Nálunk ebben az évezredben vált polarizálttá a politika világa, régebben nem nagyon fordult elő az, hogy két egymással kapcsolatban levő ember azt gondolta egymásról, hogy a fejlődés legfőbb akadálya az országban pont az ilyen emberek jelenléte mint a másik (nacionalista-liberális, jobbos-balos stb.)

Én ennek ellenére nem gondolom, hogy a barátságokat a politika önmagában tönkre teheti, a barátság közös, hasonló értékrendszert is jelent, tehát ha az értékrendszerük az idők folyamán megváltozott, vagy azok a körülmények, amire a barátság épült már mások lettek mint régen, akkor a barátság a politikától függetlenül is könnyen megszakadhat. Az a sejtésem, hogy mivel a hasonló felfogású és értékrendszerű emberek barátkoznak leginkább, (vagy házasodnak össze egymással), a politikai felfogásuk ennek részeként szintén hasonló szokott lenni. Az persze nagyon ritka, hogy két ember politikai felfogása a legtöbb dologban megegyezzen és az is, hogy mindkettőnek egyformán fontos legyen a politika. Mindenki az élethelyzetéből fakadóan is más közéleti kérdésekre érzékeny, az érdekeink sem egyeznek meg, ez is teljesen természetes, egy jó baráti kapcsolatban mindezt figyelembe vesszük a másik megítélésekor.

Az, hogy a politikai nézeteink mitől függnek részben genetikai összetevőkön is múlik, van aki a faluját sem hagyja el szívesen és otthon ülő fajta, ő nyilván máshogy látja a világot mint aki neki mert vágni egy külföldi munkavállalásnak, vagy például vannak alapból közösségközpontú és individualistább emberek, stb. A környezet is nagyon befolyásol minket, mert a legtöbb embernek a konformitás áll az érdekében, tehát mindegy milyen őrült eszméket is hirdetnek a lakóhelyének tágabb környezetében, azok egy részét ő is visszhangozni fogja, mert így jobb lesz az együttműködése a többiekkel. Az is elképzelhető persze, hogy az illető pont olyan környezetet keres, ahol a többiek felfogása nem nagyon más mint az övé, adott esetben konzervatívabbat vagy liberálisabbat.

Megjegyzem, hogy MINDEN közéleti tett politikai jellegű is, tehát ha valaki nyilvánosan vallást gyakorol (templomba jár), annak is van politikai vetülete. A csúnya „politika” szó helyett használhatjuk a közéleti kérdésekkel való foglakozást is.

Az izgalmas kérdés az, hogy ha az illetők politikai felfogása teljesen más, és ez mennyiben befolyásolja az együttműködést és a kapcsolattartást. Egy szélsőségesen polarizált társadalomban szerintem a politika erősen bezavarhat a kapcsolatokba, főleg azok kezdeti szakaszában, ha még nincs sok információjuk egymásról és ha még nincs olyan szintű bizalmi tőke, ami ezt a fajta feszültséget enyhítheti, a másik politikai nézetét csak kisebb „jellemhibának” tartva.

A hálózatkutatás szerint a társadalmat nem az erős, hanem a gyenge kapcsolatok tartják össze, utóbbiakból sokkal több is van, és nyilván nem lenne jó olyan társadalomban élni, ami ezerféle kasztra vagy szektára esne szét. Én úgy látom, hogy ahol van már egy jó együttműködés és alapvető bizalom, ott a politika nem lesz általában súlyponti kérdés, viszont tabutéma sem.

Ez olyan esetekben lehet érdekes, ha például választások vannak (kire szavazzunk), járvány van vagy migránsválság, környezeti katasztrófa vagy bármilyen társadalmi szinten kritikus és éles helyzet, ami állásfoglalást provokál ki az emberekből. Pár éve is volt egy H1N1-es járvány, ami nagyon megosztotta az embereket, hogy beoltassuk-e magunkat vagy ne, most is lehet a közeljövőben hasonló helyzet. (Nem ritka, hogy teljesen másként emlékeznek vissza az akkori oltás hívők és oltás ellenesek az akkori eseményekre.)

Ilyen helyzetekben nagyon jó, ha kialakul egy (mederben tartható) vita olyan emberek között, akiknek a véleményük teljesen eltér az adott kérdésben, de valamilyen téren már együttműködnek (rokoni szálak, haveri és munkatársi kapcsolatok stb.), ami ha nem is változtatja meg egymás álláspontját de legalább a véleményeket árnyalja, finomítja. Ha nagyon sok az ilyen nézeteltérés, az viszont már megterhelheti a kapcsolatot. Egy fanatizálódó társadalom, ahol ha az egyik oldal A-t mond, akkor a másik B-t bármilyen kérdésben, Tölgyessy szavait használva „hideg polgárháborús” helyzetet idéz elő, az emberek közti alapvetően kis mértékű érdek- és felfogásbeli különbségeket erősen felnagyítja. A kevéssé stabil kapcsolatokon sokat ronthat a politika, eltávolíthatja egymástól az embereket a tapasztalatom szerint.

Azt is állítom, hogy a véleményünk őszinte felvállalásáról leginkább négyszemközti beszélgetésekben van nagyobb esély, és minél nagyobb a csoport, annál inkább befolyásolni fognak minket a többiek, hogy olyasmit mondjunk, amit mi sem gondolunk komolyan. Mivel ott már az is fontos az embereknek, hogy a csoporttagok mennél aktívabbnak és domináns személyiségnek lássák őket, ez a tényező a radikalizálódás felé tolja a közösségeket, főleg a virtuális világban. Létrejöhet egy olyan ördögi kör, hogy mindenki szívesen rátesz még egy lapáttal, " a buli kedvéért" rákontráz az előtte szólóra, a harsány vélemény mindig erősebb és mindenki bizonyítani akar. Ilyen logika mentén működik szerintem többek között a közmédia is, de akár egyes környezetvédő csoportok esetében is megfigyelhetőek az ilyen logika mentén létrejött, csoportvéleményként képviselt erős túlzások.

Létezik egy olyan helyzet, és ez nagyon kellemes, amikor olyan valakivel beszélünk, akivel a politikai véleményünk gyakorlatilag megegyezik. Sok esetben ez mélyebb értékrendi hasonlóságot is jelent (pl. hasonló ízlést más területeken). Sajnos nem ritkán mégis különbségeket keresünk még ilyenkor is, én magam is elkövettem ezt a hibát, ahelyett, hogy egyszerűen értékelni tudtam volna és élvezni ezt a fajta ritka helyzetet. Ilyenkor legjobb ha megállunk és egy kicsit lazítunk.

Az igazán termékeny és előremutató helyzet viszont a vélemények ütközése olyan esetekben, amikor megvan alapból az egymás iránti mély tisztelet. Sajnos a politikai sokszor olyan mértékű zsigeri szintű feszültséget vált ki a legtöbbünkből, ami megnehezíti a kulturált érvelést (és a bennünk levő feszültséget a partnerünk sokkal hamarabb leveszi mint a mondanivalónk lényegét). Segítsünk egymásnak abban is, hogy egy kicsit lazábban vegyük és ne vérre menő ügynek a közéletünk egyes kérdéseit. Azt ugyanis nem tudjuk sosem tökéletesen megítélni, mert nem is lehetséges, hogy melyek az igazán fontos kérdések és ezekben mi lenne a követendő álláspont. (Ugyanis „tükör által homályosan”, nem pedig „színről színre”...) Ugyanezért ha valaki a politikai nézeteit fanatikusan hangoztatja, az ugyanolyan visszatetszést kelt mint ahogy hittérítő szektatagok szólongatják le az embereket.

Mindig az általános közvélekedés ellen fogok érvelni, egyszerűen azért, mert a közvélekedés a legtöbb dologban folytonos tévedésben van. Elég ha visszanézzük, hogy mit gondoltak az őseink ötven, száz vagy több száz évvel ezelőtt, ugyanúgy megmosolyogjuk őket mint az utódaink is meg fogják mosolyogni a mai gondolkodásunkat. (Megjegyzem azonban, hogy hangsúlyozottan a régen élt emberek gondolatairól van most szó, nem pedig az életmódjukról, amiben már nagyon sok tiszteletre méltó is lehet.)

Eléggé egyszerűen levezethető, milyen elemekből táplálkozik az amerikai gyarmatosítás mítosza, értve ez alatt azt a mesét, ahogyan az amerikaiak rejtett módon befolyásuk alá vonták és kulturális alárendeltségbe taszították Európa nagy részét, például minket is. Az angol nyelv, az amerikai életmód, a kulturális hatások, katonai erő, különféle összeesküvés elméletek mind összetevői ennek, de nem utolsó sorban az emberi természetünk is.

Az angol nyelv

Minden korban volt Európában egy nyelv, amelyen az értelmiségiek, a műveltebbek meg tudták értetni egymást. A görög, a latin, a francia ilyenek voltak ilyenek egyes korokban, manapság pedig az (egyszerűsített) angol tölti be azt a fontos szerepet, amely egy soknyelvű kontinensen sőt más kontinensekkel folytatott nemzetközi kereskedelemben is fontos. Ennyi, kár ezt túlragozni.

Az amerikai életmód

A második világháború után fél Európa romokban hevert, viszont az USA minden szempontból jól jött ki belőle. Nem arról van szó, hogy a „fogyasztói társadalom” amerikai őrület, amelyet ők terjesztettek, hanem sokáig csak ők voltak gazdaságilag olyan szinten, hogy a középosztálybeliek megengedhették maguknak a különféle KÉNYELMI berendezéseket. (Ez az előny pár évtized alatt elolvadt Európa nyugati részéhez képest.) Arról van szó, hogy ami régebben a ló és a hintó volt azt a szerepet tölti be a modern korban a gépkocsi. Ha van egy szolgám, aki helyettem kimossa a ruhát vagy takarít annál jobb egy gép, amely elvégzi ugyanezt, mert a gép csak azt teszi ami a feladata és nem fog becsapni, kirabolni vagy a hátam mögött rosszat mondani rólam. Ilyen egyszerű ez.

Amiért „throw-away-society” lett az amerikai (az európai valamivel kevésbé) az olcsó energia. Ha az energia olcsó, ÉS a környezeti károk nem tudatosulnak, akkor mindig egyszerűbb kidobni és újat, jobbat, szebbet gyártani mint a régit javítgatni. Már pedig az USA-ban hihetetlenül olcsó volt az energia és most is nagy az energiabőség. Tehát kábé annyira igaz az amerikai életmód „terjesztése” mint a mindenütt jelenlevő „Soros-hálózatok”, mert sokan képtelenek azt elhinni, hogy emberek egymástól teljesen függetlenül is képesek hasonlóan gondolkodni és a világot hasonlóan szemlélni, nem szükséges ehhez az, hogy az egyik ember manipulálja vagy lefizesse a másikat.

Kulturális hatások

Az hogy egy húspogácsát bedugunk egy zsömlébe vagy egy virslit a kifli közepébe, nem egy nagy durranás. Nem valami egészséges ugyan, de a rántott hús sem az, a lángos sem az, vagy egyáltalán semmi sem, ha túl sokat eszük belőle.

Az amerikai filmipar lenne a „kultúrmocsok”? Ad1 Indiában sokkal több film készül mint Hollywood-ban, de nem kell senkinek. Ad2 Az amerikai filmek többnyire legalább szólnak valamiről és a giccses befejezések ellenére is problémamegoldásokat kínálnak (tömegkultúrával szemben az elvárásaink ne legyenek annyira nagyok), a brazil és török szappanoperákra már ez nem mondható el, vagy a magyar valóságshow-król, Jóban-rosszban típusú sorozatokról se nagyon. A happy-endes amcsi történetek nem ritkán gyerekesek, de néha még mindig jobbak annál a depressziókampánynál, amelyet a magyar irodalom és filmművészet évtizedeken át folytatott (megalapozva egyébként a liberalizmus bukását is nálunk). Egyszerűen jól értenek a filmgyártáshoz arrafelé, még akkor is, ha rafinált marketing szempontokkal operálnak, például a Star Wars legújabb részei már egyértelműen a gyerekeknek készültek. Az autógyártáshoz például már nem értenek annyira, abban a régi nagy kézműves kultúrák, németek és japánok sokkal jobbak. A popzenék nagy részét pedig nem is Amerikából mint inkább a brit szigetekről importáljuk, bár innen nézve a legtöbben nem tudunk a kettő között különbséget tenni.

Az amerikai hadsereg és a gazdasági befolyás

Azon országok, akiket megszálltak évszázadokon át különféle hadseregek mint minket is pár évtizede még az oroszok, mindig félni fognak az újabb megszállóktól, ami történhet persze rejtett módon is. Az amerikai hadsereg jelenléte Európában sokkal inkább pozitívnak tűnik mint negatívnak (más földrészeken nem feltétlenül van ez így), és nem mondható el az sem, hogy az amerikai cégek erőszakos térnyerését hozta el. A legnagyobb befektetők nálunk nem az amerikaiak hanem a németek, mégsem beszél senki német gyarmatosításról. Az USA-beli cégek is fontosak persze, a céges kultúrájuk magas szintű, nem is könnyű hozzájuk bekerülni munkavállalóként. Az amerikai bankok a fasorban nincsenek nálunk, nyugat-európaiak és az OTP dominálnak inkább. Nincs semmiféle racionális megalapozottsága tehát az amerikai gyarmatosítás elvének, sokkal inkább irracionális és érzelmi természetű okokat kell keresni.

Láthatatlan manipulátorok?

Láthatatlan háttéremberek, például zsidó bankárok kis csoportja, akik dróton rángatnak mindenkit azt mondhatni, hogy sajnos nincsenek (különféle erős lobbi csoportok persze vannak és sosem állítottam, hogy ezeket hagyjuk teljesen figyelmen kívül). Azért sajnos, mert akkor egyrészt a világgazdasági folyamatok nem lennének annyira kaotikusak és kiszámíthatatlanok, másrészt a „nyugati világ” egységesebb lenne és nem veszítene folyton teret Ázsiával szemben, vagy más feltörekvő országokkal oroszokkal, brazilokkal stb. szemben. Az egyébként korántsem egységes „nyugati világ” gazdasági dominanciája vegyük észre, véget ért, emiatt nevetséges bármiféle összeesküvőkről beszélni, amikor a világ sokkal inkább multikulturális mint bármikor ezelőtt. Akik ilyesmiről beszélnek nyilvánosan, azt hiszem lemaradtak pár körrel.

A megfejtést az emberi természetben kell keresni (rossz és jó értelemben véve is)

Ami nagy és csillogó (és folyton kirakatban van) mint az általunk igen csak felszínesen ismert amerikai kultúra azt mindig „illett” utálni. Másokra mutogatni mindig könnyebb mint a saját kis önzőségünkkel és mohóságunkkal szembenézni. (Lehet, hogy az amerikai átlag mohóbb és pazarlóbb mint ami nálunk elfogadott, de ez mért adna nekünk bármilyen felmentést?) Ezt legjobb, ha elfogadjuk tényként mindenféle önostorozás nélkül.

A választási lehetőség, ami az emberiség nagy része számára nem volt még sosem az alábbi. A könnyen fogyasztható az mindig felszínes lesz és mindig a kis kényelmes, primitívnek mondható igényeinket fogja szolgálni. A TV előtt ücsörgés chips rágcsálása közben ennek az egyik példája. Ha valamiben igazán benne akarunk lenne nem csak felszínesen, ahhoz viszont már minden esetben valamilyen erőfeszítést is kell tenni: néptáncot tanulni, kézműveskedni, kórusba járni stb.

A Maslow-piramis magyarázatot ad arra is, hogy mért nem a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak azok, akik lázadozni szoktak, hanem a valamennyire jómódúaknak mondhatóak (például sztrájk is az ország legjobban fizető ipari üzemeiben tört ki, nem a legrosszabbul fizetőkben). Ha a puszta megélhetés már nem szorít minket, akkor általában többre vágyunk, nagyobb hatalomra. A rendszerváltás után mindenki meg volt szeppenve és egy szót sem szólt, amikor már kicsit jobban ment a szekér, akkor lettünk sokkal hangosabbak az elégedetlenek. Ilyen az emberi természet.

Az USA túlságosan kirakatban van, ezért túl nagy figyelmet kap, pedig szinte semmilyen területen nem a legjobb és nem példaadó. Léteznek náluk sikeresebb országok, boldogabb állampolgárokkal, akik jóval közelebb is vannak hozzánk, őket valamiért mégsem szokás emlegetni. (És persze az USA-nál jóval rejtélyesebbek és ezáltal veszélyesebbek is mint az oroszok és kínaiak, akiknek már az írásjeleit sem tudjuk olvasni.)

Viszont: A megalapozatlan kritikák mögötti van egy nagyon fontos és reális érzelmi töltet is, ami valami olyasmiről szólna (csak nem tudja kifejezni magát rendesen), hogy a saját kultúránkból merítve, azzal dolgozva vagy magunkat átadva neki sokkal komolyabb értékekre bukkanhatunk mint egy tőlünk távoli ország bármilyen népszerű kulturális termékeinek nagy többségében.

Kisebbrendűségi érzésre semmi okunk a „nyugattal" szemben, merjünk hinni a saját hagyományunk kulturális értékeiben vagy a saját tájaink által kínált élményekben, vagy éppen az épített kultúránk nagyszerűségében.

Nem nagyon értek ehhez a témához, inkább csak gondolatébresztő jelleggel vetem fel azt a kérdést, hogy a divat mennyiben jelenít meg valós társadalmi változásokat.

A divat hullámainak nagy része sok esetben nyilvánvalóan nem több mint múló őrület vagy egyszerű hóbort, például ha egy szűkebb vagy tágabb körben hírességnek mondható személy a szokásostól eltérő módon öltözködik, és sokan felkapják, majmolni kezdik. Ezek a furcsaságok inkább csak utólag visszanézve lehetnek feltűnőek. Az is igaz, hogy ruhatervezők is mindig szeretnének kitalálni valami újat és érdekeset. Engem igazából nem az érdekel ami átmenetileg felkapott, sokkal inkább az ami hosszabb távon is az öltözködésünk része lesz, még ha a praktikum és a kényelem önmagában is igazolhatja az elterjedését.

Ilyen például a farmernadrág, ami valamikor a rendszerváltás körül vált a fiatalok divatjából egyre inkább az idősebbek praktikus mindennapos viseletévé. Sőt, farmeröltönyt talán ma már az idősebbek gyakrabban viselnek mint fiatalok. Bárhogy cifrázzuk, eredetileg egyszerű munkásruha volt, a kék szín is ezt jelzi. Engem még egy kicsit taszít is az, amikor túl sokan viselik, ez már számomra uniformizáló, kicsit katonás hatást kelt.

Egy másik tendencia az öltöny visszaszorulása az igazán hivatalos alkalmakra. Kevesebben dolgoznak ma öltönyben a munkahelyeken mint pár évtizede, emellett ha az összejöveteleknek nincs komoran hivatalos jellege (pl. vizsga), akkor nem nagyon viseljük.

Mostanában úgy látom a fekete szín a legdominánsabb, például a kabátok esetében is ez figyelhető meg, ami zártságot és némi távolságtartást sugall. Ez kissé elgondolkoztató, mintha nem nagyon akarnánk megnyílni, alapvetően bizalmatlanok vagyunk ismeretlenekkel szemben. A szürkés-barnás színárnyalatok általában a jellemzőek legtöbbünk ruhatárában, az élénk színek sokkal ritkábbak. Erre mifelénk azt hiszem a legtöbben nem nagyon mernek feltűnően öltözködni, inkább elvegyülnének, a szürkés színek is ezt jelzik.

A hölgyek esetében is jól látszik egy változás, amit főleg a munkahelyeken figyelhetünk meg, hogy a nadrág sokkal elterjedtebbé vált a szoknyával szemben. Mintha egyfajta uniszex ruházat felé tartanánk, ami talán összefügg azzal is, hogy kevesebb a tipikus „női munka” (például nem nagyon van már olyan, hogy titkárnő), a legtöbb munkakört manapság férfiak és nők is betöltik, még ha nem is egyenlő arányban.

A hajviselet terén is látványosak a változások: pár éve még főként a punk zenészek viseltek oldalt felnyírt és középen hosszan hagyott frizurát, ma már ez nem annyira ritka. A legtöbben jóval rövidebbre vágatjuk a hajunkat mint egy-két évtizede, ami sportosságot és keménységet sugall (a szkinhedek hajviseletére emlékeztet).

Ha összehasonlítjuk a mai viseletet a múlt század ’60-70-es évek divatjával, az akkori nagy loboncokkal és bő ruhákkal, a mai jóval macsósabb benyomást kelt, a ruházatunk is sokkal „áramvonalasabbá” vált. Alighanem a mindennapokban magát keménynek és sportosnak mutatni akaró, az illúziókban kevésbé hívő generáció diktálja a mai (hétköznapi) divatot, talán még az ezredfordulóhoz viszonyítva is létezik egy ilyen irányú tendencia.

A divat más területeken is változik, ilyen például a stílus és a szóhasználat (a trágár szavak például kikopni látszanak egy munkahelyi közegben) vagy a humor – e téren is mintha igényesebbek lennénk, a folyton ismétlődő poénok például nem annyira nyerők már.

A ruha, amit hordunk nem csak azt fejezi ki, hogy az adott keretek között mi áll nekünk jól és mi az ami nekünk eléggé kényelmes és fesztelen viselet, hanem egyes kísérletek alapján erősítheti vagy gyengítheti bizonyos tulajdonságainkat mint például az önbizalom, kreativitás, fegyelmezettség és céghűség, valamint az aznapi hangulatunkat is befolyásolhatja.

Néhányan úgy tűnik, hogy nem bánnák, ha nálunk afféle gulág-szintű börtönkörülmények lennének. Lehet, hogy nem is lenne ez annyira nagy baj? Ők valószínűleg nem olvastak Szolzsenyicint, mert akkor meggondolnák jobban, hogy miket mondanak. A gulágoknak nevezett kényszermunka táborok hálózatát egyébként annak idején Sztálin hozta létre, hogy rabszolgák százezreivel biztosítsa a grandiózus építkezések munkaerő szükségletét, és egyúttal a potenciális ellenlábasaitól is meg tudott ily módon szabadulni.

A jelenlegi magyar börtönviszonyok természetesen nem hasonlíthatóak a gulágokhoz, nyilván ez erős túlzás lenne, a jó viszonyítási pont mindig az adott társadalom alsó rétegeinek életszínvonala, tehát mindig „helyi értéken” kell az összehasonlításokat megtenni és ilyen értelemben véve már a magyar börtönkörülmények is lehetnek néha gulág-szerűek. Nyilván a skandináv börtönviszonyok  az egyik végletet a dél-amerikaiak a másikat képviselik, az utóbbiról azok tudnának mesélni, akik valamiért belekeveredtek egy kábítószer-csempészési történetbe. Nyilván az sem jó, ha a börtönbeli viszonyok egy adott országban jobbak vagy hasonló szintűek mint a szegényebb rétegek életkörülményei és luxusbörtönök épülnek, mert ez esetben nincs a büntetések mögött elég elrettentő erő. Viszont az sem indokolt, ha sokkal rosszabbak, mivel a szabadságvesztés már önmagában is erős büntetés.

Most nem azzal akarok érvelni, hogy szegény szerencsétlen bűnelkövetők, hasadjon meg a szívünk értük, egy ilyen érvelés biztosan nem lenne túl népszerű. (Egyébként is ki az a bolond rajtam kívül, aki megpróbálna érveket találni a társadalom „söpredékének” érdekében?) Még annak ellenére sem népszerű egy ilyen érvelés, hogy mi is csatlakoztunk azon országok köréhez, akik lehetőség szerint el akarják kerülni azt, hogy a fogvatartottakat megalázzák vagy fölösleges szenvedéseket okozzanak nekik bármiféle okból. Inkább arról van szó, hogy igen kérdéses, hogy egyes vonatkozásokban a gulágokra emlékeztető viszonyok bármilyen szempontból is előremutatóak vagy célszerűek lehetnek-e.

Gondolok itt például arra, amit egyik jelentős írónk Lengyel József saját oroszországi élményeiből papírra vetett, nem ritkán a minden hájjal megkentek és a pszichopaták lesznek az egyedüli haszonélvezői a kíméletlen viszonyoknak. A börtönökben való fogva tartásnak pedig nem az lenne a fő célja, hogy egyfajta kiképző táborként működjön, ahol a rutinosak felkészítik a fiatalabbakat a különféle piszkos munkák elvégzésére. Épp ilyen okból ma már számos európai országban törekednek a börtönbüntetések csökkentésére, főként a fiatalok és nem-visszaesők esetében (a legsúlyosabb bűneseteket leszámítva persze). Feltételes szabadlábra helyezés mellett végzett javító-nevelő munkával és jóvátétel előírásával, elrendelt nevelők irányításával próbálják az elkövetőket afelé terelni, hogy kisiklásként fogják fel a tettüket és értelmes módon integrálódjanak a társadalomba. Nem biztos, hogy az a fő cél, hogy jól meg kell büntetni, hogy arról kolduljon…

Ezzel együtt is tagadhatatlan, hogy az elzárás nagyon sok esetben indokolt és hatékony eszköz lehet a bűnözés visszaszorításában, semmi problémám vele, viszont egy szinten túl már nem mindig célravezető. Sehol nincs annyi fogvatartott mint az USA-ban a lakosság számarányát tekintve, viszont annak ellenére, hogy a bebörtönzések leggyakoribb oka drogbűntett, ez semmit sem segített a kábítószerfogyasztás terjedésének megállításában. Ezen a ponton már lehet egy intuitív sejtésünk, hogy a világ működése nem olyan egyszerű, hogy ha elzárjuk a „rossz embereket” és a problémák jelentős része megoldódik. Ugyanis a bűnözésnek megvannak a sajátos gettói és a normaszegésre nevelő szubkultúrái.

De rendben, az is elképzelhető, hogy időnként több börtönt kell építeni vagy a meglévők némelyikét bővíteni, nyilván ennek elmaradásáról is szó lehet azokon a helyeken, ahol a fogva tartás körülményei helyenként már a gulágokat idézik.

Van még legalább két megfontolandó érvem e tárgyban, - ezek hangsúlyozottan megfontolandóak, mert szerintem sehova sem vezet az indulatok felszítása még a bűntettek esetében sem. (Jó persze van olyan ellenérv, hogy ezt most egy karosszékből írom, de ha most rabolták volna ki a lakásomat, akkor nem biztos, hogy így érvelnék. Másrészt viszont azzal nem foglalkozom, hogy ártatlanokat is bezárnak időnként, amit nem lehet teljesen kiküszöbölni.)

Az egyik az, hogy a bűnelkövetők között nyilvánvalóan vannak olyanok, akik régi sérültségeik miatt gyakorlatilag pszichiátriai esetek (bár a határvonalat nem könnyű meghúzni) és akikkel nem nagyon van mit kezdeni. Az elítéltek nagyobb részének a viselkedése ezzel szemben inkább a körülményektől függ, (alapvetően hajlamosak vagyunk alábecsülni a körülmények hatását a tetteinkre nézve), tehát ha megtalálják a saját helyüket, akkor hasznos állampolgárok lehetnek. Én igazából egyik fajta bűnelkövetőt sem ítélem el teljesen, mert úgy gondolom, hogy életkörülményeim szerencsésen alakultak hozzájuk képest és azt vallom, hogy „Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess”. (Apropó: Hol vannak most vajon a nagy keresztény egyházak ebben a vitában, hol van az a bizonyos bűnbocsánat?) Vannak bőven, akiknek a szabadságvesztés már önmagában megfelelő lecke volt.

Az első kategória, a pszichológiailag instabilak elég nagy biztonsággal szűrhetőek, amihez az kell, hogy akiknek ez a feladata, azok ne egyszerű bürokrataként, hanem felelősséget vállalva, alapos munkát végezzenek. (Nem úgy mint ahogyan azt a győri gyermekgyilkosság esetében láttuk, ami miatt Novák Judit a bírókat tette meg bűnbaknak, nyilvánvaló politikai motívumokkal).

Végül a számomra örökös kérdés, hogy megengedhetjük-e azt, hogy a magyar társadalom, valamiféle extrém biztonságérzettől vezetve könnyű kézzel megbélyegezzen és kiszelektáljon embereket? Nem életellenes bűnökről van szó ez esetben, nekünk sokkal kisebb okok is elegendőek ahhoz, hogy az ítélkező énünket vegyük elő. Rendben, de az a helyzet, hogy sokaknak van vaj a fején és ha majdnem mindenkit kizárunk valamilyen alapon, akkor a végén alig marad valaki. Nem lesz munkaerő, aki dolgozzon.

Az államilag szervezett munkákban rendszerint tengés-lengés folyik, a közmunkára is ez a jellemző, de a börtönökben még inkább (ahol még drága pénzen őriztetni is kell a rabokat), mert minek törjék magukat, nincs motiváció. Viszont ha valaki megfelelő körülmények között töltve büntetését tanul és esetleg szakmát is szerez, akkor később hozzá fog tudni tenni ahhoz a bizonyos GDP-hez, nem pedig csak elvenni belőle. Mindezt figyelembe véve, ha sok embert elzárunk és embertelen körülmények között őrzünk az a társadalom egésze szempontjából nézve csak rövidtávon elővigyázatosság, hosszabb távú szemléletben inkább már hiba.

A nemzeti alaptanterv új változatai nyomán merült fel az a kérdés, hogy az irodalomoktatásunkban mennyiben van létjogosultsága a politikai szempontoknak. Tehát milyen írók és költők milyen műveit oktassuk. Amellett, hogy az én véleményem valószínűleg fikarcnyit sem fog számítani ebben a borzasztó „kultúrharcban” (ellentmondásos szó, hiszen a kultúra és harc egymást kizáró fogalmak), van annyi rálátásom ezen a területen, ami segíthet a tisztánlátásban.

Az egyértelmű, hogy az elnyomás évszázadai során egy Petőfi, Vörösmarty vagy Arany János kiegyezés előtti versei nem csak irodalmi szempontból voltak jelentősek, hanem a közéletünkben is fontos szerepet töltöttek be, hiszen csak versekben lehetett kimondani sok mindent, burkolt jelentéssel vagy allegóriák formájában, amit a cenzúra miatt nyomtatásban másként nem lehetett volna megjelentetni. Később Ady mint afféle „törzsi sámán” szimbólumokkal írt a magyarság sorskérdéseiről, ami megint teljesen adekvát kifejezési forma. A Kádár-rendszerben megint nagyon erős volt a cenzúra, ezért a sorok között kellett rejteni a politikai mondanivalót, célzatos formákban. A mai olvasó már nem biztos, hogy megérti ezeket a műveket.

A rendszerváltással teljesen új helyzet állt elő, megszűnt a cenzúra és az írók, költők egy új helyzetben találták magukat. Nyílt elnyomásról már nem beszélhettünk, esetleg gazdasági kiszolgáltatottságról, azonban ez irodalmi értelemben már egy sokkal nehezebben megfogható és megfogalmazható téma volt. Kádár idejében sokáig Illyés Gyula volt a nemzeti vonal és a határokon túli magyarság egyik fő képviselője, később Csoóri Sándor úgy érezte, hogy neki kell folytatnia ezt e feladatot, de szerepzavarba került, a nyíltan politizáló megnyilatkozásai nem mindig jól sültek el.

Csurka István úgy gondolta, hogy az eddigi tabutémákról beszélni kell, és hogy ő alkalmas is erre a feladatra. Nem gondolt bele abba, hogy ha valaki jól tud írni egy témáról az még nem jelenti azt, hogy mélységében is érti. Nem ismerte fel azt, hogy a mindenkori közvélekedés nagyon sok dologban téved, főként a nagy felfordulások idején volt ez így (Pl. 1920-ban és 1956-ban). Kitűnő drámaíró volt, de a drámaíró konfliktus-élező szemléletét sajnálatos módon átvitte a politizálás területére is. Ennek ellenére hiba volt őt szellemi karanténba zárni azt mondva, hogy igaza van, de ezekről a dolgokról nem lehet beszélni. Ugyanis Csurkának a zsidóságról írt tanulmánya a részigazságai ellenére is azt mutatták meg, hogy nem lát ki a „lavórból”, és nincs birtokában elegendő történelmi tényanyagnak, ami miatt végül az egész irománya puszta vádirat szintjére süllyedt le. A rendszerváltás után már a szakemberek, például a történészek feladata lett volna mindarról beszélni, amivel addig jobb híján az írók és költők foglalkoztak.

A rendszerváltás idején érdekes jelenség, hogy sok esetben humán értelmiségiek kerültek politikai pozícióba, megint azt lehet mondani, hogy jobb híján. Az SZDSZ vezetője annak idején egy filozófus (!) volt, komoly politikusi készségekkel akkoriban talán egyedül Antall József rendelkezett, országunk rendszerváltás utáni első miniszterelnöke. Nem nagyon voltak azonban partnerei a kormányán belül sem és korai halála miatt is csak keveset tudott végrehajtani a politikai programjából. Göncz Árpád vagy a cseheknél Vaclav Havel államelnökként inkább szimbolikus pozíciót töltöttek be, igazán lényeges politikai döntéseket nem kellett hozniuk más, a politika vizére tévedt bölcsészekkel szemben.

Ez az évezred viszont a közéletünk radikalizálódását hozta el, és az írók megítélésében a politikai nézeteik is jobban számítottak már, bár a kettőnek semmi köze egymáshoz. Eszterházy Péter vált többek között annak az áldozatává, amikor egyes emberek fejében a politikai szempont kezdett minden más űberelni és az irodalmat is maga alá gyűrte. Igaz, hogy az írók nagyobb részéhez a liberális szemlélet áll közel, azonban ha valaki kézbe vesz egy regényt, akkor nem a politikai vonatkozásokat kell, hogy keresse – az már baj, ha ez így van. A fanatizálódott ember a primitív kis törzsi ösztöneinek az aktiválódása miatt képtelen a dolgokban azt látni amilyenek valójában, mindenbe a saját indulatait hajlamos belevetíteni.

Az irodalomtanítás nemzeti alaptantervének átdolgozása során joggal mert fel az a kérdés, hogy mekkora súllyal maradjanak bele azok a klasszikusok, akiknek az írásai a mai gyerekeknek nehezen olvashatóak vagy a mondanivalójuk „megkopott” az idők során. Én például nem csak a Légy jó mindhalálig c. regényt venném ki a kötelezők közül (bár Móricznak más műveit azért tanítanám), hanem a Pál utcai fiúk-at sem olvastatnám el kisgyerekekkel, hiszen végső soron éretlen kamaszok tragédiába torkolló játszadozásáról szól. Van olyan vélemény is mint például Háy Jánosé, aki szerint az irodalomtanításunk már így is túl „nemzeti”, mert a klasszikusaink írásának többsége provinciális szemléletet tükröz, kevéssé szól általános emberi kérdésekről. Én e tekintetben konzervatívabb felfogású vagyok, szerintem az irodalomoktatás a nemzet egységének szemléletére is nevel, mindenképp jó ha ebben az irányban is szocializálja a fiatalokat.

Felmerül az a kérdés, hogy mennyiben kerüljenek be egy új tantervbe azok az írók, akik a jobboldali radikalizálódás miatt váltak ismét divatossá mint például Wass Albert? Ebben a kérdésben számomra egyértelmű, hogy az irodalomoktatásban nem a politikai nézet, hanem az irodalmi művek színvonala számít, nincs „jobbos” vagy „balos” irodalom, hanem magasabb és alacsonyabb színvonalú művek vannak. Azok tudják legjobban megítélni ezt, akik évtizedek óta az irodalommal foglalkoznak. Egyébként mindenki képes erre, aki persze tud és szeret olvasni: ez olyan hogyha valaki megnéz sok ezer festményt, akkor egy idő után nagy valószínűséggel el tudja dönteni, hogy melyik a jó kép és melyik a rossz. Aki sokat és rendszeresen olvas szépirodalmi műveket, az némi tapasztalattal meg tudja mondani, hogy az adott mű felszínesen könnyű-e, egyszerű fogyasztói termék amit jobb azonnal elfelejteni, vagy pedig mélyebb mondanivalója is van.

A népszerűség e tekintetben nem mindig mérvadó, mert Dan Brown például jó író, aki mégiscsak ponyvát ír, a lényeg az izgalom miközben olvassuk, ennél semmi többet nem ad. A különféle sorozatok, szappanoperák és valóságshow-k is úgy vannak megalkotva, hogy behúzzák az embert, egyszerű marketingtermékek. Ilyenek is kellenek olykor, de tanítani mégiscsak azt kellene, aminek mélyebb gondolati és érzelmi rétegei is vannak, és ez nem puszta sznobság. Egy Wass Albert regény esetleg behúzza az olvasót a történetbe, de ha jól figyelünk, egy ponton hiteltelenné válik, nem túlzás azt mondani, hogy giccses, nemzeti giccs. (Az Adjátok vissza a hegyeimet már a címében is egy éretlen személyiségre, mondhatni dacos gyerekre utal, ha szó szerint vesszük.)

Összességében egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben a radikális jobboldal „kultúrszennyről” beszél, a képviselői rendszerint az alacsony szintű tömegkultúrát követik és nem képesek többre mint a nyugati, amerikai giccs helyett a saját sematikus és giccses művészetüket propagálni. Legyen szó akár az újabb köztéri szobrainkról, akár a „vonalas” könnyűzenei előadókról, akár irodalmi művekről. Művészet és politika ugyanis tűz és víz, a hiteles művészet meghal a politika ölelésében. Sem a hitlerizmus sem a szocreál nem volt képes a giccsen túllépni, éppígy nem képes rá a mai radikálisan nemzeti kultúrpolitikánk sem. (A giccs máshogy mondva hazugság, az általuk propagált tudomány sem mentes ettől.)

Egy elmélet szerint a „Nyugatnak” nem szabad a demokráciát „exportálnia” olyan országokba, amelyek még túl fejletlenek és éretlenek erre. Nem tudom, hogy ez az „export” pontosan mit jelent, de ha megnézzük az ún. demokrácia index térképét, elég sok érdekességet találunk.

Kép forrása: Wikipédia

175 országból 75 esetében beszélhetünk demokráciáról, 49 átmenet a demokrácia és a diktatúra között, a maradék 53 diktatórikus kormányzásúnak mondható.

A térképen elég sok az anomália a „fejlettséget” illetően. Így például szólni kellene Szenegálnak, Tunéziának és Ghánának, hogy pajtikáim, ti nem vagytok fejlettebbek a szomszédaitoknál, hogy képzelitek a demokratikus államformát? Gyorsan válasszatok inkább valamilyen menő diktátort. Ti ott, indiaiak, mongolok, mit vágtok fel annyira? Egy katonai puccsot legalább... Azt pedig nem is tudom, hogy a két Korea hogy fogja eldönteni, hogy melyikük államformája az „igazi”.

Na jó, Tunézia vagy Szenegál kormányzása tuti nem olyan mint a dánoké, jó kis korrupt rendszerek lehetnek… De azt hiszem a kifinomult hatalomgyakorlás annyira nem is várható el kapásból. Apropó, Dánia egyébként királyság, hogy lehet akkor demokrácia? (Nyilván az államformának nincs köze a rendszer demokratikus voltához...) Az viszont biztos, hogy jelenleg leginkább csak ebből a háromból lehet választani, demokrácia, diktatúra vagy átmeneti, más nem nagyon van.

Szerintem egy kérvényt kellene benyújtani az ENSZ-hez, aki elbírálná, hol lehet demokrácia és hol nem. És ha az észak-koreai gyerekek küldöttsége panaszkodna, hogy folyton éheznek, azt kell nekik mondani, hogy bocs, de ti a diktatúrát választottátok, nem voltatok elég fejlettek, nem tehetünk értetek semmit. Az „elmaradott” országok számára az lehet a cél, hogy mennél keményebb kis diktátorai legyenek, akik jó sokat háborúznak és olykor terrorizálják a lakosságot. A demokrácia ugyanis lényegesen csökkenti a terror és a háborúk előfordulását.

Megmondom, hogy az USA „demokráciaexportja” mért nem működött. Nem azért, mert az országok „éretlenek” lettek volna rá, hanem mert fegyverrel terjesztették. Ahol azt látják, hogy felfegyverzett katonák és páncélosok cirkálnak az úton, ott mondhatsz akármit, úgyis csak az erő nyelvén fognak érteni. (A primer, kézzelfogható valóság ugyanis ez.) Úgyhogy a lakosság aktívabb, radikálisabb része el fog kezdeni titkon fegyverkezni és máris megvannak a terrorista sejtek. Ha a CIA valahol megpuccsoltat egy rendszert ott sem számíthatunk ennél sokkal jobb helyzetre. Bárhol ahol hosszú éveken át háborús állapotok uralkodtak, az hosszú időre ezt az állapotot teszi normává, sajnálatos módon. A demokráciához viszont az kell leginkább, hogy az emberek megízleljék, másként is lehet… Mint Latin-Amerikában történt a múlt század vége felé, amikor megszűntek a diktatúrák.

Ha valakik diktatúrát szeretnének látni vagy vonzódnak hozzá, annak az egyik oka az lehet, hogy összetévesztik a demokráciát az anarchiával (ami nálunk volt jellemző a rendszerváltás után). Még valószínűbb ok, hogy ilyen esetekben harcos típusú emberekről van szó és mint tudjuk, a katonás szervezetekben nem működhet semmiféle demokrácia, nincs idő ilyesmire, egyszerű parancsuralom van. Aki háborúzni szeretne vagy legalább harcolni, annak nem lesz jó semmiféle demokrácia.

Viszont az a helyzet, hogy a diktatúrákat a demokráciák (persze csak szervezett és nem kaotikus államokat értve ez alatt) rendre lekörözik, még ha ideig-óráig nem is úgy néz ki a helyzet.

Ha jól megfigyeljük azért történt itt némi kis demokrácia export, pl. a volt brit gyarmatok többsége többek között Dél-Afrika, India, Namíbia is demokrácia. Igaz ugyan, hogy vannak hibrid és diktatórikus rendszerek is közte, a régi demokratikus hagyományokra visszatekintő angol kultúrának mintha lett volna egy nem elhanyagolható hatása, a volt francia gyarmatokkal szemben.

Egyébként nyugodtan törekedhetünk arra, hogy mennél több országban demokrácia legyen, mert minden országban úgyse lesz. A másik lehetőség pedig az lehet, hogy csodálhatjuk az új szuperhatalmat Kínát, ahol nincs szólásszabadság, cenzúrázzák a netet és az állam megfigyeli a polgárait, esetleg átnevelő táborokba is zárja. Mellesleg Oroszország ezen a listán még rosszabb minősítést kapott mint Kína.

Akinek van gusztusa hozzá az meg haverkodhat különféle diktátorokkal és támogassa őket. Nem elítélendőek, hiszen például a belorusz vagy orosz emberek nyilván őket választották önként és dalolva, számukra ez az államforma felel meg leginkább, világos, nem?

Mindezeken felül ahogy az értékelésekből világosan látszik, a demokrácia-diktatúra tengely nem digitális hanem analóg jellegű, demokráciából lehet több is és kevesebb is. Mi már egy jó ideje a diktatórikus irányba haladunk, aminek eléggé sok nyilvánvaló jele van. Jó lenne már, ha ez a trend lassan megfordulna.

Nem célom most a politikusokkal való élcelődés, szerintem ők is csak egy szakmát űznek, amelyben a sikerességet sok más területhez hasonlóan nem az intelligencia szintje határozza meg. A világ jelenlegi nr. 1-jára Donald Trumpra sem a kifinomult intelligencia a jellemző, azonban több más republikánus elődje sem volt e téren kiemelkedő, gondoljunk csak a félszegnek tűnő G.W. Bushra vagy pedig a legerősebb elnökök közé sorolt, egykori filmszínészből avanzsált Ronald Reaganre. Itt persze vannak sokan, akik csak legyintenek, hogy ők biztosan bábok voltak csupán… ezt a fajta véleményt azonban nem tudják megfelelően konkrét tényekkel alátámasztani, ami persze nem jelenti azt, hogy elhanyagolhatónak tartanám az USA politikájára a különféle pénzügyi, ipari és katonai csoportok befolyását.

Itt volt nekünk nemrég az a Barack Obama, akire tényleg azt lehetett mondani, hogy egy igen intelligens ember, viszont olyan igazán maradandót nem nagyon tudott alkotni. Igaz, hogy Trump értékelése a médiumokban mindennek csak kedvezőnek nem mondható, azonban vegyük figyelembe, hogy a demokratákhoz közelebb álló nagy sajtóorgánumok elfogultak is lehetnek a teljesítményével szemben, ami összességében véve nem tűnik annyira rossznak.

Milyen okai lehetnek annak, ha egy (elnézést kérek) afféle műveletlen suttyónak tűnő elnök kormányzata, legalábbis rövidtávon aránylag jó eredményeket produkál? És persze adja magát az a kérdés is, hogy milyen ehhez hasonló eseteket látunk máshol a világon.

1.A nagyon tanult emberek egyszerű alap összefüggéseket hagyhatnak figyelmen kívül

Miközben a tudásuk a fellegekben jár, elfeledkeznek olyasmikről, amiről a Trump kormányzat nem, mint például az adócsökkentések és a tőke visszacsábítása segíti a gazdasági növekedést és munkahelyeket teremt. Vagy például a bevándorlást korlátozni kell, és kemény lépéseket is kell tudni tenni e téren, mert másként nem megy. Vagy azt, hogy időnként határozott piacvédő politikára is szükség van, a gazdasági érdekek melletti kiállás érdekében.

2.A politika világa kemény küzdelmekből is áll

A Földön majdnem mindennel így van ez, emberiességi alapon, konfliktusok puszta elkenésével nem lehet előre jutni. Kína államilag is támogatott ipari kémkedést végez, Irán egy elvakult vallási állam, amely támogatja az iszlám terrorizmust, Észak-Korea ha teljes elszigeteltségben hagyják, annál veszélyesebb. Időnként rá kell irányítani a reflektorfényt ezekre az országokra is, mért is ne? Kockázatos játék persze mindez, de mégis jobb mint katonai megszállásokkal játszani el a világ csendőrét, amely az amerikai demokrácia (önmagában véve helyénvalónak is nevezhető) „exportját” teljesen hiteltelenné tette.

3.Rezonancia az egyszerű emberekkel

Minden országban olyanok vannak többségben, akik egyszerű életre vágynak különösebb faxnik nélkül, és nem szeretik a túlságosan bonyolultan fogalmazó politikusokat. (Például nálunk a ’90-es években senki nem értette, hogy pontosan miről beszél a liberális elit, de még ők maguk sem.) Nem véletlen, hogy nem a populista Johnson hanem a liberálisnak mondható Macron és Babis ellen tüntettek inkább, talán azért mert valamiféle elitista lekezelést éreztek ki sokan a francia vagy a cseh vezetők fellépéséből. Persze Trump nem tudott jelentős mértékben változtatni az USA az alsó-középosztályának helyzetén, viszont a munkanélküliséget például csökkentette.

4.Az elnök kormányzása nem csak az elnökön múlik

Legalább ugyanannyira adminisztrációjának tagjaitól, akik sok esetben egyszerű zongoracipelő, szürke eminenciások, de jól tudják a dolgukat. Az USA elnökének elég egy koncepciót megfogalmaznia, és e téren valószínűleg nagyon jó, különben nem nyerte volna meg az előválasztásokat. A „hogyan” már nem az ő feladata, hanem hozzáértő szakértőké, azaz nem a vezetőnek kell okosnak lennie, hanem okos emberekkel kell tudnia körbevennie magát. (Trump esetében persze ez eléggé ellentmondásos, mondhatni gázos terület, mert mintha nem mindig tudná jól eldönteni, hogy kik vannak leginkább hasznára.) Az USA-ban jól működik hosszú évtizedek óta az egy sima / egy fordított típusú demokrata/republikánus váltógazdálkodás. Arról nem is beszélve, hogy közben a szenátusban, a képviselőházban és a legfelsőbb bíróságon is folyton változik a politikai többség és ezek a testületek is fontos szerepet töltenek be.

5.A bunkó viselkedés hátrány is néhány területen

A nemzetközi együttműködéseknek folyton betesz, olykor túlságosan is harcias, fogékony a korrupcióra, a környezetvédelem fontosságát nem fogja fel teljes mélységében, erőltetett programjaival gazdasági buborékokat fújhat, mások tőle eltérő véleményét nehezen tűri és diktátori hajlamai is vannak – mindez persze nem csak Trumpra hanem hozzá hasonló „populistákra”, többek között Orbán Viktorra is ugyanígy érvényes. Vegyük észre, hogy amikor Trumpról beszélünk, valamennyire Orbánról is szó van. Persze Orbán tud más húrokat is pengetni, nem annyira egyszerű médiatermék. A gazdaság nálunk is lendületben van, a munkanélküliség nem jelentős, az életszínvonal is emelkedik valamennyire. (Sőt, Orbán legutóbbi beszéde egyfajta tartós fegyverszünet, vagy akár még kiegyezés lehetőségét is megcsillantotta az eltérő politikai oldalak között. Hogy ezzel a lehetőséggel tudunk-e élni, az már egy másik cikk témája lehet.)

A Főnöknek tehát nem kell okosabbnak lennie mindenkinél, sőt ha egy kicsit bunkó, néha még az is elmegy. Éreznie kell a határokat persze. Leginkább egyfajta érzék kell hogy meglegyen benne, hogy a világos koncepcióit milyen eszközökkel hajthatja végre, és kitartson amellett, amit eltervezett.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy Trump maradjon minél tovább hatalmon, vagy hogy Johnsonra van leginkább szüksége az angoloknak, viszont ezekben az országokban és sok felé máshol is a baloldal szerteágazó és kifinomult szellemi termékeire egyelőre nem túl sok vevő akad.

Kemény viták és folytonos kommunikáció, amelyben nem a tudálékosság és a műveltség szintje a legmeghatározóbb, hanem sokkal inkább a hitelesség – erre van szükségünk manapság.

Úgy gondolom, hogy vannak tipikus esetei annak, amikor valaki nem boldog, nem találja meg a helyét, annak ellenére sem, hogy az életkörülményei nem annyira rosszak. Még a leggazdagabb országokban is sokan járnak ebben a cipőben (illetve nehezen tudnak kilépni belőle), nálunk pedig a panaszkultúra és mások szokásos hibáztatása a saját problémánkért vezet oda, hogy az internetet elöntik az erősen negatív tartalmú, destruktív cikkek és hozzászólások. (Én magam sem vagyok teljesen mentes az ilyesmitől.)

Pár tipikus eset felvázolva az alábbi módon nézhet ki, legalábbis én ilyennek képzelem, de nem látok az illetők fejébe és kevesen vannak az őszinteségnek azon a fokán, hogy felvállalják magukat a gyengeségeikkel együtt. Így viszont nem könnyű dekódolni, hogy egy közlés mögött milyen valós gondolatok és főként milyen emberi érzések vannak. (Nem a különféle indulatokra gondolok itt, hanem valódi EMBERI érzésekre.) Szerintem ez a dekódolás több mint egy érdekes játék, mert nem is játék, hanem nagyon is komoly feladat megérteni azt, hogy a pógárnak mi is a baja valójában, ami miatt végül önként és dalolva sétál bele a különféle politikai manipulációkba.

Első eset: Multi cégnél, gyárban dolgozó férfi, gépkezelő

Érzéseim: Gyakran érzek a gyomromban feszültséget, mert amikor dolgozom, mindig vannak váratlan helyzetek és előre nem látható feladatok, ezek engem mindig kizökkentenek. Úgy érzem, hogy a főnökeim udvariassága mögött lenézés van. A németek még inkább fennhordják az orrukat. A munka viszonylag kényelmesnek mondható, de olyan üres nekem az egész.

Amit gondolok: Ennél több megbecsülést érdemelnék mint amit kapok, ezt alapból elvárnám. Igaz, hogy a fizetésem jónak mondható, de a saját megszokott kis közegemből kiszakítva túl sok az ismeretlen ember, és nehezen találok barátokat. Kevés idő jut otthon a családra és a barátokra. Az egész rendszer nekem túl átláthatatlan, nem értem, és nem is bízom benne. Egy kis falusias világban jobban otthon érezném magam. A képzettségem keveset ér a munkapiacon, a biztonságos helyet nem merem elhagyni, és nem bízom abban sem, hogy érdemes lenne tovább képeznem magam.

Amit mondok: A rendszer a velejéig rossz, a nyugati cégek pénzszivattyúként működnek, a szegény országokat kizsákmányolva. A profit a legfontosabb nekik, más nem is számít, közben garasoskodnak. A tőke célja, hogy gyarmatosítsa az egész világot, és néhány ember mozgatja háttérből a szálakat. Nekünk is úgy kellene élni, azon a szinten mint a németeknek  (mért nem mint a svájciaknak?) A liberálisok az okai mindennek, direkt ránk uszítják a sok bevándorlót is. A gyógyszergyártók és az élelmiszeripar is csak mérgezi az embereket.

Második eset: Értelmiségi, a kormánynak dolgozik valamilyen szinten

Érzéseim: Frusztrált vagyok, mert nem kapok elég szakmai elismerést. Kisebbrendűségi érzéseim vannak, hogy nem lehetek elég jó. Nem vagyok biztos abban sem, hogy az intézetnél van-e tekintélyem és nem röhögnek-e ki a hátam mögött. Zavar a világ bonyolultsága és átláthatatlansága, főként a számítógépes világot érzem idegennek. A régimódi falusias világot jobban szeretem, a nagyvárostól idegenkedem.  A magánéletem sem stabil, nem kiegyensúlyozott. Nagyon bizonytalan vagyok mindenben, hiányzanak a biztonságot adó pontok.

Amit gondolok: A fiatalok, a liberálisabb szellemű kutatók, de főként a nyugaton dolgozók messze leköröznek engem és a hozzám hasonlókat. Nem létezik, hogy mindig a Nyugat lesz a nyerő és mi mindig csak követjük őket mindenben. Mivel a szakterületem fejleményeit és általában az újabb tudományos eredményeket már nem tudom követni egy jó ideje, ezért jobb, ha visszahúzódom a saját kis bástyáim mögé és onnan nyilazom az ellenséget. Ellenkultúrát, alternatív valóságot kell építenünk. Sokkal több hatalomra vágyom, erre van is esélyem a kormány szolgálatában. Bebizonyítom, hogy én vagyok a rendszer egyik legjobb szellemi harcosa.

Amit mondok: A hanyatló Nyugat napjai meg vannak számlálva, a Kelet szellemiségéé a jövő, mert a valós veszélyeket csak mi látjuk és mi tudunk szembeszállni velük. A Nyugat túl kifinomult, elözönlik a barbárok, belepusztul a liberalizmusába és a polkorrektségbe. A „sorosbérenceket” ki kell iktatni a közéletből és egzisztenciálisan el kell lehetetleníteni. Szellemi önvédelemre van szükség és kultúrharcra az országhatárokon át beözönlő kultúrmocsokkal szemben. A „klímaváltozás” is csak egy újabb bolsevista trükk.

Harmadik eset: Magányosan, egyedül él egy nagyváros peremvidékén

Amit érzek: Magányos vagyok, nem tudom, hogy kinek van rám szüksége. Unalom és ürességérzet jellemzi a napjaimat, valahogyan csak eltelnek. Nem jól sikerült sem a párválasztásom sem a szakmai pályám, emiatt egy kicsit szomorú vagyok. Nem érzem, hogy szeretnének. Egy csomó energia és tettvágy van bennem, de nem tud kibontakozni. Sosem fogadtak el teljesen, ritkán éreztem úgy, hogy eléggé jó tudok lenni. Néha nagyon kemény életszakaszokon mentem át, de nem törtem meg és jól jöttem ki belőlük, van bennem egy adag keménység is bőven.

Amit gondolok: Hátha nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben? Egy régebbi világban biztosan könnyebben megtaláltam volna a helyem, a régi dolgok jobban is vonzanak. Mennél régebbi, annál jobb. Közösségre vágyom, egy csoportban biztosan jobban érezném magam. Ha engem nem fogad el a világ, már pedig nem nagyon akar, akkor ellenkultúrát kell építeni. Alternatív híroldalak és ősi mítoszok erre a legalkalmasabbak, összerakom ezekből a saját kis hitvilágomat. Keményen küzdő harcos tudok lenni, a küzdés tényleg nekem való terep.

Amit mondok: A magyarság dicsőséges eredetét elhazudták és még most is igyekeznek titkolni előlünk. Harcos népek rokonai vagyunk, egy nagyon ősi kultúra. Küzdenünk kell az idegenek ellen, akik el akarják venni azt, ami a miénk. A liberálbolsevikok csak álhíreket terjesztenek, a szabadkőműves összeesküvéseket le kell leplezni. Én tudom, hogy hol vannak az igazságról szóló híroldalak és videó előadások. Az ősi társadalmi rendet kell ismét helyre állítani: a nőknek a gyerekeknél és a konyhában van a helyük, a halálbüntetést vissza kell állítani és a törvény ellen vétőkre sokkal keményebben lecsapni. Szabadpiac és demokrácia nem létezik, a szocializmusban jobb volt minden, egy még erősebb államhatalomra van szükség.

Úgy gondolom, hogy a verbális agresszió mögött gyakran vannak önbizalom hiányos, problémáikat nehezen kezelő, kissé passzív emberek. Ezt azért merem állítani, mert nagyon feltűnő, hogy az általuk hangoztatott divatos városi legendák és mítoszok mennyire nem igazak, a pontosabb vizsgálatok próbáját többnyire nem állják ki.  Még akkor is így van ez, ha egy fél ország panaszkodik és sajnáltatja magát, hogy mennyire nem értik mások. Mivel hogy ez az egész nagyon destruktív és egyáltalán nem visz előre, ezért úgy tűnik, hogy számukra pótcselekvés is lehet az, ahogy a világ számukra tetszetősnek és átláthatónak tűnő rendjét legalábbis verbális síkon visszaállítani igyekeznek.

A legjobb védekezés többnyire a támadás, a saját gyengeségeink és bizonytalanságaink beismerése pedig nem nagyon van benne az elfogadott kulturális viselkedésminták között, nincs meg a hogyan-ja. Egyrészt a legtöbb támadás mögött többnyire van egy segélykiáltás is, másrészt pedig az akolmeleg csalóka vágya megint az elfogadásról szól, arról hogy végre szeressenek, és sokak számára vonzóbbnak vagy biztonságosabbnak látszik mint saját egyéni útjaik követése.

Ott tartok már, hogy félve írom le azt a szót is, hogy „értelmiségi”, ez a szó is annyira kezd lejáratódni és a jelentése sem világos már sokak számára. Ide jutottunk. Gyakorlatilag az van, hogy értelmiségi helyett sokan megelégszenek manapság a szellemi szakmunkás szinttel (ez nem annyira társadalmi minősítést jelent mint az illetők önmagukkal szembeni belső igény szintjét, pontosabban igénytelenségét mutatja). A kettő közötti határt világosan kijelöli a katonás mentalitású bürokratizmus valamint az önálló gondolkodás (önálló és racionális döntésekben megnyilvánuló) alapvető különbözősége.

Most ekézhetnénk egy kicsit a rendszerváltó elitet, de megteszik ezt mások máshol, viszont a mai hölgyek és urak mind elkövetik azt a logikai bakugrást, hogy az akkori elit viszonylag gyenge színvonalából mintha az következne, hogy mostani sokkal jobb. Sajnos nem ez a helyzet.

Hol vannak ma a véleményformáló értelmiségiek? Vannak, akik hallgatnak (a nyilvánosság előtt legalábbis), mert nem látják értelmét megszólalni, vannak akik az értelmiségi magatartásnak a paródiái (Schmidt Mária, Bayer Zsolt, Lánczi András és mások), agyatlanul módon tolva a rendszer ideológiáját, létezik nyilván a behódolók hada is (eléggé természetes emberi magatartás, nem ítélem el) és persze egyszerű demagógok is bőven, ja meg a fent említett bürokraták. Rajtuk kívül alig marad más.

Engem az egyéb kategóriában maradtak érdekelnek, mert ők még a hitelességnek legalább az esélyét meg tudták őrizni. Nevezzük őket talán „rendszerfüggetlennek”. Velük többféle bajom van, az egyik, hogy borzasztó pártosak és dogmatikusan gondolkodnak. A rendszerváltáskori elit esetében a több évtizedes marxizmus-leninizmus oktatásnak is tulajdonítható volt a dogmatikus gondolkodás, például a liberalizmus kritikátlan elfogadása, a mai értelmiségi elitünk ezzel szemben saját magától, mindenféle nyomás és kényszer nélkül sétál bele a dogmatizmus különféle csapdáiba. Vannak például, akik még mindig védik a kudarcot vallott és védhetetlen marxista elveket. Vannak akik a hasonlóan leszerepelt, a fél világot lángba borító szélsőjobbos eszmék hívei, láthatóan egyikük sem tanult a történelemből. Engem ők se nagyon érdekelnek.

Alapvetően a mérsékelt gondolkodásúak állnak hozzám közel, azonban még ők sem mindig józanok, olyanokat mondanak néha, ami egy kocsma törzsközönsége előtt is tetszést aratna. (Tehát néha még ők sem képesek „túllépni a mai kocsmán”, egy közismert József Attila parafrázist használva.)

Schiffer például egy akkora antikapitalista lózungot nyomat, amire még a szélsőbalosok is alighanem elégedetten csettintenek. Egyetlen konkrét példát hoz, hogy állítólag a világ egyes országai megakadályozták, hogy Bolívia szabja meg a lítium világpiaci árát. Na pont az lenne jó, ha egyetlen ország szabná meg az egyik legfontosabb elektronikai nyersanyag árát. Vagy akár egy újabb energiakartell az OPEC-hez hasonlóan. Aztán jön a „profitszivattyú”, a gazdag országok, „akik mindent lefölöznek” stb., Münzer Tamás óta megy ez a nagy osztályharcos duma. („A Földön emberélet kezdetén, nem volt gazdag ember és szegény.”)

A klímaváltozás pedig sajnálatos módon „politikai árucikk” lett – szerintem viszont nagyon is jó, hogy a klímaváltozás „politikai termék”. Hasonlóan többek között a munkahelyteremtéshez, adócsökkentéshez, a gyermekvállalás növeléséhez, ma már a klímaváltozással is tele vannak a médiumok, mondhatni szerencsére. Ez nem csak azt jelenti, hogy divatos felkapott témák lettek a szokásos erős túlzásokkal (pl. „ég Ausztrália” vagy „ég az Amazonas”) és a csapból is már ez folyik, hanem azt is jelenti, hogy végre nem söpörjük a szőnyeg alá a súlyos környezeti problémákat sem.

Lányi András viszont már egy olyan gondolkodó, akire valóban érdemes figyelni manapság. Sok mindent mond, nem ritkán lapos közhelyeket és féligazságokat is, de végre kimondja azt, amit a magyar értelmiség am blokk nem akar észrevenni, mert nem akarja elhinni és folyamatosan önáltatásokkal fedi el az igazságot. Azt, hogy a NER az egésze hülyének nézi azokat, akikkel néhanapján előfordulhat, hogy saját gondolatokat fogalmazhatnak meg társadalmi kérdésekben. Azt is jelenti mindez, hogy a társadalomnak egy jelentős része értelmiségellenes, tehát voltaképp nem tudja és nem érti, hogy mi szükség van a szakértelmiségen kívül humán értelmiségiekre. Lányi erre azt mondja, hogy az értelmiségnek nem szabad elzárkóznia, hanem ki kell mondania, amit tud. (Az országos és a helyi értelmiségi eliteknek szintúgy.) Különböző átfogó ismeretek alapján állva, széles körű tudás képviselői és őrei ők, ez nyilvánvaló nekem is, de hogy jön le mindez, az számomra még egy kissé homályos.

Ami Lányinál is hiba, hogy ha valaki jobbikos, az nála már elvágta magát, mindegy mit csinál, vagy aki baloldali szintúgy. A liberalizmus pedig egy métely - holott ha nem lenne liberalizmus, még ezt az interjút sem adhatta volna le. (Ha nem lenne liberalizmus, akkor a KRESZ-ben mindig a nagyobb és díszesebb autóé lenne az elsőbbség. Egyébként Brezsnyev idejében Moszkvában a pártembereket szállító Volgák nem lassítottak, hanem simán elütötték a gyalogost a zebrán, ha ne ugrott idejében félre.)

A vicc a dologban még csak nem is ez, - bár lehet, hogy nem annyira vicces mint amennyire szomorú és sajnálatos. Az történik, oda jutottunk, hogy a „katonás mentalitásúaknak” még Lányi is túl balos és túl liberális, jobbról támadják be őt. Nem az a problémájuk vele, hogy túlnyújtózik a takaróján és a személyes elfogultságaival tölti ki a tudása hiányosságait, hanem pont hogy nem elég radikálisan kezeli a „globális összefüggéseket”. Amelyek persze bármelyik agresszív niemand számára is a napnál világosabbak, sokkal inkább mint egy egyetemi tanárnak, aki évtizedek óta ezekkel foglalkozik.

Ehhez a „multivilághoz”, a multik által megvezetett EU-hoz azért van némi megjegyzésem, a perspektívánk furcsaságait illusztrálandó: 1.A száz legértékesebb vállalatban csak elvétve vannak európaiak. Amerikai és Kínai cégek uralják már a világot. 2.Az európai bankok például egyáltalán nem erősek. Az egyetlen nagy tőzsdei központunk abban az Egyesült Királyságban van, amelyik most lép ki az Európai Unióból. 3.Kontinensünk két leggazdagabb állama Svájc és Norvégia, egyik sem tagja az EU-nak. 4.Amiben Európa élen jár, azok olyan területek mint a helyi kulturális értékek vagy épp a környezetvédelem, (de a közbiztonság, életminőség és a társadalmi különbségek viszonylag kis mértéke is ilyen), esetleg néhány nagy tudományos/technológiai központ van még, amely világviszonylatban is jelentős.

Ergó a világ fő problémái manapság már egyértelműen Európán kívüliek és még ha Európa egyetlen állam lenne (amelyre nincs esély, még teoretikusan sem érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel), talán akkor lehetne csak jelentős súlya a mai világban. A sokak által irigyelt Németország vagy épp Franciaország egyértelműen nem tényezők ma már a világpolitikában, csak a „futottak még” kategóriába tartoznak.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a kifinomult európai szellemiség megtagadása nálunk csak erősítette a bunkóság és az arrogancia „kultúráját”, az egykor irigyelt, mára már legatyásodott igazi gondolkodó elit értelmiségiek, akik felől szélhámos sportvezetők, színvonaltalan művészek, a politikai irányvonalat hűen kiszolgáló álszakértők és járadékvadász vállalkozók felé történt jövedelemátcsoportosítás, képtelenek felülemelkedni ezen a mai nívón és a higgadt tisztánlátásra való törekvésüket megőrizni. Önazonosságát veszíti el az olyan értelmiségi, aki ösztönösen és indulatosan reagál.

De hátha rosszul látom ezt az egész helyzetet. Reménykedem.

1.Okostelefon

A legidősebbek és a csecsemők kivételével ma már a telefonját nyomkodja folyton boldog-boldogtalan. Még a falusi tahók sem a nyeles fésűt veszik elő a farzsebből, hanem a nagy kijelzős telefonjukat. Közlekedési eszközökön is kevesen olvasnak már könyvet, újságokat, inkább a telefonjuk fölé görnyednek, a szemkontaktus az emberek között emiatt meglehetősen lecsökkent, kevésbé figyelünk egymásra.

2.Közösségi médiumok

Szinte azt lehet mondani, hogy az idősebbek jobban rá vannak kattanva mint a fiatalok, ma már nem annyira korfüggő, hogy „ki van fenn” az FB-n vagy az Instán. Több emberrel tudunk kapcsolatot tartani mint régebben, a mennyiség azonban könnyen a minőség rovására mehet, a kapcsolatok nagy része csak felületes. Eddig sem voltak ismeretlenek, de mára elterjedté váltak a különféle véleménybuborékok, afféle miniatűr, erőszakos szekták, amelyek különféle „alternatív valóságokban” (hülye dogmákban) utaznak. Az emberek jelentős része ettől függetlenül is különféle virtuális világokban tölti ideje nagy részét (pl. videojátékok)

3.Újfajta politikai vezetés (populizmus)

A minden áron való népszerűséget célul kitűző, a „nép egyszerű fiaival és lányaival” jól kommunikáló politikusok generációi a fejlett országok nagy részében is megjelentek, sőt hatalomra is kerültek. Zömében ultrakonzervatív irányvonalat visznek, ritkábban baloldali populisták (főként Európa egyes déli országaiban.) A politikai rendszer polarizálódott, ami nagyjából a társadalmak hasadtságát is tükrözi. Tovább nőttek a vagyoni különbségek és egyre többen vannak, akik feladják, mert úgy érzik (valószínűleg jogosan), hogy az állam és az elitek cserbenhagyták őket. Az alsó középosztály ma már lényegében ide tartozik, őket a politikusok inkább szimbolikus gesztusokkal nyerik meg maguknak, miközben a helyi elitek érdekeit erősebben képviselik. A gazdaságnak nem ritkán hasznára van mindez, a nemzetközi együttműködés rendszereit azonban bomlasztja.

4.Hagyományápolás reneszánsza

Ez a trend az ezredforduló után jelent meg, az utóbbi tíz évben inkább csak felerősödött és az ipari forradalmak újabb és újabb hullámainak egyfajta ellenreakciója. Visszatérés a helyben készült kézműves termékekhez, falusi turizmushoz, a helyi hagyományok felélesztése a falvakban. A globalizáció és a modernitás helyett a múlt felé fordulás, emiatt a gyorséttermek és a nagy áruházláncok jövője a fejlettebb országokban kicsit bizonytalanabbá vált. Egyértelműen pozitív tartalmakat hordoz, mégis mindenekelőtt üzlet, és azt az érzést is kelti, hogy a modern közép és felső osztályok luxusa, olykor giccses romantikája.

5.A környezetpusztítás pontos felmérése és előrejelzése

A ’10-es évek végére érte el nagy tömegek ingerküszöbét a környezetpusztulás mértéke, és az hogy az emberiség mikor pusztítja ki saját magát az már nem évszázadokban, hanem csak évtizedekben mérhető a jelenlegi tendenciák mellett. Mindenki megtapasztalhatja az egyre gyakoribb hőhullámokat és viharokat, láthatjuk, hogy vizeink tele vannak mikro-műanyagokkal és a fajok kipusztulása is felgyorsult. Európa szinte minden országában már ezt tartják a legfontosabb problémának, az egyik ritka kivétel Magyarország, ahol a bevándorlás az. Előjöttek a generációs ellentétek, mert nem mindegy, hogy valaki még húsz vagy akár nyolcvan évre is számíthat a Föld nevű bolygón. A politikusok nagy része az idősebbek közé tartozik és főként a radikális jobboldaliak azok, akik nem hajlandóak tudomást venni a helyzet súlyosságáról.

6.Az energiatermelés megváltozása

Áttört a nap- és a szélenergia és árban versenyképessé vált, miközben a szénerőmű attól függetlenül sem versenyképes, hogy mennyire környezetszennyező. Az atom esetében Fukushima mutatta meg, hogy a tervezés sosem lehet elég biztonságos, amellett, hogy még drága is. Óriási nap- és szélfarmok épülnek, de az energiatermelés ma már részben decentralizált, hiszen az egyes épületekhez is építhető a hálózatra rákötött napelem vagy szélkerék. Az is kiderült, hogy a földben nyáron eltárolódott hő felhasználható télen (pl. hőszivattyú) és hogy egy épületet valójában alig kell fűteni ahhoz, hogy a komfortérzetünk megmaradjon (passzív házak).

7.Az autózás megváltozása

Az egyik a GPS, különféle radarok beépítése, egyéb okos berendezések, hogy a buta sofőr többé ne jelentsen problémát. (Újabb, térlátást igénylő férfi szakma jutott a kihalás szélére, bár a teljesen önvezető autók még inkább csak testfázisban vannak.) Lényegében a helyzet alig változott, mert a verdák tovább nőttek és lettek biztonságosabbak lettek úgy, hogy ütközés esetében ne én, hanem a másik szívja meg. A legszegényebb országoktól eltekintve a legtöbb ember életmódja továbbra is kocsifüggő, igényt tartanak a saját járgányra. A másik fő változás a jelenlegieknél kissé környezetkímélőbb a hibrid és az elektromos hajtás, azonban ezek elterjedése még nem átütő erejű.

8.Orvosi képalkotó diagnosztika elterjedése

Ma már a fejlett országok kórházaiban alapvetőnek számít a CT, esetleg az MR, amely korai és pontos diagnózisokat tesz lehetővé. Kell persze olyan szakember is, aki ért a képek elemzéséhez, azonban a gépi algoritmusok ma már e téren jobban teljesítenek. Az orvosi lobbik (és valamennyire a gyógyszerlobbik) is őrzik még a régi hatalmukat, titkolva azt a tényt is, hogy munkájuknak a latin szavak mögé bújtatott titkossága ma már a múlté, a betegeket egyre több információ és döntési jog illető meg. Az interneten mindenki tájékozódhat a betegségéről és a legtöbb országban a lepukkant állami egészségügy helyett sokan a magánrendelést választják. Ma már egyre kevésbé úgy fogjuk fel, hogy a testünk egy szerkezet, amely „véletlenszerűen” elromlik, de az orvosok majd jönnek és "megjavítják".

9.DNS elemzés és módosítás

A DNS elemzése ma már rutinművelet, a bűnügyek esetén sokkal erősebb bizonyítéknak tekinthetők mint a néha kevéssé megbízható tanúvallomások. Az orvostudományban a személyre szabott terápiáknak adnak utat. A DNS módosítása is ma már szinte gyerekjáték (annyira, hogy árulnak is ilyen kiteket), bár szerencsére még nem az ember csak alsóbbrendű élőlények esetében. Az etikai határok kérdése egyre inkább felmerül, a növények genetikai módosítása pedig egyre inkább rutinszerűen megy (ma is már zajlik fű alatt), a „génkezelt növény” ma már csak leginkább csak egy erős politikai töltéssel rendelkező kifejezés, semmi több.

10.Mesterséges intelligencia

Mostanára jutottunk el odáig, hogy a sakkban és a GO-ban a legnagyobb mestereket is könnyedén legyőzik az MI-n alapuló számítógépek. (Ezek beépített öntanuló algoritmusokkal jutnak el egy adott területen oda, hogy felülmúlják az embert.) A neten a kattintási szokásainkat, az érdeklődési körünket is egyre inkább az MI-n alapuló algoritmusok figyelik meg, emberre nincs ehhez szükség. Az életünk számos területét a a jövőben az MI fogja felügyelni, itt megint felmerült számos etikai kérdés, hogy például mennyiben szabad létrehoznunk „kentaurokat”, az emberi agy és az MI összekapcsolásával. Harari, napjaink sztártörténésze szerint ezt nem fogjuk tudni elkerülni éppúgy mint az emberi DNS manipulációját sem, remélem mindkét esetben téved.

Volt még az utóbbi tíz évben számos egyéb felkapott téma, például a bevándorlás, ami igazán újdonságot nem jelentett (csak éppen az országunkat eddig elkerülték ezek a hullámok), és vannak olyan tudományos felfedezések (főként az atomfizikában és a csillagászatban), amelyek talán csak évtizedek vagy évszázadok múlva lesznek a gyakorlatban is hasznosíthatóak.

Ennek ellenére biztos lehetne találni még kevéssé látványos, de mégis nagy hatású változásokat (pl. új generációs filmsorozatok sikere, széles sávú net terjedése, droghasználat erőteljes növekedése, országok közötti háborúk megszűnése és egyúttal a polgárháborús események és terrorizmus növekedése egyes régiókban, a repülés biztonságosabbá válása és környezetvédelmi fenntarthatóságának kérdése), de nálam most ez a tíz jött ki. Más területeken például az űrutazásban vagy a fizikai munka gépesítésében kevés változás történt (az embert még nem tartjuk annyira értékesnek, „nem éri meg” a legtöbb iparágban a célgép és a célszerszám), a technikai lehetőségek ellenére sem.

Kérdés, hogy az életünk ezek hatására inkább pozitív vagy negatív irányba változott: a tudomány sikerei mellett a közoktatás színvonala a legtöbb helyen stagnált vagy romlott, sőt a hülyeség ma már fénysebességgel terjed az üvegszálas kábeleken. Az álhírterjesztés falusi pletykából célzott rosszindulattá változott, egyesek hobbiként mások profi szinten űzik, éppúgy mint a rendszerekbe való betörést és meghekkelést. A „celebek” és az „influenszerek” iránti rajongás is csak erősítette a felelőtlenség és önzőség kultúráját (ezt fejezi ki az évtized egyik jellemző szava a „szelfi", de ennél csak egy fokkal jobb a "lájokolás"). A környezetünk pusztulása nem csökkent, sőt felgyorsult. Nem nagyon tudjuk még felmérni, hogy tudati szinten milyen hatást gyakorolnak hosszabb távon az újabb technikai lehetőségek az emberek nagy tömegeire és civilizációnk alapjaira.

Kétségtelenül voltak pozitív változások is: a családon belüli és a párkapcsolatot érintő viselkedési normák megerősödtek, egymás méltóságának és szabadságának tiszteletben tartása egyre inkább alapelvárás kezd lenni. A magasabb rendű állatok jogai is egyre inkább elismerést nyernek. Az új lehetőségek nagyobb részét azonban úgy tűnik, hogy nem az épülésünkre használjuk, mint inkább az igénytelenséget palástoljuk vagy az agresszív primitívségüket élik ki sokan ezek révén.