Gondolkodásunk számtalan csapdája közül nem az elmélet által leírtakat, hanem az általam megfigyeltek közül gyűjtöttem össze néhányat, nagyon különböző területekről vett példákkal illusztrálva az egészségtől a politikáig bezárólag.

1.Zavarba hoz minket az, hogy mindenki elfogult valamilyen mértékben

Pedig ez nem lenne baj, mert nekünk kell tudni összerakni. A TED-ED előadások eléggé színvonalasak és lényegre törőek szoktak lenni, ezek közül néztem meg ugyanazon a napon a táplálkozás két kutatóját. Az egyik a túl sok szénhidrát ellen beszélt: "Vannak esszenciális aminosavak, de esszenciális szénhidrát nincs." Egy másik viszont a vegetáriánus táplálkozás híve volt: "Léteznek gyógynövények, de gyógyállat nincsen." Mindketten mélyen ismerték az általuk kutatott területeket, viszont teljesen máshogy közelítették meg, hogy milyen az egészséges táplálkozás, és mindkettőnek a maga módján igaza volt.

Többféle megoldása lehet a különféle problémáknak (pl. az egészséges táplálkozásnak), amelyek ha jól megfigyeljük akkor nem is teljesen mondanak ellent egymásnak és egyéni beállítottság és ízlés kérdése, hogy ki mit választ. Számos dolog többféle módon is megközelíthető, ami egyéni kreativitásra is lehetőséget ad.

2.Az egyes dolgok nem jók vagy rosszak önmagukban, hanem vagy a helyükön vannak vagy nem (régi bölcsesség)

A képességeink és affinitásaink nagyon eltérnek egymástól és a munkamegosztásban betöltött helyünk is, - ez éppígy igaz arra is, hogyan látunk egyes dolgokat. Nem nagyon van olyan tehát, hogy teljesen hibás vélemény, lehet azonban "nem egészen helyén való", a szó szoros értelmében. A politika világában ezt úgy látom, hogy egyes kis hagyományőrző falvakban teljesen megfelelő lehet az erősen jobboldali felfogású vezetés. Ezzel szemben ha egy ország kormányfője egy kirgiz folklór műsort túl komolyan vesz, azzal egyértelműen nevetségessé teszi magát.

Nemzetállami szinten a mérsékelt jobboldal az, ami képes lehet integráló szerepet betölteni, vagy időnként a mérsékelt baloldal (esetleg ezek valamiféle koalíciója). Az EU szintjén nem tudom mit keresnek az államszövetség értelmét tagadó pártok (az annak idején szélsőjobbos Jobbik is csak lézengett a légüres térben az Európai Parlamentben), mert az is egy bizonyos szint amit képviselni kell (a globális politikai tér nagy játékosaival szemben is) és törvényszerűen konfliktusba kerül időnként a nemzetállami szinttel. Ilyen logika alapján az EU politikáját leginkább a baloldali, másodsorban a mérsékelt jobboldali pártok tudják leginkább előmozdítani.

3.Az előzőekkel összefüggésben tiszta viszonyokat kell tudni teremteni, nem összemosni dolgokat

Így például mivel Magyarországon az elnöki rendszernek van hagyománya (Horthy, Kádár rendszere, sőt bizonyos értelemben a Habsburg ház is), ebből kifolyólag most is minimum félelnöki rendszer lenne jó nekünk, amelyre számos demokratikus európai országra látunk példát Romániától Franciaországig. Ez esetben Orbán komoly jogkörökkel, vétójoggal rendelkező államfő lehetne, nem pedig csak kormányfő, ami valszeg. de-facto be is fog következni egy-két éven belül (vagy már be is következett). Egyszerűen azért mert a politikusi pálya olyan aktivitást kíván, amitől az emberek törvényszerűen kiégnek pár évtized alatt. Láthatóan igaz ez Putyinra, Lukasenkóra és Merkelre, de gyakorlatilag mindenkire, hogy egy idő után egyre kevésbé tudják irányításuk alatt tartani az eseményeket.

Vállalatok esetében is gyakran eltér a stratégiai és operatív igazgató személye, az utóbbi a mindennapi tevékenységek dinamikus irányítója. Nálunk is már Gulyás Gergely kelti inkább egy kormányfő benyomását (a miniszterelnökség vezetője potenciálisan miniszterelnöki hatáskörű személy), a de facto és de jure viszonyok jelentősen eltérnek egymástól. Orbán láthatóan egyre inkább egy rögeszmés, szellemileg hanyatló fázisba került "vezér" benyomását kelti. Ami nem lenne baj, ha nem ragaszkodik a kézi vezérléshez, túl sok ügyben a döntést fenntartva magának. (Egyébként pedig ő egy közismerten harcos alkat, csak nem mindig szükséges a fél világgal folyton háborúskodni.)

4.Fennakadunk a gondolatmenetek apró, lényegtelen részein

Vannak akik egy-egy súlyosabb nyelvtani hibán fennakadnak, vagy azon, hogy a megfogalmazás nem tökéletes és a stílus nem a legárnyaltabb. Ez lehet persze jó kifogás is olyankor, ha nem akarunk kényelmetlen problémákkal szembenézni, néha pedig csak szükségtelen szőrözés. Vannak egyes szövegekben olyan aknák, amelyek robbannak és (elutasító jellegű) pavlovi reflexeket váltanak ki: például sértik a családról vagy a nemzetről gondolt véleményeket, "túl liberális" beállítottságúak, - holott igen gyakran csak kevéssé lényeges részei a mondanivalónak, legfeljebb arra jók, hogy beskatulyázzák vele az embert. Ösztönös szinten pedig leginkább csak kétféle skatulya létezik: barát vagy ellenség.

Nem szabad magunkat sem beskatulyáznunk, bármilyen vonzónak is tűnhet egy csoporthoz csatlakozni. Én például nem kedvelem az Orbán rendszert, de abban eléggé biztos vagyok, hogy Horthy Miklós annak idején, abban a helyzetben (a megcsonkított Magyarország vezetőjeként) igen alkalmas volt arra a feladatra, amit elvállalt, és a szerepe sokkal inkább pozitívnak volt mondható mint negatívnak.

A rutinos demagógok viszont nagyon ügyelnek arra, hogy megnyerjék a közönségüket: először olyan dolgokat mondanak, amelyek eléggé nyilvánvalóak és amit mindenki elfogad, aztán egy logikai bakugrással eljutnak a saját kis képtelenségeikhez, amelyekkel befolyásolni akarnak másokat (egyfajta árukapcsolásról van tehát szó). Orbántól Bayerig sokan dolgoznak ilyen sémával a szélsőjobbon, de az olyan baloldali fórumok mint az ÉS vagy a HVG némely cikkírójáról is elmondható, hogy stílusuk hatásos ugyan, de már régóta semmilyen eredeti gondolattal nem tudnak előállni.

Vannak akik jól írnak vagy jól beszélnek, ami sokak számára meggyőző lehet, de ezek nem olyan adottságok amely garantálnák az elmélyült tudás meglétét vagy a tartalmas gondolatokat.

5.Szűklátókörűség

Ez is egy gyakori hiba a közéletünkben. Voltaképp, amikor leírják az első szót, hogy Magyarország, némiképp már azzal is hazudnak, mert implicit módon a szövegük arra utal, hogy az adott helyzet tipikusan a miénk. Holott nincs olyan probléma, amelyre ne találnánk a környezetünkben máshol hasonló példákat, mások is küzdenek a korrupcióval, a bürokráciával és a gazdaság elmaradott viszonyaival is. Az, hogy túl kevés gyerek születik nem csak a magyar nők problémája, mint ahogyan kormányunk feltételezi (ráadásul a férfiakra nem is gondolt), hanem más európai nők esetében is az: nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, hiszen vannak nemzetközi tapasztalatok, hogyan lehet ezen a helyzeten javítani. (Igazából Európában vannak a miénkhez hasonló életmódok és értékrendek, onnan érdemes tapasztalatokat szerezni, nem pedig Közép-Ázsiából. Nem szabad kísérletezgetni, ha vannak máshol működő gyakorlatok.)

Ezzel függ össze, hogy a korszellem szinte minden kérdést rosszul ítél meg. '49-ben sokan Görgeyt árulónak tartották (teljesen hibásan), '56-ban sokan amerikai beavatkozást vártak, aminek semmilyen reális alapja nem volt. Egy bűnbak mindig jól jön, akin levezethetjük az indulatokat. Néha pedig olyan dolgokon szoktunk rugózni, amin az utókor inkább csak mosolyog.

6.A rendszerek általában nem egyértelműen jók vagy rosszak

A világ legsikeresebb államai Svájc és Kalifornia is bírnak olyan hátrányokkal, amelyek sokak számára taszítóak lehetnek, de az ottani jómódban élőknek is megvannak a maguk problémái. Ezzel szemben még a legbutább vállalkozások mint az USA vietnami háborúja (látszólag mindenki veszített csak, és még a észak-vietnamiak is jobban jártak volna, ha az elején békét kötnek) is teljesen új tapasztalatokat hozott számos területen, például az orvostudomány számára.

Egy adott rendszerben egyesek jobban járnak, mások rosszabbul, éppen azért jó a parlamenti váltógazdaság, mert az egyes kormányok más-más csoportokat favorizálnak.

Sokan abból a gondolatból indulnak ki, hogy ha valami nem vált be, akkor az ellentéte majd jó lesz, ami egy alapvető logikai hiba: például ha a liberalizmus nem volt sikeres, akkor az "illeberalizmus" lesz a megoldás a maga kis diktatórikus vonásaival, vagy pedig ha az USA szövetsége nem elég jó, akkor az oroszok támogatását kell megszerezni (annak ellenére, hogy a medve ölelése elég szoros tud lenni). Társadalmunk szélsőségek között ingázik, arra a bizonyos egészséges arany középútra nem gondol ilyenkor senki.

7.A magyar társadalmi normafelfogás csak egyfajta lehetséges értékszemlélet (például a sumákolást díjazza)

Az amerikai elnökök megítélésében is tükröződött, hogy a magyar rangsor mennyire eltért az amerikaiakéhoz képest, a két társadalom értékrendszerének különbségei miatt. Az amerikaiknál azok az elnökök a legrosszabbak, akik nem csináltak semmit, nálunk viszont mindig azok, akik valamilyen jelentősebb hibát követtek el. Nálunk egyértelmű bűnbak Gyurcsány, aki legalább próbálkozott különféle reformákkal és nem hibás a sok sumák szoci vezető, aki mindent elszabotálva csak a saját pecsenyéjét sütögette és off-shorozott. Aki nem csinál semmit az biztosan nem fog hibát elkövetni - a "csak ne hibázz" szemlélet megöli a vállalkozószellemet és görcsössé is teheti a viselkedésünket.

A legfőbb magyar társadalmi norma a szabálykövetés, és mivel a rengeteg szabály a németeknél működik legjobban, mi afféle "nem elég jó németek vagyunk". Bizonyos esetekben igaz, hogy a szabályok betartása a megfelelő, vannak viszont arra is bőven példák, amikor a szabályok nem életszerűek, gyakorlatilag betarthatatlanok. Tehát az értelmiségi közvéleményünk (amely Európában a leginkább kifogásolja a szabálykövetés hiányát) alighanem tévedésben van egy fontos kérdésben: a bürokrata szemléletet is vissza kell tudni szorítani, ha szabálykövetést akarunk elvárni.

8.A szakértőség téves megítélése

Sajnos szakértőnek számítanak olyanok, aki a laikus közönségnek osztják az észt a világpolitikáról, nyelvrokonságról vagy egészségről, akár a neten akár lakossági fórumokon, gondosan vigyázva arra, nehogy a területükön dolgozó komoly tudósokkal kerüljenek össze. (Publikációik szakfolyóiratokban nincsenek, tudományos konferenciákon nem vesznek részt.) Ennek a fajta szélhámosságnak az egyik képviselője Nógrádi György "migrációkutató", akinek azért sok mindenben igaza van, csak éppen erős túlzásokba esik, de éppúgy elmondható ugyanez Bogár vagy Drábik esetében, akik a nemzetközi pénzügyi kartellek és titkosszolgálatok befolyásával foglalkoznak, csak sajnos eléggé paranoid módon. Nem úgy beszélnek mint a tudomány embere, hanem leginkább mint eszelősök. Vannak olyan szakértők, akik túlspilázzák azt, amivel foglalkoznak és a politika sikamlós területére merészkednek, és miközben olyanokat kezdenek mondani, ami sokak tetszését elnyeri, elvesztik a kutatói szavahihetőségüket és méltóságukat.

Másik szakértői hiba, hogy "orvos mondta" - tehát biztos igaz. Azt lehet mondani, hogy az orvosok a kis napi rutin területeikbe belesüppedve csak kicsivel értenek jobban az átlaghoz képest a táplálkozási kérdésekhez. A magyar orvosok többsége eléggé konzervatív felfogású és gyorsan rárepül a modern társadalomban előforduló lehetséges problémákra: például igaz, hogy a kávé pörkölése során rákkeltő hatású akrilamid keletkezik, de ettől még nem lesz a kávé fogyasztása rákkeltő (sőt megfigyelések sem támasztják alá). Hiszen ha az akrilamid koncentrációja nagyon alacsony, valamint ha a kávé tartalmaz olyan anyagokat is, (jelen esetben antioxidánsokat), amelyek rákellenes hatásúak, akkor az összhatás lehet semleges vagy kedvező irányú is. (Régebben például azt gondolták, hogy mivel a koffein emeli a vérnyomást, ezért a kávé ártalmas a szívnek, de megint az a helyzet, hogy a kávé a koffein mellett számos más anyagot is tartalmaz.)

9.Ha valamiről jól tudunk beszélni, még nem biztos, hogy értjük a hátterét

Szokásos a "fogyasztói társadalom" ostorozása, de azáltal tapodtat sem jutunk előre, ha valamire tudományos címkét aggatunk. Ha viszont értjük, hogy voltaképpen paleolit aggyal gondolkodunk, és ez érvényes alapból a táplálkozásunkra és pénzköltésünkre is, tehát voltaképpen egy genetikailag kódolt mohóságról van szó, akkor jobban ismerve a probléma gyökerét nem fogjuk hibáztatni sem magunkat sem a társadalmat, hanem elkezdhetünk dolgozni a megoldások irányában. Értelmiségiek hajlamosak úgy osztani az észt, hogy nem ismerik az általuk használt fogalmak (például szabadság, tolerancia vagy egyenlőség) mélyebb jelentését, csak felelőtlenül dobálóznak ilyesmivel - ez valójában a "polkorrekt beszéd" alapvető hibája, az ezt elhagyó, gyakorlatiasabb felfogás jelenti az Orbán rendszer sikereinek egyik titkát. Ha egy értelmiségi jobban tud beszélni például cigány kultúrájú emberek és magyar kultúrájúak együttéléséről egy kis faluban, az nem jelenti, hogy jobban is érti azoknál akik ott vannak, nem szabad tehát a fölényével visszaélnie.

10.Senki sem elég okos - de éppen ez kell, hogy cselekedetekre sarkalljon

Amikor felállt a Medgyessy kormány, akkor balos közgazdászok azt mondták, hogy micsoda jó szakértőkből áll, biztos sikeres lesz. Egy dolgot nem tudtak, hogy a fontos döntéseket Medgyessy és Gyurcsány is saját kútfőből, a szakértőkkel való egyeztetés nélkül hozták meg (lényegében hazardírozva). Sosincs elég információnk, hogy mikor mi fog működni, például az IMF is gyakran felsült az egyen receptjeivel. Mindenki csak tippelgeti, hogyan alakul majd a gazdaság állapota vagy a tőzsde helyzete, az összeomlásokat gyakran megjövendölik, és véletlenül valakinek majd egyszer bejön.

Mivel a legtöbb dolog túlságosan is bonyolult és a változások legtöbbször fokozatosak, emiatt a legjobb, ha olyat teszünk, amit később is vállalhatónak tartunk, bármilyen kimenet esetén. Például ha az Orbán-rendszer szerintünk egy diktatúra irányába tart, akkor ez ellen kell tudnunk tenni, hogy később elmondhassuk megtettük azt, ami a képességeinkből telt.

Vannak, akik panaszkodnak arra, hogy a rendszerváltás után az állami vagyont olcsón "elprivatizálták". Ott voltál akkoriban? Tudtál róla? Tettél ellene? Antall vagy Horn rendőrei sem vertek volna meg, ha kimész tüntetni. (Kádár rendőrei ellenben igen.)

Gondolkodásunknak rugalmasan kell tudni működnie különféle nézőpontokkal, mások helyzetébe is képesek kell legyünk empatikusan belehelyezkedni. Ha kudarcot vallunk ebben, akkor egy alacsonyabb tudatossági szinten kötünk ki: az ellenséges hordák ökölrázásához jutunk el (ami a mai magyar közéletre jellemző) és ahhoz az illúzióhoz, hogy a problémáink komoly munka nélkül, egycsapásra megoldhatóak.

A családcentrikusság egyesek számára valami szent dolog és tabutéma, ami bizonyos szempontból érthető: akár érzelmi kötődéseik miatt, akár azért, mert egyetlen elemzés sem tudja teljesen feltárni azt a pluszt, amivel az egész több mint a részek összessége. A család alighanem az emberi kapcsolatok alapja, általános iskolája, viszont nem a teljessége: létezik több más fontos emberi kapcsolat is, amely kicsit másként működik.

A párkapcsolatot például egyenrangú felek hozzák létre, a családdal ellentétben nem elsősorban a gondoskodásról kell, hogy szóljon, inkább egymás fokozatos megismeréséről több évtizeden keresztül. A munkahely légköre lehet ugyan családias, a munkatársak közötti kommunikáció és kapcsolatépítés viszont egy teljesen más műfaj. A barátok közötti igen mély és őszinte kapcsolatok, a választott közösségeinkben való szerepléseink, a közéleti megnyilvánulásaink, sőt az extázisos közösségek (bulik) mind másfajta készségek kifejlesztését követelik tőlünk és nem mindig könnyű az egyes kapcsolatok között az egészséges egyensúlyt megtalálni.

A családcentrikusság pozitív és negatív oldalai

A különféle felmérések (pl. itt, itt vagy itt) általában azt hozzák ki, hogy a magyar az egyik leginkább család centrikus nemzet Európában (a térképeken a sötétebb színek fejezik ki ezt), tehát a legtöbben hagyományos értelemben vett családot szeretnénk alapítani.

Másrészt viszont egy felmérés szerint a szülői önfeláldozás követelménye a gyermekek érdekében nálunk eléggé átlagos szintű. Tehát leginkább arról van szó, hogy igényeljük a családi élet meleg kis közegét, egy ilyen közegben érezzük jól magunkat.

Ennek a fajta családcentrikusságnak a negatív oldala a szolidaritás hiánya azokkal, akik nem tartoznak az ismeretségi körünkbe. Az osztrákokkal, beloruszokkal és balti országokkal együtt sereghajtóak vagyunk abban, hogy mennyire vagyunk elfogadóak a hátrányos helyzetűekkel szemben: a munkanélküliek, beteg vagy mozgáskorlátozott emberek és bevándorlók sorsa a magyar közvéleményt kevésbé érdekli mint más országokban. (Nyilván mert úgy gondoljuk, hogy a család dolga rajtuk segíteni és mi is a családra számíthatunk, ha ilyen helyzetbe kerülünk.)

Az alapgondolat Kádár-rendszerből származik

A Kádár-kormány a népszerűségét egy olyan gondolattal alapozta meg annak idején, hogy mi itt a Kárpát-Medencében egy nagy család vagyunk színleg megadva ugyan azt, ami a császáré, de közben mindenki ügyeskedhet és sumákolhat a háttérben. Azóta a magyar közéletet leginkább kicsinyes belharcok, zavaros és gyerekes megnyilvánulások jellemzik. A TV híradók az állampolgárt egy tíz éves gyerek szintjén kezelik: katasztrófákat mutogatva céloznak arra, hogy "máshol milyen rossz és veszélyes élni", és tele vannak olyasféle üzenetekkel, hogy holnap vegyél fel pulcsit, meg ne fázz vagy hogy jegesmedve bocsok születtek az állatkertben. Zavaros és iszapbirkózás-szerű ügyek tárgyalása mellett ilyesféle üzenetei vannak a médiumnak már évtizedek óta.

A három éves GYES-t is egyébként a Kádár-rendszer vezette be, viszont hosszú távon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem növelte a születésszámot, mert az évekig otthon maradó anyák hátrányosnak érezték a helyzetüket amiatt, hogy kiestek a munka világából (most pedig panaszkodnak, hogy mért alacsonyabbak a női fizetések) és sokak számára az otthoni családi környezet egyenesen nyomasztó is lehetett. Az egyes országok polgárainak boldogságszintje nincs arányban a családcentrikussággal, sőt az összefüggés inkább fordított. Hollandoknál és skandinávoknál, ahol nem a család az első és mindenek fölötti, ott az emberek kevésbé érzik megterhelőnek a családi közegre jellemző erős társadalmi normákat és elvárásokat, emiatt lazábbak és felszabadultabbak.

A családias légkörbe bele lehet ragadni

Nincs kimutatható előnye annak, ha a gyerek az anya hátán van egész nap (mint egyes afrikai családokban), de annak sem, ha évekig otthon marad a szüleivel - sőt inkább bizalmatlanabb lesz az idegenekkel szemben. Nálunk az első három évben való otthon maradás már annyira társadalmi normává vált, hogy sokan akkor sem választják a bölcsődét, ha megtehetik.

Az utazásszervezők azt mondják, hogy a magyarok turistaként is nagyon család centrikusak, mert ahova érkeznek ott elvárják, hogy fogadják őket és programokat szervezzenek a számukra. Mintha idegen és ismeretlen környezetben a legtöbben túlságosan is félénken mozognánk, nem bízunk eléggé önmagunkban. Biztonságigényünk olyan szintű, hogy az egészséges mértékű kockázatvállalás rovására mehet. Ezt fejezi ki az is, hogy nem vagyunk nagyon mobilisak és munkahelyeken is sok esetben az ismeretségi kapcsolatok dominálnak. A bizalmatlanság bürokratizmust szül: tehát amikor azt tapasztaljuk, hogy a bürokrácia áldozataivá váltunk, akkor általában az történik csupán, hogy az ügyintézők félnek és nem mernek elmozdulni a kályhától, benne maradnak a jól ismert kis komfortzónájukban ahelyett, hogy a szabvány-magatartást feladva józan ésszel és némi emberséggel kezelnének minket.

A múlt feltárása és objektív értékelése sem lehetséges "családias" légkörben

A rendszerváltáskor lett volna lehetőség az előző rendszerek bűneinek feltárására, a bűnösök megnevezésével együtt, azonban hogyan ezt Ungváry Krisztián könyvéből kiderült, ez a fajta szembenézési és tisztulási folyamat teljesen elmaradt, annak ellenére, hogy a régiónk más országaiban valamilyen szinten végbement. Az ÁVH utódszervezeti és ügynökei továbbra is jó kapcsolatokat tartottak fenn a hatalommal és többen közülük beépültek a parlamenti pártokba, emiatt minden módon akadályozni tudták az iratnyilvánosságot és a történelmi igazságtételt. A bűnök a "családban maradtak", politikai gyilkosságokért felelős vagy emberek életét megnyomorító fő felelősök nem kerültek bíróság elé, de a nyilvánosság előtt sem kellett az áldozataiktól bocsánatot kérniük. Habár a társadalom jó része igényelte volna, hogy az érintettek enyhített mértékű, de valós büntetéseket kapjanak vagy a kevésbé súlyos esetekben nyilvánosan vezekeljenek, azonban a politikai elitünk képes volt elhinteni, hogy mindannyian "külső nyomásra tették" amit tettek és végső soron mindenki "csupán csavar volt a rendszerben". Egyes politikusok jogellenesen hozzáférhettek a titkos aktákhoz, amivel más pártok politikusait és a hozzájuk kötődő közéleti személyiségeket zsarolni tudták. (Megpróbálták befeketíteni például Torgyánt vagy Csurkát, akiket a kommunisták valóban be akartak szervezni, de nem lettek ügynökök.) Mostani kormányunk is jól alkalmazza kádári refelexeket és egyáltalán nem érdekelt a múlt pontos feltárásában.

A családias, falusias légkör pletykálkodást szül

Amikor elfogult vagyok a saját kis (akár virtuális) családias közösségem rovására, az hozza létre a "fake-news"-t, más szóval az álhíreket, amelyek a régi korok pletykáinak felelnek meg. Egyszerűen azt szeretném látni, hogy aki nem tartozik hozzánk, az mind valamilyen módon fertőzött a gonosszal, - a józan ész határán túlmenően is szeretném ezt bizonyítva látni. Ha pedig az elménknek kiadjuk a parancsot, akkor képes előállítani vagy hajánál fogva előrángatni elég "terhelő bizonyítékot" azzal szemben, amitől én idegenkedem, ami tehát potenciálisan veszélyes. Nem csak nálunk jellemző ez, hanem minden olyan országban, ahol belterjes kis kultúrák alakultak ki: az USA vagy Oroszország nagy síkságain lakók is hajlamosabbak erre többek között. (A nagy kikötővárosok körzetében lakók már sokkal kevésbé, mert az teljesen másfajta szociális közeg.) Falusias jellegű kultúráról van szó, a nagyvárosokra az ilyen érzelmileg domináns megközelítések helyett racionálisabb, hidegebb felfogás jellemző (bár annak is megvannak a hátrányai.)

Az önállótlan állampolgár kevésbé tájékozódik

Azt azért vegyük tudomásul, hogy az "átlag" állampolgár egyáltalán nem tájékozott az adott kérdésekben, amiről véleményt nyilvánít. Például nem tud még arról sem dönteni felelősen, hogy érdemes-e felhagyni a nyári időszámítással - más országok, például az oroszok példája azt mutatja, hogy nem érdemes, de mivel az átlagember információbuborékban él és nem veszi figyelembe más országok példáit, emiatt pár évnek el kell telnie, hogy ez kiderüljön. A "többség" napjaink demokráciájában sokszor csupán azt jelenti, hogy a legjobban mobilizálható, legaktívabb rétegek döntik el a fontos kérdéseket, és lehetőleg szeretnek mindenre "nem"-et mondani, hogy érezzék (a valójában nem létező, manipulált) hatalmukat, befolyásukat. A problémát valójában a hiteles, szavahihető értelmiségi elitek hiánya okozza és a nyílt szakértői viták elmaradása - emiatt érzik úgy sokan, hogy értenek olyan kérdésekhez mint például a halálbüntetés, homoszexualitás vagy éppen a nyelvi rokonság, ugyanolyan mértékben, mint akik évtizedek óta hivatásszerűen ezekkel foglalkoznak.

Kétféle katasztrofális kimenet van és csupán egy optimális

Az egyik rossz kimenet a globalizáció rendszerének teljes megdöntése, és a világon belterjes kis falusias közösségek domináljanak - valami ilyesmi az Orbán-féle populisták álma. Elég nagy káoszt és technológiai visszaesést vonhatna maga után mindez.

A másik a környezet tönkretétele mellett a hagyományos falusias élet ellehetetlenülése: a kártevők terjedése miatt a biogazdálkodást elfelejthetnénk, csak génmódosított növények teremnének. Elég csúnya antiutópia ez is, de sanszos, hogy bekövetkezhet.

A harmadik megoldás a falusias és városias életközösségek közeledése egymás felé: urbanizált, modern falukörnyezetek, a nagyvárosi emberek többsége kétlaki életet élne város és falu között.

A konklúzió valami ilyesmi lehetne...

Sokat fejlődtek a magyar családok az utóbbi évtizedekben ezt be kell látni, például a gyereknevelés területén, ahol a rendszeres verés nevelőeszközként ma már nem elfogadható. Az erőszak különféle formái a házastársak között szintén megengedettek. A családi élet azonban egy bizonyos ponton túl megterhelő lehet a megfelelő külső társadalmi támogatás hiányában. (Mivel főként pszichológiai terhekről van szó, emiatt nem az anyagi támogatás a legmegfelelőbb eszköz).

A családias légkörbe bele is lehet ragadni, abszolút optimumként rávetítve a társadalom egészére és egyéb kapcsolatainkra. A hatalom érdeke sok esetben éppen az, hogy elhitesse az állampolgárokkal, hogy pátyolgatni fogja őket és minden (akár valós akár általa felfújt) veszélytől megvédi. Az önállótlan állampolgárok nagy száma és növekvő aktivitása visszaesést jelent: az "alternatív igazságokat" terjesztő demagógia és populizmus a szememben egy kevésbé racionális viselkedést tesz társadalmi normává.

Bízzunk benne, hogy mindez csupán egy nagyobb tanulási folyamat része, amelyben senki nem elég okos és mindenkinek van elég tanulni valója a másiktól.

Különféle rendszerek vezetői sokféle követendő elvet akartak már erőszakkal letolni a társadalom torkán. A kommunizmus hívei mindig igazolni szeretnék, hogy az elvek jók voltak, csak hát a megvalósítás volt gyatra. A liberalizmus hívei szintén hosszadalmasan magyarázzák, hol is ment félre a dolog. A nácik szerint pedig Hitler győzhetett volna, ha.... és így tovább. Ahogy az angol mondaná, az ilyen magyarázkodás csupán "bullshit". Az emberi természetre bármit is ráerőszakolni és feltétlen követendő mintának tenni legfeljebb rövid távon működött, az ilyen rendszerek hosszabb távon sosem voltak sikeresek.

A legközismertebb példa erre a kommunizmus, amelynek sok évtizedes kifutási ideje volt a bizonyításra, azonban egyik esetben sem tudott igazán sikeres lenni. A sztálinizmus nálunk szerény eredményeket ért el (máshol szintúgy) és csak akkor kezdett működőképessé válni, amikor a feltételek enyhültek. Amint az '50-es évek végétől a rendszer kicsit nagyobb mozgásteret engedett az állampolgárainak, a gazdaság egyből elkezdett fellendülni amellett, hogy az emberek közérzete is javult. Amikor a rendszer ismét bemerevedett és dogmatikussá vált, a '70-es években, a gazdaság stagnálni kezdett. Ilyenkor eluralkodott a bürokratizmus, a "maszekokra" túl sok adót vetettek ki, akik erre beintettek. Hogy ne legyenek elképesztő hiányok és működjön a rendszer, a hatalom kénytelenségből ismét eltűrte fű alatt a vállalkozások különféle formáit, ami nálunk az életszínvonal jelentős növekedését hozta magával.
Ezzel együtt az összes egyenlősítő kommunista rendszer Kubától, Belorussziáig, Venezueláig, Ceausescu Romániájáig, Észak-Koráról nem is beszélve csak rövid távon mondható gazdaságilag sikeresnek, később a saját korlátai nagyon merevvé tették és elrobogott mellettük a világ.

A fasiszta rendszereket olykor szokás gazdasági siker sztoriként emlegetni, ez azonban alaposabb vizsgálat esetén nem állja meg a helyét. Mussolini Olaszországa nem volt különösebb gazdasági siker, Franco Spanyolországa is akkor kászálódott fel a romokból és kezdett el építkezni, amikor a Kádár-rendszerhez hasonlóan a diktatórikus szigor enyhült. Sem a görögök sem a portugálok nem kívánják vissza a katonai diktatúrákat. Hitler gazdasága nagy mértékben támaszkodott az elkobzott zsidó vagyonokra és az értelmiség jelentős része menekült az országból, származástól függetlenül az ottani légkör miatt. Ez hosszú távon megbosszulta volna magát, a háború kimenetelétől is függetlenül. Horthy Magyarországa a '30-as évek második felétől már fasizmus felé hajló törvénykezés és kormányzás alatt valóban kisebb fajta gazdasági csodát produkált, azonban a híres győri program alapját is az elkobzott zsidó vagyonok képezték. Ezzel együtt Horthyék sikerességének oka jelentős részben a különféle gazdasági elvek megfelelő kombinációja.

A liberalizmus gazdaságilag nem volt sikertelen, sőt jó darabig nagyon is működőképes volt, akár a 19.században, akár a múlt század '80-as éveiben Reagan és Thatcher neoliberalizmusa idején, de még a '90-es években is. Erre az ideológiára is érvényes azonban, hogy túl merev alkalmazása egy idő után visszaütött. Nálunk a '90-es években (bár időnként jelentős túlzásokkal alkalmazták), inkább sikeresnek volt mondható, mint sikertelennek, mert elérte voltaképpeni célját: a gazdasági rendszer teljes átalakulását, amire nálunk egy évtized elég volt, más kelet-európai országokkal ellentétben. Gazdaságunk ismét tűrhetően működött, egészen addig, amíg Medgyessy és Gyurcsány nem nyomták túl a rendszert egy erőltetett gazdaságfejlesztés irányába, egyenlősítő szoci elvekkel fűszerezve, ami járhatatlannak bizonyult és hamar visszaütött. Idejében váltani kellett volna, például a lengyelek hamarabb kapcsoltak és konzervatívabb, piacvédelmet jobban szolgáló irányvonalra álltak át. A liberalizmusra is igaz ami a többi ideológiára, hogy néhány elve nagyon hasznos, azonban ha a gazdaság egészére akarjuk rákényszeríteni (főként ha a szereplők nem is értik a mibenlétét és előnyeit), akkor az zsákutcába visz és válságokat eredményez.

A sikeres társadalmak vegyítik a különféle elveket: liberalizmust, nacionalizmust, patriotizmust, szocializmust, konzervativizmust valamint környezetvédő szemléletet és ennek során a józan eszükre támaszkodnak. Mindebben jók például a skandinávok és igaz ugyan, hogy a gazdaságuk nem olyan erős mint mondjuk az amerikai, azonban a társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, ezzel összefüggésben az állampolgáraik boldogabbak. A szocialista elvek használata is fontos, mert a jobboldali kormányzatok alatt az egyenlőtlenségek nagyon megnövekedhetnek, emiatt a gazdasági fejlődés eredményeit sokkal kevesebben élvezik. Amikor viszont az egyenlősdi túl nagy méreteket ölt és ezzel sokan már visszaélnek, akkor szükség van a keményebb, konzervatívabb vonalra. Ez a lényege a parlamenti váltógazdálkodásnak.

A liberálisok csak törpepárt a legtöbb országban, az általuk képviselt témák látszólag kevesek számára bírnak jelentőséggel. Ezzel együtt a liberalizmus előretörése az utóbbi évtizedekben is tovább folytatódott, nem annyira gazdasági mint társadalmi értelemben. A legtöbb országban egyre csökken a diszkrimináció, akár nemi, akár szexuális akár egyéb értelemben, a mozgáskorlátozottság és pszichológiai problémák (pl. diszlexia) különleges figyelmet kapnak, de említhetnénk a gyermekek jogainak fokozottabb védelmét és a családon belüli erőszakkal szembeni fellépést is. Ez a trend még az Orbán-rendszerre is érvényes egy bizonyos szinten, minden olyan esetben a liberalizmus felé hajlik, ha az adott téma nem jelent a hatalom számára presztízskérdést. Gazdasági értelemben is könnyebb lett a vállalatalapítás és bővültek a gazdasági kapcsolataink is a külföldi cégekkel - nagyon sok területen továbbra is tart a liberalizmus diadalmenete. Az "illiberális" elvek nem teljes mértékben teljesülnek - szerencsére, hiszen ettől a rendszer egyből működésképtelen lenne.

Ezzel azonban megadtam annak a kulcsát is, hogy mért tud az Orbán-rendszer relatíve sikeres lenni. Hiszen főként olyan területeken küzd, amelyek inkább csak elvi jelentőségűek (pl. bevándorlás, multi láncok térnyerésének csökkentése), a hangzatos szavak ellenére a gazdaságpolitika ötvözi a nacionalista piacvédelmet a liberalizmussal. Lényeges szempont viszont, hogy a szociális elvek háttérbe szorítása miatt a társadalom "boldogságszintje" alig változott, a közeg továbbra is inkább rideg mint támogató, ami önmagában is egy fontos tényezője annak, hogy sokan külföldön próbálnak szerencsét.

Amikor Orbánék átvették a terepet 2010-ben, akkor a multi- és bankellenességükkel még inkább hibernálták az egyébként is eléggé fagyos környezetben létező magyar gazdaságot. Az ideológia tombolását jól kifejezi az alkotmányozás módja és eredménye, valamint törvények futószalagon való gyártogatása. Ideológusaik tévedtek és az általuk jövendölt világvége nem jött el, az európai gazdaságok lassan talpra álltak a válság után, viszont a gazdaságpolitika gyengesége miatt az első ciklusban nőt a lemaradásunk régiós összehasonlításban. Ez már nem volt a szocik számlájára írható, hiszen a saját elveikkel is szembe fordulva viszonylagosan stabilizálták a gazdaságot 2008 és 2010 között, amennyire a válság során ez lehetséges volt.

2014 és 2018 között a szakértők szerint a gazdaságpolitika jobb volt mint az előző ciklusban, és elmondható hogy inkább a retorika volt harcias, a gazdaságpolitika inkább józan megfontolásokon alapult. Az eredmények ennek megfelelően látványosak is. Emellett a kormánynak nem is volt kétharmados parlamenti többsége, ezért is megfontoltabban kellett politizálniuk.

Most viszont megint van kétharmados többség és megint eljött az idő egyesek számára, hogy úgy érezzék: a társadalmat kulturális értelemben is a saját képükre formálhatják. Megint létezik egy olyan "normális" és "helyes" gondolkodás, amelynek követelményeit a pártközpontban állítják össze, és ez alapján rangsorolhatóak jó és kevésbé jó állampolgárok. Azonban azok fellépése, akik a társadalom előtt ezt képviselik, távolról sem mondható hitelesnek. Sokkal hihetőbb hogy az egyéni kis egoista és hatalmi törekvéseiket szeretnék kiélni egy katonásan működő, a saját egyéni felelősségüket hárító rendszerben.

Orbán Viktor egy hozzáértő, a szakmáját alaposan kitanult politikus, aki a saját image-t is megfelelően felépíti Horthyhoz és Kádárhoz hasonlóan, de aki éppannyira megosztó személyiség is mint ők is azok voltak a maguk idejében. A gazdaság fejlesztését illetően Kádárhoz hasonlóan szerencsés módon kapcsolódik a kezére játszó folyamatokhoz, de semmi olyat nem tett, amely hosszú távra szólóan, régiós vagy európai összehasonlításban kiemelkedő lenne. Sőt, a szerepe igen sok esetben inkább destruktívnak mondható: a gazdaság elszállását elősegítő törvényeket a pártja mind megszavazta ellenzékből. Ezen kívül a vizitdíjas és a tandíjas népszavazás sok évre elhitette az emberekkel, hogy a magyar állam képes megoldani az egészségügy és az oktatás magas szintre emelését, és erre alanyi jogon jogosult is minden rendes adófizető polgár. A migráció témájában egyértelműen demagóg és európai mércével mérve destruktív. Alapvető emberi jogok és szükségletek teljes figyelmen kívül hagyására buzdít, homályos értelmű "önvédelmi" érvekkel. Azt viszont el kell ismerni, hogy a migrációs politikája ésszerűbb mint a liberális másik véglet, ezzel együtt nem hajlandó a közös megoldásokat kidolgozó team munkára, mivel a harc a lételeme.

A magyar társadalom lényegében csak olyan mint a szomszédos országok átlaga, a fő különbség leginkább az, hogy országunk jelenlegi vezetői hatalmi mámorukban a saját eszméiket próbálják ráerőltetni az egész társadalomra. Egy ilyen a magatartás viszont nem annyira a nemzeti egységet mint inkább az össznemzeti képmutatást segíti elő. Éppen hogy az egyéni értékek, életmódok és tehetségek sokféleségének elismerése lehet az, amire a legtöbb társadalom építkezni tud, ez az ami miatt sikeresebb volt mindig hosszabb távon a kifinomultabb hatalomgyakorlás a katonásan működő rendszereknél.

Az FB vagy a "fácse" elvben nagyon alkalmas osztálytalálkozók szervezésére. A volt gimis osztályom esetében is esedékes már a következő és nagyon érdekes megfigyelni, hogy kik jeleztek vissza a FB-n és kik nem. Habár annak idején a képességeink közötti különbség nem volt túlságosan nagy, de mivel a befutott karrier mint tudjuk, jobban függ egyes személyiségjellemzőktől mint az alapképességektől, számomra jelzésértékű, hogy kik facebookoznak közülünk és kik nem.

Ma már az FB használata nem annyira generációfüggő, a legidősebbeket leszámítva tehát a többek az X, Y és Z generáció tagjai már mind megbarátkozhattak vele valamilyen mértékben, amiatt is mert a munkánkhoz is általában használjuk az internetet. Vannak persze nagyon konzervatív típusok, akik a alapvetően idegenkednek és a minimumra korlátozzák a netet, ezen kívül vannak még paranoiásak is, akik attól félnek, hogy megfigyelik őket és adatokat gyűjtenek róluk. Az egyik ismerősöm férfiasan be is ismerte az ilyen félelmeit, másik ismerősöm pedig álnéven regisztrált.

Le kell vonnom még azokat, akik nem szoktak ott lenni az osztálytalálkozókon, mert úgy érzik, hogy akár "felfelé", akár "lefelé" kilógnak belőle. Aki lefelé lóg ki, az esetleg úgy érzi, hogy nem elég sikeres, a gimis éveket kudarcosnak élte meg, és olyan is van, aki személyes sérelmek miatt nem jön. (Megjegyzem, hogy a legutolsó találkozó alapján nem vagyunk sznobok, nem az számított, hogy ki mire vitte, hanem lazák tudtunk maradni, az ilyen félelmek tehát nem nagyon megalapozottak.) A másik véglet a volt gimis osztályt már kispályának tekinti a jelenlegi karrierjéhez képest, és nem érdeklik különösebben a volt osztálytársak. Őt tehát lehet, hogy ott vannak az FB-n de nem törekednek a kapcsolatfelvételre velünk.

Marad viszont egy sikeres csoport, akik általában el szoktak jönni a találkozókra, de vagy nem regisztráltak a FB-n vagy teljesen inaktívak: osztályos sebészorvos, elit tanárok, menedzserek vannak köztük főleg. Ők általában túlságosan is elfoglaltak, nem tudnak olyasmivel foglalkozni mint az FB. Az ő helyi társadalmi kapcsolataik eleve nagyon gazdagok, és mint tudjuk, hogy 100-150 fő fér csak a mentális térképünkre (akiknek a tevékenységét valamennyire követni tudjuk), esetükben  tehát FB-s távkapcsolatok ápolására már nem maradna hely. Emellett még azt is figyelembe kell venni, hogy mit nyernének ők és mit veszíthetnének az FB-vel: a lehetséges nyereség sokkal kisebb lenne mint az esetleges veszteség. Számukra a tekintély, a jó hírnév igen fontos a kisközösségben és nem kockáztatják a beégést egy meggondolatlan fotó vagy elírt bejegyzés miatt, amelyek sokak számára nyilvánosak, esetleg nem is egykönnyen törölhetőek. (Olyan is van persze, hogy az illetőnek nincs magas társadalmi státusza, csak egyszerűen túl félénk, gátlásos a posztolásokhoz ezért ott van ugyan, de meglehetősen passzív.)

Létezik a kelet-ázsiai kultúrában olyan szó, hogy "arcvesztés" - aki a választott útján kudarcot vall, és nem tart ki a karrierje felépítésében, azt a helyi közösség lenézi és ezt követően már másodrangú tagjaként fogja kezelni. Emiatt van az is, hogy az idetelepült kínai árusok és gyorséttermekben dolgozók nem mennek vissza Kínába, habár az általuk elért életszínvonal többnyire alacsonynak mondható - nem adhatják fel amibe belekezdtek arcvesztés nélkül. Habár ez a fajta norma nem olyan erős mint a konfuciánus kultúrákban, de létezik Nyugat-Európában is: egy finn farmer ezt úgy fogalmazta meg a számomra, hogy itt a hírnév felépítése akár tíz évbe is beletelhet, de tutira lerombolhatod tíz perc alatt. Nem elsősorban jogi szankciókról van szó (amit nálunk a kormány és az emberek nagy része egyetlen hatásos eszköznek tart), hanem a helyi elfogadottságról, arról hogyan viszonyulnak hozzád mások és mennyire fogadnak el a helyi kis közösségek. A skandinávoknál emiatt túl nagy kockázat bliccelni a vonaton és a jegyeket nem is nagyon ellenőrzik (legalábbis még pár éve ez volt jellemző), mert ha kiderül rólad a csalás, az stigmatizáló hatású lehet.

Az FB-re visszatérve érdekes, hogy kik azok a volt osztályból, akik aktívabban használják az FB-t: általában akik régebben is egy fokkal komolytalanabbnak számítottak és életük kaotikus vargabetűket írt le. Anélkül, hogy bárkit felett is ítélkezni szeretnék, a sokat posztoló FB-s ismerőseim többségében némi gyerekességet érzek (korától függetlenül, sőt éppen kora ellenére), mintha valamit kompenzálni, bizonyítani szeretne. Mintha a posztolás egy kissé görcsös pótcselekvés lenne a számára, mert nem kap elég elismertséget és pozitív visszajelzést. A "szelfi" szóban például már benne is van a narcizmus, az exhibicionizmus (magamutogatás) úgy általában az éretlen személyiségek jellemzője. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy az igazán komoly emberek életében nem nagyon van helye az FB-nek. Én egyébként elfogadó vagyok azokkal szemben, akik folyton kiposztolták hogy hol jártunk, hogyan ünnepeltünk, stb., számomra ez is a kapcsolattartás egy módja - nem tartom akkora nagy bűnnek, ha túlzásba viszik (inkább egy kisebb, de árulkodó jellemhibának). Egy dolgot nem tudok viszont elfogadni: ha valaki politikai témájú, negatív hagvételű cikkeket posztol az FB-n, ugyanis ez megmérgezheti a kapcsolatokat és az ilyenek megjelenését általában le is szoktam tiltani.

Egyébként Zuckerbergék már nyilvánvalóan rájöttek, hogy az FB-n finoman szólva nem a legütőképesebb és legkomolyabb emberek a legaktívabbak, éppúgy mint a szappanoperáknak vagy a számítógépes játékoknak is megvan a jellegzetes törzsközönségük. (A sugárzott reklámok színvonala sokat mondó lehet, hiszen a célközönség szintjéhez igazítják őket.) Mindez nem azt jelenti, hogy én most köpködni szeretném a FB-t, sok mindenre alkalmasnak tartom, többek között laza időtöltésre is, egyszerűen csak úgy látom, hogy az erős belső karakterrel rendelkező emberek számára periférikus jelentőségű, mert ők használják az internetet ugyan, de felelősségteljességük miatt a szitu nem az, hogy az internet beszippantja és használja őket. A virtuális csoportok pedig nem képesek helyettesíteni teljes mértékben a személyes kapcsolattartást.

Fontos kérdés, hogy a mi kultúránkban mekkora a szavak súlya (régi kultúrák némelyikében nagy volt a szavak jelentősége, mások szószátyárabbak voltak). A net egy betűtenger, és nyilvánvalóan a mennyiség egy idő után a minőség rovására szokott lenni. Emiatt azok, akik számára fontos, hogy a szavuknak súlya legyen, valszeg. kevésbé fogják a netet önkifejezési eszközként igénybe venni.

Lehet ugyan, hogy a későbbi generációk során az internet virtuális világa a jelenleginél is nagyobb jelentőségű lesz és megváltozik a facebook és más közösségi oldalak szerepe, funkciója is, azonban ma még a helyzet az, hogy a helyi társadalmak mércéjével komolynak és meghatározónak mondható egyéniségek esetében csak marginális jelentőséggel bír. Akik a saját személyes image-üket nagyon komolyan veszik és hitelesen képviselik, az ő esetükben ennek netes megjelenítése inkább csak kiegészítő jellegű. Ezzel együtt a FB és más netes felületek jól használhatóak többek között a kapcsolattartásra vagy hobbiszerű tevékenységek gyakorlására.

A szellem embereinek, az "írástudóknak" az árulása (vagy inkább elkurvulása) nem mai jelenség, a függetlenségüket teljesen feladó, a hatalom szolgálatába beállt értelmiségi elitek felelőssége már a múlt század első felében is téma volt. Erről írt esszét Benda nyomán Babits 1928-ban, nyelvezete ugyan régies és költői, de az általa felvetett gondolatok sajnos mai is aktuálisak:

"Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? "

Habár Babits egyértelműen leteszi a garast az értelem világossága mellett, sok értelmiségi esetében félelem vagy puszta egzisztenciális okok indokolhatták a behódolást a hatalomnak. Ezzel együtt a fasizmus és kommunizmus lelkes támogatásához, például háborút éltető cikkek vagy Sztálint dicsőítő versek írásához már komoly önbecsapásra is szükség volt az illetők részéről.

A mai helyzet sem sokkal jobb, sőt némileg kisarkítva azt mondhatjuk, hogy kivonult a közösségi életből és eladta magát az értelmiségi emberek jó része. A folyamat nagyrészt már a 20.században lezajlott, habár akkor még a helyi kis közösségekben a papnak, a tanárnak és az orvosnak nagy tekintélye volt. Régebben még szép számmal voltak nagy hatású tanárok (vajon mennyien vannak még?), akik a munkájukat hivatásnak tekintették, vagy éppen a helyi kulturális életet szervező könyvtár igazgatók sem az anyagiakat tartották a legfontosabbnak.

Legalább kétféle árulásról lehet szó a mai Magyarországon, nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Az egyik a bürokratáé, aki valójában nem hisz semmiben, csak cinikusan kiszolgálja a hatalmat és lefölözi a maga hasznát, a gerincesség látszatának a fenntartása nélkül. Emellett sokan vannak persze olyanok is, akik belemennek a játékba és passzívan elfogadják a nekik nem tetsző helyzeteket, mert nem ismerik a módját az érdekeikért való kiállásnak (nincs is ennek komoly hagyománya náluk). Az esetükben a kérdés úgy merül fel, hogy mért pont ő szóljon a visszásságokról - ez egy klasszikus pszichológiai csapdahelyzet.

Egy másik fajta inkább már az elit körébe tartozó értelmiségi mentalitását jellemzi, hogy gyakran a hatalom megszállottjaivá válnak, ami köztudottan hajlamosít arra, hogy az ember magyarán szólva elveszítse az eszét. Bogár László, Schmidt Mária, Bayer Zsolt alighanem még nem is a legrosszabbak azok közül, akik ezen a folyamaton már végigmentek. Ők a közéletünk megmondóembereiként az értelmiségi mentalitásnak már nem annyira helyes példái mint amennyire a paródiái. Sajnos attól lehet tartani, hogy egy hosszabb elsötétülési folyamatnak még csak a közepén vagyunk, nem is a végén.

Kövér László már nagyon régóta benne van a politika sodrásában és ez meg is látszik rajta, például amikor olyasmit mond, hogy a gender szak a náci eugenetikához hasonló ideológia. Egyrészt az eu- latin szó jelentése "igazi", "jó", ilyen értelemben a NER kemény magja az, amely tudja, hogy mi az igazi, mi a helyes viselkedés a nemek esetén és hogyan kell élnie egy nőnek vagy egy férfinak. Ezt a kormány saját maga szeretné meghatározni és az állampolgárokat ilyen irányba oritentálni, minden más irányú gondolat üldözendő eretnekség. A NER politikája az, ami valójában ideológia nem pedig olyan dolgok, amit a tudomány bevett módszereivel tanulmányoznak. Ezzel együtt a "társadalmi nem" tanulmányozásában nincs semmi különleges, csupán egy kis terület a sok közül. Sajnos azonban a kormány manapság párbeszédet egyáltalán nem folytat, csupán kinyilatkoztat.

A múlt század végének liberalizmusa ha nem is a fő felelőse, de valamennyire mégis benne van a mai helyzetben. Érdemi választási lehetőség nem létezett számunkra '90-es években, mert az EU-hoz való csatlakozás többé-kevésbé a liberális alapelvek alkalmazását kívánta meg. (Az volt a helyzet mint a mai Szerbiában, ahol egy legatyásodott ország próbálja eljátszani a jó fiú szerepét, az oroszlánkörmeit csak akkor mutatja majd ki, ha már "birtokon belül" lesz.) Az akkori értelmiségi elit egy része túlságosan elhitte a liberalizmus sablonjait, némileg körültekintőbb módon és több józan ésszel az átmenet kevésbé fájdalmas lehetett volna (a csehek vagy szlovákok esetét alapul véve).

A szocialisták alapvető tévedését fejezi ki az a félmondat, hogy "aa múltat végképp eltörölni.." hiszen egy nép múltját nem lehet eltörölni és nem is kell, inkább tudni kell a pozitívumokra építeni. Ez végül is a gyurcsányista politika egyik alapvető tévedése, amely visszaütött, mert lehetetlenné tette az igazi építkezést. E tekintetben az orbáni politika talán egy fokkal jobbnak mondható és középtávon egyértelműen sikeresebb is (bár sajnos tudatosan épít a különféle félelmekre is).

Mindezek manapság homályos általánosításnak hangozhatnak, azonban a '90-es évek közbeszéde bővelkedett ilyesmiben, emellett pedig egyenesen került minden kényes témát. Jórészt ennek a levét isszuk manapság, az értelmiségi elitek hitelességének több évtizedes erodálódását. Az akkori közbeszédben Csurka vagy Csoóri nem volt eléggé szalonképes, egyfajta karanténba kerültek, holott a problémafelvetéseik a nemzeti hagyomány témakörében időszerűek és helytállóak is voltak, csupán a tárgyalásmódra rányomta a bélyegét, hogy a szépírói munkásságukból kifolyólag a helyzetet túlságosan is kiélezve, eldramatizálva kezelték. Az akkori egyik általános viszonyulás Csurkához az volt, hogy "Igaza van, de ilyesmit nem szabad kimondani." Ez komoly hiba volt akkoriban az értelmiség részéről, mert éppen hogy a részigazságairól kellett volna tudni beszélgetni.

Élt a múlt század közepén egy Bibó István, akinek a stílusa, a tárgyalásmódja jogosan etalonnak volt tekinthető, ugyanis az igazi értelmiségi mindig mérlegel és hideg fejjel törekszik szabatos, pontos megállapításokra. Sajnos ennek a fajta hagyománynak nem akadt később igazi örököse, folytatója a közéletünkben. A nagy elfogadottságnak örvendő, egyesítő típusú személyiségek helyett sokkal inkább a helyzetet folytonosan élező megosztók vannak, ezért a politikai inga kilengései erősebbek is nálunk mint a régiónkban máshol, a folyamat jelenleg a liberalizmus felől a fasizmus irányába mutat.

A jelenlegi politikai jobboldal egy harcias zárt társaság, ahol megy a verseny, hogy ki tud merészebbet és nagyobb képtelenségeket mondani. A komoly szellemi teljesítmények hosszú évek fáradságos munkájával érhetőek el, harciaskodni viszont sokkal könnyebb. Annak idején nagyon tartottak az IMF-től és nagyon óvatosan kezelték, azonban az egyre merészebb lépések ellenére a "háttérhatalom" csak nem csapott le, ezért egyre merészebbekké váltak. Az összeesküvés elméletek egyébként úgy működnek, mint egy negatív jellegű vallásosság, ahol egy elképzelt "felsőbb hatalom" provokációja történik folyamatosan, mintha sokaknak ez okozna valamiféle perverz örömet...

Vannak persze a hatalmon belül mérsékeltebbnek mondható személyiségek, akik képesek a kormány munkájának burkolt kritikájára a nyilvánosság előtt: ide tartozik Varga Mihály és Áder János. Gulyás Gergely is békésebb hangnemet üt meg, ő azonban a kormány által okozott feszültségeket (amelyek manapság leginkább az értelmiségnek fájnak) láthatóan elkenni, bagatellizálni igyekszik.

Jelenleg több olyan tendencia létezik, amely valóban az orbánizmusnak nevezhető harcias mentalitás malmára hajtja a vizet és mintha igazolná az ideológia helyességét. Egyrészt a harciasság sajnos felerősödőben van a világ jó részén, az országok közötti veszekedések és a fenyegetések válhatnak az új normává. Másrészt a normális módon működő magyar vállalkozások nem nagyon fejlődnek (kevés, megdrágult munkaerő valamint szakértelem hiányában a hagyományos nagyipari szegmensekben legfeljebb csak bedolgozói szinten tudnak versenyképesek lenni), viszont különféle ügyeskedésekkel komoly haszonra lehet szert tenni, a bankoktól kezdve az építőiparig bezárólag. Harmadrészt nagyon sok a pénz a gazdaságban, ami a kormánynak is köszönhető és hajtja (még) a gazdaságot. Végül pedig a médiumok tendeciózus kezelésével a kormány mindig olyan képet ad a világról, amely őt igazolja.

Az összkép igencsak elszomorító, de a helyzet azért nem mondható drámainak, mert nálunk a szélsőséges megnyilvánulások általában nem találtak táptalajra. Akár a boszorkányüldözést, akár a fasizmust vagy a kommunizmust is vesszük alapul, egyik sem érte el azokat a dimenziókat mint más országokban, emellett pedig a szélsőségek nálunk pár év alatt mind kifulladtak, nem találtak komoly tömegtámogatást.

Nálunk most még az államilag biztosított "normalitás" illúziója a fő sláger, tehát az állam képes mindent tökéletesen leszabályozni és biztosítani (egy buszmegállót vagy járdát sem lehet az engedélye nélkül építeni), a "normális" polgári lét boldogsága csak idő kérdése, a szabályszerű viselkedéshez pedig csak az kell, hogy mindent jól leszabályozzunk és be is tartassuk. Értelmiségi ember nyugodt lelkiismerettel nem adja a nevét egy ilyen politikához, de még egyszerű józan ésszel is belátható, hogy ez a megközelítés nem igazán működőképes.

Ezzel összefügg, hogy az állam a társadalmi igazságosság elvét gyakran figyelmen kívül hagyva az ő szemszögéből hasznosnak ítélt csoport szintű érdekek alapján végez jogi szabályozást. Ebből olykor fából-vaskarika helyzetek is létrejöhetnek, hiszen az európai jogrendszer mindig az egyén megítélésével foglalkozik, nem pedig a csoportéval. A fegyver azért is kétélű, mert a különféle csoportok képesek megszervezni magukat a kormány nyomásának ellenében is az érdekeik védelmére.

Az igazi értelmiségi mentalitásról azt lehetne mondani, hogy manapság sajnos kiveszőben van: értve ezalatt a tájékozott és önállóan gondolkodó, véleményét szabatosan kifejteni képes állampolgárt, aki a helyi közéletben nem feltétlenül megmondóember akar lenni, hanem egyfajta derűs és nyitott mentalitásra mutat példát.

(kép forrása: Wikivoyage Amsterdam)

A szerencse fiai és lányai

Hogyan lehetséges, hogy Nyugat-Európában annyival jobban élnek az emberek? Az okok egy része eléggé közismertnek mondható, más része viszont még a történészek közül is csak keveseknek az, ezen kívül az egyes tényezők súlyának megítélése sem egyértelmű.

Ha megnézzük Európa IQ térképét (például itt, bár az egyes térképek kissé eltérnek), akkor azt látjuk, hogy nincs semmilyen különbség Nyugat- és Közép-Kelet Európa között, sőt a mindennapos tapasztalat is bizonyítja, hogy nálunk is van nagyon tehetséges ember, kultúránk is legalább annyira gazdag. Mért van az ennek ellenére, hogy a megélhetés mégis sokkal nehezebben megy, az átlagéletkor alacsonyabb, a szolgáltatások gyengébb minőségűek és a boldogságfelmérések is rosszabb eredményeket hoznak ki keleten, főként az észak-nyugati országokkal való összehasonlításban.

Ennek egyik fő oka, hogy nekik geográfiailag többszörösen is malacuk van.

Víz, víz és megint csak víz

A Golf-áramlat nagy ajándék kontinensünk számára, kiegyenlítetté teszi az éghajlatunkat, amely a mezőgazdasági termelés számára a világon az egyik legkedvezőbbnek mondható. A Földön nagyon kevés olyan régió van, ahol az éghajlat végig kiegyenlített maradt és hosszan tartó szárazságok nem okozták egész civilizációk hanyatlását.

Nyugat-Európa éghajlata öntözés nélkül is komoly volumenű mezőgazdasági termelést tesz lehetővé, ezért a kérdés inkább az, hogy a mezőgazdasági művelés miért viszonylag későn jött létre az egyiptomi és a mediterrán kultúrákhoz képest? Az egyik ok talán az lehet a mostanában divatos Harari egyik elméletére hivatkozva, hogy a mezőgazdasági termelés a vadászó-gyűjtögető életformához képest (mint például az észak-amerikai indiánoké) nem növelte az életszínvonalat, hanem eleinte csökkentette, még a táplálkozásunkat is egyoldalúbbá tette. A mezőgazdaság legfőbb előnyét inkább az adja, hogy sokkal több embert tud eltartani egy adott területen, nagyobb és erősebb civilizációk jöhettek létre.

A bővizű folyók és a tengerek biztosították az áruszállítás legolcsóbb módját, ráadásul a fák is általában gyorsabban nőnek mint más kontinensen (vagy a mediterrán régióban), a hajók építése után a kivágott erdőségek hamarabb regenerálódnak.

"Nem ma kezdték"

Nyugat-európai mai magországai (illetve ezek elődei) évszázadokkal hamarabb jöttek létre mint a keletiek, ami szintén egy fejlődésbeli előnyt biztosít számukra. Ha létezik egyfajta fejlődés akármilyen lassú is, az mindig sok egymást követő nemzedék egymásra épülő munkája alapján lesz látható. Emiatt aligha elvárható, hogy például egy kínai vagy orosz tartományban, ahol pár évtizede még csak vegetáló parasztgazdaságok léteztek, a mai emberek ugyanolyan nívón éljenek (és hasonló felfogással) mint a régóta iparosodott britek vagy hollandok. Nyugat-Európa sok szempontból a fejlődés élvonalában áll ma is (bár a radikális konzervatívok szerint ez zsákutca), ezért meg merem kockáztatni, hogy a népességszaporulat csökkenése is egyfajta válasznak tekinthető az emberiség által okozott ökológiai problémákra, ezáltal a jövő egyik fontos trendje lehet - habár tagadhatatlanul erős migrációs szívó hatást vált ki.

Verseny

A tagolt tengerpart, folyók és hegyek között több kultúra tudott kifejlődni, amelyek versengtek egymással, a verseny egy olyan hajtóerő volt a kontinensen, amely a hasonlóan kedvező adottságú Kelet-Kínában nem létezett. Az egyes népek, nemzetek területe hosszú évszázadok alatt a természetes határok következtében eléggé stabil maradt, ami Európa keleti feléről sajnos kevésbé mondható el. Mindegyik ország erősségei mások a szomszédaihoz képest, a munkamegosztás kifinomult és specializált lehet, mindegyik ország egy kissé eltérő úton jár mind a mai napig.

A középkori várak rendszere komoly mértékű előnyt biztosított abban a korban a védelem számára a támadókkal szemben, ami szintén stabilizáló hatással járt.

Keleti védőbástyák

A keleti államok általában később jöttek létre, emiatt is a fejlődésük megkésettebb. A különféle ázsiai katonaállamok (mongolok, oszmán törökök) csapásait is a Kelet fogta fel, emiatt erre mifelénk az identitásunk megőrzése általában fontosabb volt mint a gazdasági vagy a társadalmi fejlődés. Ez egy adottság, amit el kell fogadni, de azt is vegyük figyelembe, hogy tőlünk keletre és délre sokan még rosszabbul jártak, nem beszélve az ázsiai despotizmusokról. A hála nem történelmi kategória ugyan, de például a műveltebb osztrákoknak van némi lelkiismeret furdalása amiatt, hogy a Habsburgok még ki is használták a meggyengült keleti szomszédjuk gyengeségét. A különféle traumák errefelé erősebbek mint tőlünk nyugatra, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetnének közös munkával feldolgozhatóak és a múltunk ilyen értelemben ne lenne lezárható.

Gyarmatok?

Van olyan elmélet, hogy a gyarmatosítás segítette elő igazán az eredeti tőkefelhalmozást és teremtette meg az ipari forradalom feltételeit. Biztosan lendített Nyugat-Európán valamit, de ha figyelembe vesszük, hogy a spanyolok és portugálok milyen gyorsan elszegényedtek és a nem gyarmattartó országok mint a svédek és finnek hova jutottak el, akkor ez mégsem lehet döntő tényező. A gyarmatbirodalom elvesztése annak idején hatalmas zuhanást okozott a britek számára is és lekörözték őket olyanok mint a németek, akik nem a gyarmatokból éltek.

Ásványkincsek

Az ásványkincsek szerepe jelentősebbnek tűnik, hiszen az északi országok nagy része mint a svédek, franciák, angolok és németek az ipari forradalom kezdetén igen jelentős szén- vagy vasérc bányákkal rendelkeztek, amely Dél-Európáról nem volt elmondható. Az is fontos lehetett, amíg Kínában zuhatagok miatt nem lehetett a szenet a folyókon hosszabb távra szállítani, Angliában viszont nem volt ilyen jellegű probléma. Az idő előrehaladtával azonban csökkent az ásványkincsek jelentősége és ma már a fő energiahordozóban, az olajban gazdag országok mint például Oroszország vagy Szaúd-Arábia társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt kevésbé fejlettnek mondhatóak mint ezekkel nem rendelkező európai országok, például Hollandia vagy Finnország.

Centrum a kultúrák találkozási pontjánál

A legtöbb eszme és új gondolat viszonylag kis területen, kultúrák találkozási pontján jött létre több évszázadon keresztül, London-Amszterdam-Párizs háromszögében. Ez a terület mentes volt a bigott, dogmatikus vallásosságtól, erőssége a racionális gondolkodás és az árukkal együtt az eszmék cseréje is, az intenzív kommunikáció. Ma is jellemzően néhány nagy centrumban összpontosul a tudás és a csúcstechnológia, ez a fajta koncentráció az önszerveződő hálózatok általános sajátossága (a kutatások és a fejlesztések ezáltal jobban mennek, az egymás mellett dolgozó teamek serkentik egymást a nagyobb teljesítményre). Ezért modellszámítások szerint a mai termelő központok még erősebbek lesznek, a leszakadt régiók értékteremtése még inkább elmaradhat - ami nem feltétlenül annyira tragikus, amennyiben a ritkán lakott régiókban a hagyományőrzés, természetvédelem és a turizmus fog fő szerepet játszani. Ahol a fizetések jóval magasabbak mint nálunk, annak egyszerűen az a fő oka, hogy a "legtöbb pénzt termelő" nagy gazdasági centrumokhoz nálunk közelebb vannak.

A két szuperhatalom és rakéták árnyéka

A 20.században a két nagy háború meggyőződésem szerint (még ha sokan nem is értenek ezzel egyet) a relatív túlnépesedettség érzete miatt tört ki éppúgy, mint oly sok azt megelőző háború, mindenesetre visszavetette a kontinens fejlődését. A múlt század harmincas éveiben mindenki arra fogadott, hogy a demokráciának vége és vagy a bolsevizmus vagy a nácizmus lesz a befutó, ez azonban szerencsére mégsem következett be. Igaz viszont, hogy a keleti területek megint áldozatul estek egy fejletlenebb, félázsiai jellegű kormányzati és gazdasági rendszernek, amely évtizedekre visszavetett minket. A két nagyhatalom versengése mégis inkább jót tett nekünk mint rosszat, hiszen az atomrakétákat senki nem merte bevetni, viszont elrettentő hatásúak voltak a hagyományos fegyverek használatával szemben is. Nagyon veszélyes játék volt ez, de végül több évtizedes békét hozott a kontinensünkön, emellett a gazdasági és politikai integráció irányába hatva elősegítette a Közös Piac majd az Európai Unió létrejöttét nyugaton.

Hogyan lehetséges, hogy a "nyugat alkonya" mégsem következett be?

Európát már többször is leírták különféle gondolkodók, és bár veszített súlyából az USA-hoz, Ázsiához és a feltörekvőkhöz képest is, még mindig nagyon fontos tényező gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Például a skandináv modell halálát is megjósolták már a '90-es évek elején, mégis él és virágzik. A titok abban áll, hogy a különféle országok jól ötvözik az eltérő elveket, például a skandinávok a kapitalizmust szocialista elvekkel vegyítik, a dánokra (a világ egyik legboldogabb országára) jellemző ezek mellett még a patriotizmus, egészséges mértékű nacionalizmus. Bizonyos mértékű liberalizmus mellett némi központi irányítás, regionális autonómiák és a hagyományokra építés, a saját erősségek kihasználása mind ötvöződik a sikeres országok gyakorlatában, nincs sehol egy vezér ideológia, amely eluralná az egész társadalmat. A politikusok folyton váltják egymást a hatalomban újabb és újabb ötletekkel, kivéve az olyan zárvány országokban mint például Belorusz, amely habár egy ideig viszonylag sikeres volt, egy jó ideje már egyértelműen a lesajnált kategóriába tartozik.

Kiegyensúlyozottság

Jelenleg azt lehet mondani, hogy feltörekvő országok problémái (Kínát, Brazíliát is beleértve) általában súlyosabbak mint Európa jelentős részéé. Kontinensünkön a magországok és általában véve a központi régiók kifejezetten jól állnak gazdaságilag, Európa pereme az, ami eltérően működik és jóval problémásabb is a Balkánt, Oroszországot és Nagy-Britanniát is beleértve.

Azokon a területeken, ahol a protestáns etika valamilyen mértékben érezteti a hatását, az emberek értenek a hosszabb távú pénzügyi tervezéshez és jóval takarékosabbak is mint máshol. A németeket például azért szokták kritizálni sokan, mert a fogyasztásuk nem elég magas az általuk megtermelt értékekhez képest. A németeknél és még néhány országban az emberek többségének a viszonya a pénzhez ma már teljesen más, egészségesebbnek mondható mint a perifériákon.

A nyugati életfilozófia lényege, hogy mindenkinek jut elég

A nagy találmány, gondolati forradalom az volt, hogy az emberek többsége tőlünk nyugatra lassanként képes volt azt elhinni, hogy léteznek pozitív összegű játszmák (amiben mindenki nyer valamennyit, ha nem is egyenlő mértékben) és végső soron mindenkinek jut elég. A szűkösségtudatot és irigységet lassanként felváltotta az általános bizalom kultúrája, amely egy teljesen másfajta légkör mint ami keleten jellemző, mivel errefelé sokan közülünk csak a saját klánhoz tartozókban bíznak meg. Nyugaton végső soron érvényesül Jézus tanítása, hogy "Szeresd ellenségedet", amelynek egyik értelmezése, hogy a tőlünk eltérő, potenciális ellenségnek tekintett csoportokba tartozó emberekkel is lehetséges a normális és magas szintű együttműködés.

Félrevezető ugyanis az a szabály, hogy mindenki csak 100-150 közötti ismerőst tud elhelyezni a saját mentális térképén, ezt sokan hibásan értelmezik, hiszen a modern társadalmakban már a lakóhelyünktől távoli csoportba tartozó emberek is beletartozhatnak, nem csak a klántagok mint a hagyományos közösségekben. Sőt kimutatható hogy a társadalom igazi kohézióját éppen ezek a viszonylag gyenge, nem rokoni szálakkal jellemezhető kapcsolatok jelentik. Enélkül csak általános bizalmatlanság van és kasztosodás.

Az érem másik oldala az, hogy Nyugaton a rendőrség és az egyes közösségek saját maguk is megfelelően kemény szankciókat alkalmaznak azokkal szemben, akik a bizalom kultúrájával visszaélnek - a társadalom peremére szorulni pedig általában nem nagyon éri meg.

Ettől függetlenül Nyugaton is ugyanannyi probléma van mint Keleten, csak ezek a problémák részben mások, például a megfelelő társadalmi státuszt biztosító gazdagság szintje más lehet. Emellett pedig az emberi létezés alapproblémái a világ minden részén ugyanazok, gazdag és szegény országokban egyaránt.

Összefoglalóan:

Európa nyugati része többszörösen szerencsés volt a világ más régióival szemben, ami a mai jólétük egyik fő oka.

Keleten sokan a helyzetet a történelmileg igazságtalan volta felől nézik és szeretnének bosszút állni, lehúzva a Nyugatot a "kevésbé kifinomult", vagy inkább primitívnek mondható szintjükre. Az igazi megoldást Kelet számára azonban nem ez hozná el, hanem az a fajta gondolati váltás, ha elhisszük, hogy végső soron mindenkinek jut elég, ami az általános bizalom légkörének alapja.

Ezzel együtt a távolság manapság már Nyugat és Kelet között csökkenőben van, ma már inkább az Észak és Dél közötti különbségek valamint az egyes centrumok és perifériák, voltaképpen a nagyvárosok és falvak életmódja közötti távolság az, ami egyre nagyobb jelentőségűvé válik.

Meglepőnek tűnhet, de a harcias országok listáját manapság nem az USA vezeti, ha a hadi kiadások GDP-hez viszonyított arányát vesszük figyelembe. Habár náluk ez az átlagot meghaladó 3% fölötti szintű, a világ legnagyobb gazdasága ha nem is abszolút értékben, de viszonylagosan még ennél is többet költött hadi célokra az 1950-es évektől egészen 1990-ig. A hadi költekezés rendre a konzervatív elnökök (Reagan, a két Bush és most Trump) alatt növekedett jelentősen, a demokraták idejében csökkent. Ez nem meglepő, hiszen a kemény vonalas megoldások és az erőkultusz a hagyományos eszközökben gondolkodó, konzervatív logikához állnak sokkal közelebb az USA esetében és általában a világ legnagyobb részén.

Azonban minden esetben azt tapasztalhatjuk, hogy az erőteljes háborús költekezés megnövelte a költségvetési hiányt és az amerikai gazdaságot a recesszió irányába vitte. Az idősebb Bush öböl háborúja alatt az amerikai gazdaság visszaesett, emiatt a választáson Clinton győzött, az ifjabb Bush esetében pedig közismert, hogy a terrorizmus elleni totális hadviselés mennyire elterelte a figyelmet az amerikai bankrendszer belső gazdasági machinációiról, komoly recessziót okozva a világ legtöbb országában. Obama a hadi kiadásokat folyamatosan csökkentette, azonban Trump kormányzása alatt ismét növekvő tendencia látható... könnyen lehet, hogy egy újabb gazdasági válság felé sodródunk.

Az USA által közvetve okozott károkról, katonai és polgári áldozatokról és az anyagi pusztításról akkor még nem is volt szó, és nem is szeretnék most ezzel foglalkozni, mert nem tudom megítélni, hogy a "világ csendőrének" beavatkozásai mennyiben voltak hasznosak és hol okoztak inkább károkat. Maradjunk most annyiban, hogy a beavatkozások enyhén szólva nem hozták meg a célzott eredményeket sem Vietnam, sem Afganisztán sem Irak esetében.

Amíg az USA elsősorban tengeri nagyhatalom és legnagyobb erőssége a katonai támaszpontok rendszere beleértve az ezeken koncentrált haditechnikát, Oroszország egy tipikus szárazföldi nagyhatalom. Putyinnak lehetősége volt és élt is vele, hogy ismét felfuttassa az oroszok hagyományos erősségét a hadiipart, pár éve a katonai kiadások a GDP 5%-át is meghaladták. A kaukázusi beavatkozásokat alighanem sikernek könyvelik el, azonban a Krím és Kelet-Ukrajna elszakítása már ellenreakciókat váltott ki és egy szíriai diktátor hatalomban tartásának is óriási ára volt minden tekintetben, amellett, hogy az oroszok számára lehetett a dolognak stratégiai jelentősége is. Azonban az jól látható, hogy az orosz gazdaság jó pár éve már gazdaságilag hanyatló pályán van (abszolút értékben is, de dollárban nézve még inkább), mert a hadi költekezést túlnyomták és mert a beavatkozások miatti tiltakozásul szankciókat vezettek be ellenük.

A helyzet ugyan nem olyan súlyos mint a '80-as évek végén, amikor a rendszerük szétesését gyorsította meg a hadi kiadások őrült magas aránya, de egyértelműen látszik, hogy a politikailag népszerű területszerzések és az ismét elért nagyhatalmi státusz mellett a gazdaság problémáival nem foglalkoztak érdemben (mint például a nyersanyagok és alacsony feldolgozottságú termékek nagy aránya), ami most erősen visszaüt. Oroszország ezt belátva nagyot vágott a hadi kiadásain, ami mögött persze egy olyan logika is meghúzódik, hogy egy digitalizált világban egy jól képzett hacker hadsereg a rendszerekre ráeresztett vírusaival és dezinformációival sokkal nagyobb kárt és zűrzavart képes okozni mint a legmodernebb haditechnika.

Általában azok az országok járnak jól, ahol a hadi kiadások a világátlagnál alacsonyabbak a GDP-hez képest mint Németország és Japán esetében, vagy ide sorolható legutóbbi időkig Kína, ők az ipar és a technológia fejlesztésben előbbre tartanak mint régiós szomszédaik. Mindez cáfolja az olyan feltevéseket, hogy a modern vívmányaink jelentős része a haditechnika fejlesztéséhez köthető. (Szerintem a versengés különféle formái általánosságban pozitív hatással vannak a technika fejlesztésére és a haditechnikában is komoly verseny van, habár egy Elon Musk a példa arra, hogy olykor lehetséges még civilként is csúcstechnológia kifejlesztése és gyakorlati hasznosítása.)

A fejlett technológiájú Dél-Korea sokat költ ugyan a hadsereg fejlesztésére, azonban az ő esetükben ennek oka a polgárait háborús fanatizmus légkörében tartó északi szomszéd. Hasonló oka van annak is, hogy a lengyelek megnövelték a hadi kiadásaikat: náluk az "ősellenség" oroszok terjeszkedése felidézhette azokat az emlékeket, hogy az utóbbi évszázadok nagyobb részében megszállva tartották Varsót, - mi ennél egy fokkal jobban jártunk, hiszen nálunk csak "ideiglenesen állomásoztak" a cári vagy kommunista csapatok.

A hadikiadások aránya jóval átlag feletti volt egy időben a gazdaságilag nemrég csődbe ment Görögországban és még ma is egy jelentős költségvetési tétel (amellett, hogy Ciprus támogatására is sokat költenek). A törököknél pedig Erdogan most kezdi megtapasztalni ugyanazt, amit más keménykedő vezetők is átéltek: a túlzásba vitt harciasság hatására az általános üzleti bizalom megrendül, ami egy öngerjesztő folyamatként legyengíti az árfolyamot és menekülni kezd a tőke. Egyébként a gazdasági lehetőségeikhez képest legnagyobb és legköltségesebb hadseregeket fenntartó országok többnyire egy térségre koncentrálódnak: Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország mind vallásilag és etnikailag szabdalt területek közelében vannak Nyugat-Ázsiában, amely alighanem korunk legnagyobb háborús tűzfészke. Azonban egyéb tűzfészkek is léteznek és egy átfogó felmérés szerint a háborúk jelenleg a globál GDP több mint 12%-át emésztik fel évente.

Magyarország esetében a hadsereg és a haditechnika szintje inkább gyengének mint erősnek volt mondható még a lehetőségeinkhez képest is, nálunk a harciasság más módon jelenik meg. A konzervatív kormány fokozatos jobbra tolódása nem meglepő módon a kemény megoldások erőteljesebb alkalmazásával járt, ami ma már olyan szintre jutott, hogy nálunk nem annyira kormányról mint inkább vezérkarról beszélhetünk. Egy katonásan működő testületről van szó, ahol a szerepeket pontosan kiosztották és a vezetők pár kivételtől eltekintve csak egyszerű parancsvégrehajtók. Különösebben kifinomult gondolkodásra az ő esetükben nincs szükség, egy ilyen rendszerben és a kreativitás főként abban nyilvánul meg, hogyan nyúlhatunk le EU-s pénzeket és hogyan üthetünk egyet az ellenségen - beleértve ebbe mindazokat, akik nem úgy gondolkodnak mint a mi saját törzsünk.

A magyarok keleti eredetének mítosza a különféle harciasnak népekkel való rokonság feltételezésével leginkább egy sajátos politikai eszköz. (Amikor nincs nincs politikai vetülete, olyan esetben persze egy szép hobbi lehet a lovaglás éppúgy mint az íjászat vagy bármiféle ősi hagyományápolás.) Őseink arról váltak hírhedtté, hogy fosztogatták az EU elődjét (a frankokat, bajorokat és más európai népeket), amíg meg nem tapasztalták a nehézlovasság fölényét Lech mezején. Később akár Nagy Lajos, akár Kinizsi Pál már éppen ezzel a fajta nehézlovassággal tudott nagy győzelmeket aratni az ellenség fölött... talán emiatt sem szabad túlságosan a múltba ragadni. Egyébként pedig szép dolog a nosztalgiázás és hagyományápolás, de akit érdekel az eddig is megtalálta, és eddig sem fenyegette az égadta világon semmi a hagyományos magyar kultúrát.

A különféle szövegeknél mindig sokkal hitelesebb a személyes példamutatás. Így például a fociakadémiákban nevelkedő fiatalok különféle próbákon keresztül be tudnák mutatni, hogy megvan a honfoglaló őseinkhez mérhető edzettségük és kitartó szívósságuk, ez esetben tényleg lenne valami eredménye a hagyományt bemutató folklórműsoroknak... Egyelőre azonban a szavak és a valóság (jelen esetben a fiataljaink edzettségi szintje) között szakadéknyi távolság van.

Aki a harchoz ért és a küzdelemhez, az aligha fog ugyanúgy érteni az építkezéshez. Orbánék harcias színjátéka eltereli a figyelmet a gazdaság alapvető, mélyebb, több évtizedes problémáiról, ami ugyanúgy félreviszi az országot mint más országok harcias vezetői is tették.

Félrecsúszott lényeglátók

A baloldal jelentős része képtelen arra, hogy tisztázza a viszonyát a marxizmushoz (illetve a marxista szellemiséghez) és képes legyen túllépni rajta, megtartva az ideológiából azt, ami valóban hasznos lehet a számunkra. A legtöbb baloldali és mérsékelt jobboldali képtelen ezt a helyzetet machiavellista módon kezelni, hogy az ellenségem ellensége csakis a barátom lehet, nem fogjuk tudni elfogadni, hogy a kommunizmus szellemiségét kieresszük a palackból. Lejárt szavatosságú gondolatokkal jönnek sokan szélsőbalról (is), mindenekelőtt a "Tőke" mint olyan szemükben a vörös posztó, nekem pedig nem tehetek róla, az a vörös posztó, ha valaki differenciálásra nem képes, csak indulatosan dobálódzik ezzel a szóval, amely számára a gonosz megtestesítője. (Mások számára a "liberális", a "multi" vagy a "multikulti" lehet a gonosz maga - amely ugyanilyen hiba.) Ezek a gondolkodók (jogos őket annak nevezni, hiszen valós gondolati ösvényeken járnak, csak kissé eltévesztették az irányt) mint például Kabai, Böröcz, TGM ugyanúgy szidják a "nyugati globáltőkét" mint a NER prominensei, ezáltal ők sokkal inkább Orbán szövetségesei mint gondolják, voltaképpen egy platformon állnak velük.

Marx és Hitler között nincs nagy különbség

Valójában Marx is kiadhatta volna fő művét "Mein Kampf" - Harcom címmel, a Kommunista Kiáltvány eléggé hasonló szellemiségű is, és Hitler is írhatta volna a "Tőkét", például "Mein Kapital" címmel. A két szélsőséges ideológia közötti az a fő különbség, hogy a marxizmus kudarca teljesen egyértelmű - ezt csak a marxisták nem hajlandóak belátni,- egyszerűen a saját dugájába dőlt a rendszer (megpróbálom bemutatni ennek néhány fő okát kissé leegyszerűsítve). Ezzel szemben léteznek olyan cikkek és videók a neten, hogy mi lett volna, ha Hitler megnyeri a világháborút, ami ugyan eléggé nehezen elképzelhető, de mégsem teljes mértékben. Mivel Hitler rendszerét erőszakkal döntötték meg, ezért nem vált világossá az, hogy hosszabb távon mégsem lett volna versenyképes a demokráciákkal szemben. (Majd a jövő modellező történészei egyszer lefuttatják a szimulációkat.)

Az kevésbé közismert, hogy Franco fasiszta országa mennyire elmaradt az EU tagoktól és Mussolini rendszere sem volt egy gazdasági sikertörténet, sőt a náci németek fejlődését csak pár évre tudjuk lemérni, az NSZK-é viszont sok évtizeden át tartós volt. Az ember viszont alapvetően olyan, hogy képtelen tanulni mások tapasztalataiból és a nyilvánvaló, sokkalónak mondható tények ellenére továbbra is képes azonosulni a legprimitívebb náci vagy kommunista gondolatokkal... biztos vagyok benne, hogy nem a tudatos énünk viszi ilyenkor a prímet.

Mondjuk el végre rendesen a rendszerváltás történetét

Bár a legtöbben igényeljük a tündérmesét, ahol hősök és gonoszok vannak, ezúttal inkább ne meséljünk, ne a városi mítoszokat rebesgessünk. Mozaikokból kell összeraknunk egy képet, az én történetem is lehet helyenként csak vázlatos, de úgy gondolom, hogy a közismert történelmi események és a közgazdaságtan alap összefüggései eléggé jól alátámasztják (a mindenféle titkos elméletek nyilván nem annyira).

Képzeljünk el két boltot, az egyik a Nyugati Bolt, a másik a Keleti Bolt. Mindkettőben vásárolnak az emberek, az egyikben a minőség általában jó és főleg megbízható, a másikban kisebb a választék és sokszor becsapnak, a bennfentesek csak azok, akinek a pult alól jut minden. Akik keleten élnek persze többségükben meg vannak elégedve azzal, ami van, főleg mivel régebben annyi sem volt. Akik legkevésbé elégedettek azok a Keleti Bolt vezetői, egyrészt mert csak "gebinben" kapták, nem valódi tulajdonosok, és szeretnének végre azok lenni. Másrészt ők látják, hogy a Nyugati Bolt mennyivel jobb, de akárhogy erőlködnek, halvány gőzük nincs, hogyan kell jobban csinálni és egy idő után fel is adják.

Nem a Nyugati Bolt akarta meghódítani a Keletet - bár ha már egyszer volt rá lehetősége, akkor belevágott, hanem a Keleti Bolt vezetői hagytak fel 1985 után fokozatosan azzal, hogy valamit kihozzanak belőle. Keleti Bolt egyszerűen szétesett, ehhez persze az is kellett, hogy a keleti "átlagpolgárok" nagy része megismerje a nyugatiak fölényét, például mert világútlevelet kapott és elment vásárolni. A vezetők a kádári középosztály elé konkrétan egy mintát állítottak, hogy van ennél sokkal jobb is mint nálunk - bár mindenki előtt világos volt, hogy azt a szintet a közeljövőben nem elérni, de még megközelíteni sem lehetséges.
A Keleti Bolt vezetői valóban elárulták a népet az egész szoci tömbön belül, csak arra vágytak, hogy ha nem is egy nagy bolt, legalább egy egyszerűbb kis kóceráj tulajai legyenek. A kisember rosszul járt ezúttal (is), persze tőlünk nyugatra a fejlettebbnek mondható demokráciában éppúgy megvannak az ilyen váltásoknak a vesztesei - csak nem ennyien.

Néhány tény

1.A Nyugat fölénye nem annyira a Kelet kizsákmányolásából fakad mint sokan (főként marxisták) hiszik, hiszen a két blokk között a vasfüggöny idején ugyanilyen volt a GDP és életszínvonalbeli különbség mint most - sőt a rendszerváltás előtti években még nagyobb is.

2.A dollár és a német márka árfolyama az átkosban borzasztó mértékű volt a forinthoz képest, a fizetőeszközünk nem volt konvertibilis. A termékeink nagy része egyszerűen nem kellett a Nyugat számára, viszont mi sokkal inkább rá voltunk utalva az ő fejlett technológiájukra, amelyet viszont nem tudtunk a saját rendszereinkben megfelelően hasznosítani.

3.A nyugati demokráciák jobban segítették az innovációt és a tehetségek fejlődését mint az nálunk szokásos volt, ott nem a "párthűség" volt az első szempont a vezetők kinevezésekor. Igaz, hogy 1990 után sokan lettek munkanélküliek és nyugdíjba is mentek, viszont a fiatalok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek régebben nem léteztek (végig kellett járniuk a szamárlétrát).

4.A "gyarmatosítás" lemezt jobb elfelejteni. Egy ponton túl már a gyarmattartónak is teher lehet a gyarmat: ha a békementesek azzal a táblával jöttek volna, hogy "Naa, Hadd legyünk gyarmat!", akkor a nyugati nagykövetségekből kiszóltak volna: "Nem lehettek!" (Ez persze eléggé abszurd vicc, azt illusztrálja, hogy a "gyarmat" mélyebb ismeretek nélkül ma egy indulatszó, semmi több. Igaz, hogy a nyugat sokat nyer üzletileg az egyenlőtlen helyzetekből, de mi is jobban járunk ahhoz képest, mintha nem lenne kapcsolat.)

5.A gazdasági válság nálunk úgy 1989-1996 közé tehető, tulajdonképpen nem annyira tragikus, csak azért volt ennyire súlyos, mert hozzászoktunk a folyamatos fejlődéshez. Tőlünk nyugatra is voltak gazdasági válságok, például 1973-ban és 1979-ben, mi ezeket az életszínvonal megtartása mellett hitelfelvétellel igyekeztünk kibekkelni, amitől jól eladósodtunk. Most egyben megszenvedtük ugyanazt az átalakulást, amit tőlünk nyugatra több részletben éltek meg az emberek a gazdaságok átalakulása során, akár a munkanélküliség, akár a bérek tekintetében. Nem tudtunk többé hasznot húzni az orosz olajból és nyersanyagokból - ezt a veszteséget is valahol le kellett írni.

6.A szuper jól működő magyar cégek fillérekért való eladása mítosz, azt még senki sem vezette le például, hogy a cukoripart megvásárló nyugati cég részéről pontosan milyen piacszerzés történt. (Mivel vizsgálóbizottság elé is került már a dolog, de az eredményt nem közölték, ezért valószínűsíthető, hogy semmilyen. A privatizáló cég egyszerűen rosszul mérte fel, hogy a mi éghajlati viszonyaink között mennyiért lehet előállítani egy kilogramm cukrot a nyugat-európai költségekhez képest.)

7.Aki a nagytőkét folyton szidja, árulja el nekem, hogyan lehet kisüzemben autót gyártani, akár egy vegyipari céget (és a hozzátartozó költséges kutatásokat) rentábilisan működtetni, vagy a mobiltelefonját mért nem kisüzemből szerzi be? Miközben utálja nyugati multikat, mért kedveli mégis jobban a márkás ruhát mint az egy évig tartó kínait? Vagy a kínai termékeket is Nyugat-Európa sózta ránk?

8.Nem lehet összehasonlítani azt a munkának nevezett tengés-lengést, amely az eléggé szervezetlen szocialista vállalatok nagy részében jellemző volt a mostani cégek követelményeivel. Jó, a cégek olykor rabszolgatartók, de viszonyíthatunk őseinkhez is (a parasztsághoz), hogy ők mit gürcöltek egész nap vagy akár az ázsiai tempóhoz - a nyugat-európai viszonyítási pont néha önkényesnek tűnhet.

9.A gazdasági pozíciók visszaszerzése, a rejtett protekcionizmus 2000 után (előbb nem volt rá gyakorlati lehetőség) miután a gazdaság megerősödött, teljesen természetes folyamat és az egész térségünket jellemzi. Tulajdonképpen ez a törekvés volt Orbánék igazi aduásza a gyurcsányi vonallal szemben, ez segített az itt képződő jövedelmek nagyobb részét benn tartani. Ez volt a győzelmük egyik kulcsa. Viszont: Túl lehetett ezt tolni? Hát igencsak. Az eredmény: borítékolható...

Amiben igazuk van a kapitalizmus kritikusainak

A kapitalizmus valóban kizsákmányoló rendszer - csak sokkal inkább a természetet zsákmányolja ki mint a másik embert. Marx alapvető tévedése az a mondat, hogy "Az ember uralma alá hajtja a természetet" - erre súlyosan ráfizetünk, mert a természet erősebb nálunk. Sőt a következő pár száz évben kilátástalannak tűnik, hogy másik bolygóra települjünk (amit mellesleg ugyanígy tönkretennénk). A kapitalizmus agresszív ugyan, de leginkább a természettel szemben az. A rendszer egésze tényleg járadékvadász, csak éppen a természet az, "akinek" nem fizetjük meg a járulékot, - sőt ki sem számoljuk rendesen, hogy mennyivel károsítottuk meg. Megállapítjuk, hogy egy műanyag vagy egy vegyszer környezetbarát mert lebomlik, - csak éppen nem követjük le rendesen, hogy mi lesz a bomlástermékekkel.

Becsukjuk a fél szemünket, amikor a KÉNYELMÜNKRŐL van szó - ebben a játékban egy kicsit mind benne vagyunk. A globalizáció kritikusainak végül is igazuk van, amit lehet azt próbáljunk meg kis közösségekben megoldani, - egyszerűbb termékekről van itt főleg szó, például számos élelmiszer esetében megoldható a helyi kisüzemi termelés.

Végeredményben a fosszilis energiahordozókra és ásványkincsekre épül az egész világgazdaság - a KÉNYELMÜNK és a biztonságra törekvésünk valójában az, amiből lehetőleg tapodtat sem akarunk engedni, a nyilvánvaló katasztrófák ellenére. Akik annak idején "fridzsider szocializmusról" beszéltek, már mintha megsejtettek volna valamit. Viszont rosszul érveltek, éppúgy mint ahogy a mai ahogyan szélsőbalosok és marxisták érvelése sem mondható túl szerencsésnek.

Summa summárum

Az ösztöneik jók ugyan, de sajnos elsodorják a szélsőbalosokat, akik az ideológiai csőlátás miatt nem képesek a mélyebb összefüggéseken alapuló higgadt érvelésekre. Ugyanoda lyukadnak ki mint az orbánizmus: mi jók vagyunk, csak néhány gonosz kavarja a kakit. Náluk sincsenek win-win szituációk, az ember az embernek mindig farkasa volt és az is maradt, - még egy Piketty elemzéseit is tönkreteszi ez a fajta elfogultság. Amíg nem hajlandóak elmozdulni a kályhától, addig mérsékelt balos vagy mérsékelten jobbos szemszögből nézve legalábbis, aligha lehet velük együttműködni.

Nem tudom, hogy Orbán valóban irányítja-e politikát vagy inkább okos politikus módjára leköveti annak hullámzásait és a NER agytrösztjének forgatókönyveit. Úgy vélem, hogy az irányvonalat alapvetően nem ő szabja meg, kivéve egyes kulcsfontosságú kérdéseket. A NER központi vezetése egy katonásan működő, zárt csoport, közöttük vannak még Orbánnál is "héjábbak", akiknek a fellépését nagyon rutinosan ki tudja aknázni a saját céljaira. Jelenleg a szélsőjobbon mindenki "rálicitál" a másikra, akármilyen képtelenségeket mondhat, ha az erősíti a harci szellemet. Emellett pedig ha az ideológiai kiskáté eléggé egyszerű, akkor abból mindig levezethetőek az éppen szükséges lépések.

Orbánék ott tartanak valahol, ahol a magyar kommunista párt 1948 körül, amikor már leszalámizták a teljes jobboldalt és a már a szocdemek kerültek sorra. Ma már a módszerek persze sokkal finomabbak, nem szükséges senkit sem bebörtönözni elég gazdaságilag ellehetetleníteni, a közéleti megszólalási lehetőségeit lekorlátozva a partvonalra szorítani. Most a kormánykritikus konzervatív értelmiség van soron, olyan erős bástyák mint az MTA, a HÍR TV és a HETI VÁLASZ estek áldozatul.

A NER kemény magja a legutóbbi választások tapasztalataiból azt vonta le, hogy nincs szüksége mérsékelt felfogású konzervatív értelmiségiekre sem, a fő támogatóik leginkább a vidéki falvakban és kisvárosokban élő, alacsonyabb iskolázottságú emberek. A vallásos konzervatív értelmiségiek csoportja viszont eléggé megosztott, egy részük betagozódik a NER rendszerébe alacsonyabb szinteken akár a gazdasági érdekeltségei miatt, akár a kisebb rossznak tekintve azt.

Az autonómiára igényt tartó értelmiségiek ezzel szemben egyáltalán nem fogékonyak az orbanista háborús logikára, a folyamatos mozgósításra az aktuális ellenségekkel szemben. Világnézettől függetlenül egyetlen értelmiségi sem tud nyugodt szívvel azonosulni azzal az ösztönös alapokon álló sötétséggel valamint egyszerű jelszavak folytonos mantrázásával, amelyet a kormány oldaláról naponta érzékelünk (de az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, sőt ezt remélem is). Az mindenesetre nagyon kényelmes, hogy nem kell gondolkodni, mert majd a "központ" eldönti, hogy mit kell csinálni és kiadja az irányelveket - csak éppen az értelmiség felfogásának tökéletesen ellentmond.

A vidéket kell fejleszteni, hiszen ott az ő tömegbázisuk, ezért ha adókedvezményt akarsz, akkor ott a SZÉP kártya és menj kistelepülésekre a hétvégéken vagy szabadságod alatt. A sok pénz ellenére könnyen lehet így is, hogy a sok támogatásból "Patyomkin-falvak" épülnek valós tartalom nélkül, az új arisztokrácia helyi rezidenciái, de a vidéket erőből fellendíteni soha senkinek sem sikerült. Sőt: ha Orbánék figyeltek volna a történelemórákon, akkor azt is megtanulták volna, hogy a társadalmat sem sikerült senkinek sem erőből átalakítani, vagy amikor mégis akkor a végeredmény igencsak elborzasztó volt.

A jobbratolódás manapság ugyanolyan látványos mint annak idején a kommunisták balra tolódása, ami végül belharcokban végződött, végül már a sajátjaik közül a kevésbé megbízhatónak tartott elvtársaik kerültek sorra. Ugyanez várható a Fidesz esetében is egy-két éven belül, ha a jelenlegi trend tovább folytatódik. Van persze néhány igen lényeges különbség, az egyik hogy a NER mögött nem áll egy megszálló hadsereg (legfeljebb Putyin támogatása), emellett pedig ügyelnek arra, hogy a gazdaságra ne erőszakolják rá teljesen a törekvéseiket.

A BMW gyár Debrecenben egy újabb példája a német, pontosabban a bajor gazdasággal való szövetségnek, és a fejlett technológia hódításának keleten, Kecskemét és Miskolc után. A hozzáadott érték a magyar autógyárakban nem túlságosan magas annak ellenére, hogy a meghonosodott "összeszerelő üzem" megnevezés igencsak felületes, hiszen a gyártás során lemezmegmunkálás, korrózióvédelem és festés is történik, emellett hegesztő robotokat használnak, nem beszélve a minőség magas szintű kontrolljáról. Alapvetően bérmunkáztatásról van szó, ennek ellenére a hozzáadott érték magyar része még így is meghaladja számos állami vállalat, állami és EU pénzekből élő buborék vállalkozás, vagy akár egy kereskedelmi lánc és termelő kisvállalkozás színvonalát, igaz viszont, hogy a közepes fejlettség szintjének meghaladásához ez nem elegendő.

Arra jó leginkább, hogy kisebb cégek beszállító, logisztikai vagy egyéb szolgáltató vonalon bekapcsolódjanak a termelési láncba, másrészt hogy mennél többen megismerjék a magas szintű, automatizált gyártórendszereket és egyfajta kultúrát sajátítsanak el, amelyet akár saját cégeikben akár magyar vállalatok alkalmazottaiként hasznosítani tudnak. (Ugyanis ma már nem annyira tőkehiány mint a képzettség és a tudáshiány a magyar cégek fejlődésének fő akadálya.)

A NER-nek ezzel együtt vannak gazdasági korlátai, mert járadékvadászatot és politikai összeköttetéseket jobban díjazza mint a rátermettséget, emellett van egy olyan pénzügyi korlátja is, hogy nem képes kellően magas nyugdíjakat biztosítani az őket szavazataikkal támogatóknak (ez egyre inkább gazdasági lehetetlenség a demográfiai folyamatok miatt), csupán adómentes munkát biztosítani a számukra.

A legveszélyesebb oldala azonban a harcias jellege, az a teljességgel átgondolatlan és ösztönös törekvés, hogy szövetségeseivel együtt Európa humanizmuson és racionalizmuson alapuló kultúráját átalakítsa, a mainál primitívebb viszonyokhoz ("nemzetállamok Európája") térve vissza. Az ideológia úgy hangzik, hogy a "kelet" szeretné most az elfajzott nyugati kultúrát visszatéríteni a helyes ösvényre, amely voltaképpen a kelet egyfajta bosszúja, mert most is úgy érzi, hogy mint a történelem során oly sokszor, meg kell védenie a "nyugatot" a barbároktól, amely mindig meglehetősen háládatlan feladat volt.

Elképzelhető, hogy végeredményben igazuk van, a jövőben a globalizációt meghaladó kívánatos életmód valóban lehet egyfajta modernizált falusias társadalom (mint alapegység), ahol a közlekedés, szállítás miatti energiafelhasználás, valamint a migráció a mainak a töredékére csökken, a takarékosabb életmód miatt képesek lehetünk a Föld regenerációjára. Azonban a célt (amelyet nem fogalmaznak meg világos, közérthető és pozitív módon) az eszköz nem szentesíti, sőt a rosszul megválasztott eszközök tönkre is tehetik a pozitív és előremutató célokat is. Helyes eszközök lennének ez esetekben többek között a tudományosan alátámasztott érvelések, a pontos tájékoztatás és meggyőzés egy másfajta életmód előnyeiről. Azzal viszont, hogy valamit lerombolunk még nem biztos, hogy helyette valami jobb fog épülni, az orbanista politika az én olvasatomban legalábbis, alapvetően destruktív.

A "politikai korrektség"-ről nálunk senki nem tudja, hogy pontosan mi is az, nyilván nem a korrektségnek kell véget vetni mint inkább a mellébeszélésnek, a problémák elhallgatásának - biztosan van ilyen sok helyen, én nem tudom megítélni. A korrektség elhagyása viszont sokak számára az erőszakra való felhívásul hangozhat, éppúgy mint ha azt mondjuk, hogy nyugaton a híreket cenzúrázzák. Nem mindig könnyű eldönteni, hogy mi számít hírnek: ha valamire az indokoltnál nagyobb mértékben felhívjuk a figyelmet, akkor bolhából elefántot is csinálhatunk, az állampolgárok egy része mindenhol hajlamos azt keresni. Létezik olyan, hogy hangulatkeltés, ami miatt ártatlan embereket lincseltek meg Indiában. Kérdés, hogy mennyiben hír az, ha egy "migráns" erőszakos bűnt követett el, hiszen ahol sok ember él együtt, ott mindig történnek bűnesetek. Egyedül a dzsungel környékén, a sivatagokban ahol nem él ember, ott nincsenek bűntettek sem. Viszont mindig vannak pozitív hozadékai is (a megfelelő körültekintéssel szabályozott) bevándorlásnak, csak ezek sokkal kevésbé feltűnőek mint a negatív példák.

A bűnügyi statisztikák változásairól mindenképp szükséges a megfelelő tájékoztatás, ez nem nem kérdés. (Jelenleg úgy tűnik, bár lehet, hogy nem így van, hogy a nyugat-európai migráció nem növelte meg jelentős mértékben a bűnözést.) Nálunk a jobboldali radikálisak a tűzzel játszanak, amikor embereket hergelnek és nem büntetik az erőszakos cselekedetekre való felhívást.

Az biztos, hogy aki nem velük van a harcban az ellenük van, és aki nem fogadja el a jobboldali radikálisok elveit az mind "liberális" - ami semmivel nem jelent többet annál, hogy az átlagnál megengedőbb felfogású, azonban egy harcos számára ez megbocsáthatatlan hiba, a harcban nem lehet engedményeket tenni. Hiába van az, hogy az ember nem támogatja a szabad szerelmet, sokkal inkább a családok híve, a szélsőbaloldallal sosem szimpatizált, a drogfogyasztást sem akarja legalizálni és a vallást sokkal inkább hasznosnak tartja mint károsnak (a nyugat-európaiak többsége egyébként nem így gondolja), a szélsőségesen jobbra tolódott közéletünkben ettől még simán megkaphatja a "liberális" megbélyegző címkét. Sajnos ősszel várhatóan tovább folytatódik a "kultúrharc" és a jelenleginél is jobban beszűkülhetnek a "nem kormány-kompatibilis" véleménynyilvánítás terei.

1.Kereszténység?

Az európai identitás nem a kereszténységet jelenti, hiszen a legtöbb keresztény nem Európában él, hanem az amerikai kontinensen. Ezen kívül pedig mindegyik kontinensen igen jelentős a keresztények száma, így legfeljebb azt mondhatjuk, hogy Európa kultúrájának alapvető részét képezi a kereszténység, de távolról sem azonosítható vele.

Valójában egyet tudok érteni az 1000 leütés bloggerével, hogy Európa sosem volt keresztény, amennyiben a keresztény szellemiség követését értjük ez alatt. A keresztény vallás hasonló módon alakult ki a judaizmusból mint a buddhizmus a hinduizmusból, sok mindent átvéve az ősi vallás szellemiségéből. Mindkét esetben igaz, hogy az új vallás nem ott terjedt el, ahol létrejött (Izraelben ill. Indiában), sőt az ősi hagyományokat követő papság nem is tette ezt lehetővé. A kereszténység nagyon sok mindent, talán túl sok mindent is megőrzött a judaista Ószövetségből, amely egy egészen más istenképet mutat fel mint a Jézus tanításait közvetítő evangéliumok.

A vallás annyira kulturális jelenség, hogy a protestantizmus, a katolicizmus és az ortodox irányzat mind teljesen eltérő kultúrkörben létezik, emiatt háromféle Európa van valójában, sőt az anglikánokkal együtt négy. A protestáns a katolikus vallástól jóval később vált el mint az ortodox, emiatt közelebb is állnak egymáshoz - a kulturális mentalitásban levő különbségek az EU északi és a déli országai között mégis többször kiütköztek az Euró bevezetését követően.

2.Kifinomult kultúrák együttélése az ókori Görögországban

Az igazi európaiság nem más mint a kulturális kifinomultság, amelyet számos példával tudok alátámasztani. A mai Európa valójában ókori Görögországban született meg, amely Európa kicsinyített modellje: rendkívül tagolt tengerparttal, félszigetekkel, völgyekkel, medencékkel, ahol krétaiak, athéniek, spártaiak, thébaiak, macedónok és sokan mások mind sajátos kultúrát hoztak létre. Európa valójában ez, a verseny révén egymást finomító kultúrák együttese, és az ókori görög kultúrában csírájában ott volt már minden szellemi irányzat, tudományos felfedezés, amely a későbbi Európában megvalósult. A demokrácia arról szól, hogy egyenrangú emberek beszélik meg a köz ügyeit (politika) és hoznak döntéseket, amelyre előzőleg nem nagyon volt példa a világtörténelemben. A rómaiak is megvalósították ezt a rendszert, csak amikor a birodalommá nőttek, akkor váltak császársággá. A középkorban a király személye sem volt más számos esetben mint első az egyenlők között, sosem volt annyira teljhatalmú úr, érinthetetlen "istenség" vagy korlátlan hatalmú despota, élet-halál ura mint Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika nagy kultúráiban (Oroszország ebből a szempontból csak félig európai). Az európai kultúra jellemzője ezzel szemben a humanizmus, ízlés és a kifinomultság.

3.A világ szellemi műhelye

A racionalizmus, a logikai pontosságra való törekvés mondhatni európai találmány. Az átütően új gondolatok és technológiák legnagyobb része kb. a London-Amszterdam-Párizs háromszögből származott, aránylag kis területről - lehetne azt is mondani, hogy különféle vallásokkal fémjelezhető kultúrák találkozási pontjain. (Az új dolgok még véletlenül sem a bigottan vallásos területeken születtek meg, sem Róma sem a spanyol inkvizíció nem hozott létre ilyesmit.) Itt születtek meg azok az életformák és felfogások, amelyek a világ minden részén elterjedtté váltak és ma ennél valamivel nagyobb körben, de szintén Európa nyugati részén találhatóak főleg a legjelentősebb szellemi műhelyek. Habár szinte minden országban léteznek kisebb, de adott területeken jelentős központok, a lényeg hogy majdnem mindenki átvesz, másol újdonságokat, amelyek többnyire a nagy központokban jöttek létre. Ha a tudományban már nem is Európa az első, de például az olasz és francia dizájn a divat területén, vagy az angolszász popzene dominanciája is bizonyítja kontinensünk egész világra kiterjedő kulturális hatását. És akkor még nem beszéltünk a rengeteg kisebb nép gazdag kulturális hagyományairól... A világörökségek listáját vastagon Európa vezeti, minálunk is van 8 ilyen hely.

4. Az életszínvonal a legmagasabb a munkaórák számához képest

A világ szinte minden fejlett országában többet dolgoznak az emberek mint Nyugat-Európában az USA-tól Kelet-Ázsiáig bezárólag, a fejlett technológiának és a szervezettségnek köszönhetően. A szociális ellátások a legfejlettebbek és a társadalmi különbségek a legkisebbek, az államok által nyújtott szolgáltatások színvonalasabbak mint máshol - ezt nem azért írom le, mert reklámot szeretnék csinálni a kontinensnek, ahol élünk, hanem ha egy politikus Európa részének tekinti a saját országát, akkor ezeket kell megvalósítania, nem pedig kereszténységről hadoválnia: kevesebb munkaidő mellett magasabb béreket, szociálisan gondoskodó, hatékonyan működő államot.

5.A humanizmus szelleme ma is erősödik

A humanizmus része, hogy az LGBT jogok terjedése továbbra is jellemző, egyre több országban kapnak hasonló jogokat az eltérő szexuális orientációjú emberek. Lehet ezen szörnyülködni, de a ráció és a humanizmus azt jelenti ebben esetben, hogy ezzel a lehetőséggel úgyis csak nagyon-nagyon kevesen fognak élni, akiknek valóban szükségük van rá éppúgy mint ahogyan a mozgáskorlátozottak száma is csekély, de számukra is biztosítunk lehetőségeket, hogy ne érezzék annyira a helyzetük hátrányait. Orbán Viktor el van tévedve, pontosabban tipikus csúsztatást követ el: nem az egyes országoknak vannak jogaik, hanem az országok állampolgárainak, ha ezt nem vesszük figyelembe, hanem csak a "többség" akaratát akarjuk mindenkire rákényszeríteni, az nem európai megoldás. A halálbüntetés megszüntetése is Európából indult: itt merült fel először, hogy a kivégzés talán szükségtelen legalábbis az esetek túlnyomó részében, hiszen az elkövetők később információforrások lehetnek (akár orvosi értelemben is), másrészt olykor ártatlanokat is kivégeznek. A halálbüntetés gyakorlata a kontinensünkön egyedül Belorussziában maradt fenn, amelyről tudvalevő, hogy politikai értelemben totális zárvány. Ezzel együtt Európa Ázsia nagy részével együtt a legbiztonságosabb, az erőszakos cselekmények száma a legalacsonyabb.

6.Drogok

Droghasználat területén ugyan Európa összességében sajnos eléggé átlagosnak mondható, azonban a kemény drogok (opiátok) esetében valamivel jobb a helyzet, és a probléma jelenleg korántsem olyan súlyos mint az USA-ban vagy egyes dél-amerikai is ázsiai országokban. A droghasználat különféle formái a Brit Szigeteken általában elterjedtnek mondhatóak, valamint még többek között Oroszországban vagy Ukrajnában is, ahol emellett az alkoholizmus is köztudottan súlyos méreteket ölt.

Európában az ember sokkal inkább érték mint bárhol máshol, és a kontinensünk egyedi értékei egyáltalán nem azok, amelyeket a különféle politikusok leginkább hangoztatni szoktak. Nyilvánvaló, hogy a migrációt úgy kell tudni szabályozni és olyan szinten kell tudni tartani, hogy az ideérkezők hajlandóak és kénytelenek is legyenek átvenni a saját érdekükben a fent említett alapvető európai kulturális értékeket (humanizmus, racionalitás, más vallásának és szokásainak tisztelete). Az is eléggé egyértelmű, hogy nem egy Európa van, hanem többféle: az északi (többségileg protestáns) centrum országok, amelyek a kontinens gazdasági motorjai, a mentalitásában ezt kiegészítő, szorosan kapcsolódó katolikus dél, a lazábban kapcsolódó britek, norvégok, svájciak, ezen kívül a még lazábban kapcsolódó, pl. társult tagként szintén a szövetségi rendszerhez tartozó Kelet-Európa, amelynek Magyarország semmiképpen nem része (negyven éven keresztül sajnos az volt). A "nemzetállamok Európája" e tekintetben eléggé értelmetlenül hangzik és a világháborúkat megelőző kaotikus állapotot idézi fel. Nem folytonosan gyengíteni, hanem erősíteni kell az Európai Uniót, különben sosem lesz sem közös külpolitika, sem közös migrációkezelés, sem közös hadsereg.