Egy hatalom mennél koncentráltabb és mennél inkább kizárólagosságra tör, annál inkább fölösleges és zavaró elem a számára a gondolkodó értelmiség, mivel csak a parancsot engedelmesen végrehajtó katonákra és bürokratákra van szüksége. Már 2010-ben sejthető volt, hogy az új kormányzat az ún. szalámi-taktikát fogja alkalmazni az egyes értelmiségi csoportok megtörésére, kezdve a sort a filozófusok elleni perrel és a 60 év feletti bírók nyugdíjba küldésével, valamint az alkotmánybíróság hatáskörének beszűkítésével.

Az újabb rendszerváltást követően eleinte csak néhány érzékeny művész kiáltott farkast (azaz diktatúrát), de végül is ők látták jól a kibontakozó tendenciát, amely elsősorban a humán értelmiség egzisztenciális autonómiájának fokozatos felszámolásából állt. A kormányzat ezt a célkitűzését következetesen végrehajtotta, az azonban csak a következő évtizedben fog kiderülni, hogy hova vezetett mindez, és képes lesz-e a rezsim a Kádár-rendszerhez hasonló vagy helyenként a Rákosi-rendszerre is emlékeztető kontrollt folyamatosan fenntartani.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a magyar értelmiség is hibáztatható azért, ami vele történt és történik, hiszen egyes csoportjainak társadalmi presztízse és népszerűsége már jó néhány évtizede erodálódik, érdemes beszélni az e mögött álló okokról is.

Az Orbán-rendszer az értelmiségiek nagy részének életét keserítette meg: tanárok, jogászok, egyetemek, a CEU, az MTA kutatói, közgazdászok, médiumok, művészek befenyítésére került sor, de az államigazgatás tagjainak vagy éppen az orvosoknak a helyzete sem lett könnyebb. Az anyagiak mellett a pszichés teher ugyanúgy szerepet játszott abban, hogy az évtized elejétől egyre több értelmiségi inkább nyugaton dolgozott, akár alacsony presztízsű munkákat is elvállalva (takarítás, ápolás, gyorsétterem stb.)

Tanárok: minősítési rendszer és még poroszosabb oktatás

Hiába idejétmúlt és nem hatékony, a katonás felfogású vezetésünk mégis a poroszos szellemiségű oktatást nyomja, még inkább megkötve a tanárok kezét (előírt tankönyvek, szigorúbb kerettanterv), mindennapos testnevelés órákkal. (Figyelmen kívül hagyva az a pszichológiai tényt, hogy ami kötelező azt a gyerekek általában utálják.) Később még csavartak a présen és a magántanulói státusz éppúgy mint az alternatív iskolák működése is afféle „főúri kegy” tárgya, kérelmezés után egyedi elbírálással adható meg. Az egykori „tanár elit” kiváltságait a kormányzat egyik napról a másikra megszüntette és mindenkinek egy eléggé bürokratikusnak tűnő minősítési rendszerben kell megfelelnie az előrelépéshez. A tanári pálya továbbra sem vonzó és nem csökken a kontraszelekció.

„Genderezés” és az egyetemek

A kormányzat fokozatosan világossá tette, hogy bizonyos kutatási témák tabunak számítanak és a központi vezetés ideológiája fog dönteni arról, hogy mi a helyes és helytelen. A hagyományos nemi szerepek és a normának tekintett családmodell bármiféle vizsgálata egyértelműen ide tartozik, de a magyarság történelme is már egyre inkább „stratégiai jelentőségű” terület a kormányzat számára. Azok az intézetek, ahol  ilyesmit kutatnak a hatalom útjában állnak és ez volt a kimondatlan oka az MTA autonómiájának a felszámolásának is.  A CEU-nak mennie kellett már amiatt is, mivel a Soros-alapítvány hozta létre. (Az indoklások persze mindig jogi alapot kaptak, de mindenki ismerte a kimondatlan kormányzati szándékokat.)

Az állam szolgálatában

Az értelmiség egy jelentős részét megfélemlítéssel vagy anyagiakkal, egyszerűen rávette a hatalom arra, hogy a köz-szolgálat örve alatt az ő hatalmi céljait szolgálja. A médiumok nagy része is ide sorolható, mivel a kormány szócsövévé váltak. Nagyon sok értelmiségi embert érdekeltté tett a rendszer abban, hogy céljait támogassa (támogatásokkal, adókedvezményekkel), közülük sokan a stabilitást és a nagyobb anyagi lehetőségeket értékelve a Fidesz törzs-szavazóivá váltak.

A Fidesz magja egykori jogászokból áll, elvárásuk az, hogy az értelmiség egyfajta „ügyvédi szerepben” védje őket, a régi kurucos szellemiséget idézve mindkét „pogánytól”: az EU központjától és a muszlim vallású bevándorlóktól, teljesen függetlenül attól, hogy amit képviselnek az az adott helyzetben mennyire etikus vagy megalapozott. A „közösségi cél” (amely inkább egy maroknyi politikus álma) úgy tűnik minden eszközt szentesít.

2018 tanulsága, hogy értelmiségre nincs is szükség

A 2014-es választások után a Fidesz egy időre elvesztette a 2/3-os többségét, a „kultúrharc” feléledése csak a 2018-as nagy győzelmük után indult meg ismét. Mivel a nagy többséget a kevéssé művelt és/vagy a központi hatalomnak sokkal kiszolgáltatottabb falvak, kisvárosok biztosították, ezért a mérsékeltebb felfogású és tájékozottabb városi (azaz urbánus!) értelmiséget am-blokk dobta a hatalom, még azokat is, akik előzőleg támogatták őket. Megszűnt a Magyar Nemzet és a Heti Válasz, visszafoglalták a Hír-tévét (az új Echo TV lett), az új médiumokban az indulatoskodásnak engednek teret és háborús hisztériakeltésnek a nyugodt érvelés helyett.

 A kormányzat számára értelmiségiek helyett megteszi egy tucatnyi véleményvezér is, akik megmondják mindig a választóknak, hogy merre van előre, ki a barát és ki az ellenség. A populizmus egyre inkább megmutatja igazi arcát egy szélsőjobboldali, lightos fasizmus képében.

Egyeseket felemel, másokat ejt a rendszer

Valós teljesítmények és igények helyett (piac) az állam, illetve a NER kegyeltjeinek önkénye határozza meg, hogy ki jár jól és ki nem. Az egyházak jöttek ki jól ebből, másrészt a TAO-támogatások nyertesei is, (amelyet ma már inkább "tahó támogatásoknak" is nevezhetünk, annyira igénytelen és színvonaltalan produkciókra adják),  például egyes rendszerkonform popzenészek. Az utóbbi időben a színházakat is elővették, és annak ellenére, hogy a színészetből ered az a közismert kifejezés, hogy „szereposztó dívány”, amely remélhetőleg csak a múlt része, olyasmit leírni, hogy „zaklatószínházak”, mégis csak agyament képtelenség, mivel egy-két személy, etikailag kifogásolható (és általában régmúltbeli) viselkedése miatt bélyegez meg egész színházakat. Természetesen olyanokat, amelyek jelenleg még viszonylagos függetlenséggel rendelkeznek.

Összességében a kulturálatlanságot, a bunkóságot támogatja a mostani rendszer, hiszen kontraszelektálja az előadó művészeket az, hogy mennyire állnak a hatalom szolgálatába. (Ami nem feltétlenül rossz célokat jelent, de ez a fajta logika mégis fokozatosan korrumpál egész értelmiségi szakmákat.) Egy világhírű szimfonikus zenekarunk sajnos kevesebbet ér mint a kormányzat ideológiáját szajkózó popzenész, nem beszélve a számos „zs kategóriás” focicsapatunkról.

Az értelmiség viszont már régóta elvesztette társadalmi támogatottságát

Az értelmiségiek társadalmi beágyazottsága szerintem úgy a ’80-as évek óta már fokozatosan csökken, és a szerepük, társadalmi hasznosságuk folyamatosan megkérdőjeleződik. Régen a falusi tanító, orvos és pap feltétlen tiszteletnek örvendett, ma már ez a fajta kapcsolat helyi szinten és országosan sincs meg a társadalom nagy részében. Az értelmiség egy jó része elefántcsont-toronyban dolgozik, a gyenge szintű oktatási rendszerünk miatt például a lakosság nagy részének gőze sincs a tudomány működéséről. A liberális felfogású írók és filmrendezők évtizedek óta tömegesen gyártják a depressziós, kiúttalanságot sugárzó alkotásokat.

A közgazdászaink dogmatikus gondolkodása félrevitte a gazdaságot és súlyos pénzügyi instabilitáshoz vezetett, főként az ezredfordulót követően. A legtöbb értelmiségi tétlenül nézte az MSZP-SZDSZ nemzeti érdekeket semmibe vevő, anarchikusnak is nevezhető politikáját. A színházakra is igaz, hogy a színvonal kiegyenlítetlen, mivel a diktatórikus és öncélú rendezés sokakat elriasztott. Az értelmiség nagy része köldöknézően a kis saját szakterületét műveli csupán és kevesen vesznek részt közülük a közéletben, abban a hitben, hogy meg tudják kötni a saját kis alkujukat  a hatalommal és akkor békén hagyják őket. Sajnálatosan kevesen végeznek oktatási és ismeretterjesztő munkát,- bár tény, hogy manapság sokkal inkább a marketingterméknek mondható „celebek” igénytelenségét igénylik a legtöbben.

Így fordulhat elő az a helyzet, hogy soha nem volt annyi pénz mint most, a rendszert gátlástalanul és elvtelenül kiszolgáló „értelmiségi” voltukat megtagadók dőzsölnek, aki nem áll be a sorba annak viszont alig jut valami.

Annak ellenére van ez így, hogy a "magyarságot" nem lehet kisajátítani, mert ebbe a társadalmi célokon túl beletartozik minden olyan teljesítmény, ami akár a helyi társadalmaknak fontos, akár a világ számára jelentőséggel bír (külföldön sikeres magyar filmek, könyvek, zenekarok, tudományos teljesítmények stb.) Ezeknek a megszületése általában nem a központi kormányzatunk működésének tulajdonítható.

Egy adott ország régi nagyságát kétféle értelemben is érthetjük: szó szerint a mainál jóval nagyobb területtel rendelkező egykori nagyhatalomként, vagy pedig átvitt értelemben, több évszázados államiságként. Európa mai országainak egy része már régóta létezik, másik része csak a 19.században jött létre és olyanok is vannak, amelyek teljesen újak, csak a 20.század folyamán nyerték el függetlenséget, és előtte önálló államként lényegében sosem léteztek.

Egy ország fejlettségét jól jelzi a HDI mutató, amely lényegében az állampolgárainak életminőségét fejezi ki, a várható élettartam, az oktatás színvonala és a vásárlóerő paritáson számolt GDP segítségével. A Wikipédia táblázatait használva, ha egy táblázatba összerendezzük az európai országok fejlettségét és az államok történelmi „nagyságát”, akkor az alábbi táblázatot kapjuk. (Kivéve a listáról mini államokat és a kontinens perifériáján levőket.)

Azt láthatjuk, hogy nincs semmilyen összefüggés aközött, hogy egy adott ország mennyire dicsőséges történelmi múltra tekint vissza és milyen a mai fejlettsége. Az első tíz helyezett között vannak régiek és olyan viszonylag újak is mint Írország, Izland és Finnország. A tízben csak négy egykori nagyhatalom szerepel, a szűk élmezőnyben pedig lényegében egy sem. A helyzet hasonló a második tízes csoportban is: Szlovénia vagy Észtország teljesen új nemzetek, mégis elég jó életminőséget biztosítanak az állampolgáraiknak. Magyarország a 3.csoportban van, területe éppúgy sokkal nagyobb volt egykor a jelenleginél mint például Portugáliának, Litvániának vagy Bulgáriának, viszont megelőz minket az államként sosem létező Szlovákia vagy Lettország. A lista végén főként a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia országai találhatóak, az látható tehát, hogy a földrajzi helyzet és a legutóbbi egy évszázadnyi történelme bírnak a legnagyobb hatással egy adott ország mai fejlettségére.

Mellesleg Európán kívül is hasonló a helyzet, fejlettek és fejletlenek között egyaránt vannak régebbiek és újabbak. A földrajzi helyzet és a kulturális örökség tűnik a leginkább meghatározónak. (Például a volt angol gyarmatok szinte mindig kiemelkednek a környezetükhöz képest.)

Két ország közötti határt átlépve nem egy esetben megdöbbentő különbségeket találunk. Ilyen többek között az orosz-finn határ is, de sokkal közelebbi példa, ha Dél-nyugat Dunántúlról átlépünk Szlovéniába, ilyenkor is úgy érezzük magunkat mintha egy másik világba csöppennének. A kis falvak girbe-gurba utcáit és egymás hegyén-hátán álló többnyire lepukkant házikóit felváltják a hosszú egyenes utak, amelyektől nagy távolságra újszerűnek tűnő, hatalmas házak állnak, jórészt szőlővidékekkel a hátuk mögött. Nincs annyi történelmi emlék a szlovén oldalon, turistaszemmel nézve mindenképp sivárabb táj, viszont az ott élők életszínvonala láthatóan jóval magasabb.

Senki nem tud megélni a múltjából, ha bárki azt meséli folyton, hogy régen milyen nagy ember volt, hamar megunják a többiek és kerülni fogják. Egy munkahelyen sem lehet megélni abból, hogy mi mindent hoztam létre, ha úgy látják hogy az új követelményeknek már nem felelnek meg, akkor legfeljebb annyi jóindulatra számíthatok, hogy érdemeimre tekintettel nem rúgnak ki azonnal, hanem keresnek valamilyen más melót a cégen belül, de ennél többet nem remélhetek.

Arról van szó, hogy a hagyománynak mindig vannak olyan részei is, amelyek hátráltatják egy ország fejlődését és nem segítik elő a polgárainak jólétét, az ilyen kulturális mintákkal szakítani kell és átvenni másoktól olyanokat, amelyek hasznosabbak. Ha egy ország nem tesz mást mint tagadja a modernség számos elemét (pl. „illiberalizmus”), akkor tudattalanul előveszi azokat, amelyek az elmúlt századok örökségei: merev osztályhatárokat, amelyek miatt sok tehetség elvész, feudális jellegű előjogokat, a kölcsönösen nyerő szituációk helyett korrupciót, a tudás alapú társadalom helyett a harciasságot stb. A vezetők demokratikus döntéshozatal helyett arisztokráciában és „pórnépben” gondolkodnak, még ha nem is mondják ki ilyen nyíltan.

A történelmi események tanulságosak, elődeink tettei lehetnek tiszteletre méltóak (bár a jelentőségüket nem mindig helyesen ítéljük meg), viszont ennyi, ezután már jön a nagy De. A mindennapokban a jelentőségük közel zéró, ott már aminek helye van a racionalitás, átvenni azt ami másoknál bevált és mindenekelőtt humánusan viszonyulni egymás iránt. Az emberiség történelme ugyanis leginkább egy nagy kollektív rémálom volt, humánum csak elvétve fordult benne elő, egészen a legutóbbi időkig.

A kérdésre talán akkor tudnék korrekten válaszolni, ha éltem volna azok között, akik alacsony iskolai végzettséggel mondjuk pizzafutárként dolgoznak vagy más hasonló vacak és rosszul fizető munkából élnek. Mivel viszont a társadalom szerencsésebbnek mondható tagjai nagyon nem ismerik ezeknek a „zembereknek” a látásmódját, ezért történhetett meg például az is, hogy a brit média az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy az általuk „brexitbohócnak” nevezett Boris Johnson nagy fölénnyel nyerhet, és a számukra afféle véletlen balesetnek tűnő brexit-szavazás is ezáltal egyértelmű megerősítést kaphat.

Tovább nyomul a populizmus: elesett Britannia, felkészül Olaszország

Ha megnézzük, hogy a populista politikusok milyen győzelmeket arattak a hozzánk közel álló, fejlettebbnek mondható országokban, akkor kirajzolódik egyfajta kép arról, milyen preferenciák alapján választják meg számos országban a választók azokat, akik úgymond „a nép egyszerű gyermekeinek nyelvén” beszélnek. Ez most nem gúny akar lenni, bár számomra úgy tűnik, hogy nem annyira felemelni akarják választóikat, mint inkább lemennek az ő szintjükre.

2016 és USA: Trump simán legyőzte Clintont a meglehetősen primitív, durva kampányával. 2018 és Magyarország: Orbán lesimázta Karácsonyt és Vonát, akik nem nagy lózungokkal, hanem naiv módon komoly programokkal készültek a választásra. 2017 és britek: a mérsékelt politikus Theresa May lényegében döntetlenezett az ellenzékkel szemben, a csekély többsége a parlamentben nem volt igazán döntőképes. Na de jött most a Boris mint „a nép egyszerű fia” (tényleg, ez nem élcelődés akar lenni) és K.O.-zta Corbynt…

Kevés olyan ország maradt, ahol a már a szinte „hagyományosnak” mondható, kompromisszumkereső politikai vezetés a jellemző, a gátlástalanul konfliktusokat kiélezőkkel szemben. Divatba jött a macsó mentalitás, a hölgyek ugye (mint például Merkel) inkább finomabb megoldások és a kompromisszumkeresés mesterei a gyakran inkább bajkeverőnek tartott férfi nemmel szemben. Nemtől függetlenül egyre kevésbé népszerűek az integrációpártiak. Abból is látszik ez, hogy velük szemben gyakoribbak a tömegtüntetések (l. Marcon, Babis) mint a kemény vonalas Erdogan vagy Orbán ellen.

A populizmus nem különösebben sikeres, habár elég stabil kormányzás

A nagy befektetők egyértelműen szeretik a populistákat, a tőzsdék általában jól reagálnak a politikai stabilitásra, ami segíti az üzleti élet fejlődését. Viszont a gazdasági növekedés összességében nem jobb mint a környező országoké akár Putyin, Erdogan vagy Orbán kormányzása alatt, sőt Hszi Csin Ping sem mondható sikeresnek e téren (Trump talán kivétel ez alól, ő viszont elég komoly hazárdjátékot folytat). Az őket megválasztók egy részének életszínvonala valóban javul valamennyire, de sem az oktatás, sem az egészségügy terén nem tudnak lényeges fejlődést felmutatni. A bevándorlás megfelelő szabályozásához sincs szükség populizmusra. Kevés olyan pozitív változást hoznak, amely mérsékelt politizálással ne volna megvalósítható, sőt ők különféle lufikat is fújnak, amelyek mögött nincs igazi gazdasági versenyképesség (l. a magyar gazdaság nagyobb részét).

Eközben viszont csökkentik az integrációt, rombolják a környezetet és növelik a feszkót

Orbán nem tudom mért örült Boris győzelmének azon túlmenően persze, hogy egy „elvtársról” van szó, hiszen Magyarország számára sokkal inkább hátrány mint előny a brit kilépés. Ugyanígy, ha Trump kereskedelmi háborút folytat majd az EU ellen, azzal mi sem fogunk jól járni. Én persze elfogult vagyok e témában, de hogyha minden létező országok közötti szerveződést és nemzetközi szervezetet szétvernek vagy eljelentéktelenítenek majd az ultra-nacionalista vezetők, akkor vajon milyen lesz számukra a hogyan tovább? Akkor egymást fogják elővenni?

Másik vetülete a dolognak, hogy mért a trágárságot és a bunkóságot teszik meg normává olyan szinten, hogyha külföldön valaki megemlíti Orbánt, Szijjártót vagy Kovácsot, ha ilyen emberek alapján ítélnek meg minket, akkor ott abban a helyzetben egy kicsit szégyellni fogom, hogy magyar vagyok?

A harmadik probléma az, hogy folyamatosan gátolnak minden olyan nemzetközi együttműködést, amely környezetünk megóvására irányul. Annak ellenére, hogy ők is alighanem sejtik már, hogy a 24.-ik órában vagyunk, de ez valahogy mégsem fér bele nekik. Az ő terepük inkább a folytonos harc az elosztási szabályok változtatásáért, mint pozitív értékek képviselete. Választóik alighanem ezt várják el tőlük, rendteremtést, harcot, realitásoktól elszakadt szimbolikus politizálást. Visszavágynak a múltba, abba az időbe, amikor ők voltak a legnagyobbak (ugye USA, ugye Anglia, ugye Oroszország) vagy legalábbis nagyhatalom voltak (magyarok, törökök, lengyelek stb.)

Vádaskodni mégsem szeretnék (a látszat ellenére)

Habár nem hiszek a populizmusban vagy általában az ultrakonzervatív vezetésben, szeretném egy kicsit jobban megérteni. Számomra egyértelműen agresszív és önző magatartásmintákat mutat, egy elvileg már rég meghaladott törzsi logikával. Azonban nem kevésbé önző mint a liberalizmus volt a népszerűsége csúcsán (’80-as és ’90-es évek), amely az egyenlőtlen versenyfeltételek miatt növelte a társadalmi különbségeket. A gyenge minőségű állami oktatásból 18 éves korban kikerülő angol (vagy magyar) gyerekek most úgy látják, hogy jobban teszik, ha elfelejtik azt a keveset is, amit megtanultak és a különféle törvényszerűségek helyett inkább abban hisznek, hogy jön majd egy tökös fickó, aki jól sejhajon rúgja azt az elitet, aki szerintük az ő problémáik fő okozója. (Lehet, hogy csak túl sok akciófilmet néztek?)

Eközben a jóval kifinomultabb balos (libsi vagy szoci), esetleg mérsékelt konzervatív politikusok akármilyen értelmes és hasznos programokkal jönnek is elő, ha meg is szakadnak, akkor sem fogadják el őket, mert a pógárok vagy távol maradnak a szavazástól vagy az erőt mutató másik jelöltet választják. Sokkal inkább érzelmeikre hallgatva hozzák meg  a döntéseket, ami nem csak a fiatalok egy jó részére érvényes, hanem ugyanennyire igaz a beszűkültebb környezetben élő, elhülyülő, értelmük művelése irányában nem nagyon motivált idősebb generációkra is.

Nem tehetek róla, de elfogult vagyok

Bár tudom, hogy az éremnek ezúttal is két oldala van, és talán az általam primitívebbnek tartott szavazók ösztönei a jók és az ő döntésük a helyes. Viszont ha a populisták hatalma tartós, akkor a janicsárjaik látható módon egyre inkább vérszemet kapnak és egyre többet követelnek a koncból. Szomorú leírni, de ez van, a kultúra paródiájának mondható primitív marhaságokra dől a pénz, miközben szabályosan kiéheztetik a nem rendszerkonform értelmiséget.

Pedig ez nem politikai beállítódás kérdése. A valódi művészet ugyanis mindig valamilyen szinten liberális vagy legalábbis balos felfogású, mert állandóan az újat keresi, de ugyanez igaz a tudományra vagy a médiumokra is, egyik sem a hagyományokból és a régi szokásokból akar megélni – ami egy ultrajobber számára természetesen tűrhetetlen. A valódi és hiteles információ pedig mindig „veszélyes” a hatalom szempontjából, mert bomlaszthatja a közösséget, vagy legalábbis a központi ideológiát.

Viszont az is egyértelmű, hogy akár populista, akár liberális irányzat van hatalmon, mindkettő egyformán önző. A végtelen mértékű önzőség világában élünk ma már, ez a szomorú igazság.

A barbárok a kapun belül vannak

A címre visszatérve a nagyszájú az nem feltétlenül bunkó, viszont a kettő együttesen a mai politikában egyre inkább nyerő párosításnak tűnik. Az utóbbi időben egyértelműen egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben attól félünk, hogy elárasztanak minket különféle barbár népek, a kulturálódásunk folyamata sajnálatos módon egyre inkább visszafordult már. Coetze híres regényét idézve nem kell már a barbároktól félnünk, mert már köztünk vannak, sőt egyre inkább mi magunk leszünk a barbárok.

Először talán Rousseau vette észre még a 18.században, hogy a polgárosodó ember viselkedése mennyire mesterkélt, képmutató, az egészséges ösztöneit hamar feladja a társadalmi hierarchiában való előrejutás érdekében. Érdemes egy narratívát megkísérelni, milyen életstílusok jöttek létre és milyen kísérletek születtek a viszonylagos jólét közepette, amikor már nem a nélkülözés volt a fő probléma a nagy többség számára, sokkal inkább egyfajta nehezen megfogalmazható kényelmetlen közérzet (amikor kis pont vagyok egy nagy, arctalan rendszerben) és az emberi kapcsolatok kiüresedése.

A 20.század második felétől a fejlett országok nagy részében fokozatosan kibontakozott a fogyasztóinak is nevezett jóléti társadalom, amely egy nagy létszámú generáció számára óriási lehetőségeket ígért, ha a rendszerbe teljesen betagozódva minden erejével igyekszik azokat megragadni. Hozzánk is eljutott ez a felfogás némi késéssel és a ’80-as években már teljesen kibontakozott az a fajta karrierizmus, amely a család és a közösségi élet háttérbe szorítását is bevállalta a gyors anyagi gyarapodás érdekében. Egészségüket egyáltalán nem kímélve dolgoztak az emberek, és a lelki sivárság, a nihil érzete sokakat oda juttatott, hogy egyre gyakrabban nézzenek a pohár fenekére, ezzel mintegy kieresztve a gőzt időnként. (Valójában azért annyira nem kell sajnálnunk ezt a generációt, hiszen ők voltak azok, akik között igen sokan már több évtizednyi, jómódban eltöltött nyugdíjas évet értek meg.)

Nyugaton a szülők képmutató és túlságosan is „rendszerkonform” magatartására való reakcióként, a rendszer elleni lázadásként jelentek meg a ’60-as években a fiatalok körében a hippi mozgalmak, amelyek a ’68-as diáklázadásokban majd egy évvel később (ötven éve) Woodstock idején értek csúcsra. A rendszertagadó, destruktív mozgalmak pozitív tartalmak nélkül általában nihilizmusban végződnek amint ezt a Forrest Gump című film női főszereplőjének sorsát felidéző apró részletek is mutatják. A szabadság téves értelmezése és görcsös hajszolása során különféle külsőségekben keresték önmagukat, igazi belső önismeretre való törekvés nélkül.

Az elnyomott természetes ösztönök felszabadításáról szól egy másik kultuszfilm is, a Harcosok Klubja, amely a későbbi terrortámadások fényében ma már némi visszatetszést kelt. A freudizmusban van némi igazság ugyan, de elég gyenge lábakon áll tudományosan az elnyomott primitív ösztönök, az agresszió felszabadításnak helyes volta, sőt éppen hogy az ösztönök kiélése alakíthat ki egyeseknél számos káros szokást. A kapitalizmust teljes mértékben tagadó bármely mozgalom, beleértve a kommunista és fasiszta kísérleteket és a különféle ellenkultúrákat is, szükségképpen kudarcra volt ítélve, erősen leegyszerűsítve azért, mert nem tudtak mit kezdeni az emberi önzéssel, egoizmussal és mohósággal.

Az újabb generációk, amelyek még az ezredforduló előtt nőttek fel, sok esetben inkább már a tanulásban és a tudásban hittek jobban. A valós teljesítményeket fontosabbnak tartották a külsőségeknél, így például visszaszorult a rendszeres templomba járás mint szertartásosság (illetve nálunk a pártállam bukása után sem lendült fel igazán a fiatalabbak körében). A merev külsőségek visszaszorulását mutatja az is, hogy öltözködés terén a természetesebb anyagok terjedtek el, az öltönyt fokozatosan felvállalta a farmer és a laza mindennapos ruházat, az igazán fontos ünnepélyek kivételével.

Nagyon sokan végül is csalódtak az oktatásban, mert nem kapták meg azt a fajta vagy az olyan minőségű tudást, amely igazán jól használható lett volna a szakmai karrierjükben. Az eltömegesedő és felhíguló oktatás olyan diplomákat termelt, amelyek egyáltalán nem vagy csak kis mértékben segítették az előrejutást akár még a jogi vagy pénzügyi területeken is (sőt még a szakmunkásképzésre is elmondható ugyanez). Egy idő elteltével a tanárok jelentős részének hite is megrendült abban, hogy amit tesznek (mintegy tölcsérrel próbálni töltögetni a tudást a diákfejekbe) vajon mennyire hasznos egyáltalán, a pedagógus pálya is leértékelődött, kontraszelektálttá vált nálunk és számos más országban.

Egyértelműen a versenyszellem hajtja a diákok egy jó részét szinte már az óvodától kezdve, letudni valahogy a kötelező penzumot és megfelelni egy alapvetően korszerűtlen oktatási rendszerben, hogy jó iskolákba tudjanak kerülni és végül piacképes szakmát szerezzenek. Sokan vannak olyanok is persze, akik eléggé hamar feladják és különféle pótszereket, esetleg drogokat keresnek maguknak, eléggé sajnálatos módon.

A mai újabb generációk megítélése már nehezebb, de megfigyelhető néhány olyan stratégia, amely arra irányul, hogy valahogyan kompenzálni próbáljuk a rendszer hátrányait és természetellenes voltát. Az egyik ilyen a családközpontúság, a munka és a családi élet egyensúlyának tudatos keresése. Másik ilyen a nagyobb közösségközpontúság, ez lehet akár vallásos gyülekezet, akár valamilyen szabadidős csoport vagy éppen egy falu közösségi eseményeiben való részvétel. A hagyományápolás feléledése is egyértelműen ide sorolható. Nagyon sok esetben ezek teljesen jól működnek és a jólét egy alapvetőnek mondható szintjén is már sokak számára a boldogság forrásait jelentik.

Vannak viszont aggasztó tendenciák, amelyek afelé mutatnak, hogy - amellett, hogy az ember nem teljesen természeti lény, hiszen nagyon sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben ritka vagy példa nélküli,- oda vezethetnek, hogy a természettől teljesen elszakadva valamilyen nagyon mesterkélt világban éljük le az életünket.

Egyik ilyen tendencia az elhízás, amely szinte járványszerű. Úgy kábé harminc éve az emberek nagy többségükben még nem így néztek ki mint ma, mert gyerekkorukban nem azt szokták meg, hogy tömik magukba az ételt (relatíve drágább is volt az élelmiszer a fizetéshez képest, főleg a feldolgozott cukros ételek). Az elhízás komoly egészségügyi probléma, amellett hogy egy általános kényelmességet mutat, az ülő életmód egyik indikátora. A kényelmességre való törekvés, hogy mindent kapjunk meg bármikor és erőfeszítések nélkül, a mai kor egyik rákfenéje és nem kis mértékben az oka is annak, hogy tönkretesszük a bolygót.

A másik az a virtuális világ, ahol szuperhősök és nőfalók lehetünk, különféle pótcselekedetekbe menekülhetünk, a kevésbé előnyös oldalunkat elrejtve ott éljük ki. Pontosabban az ilyen igényeink mindig valamennyire kielégíthetetlenek maradnak, miközben játékfüggőkké vagy számítógépfüggőkké válhatunk.

A harmadik jelenség szintén egyfajta reakció és kivonulás a társadalomból, arról szól ahogyan a különféle hülyeségek elfogadott normává válnak egyes csoportok belterjes, zárt világában. Azt mondják, hogy a matematikában nincs „királyi út”, de semmilyen komoly szakterületen, szakmában nincs ilyen, a legtöbb dolog elsajátítása bonyolult és nagyon időigényes. A „leszakadtak” csoportjai viszont abban hisznek, hogy végső soron minden csak manipuláció, és minden fontos problémát egy csapásra megoldhatónak tartanak. A világ és a társadalmunk alapvetően egyszerű, a megoldások ott vannak a szemünk előtt, mindig csak gonosz emberek rejtik el előlünk. Az értelem útjáról letérnek, az ész az ő esetükben a primitív emócióik és törekvéseik szolgálólánya, az elme egyfajta ügyvéd, de semmiféle egészséges kontrollt nem tölt be. Az alázattal szemben szinte mindig az agressziót választják, visszatérve az „ellenséges törzs” kezelésének ősi (paleolit) mintájához.

Akik manipulációt sejtenek mindenhol, éppen azt nem veszik észre, ahogyan őket manipulálják a különféle politikusok, mert miközben az ő nyelvükön beszélnek és simogatják a buksijukat, szimbolikus jelentőségű gesztusokat téve szépen felhasználják őket a saját hatalomkoncentráló céljaikra. A populista mozgalmak lényegében a polgári rendszerek tagadásával régebbi, a felvilágosodás előtti rendies társadalmakhoz nyúlnak vissza. Ez is egy újfajta kísérlet, amely a politika oldaláról próbálja kezelni azt a kellemetlen közérzetet, amelyet talán az elidegenedettség és kisebbrendűségi érzet fogalmai közelítenek meg legjobban viszonylag nagy társadalmi csoportok szempontjából. Eközben leértékeli és a partvonalra szorítja azoknak a nagy részét, akik egyértelműen nem akarnak kicsi és belterjes világokban élni, mert a tudásuk nem érvényesülne ilyen szinten. Számomra mindez egyértelműen visszalépésnek tűnik, mert háttérbe szorítja a racionalitást.

Az elhülyülés manapság valós veszély, hiszen az iskolában tanultak nagy részét gyorsan felejtjük, miközben más fajta, szociális jellegű készségek írják felül őket. Agyunkat viszont az tartja mozgásban, ha időként teljesen újfajta ismereteket és készségeket tanulunk, és ha erre nem szánunk időt és energiát, akkor előbb-utóbb olyanok leszünk mint a politikai elitünk nagyobb része (fanatikus, paranoiás, ösztön- és érdekvezérelt emberek). Habár az életkorral a szellemi hanyatlás nem szükségszerű, de ha nem akarunk folyton új dolgokat tanulni és valahogyan haladni a korral, akkor egy idő után „eltatásodunk”, „elnyanyásodunk”, végképp kiszolgáltatottá válva a demagóg politikusok kénye-kedvének.

Ezzel együtt arra a kiinduló problémára, hogy bedarálhat minket a rendszer, az adható válaszok továbbra is nyitottak, bár az eddigi reakciók is nagyon tanulságosak.

Mi lenne, ha a jövőben nem törne ki többé háború az olaj miatt? Erre van is esély, ha megvalósul a következő évtizedekben a zöldenergia forradalma. Ez most úgy hangozhat mint egy szenzációhajhász, demagóg reklám, vagy esetleg fellegekben járó idealizmus. Látni fogjuk azonban, hogy kemény érdekek állnak e mögött, esetleg olyasmi is, amire még eddig nem is gondoltunk.

A szélenergia megoszlása

A kép forrása: http://www.industrycrane.com/blog/Advantages-of-wind-power.html

Az fenti térképen jól látszik, hogy óriási lakatlan területek (Patagónia, Labrador-félsziget, Belső-Ázsia füves pusztái) után Észak-Nyugat Európában vannak talán a legjobb lehetőségek a szélenergia hasznosítására. Ha hozzávesszük ehhez még azt is, hogy az európai tengerpart rendkívül tagolt, a tengerre telepítendő óriási szélfarmokkal sok energiát állíthatunk elő, anélkül, hogy a lakosság nyugalmát zavarnánk. Szélcsatornák, a szélerőművek számára megfelelő területek azonban szinte minden országban, nálunk is vannak. (Nyilván nem minden „szeles” terület alkalmas a szélenergia hasznosítására, így például az USA tornádóövezete valószínűleg kevéssé.)

A napenergia megoszlása

A kép forrása: https://britishbusinessenergy.co.uk/world-solar-map/

Európa déli középső és déli részén, nálunk is inkább a napenergiában van potenciál, a szubtrópusi és trópusi országok esetében pedig ez még inkább érvényes. Már felmerült a gondolat, hogy a Szaharában óriási naperőműket létesítenének, amely Európa déli részét hasznosítható energiával látná el. Ennek legfőbb akadályai leginkább politikai természetűek lehetnek (a térség instabilitása), bár feltehetően vannak pénzügyi és technikai korlátai is egy ilyen projektnek. (Pl. a létesítmények megvédése a por- és homokviharoktól.)

Nézzük meg a fosszilis energia megoszlását

A szénerőművek kora lejárt, sorra zárják be őket még Trump elnöksége alatt is, mert már nem versenyképesek, nem érdemes költeni rájuk. Érdemesebb a kőolaj kitermelést nézni (a földgáz ezzel nagyjából arányos), egyik fajta mérőszáma az egy főre jutó termelés. E téren olyan országok vannak az élen mint Kuvait, Szaúd-Arábia, Egyesült Emírségek, Brunei, Norvégia. A legutóbbi kivételével mindenhol viszonylag fejletlen gazdaságot és még kevésbé fejlett társadalmat találunk, kérdéses, hogy a gazdagságukkal megfelelően tudnak-e élni ezek az országok. Ha a legnagyobb olaj exportőröket nézzük, akkor a lista élmezőnyében olyan országok is szerepelnek mint Irak, Nigéria és Venezuela, borzasztó belső társadalmi feszültségekkel, esetükben teljesül az a mondás, hogy az ásványkincsekben való gazdaság sok ország számára inkább átok mint áldás.

Milyen lehetőségek és érdekek vannak Európában a zöld energia felfuttatásában?

Közhely, hogy a fosszilis energiák gyors leváltására nincs esély, azonban mi van akkor, ha kemény érdekek állnak a zöldenergiák mögött is Európában és a világ számos részén? Ahogyan az egyes  országok élelmiszertermelése is inkább politikai mint gazdasági kérdés, hiszen még akkor is fenntartják az önellátást, ha drágább mint az import (Japánra például egyértelműen igaz ez, de egyes nyugat-európai országokban előfordul ilyesmi), mert számukra stratégiai kérdés a kiszolgáltatottságuk csökkentése. Ehhez hasonlóan, az olaj- vagy gázcsapok elzárása szintén valós gazdasági veszély, amellett, hogy a fosszilis energiára például a földgáz erőművek formájában a közeljövőben is szükség lesz majd.

A magyar mentalitást inkább az jellemzi, hogy minél pontosabb indokokat találjunk arra, hogy valami új dolog megvalósítása mért nem lehetséges. Ezzel szemben ahol a közfelfogás pozitívabb, ott inkább az a jellemző, hogy problémákat kihívásnak tekintik, amelyekre újszerű megoldásokat lehet és kell is találni. (Lásd pl. a Mérnöki találékonyság c. dokumentumfilmet az egyik csatornán, hogyan lehetett egyre nagyobb házakat, hidakat stb. építeni.)

Az energiatárolás folyamatosan fejlődik: például az elektromos autók akkumulátorai öt év után már csak 90%-os hatékonysággal működnek, ezért lecserélik, viszont energiatárolásra még sokáig alkalmasak lehetnek. Egyszerűen rákényszerülünk, hogy javítsuk az energiatárolás hatékonyságát.

A másik, hogy manapság az időjárás előrejelzések eléggé pontosak több napra előre, elég pontosan lehet tudni, hogy mikor lesz zöldenergia fölöslegünk és mely napokon lesz hiányunk, illetve az egyes napok mely részében várható ez. A fölös energiával lehet például hidrogént fejleszteni, amellyel járműveket hajthatunk meg, vizet szivattyúzhatunk különféle tárolókba stb., a hiány pótlására pedig ott van az alternatív energiaforrások közül a biogáz, a geotermikus, a hulladék égetők, sőt árapály-erőművek is (amely nagy potenciál). A különféle intelligens vezérlések finomhangolhatják az egyes rendszereket, és az áram ára is eltérő ma már a felhasználók számára a rendelkezésre állástól függően (minthogy régen is volt olyan például, hogy éjszakai áram, a vízmelegítők ilyennel működtek). Mindez úgy, hogy az ipar és a lakosság energiaigénye is folyamatosan csökkenthető.

Újabb előny a decentralizáltság

Az állampolgár kiszolgáltatottságát csökkenti, hogy az energiaszükségletét jórészt maga állíthatja elő, napelemekkel, szélkerekekkel, a mezőgazdasági termelők biogázzal is. A legjelentősebb fejlődés e téren talán az  USA Kalifornia államában van, de mindenfelé egyre több épületre szerelt napelemet látunk, már nem ritkák a passzív sőt a pozitív energiamérlegű épületek sem. A napelemek várhatóan egyre jobbak, olcsóbbak és egyre rugalmasabban használhatóak lesznek, a napkollektorok szintén, az állampolgár kiszolgáltatottsága a nagy szolgáltatóktól egyre jobban csökkenthető.

Ahol van érdekeltség és eltökéltség ott költenek is rá

Mivel láthatóan létezik a határozott politikai szándék, ezért az EU komoly támogatásokat nyújt a zöldenergia használatára és a gazdaság „zöldítésére”. Ha a valós költségeket nézzük a környezeti károkkal együtt, akkor a fosszilis energia ma már általában drágább mint a zöldenergia, és a fiatalabb generációk egyre inkább megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy a termékek árában a valós költségek kell, hogy megjelenjenek még akkor is ha a benzin többe fog kerülni az adóemelés miatt. (Aki azt mondja, hogy a „boomer” generáció mennyivel gazdagabb volt a mostaniaknál, arra az lehet a válasz, hogy „Pokolba velük, nekünk nem a nagy ház és a nagy autó a legfontosabb, sokkal inkább a jobb életminőség és a környezetünk megőrzése".)

Háborúban állunk

Egy olyan háborúban állunk, amelyet mi robbantottunk ki öngyilkos módon a saját környezetünk ellen, és most már a kármentés, a visszafordíthatatlan változások megelőzése a cél. Ennek egyik formája a zöldenergia arányának növelése a fosszilis rovására, ahol a lécet egyre magasabbra kell tudnunk tenni az idő múlásával. A primitív, nagy energiasűrűségű fosszilisak helyett kevésbé kényelmesen használható, de jóval kifinomultabb környezetbarát technológiákra térhetünk át fokozatosan, feltéve, hogy a megszokást és a rendszer tehetetlenségi erejét le tudjuk győzni. Az ilyen programok pénzügyi támogatása egyre nagyobb lehet, még ha egyesek a lelkiismeretüket akarják is megnyugtatni, mint tette azt Alfred Nobel, a dinamit feltalálója a békedíj (és a többi tudományos díj) megalapításával.

Egy másik front vagy fegyvernem ebben a háborúban az energiatakarékosság és a környezetbarát anyagok, eljárások használata. Például nem szabad ezerrel betonozni mindent, vannak kevésbé energiaigényes és a környezetünkhöz illeszkedő anyagok is (pl. vályog, kő, tégla, fa). Már jól látható az is, hogy a tömeges légi utazások ideje lassanként le fog járni éppúgy mint a tömegáruk indokolatlan összevissza szállítgatása, a jövőben kevéssé globalizált lesz az ipar, a helyi és szezonális termékek aránya nőni fog.

A szén-dioxid megkötése a légkörből a harmadik oldal, ami ugyanolyan fontos mint a másik kettő. Erdősítés, visszajuttatni a szenet a talajba, - a helyi ökoszisztémákat is gazdagítjuk ezáltal, az éghajlat stabilizálása mellett. De lehet, hogy akár még kőzetekben való megkötés vagy algafarmok létesítése is segíthet majd ezen a téren.

Európa elemi érdeke

Európa kettős hasznot is húzhat a zöldenergia elterjesztéséből a fejlett országokban: Számos afrikai ország egy teljes fejlődési szintet átugorhat és a helyi közösségek életszínvonalát emelheti a decentralizált áramtermelés (főként napelemek révén), amelyben Európa finanszírozási oldalról és szaktanácsadók révén is részt tud venni. Ha elősegítjük egyes afrikai és nyugat-ázsiai országok stabilitását, akkor ezzel felénk irányuló menekülthullámokat is megelőzhetünk. A fejlett országok a náluk sikeres gyakorlatokat és eljárásokat máshol is el kell, hogy tudják terjeszteni, ez alapfeltétele annak, hogy el tudjuk kerülni az éghajlatunk visszafordíthatatlan megváltozását és a pár évtizeden belüli tömeges mértékű humanitárius katasztrófákat.

A konfliktusokat a világban persze nem fogja tudni megszüntetni a zöldenergia (pl. az akkumulátorokhoz használatos ritkaföldfémek eloszlása is nagyon egyenetlen), és a változásoknak nyilván rengeteg kerékkötője van. Ha viszont másokra mutogatunk, hogy miattuk úgyse fog menni, az egyszerű felelősség áthárítás. A nagy cégek és a politikusok egyaránt folyamatosan árgus szemmel nézik a közfelfogás változását és próbálnak alkalmazkodni hozzá, ezt figyelembe véve főleg rajtunk múlik, a mi "fogyasztói" és állampolgári felfogásunkon, mert azok a folyamatok fognak érvényesülni, amelyeket mi is támogatunk.

Ha valaki szavainak hitelt adunk az azt jelenti, hogy rááldozzuk időnk és energiánk egy részét, mert valamit remélünk cserébe. Nem vagyunk ugyan még biztosak benne, hogy a mondanivalója megállja a helyét és számunkra valóban használható lesz, azonban átmenetileg megelőlegezzük ezt neki. Mennél inkább bízunk benne, annál nagyobb „hitelkeretet” vagyunk hajlandóak nyitni a számára egy adott esetben, azaz annál türelmesebbek és elnézőek vagyunk vele szemben.

Milyen tényezők befolyásolják a döntésünket? Mikor van az, hogy a hitelt túl hamar vonjuk meg és más esetben hitelesnek fogadjuk el azt a közlést, ami nyilvánvalóan nem az?

1.Csoportmentalitás

Akit tudattalanul „barátként” azonosítunk, afelé pozitív értelmű, míg a potenciális „ellenségként” vagy legalábbis más csoporthoz tartozóként beskatulyázottakat negatív értelmű előítéletekkel közelítjük meg. Nehezen tudunk elvonatkoztatni ettől és a mondanivalóját kicsit objektívabban értékelni. Így ha kormánypárti vagyok, akkor számomra természetes, hogy egy miniszter védi a mundér becsületét, ha pedig ellenzéki, akkor pedig az, hogy az illető támadja a kormányt, ahol éri, mindenbe belekapaszkodik. Holott egyik magatartás sem természetes, a mértékletesesség mindkét esetben elvárható lenne, a túlzások és ferdítések inkább azok, amelyek mára sajnos eléggé természetessé váltak. A józan gondolkodásunkat manapság teljesen elhomályosítja a csoportmentalitás, és nem vagyunk nyitottak más felfogású emberek gondolatai iránt.

2.Szakértelem megítélése

Ha valaki orvos, az még nem jelenti azt, hogy biztosan kompetens egészségügyi kérdésekben. Papp Lajos hiába jó szívsebész, nem sokkal többet ért a koleszterin kérdéshez mint az átlagember szemben azokkal, akik évek óta ezt kutatják. Ha valaki nem veszi figyelembe a különféle kutatási eredményeket (amelyek éppenséggel ellentmondásosak is lehetnek), akkor amit mond az értékét tekintve por és hamu, nem több. A szakértelem megítélését megint elhomályosítja az, hogy mennyire szimpatikus nekem az illető és mennyire tetszik az, amit mond. Holott ennek indifferensnek kellene lennie a számomra. A kultúránk válságát a valódi szakértelem megítélésének hiánya és a különféle szélhámosok, érdekemberek felbukkanása mutatja a legjobban. (Még a szakértők is azt gondolják, hogy az ő területük az nehéz, de nyugodtan beleugathatnak más jellegű kérdésekbe, „hiszen azokhoz mindenki ért". Hiányzik egymás munkájának a tisztelete.)

3.Ismertség

A jobban ismert személyiségekre („celebekre”) jobban odafigyelünk, erre a jelenségre a különféle médiumok már egy egész iparágat építettek fel. Holott egy ismert zongoraművész ugyanannyira ért a politikához mint bárki más, vagy amennyire egy Schobert Norbert a táplálkozási kérdésekhez. A különféle ismert személyiségek megszokták, hogy folyton a figyelem középpontjában vannak és leginkább akkor érzik jól magukat, hogyha sokan figyelnek rájuk. Holott mások figyelméért egyes országokban fizetned kell, ha mondjuk elmész egy pszichológushoz…. Van persze pozitív példa is arra, hogy egy-egy ismert és közelfogadottságnak örvendő személy mondandója általában fontos és érdemes rá mindig odafigyelni.

4.Koherencia

Ha egy szöveg koherens, logikus, áttekinthető, akkor hitelesebbnek tűnik. A gördülékeny stílus és a világos mondanivaló sokat jelent mindenképpen, de maga a nyelvezet, a szóhasználat is nagyon fontos lehet. Manapság rengeteg az információ, emiatt felületesek vagyunk és általában csak a könnyen emészthető közlések jutnak el hozzánk, amelyeken nem nagyon kell gondolkodni. Mindez azonban a demagógia hatásosságát is magyarázza.

Agyunk ugyanis kétféle üzemmódban működik: a gyors gondolkodás pontatlan és előítéleteken alapul, az elmélyültebb pontos munkához viszont a lassú gondolkodást használjuk, amelynek az ítélete megbízhatóbb. Mennél kevésbé támaszkodunk a lassú gondolkodásra, mennél inkább csak reagálunk átgondoltság helyett, annál több álhírt, városi legendát és egyéb hülyeséget fogunk terjeszteni.

5. Szenzációhajhászat

Mennél nagyobbat szól az adott hír, mennél jobban eltér attól amit megszoktunk, annál jobban oda fogunk rá figyelni. Holott éppen fordítva, annál nagyobb gyanakvással kellene az ilyeneket fogadnunk. Mintha unatkoznánk és várjuk hogy történjen valami, lehetőleg rossz, ami felett titokban kárörvendhetünk. A valós problémákkal, amelyek tényleg személyesen minket érintenek, addig se kell szembenéznünk, hanem tocsoghatunk a langyosban és szörnyülködhetünk mások sorsa felett („biztos megérdemlik”).

6. Vallás és dogmatizmus

Most egy kicsit beállok a vallást mostanában ekézők sorába, mivel e téren nagyon gyakori a nem hiteles kommunikáció. A hit és a hitel szavunk egy tőről fakad, jelentésük nagyon hasonló, inkább csak a használatuk terén van eltérés. A vallás a legáltalánosabb kérdésekről szól, és pont hogy nem érvényes rá az a mondás, hogy „ez nem élet-halál kérdése”. A közlés hitelessége emiatt nagyon fontos. Itt megjelenik az a faktor, hogy az általánosságok mögött, amiket az illető mond, milyen személyes konkrét példát képvisel. A nagy távolságot, ami az illető testbeszéde, hanglejtése valamint az elmondottak között van, nagyon hamar levesszük. Ha valaki nyilvánvaló módon a vallásba menekül, dogmák mögé bújik, azt mindjárt megérezzük, ha nem akarjuk becsapni magunkat. Az ateizmus sem más a legtöbb esetben mint a hiteltelenül (sőt röhejesen) képviselt vallásososságra adott reakció. (Amikor sokan „Istenről” esetleg „Istenkéről” beszélnek, az nem ritkán gyerekesen hangzik, hiszen egy feltételezett szuperintelligenciát próbálnak a saját kis korlátozott világuk alapján leírni.)

Ha a vallás azt állítja, hogy Isten mint a legfőbb létező a lét teljességét képviseli a számunkra, akkor nem állíthatja egyúttal, hogy csak egy út vezet hozzá, hiszen szinte bármilyen út oda kell hogy vezessen, ha nem körbe-körbe járunk. Emiatt az által használt szakkifejezések (beleértve még a „bűn” és a „megváltás” szavakat is), nem lehetnek mindenki számára általános érvényűek. Olyasmi, hogy „szakértőség” Isten kérdésében eléggé abszurdnak hangzik, olyan mintha azt állítanám, hogy az élet szakértője vagyok. Szakértő csak részterületen lehet bárki, az élet átfogó végső kérdéseiben ez szinte a lehetetlenséggel határos. A különféle vallásos dogmatizmusok zárt csoportokat hoznak létre (hiszen a dogmák csak egy szűk kör számára érthetőek), és itt megint visszajutunk a csoportmentalitáshoz, amely a józan értékítéleteket könnyen elhomályosíthatja.

7.A hit(el) nyitottságot jelent

Ha nem akarunk a kis világunkba begubózni és mindent gyanakvóan szemlélni, - amivel leginkább magunknak ártunk, - akkor nyitottan kell fogadni a minket érdeklő vagy érintő közléseket, nem kell egyből a mögöttes érdekeket keresni. Ugyanis az is lehet valaki érdeke, hogy az általa fontosnak tartott gondolatokat valamilyen módon eljuttassa másokhoz. Az egyéni érdek nem feltétlenül valamilyen gonosz dolog kell, hogy legyen.

A közlés általában nem lesz tökéletes, mindig a lényegi részét kell nézni és a szándékát annak, amit az illető mond, nem pedig fennakadni lényegtelen részeken és kötözködni minden apróságon. Az indulatoskodás nem segít, a pozitív érzelmek viszont sokkal inkább abban, hogy a különféle részigazságokból rakosgassuk ki azokat a mozaikkockákat, amelyek végül különféle értelmes képeket adhatnak ki a világunkról.

És ne jöjjön nekem senki az emberi természet változtathatatlan (állatias vagy paleolit) jellegével, hiszen rengeteg példa cáfolja nap mint nap ezt a cinikus felfogást.

Jelentős probléma, hogy akik egy terület kiváló szakértői, olyasmiről is kifejtik a véleményüket, amihez nem értenek. Az interdiszciplináris tudás általában hiányzik, ezért nem ritkán olyan állításokat tesznek, amelyek nem megalapozottak, t.képp az történik, hogy egyfajta érzelmi, ösztönös értékítéletek alapján merészkednek olyan területekre, amelyekről a tudásuk felszínes, mondhatni városi legendákon alapul.

Ilyen például az, hogy a fejletlen országokat a multi cégek tették tönkre, a környezetszennyezést ők okozzák. Ez nem így van, hiszen nálunk az előző rendszerben az állami vállalatok jóval nagyobb környezetszennyezést okoztak mint később a multik, és ezt nem csak a technológia különbsége okozza. A bürokrácia és a korrupció miatt az állami vagy éppen a nemzeti, haveri cégek bizonyos kiváltságokat élveznek és sokkal inkább büntetlenül szennyezhetik a környezetet mint a multik (L. a Mátrai Hőerőmű közelmúltbeli esete.) A kevésbé fejlett országok esetében a multik viszonylag modern technológiát hoznak és ugyan a tevékenységük vitatható, azért vannak ott, mert az adott országok szeretnének bevételhez jutni és saját erőből jelenleg még képtelenek erre. Egy multi általában érdekelt a nagyobb kontrollban, mert ha nem vigyáz a jó hírére, akkor tömegek bojkottálhatják és a konkurenciához pártolhatnak, állami monopóliumok esetében viszont erre nincs lehetőség. Egy vállalat mérete lehet számomra szimpatikusabb vagy kevésbé, de a környezetszennyezését távolról sem ez fogja meghatározni.

A „régen minden jobb volt” elv egyik példája, hogy Luxemburgi Zsigmond 50 évet uralkodott, és mennyivel hosszabb távra tervezhetett mint az a politikus, aki négy évenként szeretné újraválasztatni magát. A régi nagy királyok pár kivétellel nem sok jót tettek, leginkább csak háborúzgattak, esetleg néhány presztízsberuházásra voltak még képesek. A nép, az emberek sorsa nem különösebben érdekelte őket, a cél inkább a saját dicsőségük, nimbuszuk és hatalmuk növelése volt. Azok a diktátorok mint Castro, Kim-Ir-Szen vagy  a maiak közül Lukasenka, Putyin akiknek nincsenek versenytársaik, több kárt okoztak mint hasznot az adott társadalmakban, főként a négy évente választott demokratikus vezetőkkel összevetve.

A gond a környezetvédelmi problémákat illetően inkább az, hogy a politikai elit nagy része az idősebb generációból származik, 50-60 éven felüliek és már nem nagyon érdekli őket (amellett, hogy a gondolkodásuk egyébként is merevebb), hogy mi lesz 20 vagy 30 év múlva. Valójában ez állhat az „OK boomer.” – sokat idézett (lesajnáló, de tartalmilag ki nem fejtett mondat mögött.) A politika általában mindenhol törzsi szerveződésű és az egykori „vének tanácsára” emlékeztet, az új generációk érdekei nem jelennek meg benne, ami nem csak a környezetvédelem, hanem olyan más hosszú távú problémák mint demográfia vagy a nyugdíj esetében ugyanígy érvényes lehet.

Harmadik példa a mezőgazdaság helyzete: általában olyanok követelik a természetbarát gazdálkodást, akik maguk sosem gazdálkodtak. Sok élelmet is termeljünk, olcsó is legyen, védjük a talajt és vegyszermentesen, de persze semmiképp sem génkezelt növényekkel – mindez így együtt jelenleg teljesen irreális, az álmodozás kategóriája. Fokozatosan közelíthetünk ehhez az ideálhoz ez igaz, és kell is közelíteni, de ez még nagyon sok munka. (Pl. szántás nélküli talajművelés általában úgy lehetséges, hogy a közellenségnek mondott glifozát tartalmú gyomirtót használjuk.) Most sem ritka, hogy a mezőgazdaság borotvaélen táncol és ez csak egyre rosszabb lesz: az élelmiszerhiány újabb és újabb migrációs hullámokat indíthat el. Nem mindenki képes megfizetni a drágább élelmiszert, a drágulás miatt lázadások, forrongások törtek ki már nem egy esetben.

Először is körül kell nézni: elsőként oda kell eljutni, hogy ne dobjunk ki annyi élelmiszert, ezután a szupermarketeket kell kötelezni ugyanerre (van ahol már sikerült), a harmadik a gazdálkodók szintje, náluk se maradjon termény a földön, hanem értékesítsék valamilyen módon, a maradványokat komposztálják vagy forgassák vissza a talajba, mindezzel már 30%-t is nyerhetünk a mai szinthez képest.

Tiszta demagógia, amit az MTVA dokumentumfilmje is folytat a szántás nélküli talajművelésről, elhallgatva azt a tényt, hogy az emberek sok ezer éve szántanak, de a mai (átlagos) gazdálkodó sem azért forgatja a talajt, szórja a műtrágyát és a vegyszereket, mert mennél több pénzt akar kidobni az ablakon. (Sőt még nem is hozamot maximalizál, ez nálunk sokkal inkább a Kádár-rendszer jellemzője volt, az akkori mezőgazdaságunk jóval környezetszennyezőbb volt a mainál.) Nem véletlen, hogy az ökológiai gazdálkodás még a legfejlettebb országokban sem emelkedett sehol 15% fölé, bár az aránya remélhetően folyamatosan nőni fog. (A fő korlátozó tényező a mezőgazdaságban nem is annyira a talaj mint a víz, másodsorban a túl alacsony, esetleg túl magas hőmérséklet.)

Sokan nem tudják, hogy a mezőgazdaságban használt vegyszerek olyanok, hogy a természetbe jutva többnyire elég hamar elbomlanak (mint a szerves anyagok általában). Náluk nagyságrendileg mérgezőbb kemikáliák manapság a füst, alkohol, túlzott szénhidrátfogyasztás, indokolatlan gyógyszerhasználat (és drogok), egyes háztartási tisztítószerek. Ezektől a vegyi anyagoktól azért nem félünk annyira, mert láthatóak – így működik az emberi elme, mindig attól a veszélytől félünk jobban, amit nem látunk.

A fő gond nem is az, hogy az ipari forradalom mindent tönkretesz, hanem az, hogy a fejlett technológiát paleolit aggyal használjuk. A paleolit ember vadászatára emlékeztet az, amikor Black Friday idején tömegek rohanják meg a bevásárlóközpontokat. A paleolit ember volt az, aki nem tervezhetett hosszú távra, mert sosem tudta, hogy mi lesz holnap, ez áll a mai ember mohósága mögött is. A földművelő már tudott tervezni és rákényszerült a takarékosságra, de a hagyományos értelemben vett földművelés csak egy pár ezer éves epizód volt a mai emberiség történelmében.

Az arisztokrácia szolgáltatta először a státuszfogyasztás káros mintáit, amelyet ma sokan követnek: nagy ház, nagy hintó (azaz autó), csili-vili cuccok nagy bősége, szolgák hada (azaz gépek, kütyük), mindig is őket irigyelte és utánozta mindenki. A mai problémáink nagy része éppen hogy a múltbeli tömegember felfogásának öröksége (a nagy tanítómesterek hiába mutatták meg az utat, hogy lehet mindezen túllépni). Ettől függetlenül sok minden, amit már elavultnak tartottunk még visszatérhet, mint például a vályogház vagy a kosárfonás, hiszen sokkal inkább környezetbarát és energiatakarékosabb is mint a mai anyagok használata.

A kapitalizmus régi modelljei valóban hibásak, mert rosszul becsülték fel az externáliákat, annak ellenére, hogy ezek egy része kiküszöbölhető vagy korlátok között tartható (nehézfémek, vegyi anyagok). Valójában egy anyag létezik, amire a fosszilis energia alapú gazdaságok esetében az ilyesmi nem járható út e: gyakorlatilag a CO2 az egyetlen, amely nem bomlik el és a termelődése sem korlátozható, ha elégetünk valamit. Ennek az egy gáznak a folyamatos termelése visszafordíthatatlan felmelegedést, éghajlatváltozást okozhat, ami több milliárd ember számára a bolygót fokozatosan lakhatatlanná teszi. A legnagyobb ellenségünk tehát jelenleg a CO2, és a technológiai fejlődés tehetetlenségi nyomatéka túl nagy: úgy járhatunk, mint a Titanic, hiába észlelték a jéghegyet, nem voltak már képesek kikerülni.

A visszavágyott régi világ ezzel szemben leginkább az erőszak, a szenvedések és a kilátástalanság világa, ez volt jellemző az emberiség legnagyobb részének sorsára évezredeken át – a giccses nosztalgiázás nem hajlandó mindezzel szembe nézni. Fejlett technika és paleolit agy – ez a párosítás jelenleg halálos. Az egyetlen remény, hogy mivel az emberi agy igen plasztikus és a képességei jól alakíthatóak, a közoktatás szintjének emelése talán segíthet rajtunk, ez a fő esélyünk. Az érzelmi alapú ítélkezés, a különféle városi legendák gyártása és terjesztése viszont egyáltalán nem segíti elő ezt a folyamatot.

A magyar társadalom egyik gyenge pontja az, hogy nem nagyon vannak nálunk pozitív mintái az önmagunkért való kiállásnak, a konfliktusok aktív felvállalásának. E téren szerintem jelentősek a hiányosságaink. Nyilván ez nem csak ránk jellemző, hanem az európai országok jó részére, de például egy holland keményebben, határozottabban és nyíltabban felvállalja a véleményét, vagy például a csehekről is azt mondták, hogy a betelepedő multi cégek alkalmazottjaiként sem fogadtak el annyira szó nélkül mindent, mint ahogyan a magyarok tették. Mondhatni, velünk nem kellett annyira kesztyűs kézzel bánni.

Nyilván történelmi, kulturális okokra vezethető vissza mindez, hiszen a jobbágy nem nyithatta ki a száját büntetlenül, a kevésbé polgárosodott területeken nem nagyon terjedtek el az olyan viselkedésminták, hogyan lehet saját magunkért kulturáltan és határozottan kiállnunk. A szocialistának/kommunistának nevezett rendszerek antidemokratikus és félfeudális viszonyai ezt a helyzetet tovább konzerválták.

Így jutottunk el oda, hogy Európa keleti felén, ahol az emberek többségéből hiányzik az egészséges mértékű agresszivitás (amit asszertív viselkedésnek is neveznek), és nem hisznek abban, hogy egymással összefogva képesek az érdekeikért hatékonyan kiállni ott az állam, a politikai vezetés vállalta át tőlük ezt a szerepet. Az oroszoknál, lengyeleknél és nálunk is – ezt most mindenféle minősítés és kritikai él nélkül kell érteni,- az állampolgárokért harcosan kiálló, szimbolikusan „őket megvédő” és fölöttük valamennyire atyáskodó vezetők, kormányok kerültek tartósan hatalomra. Egyszerűen ilyen vezetők iránt volt a legnagyobb társadalmi igény. Az egészséges szintű agresszió hiánya pedig nem valami elvont fejtegetés akar lenni, hanem számomra és sokunk számára mindennapos tapasztalat is.

A sporthasonlatok nagyon szemléletesek egyrészt mert a sport kicsiben lemodellezi az egész társadalmat, másrészt a teljesítmények vagy azok hiánya mindenki számára nyilvánvaló. A magyar focisták keménységben, fizikai állóképességben köztudottan nem veszik fel a versenyt az európai középmezőnnyel sem, és a párharcokban rendre alulmaradnak. Idegen pályán általában félnek az ellenféltől és hajlamosak hamar bepánikolni. Azok a játékosok, akik napjaink gladiátorjátékában nem képesek felvenni a tempót, a kevésbé tiszta játékban jobban bíznak és különféle kis alattomos szabálytalanságokat követnek el. (Nem csak nálunk, sokfelé máshol is, de nem mindenhol egyformán jellemző ez: például az olaszokra igen, a spanyolokra vagy angolokra kevésbé.)

A sporthoz ilyen vonatkozásban hasonló tapasztalatokat szerezhetünk a munkahelyeken is, ahol sajnos eléggé kevesen vannak olyanok, akik nyíltan felvállalják a konfliktusokat másokkal (és persze megvan az ehhez szükséges felkészültségük és tájékozottságuk is). A legtöbben nem egyenes módon, hanem mások háta mögött panaszkodnak vagy próbálják kerülő úton eljuttatni a kritikát azokhoz, akikkel problémájuk van. (Az illető sejtheti ugyan a másik viselkedéséből, hogy mi lehet most vele a gáz, azt viszont nem, hogy a másiknak mi fáj a legjobban és hogy mennyire.) Vannak ugyan kivételek is szerencsére, de az sokkal gyakoribb, hogy az elkerülhetetlenül felbukkanó konfliktusokat sokan egyből presztízscsataként fogják fel, személyesnek veszik. Ahelyett, hogy igyekeznének tanulni a problémából és egy másfajta nézőpontból, gyakori reakció, amikor barát-ellenség viszonylatban fogják fel a dolgot, és igyekeznek az illetőt a háta mögött jól besározni. Védekeznek és kifogásokat keresnek, mert egyszerűen ezt szokták meg és nem nagyon vannak pozitív minták előttük.

Ennek következtében a dolgozók többsége magában morog és ha kezd besokallni, akkor inkább lelép a munkahelyről, de a saját kis egyéni szabadságáért nem nagyon küzd (tisztelet a kivételnek). A nagy fluktuáció oka ma már nem annyira a fizetés, hanem a munkahelyi klíma, amelyet leginkább a főnök-beosztott viszonyok határoznak meg. A dolgozók a számukra kellemetlen történéseket inkább magukba fojtják, az önkényeskedést és nagyképűséget zokszó nélkül eltűrik – egy darabig persze. Ahol megfordultam a legtöbb cégnél egy-két üdítő kivétel volt csak ez alól, aki „tökösen” viselkedett, mégis kulturált módon.

A legtöbb családban is probléma van e téren: l. például „Anyuka ne szóljon bele!” – a konfliktusok ésszerű rendezésének hiánya a családon belüli együttműködést is gátolja. Pedig ahol emberek élnek egymás közelében, ott eltérő felfogások és részben eltérő érdekek vannak, a konfliktusok és időnkénti veszekedések elkerülhetetlenek. Nem egy tökéletes világban élünk, nem mindig tudjuk megfelelően kifejezni magunkat, néha elkerülhetetlenül igazságtalanok vagyunk vagy túllövünk a célon, de mindezeknek néha még bele kell férnie, nem szabad sem túlságosan türelmetlennek lennünk, sem a másikkal szemben haragot őriznünk, akár családról, akár munkahelyről van szó.

Van ennek egy olyan vonatkozása is, hogyha nincs bennünk asszertivitás, egészséges aktivitás, hanem mindig a biztosra megyünk és védekező alapállásúak vagyunk, az erősen a vállalkozó kedv rovására fog menni. Ez pedig kimutatható, hogy vállalkozások terén rosszul állunk, felmérések szerint az EU-ban az egyik legkevésbé vállalkozó kedvű nemzet vagyunk. Az erős magyar középvállalatok hiánya nem új jelenség, de továbbra is megoldatlan probléma. Ezen a téren még a lengyelek is leköröznek bennünket, főként ha leszámítjuk azokat a cégeinket, amelyek képesek a maguk lábán megélni EU pénzek és állami összeköttetések nélkül.

Hogyha mindennek kulturális oka van, és az idősebbek azt szokták meg, hogy a véleményüket nem mondhatják el nyíltan, a mai középgeneráció pedig a gulyáskommunizmus atyáskodó légkörében nőtt fel, akkor abban lehet bízni, hogy a húszas- harmincas éveinkben járó fiatalabbak agresszívabban és határozottabban kiállnak az érdekeikért. Nekem valóban úgy tűnik, hogy náluk már van előrelépés e téren, a városokban legalábbis. Például ők mintha már többségükben nem annyira pártszimpátia alapján döntenének, hanem alapevően apolitikus beállítottságúak és inkább az egyes kormányok konkrét intézkedéseit nézik, amikor kimennek tüntetni, a saját érdekeikért. Emellett a munkahelyeken is a fiatalok között találkoztam olyanokkal, akikben megvolt ez a fajta gátlástalanság akár jó, akár nem ennyire jó értelemben véve, mondhatni nem voltak szívbajosak, hanem egyből felemelték a hangjukat.

Igaz viszont az is, hogy a dinamikusabb fiatalok nagyobb része inkább külföldre megy, mintsem hogy a magyar cégeknek az egyéni teljesítményeket gyakran háttérbe szorító, kispályás viszonyai között próbáljon előre jutni. Remélem, hogy visszajönnek majd az ottani tapasztalatokkal, hogy megújítsák a magyar céges kultúrát. Ami egyébként így is szemmel láthatóan fejlődik, leginkább az itt jelenlevő multiknak köszönhetően: a modern cégeknél már nem az a cél, hogy a „felelőst” megszégyenítsék, sokkal inkább a hibák okait akarják kiküszöbölni, a személyes státusznál fontosabb a hatékony problémamegoldás. A kultúrájuk alapvetően demokratikusabb és a hierarchia egy kicsit kevésbé fontos mint a „hagyományos” kultúrájú vállalatoknál. Csak sajnálni lehet, hogy a legtöbb mai politikusnak hiányzik az ez irányú, modern céges tapasztalata, és nem akarja elsajátítani mindazt, amit az e téren kifinomultabb nyugati vállalati kultúrából érdemes lenne megtanulni. (Akármilyen ellenszenvesek lehetnek a multi cégek sokaknak, vannak bizonyos pozitívumaik, amit el kell ismerni és meg kell tőlük tanulni.)

Vannak viszont sokan, akik inkább elbújnak mások háta mögé és egy csoporttól várják azt, hogy megadja számukra a hiányzó önbizalmat, agressziójukat is leginkább egy csoport nevében fejezik ki – nem ritkán igen indulatos módon, amit nem neveznék egészséges akaratnyilvánításnak. Ez számomra azért visszás, mert minden csoport csak bizonyos célok érdekében létezik, a tagok nem várhatják el tőle, hogy életük összes problémáját meg fogja helyettük oldani. Nagymértékű passzivitást, bátortalanságot sugall nekem az ilyen magatartás, az ilyen esetek a csoporthoz tartozásnak nem a pozitív oldalait mutatják meg. A csoport iránti lojalitás egyéni kifejezése általában hangos szokott lenni, emellett durva és agresszív – bár ebből nem következik, hogy mintaadó is kell, hogy legyen.

Ha viszont nem szavakról van szó, hanem inkább tettekről, akkor szerintem egyértelműen a tutyi-mutyi oldalon vagyunk. Például erős tömegtüntetések gyakrabban előfordulnak a környező országokban, és egy taxisblokád vagy a 2006 forró ősze csak nálunk volt „nagy kaland”, sok felé máshol az ilyen események eléggé átlagosnak mondhatóak. Nem olyan nagy baj persze, hogy a tüntetők nálunk többnyire nem szoktak randalírozni, sőt. Viszont a konfliktusokat nem lehet elmismásolni sem társadalmi, sem egyéni szinten. Létezik egészséges mértékű agresszió, és az akaratunkat kulturált módon is lehet képviselni, ez is tanulható, elsajátítható, még ha nem is mindenki számára egyformán könnyű.

Az amerikai Deneen Utálom a liberalizmust A liberalizmus kudarca c. könyve alighanem egy profi marketingmunka, tele napjaink olyan közhelyeivel, amilyeneket az átlagos, felületes ismeretekre vágyó olvasók közül sokan szeretnének hallani. Lehetne bőven kritizálni a szerző igencsak felületes történelmi és társadalmi ismereteit, de sokkal inkább arról érdemes beszélni, hogy mi különbözteti meg a liberalizmusnak az ösztönös idegenkedéseken alapuló démonizálását a megalapozott kritikáktól.

Az nyilvánvaló és közismert, hogy a liberalizmus a modernitás részeként egyrészt sok pozitív és ma már természetesnek tartott lehetőséget hozott az életünkbe (pl. a munkavállalás szabadsága, vállalkozás szabadsága, vallásgyakorlás és nem-gyakorlás szabadsága stb.), másrészt teljesen érthető módon zsigeri elutasító reakciókat vált ki a hagyományt és a helyi közösségeket féltőktől.

Azzal se mondok újat, hogy a liberalizmus önmagában csak egy lehet a közéletünket szabályzó gazdasági vagy politikai elvek között. Mivel a szabad verseny általában azokat segítik, akik helyzeti előnyben vannak a másikkal szemben, a fellépő igazságtalanságok és társadalmi hátrányok kezelésére a szocializmus, a patriotizmus, hagyományápolás, konzervativizmus, a környezetvédelem stb. elveinek alkalmazására legalább ennyire szükség van.

Hogyha a liberalizmust a teljes szabadelvűséggel, az egyéni szintű szabadság fetisizálásával azonosítjuk, akkor a valódi gyenge pontjait nem is annyira a társadalom szintjén (hiszen az ilyen jellegű félelmek többnyire megalapozatlanok vagy eltúlzottak), sokkal inkább az egyén, az állampolgár szintjén fogjuk megtalálni. A szabadság ugyanis nagyon csalóka fogalom, és ha gyakorlatilag korlátlanul meg akarom valósítani az életemben és ez számomra netán lehetséges is, annak bizony ára van. Arról érdemes szerintem leginkább beszélni, hogy a teljesen korlátlan szabadsággal mi mindent veszíthetünk el.

Ha korlátlan szabadságra vágyom, akkor könnyen behódolok a legkisebb vágyaimnak is, nem leszek kitartó. A szabadságomat erősen korlátozza, ha például reggelenként el kell mennem futni, amikor nincs kedvem hozzá, de e nélkül soha nem fogom megtudni, hogy mire lennék képes, egészségem vagy esetleg a sportkarrierem látja a kárát. A csoporthoz való alkalmazkodás is mindig a szabadságom egy részének feladását követeli meg: akár vasárnapi istentiszteletről van szó, akár egy csoportos akcióról, pl. egy terület megtisztításától a szeméttől, gyakorta valamilyen kellemesebb programot kell beáldoznom. Ha valódi önmegvalósításra törekszem és nem csak kellemesen leélni az életemet, hanem igazi hozadékokkal, eredményekkel, akkor az nyilvánvalóan számos lemondást fog követelni tőlem.

A szabadságunk egyik legnagyobb feláldozása a gyermeknevelés és a családi élet, de olyan egyedi élményeket hoz és annyira mély kötődéseket, amelyekhez másként nem lehet eljutni. Úgy tűnik, mintha papolnék, de nem valamiféle „földöntúli jutalomról”, hanem nagyon egyszerű dologról van szó: a mély kapcsolatok hiánya esetén lehetek bár szabad, de az életem teljesen hideg és nagy eséllyel magányos lesz (az én saját hibámból, nem a körülmények balszerencsés alakulása folytán).

Az ember igényli a különféle közösségeket és úgy vagyunk felépítve, hogy a pozitív kapcsolatok hiányában is ürességérzet fog el minket: nem véletlen, hogy azokban a társadalmakban, ahol nagy a jólét ugyan, de nehezebb mély kapcsolatokat kötni, vagy pedig az emberek teljesen gyökértelenek jellemzőbb a depresszió, illetve annak nem klinikai értelmű, enyhe fajtája, egyfajta folytonos lehangoltság és céltalanság érzése. Pozitív és tartalmas kapcsolatok hiányában mindig valamiféle pótszert keresünk, amelyek többnyire valamilyen tudatmódosító szerek, és így válhat a teljes függetlenségre törekvő ember egy idő után függővé. Szinte törvényszerű, hogy a szabadságunk hajszolása folytán bizonyos dolgoktól függővé válunk.

Az is közismert, hogy a vágyaink kielégíthetetlenek, sosem érezzük magunkat eléggé szabadnak. A múlt században a hippik, „Woodstock nemzedéke” volt talán az első, amely megpróbálta a szabadságát teljesen kiélni, ami látványos és tragikus kudarcokkal zárult.

A szabadságot nem annyira előfeltételként, sokkal inkább valamiféle (előre nem garantálható) jutalomként, megelégedettségként kellene tudnunk megélni. A gyereknevelés egyértelműen ilyen, a lelkiismeretesen, adottságainknak megfelelően elvégzett feladatok is ilyenek, mivel az elégedettségérzet megszabadít a vágyainktól, igazi szabadságot ad. Virtuális, felületes kapcsolatok nem adhatják meg ezt az élményt. Aki családi életet él és gyerekeket nevel, nagy valószínűséggel nem lesz magányos később, a szociális kapcsolatai tartalmasabbá és hosszabbá is tehetik az életét. Van persze sok más lehetőség is a határozott elköteleződésre és felelősségvállalásra, szabadságunk egy részének feláldozására. A lényeg mindig POZITÍV ÉS VONZÓ MINTÁK FELMUTATÁSA a túlzásba vitt liberalizmus és szabadosság alternatívájaként.

Amikor politikai oldalon feljön a liberalizmus emlegetése, az teljesen más, egy olyan félelemre épít, hogy jön a nagy csúnya globalizáció és felfalja a kis világunkat, de ilyesmi nyilvánvalóan nem következik be. Ilyen teljesen egyirányú folyamatok nincsenek, sőt az még az olyan „globalistának” mondott szervezetek mint az Európai Unió is támogatja a hagyományőrzést és a helyi kisvállalatokat. A liberalizmus politikai célú démonizálása és az illiberalizmus hirdetése nem más mint hatalmi technika, ürügy a hatalom centralizálására.

Ilyen, negatív értelmű példa Orbán Balázs legutóbbi cikke: a hatalomcentralizálást védő írásáról nem tudom eldönteni, hogy saját magát akarja becsapni vagy pedig csupán (finoman szólva) hitvallás a NER irányába. Az érvelési módja a kommunisták stílusát idézi: az alkotmányosság állampolgári védelme afféle „burzsoá csökevény”, „nem olyan időket élünk, elvtárs”, ez régen persze így volt, de mára már meghaladta „a dolgozó nép hatalma”. Holott ő is írja, hogy az állampolgárral szemben túlzott hatalmat centralizáló államok mennyire veszélyesek. Valójában egyetlen komolyan vehető érvet nem tud felhozni arra, amikor az alkotmánynak védenie kell az államot a saját polgárával szemben.

A világgazdasági válságból való kizsákmányolást az olyan nemzetközi szervezetek mint az EU aktívan segítették (kivéve talán Görögország esetét, amely becsapta őket azzal, hogy a gazdaságát Euro-kompatibilisnek állította be). A teljes véleményszabadságot és a cenzúramentességet ő se gondolhatja komolyan: akik megtűrik körükben a bujtogatást és erőszakos fellépést az olyan fórumoknak nem szabad helyet adni (még ha történetesen kevesebb közöttük a mostani érában a baloldali mint a szélsőjobbos, akkor sem), mert senki nem akarja, hogy az ő lelkén száradjon az, ha rémhírterjesztés miatt pár embert egyesek megtámadnának. A médiafelügyelet, amit ő emleget az egy vicc, a vélemények ütköztetésének elkerülésére kínosan ügyelnek, és még sorolhatnám, szépen megfogalmazott, cinikus bla-bla az egész, kötelező házi feladat letudásának látszik, de nem veszi teljesen komolyan a vitapartnerét.

Lényegében arról van szó, hogy az alkotmányt nem garanciák nyújtására használná az államhatalom, hanem sokkal inkább a kormányhoz irányvonalához képest másféle felfogásúak megrendszabályozásának újabb jogi eszközeként. Ja, ilyen a hatalom természete, sosem érzi magát biztonságban, mindig újabb és újabb eszközöket vet be a hatalomkoncentráló egoizmus, amennyiben nincsenek hathatós korlátai.

Ez tehát egy teljesen hibás mintára példa az egyéni és a közösségi szabadság szembeállításával, ahol az egyéni szabadságnak egészen minimális teret akar hagyni. Így valósítja meg már nem egyéni, hanem nemzeti szinten az általa elítélt liberalizmust („senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk”), és ha sok állam így játszik, akkor Európa hamarosan visszajut pontosan abba a helyzetbe, ahol I. világháború előtt volt.

Fel kell ismerni, hogy posztmodern társadalomban élünk, ahol a modernség és a hagyomány kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást, az ideológiai harcot be kell szüntetni, ebben mindkét oldal hibás. Azok a tulajdonságok, amiket hibáztatunk és okolunk a mai viselkedésért már a mohóság és fogyasztói mentalitás már a paleolit társadalomban megvoltak, az arisztokrácia pedig általában rossz példát képviselt a társadalom felé. A nagy tanítók és bölcsek már pontosan leírták azokat az utakat, amelyek révén felülkerekedhetünk az ilyen beidegződéseinken, amelyek egyik vetületére példa, amikor túltoljuk a liberalizmust.

Az X-generáció a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek végéig született nemzedék. Nálunk ekkor már megszűnt a terror, a rendszer enyhült és eljött a „gulyáskommunizmus” ideje. A gyerekek az érzékeny antennáikkal azt vették le, hogy a világ, ahova születtek nem lehet annyira rossz, mert sok hülyeséget beszélnek ugyan a felnőttek, de láthatóan egyre jobban élünk. A szavak és a tettek, az elmélet és a gyakorlat között nagy távolság van, de majd csak közeledik a kettő, a társadalom nem lehet menthetetlenül rossz. Az általános közvélekedés az volt, hogy ha megadod, ami az (orosz) császáré, akkor békén fog hagyni téged és boldogulhatsz.

Ez volt az a nemzedék, akiknek a szülei nem beszéltek, mert nem beszélhettek az átélt traumákról: kiket mikor vittek el, hogyan aláztak meg vagy fosztották meg a vagyonától. A legtöbb családban vagy rokonságban éltek még sokan a háború és diktatúra áldozatai közül, de ez abszolút tabutéma volt. Az X-generációsok úgy hitték, hogy a történelem csupán egy rossz álom, amiből feléledtünk, és a múlt terheit könnyedén lerázhatjuk magunkról.

Az X-generációsoknak még voltak szép számmal olyan tanáraik, akik hittek a munkájukban és hittek a tudásban. Fellépésükkel, pozitív testbeszédükkel is azt sugározták, hogy a tudás hatalom (nem pedig az információ másokról). A X-esek hittek az előző és a következő generációknál is jobban hittek az egyéni teljesítményekben, abban hogy minden az egyéni képességeik fejlesztésén múlik.

Az X-eseknek már általában volt gyerekszobájuk, még akkor is, ha általában osztozni kellett rajta a tesóval, tesókkal. Ha közülük sokan panelpatkányok voltak is, mégis távol laktak a nagyszüleiktől, az ő általában falusi világától. Vagy legalább egy külön nagy házban falun. Már nem voltak befogva egy paraszti kultúra mindennapos munkamegosztásába, többet szórakozhattak, tanulhattak és művelődhettek. Viszont illúzióik tovább megmaradtak, csak később tapasztalták meg az élet kemény oldalát.

Gyerekkorukban még nem volt számítógép és a TV-ben is csak egy-két csatorna létezett, sokat játszottak falun, a természetben.

Sokan voltak köztük kulcsos gyerekek, a szüleik rengeteget dolgoztak a második gazdaságban, ami nem ritkán a családi élet rovására ment, sokak szülei elváltak vagy elhidegültek egymástól. Ők már nem hittek abban, hogy a kemény napi robot annyira megéri, de a házasság intézményében sem annyira. Több köztük az egyedülálló vagy élettársi kapcsolatban élő.

Nem ittak már annyit mint a szüleik, nem permeteztek kiskertekben vagy a fóliasátrakban veszélyes vegyszerekkel, nem szívták a gyárkémények füstjét sem és igyekeznek lehetőleg egészségesebben táplálkozni. Őket nem annyira testi mint pszichoszomatikus betegségek fenyegetik. Munkahelyeik nem annyira fizikailag megterhelőek mint szellemileg: az előző generációk nem féltek annyira, hogy elbocsájtják őket, nekik viszont naponta teljesíteniük, bizonyítaniuk kell. A mai munkahelyek keményebbek, az elvárások általában magasabbak, gyakoribbak a stresszes szituációk és a vállalkozói lét is könyörtelenebb (illetve az volt a legutóbbi évekig).

Ők nagyon kevés kedvezményben részesültek az államtól: nem nagyon volt már szolgálati lakás, korkedvezményes nyugdíj, lenyúlható vagy „elprivatizálható” állami javak, kárpótlási jegy, olcsón megvásárolható bérlakás, de támogatott banki hitelek se nagyon. Ők a D-hitelek generiációja: a fél magyar társadalom őket szidta, miközben úgy „mentették meg” őket hosszas huzavona után, hogy sokak addigra kénytelenek voltak már a lakásukat feladni. Ők azok, akik kiesnek a családtámogatások nagy részéből is (CSOK, babaváró hitel, stb.) az életkoruk miatt.

A nemzedék középosztálya többnyire felsőfokú végzettségű, hittek benne, hogy tanulni érdemes, a megtanultakkal jól boldogulnak majd a munkaerő piacon. Túlságosan elhitték, hogy a főiskolákon és egyetemeken olyan alapokat kapnak, amire építve később sikeresek lehetnek. Nagyon kevesen vannak közöttük, aki később nem csalódtak ebben.

Sokan közülük fiatal korukban olyan állást kaptak a ’90-es években és az ezredforduló után, amiről a szüleik még nem is álmodhattak, vezetői pozíciókat és nagyobb önállósággal járó munkaköröket. Egy napon arra ébredtek, hogy habár komoly lehetőségeket kaptak, de ugyanolyan keményen gályáznak mint a szüleik annak idején. Munkájukat viszonylag jól megfizetik ugyan, de megbecsülést nem remélhettek.  Arra kellett, hogy rájöjjenek, hogy a rendszer csupán megrágja őket és kiköpi. Munkájuk szellemileg lassan leamortizálja őket, kiégnek.

Az X-esek a digitális bevándorlók: nagy részük megbarátkozott a számítógéppel, viszont míg fiatal korukban ők mosolyogtak azon, hogy az idősebb titkárnők mennyire félnek a „computertől”, ma már a fiatalak nézik le őket amiatt, mert hozzájuk képest milyen lassúak és nem tanulják meg öt perc alatt a legújabb okos telefon kezelését.

2007 után a nagy lehetőségek bezárultak számukra a karrierépítésre és a vagyongyűjtésre: a generáció elejének valamivel több ideje volt a megszedni magát, de ők nehezebben is alkalmazkodtak a változásokhoz. A generáció tagjai, ha nem állami alkalmazásban állnak, akkor általában időnként munkahelyváltozásra kényszerülnek, de a pályaelhagyás sem ritka. A válság után már a kapcsolati tőke számított jobban, viszont a kapcsolatépítés ennek a generációnak nem annyira az erőssége: a könnyű pénzekhez a NER kegyeltjei és holdudvara jutnak, őket pedig a fiatalabb nemzedék is könyörtelenül kigolyózza.

Az X-esek alapvetően nem politikus beállítottságúak és ritkán jutnak tényleges hatalomhoz. Ők már nem tartották fontosnak, hogy ellessék az előző generációtól a hatalmi technikákat. Orbán Viktor inkább az előző nemzedékhez tartozik, Gyurcsány, Matolcsy, Kövér, Áder pedig egyértelműen. A generáció nagy részét a politika átugrotta, mert túlságosan szép lelkek voltak hozzá, a generáció végén születetteket mint Vona Gábor kicsinálta vagy pedig a talpnyaló szerepét osztotta rájuk (Rogán, Szijjártó).

Ez a generáció már nem tudott annyi vagyont gyűjteni mint az előző (világméretekben sem, nem csak nálunk) és főleg akik idegileg, szellemileg jobban leamortizáltak kénytelenek részben a szüleik által gyűjtött vagyonra vagy a szüleik segítségére támaszkodni. Nem elég gátlástalanok és rámenősek, az agresszivitás nem annyira az erősségük, ezért a munkahelyükön könnyen a partvonalra szorítják őket olyanok, akik jobban megtanulták magukat eladni és menedzselni valamint kapcsolatokat építeni.

Sokan vannak közülük, akik kipróbálták magukat külföldön és dolgoztak kinn néhány évet, de általában visszajöttek. Bár alapvetően nyitottak, mégis többségükben nehezebben alkalmazkodnak más országok szokásaihoz és követelményeihez.

Nagyon sokféle dologban képesek hinni. Az ezredforduló körül divatba jött ezotéria többségüket nem hagyta hidegen, de egyes politikai mozgalmak is könnyen beszippantották és maguk mögé állították őket. Mivel hisznek benne, hogy a közélettel, politikával érdemes foglalkozni, de kissé naivak és nem mindig elég gyakorlatiasak, emiatt néha eltűrik, hogy a politikusok az orruknál fogva vezessék őket. A politizálás lehet számukra afféle pótcselekvés, szalmaszál amibe kapaszkodnak,főként ha az életük nem elég sikeres. Nem cinikusak se nem nihilisták, viszont képesek (voltak) túlságosan sokáig hinni a politikusok zagyvaságaiban, pártszimpátiáktól teljesen függetlenül.

Az X-esek egy része a vallásban keres menedéket és próbálnak a vallásos közösség életében jobban részt venni. Sokan fontosnak tartják a folytonos önvizsgálatot és a szellemi-lelki fejlődést, kicsit befelé fordulóbbak és bizonytalanabbak mint a náluk idősebb generációk, de velük általában jobban megértik magukat és kevésbé érzik magukat generációs gettóban mint a digitális világon felnőtt fiatalabbakkal szemben.

Én legalábbis ilyennek látom ezt a nemzedéket, érdemes mindenképpen beszélgetni róla, hogy milyen.