Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.) Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás. A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szinten egy oka lehet annak, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.

Az IQ szintet többé-kevésbé genetikailag meghatározottnak tartják, bár a gyerekkori táplálkozás, a családi környezet és az oktatás is egyértelműen befolyásolják. Vannak viták abban a szakértők között is, milyen módon mérhető és pontosan mit foglalhat magába, viszont körvonalazható egyfajta átlagos intelligenciaszint, ami jelzést ad arra is, hogy ha valaki jó egy adott területen például matematikában, akkor nagy valószínűséggel az átlagosnál tehetségesebbnek fog bizonyulni más tantárgyakban, egyes sportokban, sőt zenészként is. (Bár nyilván nem minden területen fogja tudni a képességeit egyformán kibontakoztatni.) Az IQ nem nagyon növelhető, legfeljebb csak minimális mértékben, az agyi sajátosságaink miatt (például az ún. „munkamemória” mérete, amivel dolgozni képes az agyunk igen különböző mértékű lehet), tehát hiába szerez valaki akárhány diplomát, attól nem lesz okosabb. (Az IQ tesztekben sem tud javulni egy adott szint fölé.)

Rontani azonban lehet rajta, a különféle agyi képességeink gyengülhetnek, sőt a tapasztalatok szerint ez valóban meg is történik. Vulgárisan a kérdés úgy szól, hogy mitől hülyülünk vagy kik hülyítenek minket?

Hülyül az emberiség?

A pár ezer évvel ezelőtt élt emberek IQ-ja nagyobb lehetett a mainál, az átlagos agytérfogat legalábbis csökkenő tendenciát mutat a történelem során, de igazából elég nehéz összehasonlításokat tenni a régebbi korok emberével. Az utóbbi bő egy évszázadot tekintve az IQ tesztek eredményei szinte folyamatos javulást mutattak, ami azonban főleg annak tudható be, hogy az elvont gondolkodásra való képességünk (nem pedig az ún. józanész), vagyis a gondolkodásunk egy speciális területe az, ahol fejlődés volt tapasztalható. Egészen a legutóbbi időkig igaz ez, mert mostanában már az IQ általános csökkenését mérik a kutatók. (Amellett persze, hogy az „átlag” az csak egy statisztikai érték, ami mindig nagyon félrevezető, például mert nem mindegy, hogy milyen a szórás.) A kutatók majd remélhetőleg feltárják a mögöttes okokat. Viszont jelenleg is már meg tudunk nevezni több olyan hatást, ami nyilvánvalóan nincs jó hatással a racionális gondolkodásunkra. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy milyen szokásokkal hagyjunk fel, hogy a racionalitásunkat, a gondolkodóképességünket megőrizhessük.

Minden tevékenység valamilyen hatással van az agyunkra

Az idegsejtek közötti kapcsolatok folytonosan változnak, ha egy képességet fejlesztünk az bizonyos agyterületeken megnöveli az idegsejtek közötti kapcsolatok számát, például a londoni taxisofőröknek amikor régebben vizsgát kellett tenniük, a rengeteg utcanév megjegyzése során a memóriáért felelős hippokampusz egy része megnövekedett. (Igaz viszont, hogy másfajta memóriás képességeik egy kicsit romlottak.) Manapság a GPS elterjedtté válása miatt nem vagyunk annyira rákényszerítve a térbeli memória használatára, ez is egy példa arra, hogy egyes agyi funkcióink romolhatnak a digitalizáció következtében. Ahogy öregszünk az agyunk zsugorodni kezd és nagyon fontos, hogy új tevékenységeket tanuljunk időnként, ezáltal a szellemi frissességünket fenntartsuk, különben elveszítjük teljesen a gondolkodás rugalmasságát és beszűkültté válunk. A társadalom viszont hajlamos beskatulyázni az embert és nem nagyon ösztönzi polgárait a folyamatos képességfejlesztésre. Emellett az elmagányosodás „járványszerű” jelensége is lehet az egyik oka annak, a társas interakciók csökkentése miatt, hogy a kognitív képességeink romlanak.

A különféle drogok hatása

Azt a hiedelmet már megcáfolták, hogy az alkoholfogyasztás pusztítja az idegsejteket, egyéb káros egészségügyi hatásai ennél jelentősebbek. A tartós alkoholizálás és a drogok mint függőségek viszont egyértelműen csökkentik a szellemi képességeinket, főként fiatalabb korban és a tartós használat során. (Egyébként az alkohol is valójában egyfajta drog a működését tekintve, aki nem sorolja a drogok közé az alkoholt az nem mond igazat.) Figyelmi zavarokat, a gondolkodásunk rugalmatlanságát és memóriaproblémákat okozhatnak többek között. Bizonyos társadalmakban, egyes körökben elterjedt szokássá vált a különféle drogok szedése talán afféle „doppingként” vagy „stresszoldóként”, nem tudnám megnevezni a pontos mögöttes okokat. Maga a stressz is egy olyan tényező, amely önmagában is a kortizol hormon termelésén keresztül hosszabb távon káros hatással van az agyunk működésére. Ezért a sport vagy a meditáció mindenképpen aktívabb és kimutathatóan egészségesebb formái a stressz elleni küzdelemnek.

Táplálkozás

A cukor is egyfajta doppingszerré vált napjainkban, amivel gyors energiához juthatunk és ugyanúgy függővé tehet minket mint a drogok. A finomított szénhidrátok fogyasztása után fellépő vércukorszint ingadozások agyi problémákat okozhatnak. Rengeteg ételben vannak különféle cukrok, amelyek az agyunkra is káros hatással vannak, például a gyorséttermi kaja esetében ez már kimutatott. A sok cukor fogyasztása a memóriáért felelős hippokampuszt károsítja a legnagyobb mértékben. A zsírok hatásáról a vélemények megoszlanak, úgy tűnik, hogy inkább a telítetlen zsírsavakban gazdag táplálék (halak, növényi olajok), amelyek jobban segítik az agyműködést az agy vérellátását is beleértve. Az idegsejtek emellett számos vitamint, főként B-vitaminokat is igényelnek. A legtöbbünk táplálkozása sajnos nem segíti hosszabb távon agyunk egészséges működését, ami szintén egy oka lehet annak, sőt talán az összes közül a legjelentősebb, hogy az IQ tesztek eredményei (és a PISA felmérések is) egyre rosszabb képet mutatnak.

Egyéb külső hatások

Nyilván a sok TV nézés vagy a telefon folytonos nyomkodása sem használ túlságosan, mert más értelmesebb tevékenységek elől veszi el az időt. Azon lehetne vitatkozni, hogy a reklámok vagy a politikusok hülyítik-e jobban az állampolgárokat, de nyilvánvalóan a hatalmi szempontok és a rövid távú szemlélet az irányban hatnak, hogy nem baj, ha nincs annyi racionális szemléletű ember. A legtöbb országban a társadalmi közeg kevéssé támogatónak mondható, sőt a teljesen irracionális és burkolt érzelmi alapú érvelés az, ami inkább megszokott és elfogadott egy társaságban vagy a közélet szintjén. Könnyen beleragadhatunk az ilyen csapdákba, folyamatosan tovább hülyítve egymást és önmagunkat, anélkül hogy észrevennénk (hisz a butaság arról ismerszik meg, hogy nem tudja felfognia saját korlátoltságát).

Én abban hiszek, hogy a változások alulról felfelé építkezve működnek leginkább a kisebb közösségekből kiindulva. Látunk példákat arra, hogy akár még nyolcvan éven felül is szellemileg frissnek lehet maradni. Ehhez azonban megfelelő íratlan szabályokat kellene alkotnunk, például ilyeneket: 1.Ne akarjunk okosabbak lenni másoknál mindenáron, hanem respektáljuk mások nagyobb tudását, intelligenciáját. 2.Tartsuk tiszteletben a racionalitást az indulatossággal szemben, az érzelmeinket ne rejtsük okoskodás mögé. 3.Próbáljuk megőrizni a gondolkodásunk rugalmasságát kerülve a szektás felfogást, amely mindig kinyilvánít valamit és nem akar tanulni semmit másoktól.

A világnyelvek terjedése nem az erőszakon alapul. Ha ez így lenne, akkor az egykor kötelező orosz oktatás folyományaként a Kádár-rendszerben tele lett volna az ország oroszul jól beszélő emberekkel. Az orosz nyelv azonban hiába volt kötelező, manapság már egyértelműen látszik, hogy a tanítása abszolút nem hatékony módon történt, gyakorlatilag fölösleges volt, képmutató színjáték. (Ez máshol is előfordul, Japánban például az angol nyelv oktatására jellemző, hogy nem gyakorlatias, és csupán az angol nyelvi környezetben dolgozott japánok képesek aktívan használni is azt, amit megtanultak. Nálunk azért ez nem így van szerencsére.)

Az értelmiségnek mindig volt közös nyelve Európában

A különféle értelmiségi emberek általában a műveltségük fontos részének tartották, hogy más nyelveket is megismerjenek, főként azt a nyelvet, amely KULTURÁLIS értelemben a leggazdagabb volt. Spiró például egyik olvashatatlanul hosszú regényében (Fogság) említi, hogy az ókori Rómában nagyon sokan beszéltek görögül, talán többen is mint latinul, ez főként a műveltebbekre volt jellemző. Évszázadok során vált csak a latin az alapműveltség részévé, az egyházi emberek és általában az iskolázottak közös, szinte kötelező nyelvévé (még a 20.század elején is tanították az iskolában). Jelenleg már leginkább csak az az orvosok szakmai tolvajnyelveként funkcionál a latin. Volt olyan korszak is kontinensünkön, amikor az értelmiség nagy része a francia nyelvet használta, a németet is sokáig lenézték, viszonylag későn vált a filozófia nyelvévé.

A nemzetközi tudomány és kultúra területén az angolszász hatás rendkívül erős, jelenleg szinte dominánsnak mondható, ami szintén egy oka annak, hogy az értelmiségiek közös nyelve manapság leginkább az angol. (Az „amerikai gyarmatosítás” leginkább a nagyon erős kulturális hatásokkal szembeni ellenérzések megfogalmazása. Ezeket az ellenérzéseket én sem nevezném alaptalannak.)

Viszont Európa bármely országában ha egy buszsofőrt vagy egy rendőrt hiába kérdezel angolul, nem valószínű, hogy érteni fogja mit akarsz. Legjobban teszed, ha a saját nyelvén szólsz hozzá. Kivéve persze ha angol anyanyelvű, akkor megérti, de akkor valszeg. te nem fogod érteni az ő válaszát. Hiszen azt lehet mondani, hogy nem az angol nyelv általában, hanem annak egy bizonyos változata az, ami elterjedtté vált.

Biznisz és a harmadik nyelv

Nem csak értelmiségi (középiskolai vagy annál magasabb végzettségű) ember van manapság sokkal több mint régen, hanem a kereskedelem volumene is jelentős mértékben megnövekedett. A kereskedelem, a várható haszon az, ami leginkább erős motiváló erő lehet. Nagyon sok országban a volt angol gyarmatokon, vagy az amerikai katonai támaszpontok közelében a lakosság egy bizonyos részének  érdeke volt, hogy alapszinten tudjanak angolul, később a világkereskedelem fejlődése is nyilvánvalóan igényelt valamiféle közvetítő nyelvet.

Ezen kívül nagyon sok olyan ország van, ami tulajdonképpen több kisebb ország is lehetne, ilyen például India, ahol a hindu és a bengáli a meghatározó egyéb kisebb nyelvek mellett, vagy Nigéria esete, ahol keresztények mellett  muszlimok is élnek nagy számban. Politikailag kényes kérdés, hogy melyik nyelv, vagy nagyon hasonló nyelvek esetén melyik nyelvjárás legyen a hivatalos? Emiatt válhatott ezekben az országokban állami nyelvvé egy harmadik, amelyik mindkettőtől egyforma távolságra van. Az angol Európában is bizonyos értelemben kompromisszumos, hiszen az angol ugyan germán nyelv, de sok latin (francia) szót is átvett. (Mivel azonban germán szerkezetű nyelv, ezért a germán nyelvűek tudják csak könnyedén elsajátítani.)

Íráskép és praktikum kérdése is

A latin betűs írás a világ nagy részén ismert, nem úgy mint a ciril, az arab vagy a kínai írásjelek. A kínait a legnehezebb nyelvnek tartják (például mert a szavak eltérő hangsúlya egész más jelentést ad), emellett a gyerekek az iskolában sok éven át tanulják az írásjeleket, ilyen feltételek mellett nehéz elképzelni, hogy a kínai jelenlegi formájában egyszer világnyelv legyen. Másrészt az angolra jellemző sok rövid szó (főként az igék esetében) is előnyös és gördülékeny nyelvhasználatot tesz lehetővé, ami megint nem minden nyelvre jellemző. Ez persze egy kicsit olyan mint a Windows szabvány, mert ugyan a maguk idejében ugyan nem ők számítottak a legjobbnak, de ahogy mondani szokták, jókor voltak jó helyen. Azzal pedig senki sem szeret vacakolni, hogy a számítógépes rendszere ha többet tud is, de nem kompatibilis másokéval és emiatt az átvett üzenet nem jól fog megjelenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyes kifinomultabb területek ne más szabványokat vagy nyelveket használnának mint az átlag, ilyen például a műszaki tudományokban Európában a német nyelv.

A holt nyelvek sem feltétlenül maradnak azok

A Szovjetunió idején Kijevben oroszul beszéltek a legtöbben, talán mert egy világbirodalom polgárának érezték magukat. Mára viszont visszajött az ukrán nyelv (ha meg is értik az oroszt valamennyire, az nem jelenti azt, hogy aktívan beszélik is). Identitás kérdésről van szó a nyelv esetében. Könnyen el tudom képzelni, hogy a walesiek vagy az írek nem sokára felelevenítik a régi kelta nyelvet, kulturális és nem üzleti kontextusban persze. A rovásírás újjáéledése nálunk is a kulturális identitás és elkülönültség igényének egyik kifejezése. Van ahol a nyelv az identitás képzésére alkalmatlan, például Latin-Amerikában, ahol egy ország kivételével gyakorlatilag mindenki spanyolul beszél (mivel kihaltak az őslakosok), és a spanyolt anyanyelvi szinten már most jóval többen beszélik mint az angolt, amely inkább afféle közvetítő nyelv.

Megjegyzem, hogy a magyar nyelv vonatkozásában van olyan teória, hogy az ős finnugor nyelv is az angolhoz hasonlóan egyfajta közvetítő nyelv lehetett a különféle népek között, és olyan elképzelés is létezik, hogy a török nyelvű népek tengerében egy másfajta nyelv identitás képző szerepet játszhatott. A használt nyelv és a kultúra nem mindig esik egybe, Borneó szigetén például rengeteg különféle nyelvet beszélnek a hasonló kultúrájú törzsekben élő emberek, mert ott az adott helyhez kötődő identitásukat így fejezik ki. Gyakori viszont az olyan eset is (Európában például), ahol a nyelv néha egyáltalán nem, csak a különféle helyi szokások jelzik, hogy egy másik nép vagy egy kulturális kisebbség él ott.

Az viszont biztos, hogy az angolszász országban sokat veszítenek azzal, hogy nem tanulnak meg egy második nyelvet, hiszen kimutatott, hogy a több nyelv használata számos képességünkre jó hatással van és nem okoz hátrányt.

Manapság a közéletünkben annyira eluralkodott a hülyeség, hogy fáj annak, aki kicsit is igényes a logikus megfogalmazásokra, a fogalmi pontosságot is beleértve. ( „Pl. Székely vagyok, nem vagyok náci, mert a székelyek nem nácik.” -  Hogy lehet egy ilyen mondatot mondani?) A „kultúrharc” pedig ugyanannyira önellentmondásos annak idején a „békeharc”, amiről senki nem tudta hogy mit jelent. Magas szintű zenével mint Mozart vagy Beethoven zenéje sosem lehetett semmi ellen harcolni, ilyen célra legfeljebb primitív kis indulók lehetnek alkalmasak. Szerintem az egyetlen harc, ami valójában zajlik mostanában, és az erővonalak nem is feltétlenül a politikai szimpátiák alapján húzódnak (sőt a legtöbb emberben mindkettő megvan), az igényességre és világosságra törekvés küzd a primitív ösztönösséggel szemben. Kultúra és harc nagyjából kizárja egymást, alapból összeférhetetlen fogalmak.

A kommunisták sem találtak sosem igazán jelentős „kommunista” szerzőt, legfeljebb elővették Gorkijnak egy kevésbé jó, sematikus regényét (Az anya címűt) a jól sikerültekkel szemben. Az ötvenes években olyan magyar filmek mint a Lúdas Matyi vagy az Állami áruház osztályharcos céllal születtek ugyan, de az embereket nem ez érdekelte a filmekben, hanem a magyar színészek friss, a mondanivalót felülíró zseniális alakításai. A szocreál szobrok rosszak, giccsesek voltak, manapság másfajta ideológiai alapon születnek a különféle köztéri förmedvények.

Nem középiskolás fokon is lehetnek „kötelező” olvasmányok.

Az iskolai „kötelező olvasmányok” nagy valószínűséggel olyan könyvek lesznek, amiket a gyerekek utálni fognak, annyira motiválják őket mint egy foghúzás, ezért már el sem olvassák. Még ha párat is olvasnak belőle, akkor is teljesen mindegy, hogy miket írunk nekik elő, mert felnőttkorban nem fognak rájuk emlékezni. (Hiányzik ugyanis a tanulási folyamatban az emocionális töltet, azok a pozitív érzelmek, amelyek emlékezetessé teszik az olvasmányt.)

Érdemes lenne összeállítani egy listát olyan közéleti témájú regényekről, ezek filmváltozatairól és egyéb könyvekről, amelyek igazi klasszikusok, de sokkal inkább felnőtt embereknek valók mint gyerekeknek. Kormányzatban egy bizonyos szinten fölött én kötelezővé tenném ezek elolvasását.

Az alábbi tematika szerint lehetne csoportosítani:

Gulág és egyéb kényszermunkatábor . Lengyel József: Igéző vagy Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (kisregények). Kicsit bele lehetne helyezkedni elítélt és fogvatartott emberek helyébe. Ha nincs is annyi ártatlan ember bebörtönözve nálunk mint Sztálin idejében, de mégis lehetnek és olyanok is akik inkább a körülmények áldozatai, nem pedig pszichopaták vagy szociopaták, az esetenkénti indokolatlanul szigorú körülmények pedig sokkal inkább az utóbbiaknak kedveznek. Létezik minden társadalomban egy minimum szint, amit biztosítani „illik” még a fogvatartottaknak is, az ezen való spórolás pedig az állami költségvetés szempontjából lehet ugyan üzleti érdek („börtönbiznisz”), de teljesen jogosnak azért nem mondható. (Elnézést a kissé sarkos, aktuálpolitikára utaló megfogalmazásért.) Egyébként a hadifogságról pl. ott van Örkénynek a Lágerek népe c. írása (visszaemlékezés), vagy ennek német megfelelője Hertha Müller: Lélegzethinta c. regénye.

Korrupció. Pl. Móricz Zsigmond: Rokonok. Hogyan darálja be a tisztakezű és jó szándékú fiatal hivatalnokot a rendszer és mi ebben a rokonok igényeinek a szerepe.

Arctalan bürokrácia. Kafka egyes művei vagy Gogol novellái jók erre a célra.

Hatalmi visszaélés: Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére. Egy főorvosnő korlátlan hatalma a betegei fölött egy elmeosztályon. Kérdés, hogy ki az őrültebb, akiket zárt osztályon kezelnek vagy akinek teljesen a fejébe szállt a hatalom.

Bölcsességek. Marcus Aurelius: Elmélkedések. Aki igazi konzervatív gondolkodókat keres, azoknak ajánlom a sztoikus filozófusokat, köztük egy római császárnak az elmélkedéseit. A mérsékletesség, az arany középút és az alázatosság folytonos szem előtt tartása, ez jó esti olvasmány lenne bármelyik kormánytisztviselőnek. Az igazi, klasszikus értékek túlélték évezredek próbáját és semmit sem változtak. Ugyanígy természetesen ajánlható a Biblia: Az újszövetség. Ne csak másodkézből, mások értelmezésében és adott kontextusban ismerjük meg a bibliai szövegeket, hanem mi is lapozgassuk és fedezzük fel saját magunk is az ott leírt gondolatokat.

A leszakadt rétegek sorsa. Illyés Gyula: A puszták népe c. szociográfiája jut most az eszembe. A múlt század két világháború közötti időszakában a szolgák mindennapi életét írja le, a szolgalelkűség és a kiszolgáltatottság mélységeit lehet egy kicsit közelebbről megismerni. („Ne bottal üssön az úr, inkább kézzel.”) A leszakadt vidékek és leszakadt embercsoportok helyzetét és világképét is valamennyire ismernie kell egy politikai vezetőnek. Egyébként Móricz regényeiből is sok mindent megtudhatunk az egykori parasztságról.

A szovjet birodalom bukása. A legjobb szerintem a Nobel-díjas Szvetlána Alekszijevics: Elhordott múltjaink c. interjúkötete. Ennél jobban nem lehet bemutatni, hogyan élték meg az átlagemberek a Szovjetunió összeomlását, amihez képes a mi rendszerváltásunk szinte sétagaloppnak nevezhető. Vagy itt van A.  D. Miller: Hóvirágok c. könyve, az ezredfordulós orosz maffiaviszonyokról. (A hóvirágok a hóból tavasszal kibukkanó holttestek.)

A háború borzalmai. A hossza miatt riasztó lehet Tolsztoj: A háború és béke c. könyve, de nagyon sok jó és hiteles regény jelent meg ebben a témában, például Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd vagy Hemingway: Búcsú a fegyverektől. A háború igazi arca nem túl hősies, kicsit segít megérteni, hogy mit éltek át a polgárháborús zónákból (például Szíriából vagy Afganisztánból) elmenekült emberek.

Határon túli magyar irodalom és kisebbségi lét. A múlt századi Délvidékről klasszikusnak mondhatók Gion Nándor regényei vagy a Felvidékről a Határ-eset c. regény. Az eltérő nyelv sosem volt akadálya a különféle nemzetiségek együtt élésének az etnikailag vegyes területeken. A kommunista iparosítás vagy a nacionalista uszítás voltak azok, amelyek nem helyi kezdeményezésként, hanem távolabbi központokból vezényelten forgattak fel mindent időnként. Andric: Híd a Drinán c. klassikusa a balkáni változata ennek, de a tanulságok ugyanazok.

Akár mit is mondanak a fanatikusok vagy a gumigerincű NER hivatalnokok a „kultúrharcról”, az ilyen szintű könyveknél nem szabad lejjebb adni akkor, ha  kultúráról beszélünk. Ne csak a gyerekeknek írják elő, hanem vezető köztisztviselőknek is, - akik persze a kötelezőeket el sem olvasták vagy már régen elfelejtették.  Nekik még sokkal inkább ajánlatos a fenti említett könyvek, vagy ezekhez hasonlók olvasása, esetleg a filmváltozatok megnézése, mert többsíkú gondolkodásra nevel és szélesíti a látókört, ami egy vezető beosztásban elvileg alapfeltétel.

A szűk látókörű ember a harcban és rombolásban tud csak gondolkodni

Emiatt ellensége a művelődés és az oktatás a destruktív harciasságnak. A beszűkült gondolkodásmód egy adott közegben elég gyakorinak mondható, az állami területeken gyakrabban (mert ott a munkahelyváltoztatás nem annyira jellemző, hiszen a bértábla egyébként is fix.) Nagyon sok területen az emberek belefásultan, rutinból dolgoznak és a legegyszerűbb számukra a központi utasítások lélektelen végrehajtása. Ha mindig ugyanazt végezzük, az könnyen kiégéshez vezet, ezért minden szellemi foglalkozású embernek szüksége van, hogy időnként friss, új impulzusokat kapjon és a szemléletét is kicsit megújíthassa. Ehhez az éves szabadság nem elegendő, hanem minimum több hetes, esetleg több hónapos képzésekre lehet szükség, csökkentett felelősséggel és munkaidő könnyítésekkel.

A kultúra, a könyvolvasás csak egy speciális esete egy általánosabb probléma kezelésének, annak, hogy a felfogásunk ne merevedjen bele egy fajta álláspont fanatikus védésébe, hanem meg tudjuk őrizni a rugalmasságunk és természetességünk nagy részét.

Mostanra már gyakorlatilag mindenki számára jól láthatóvá vált, ahogyan az emberi tevékenység hatására a klímánk teljesen felborult. Még tavaly nyáron a pártállástól függött leginkább az, hogy ki gondolja valós veszélynek és ki csupán „balos” hisztériának a globális felmelegedést, ma már a helyzet megítélése szerencsére sokkal egységesebb, a miniszterelnök nyilatkozatai – hangsúlyozottan szükség van klímavédelmi akciótervre,- sokakat helyre tett. Ezzel elértük vagy legalábbis megközelítettük Európa nagy részének felfogását, hiszen kontinensünkön sokan, a fiatalok közül pedig a legtöbben a környezeti problémákat tartják a legsúlyosabbnak. (Igen, ezzel azt állítom, hogy az európai polgár viszonylag művelt és tájékozott, az amerikaiak és ázsiaiak többségéhez képest.)

Az irányok körül is körvonalazódik egy konszenzus

Ma már nincsenek olyan nagy viták a fő kérdésekben, például hogy lényegesen csökkenteni kell a benzin- és gázolaj üzemű autók számát, vagy hogy a szénerőműveket be kell zárni és jöjjenek a megújulók, de abban sem, hogy az atomenergia nem tűnik túl jó alternatívának. Ma már inkább az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a káros folyamatokat megfordítani vagy legalább lassítani, hogy az emberek (és a bolygó több élőlénye) időt nyerjen az alkalmazkodáshoz.

Ördögi körök

Azzal sem mondok sok újat, hogy a globális felmelegedés önerősítő folyamat: a permafroszt kiolvadása a légkör metántartalmának növelésével, a sarki jég olvadása a Föld albedójának változásán keresztül erősíti fel. A tartós meleg miatt kiszáradó erdők vagy a nyári hőségben fellobbanó erőtüzek is rengeteg szén-dioxidot juttatnak a légkörbe. Kérdéses csak az lehet, hogy valódi klímavészhelyzetről beszélhetünk vagy csupán a helyzet eldramatizálásáról van szó. Sajnos az újabb és újabb klímamodellek a helyzetet egyre rosszabbnak mutatják.

A fél intézkedések semmit sem érnek

Az irány jó, azonban ennél sokkal több kell. Például hiába telepítünk erdőket, ha a meg nem erősödött növények nem bírnak ki hosszan tartó száraz meleget. Az elsivatagosodás pár évtizeden belül már nálunk is megjelenhet. A műanyag zacskókat hiába vonjuk ki, ha marad rengeteg műanyag csomagolás, például flakonok és szemetes zsákok, valamint a részben műszálas ruhák. Én beépíteném a termékek árába a vizek műanyag mentesítésének költségét (a mikro műanyagok szűrését beleértve), egyfajta adóként. Kivételt képezne ez alól a könnyen komposztálható és természetes anyagokból álló zacskó vagy flakon (még ha a tárolhatóságot valamennyire csökkentené is).

Ezzel megszűnne a szintetikus anyagok árelőnye és a valódi környezeti költségek is megjelennének a termékek árában (és ez az elv lehetne alkalmazható az olyan szolgáltatások árában is mint például a légi közlekedés). Egyébként szerintem a természetbarát fóliákra és flakonokra valószínűleg hosszabb távon is szükség lesz főként a higiéniai követelmények miatt, mert nem nagyon vannak helyettesítő anyagok. Ez persze érzékeny politikai kérdés is, mert ha más nagy szennyezők mint az USA és Kína nem vesznek ebben részt, akkor az európai cégek versenyhátrányba kerülhetnek a környezetvédelmi adók miatt.

Új problémákkal kell szembenézni már rövidtávon is

A problémák általában csőstül jönnek, egyik vonzza a másikat, a nagy melegtől nem csak az emberek szenvednek, hanem számos állat és növényfaj kipusztul, csökken a biodiverzitás, elszaporodhatnak egyes kártevők, az élelmiszer megdrágul, emellett a mi klímánkon ismeretlen kórokozók jelenhetnek meg. Nem az lesz a fő problémánk, hogy GMO mentes és vegyszermentes vagy sem, hanem hogy egyáltalán termelhető legyen valami és ne legyen élelmiszerhiány. Nem az, hogy öntözzük (mert nem lesz annyi víz, még ha a nagy árvizekből valamennyit el is tudunk tárolni), hanem hogy legyen tiszta ivóvíz és a növények átvészeljék ezeket a szárazságokat (leginkább csepegtető öntözés jöhet szóba). Az atomerőmű azért sem jó, vagy a hőerőmű, mert nem biztos, hogy lesz hozzá nyáron elég hűtővíz. Az alkalmazkodás a változásokhoz nem lesz egyszerű senki számára.

A felnövő generációkra nehéz idők várnak

A viharok száma és erőssége már most is jól láthatóan nagyobb mint pár évtizede és ez a tendencia fokozódni fog (mivel a melegebb levegő energiatartalma nagyobb). A tengerparti nagyvárosokat nem csak a viharok, hanem a tengerszint emelkedése is fenyegetni fogja. Nyugat-Európa mindkét szempontból nagyobb veszélyben van mint kontinensünk középső és keleti része, a Kárpát-medencében „csak” az emelkedő átlaghőmérséklet jelentheti a fő problémát.

Le kell írni azt is, hogy az évszázad második felében az emberiség létszáma nem növekedni, hanem előre láthatóan csökkeni fog, ez alighanem elkerülhetetlen. Számos területen, főleg a trópusi részeken az emberek örülni fognak, ha nagy nehezen saját magukat el tudják tartani és nem nagyon mernek majd gyereket vállalni. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy néhány nemzedéken belül drasztikusan visszaesik majd az emberiség létszáma (a természet visszakorlátozza fajunkat az eltartó képesség határára, sőt akár az alá is). Sok embert alighanem megfoszt majd a sors a gyerekek felnevelésének örömétől. Így is még örülni fogunk, ha elkerülhetjük azt, hogy a bolygónk nagy része az évszázad végére teljesen lakhatatlanná váljon és tudjunk alkalmazkodni a változásokhoz.

Nagy erőket kell megmozgatni

A fejlett országoknak egy két évtizeden belül már széndioxid-negatívvá kell válniuk, azaz több szenet kell megkötniük a légkörből mint amit termelnek, mert a szegényebb, fejlődő országoktól ez nem várható el. Ebben ma a politikai korlátok nagyobb akadályt jelentenek mint a technikai jellegűek. Lehetőség van a biológia és a kémiai szén-megkötésekre, vagy például a háztetők fehérre festésére, de mindehhez rengeteg pénz kell, ami részben a valós környezetvédelmi költségeknek a termékárakban való érvényesítésén keresztül finanszírozható. (A legrászorultabb rétegek pedig ez esetben kompenzációt kellene, hogy kapjanak.) Mindez a fogyasztói szokások változását és az energiagazdálkodási szokásaink megváltozását is nagyban segítené.

Hogyan lehettünk ilyen buták?

A különféle gazdasági modellekből kimaradtak az externáliák, mivel ezeket többnyire nem ismerték vagy egy-egy folyamatban elhanyagolhatónak tűnt az, ha például a gép „füstöl”. Viszont évszázadokon keresztül a termelés és közlekedés óriásivá növekvő volumenére ugyanezt már nem lehet elmondani. Döbbenetes, hogy már úgy 40-50 éve léteztek a maihoz hasonló klímamodellek, a kép nagyjából ugyanaz volt mint a mai csak pontatlanabb és homályosabb. Ha valamit legalább 90%-os biztonsággal tudni lehet, mért nem tesz senki semmit? Mért nem éri el a társadalom és a politikai döntéshozók ingerküszöbét? Ennek az az egyik oka, hogy az emberek rangsorolnak és nem tudnak túl nagy prioritási listát követni. (Emiatt nem lehet rávenni fiatalokat nyugdíj-előtakarékosságra sem, hiszen vannak sokkal égetőbb feladataik.) Másrészt ez egy újfajta szemléletet és gondolkodásmódot igényel, ami szembemegy számos hagyományos elvvel (pl. a több fogyasztás és nagyobb jólét feltétlenül jobb). Még ma is azt lehet mondani, hogy a döntéshozók szintjén nem nagyon tudja a jobb kéz mit csinál a bal, és a környezetvédelem még mindig csak egy terület a sok közül.

Jó jel, hogy a mentalitásunk sokat javult, ha nem is látványos módon

Ma már a társadalom nem fogadja el, ha valaki szemetet dobál el, telefüstöli a környezetét és az állatok egy részét is védi törvény vagy legalább általános etikai elvek. A társadalmon belül megvan az a fajta alap és konszenzus (Európában legalábbis a lakosság nagy részében), amely elfogadná a szükséges politikai és gazdasági lépéseket. A másik lehetőség, ami felé most haladunk, hogy a kapitalizmus tényleg a saját sírásója lehet, de nem úgy mint ahogy Marx gondolta hanem úgy, hogy az emberi civilizáció teljes hanyatlásához vezet.

Ennek megakadályozására Európa nagy része kezd jó útra térni, de nagyon sok múlik az USA és Kína vezetésén, mindkét politikai és gazdasági szuperhatalom esetében alapvető változásokra van szükség, ha ez megtörténik, az országok többsége követni fogja a példájukat.

A tőzsdén is vannak olyan brókerek, akik a bedőlésre fogadnak és ott is jellemző más rendszerekhez hasonlóan, hogy a résztvevők aktuális várakozásai hatással vannak arra ami történni fog. A világgazdaságra is igaz lehet, hogy ha sokan játszanak az összeomlásra, akkor sanszos, hogy rövid időn belül be is következik. A kulcs ugyanis a bizalom, milyen mértékű az átlagos bizalom szintje: abban hisznek-e az emberek, hogy az üzleti kapcsolatokban mindkét fél nyerhet vagy abban, hogy az egyik úgyis átveri a másikat, ezért nem szabad megbízni másokban.

A cikk aktualitását a különféle rendszertagadó, nacionalistának vagy populistának nevezhető erők előretörése adja, ami a legutóbbi ír és a német választásokon is tapasztalható volt, másrészt ezzel párhuzamosan a hagyományos politikai pártok egyre inkább elbizonytalanodnak és folyamatosan veszítenek népszerűségből (Merkel és Macron pártja sem áll túl fényesen). Nem nagyon vannak jelenleg hiteles vezetők a hagyományos bal- és jobboldalon még a legfejlettebb demokráciákban sem, akik képesek lennének a tömegek számára vonzó célokat felvázolni. Ha tudjuk, hogy az élet folyamatos változás, ami alól a politika sem kivétel, akkor mégis mi ezzel a baj?

Destruktív mozgalmak

A gondom az ezzel, hogy az újfajta mozgalmak eddig még semmiféle új gondolatot nem hoztak, hanem a jelenlegi tagadására épülnek. Száz éve már meghaladott felfogást idéznek fel.

Ez arra emlékeztet engem, amikor sokan arra fogadnak, hogy a hajó úgyis el fog süllyedni és a saját kis mentőcsónakjaikat készítik elő (a hajó ez esetben a világgazdaságnak, a mentőcsónakok pedig az egyes országoknak felelnek meg). Például a Zeitgeist mozgalom a pénzügyi válság kitörésekor azt hitte, még filmet is terjesztettek róla, hogy a pénzügyi rendszer menthetetlen és itt a „financiális világvége”. Nos, ez nem jött be. Másrészt viszont nem lehet tagadni, hogy a világgazdasági rendszer mennyire sebezhető, elég egy járvány vagy egy vulkánkitörés, hogy lebénítsa a világkereskedelem egy jelentős részét. Az is igaz, hogy vannak olyan problémák, amiket a jelenlegi rendszeren belül nem tudunk még megfelelően kezelni, ilyen például az egyenlőtlenségek növekedése. A fejlett országokban mégis az emberek nagy része soha nem élt olyan jól mint mostanában, ennek ellenére sokan mintha ráuntak volna erre és hirtelen a rendszer ellen fordultak. Hogyan lehetséges ez?

Inkább legyen fele annyi pénzem, ha másoknak csak negyed annyi lesz

Ezt nem én mondom, hanem pszichológiai tesztben jött ki, hogy az emberek nagy részének fontosabb a társadalmi státusz mint a jólét. Két helyzet között lehetett választani, az egyik hogy nagyobb a jövedelmem, de átlag alatti vagyok másik hogy kevesebb ugyan, de bőven az átlag fölött van, és a többség az utóbbit választotta. A gazdag országok alsó-közép osztálya manapság irigykedve nézi, hogy a középosztály módosabb része mennyire elhúzott tőle, és ezek az emberek olyan meséket akarnak hallani, hogy ők ismét „valakik” lehetnek (feltéve persze, hogy az értékességet a vagyon határozza meg). Holott a politikusok jól tudják (nem igaz, hogy például Boris Johnson ne tudná), hogy nem létezik olyan mechanizmus, ami jelentős jövedelmet biztosítson a piacképes tudással nem rendelkező rétegeknek, anélkül, hogy a társadalom bele ne rokkanna.

Két esetben lehetnének ők ismét „valakik”, fals anyagias mércével mérve persze, az egyik ha továbbképzik magukat és ezáltal a piacon eladható tudásuk növekszik, ami a nehezebb megoldás. A másik eset a társadalom összeomlása, és lehetnek sokan a politikusok közül, akik ha is nem tudatosan, de erre játszanak, legalábbis a destruktív stílusuk efelé mutat. (Ha nincs piacgazdaság, akkor nem kellenek se külföldi munkavállalók se bevándorlók, ha összeomlik a világkereskedelem, akkor a multicégek se játszanak stb. Egy ilyen helyzetben a tudásnál az erő és az összefogás jóval fontosabb.)

Ha a globalizáció okozta a környezetpusztítást, akkor hogyan hozhatja helyre?

Korunk legnagyobb problémájáért, a környezet pusztításáért legalábbis jelentős részben a globális piacgazdaság tehető felelőssé (bár pl. a kommunizmus világméretű győzelme esetén se lenne most jobb a helyzet). Megoldhatja-e a problémát az a rendszer, ami azt létrehozta? Elvileg nem, a gyakorlatban azonban a lehetőség meg van rá, feltéve persze, hogy a környezetvédelem mindenhol prioritást kap, a beruházásoktól a kiskereskedelemen át az állampolgárok gondolkodásáig bezárólag. A globalizáció két okból lehet megoldás, egyrészt rengeteg pénz kell mindehhez, amit az államok önmagukban nem tudnak előteremteni, nagy cégek annál inkább. Másrészt a jól működő termékek és eljárások globalizált világban gyorsan terjednek, harmadrészt azért, mert a környezetvédelmi problémák nem ismerik az államhatárok fogalmát. (Ezzel együtt igaz lehet az is, hogy a globalizáció mértéke ésszerűen csökkenthető.) A populisták és a régi vágású nacionalisták mindezzel nem törődnek, nekik a fő szempont az ország rövidtávú megerősítése, ezért adott esetben a lovak közé dobják a gyeplőt. (Az új kínai vezetés is szénbányászatba ruház be a megújulókkal szemben). Mivel leginkább abban hisznek, hogy egy a jelenlegi problémáinkat úgyis egy összeomlás fogja megoldani, emiatt számukra a környezetvédelmi problémák se fontosak, fölösleges lenne vészhelyzetről beszélni.

Reménytelenül befelé fordulóvá válunk?

Az USA közélete reménytelenül a saját belterjes kis vitáival van elfoglalva, mintha más országok nem is léteznének rajtuk kívül és ugyanebbe az irányba tartanak a britek is. Mivel ők szoktak divatot teremteni Európa számára (pl. a neonkonzervativizmus is ha jól tudom, leginkább Reagan és Thatcher politikája révén vált közismertté), ezért könnyen lehet, hogy az ottani gondolkodásmód lesz a jellemző nemsokára egész Európában. Ez afelé mutat, hogy nagyon nagy változás a politikai térképen nálunk sem várható, mivel nincsenek a fejlettebb országokban sem új impulzusok vagy ha vannak is, még nem elég erősek vagy nem elég jól láthatóak (a környezetvédelem kivételével). Másrészt az is látszik, hogy ahol nincs ilyen mértékű állami irányítású nacionalista demagógia mint nálunk, ott a radikális jobboldal támogatottsága még mindig csak a 20-25%-os szint körül marad, tehát bízni lehet abban, hátha az emberek megunják nálunk is a sok dajkamesét. (A helyzet persze összetettebb, mert az USA-hoz hasonlóan nálunk is egy nagy pártban egyesül a szélsőjobb és a mérsékelt jobb oldal jelentős része.)

Ezért nem a nemzetállam lesz a nyerő

Megjegyzem, hogy a nemzetállam nem minden ország számára jelent egyértelmű kategóriát: a németek esetében például nehéz lenne meghúzni a határait, ott inkább regionalizmusról beszélhetünk, de a spanyoloknál vagy franciáknál is elszakadási törekvéseket hozhat elő. Attól lehet tartani a radikalizmus erősödése esetében, hogy a nemzetállamok is szétesnek egységes szabályok nélküli apró kis régiókra mint ahogyan az a feudalizmus idején volt jellemző. A szélsőségesen nacionalista Sinn Féin előretörését Írországban (egy olyan országban egyébként, amely a globalizáció abszolút nyertese) az okozta, hogy mivel a britek kiléptek az EU-ból, ezért elvben akár igényt formálhatnának Észak-Írországra vagy annak egy részére. Ez pedig nem jó jel, mivel azt mindenki tudja alapszintű történelmi ismeretek birtokában, hogy a nacionalizmus egy bizonyos szint felett felerősítheti a szembenállást és rombolhatja az országok közötti gazdasági kapcsolatokat.

Ez a cikk igencsak idealistának tűnhet a mai világunkban, amikor annyira sokaknak annyira fontos a társadalmi státuszuk kifejezése. A reklámok az emberi mohóság, kényelemszeretet és biztonságigény mellett legalább annyira építenek arra is, hogy a megvásárolt tárgyak adják meg nekünk azt az érzést, hogy kiemelkedtünk az „átlagból”. Ennek ellenére érdemes mégis a szokásainkat alaposabban megvizsgálni, mert a státusz kifejezése sem magától értetődő.

Én úgy látom, hogy főként a hagyományos, nagyon hierarchikus felépítésű társadalmakban, ahol egy hiba miatt is elveszhetett a termés vagy elkóborolhattak az állatok, ami miatt egész családokat éhség fenyegethetett, mindenképp fontos volt annak világos jelzése, ki a szolga, ki a gazdálkodó és ki a környék ura. A létbiztonságnak a mainál alacsonyabb szintjein a lényegében katonás szervezettségű társadalmakban mindenkinek a tisztsége és „rangja” jól látható kellett, hogy legyen. Emellett pedig a legtöbb ember szerette is tudni a pontos helyét a közösségi hierarchiában. (Ennek mai megfelelője többek között az is, hogy a dolgozók legtöbbször elmondják egymásnak, hogy pontosan mennyit keresnek. Kicsivel magasabb szinten már ez nem így működik, én is úgy gondolom, hogy ki pontosan mennyit keres az legyen tabutéma, ne szüljön irigységet és ne az alapján akarjuk mérni egymást.)

A mai elitek általában nem rosszabbak a régieknél, sőt a legtöbb dologban őket majmolják. Az arisztokrácia és a magasabb társadalmi osztályok általában különféle luxustárgyakkal is szerették kifejezni azt, hogy ők magasan fölötte állnak a „pórnépnek” és a társadalom legtöbb polgárának. (Az a bizonyos "parasztvakítás" is benne volt ebben.) Mai szemmel nézve kissé feudális ízűnek tartom a társadalmi státusz külsődleges kifejezését, ami persze az ókorban és annál régebben is már létezett valamilyen módon. Mivel azonban régen jóval kevesebb ember élt a Földön és nem is voltak ilyen lehetőségeik mint manapság, nem tudták a státuszfogyasztásukkal a bolygónkat tönkretenni.

Ha az igazgató vagy főorvos úr olyan verdával jár dolgozni, ami felső kategóriás és egy karc sincs rajta azt természetesnek vesszük (sőt szinte elvárjuk), éppúgy mint ha márkás bőrcipőt és táskát hord magával. A munkatársak és asszisztensek számára megengedett vagy elvárt szintű autó (munkába járáshoz) egyes országokban szintén a szokásjog része. (Pedig nem is biztos, hogy mindenkinek szüksége van új állapotú autóra vagy egyáltalán autóra, viszont aki tömegközlekedéssel, gyalog vagy kerékpárral jár, azt sokan ha nem is mindig tudatosan, de némi lenézéssel kezelik - mármint nem egyes országokban hanem nálunk.) Annak ellenére jellemzős lehet ez még, hogy a főorvos vagy a menedzser tekintélyét nem külsődleges dolgok fogják meghatározni, hanem a szakmai tudása.

Nagyon sok olyan dolgot veszünk meg, amit annyira nem igényelnénk, csupán azt hisszük, hogy így többnek fognak látni minket. (Különösen jellemző ez újonnan meggazdagodott vagy sok pénzhez jutott emberekre.) Sokan a legújabb divatot szeretik követni és még a nem annyira kopott, jó állapotú ruhák is mennek a kukába. A lakodalom például sok esetben „rongyrázás”, annak kifejezése, hogy a család anyagilag mennyire erős lábakon áll és mennyire érdemes velük jóban lenni. A báli ruha is vajon több-e mint a jólétet kifejező státusz szimbólum? Egy hatalmas, „csicsás” ház is hasonló szerepet tölthet be, annak az érzésnek az erősítését, hogy a kis bizonytalan egóm mögött mégis „valakinek” érezhessem magamat. Persze vannak olyan esetek, amikor a házépítés az önkifejezésem egyik módja, vagy az öltözékemmel is a sajátos egyéniségemet szeretném jelezni. A státuszfogyasztás az mindig sznobság, például legtöbbször nincs szükségem a nagy új autóra, sőt egy kisebb kényelmesebb is lenne, de így talán mások többre tartanak.

Számos egyéb lehetőség lenne annak kifejezésére, hogy fontos szerepet töltünk be a társadalomban. Néhány tipp ezek közül.

Mennyi adót fizetek az államnak? Van olyan ország, ahol az adófizetések nyilvánosak. Sok országban az emberek nem arra büszkék, hogy mennyi adót tudtak elcsalni, hanem hogy mennyit adtak be a közösbe. (Sőt ha a nemzet fogalmát valóban komolyan vesszük, nagy közösségként fogjuk fel, amelynek az állam is része, akkor az a dicsőség, ha valaki erősíti ezt a hozzájárulásaival nem pedig elvesz belőle. Tehát ha valaki elérte az adott korhatárt és nyugdíjba mehetne, de mégsem megy el mert még teljesen munkaképes, az egy egészséges társadalomban nem hogy kivételesnek nem számítana, de akár alapelvárás is lehetne.)

Mennyi munkahelyet hoztam létre? Mivel támogatom a helyi közösségeket? Hogyan veszek részt a helyi közösség életében? Milyen családot tartok fenn? (Az viszont már nem elvárás, hogy tényleg mindent megadjunk a gyerekeinknek, sőt esetenként még akár káros is lehet a közhiedelemmel ellentétben.) Milyen egyéb kreatív tevékenységeim, hobbijaim vannak és hogyan tudom ezeket bemutatni másoknak? Milyen programokon veszünk részt a barátaimmal és ismerőseimmel (ami nem alkoholizálásról szól) ? Miben tudok segíteni másoknak? Mindezek általában kevésbé mérhető, de mégis lényesebb kifejezésmódjai a társadalmi státuszomnak, megbecsültségemnek. Sőt, a csillogó-villogó tárgyakkal való kérkedés akár éretlennek, primitívnek is mondható.

Persze adódik a kérdés, hogy mi legyen akkor sok felesleges pénzzel, ha nem költjük el fölösleges tárgyakra és luxuskiadásokra? Például ha nem repülünk évente háromszor a tengeren túlra turistáskodni, csak legfeljebb öt évente egy alkalommal? El lehetne költeni, sőt kellene is mindenekelőtt klímavédelmi célokra, ez akár alapelvárás lehetne bizonyos szint fölött illetve a vagyon arányában is (egyfajta társadalmilag „elvárt adó”, teljesen önkéntes alapon). Lehetne esélyegyenlőségi programokra is költeni, tehetséggondozásra, betegségek megelőzésére vagy többek között környezetbarát életmód elterjesztésére, az élővilág védelmére, tudományos kutatás támogatására stb.

Én sosem hittem abban, hogy a nagy cégek meghatároznak mindent és nincs mit tenni. Viszont az elitek teremtik a divatot, a közismert személyiségekre figyelnek a legtöbben. Magyarország kis pont mindebben, de ami nálunk indult 2010-től az is lehetett volna egyfajta „plebejus demokrácia” is (Tölgyessy ebben reménykedett), de nem az lett, a mi elitünk sem épp példamutató, sőt. De azért még azt se mondanám, hogy az elitekre mutogassunk, a közfelfogás változása rajtunk múlik, gyakorlatilag mindenki alakítja egy kicsit. Ha több száz ember egy időben már mást tart fontosnak mint a státusza, az többet érhet mint ha egy celeb bohóc nyilatkozgat valamit a médiának.

A Titanic nem véletlenül volt minden idők egyik legsikeresebb mozija, egy olyan film, amit gyakorlatilag mindenki megnézett. Ha nem tudatosan is de érezzük a szimbolikus jelentését, hogy az emberiség egésze látja, hogy módosítani kell a hajó irányán, viszont túl gyorsan haladunk és túl nagy a tehetetlenség jelen állás szerint ahhoz, hogy a katasztrófát el tudjuk kerülni.

Magyarország gazdasága évszázadok óta mindig más országoktól függött. A 18.században a gyakran háborúskodó Habsburgok fő mezőgazdasági beszállítói voltunk, amin a nagybirtokosok nyertek a legtöbbet. Ekkor épült a legtöbb mai kastélyunk és a barokk templomok. Az egyik fő exportcikkünk közismerten a lábon hajtott szarvasmarha volt, ami egészen Bajorországig eljutott. A napóleoni háborúk utáni békeidőszakban a mezőgazdasági termékek utáni kereslet csökkent és ekkor vált csak feltűnővé a reformerek számára gazdaságunk primitívsége, az iparosodás hiánya.

A kiegyezés utáni időszakban a hátrányokból sokat bepótoltunk, a polgárosodás azonban főként német és zsidó bevándorlók részvételével történt, a nép nagy részének életmódja és felfogása nem sokat változott ebben az időben, a kapitalizmus eléggé felszínes módon érvényesült. Az akkor épült gyáraink viszont közel egy évszázadra meghatározóvá váltak.

Trianon ezt a folyamatot a gazdaság egyes területein ugyan megakasztotta, mert megszűntek az ország egyes területei közötti gazdasági kapcsolatok, azonban más szempontból koncentrálta az erőforrásokat és felgyorsította a fejlődést. A Horthy korszakban már közel kerültünk a gazdasági önállósághoz, bár az erős német támogatás miatt a ’30-as években már egyre inkább függővé váltunk a német gazdaságtól. (A kortársak egy része attól félt, hogy ha a németek megnyerik a háborút, akkor német szatellit állam leszünk.) A vagyoni különbségek igen nagyok maradtak ebben az időszakban is.

A kommunista időszakban a fő kereskedelmi partnerünk végig a Szovjetunió volt, a magyar gazdaság sokat nyert az üzleteken. Nem volt nagy minőségi elvárás a termékeinkkel szemben és olcsóbban jutottunk energiához is, jól használtuk ki egy hadiiparra épülő nagyhatalom igényeit. Mindez fokozatosan a modernizáció gátjává vált és lassan összeomlott. Egy olyan rendszerben, amely az állami tulajdon és az állami irányítás elsőbbségét hirdette az állam volt az első, amelynek a rovására a polgárai gazdagodhattak. Az állam jól láthatóan elszegényedett és el is adósodott.

A rendszerváltás után teljesen új helyzet állt elő, mert a fő exportcikkeinkre (főleg a mezőgazdaságiakra) nem volt már fizetőképes kereslet. Nyugaton túltermelés volt és magasabb minőségi követelmények, keleten nehéz volt fizetőképes partnereket találni. Egyes iparágakat (pl. textilipart vagy nehézipart) új ázsiai vállalatok kezdték dominálni, ezek Európa jelentős részén visszaestek a ’90-es években nem csak nálunk. Gazdaságunk lassanként az itt megtelepedett multiktól vált függővé. Az egyetlen erős lábon álló gazdaság nagyon ingataggá vált, a baloldal nem is találta meg a stabilizálásának módját. Deficites maradt az állami költségvetés és válság érzékennyé is váltunk.

A pénzügyi stabilizálódás egyértelműen az Orbán-rendszerhez köthető, még ha eleinte nem is mindig teljesen jogszerűnek mondható intézkedésekkel érte is el ezt a kormány. Közben kiépült egy másik láb, az EU támogatások rendszere, amely sosem látott forrásokat biztosított számunkra. Az építőiparunk mellett számos cég tevékenysége erre épül, de a mezőgazdaságunk nagy része is lényegében ebből él, a helyzet kissé az előző rendszerre emlékeztet. Kérdés, hogy tudunk-e változtatni ezeken a viszonyokon.

A szándék kormányzati részről valamennyire megvan, szükség lenne még azonban a gazdasági elitek nagyobb támogatására (a járadékvadászaton túl) és jelentős lakossági aktivitásra is, önkezdeményezésekre. A pénzügyi tartópillér elég erősnek tűnik, emellett a belső fogyasztást is igyekszik pörgetni a kormány, főként az idegenforgalom területén. Hiányoznak még jelenleg a magyar tulajdonú multik (az OTP és a MOL az általam ismert kivételek csupán) és az erős magyar középvállalatok nagy száma. A családi vállalatok esetében mindig probléma az, hogy az utód generációk akarják-e és képesek-e továbbvinni a vállalkozást és képesek-e fejleszteni, modernizálni. Erős kétségeim vannak e téren, a kormányzati jelentések ugyan jóval optimistábbak, de nekik hivatalból optimistáknak kell lenniük. Van egy mutató azonban, a gazdaság diverzifikáltsága, amiben nemzetközi szinten is jók vagyunk, tehát a gazdaságunk nagyon sokféle területen képes exportbevételre, az egyik ilyen listán például a 10-ek vagyunk. Úgy tűnik mintha a gazdaságunk már nem lenne annyira sebezhető. A „zöld technológiák” esetében ráadásul lemaradásban vagyunk, ott is van még rengeteg potenciál.

Az elitek legtöbbször a változások ellen vannak minden országban, ezt jól tanulmányozták, mert féltik a pozícióikat. Ahol nincs erős társadalmi mobilitás, gazdasági lehetőségek az új vállalkozások számára, hanem az elitek összezárnak, ott mindig fennmaradnak a „gőzmozdonyok”, rég elavult technológiai megoldások. A számítógépesítés és az automatizálás például még mindig nem az erősségünk. Az oktatás, az esélyegyenlőség is sokat tehetne ezen a területen. 

A kormányzati gazdaságpolitika jobbnak tűnik legalább egy fokkal mint más területeken nyújtott teljesítményei (pl. külpolitika, kulturális vagy egészségügyi területek), sőt a lemaradásunkat okozó kritikus területeket is sokan eléggé jól érzékelik. Az esély megvan arra, hogy sok évszázad elteltével végre erős és igazán önálló gazdaságot hozzunk létre, de elég sok a gyenge pont még. Sok időn keresztül hozzászoktunk ahhoz, hogy akkor jutunk előbbre, ha nyerészkedünk másokon, ez most jó esetben lassan megváltozhat. Ha így lesz, akkor az abban nyilvánul meg, hogy az EU támogatások jelentősége csökkenni fog már és a külföldi multik sem lesznek annyira meghatározóak mint jelenleg. Egy erős, jól működő gazdaság a magasabb bérek és biztosabb munkahelyek révén nyilvánvalóan csökkentené a kivándorlást is más országokba. Ez már mindenképpen kiemelkedés lenne a félperifériás közepesen fejlett országok közül, a csehek és szlovénok lassan már elérik ezt a szintet, mért ne sikerülhetne nekünk is?

Senki nem tudja megmondani, hogy mi az a kritikus pont, amikor már fasiszta vagy náci rendszerről beszélhetünk, viszont egyértelműen léteznek nálunk azok a tendenciák, amelyek a jelenlegi rendszert a múlt század 30-40-es években létrejött német, olasz vagy spanyol diktatúrákra emlékeztetnek (bár azok is számos vonatkozásban eltértek egymástól).

Miben hasonlít egymáshoz Orosz-, Lengyel- és Magyarország?

Európa keleti felén csak ezek az országok tekintenek vissza jelentős történelmi múltra, az összes többi esetében nem hogy a középkorban, de később se nagyon lehet beszélni évszázados léptékben önállósággal rendelkező egységes államról. A másik jellemző, hogy mindhárom ország nemzetiségei (nemzeti kisebbségei) milliós nagyságrendben élnek a szomszédos országokban, és ez a kettő együtt felerősíti a nacionalizmust, amely egy bizonyos szinten túl nemzeti szocializmussá vagy fasizmussá válhat. Mindegyik országban jellemzőek a különböző mértékű jogállamisági problémák, a sajtóval, a bíróságokkal, államtól független szerveződésekkel szembeni fellépések.

A kérdésre a válasz, hogy esetleg mért teremthetnek divatot ezek a rendszerek sokrétű lehet, ennek egyik oka hogy egy olyan szervezetben mint az EU a külön utasság nagyon is megéri gazdaságilag, sokat lehet ezen nyerni rajta egészen addig persze, amíg össze nem omlik az egész szerveződés. Nem véletlen, hogy a fair-play szabályait felrúgó PIS és FIDESZ egyaránt nagyon népszerű és a gazdaságpolitikájuk is sikeres (hiszen a közös teherviselés lepattan róluk viszont ahol lehet nyerészkednek vagy kimazsolázzák a csomagból ami nekik kedvező, a többit bojkottálják –  a fő cél az ország nyereségének maximalizálása, nem egészen önzetlen módon persze.)

Kitérő ugyan, de meg kell jegyezni, hogy a nacionalizmus rengeteg pozitív töltetet hordoz egészen addig, amíg a kultúráról szól és az értékápolásról. Például az ősmagyar mítoszok (függetlenül a tudományos megalapozottságtól) különféle nomád népek hagyományainak az ápolásáról is szólnak. Nyilván van ehhez közünk és szép dolog, ha felvállalunk ilyen kulturális örökséget, úgy értve, hogy önkéntes alapon akiknek tetszik. Ebbe a genetikát belekeverni már botor dolog, csak egy lépésre van a fajelméletről, amikor lehetnek „árja magyarok”és kevésbé magyarok. (A genetikai rokonságokat kutatók nem tudnak róla, de a tűzzel játszanak, mert szélsőséges politikai mozgalmak durva leegyszerűsítésekkel használhatják fel az eredményeiket a saját céljaikra.)

Fasizálódási tendencia az értelmiségellenesség, ami nem most kezdődött, hanem már 2010-ben, de akkor a konzervatív értelmiség nagy része azt hitte, hogy őket nem érinti mindez, most már látják, hogy ők is sorra kerültek. Egyértelmű, hogy ma már kamutudományt és gagyi művészetet támogat a rendszer – ugyanis politikai alapon döntenek arról, nem pedig szakmailag, hogy mi volt a valódi történelem, mi az igazi irodalom és mit kutathatunk („gendert” például semmiképpen.) A központi kormányzatot szolgáló hivatalréteg a hosszú és barna nyelvéről ismerhető meg elsősorban, megkapják a központi ideológiát és azt sem bánják, ha túllőnek a célon, csak lojalitásukat bizonyítsák (a köztévé híradói csak feltűnő példái annak, hogyan megy a „kultúrharc”, a szó már önmagában is egy önellentmondás). A központosítás és az államközpontú gondolkodás is ezt erősíti, hiszen ami állami az rendszerint bürokratikus és nehézkes, emiatt a rutinszerűtől eltérő, egyedi esetekre nem jut figyelem, azok kihullnak a rostán (közoktatásunk és egészségügyünk tömeges példákat szolgáltat erre).

Nem arról van szó, hogy Orbán „fasziszta” lenne bármilyen értelemben, éppúgy mint Horthy sem volt az, csak az utóbbi nem tudta visszaparancsolni a szellemet a palackba, elsodorták az események. Azt se mondanám, hogy a fasizmus az egyedüli veszély, mert bármilyen szélsőség az lehet, és mint a patkó két szára közelít egymáshoz, a szélsőséges politikai mozgalmak is lényegében egyformák. A mértéket nem ismerő szélsőségesség, a militarizmus az, ami veszélyes, jelen esetben leginkább a szélsőjobb felé tolódás a fenyegető. Mint tudjuk elég egy apró szikra, egy casus belli, akár a Reichstag felgyújtása, akár pisztolylövés Szarajevóban, akár eltévedt repülők bombát dobjanak Kassára, ennyi elég, hogy a közvélemény nagy része elfogadhatónak tartsa a teljes militarizálódást.

Két példa arra, hogy mennyire nem becsüljük ma már az értelmet, az átfogó ismeretek birtokosait, - önmagában az, hogy magyaráznom kell ezt már arra utal, hogy sanszos, hogy egy újabb sötét korszak felé haladunk. Normál esetben nem kellene védenem az értelmet, mert nem szorulna rá, hogy védjem.

Egy fiatal történész, aki kutatómunkáját nem tudta folytatni jelenleg rendezvényszervezőként keresi meg a kenyerét. Nagyon valószínű, hogy a szakterülete nem tartozott a kormány által preferáltak közé, emiatt nem tudta folytatni azt, amibe belekezdett. Ilyesmi előfordul máshol is, viszont a rokonságban senki arca még csak meg sem rezzent, alig van aki azt gondolja, hogy de kár azért a nagy tudásáért, hogy nem azt teszi, amihez a legjobban ért.

A másik egy filozófus-tanár, aki az MTA-ban dolgozik, szerény polgári életet folytat, egyértelműen konzervatív gondolkodásúnak mondható, széles látókörű és mély műveltségű ember. Nem az a problémája, hogy nem részesül azokból a nagy pénzekből, amiket semmi tanulmányokért, zéró munkáért osztanak kormány közeli kutatócsoportoknak, hanem azt kell bizonyítania, hogy egyáltalán érdemes sok év tapasztalattal a háta mögött a kutatásai folytatására. Pedig már ÖNMAGÁBAN az, hogy szakmai könyveket ír, egyetemeken is óraadóként átadja tudásának egy részét közérthető formában emellett aktív szerepet vállal egy város kulturális életében, ez elég kellene hogy legyen, hogy közmegbecsülést élvezzen.

A tudás, a műveltség sajnos nem érték sőt olykor már hátrány, ami sokak számára ma már elfogadható és természetes, - na itt kezdődik a fasizmus nálam, amikor a tudatlanságot preferáljuk bármilyen alapon a műveltséggel és a kifinomult, széles látókörű tudással szemben.

A NAT nem csak a magyar irodalom tanítását foglalja magába, hanem sok más tantárgyat is, amelyekről eddig kevés szó esett. Itt van például az ének-zene tantárgy, amihez szerintem megint mindenki éppolyan jól ért mint az irodalomhoz. Valamilyen zenei érzéke majdnem mindenkinek van, az énektudás is leginkább bátorság kérdése, a különféle tehetségkutatókat elnézve. Az ének-zene új tantervének esetében is bárki szakértő lehet, így például felmerülhet, hogy a rossz emlékű Tanácsköztársaság idején közéleti szerepet vállalt Kodály Zoltán művei helyett ne tanítsunk inkább operettet, jöhetne például Kacsóh Pongránctól a János vitéz. Most ki jogosult arra, hogy eldöntse, mi az értékes? A magyar nóta népszerűbb, ennélfogva inkább érdemesebb tanításra a népdaloknál. Azt megértem, hogy ha kapásból egy Beethoven szimfóniával kezdünk az kábé olyan bonyolult és nehéz lehet a diákoknak egy Jókai-regény, viszont ha nagyon merészek akarunk lenni, akkor Mozart helyett jöhetnének modern dalok, például Ákos mindenképpen. Mága Zoltánt sem hagynám ki, hagy fejlődjön a gyerekek zenei ízlése, és az is fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, politikai bal és jobb oldali muzsikusok is szerepet kapjanak… Ez elég nagy sületlenségnek hangzik ugyan, de kábé ilyen szinten vitatkozunk akkor, amikor azokat bíráljuk vagy oktatjuk ki, akik hivatásszerűen foglalkoznak irodalommal évtizedek óta. Nekem ne mondja meg senki, hogy mi a jó irodalom, el tudom dönteni magam is, és nem értem, hogy mért mondják azt, hogy például Wass Albert giccses lenne.

A fizika és matematika tanmenetébe nem hiszem, hogy annyira sokan bele akarnának szólni, valamiért ez nem annyira népszerű. Viszont a történelem igen, ahhoz már értünk, az igazságot „eltitkolják tőlünk  és meghamisítják” mindenféle idegenek. Az csak egy paraszthajszálnyi különbség, hogy amikor értjük valamiről, hogy az nagyjából miről szólhat (nem úgy mint a fizikai képletek), akkor  már abban egyből szakértőnek is tartjuk magunkat. Legalábbis olyanok, akik simán leszólják azokat, akiknek ez a munkájuk. Egymás munkáját leszólni, másokéba beleszólni kívülről, minden tisztelet nélkül – úgy látszik, hogy manapság nálunk ez a menő…

Egy másfajta trükk

 Jön a Szakértő Úr vagy Hölgy (akinek a kompetenciáját egy kívülálló nem tudja pontosan felmérni) és elkezdi a laikusokat hülyíteni az FB-n. Például előadja, hogy milyen ősnyelv is a magyar. Mivel a nyelvészethez mindenki ért egy kicsit, szerintem népszavazás útján dőljön el az is, hogy milyen eredetű a nyelvünk, minek is foglalkozni a profi-nyelvészekkel, őket úgyis már megvette a háttérhatalom. Vagy amikor jön az a bizonyos Valaki és hosszan ecseteli, hogy a paracetamol milyen borzasztó káros, és hogy persze a gyógyszerlobbi érdeke stb. (szokásos duma – pont a magyar kormány által szabályozott területen ezt felvezetni több mint különös). A trükk az egészben, amit megeszünk, hogy az „eltitkolt igazságot” mindig LAIKUSOKNAK mondják, sosem egy szakmai konferencián terjesztik elő. Úgy készülnek ezek a zutyulékok, hogy vegyél pár közhelyet, tedd hozzá az igazságmagvakat és öntsd fel az egészet szósszal.  Egy apokaliptikus szintű túlzásokból álló masszát fogsz kapni a végén, és ha elolvasol 3-4 ilyen szöveget, akkor még csodálkozni is fogsz, hogy nem halt még ki az emberiség.

A harmadik trükk

Írj egy könyvet egy témáról, előtte alaposan szakirodalmazz, de csak azt vedd ki a klasszikusok műveiből, ami a nézőpontodat, az ideológiai téziseidet alátámasztja. A végeredmény eszméletlenül jól fogyasztható lehet, még ha silány minőségű is. Pont ilyen lett A liberalizmus bukása című bestseller, tipikus felszínes amerikai szöveg, amelynél nálunk akármelyik humán szakos kandidátus (politikai beállítottságtól függetlenül) néhány éves munkával sokkal jobbat írna. Na EZ az igazi fogyasztói társadalom, eljutottunk oda, hogy a silány gondolattalanságot etetik meg velünk, simán megkajálunk bármit ha ízléses a tálalás. Ami nem tűnik fel első olvasásra egy ilyen könyv esetében többek között az, hogy a szerzőnek (hát persze hogy) Amerika a világ közepe, más országok számára nem is léteznek, levezeti hogy a liberalizmus az államot erősíti, mert nem látta az illiberalizmust közelről. Igazi vádbeszédet ír egy bizonyos ideológia ellen, bár hemzseg az önellentmondásoktól, pl. az USA alkotmányának alapvető elvét a szabadságelvűséget is tagadja, amit persze nem vesz észre. A gyakorlat pedig nem igazolja vissza távolról sem azt amit mond, hogy pl. nem igaz, hogy a liberalizmus homogenizálta a kultúrákat (sőt soha nem látott kulturális gazdagságot hozott), aminek persze az is lehet oka, hogy nem egy kirekesztő ideológiáról van szó. (Ezzel nem azt mondom, hogy nem érdemel kritikát, de nem ilyen agyatlan módon.)

A harmadik trükk magyar változata

Horváth Balázs: Beteg bolygó c. könyve megint csak tele van beteges eszmefuttatásokkal. A magyar illetve kelet-európai mentalitás köztudottan arról szól, hogy mi miért nem fog működni (nem pedig az, hogy hogyan működhet). Egyébként szórakoztatónak mondható olvasmány, annak persze akinek van hozzá idegrendszere, mert az alaptézis, hogy a bolygó fő problémáját az ember jelenti. Ez valamilyen szinten még igaz is lehet, de tisztelt szerzőnél ez már olyan szintű, hogy afelé tendál, hogy ha nincs emberi élet akkor probléma sincs, e logika mentén a szélsőséges rendpártisághoz jutunk (mindegy, hogy milyen színűhöz), amelynek az élet mindig túl kaotikus és zavaró tényező volt. (A hírhedt diktátorok nevét inkább nem írnám most le.) Szokták azt mondani, hogy ha valaki távolról indít, hogy „az ősrobbanástól kezdi”, a könyv szerzője viszont ez nem vicc (!), tényleg onnan indítja a történetet. Már megint jön valaki, aki azt hiszi, hogy mindenhez ért, pl. ha a talajpusztulás szerinte évi 1% akkor szerinte száz év alatt elfogynak a talajok (Ami nem csak matematikailag hibás, hanem a hegyekre gyakorolt szél és víz eróziót sem veszi figyelembe). Nagyon sokat markol és mindenből azt szedi ki, ami a depis kampányához kell. Például levezeti, hogy a beszéd hiánya nem is olyan nagy hátrány, sőt nagyon kellemes állapot is lehet. Hát köszönöm… A hibáktól hemzsegő könyvet, vagy inkább vádbeszédet pedig vajon mi más mint a Nemzeti Kulturális Alap támogatta…A Mérgezett Föld c. szakmaiatlan és súlyosan demagóg dokumentum filmet pedig az MTVA.

Minek ennyi vádbeszéd, tényleg a tíz millió jogász országa kell, hogy legyünk?

A helyzet nagyon súlyos, az a helyzet ami a fejekben van, a sötétség a fénynél is gyorsabban terjed sajnos. A tudomány ugyan nem tud teljesen elfogulatlan és politikától mentes lenni, de szinte az egyetlen reményünk. Ha viszont mindenki ért a mezőgazdasághoz, a környezetvédelem minden kérdéséhez és ahhoz is, hogy mit tanítsunk az iskolában, akkor a szakértőségnek egyszer s mindenkorra lőttek, érzelmi alapon és demagóg politikai szempontok alapján fog eldőlni az, hogy mi a helyes.

Szerintem gondoljuk meg kicsit jobban, hogy milyen gondolatokat terjesztünk, főleg negatív tartalmú, energetikailag lehúzó szöveget. Nálam már kiment a biztosíték ezektől.