Az utóbbi időben főként erre mifelénk eléggé feltűnővé vált, hogy a jobboldali csoportok mennyivel szervezettebbek a baloldalnál. Lehet ez világszintű jelenség is, hiszen a múlt századi kommunista mozgalmak lefutása óta én legalábbis nem látok különösebb összefogást a baloldali felfogásúak között, az állítólagos „liberálisok” vagy épp technokraták szerveződései számomra leginkább csak városi legendának tűnnek. Úgy gondolom, hogy annyi igazság van ezekben, hogy mindenki igyekszik hozzá hasonló felfogásúakkal dolgozni, ami természetes módon előidéz bizonyos fajta koncentrációt, azonban – eltekintve néhány régi vágású, az új tagokat nehezen befogadó, emiatt szektásnak is tűnő zárt csoportosulástól,- a független gondolkodás a bal oldalon annyira fontos értékké vált, hogy mindenki kritizálja a másik gondolatait és nagyon kevés kérdésben ért egyet másokkal. (Nem is beszélve a baloldali szélsőségét adó anarchistáktól, ők aligha szeretnének közösséget alkotni másokkal.)
Nem látom sok értelmét a baloldal és a jobboldal mibenlétén vitatkozni, az előbbi nálam alapvetően újító, az utóbbi pedig hagyományőrző. Egy jobboldali sosem fog baloldali pártra szavazni a választáson, egy baloldalinak pedig könnyen lehet, hogy egyik párt sem szimpatikus, mégis leadja szavazatát arra balos jelöltre, amelyik szerinte ellensúlyozni lesz képes a jobbosak túlhatalmát. (Ilyen szempontból kevés jelentősége van, hogy a balos párt az ún. kádári kisembert, a környezetvédőket, a modernitást vagy a liberalizmust képviseli.) Sőt, mivel a bal-jobb felosztás mindig viszonylagos, az ütőképes pártba tömörülni eddig nem képes, hozzám talán legközelebb álló mérsékelt jobboldal is gyakorlatilag baloldalinak számít ma már a politikai életünkben.
Mitől lett ennyire erős nálunk a radikális jobboldal?
A hagyományok szerepet játszhatnak ebben, több száz éven át számos politikai rendszert túlélt feudális, rendi beidegződésekről és függőségi viszonyok beszélhetünk. A Horthy rendszerre is a maihoz hasonló, fokozatos jobbratolódás volt jellemző, harcias retorikával és a parlamentáris rendszer egészét uraló egységes párttal. Ma még fokozottabban igaz lehet mint akkoriban, hogy mivel a társadalom nem volt képes megszervezni a saját érdekvédő csoportjait és valódi polgári köreit, ezért a hatalom fölülről igyekszik szervezni az egész társadalmat. A mai kormánypárt emellett a kádári hagyományokat is képviselni igyekszik legalábbis abban, hogy mindenkinek „adjon” valamit az atyáskodó magyar állam.
A baloldalnak nincsenek olyan határozott célkitűzései, amely érzelmileg is hatással lenne emberek tömegeire. A legtöbbünknek szüksége van az érzelmi azonosulásra, amelyet a mai baloldal nem tud megadni, ezen kívül pedig az átlagnál racionálisabb felfogású és dinamikus, újító szellemiségű emberek többsége inkább külföldön próbál szerencsét. A baloldalnak manapság inkább olyan hosszabb távú gondolkodást igénylő céljai vannak mint a korszerűbb oktatás, emberi bánásmód az egészségügyben, megújuló energiaforrások elterjesztése, nagyobb esélyegyenlőség, munkavállalói jogok védelme, versenyszellem és versenyképesség erősítése, esetleg modernizált munkahelyek vagy a jövedelmi aránytalanságok csökkentése, azonban a hogyan-ban nem nagyon tud egyetértésre jutni, ezáltal a célokat nem képesek határozott politikai programként megjeleníteni.
A jobboldal nagy erőssége a hagyományos közösségi szellem, ezáltal sokkal jobban képes az összefogásra. Hogy a hagyományban mennyire meghatározó a közösség szerepe, ezt mutatja Jézus egyik mondata, hogy „Szeresd ellenségedet”, amely úgy értelmezendő (vagy úgy is értelmezhető), hogy mivel annak idején az ellenségeskedés nem személyes, hanem nemzedékekre visszanyúlóan családok közötti volt (mint még ma is az a világ sok helyén, de nem is kell messzire menni), Jézus egy káros hagyományt szeretett volna megtörni.
Tipikus jobboldali felfogást tükröző mondat, hogy „Adja az Isten, hogy az országnak jó vezetői legyenek”, - tehát vannak a vezetők és van a csorda, a nyáj, akik engedelmeskednek az őket megvédő és jó irányba terelő uraságoknak. A rossz értelemben vett nyájszellem a jobboldalon ezért valamivel erősebb mint a baloldalon (bár ott is megvan): támadás hatására automatikusan bekapcsol a szolidaritás a csordataggal, és az illetőt olykor a racionalitást is félredobva, foggal-körömmel védik a vádak ellen, hiszen a tét számukra mindig a közösség egészének becsülete. Manapság inkább jobboldali eszme az is, hogyha valamit sok ember mennél gyakrabban hajtogat az annál biztosabban igaz lesz, holott a dolog pont fordítva működik: mennél ritkábban jelenik meg az ellenvélemény egy csoportban, annál nagyobb a veszélye a sorozatos hibás döntéseknek. (Például a Don-kanyari katasztrófa egyik fő oka is az volt, hogy egy-két vezető döntésében mindenki vakon megbízott, nem kérdőjelezve meg az elfogadott ideológiát.) A jobboldal meglehetősen belterjessé vált, a véleményvezérek kevéssé törekednek a nyílt vitára.
A jobboldali kormányzás viszonylagos sikerességét mindamellett a hagyományos közösség központúságának is köszönheti, hiszen a családtámogatások rendszere, a történelmi egyházak közösségszervező szerepének támogatása vagy a történelmi hagyományőrzés és kézművesség felvirágoztatása aránylag nagy elfogadottságot élveznek. Emellett viszont a kormány bizonyítani akarja, hogy a továbbiakban is rá van szükség, ezért folyamatosan mozgósítja saját táborát és általában a demagógiára fogékony polgárokat olyasmik ellen, amelyek szerinte az elért eredményeket veszélybe sodorhatják. (Liberalizmus, EU, bevándorlás, külföldi multik stb.)
Ami a túl hosszú jobboldali kormányzás veszélye lehet, az a belterjesség és emiatt létrejövő kényelmesség. A magyar polgár folyton dicséreteket kap annak ellenére, hogy sokan túl kényelmes módon élik életüket: nincs igény a folyamatos képzésre és fejlődésre, a legtöbben túlsúlyosak vagyunk, keveset mozgunk és a hagyományos ételeink is csak ritkán egészségesek. Számos esetben betudható persze mindez egyszerűen a sok túlmunka miatti fáradtságnak és az alacsony fizetéseknek, a többség számára még mindig sajnos csak a puszta vegetálás a cél. Másrészt viszont a kormány is láthatóan kevés érzékkel nyúl ezekhez a problémákhoz: Az alkoholizmust inkább propagálja mint csökkenti, a diákmenzákra fokozatosság helyett teljesen ismeretlen ételeket vezet be nagy elánnal, a több iskolai tornaóra kevésbé motiválóan hat, az oktatás életszerűtlen és képmutatásra nevel stb.
Számos példát látunk rá (pl. Venezuela, Kuba, Oroszország), hogy a bemerevedett kormányzási struktúra hosszú távon a társadalmat belterjessé és befelé fordulóvá teszi, ahol mindenki csak az ismerőseiben bízik meg és gyanakvóvá válik mindennel szemben, amely számára idegen, újszerű. Az országok sikerességének egyik fontos tényezője számos felmérés szerint pedig éppen az általános bizalom légköre. A fejlett és gyorsan fejlődő országok polgárai nem csak abban bíznak, aki rokon vagy cimbi, hanem az intézményekben éppúgy mint a legtöbb üzletfélben, - ezt számos kutatás újra és újra visszaigazolja.
(A lenti ábra 2010-es felmérése az intézmények iránti bizalom és a GDP összefüggésének, azóta sokan beelőztek minket.)