak, ezért mostanában elégedetlen az életével és szegénynek tartja magát (a relatív társadalmi státusza romlott).

Ha belegondolunk, nagyon sok olyan lényegében felesleges dolog van, ami a kényelmi szintünket és a társadalmi státuszt ugyan javítja, de egy puritánabb és környezetkímélőbb életmódot élő társadalomban nem lenne alapvető követelmény. Például a családonként minimum egy gépkocsi magán használatra ennek a tipikus példája, hiszen közlekedhetünk sok egyéb módon és amikor tényleg szükség van rá, akkor az ismeretségi körünkből valaki besegíthet egy autóval. Az ideális, „mindenmentes”, bio stb. tökéletes diéták helyett is inkább az egyszerűbb, kevesebb kalóriát és kevesebb húst tartalmazó ételek fogyasztása lehet majd a jövő útja – a társadalmi normák ilyen irányba változhatnak. (Az érzékszerveinket rutinszerűen becsapó gyors éttermek pedig már most is leszálló ágban vannak.)

A COVID járvány nyomán, legalábbis átmenetileg megkérdőjeleződött mindenféle látványos szórakozási forma, - lehet az is, hogy számos sportág, fesztivál, kedvelt turisztikai célpont stb. olyan csapást kapott, amelyet nem fognak tudni teljesen kiheverni, egyszerűen mert leszokunk ezekről, nem tartjuk többé annyira fontosnak. Az okos telefonok és az internet világa viszont egy nagy kérdőjel, mert túlságosan könnyen tesz elérhetővé egy gombnyomással nagyon sok mindent.

A közeljövőben divatba jöhetnek olyan rendszeres, évente több hétig is tartó „elvonó kúrák”, hogy a természetbe elvonulva elektromosságtól teljes mértékben mentes módon élve, az ember maga készíti el az alapanyagokból az ebédjét, és a valóban alapvető igényein felül másra nincs szüksége, csupán élvezni egymás társaságát az élet szépségét. (A jövőbeli „nagyböjt” nem a húsevés, hanem az internet és általában az elektromosság böjtjét jelentheti inkább.)

Nyilván felmerül még egy olyan kérdés is, hogy a gazdag rétegek távolsága a többiektől hogyan fog tudni csökkenni. A különféle adminisztratív és erőszakos eszközök (pl. a kommunizmus) rendre csődöt mondtak, igaz viszont, hogy az állami résztulajdon nagyobb mértéke egyes cégekben lehet egy jó irány. Az adórendszer, elsősorban a progresszív adók bevezetése másikfajta lehetőség, bár az adók viszonylag könnyen kijátszhatónak és megkerülhetőnek bizonyultak. Egy harmadik fajta megközelítés lehet a társadalmi elvárások növekedése a leggazdagabbakkal szemben, bizonyos szinten felüli vagyonnal egyre nagyobb társadalmi kötelezettségek járnának, a többletjövedelmeket valamilyen módon meg kellene tudni osztani a közösséggel. (Ez most naivitásnak hangozhat, de a különféle íratlan társadalmi normák és szabályok jelenleg is viszonylag jól működnek számos országban.)

Teljes mértékű szólásszabadság csak elméletben létezik, a gyakorlatban nem is szabad, hogy létezzen, és én nem is értem, hogy egyes radikális jobboldali felfogásúak mért nem fogadják el, hogy bizonyos gondolatokat igenis ki kell szűrni, ha már az illetők öncenzúrája nem működik. Az erősen jobboldali magyar kormánypárt Orbán Viktorral és Novák Katalinnal az élen (voltaképp jogászok, akik számára „elvben” a precíz megfogalmazás lenne a legfontosabb), mégis úgy gondolják, hogy egyes közösségi portálok túlságosan cenzúrázzák a jobboldali véleményeket. Abba nem gondolnak bele, hogy az állampolgárok egy részének szellemi szintje nem túl magas, és ha egy politikus (l. Donald Trump a koronavírusról) kicsit is félreérthetően fogalmaz, azzal bajt okozhat? Az igaz, hogy a szűrés sosem lehet tökéletes, optimális esetben arra kell irányulnia, ami destruktív és nem segíti az együttműködést, minden egyéb véleménynek viszont teret kell adni.

Mindenkinek vannak buta gondolatai, a legtöbb ember azonnal törli ezeket – a figyelmünk irányítása rajtunk múlik. Ilyen rossz gondolat lehet például, ha a fejembe vettem, hogy „engem üldöznek”, tehát alapvetően a paranoiás, félelemkeltő eszmék azok, amelyek az alapvető bizalom légkörét is rombolják, amellett, hogy nem vezetnek semmire. Az ilyenfajta destruktív vírus gondolatokat ki kell tudni szűrni a közösségi életből, igazságtartalmuk annyira ellenőrizhető, mint hogy engem üldöznek-e vagy sem, nem lehet sosem teljesen megcáfolni.

A különféle konteókat közlő emberek valójában nem őszinték, mert nem fejezik ki az érzelmi igényeiket világosan, hanem vad és primitív eszmék mögé rejtik, a legjobb védekezés a támadás elv alapján. Eléggé szomorú ez a jelenség, hogy értelmes emberek is gyakran belemennek ebbe a zsákutcába. A csoportmentalitás egy adott véleménybuborékban még erősíti ezt a hatást, hiszen sok esetben csupán ösztönök és a nem pontosan megfogalmazott, homályban maradt bár érthető szükségletek azok, amelyek közös alapot képeznek az emberek között. (Nem annyira nehéz dekódolni a szavaik mögötti lényegi mondanivalót, ha egy kicsit figyelünk.)

Egy kitérő a régebbi konteókra: Például arra sokáig senki se gondolt, hogy a benzin ólmozása kártékony lehet és évtizedekig valóban blokkolták is egyes lobbik ezt a felfedezést, a kimutatott tények ellenére is nehezen fogadták el a különféle szakértők. Ez egy tipikus eset,  a legtöbb ártalmasnak bizonyult anyagról semmilyen konteó nem terjedt, vagy ha terjedt akkor teljes melléfogás volt, ez a mindennapi tapasztalat. Például az egyik üdítőital márkáról régebben azt terjesztették, hogy egy nagyon ártalmas anyagot tartalmaz (tipikus városi legenda volt), holott a tény az, hogy a cukortartalmuk miatt hasonló mértékben ártalmasak ezek a szénsavas üdítők, a márka nem játszik szerepet. A tudományos elméleteket hagyjuk inkább a valódi kutatókra, ne ártsuk bele magunkat olyasmibe, amihez nem értünk és nem szabad hagyni, hogy a különféle álszakértők megtévesszenek. (Keressünk rá nyugodtan ezekre a „nyár csináló fecskékre”, nézzük meg, hogy mennyire elfogadottak – ez alapján 90% fölötti valószínűséggel jól meg tudjuk ítélni, mennyire valószerű az, amit az illető előadott.)

Minden társadalomban léteznek és kell, hogy létezzenek is tabutémák, amiről ha lehet is beszélni, csak igen körültekintő módon tehetjük meg. (A tabu egyértelmű tiltó tábla: arra ne menj! Ahogy mondani szokták, a kulturált ember nem tesz ilyet, a többieknek pedig tilos.) Vannak olyan nyilvánosságot nem kapott gondolatok, amit mindennapi tapasztalataink is igazolhatnak, hogy például bizonyos kultúrákban a bűnözés egyes formái sokkal jellemzőbbek és elerjedtebbek mint másokban. (Itt most én magam is némi öncenzúrát alkalmazok.) Ha sok igazság is van ezekben, a nagy nyilvánosság számára ez valamennyire mégis tabutéma marad, mert lehet mellette sok másik igazság, ami adott esetekben az egyének szintjén nagyon is számít, hiszen sokan látnak maguk körül rossz társadalmi mintákat (ún. hátrányos helyzetűek), valami csoda folytán mégsem lesznek bűnözővé, hanem egy eléggé alacsony (társadalmi) szintről mégiscsak eljutnak valahová. A legfeltűnőbb kulturális jellemzők alapján szoktunk ítélkezni, de az embert magát és a valós hátterét nem ismerjük.

Másik véglet a hiperérzékenység, ami olyanba lát bele társadalmi előítéletességet, ahol erről szó nincs. (L. amerikai szobordöntögetések). Ez a túlságos polkorrektség ténylegesen életszerűtlen és egy ideális világot tételez fel, ahol bizonyos jelenségeknél túlzásba esünk, másokat viszont lehet nem létezőnek tekinteni, szőnyeg alá söpörni. Amit egyesek „liberális véleménydiktatúrának” neveznek, az is egy bizonyos fajta véleménybuborék (vagy akár több is), amire szintén empátia hiány jellemző, nem képes más szemszögből nézni a dolgokat, más társadalmi helyzetben levők fejével gondolkodni. A legtöbb véleménybuborék szektaként működik, ahol ők és csakis ők lehetnek a legfontosabb igazságok birtokosai. Sajnos a mai médiazajban a nagyon feltűnő és erős (valójában szélhámos) megnyilvánulások jönnek át leginkább, az alázatos magatartás szó szerint nem kifizetődő. 

Van több olyan hatás, ami a médiumokból függetlenül is felerősíti a szektásságot. Az egyik ilyen, hogy ahogy idősödünk, a gondolkodásunk merevebbé válhat ha nem figyelünk rá, a társadalmak átlagéletkora növekszik nyugaton, az emberek (statisztikai értelemben) egyre kevésbé toleránsak. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy bekövetkezzen, csak akkor ha hozzászokunk, hogy ne vegyük figyelembe mások véleményét.

Egy másik hatást úgy is lehetne nevezni, hogy „aranyásó effektus”, mert számos területen, főleg a kreatív szakmákban az elosztás olyan, mint régen az aranyásók között. Van aki nagy kincsre bukkan, másnak jóformán semmi nem jut, akárhogy dolgozik. A közönség a „fogyasztó” az, ami eldönti, hogy számára mi az értékes, mi az arany (később könnyen kiderülhet az is, hogy csak csillogó vacak volt). Ez az egyik fő oka a nagy vagyoni egyenlőtlenségeknek, a „winner takes it all” elv, és emiatt van kudarcra ítélve az ún. amerikai álom is. Létezik persze, hogy sem a „fogyasztó” sem a „tőkés vállalkozó” nem csak egy szám lesz a képletekben, hanem emberi minőséget nyernek, de hogyan juthatunk el oda az már egy másik téma.

Részben aranyásó szakmának lehet tekinteni a tudományt is, például a biológiában nagy aranyrög volt régebben az aszpirin, de még inkább az inzulin felfedezése és az antibiotikumok előállítása, manapság ritkán bukkanunk ennyire jól használható vegyi anyagokra. A kutatás eredménye nagyon sok esetben nem annyira a pénz függvénye, emiatt van az, hogy a nagy gyógyszergyártók hajlamosak néha a kutatási eredményeiket kozmetikázni, vagy ugyanazt a szert kissé átcsomagolva más néven kiadni. Ebben a játékban nem csak az adott cégek vezetői vesznek részt, hanem kutatók egy jelentős része is cinkos, mert vagy felelősséget nem vállaló bürokrata, vagy félti a megélhetését. Az „összeesküvések” mögött sok esetben ilyen kis emberi gyengeségek húzódnak meg, lényegében a legtöbben egy rendszer részeinek érzik magukat és nem lépnek ki a komfortzónájukból.

Lehet egy olyan mögöttes ok is, ami növeli a verbális agressziót, ha az erőforrások alapvető szűkösségét érezzük. (Pontosan nem lehet definiálni, hogy mikor érezzük szűkösnek, ez inkább egy érzés, hogy nem jut mindenkinek elegendő, ami sanszos, hogy a két világháború kitörésekor is meghatározta a közhangulatot.) Ebben megint sok az igazság, nyilván a Föld népességnek fokozatosan csökkennie kell, de mégsem a dolgokat előrevivő, hasznos gondolat.

Ezen kívül lássuk be azért azt is, az életnek időnként előjönnek olyan (intim) rétegei, amit senki nem ver nagydobra, mert szégyell, a teljes szókimondás emiatt sem mindig helyénvaló.

A globalizációellenesség is teljesen érthető és alapvetően rendben van, például ha megnézzük az amerikai politikai szakértő Parag Khanna: Konnektográfia c. könyvét, nagyon jól leírja azokat a tendenciákat (a szerző pozitívként emeli ki, azonban az összkép eléggé elborzasztó), hogyan válik az egész bolygón minden egy nagy hálózat részévé, amelynek csomópontjaiban túlterjeszkedett városok állnak valamint technológiai óráscégek. Ennek fényében teljesen érthető az, ha kis emberléptékű szigeteket szeretnénk létrehozni, feltéve ha ez az elképzelés nem indulatokon és faék primitívségű eszméken és gyűlölködésen alapul.

Léteznek például különféle pénzügyi lobbik és szervezetek, amelyek a legtöbbünknek általában nagyon nem szimpatikusak és mindenféle rosszat feltételezünk róluk, de egyrészt a valódi helyzetet nem ismerjük, mert nincs elég infónk, nem is lehet, ergó nem a mi dolgunk foglalkozni ezekkel. Másrészt a saját gondolkodásunkat vetítjük rájuk, nem ismerjük az illetők nézőpontját, azt a véleménybuborékot, amiben ők élnek csak a sajátunkat. Emiatt is jobb, ha hallgatunk még ilyen egyértelműnek látszó esetekben is, vagy legalább mértéktartóan és hideg fejjel fogalmazzuk meg a gondolatainkat, azt keresve amit továbbviszi a dolgokat és használható, nem azt ami beszűkíti sőt leblokkolja a közös gondolkodást.

Esterházy Péter klasszikussá vált mondását idézve: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” Habár sokszor megtörténik velünk az ilyesmi, mert az életünk így működik, de már az is valami ha legalább konstatáljuk, hogy ahol voltunk az nem a mi szintünk volt, egyszerűen csak gyengék voltunk az adott helyzetben. (Nem csak fejből állunk – egyik kedves ismerősöm néha emlékeztetett erre.) Ha mások folyton indulatoskodnak és vádaskodnak, az értelem nem létező „királyi útját” keresik, azt gondolván, hogy a kanyarokat csak úgy le lehet vágni, az még nem azt jelenti, hogy nekünk az le kell süllyedni az ő szintjükre.

Most pont ezt lehet tapasztalni, az Index nyomán forrnak az indulatok egyes értelmiségi körökben, de a káosz, az entrópia fokozása nem az a stílus, ami értelmiségi emberekhez illik, sőt pont az ellenkezője annak, amit elvárunk ilyen esetekben. Megvan az a képességünk, hogy egyet hátralépve képesek legyünk a jelenlegi helyzet aránylag objektívnak mondható elemzésére, túlzások és vádaskodás nélkül.

Julien Benda könyve ma is aktuális

Nagyon érdekes, hogy eredeti címe alapján (La Trahison des Clercs) a hivatalnokok árulásáról szól, amit később „Az írástudók árulása” vagy angolul „The betrayal of intellectuals” címmel adtak ki. Az értelmiségi (azaz művelt és sokoldalúan képzett) ember oly módon is „árulóvá” válhat, ha egyszerű hivatalnokként, bürokrataként működik, mert ilyenkor épp a saját lényegét, a nyitott és racionális gondolkodás képességét tagadja meg. Nagyon sokakat, az ismerőseim között is akadnak ilyenek, egyszerűen megvett a hatalom. Ennél egy fokkal rosszabb eset (amiben Benda könyve profetikusnak bizonyult), hogy az értelmiségiek önként is beállnak különféle ideológiák szolgálatába, mert elragadják őket a különféle ösztöneik, indulataik. (Hofi Gézával szólva, ez az „önkéntes hülye” esete.) Ezt a jelenséget a régi hindu filozófia úgy írja le, hogy a kocsihajtót elragadják a lovak és szekeret a szakadék felé viszik. Mérő László Az érzelmek logikája c. könyvekben foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy habár érzelmek nélkül nincs cselekvés, hiszen nyomatékot adnak minden tettünknek, azonban az érzelmek minősége jelenti a fő különbséget, amit „zongorázni lehetne” (építő-romboló, finom-durva, sikeres-sikertelen életút stb.) Az a fajta fröcsögés és tiszteletlenség, amelyet egyes jobboldali véleményvezérek (egykor még értelmiséginek mondható emberek) megengednek maguknak, vagy amit a jó pontot szerezni akaró lelkes mamelukok még überelni is tudnak (l. Göncz Árpádról írt egyik cikk, l. köztévé átlagos szintje, stb.) nagyon is zavarhat minket, mégsem szabad belemenni ebbe az utcába.

Nemzetközi trendek

Az önvádaskodás fölösleges voltát beláthatjuk, ha egy kicsit körülnézünk, a világ nagy részén hasonló trendek jellemzőek mint nálunk, a közélet színvonala például az USA-ban sem jobb. Az indulatok sokfelé fellángoltak, az értelmiség szerepe és hasznossága sokfelé megkérdőjeleződik, „nem elég nemzeti”, „túl elméleties” és hasonló vádak érik. (Láttunk már ehhez hasonlót a múlt század ’30-a éveiben is egyébként.) A rendszerváltáskor sem voltunk különálló sziget és ma sem vagyunk azok, ami nálunk történik az nem nagyon tér el attól, mint ami mondjuk a lengyeleknél, oroszoknál, olaszoknál, kínaiaknál vagy sokfelé máshol is megfigyelhető. Erősödnek a különféle szélsőségek és gyengül a közép, nő a bizalmatlanság és az agresszivitásra való hajlam. Közéletünk színvonala és az értelmiség presztízsének alacsony volta nagyobb részt magyarázható ezzel, mint a belső tényezőkkel.

Viszonylag sikeres az Orbán-rendszer

Merjük leírni, hogy gazdasági téren az Orbán rendszer viszonylag sikeresnek mondható (ami nyilván nem annyira Orbán, mint inkább Matolcsy és más gazdaságpolitikusok érdeme). A lemaradásunkat a GDP terén már behoztuk a lengyelekkel és a szlovákokkal szemben, jelenleg pontosan egy szinten vagyunk velük, a gazdaságunk eléggé diverzifikáltnak mondható. Azt is írjuk le, hogy a világ nagy részén többnyire jobboldali, nemzeti kormányok valósították meg a felzárkóztatást a múlt században is mérsékelten piacvédő gazdaságpolitikával, és nálunk is lényegében ez történik. A szlovákok esetében az EURO bevezetése láthatólag hiba volt, éppúgy mint az olaszoknál vagy a görögöknél. Alacsonyabb szinten egy diktatórikus politikai rendszer is lehet gazdaságilag éppúgy sikeres (ld. Hitler, Franco, Pinochet) mint a demokratikus. Éppúgy mint a Kádár-rendszer idejében, nagyon sok építkezés és beruházás folyik jelenleg, bár ezeket lehet bőven kritizálni is, mert legalább 50%-ban feleslegesek. Stadionok, egyes autópályák, látványos, de nem hatékony vasúti felújítások, térkövezések (habár ezek esztétikai értéke jelentős), túltolt idegenforgalom fejlesztések, gyenge lábakon álló mezőgazdasági és ipari vállalkozások megtolása, giccses épületek és műemlékek, betonozás ezerrel a természetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyásával, stb. A nem állami szektorban nekem ilyennek tűnik a házépítések nagy része is, kérdéses az épületek korszerűsége és a nagy méretek szükségessége egyaránt. A családtámogatások jelenleg szintén csak részben sikeresek, az egész rendszer fejlődése gazdaságilag is számomra nem több mint félsiker l. például oktatás, egészségügy helyzetét vagy az esélyegyenlőséget, a szociális érzékenységet. (Társadalmi szinten kifejezetten káros tendenciákat is mutat a rezsim.) Azzal együtt, hogy az egész nem épp egy skandináv modellhez, hanem inkább az amerikaihoz közelít, mert a felső rétegeket tömi ki pénzzel, ezen belül is egy bizonyos „kiváltságos réteget”, a legalsók csak aprópénzt kapnak.

Az európaiság gondolata

Nem kell ragaszkodni mindenáron az európai kultúra gondolatához még akkor sem, ha a mérsékelt konzervatív értelmiség és a baloldali értelmiség is olyan európainak tekinthető eszmék talaján áll mint a görög-latin kultúra, a kereszténység, felvilágosodás, brit, német és egyéb európai kulturális teljesítmények (Liszt, Bartók, Kodály stb.) Létezik viszont egy olyan vonal is, amelynek szintén van létjogosultsága, hogy a magyar nép részben ázsiai vándor népek kultúrájának örököse, ami a mezőgazdaság, az építészet, az életmód és kultúra számos területén jelenleg trendi. Nincs ezzel baj, mert nem képes felülírni az európai kultúrát, legfeljebb egy színt ad hozzá. Van viszont egy pont, ahol mindez már ideológiává válva a közoktatás terén a történelem és az irodalom tárgyalásának színvonalát is érinti, itt már fel kell tudni venni a kesztyűt (magyarán modernizálni kell a humán tárgyak oktatását). A pedagógiában is a bürokratizmus, az értelmiségi ember felelősség hárítása az egyik legnagyobb veszély.

Tanulni a múltból, az idealizmus elvetése

Nasseem Taleb, aki sokat foglalkozott a véletlenszerűnek tűnő és váratlan jelenségekkel (a 2008-as pénzügyi válságot vagy az idei világjárványt is lényegében megjósolta) az idealista gondolkodás hibáira figyelmeztet. Platón, Arisztotelész és részben Descartes filozófiája egy olyan magatartást alapozott meg, amely íróasztal mellett, gyakorlati tapasztalatok figyelembe vétele nélkül akar alapvető következtetéseket levonni arról, hogy a világ hogyan működik. Ez a gyakorlat feltűnően működésképtelen például a közgazdaságtanban vagy a társadalomtudományok egyéb területein (a liberalizmus például éppúgy figyelmen kívül hagyta az ember egyes alapvető jellemzőit mint annak idején a marxizmus). A régi falusi társadalmakban a helyi értelmiséget a pap, a tanár és orvos alkotta, esetleg még a jegyző, ők voltak azok a tekintélyek, akik testközelből ismerték az emberek napi gondjait. A mai értelmiséget viszont többnyire jogosan kritizálják azzal, hogy nem száll le a magas lóról (illetve benn marad az irodákban), elvesztette a kapcsolatát a társadalommal. Ha csak egymásnak írnak tanulmányokat, abból könnyen pótcselekvés válhat, a társadalom egésze számára kevéssé hasznos. Pozitív példák is vannak persze, nekem most kapásból Rudolf Péter jutott az eszembe, akiknek a megnyilatkozásai a Víg színház új igazgatójaként eléggé humánusak, józanok és tárgyilagosak, és semmiképp nem átpolitizáltak. (Vannak tehát kivételek.)

Vissza a gyökerekhez

Hogy erőt merítsünk és tisztábban lássunk a mai közéletben, ehhez egyrészt érdemes visszatérni olyan klasszikusok gondolatihoz mint például Marcus Aurelius, akinek segítségével nagytotálban láthatjuk a dolgokat. Másik ilyen alapeszme a keresztény hagyományban is meglévő empátia (ha a másik fél nem gyakorol empátiát, az az ő hibája lesz hosszabb távon). Például a radikális jobbosok elítélik az NGO-k működését, és abban igazuk is van, hogy ezeket gyakran bürokratizmus jellemzi és nem mindig vonhatóak felelősségre. Erre azt lehet mondani viszont, hogy a hajunk szála égnek áll, ha minden szervezet csak a kormány kontrolljával működhet (ez már tiszta diktatúra). Emellett érdemes belegondolni abba is, aki pénzt adományoz a vagyonából, nemcsak a Soros volt ilyen, hanem sokan mások pl. Demján Sándor, a norvég állam vagy a 19.században Jókai „aranyembere” (egy görög mecénás, akiről a regényének főszereplőt mintázta), nem feltétlenül alantas indokokból teszi ezt. Még egy milliárdos fejével is kell tudnunk gondolkodni, az ő szempontjai is figyelembe venni, ne adj isten démonizálás helyett a véleménykülönbségeket is tisztázni vele.

Szellemi műhelyek

Az emberek egymást inspirálják, ami csak különféle szellemi műhelyekben lehetséges, magányosan ez nem megy. Még a különféle blogok is (számomra ilyenek a Szemlélek, az Ezer és a Vincent, és még lehetne folytatni ezt a listát) segítik a közös gondolkodást. Szükség van azonban még inkább célorientált szellemi műhelyekre, amelyek nem egy adott ideológiára épülnek, alapvetően nyitott gondolkodásúak, amellett, hogy a résztvevők pontosan tisztázzak a számukra fontos alapértékeket. A hatalomnak pont az az érdeke, hogy ilyen szellemi műhelyek ne létezzenek a kormányzaton kívül, csak engedelmes bürokraták, épp ezért a pénzügyi forrásokat is igyekszik központosítani. A zavaros gondolatokat (különféle konteókat) egyáltalán nem szabad figyelembe venni, mert ezekkel a gondolkodás nem tud mit kezdeni, ezek egytől egyig emészthetetlen gumicsontok, a számítógépes vírusoknak felelnek meg, hasonló káoszt okoznak. Emészthető mértékű problémákat kell tudni kezelni, nem a világot megváltani vagy az embereket „jobb útra téríteni”.

A gondolatok közlésének világossága, a stílus pozitív jellege (vádaskodások helyett alapvetően elfogadó), tisztázott, de nem bebetonozott alapértékek, önreflexió, nyitottság, empátia, humor – ezek jellemzik azt a szintet, ami alapvető kell, hogy legyen a közös gondolkodás során. Ezekből fakadhatnak csak világos, az adott helyzetnek megfelelő és a társadalom nagy része számára is érthető, egyszerű megállapítások.

Az „új-ság”-nak már a nevében is benne van, hogy a legaktuálisabb eseményekről tudósít, ennélfogva sokkal inkább a nyitott gondolkodásúaknak, mint a kifejezetten konzervatív felfogásúaknak való. Feltéve persze, hogy az újságírók és a szerkesztők szakszerű és felelős munkát végeznek, nem pedig megrendelésre gyártják a híreket valamilyen ideológia szolgálatában. Mivel az ingerküszöbünk a negatív hírek esetében jóval alacsonyabban van, ezért olvasóként részben mi magunk "szerkesztjük" az újságokat, mert ha egy közeli városban valamilyen balhé történt az mégiscsak jobban érinthet minket, mint amikor egy koala bébi született az állatkertben.

Az újságírás sosem lehet teljesen elfogulatlan, az egyéni (illetve csoportos) értékrend és ízlés mindig szerepet játszik, ezt mindannyian tudjuk és figyelembe is vesszük, emiatt van szükség sokféle folyóiratra. A populista demagógoknak azonban a független újságírás nagyon csípi a szemét, egyszerűen azért, mert ilyenkor rendre kiderül, hogy nem ők fújják a passzátszelet, nem képesek megfelelően a közbeszédet mindig a saját céljaik mentén tematizálni. Két feltűnő példája ennek, amikor internetes folyóiratok (ezen belül a legolvasottabb Index) szinte „önálló hatalmi ággá vált” a politikusok szemében, az egyik a 2019-es klímavita esete, a másik 2020 év elején a koronavírus hírek. A tipikus radikális konzervatív reakció ezekre nagyon sokáig a tagadás volt: „a probléma nem létezik, csak felfújják, mesterségesen gerjesztik” a liberális szellemű médiumok. Türelmesen ki kell várni ilyenkor, hogy a globális problémák súlyát felfogják a konzervatív véleményvezérek is és belássák, hogy ezek is legalább annyira drámaiak, mint amelyeket folyton sulykolni szokak (mindenekelőtt a migrációt). A csoportmentalitás mind a két esetben nagyon látványosan megfordult, feltehetően amikor a politikai vezetőink megtalálták a módját, hogyan lehet az új problémákat valahogyan „meglovagolni”, saját céljaikra felhasználni, ezért ami tegnap még rémhír volt, az lett a hivatalos vélemény és fordítva. Egyik napról a másikra stratégiák és akciótervek születtek olyan problémákra, amelyeket sokáig csak elbagatellizálni igyekeztek. (Megjegyzem, hogy akár a klímakérdést, akár a COVID járványt vesszük alapul, a kormányzati intézkedések bőven kritizálhatóak, igen gyakran mert elnagyoltnak, helyenként bürokratikusnak vagy önkényesnek tűnnek.)

Az Index egyébként még akár 8-10 évvel ezelőtt is enyhén jobboldali újságnak számított, csak közben nagyon eltolódott a közfelfogás jobbra és teret nyert a radikalizmus. Az Origo volt régebben inkább baloldali, manapság azonban már néhány rovatot leszámítva (számomra legalábbis, és sokak számára) meglehetősen propaganda ízű cikkeket tálal. Az igaz persze, hogy érdemes a pozitív eredményekről is beszámolni, de csak ha hiteles módon történik, nem pedig „mese gyerekeknek”. Sajnos nálunk a közélet a médiumokban nagyon polarizált, az egyik oldal folytonos offenzívában van, csak a teljhatalmat tartja elég biztonságosnak, másik oldalon pedig időnként a beszorítottság érzése jellemző és ez a fajta nyomás szintén rontja az ítélőképességet. Ezzel együtt a független médiában, ahol nem a nyelvcsapások számában versenyeznek, jóval gyakrabban születnek objektív hangvételű és színvonalas írások.

Az egyre radikalizálódó kormány (illetve NER-) propaganda eredménye egyértelműen látszik személyes ismerőseimen is, akiknek egykor nagyon karakán véleményük volt közéleti kérdésekben, de ma már többé-kevésbé elfogadják a kormánypropagandát vagy netán azonosulni is tudnak vele. Az értelmiség nagy részét is már lekenyerezte, egyszerűen megvette a hatalom, a társadalom jelentős része a Kádár-rendszerhez hasonlóan korrumpálódott.

Nagyon jól lehet most is mutogatni másokra, hogy a problémákat ők okozzák a nagyok, nem pedig mi „kisemberek”. Ez a fajta játék egy nagy önbecsapás, - ami viszont messzire vezet és nem ennek a cikknek a témája. (Mintha hallgatólagosan elfogadnánk, hogy mindenki úgyis hasznot húz és valamilyen formában járadékvadász – ami szinte azzal egyenértékű, hogy a természet is korlátlanul kizsákmányolható.) Az értelmiségi embernek nem kenyere a bulvár, a világban történő események lebutított és szenzációhajhász tálalása, ami lényegében pletyka szint, azt sem szereti, ha megmondják neki, hogy mi a „mi álláspontunk”. Ezen túlmenően azonban az értelmiség nagyon sokféle felfogású és értékrendű, a hatalom ezt kihasználva (ti. a szétszórtságot, szolidaritás hiányát, a határozottság hiányát) simán bedarálja őket. Az értelmiségieknek tanulni kell a hibáikból és kilépni az elefántcsont tornyaikból, mivel napjainkban az egyetlen fontos „kultúrharc” (pártállástól függetlenül) az irracionális felfogások és a józanész között zajlik.

Kép forrása: Wikipédia

Tényszerűen érdemes megnézni, hogy milyen eredményeket ért el az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege az I. világháborúban, előrebocsátom, a kép eléggé lehangoló lesz. Azt kell mondani, hogy gyakorlatilag a katonák hősiessége és kitartása volt az egyetlen tényező, ami ellensúlyozni tudta a gyenge felszereltséget és a pocsék hadvezetést.

Egyrészt a kontinentális erőviszonyok a világháború előtt ismertek voltak, már 1871 után körvonalazódtak: a legerősebb a német, ezt követi a francia és a nagyhatalmak közül még az oroszok is erősebb hadsereggel rendelkeztek mint a Monarchia. Igazából a német hadsereg kiemelkedett az összes közül a hatékonyságát tekintve, a mozgósítottak létszámához képest bármelyiknél jóval nagyobb ütőerővel rendelkezett.

A világháború kitörésének okaiba most azért nem akarok belemenni, mert az sokkal inkább rólunk szólna, hogy mi mit látunk bele az eseményekbe, ugyanis szinte egyetlen történész sem képes egyidejűleg a nagy képet látni és az akkori emberek fejével gondolkodni, emiatt az összkép még mindig hiányos marad. De facto mégis a Szerbiának küldött hadüzenet volt az, ami kirobbantotta, annak ellenére is, hogy mindenki tudta, hogy az oroszok mögöttük állnak. Mindjárt a háború elején képtelen volt a hadvezetés felmérni azt, hogy milyen gyorsan lesznek képesek az oroszok mozgósítani északon (a vasútvonalak ezt lehetővé tették), és alábecsülték Szerbia erejét is.

A Monarchia frontjai azonban mind másodlagos jelentőségűek voltak, a háború nem ott dőlt el, hanem Franciaországban, ahol az angol, később pluszként az amerikai támogatás volt az, ami az erőviszonyokat kiegyenlítetté tette. Mégis szinte a  háború végéig többnyire a német hadsereg volt a támadó fél, azonban a frontokat sosem tudták áttörni, illetve az esetleges áttöréseket kihasználni, mert a franciák és angolok mindig képesek voltak újabb tartalékokat küldeni vasúton keresztül. (Egyébként 1918 második felében az angol hadsereg a különféle hadnemek együttműködésének tekintetében már felülmúlta németekét, már kirajzolódott nyugaton is az antant győzelme.)

A Monarchia frontjain a képlet mindig nagyon egyszerű volt: szinte csak vereségek követték egymást, amíg oda nem küldtek egy német hadsereget vagy néhány hadtestet, ami megmentette őket. Megjegyzem, hogy a németek szinte csak „balkézről harcolva”, úgy mellékesen verték az oroszokat amellett, hogy a fő erőiket mindig a nyugati fronton összpontosították.

1914-ben is már Németország mentette meg keleten a Monarchiát, amikor a tannenbergi csatában szétvertek egy komplett orosz hadsereget, majd miután a galíciai csatát elvesztettük egy másik orosz hadsereggel szemben, a mazuri tavaknál a németek ismét nagy győzelmet arattak. Ez volt végig a sorminta, csak a limanovai csata volt az egyetlen, amikor saját erőből győzni tudtunk az oroszok ellen, azonban már 1915-ben Przemisl erődjét feladtuk és rengetegen kerültek hadifogságba. A németek segítségével Mackensen hadseregével voltunk képesek csak az ellentámadásra és az orosz front áttörésére. Még így is a déli sikerek és az északi vereségek miatt az oroszok kénytelenek voltak visszavonulással kiegyenesíteni a frontot, nehogy a németek bekerítsék őket. Az egész háború legnagyobb, nemzetközi visszhangot kiváltóan sikeres offenzíváját 1916-ban az orosz Bruszilov vezette a Monarchia ellen, egészen a Kárpátok vonaláig szorítva vissza minket. Igaz, hogy ekkorra már Olaszország is belépett a háborúba. Egyébként az olasz hadsereg morálja a leggyengébb volt az összes között, amit az is mutat, hogy másfélszeres túlerőben sem voltak képesek áttörni a védelmi vonalainkat.

A háború első két évében már olyan óriási veszteségeket szenvedett el az Osztrák-Magyar Monarchia a harctéren, aminél már csak az oroszok veszteségei voltak nagyobbak, és ez előrevetítette a birodalom sorsát.

A szerb fronton elvileg a hadseregünk harmadrésze is elég kellett volna hogy legyen, de képtelenek voltunk jelentős sikereket elérni. Nem közismert, hogy végül a német hadsereg (Mackensen) volt az, amely 1915-ben megtörte a szerbek ellenállását és elfoglalva az országot egészen a görög határig nyomult.

A románok is beléptek a háborúba 1916-ban és betörtek Erdélybe. Ismét csak német segítséggel tudtuk őket kiszorítani és Bukarestet is a német (bolgár, oszmán) csapatok foglalták el.

Az olasz fronton az Isonzó folyó mentén egyik fél sem tudott döntő sikert elérni. 1917-ben, amikor az orosz front megszűnt, erre a frontra összpontosíthattuk gyakorlatilag a teljes haderőt. Azonban megint a német hadvezetés volt az, ami megmutatta, hogyan lehet rohamcsapatok bevetésével győzelmet elérni, a caporettói áttörést Ungvári Krisztián írta le részletesen, konkrétan az akkor még fiatal Rommel csapatának tökéletesen végrehajtott előrenyomulását. Rengeteg volt a hadifogoly, az olasz hadsereg teljesen szétesett és csak francia-brit segítséggel tudták stabilizálni a helyzetet. 1918 júniusában a Monarchia csapatai a Piave folyónál ismét támadást kezdeményeztek, ezúttal önállóan, az eredmény teljes kudarc, amitől a közös hadsereg megroggyant és októberre már gyakorlatilag vége volt.

Németország még képes lett volna egy darabig ellenállni nyugaton, azonban a fő szövetségesének gyakorlatilag nem volt már semmilyen jelentősebb hadereje. (Ezt a hirtelen kipukkadást a közvélemény nálunk sem érzékelte, mert a csapataink mind ellenséges területen voltak, nem szorították őket vissza.) A Monarchia ekkor már minden tekintetben elfogyott, hiányzott a felszeltség, utánpótlás, élelem és morál.

A hadsereg moráljáról is érdemes külön szót ejteni: a minket az osztrákokkal összekötő legerősebb kapocs az operett volt (innen jön az „operetthadsereg” elnevezés), képzelhető hogy például a csehek mennyire akartak harcolni, (Hasek írt erről a Svejk című klasszikus művében), közvetlen érdekeltsége leginkább a szlovénoknak, horvátoknak és osztrákoknak lehetett az olasz fronton. (Sőt Magyarország voltaképp ellenérdekelt volt a Monarchia terjeszkedésében.) Hogy mégsem a morál volt a döntő tényező, abban szerepet játszhatott az is, hogy a besorozott katonák nagy része az alsó társadalmi osztályokból került ki, ők pedig már megszokták a feltétlen engedelmességet. (Később viszont lesz már jelentősége annak nálunk, hogy kik mennek haza a frontról, az 1918 végi általános anarchiában és a kommün viszonyai között is.)

Az, hogy a monarchia ennyire sikertelen volt végig a háborúban, ennek a fő oka alighanem hadsereg alapvető korszerűtlenségében rejlik. A háború kezdetén is már túl kevés volt az ágyú, sőt a katonák kétharmadának ismétlőpuska sem jutott (már 1866-ban is a fegyverek korszerűtlensége miatt vesztették el a poroszokkal szemben a königgratzi csatát). A vezérkar harcászati ismeretei teljesen korszerűtlenek voltak, egy sikeres támadó hadműveletet sem tudtak végrehajtani és még Szerbia ellen sem boldogultak egyedül. A katonák ellátása, a logisztika pedig egyenesen csapnivalónak volt mondható. A hadsereg fokozatosan teljesen kivérzett, ezzel szemben a románok még Bukarest feladása után is vissza tudták vonni fő erőiket, amelynek ütőképességét 1918-ban is megőrizték.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szerepe az I. világháborúban a hadüzenettől kezdve egészen az összeomlásig, lényegében véve nem más, mint egy teljes egészében korszerűtlen és idejétmúlt államalakulat bukásának története. Láthatunk bele ennél többet is, de teljesen felesleges.

Felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_military_engagements_of_World_War_I

https://www.origo.hu/tudomany/20140731-i-vilaghaboru-ilyen-volt-a-monarchia-hadserege-szerbia-megtamadasakor.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Magyar_Kir%C3%A1lys%C3%A1g_az_els%C5%91_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BAban

https://www.libri.hu/konyv/hatos_pal.az-elatkozott-koztarsasag.html

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ungvary_Krisztian_Tettesek_vagy_aldozat&type=22&id=271516