Amikor megöregszünk, miről fogunk mesélni majd?

Nézzük, miről mesélnek a mai öregek.

Alig élnek azok közül, akik felnőtt fejjel élték át a 2.világháborút és közöttük is kevesen voltak, akik büszkék voltak az akkori tetteikre. Mint egy német veterán megfogalmazta: „Nehéz idők voltak azok...Azt mondták nekünk, hogy Németországot meg kell védeni.” Őszinte annyiban, hogy nem szépíti a helyzetét, bevallja, hogy ő is zavarodott volt, mint sokan mások. Különféle zavaros helyzetek káros hatása alól ma sem tudjuk kivonni magunkat.

Ismertem ellenpéldákat azért: nagymamám kitartott a faluban, amikor jöttek az orosz katonák és sikeresen álcázta, bujtatta a lányokat is. Anyósom édesapja a német katonáknak készített főtt krumplit lopta el, élete kockáztatásával enyhítette a századának éhségét.

Az '50-es évek terror-időszakában is volt bőven szégyellnivaló, azonban ott volt '56, amikor sokan megmutathatták, hogy mire képesek – csak hát meghurcolták őket és megtiltották nekik, hogy akár egy szót is szóljanak az akkori időkről, még a családtagok előtt sem lehetett ilyesmiről beszélni. Édesapám is sajnos így járt és már nem érte meg a rendszerváltást, amikor végre szabadon beszélhetett volna az egykori pártállam tabutémájáról.

Későbbi generációk számára nagy élmény lehetett a '60-as évek popkultúrája és szabadabb légköre, esetleg a vállalkozásuk megszervezése és a rengeteg ügyeskedés, ahogyan kalákában építkeztek vagy másoknál sokkal hamarabb hozzájutottak egy Zsigulihoz a Merkúrtól. Vagy éppen annak a bomba üzletnek a kitalálása és bejáratása, hogy Romániába kávét kell vinni és onnan Škoda hengerfejtömítést behozni.

A manapság idősebb korba lépő generációk a rendszerváltás során játszhattak aktív szerepet, azonban megfigyelhetjük azt a jelenséget, hogy a fiúk és lányok mindig nagyon kritikusak a szüleik iránt. 2010 körül jelent meg egy cikk az egyik internetes újságban egy fiatal újságírótól: „Rendszerváltás: ennyi!” címmel, ami megmutatta, hogy milyen zavaros a korszak elhelyezése (Politikailag 1990-re tehető, gazdasági értelemben 2000 körülre már lezajlott) és milyen extrém, idealista várakozások és homályos képzetek éltek sokakban. (Nem kell tenni semmit, a nyugat-európai szisztémák bevezetése megold majd mindent.) A fiúk generációja azonban érthető okokból mindig keményen ítélkező, mindig teljesen más utakat keres mint a szülei.

Milyen pozitív, maradandó hatású tettekről mesélhetünk majd később a fiataloknak?

Ha valaki mondjuk hónapokig szolgál egy hajón vagy keményen gürcöl egy finn farmon (mint én tettem) az lehet elismerésre méltó, de társadalmi, közösségi értéke zéró.

Ha valaki követi a hivatalos állami vonalat az jóval kevesebb tiszteletet fog kiváltani, mint ha mer gerinces módon kockázatot vállalni és az aktuális széljárás ellenében is cselekedni.

Ha valakik megszervezik ugyan magukat, de az ellenfelük nem szervezett, sőt fegyvertelen, az adott esetben lehet egy szükséges lépés, de semmi esetre sem szépnek nem nevezhető cselekedet.

Manapság a menekültválság keltette feszültségek kellős közepén is felmerül mindez, lehet sok mindenre mondani később, hogy elkerülhetetlen volt mint szükséges rossz, azonban ilyen kérdésekre számíthatunk:

-Odamentél, megkérdezted mit akarnak és mért tettek meg több ezer kilométert étlen-szomjan? Próbáltál beszélni velük? Nekik is egy orruk van és tíz ujjuk van, nem? Honnan tudtad, hogy egytől-egyig mind rossz ember?

Lehet az is persze, és nagyon bízom benne, hogy csupa ilyesmit mesélhetünk majd, ha megöregszünk: Kitartottunk és végül kiharcoltuk. Megoldottuk a válsághelyzetet. Összefogtunk és felépítettük. Újjáélesztettük (a közösségi életet). Hazatértünk, megreformáltuk és fellendítettük.

A Rettenthetetlen c. film skót felkelővezérének a mondatain érdemes elgondolkodni „Lesznek közületek, akik erről csatatérről nem fognak többé hazatérni. De akik hazatérnek, ők elmondhatják majd, hogy ott voltunk azon a napon, abban a csatában...”

A politika a görög polisz szóból ered, a sokakat érintő közügyek tárgyalását jelenti. Eredetileg legalábbis erről szólt, manapság viszont erre mifelénk valami egészen más kerekedett ki belőle.

1.Feltűnő az a jelenség, hogy targoncás vagyok Kiskunlacházán vagy főkönyvelő Csajágaröcsögén és olyan emberek sorsáért kezdek el aggódni, akik tőlem legalább ezer kilométerre élnek és nagy részük még meg sem született. (Például nagy hévvel beszélek Németország iszlamizálódásáról.) Indulatosan beszélek olyasmiről, amihez egyértelműen semmi közöm nincs, az életemet aligha érinti és megfelelő háttértudásom sincs róla. Mért teszem ezt? A magyarázat egyszerű.

2.Másik gyakori eset, hogy SZIDJUK a bűnözőket, szinte dicsekszünk azzal, hogy nem olyan kultúrában születtünk, ahol a lopás nem bűn, hanem természetes dolog. Vagy éppen korrupt politikusokat hozunk fel rossz példaként. Ezzel úgy állítjuk be a dolgokat, mintha a problémáinkat mindenekelőtt ők okoznák – pedig ez egyszerűen nem igaz. Becsapom magam azért is, mert mások szidásától egy fikarcnyival sem leszek jobb ember, legfeljebb per pillanat jobb színben tűnhetek fel magam előtt. Igazából rendészeti kérdésekről lenne szó és/vagy kulturális kérdésekről, szokásokról, de a megnyilvánulásom nem a problémák megoldására irányul. Egyszerű magyarázata van ennek is.

3.Azt gondolom, hogy VITÁBAN le kell győzni azt, aki mást gondol mint én. Mintha a racionalitásom mindenekelőtt arra való lenne, hogy védjem az álláspontomat, vagy éppen védjem a többség igazát azokkal szemben, akik szerintem hibásan gondolkodnak. Mért játszom ezt a játékot? Egyszerűen megérthető.

4.Az előbbi speciális esete a FOGALMI ERŐD példája. Olyan kiüresedett fogalmakkal dobálózunk, amelyeket a dogmatikus használat már rég lejáratott. A nagy szavak mögött nincs semmi megfogható, például ha azt mondom, hogy kizsákmányolás, akkor hol a határa, mikortól mondhatom, hogy ez már az, de az még nem? Ha tudom, hogy a kínaiak IQ-ja és a magyar emberé között nincs számottevő különbség, akkor mért tudom jobban a kínai munkásnál, hogy ő milyen helyzetben van? (Igazából csak a krónikusan alultáplált emberek és kulturális elzártságban élők IQ-ja lehet igen alacsony, de még itt is felmerül, hogy leginkább mérési hibáról van szó.) Nem gondolkozom el a szó mélyebb jelentésén, vagy azon, hogy például létezik önkizsákmányolás is. Nem próbálok a dogmatikus keretből kilépni és szinonimák használatával (mások kihasználása, erőfölénnyel való visszaélés, aránytalan elosztás stb.) finomítani, pontosabb leírásokra törekedni. Nem, a célom csupán mások megbélyegzése, egyszerű adminisztratív meló: pecsét, irattár, iktatva, nem kell rajta többet gondolkodni. Mért hiszek, mért akarok hinni a gyerekmesében, hogy minden jó lenne, csak néhány cúnya, rossz báci teszi tönkre a világot? Egyszerűen megérthető.

Amikor politizálunk, akkor legtöbben hajlamosak vagyunk belesétálni ilyen utcákba, egyirányú utcákba, zsákutcákba. Nem akarok lenézni senkit, mert gyakorlatilag mindannyian hajlamosak vagyunk beleesni ilyen jellegű, mondhatni gyermekbetegségekbe. Ez viszont egyben azt jelenti, hogy ki is nőhető, az érett személyiség ennél sokkal többre képes: Ugyanis nem többről mint tudattalan játszmákról, ösztönös tevékenységekről van szó. Indulatok levezetéséről, kompenzálásról, hárításról, az életünkkel való szembenézés elkerüléséről. Mint Naszreddin hodzsa, amikor egyik este egy parkban a gyűrűjét kereste, és egyre több arra járó segített neki, míg egy óra múlva valaki megkérdezte, hogy nem emlékszik, mégis merre felé hagyta el? - Nem itt ahol keressük, hanem a park túlsó felén, de itt a lámpák alatt világos van.

Aki felelőtlenül politizál, közülük sokan úgy gondolják, hogy nyugodtan kibicelhetnek, bármit mondhatnak, lehet akármilyen destruktív is. (Más kérdés, hogy lehet szidni másokat oly módon, hogy van benne némi irónia, humor, mert olyankor nem lesz drámázás.) Egy gyermekkori szituáció ennek az alapja: amikor a gyermek túllépett a határokon, akkor jöttek a szülei és leállították, magyarán rácsaptak a kezére. Azt állítom, hogy nem csak az ún. „keményen dolgozó kisember” szintjén, de a kormányzat szintjén is, kormányhoz közelálló körökben is sokan tudattalanul ilyen beállítódásúak, abban hisznek, hogy ez most is így működik. Tehát ha túlfeszítjük a húrt, akkor egyből leállít minket akár a Jóistenke, vagy ha ő nem, akkor legalább a „gonosz hatalmak” (globális pénzügyi körök). Nem, a feltételezett Globális Nagytőke Párt és hasonlók hagyják, hogy egy Haiti, egy Kuba vagy akár egy Észak-Korea is menjen (vagy inkább botorkáljon) a saját kis útján. (Nagyon ragaszkodik a dogmáihoz az, aki ezt nem így látja.) Az életet sokkal inkább jellemzi az, hogy egye meg mindenki, amit maga főzött, egyén vagy egy közösség szintjén, az lesz a jutalma vagy a büntetése, helyzettől függően.

Úgy gondolom, hogy a felelős politizálás kerüli a nagy szavakat, amelyeknek homályos a jelentése, konkrétabb, törekszik mások helyzetének és felfogásának megértésére. Nem akar okosabb lenni azoknál, mint akik az adott helyzetben vannak. A vita leginkább eszmecsere, gondolatok közös finomítása. A destruktív magatartás és a leszólás mindig könnyebb mint az ösztönös sémákból kilépve az értékekre fókuszálni és pozitív szellemű javaslatokat tenni.

A nyugdíjhelyzetről szóló cikkek, tanulmányok alapján nagyon egyszerű feltételei vannak a nyugdíjrendszerünk mainál jobban működővé és igazságosabbá tételének:

1.Jól működő és erős gazdaság

Az éves szinten előállított érték (GDP) 10% körüli összeget költünk nyugdíjra vagy nyugdíjszerű ellátásra, amely az európai átlagnak felel meg. Mintegy 2.8 millió nyugdíjasról és 3000milliárd Ft-ot meghaladó kiadásról van szó. A nyugdíjak értéke eléggé szorosan követi a fizetések változását: amikor a rendszerváltozást követően a fizetések reálértékben visszaestek, a nyugdíjak vásárlóereje is hasonló mértékben csökkent, az ezredforduló után pedig mindkettő gyorsan növekedett pár éven keresztül. Az osztrák nyugdíj annyival magasabb a magyarnál, amennyiben az osztrák gazdaság is jobban működik a miénknél.

2.Az állam akarjon és tudjon költeni a nyugdíjasokra.

Ha nagy a költségvetési hiány, tehát üres az államkassza, akkor az állam megtalálja a módját, hogy a nyugdíjakból is lefaragjon valamilyen módon. Ahogyan az idősek aránya emelkedik a társadalmon belül, az állam kénytelen lesz a visszavágni a nyugdíjakból. A másik lehetőség ugyanis az lenne, hogy még több adót szedjen be a gazdaságból aligha járható út, mert menekülésre készteti a cégeket. Emiatt a nyugdíjkorhatárt fokozatosan emelni kell annak ellenére, hogy nagyon sokan vannak, akik 60 éves korban már nem alkalmasak teljes értékű munkavégzésre. Ezzel együtt a nyugdíjas réteg hatalmas szavazóbázis, a nagy többség életszínvonalának szinten tartása és lehetőségek szerinti növelése a kormányok alapvető érdeke. Drasztikus lépések a nyugdíjak terén leginkább csak egy diktatúrában lennének elképzelhetőek.

Tény, hogy az átlagos magyar állampolgárnak a nyugdíjba vonuláskor alig vannak megtakarításai, emiatt erősen függ az állam „jóindulatától” vele szemben.

3.Ne ösztönözzük a korai nyugdíjba vonulást és támogassuk az időskori munkavégzést.

Ha az állampolgár a fizetésének 80%-át is megkapja, ez kevésbé fogja ösztönözni arra, hogy tovább dolgozzon főmunkaidőben, hanem amint lehet, nyugdíjba fog menni, amennyiben a fizetése eléggé magas szintű. Ez szinte minden esetben meg is történik. Van némi degresszió a nyugdíjak számításakor, ez azonban nem túl nagy mértékű. Mivel nagyon sokan esnek alacsony bérkategóriákba (minimálbért kapnak vagy azon vannak bejelentve), esetükben a 80%-os szint igen alacsony, akik pedig nem rendelkeznek csak 20-30 év munkaviszonnyal, ennél is kevesebbet fognak kapni, tehát a rendszerünk csak azokat ösztönzi a korhatár fölötti munkavégzésre, akiknek a nyugdíja nagyon alacsony lenne.

Egyes országokban, aki tovább dolgozik mint a korhatár, később magasabb összegű nyugdíjat kaphat, amely egyfajta ösztönző a munkavégzésre a magasabb jövedelem esetében.

4.Korábbi nyugdíjba vonulás lehetősége – alacsonyabb nyugdíjjal.

A magyar munkaerőpiacon más európai országokhoz képest is kevésbé kedvelik az idős munkavállalót, amely mögött az alábbi okok lehetnek:

-A magyar cégek egy részre jellemző az agresszív, intoleráns légkör. A követelmények általában magasak, rugalmas és terhelhető munkavállalókra van szükség.

-A „digitális bennszülöttek” előnyben vannak azokkal szemben, akik a számítógépes ismereteket nem az anyatejjel szívták magukba.

-A generációk kommunikációs stílusában, felfogásában is jelentős különbségek vannak.

Emiatt a tartós munkanélküliség veszélye igen nagy 50 év fölött, különösen akkor, ha egészségi problémák is megjelennek. A nők 40 éves munkaviszony utáni (vagy gyerekszámtól függően még korábbi) nyugdíjba vonulása össztársadalmi szinten hasznos lehet, mert a nagymama jobban be tud segíteni a gyermeknevelésben. Egyén szintjén viszont diszkriminatív és igazságtalan, mivel a férfiak egészségi állapota általában rosszabb a hasonló korú nőkhöz képest és mintegy öt évvel rövidebb életre számíthatnak náluk. A rokkantnyugdíjakkal jelentős visszaélések történtek a 2000-es évek elején, ma viszont a rokkantsági ellátás megalázó szintű, 28 ezer forint. Az igazságos helyzet az lenne, ha az öregségi minimumjövedelem és a rokkantsági ellátás egyaránt elérné a havi 50 ezer forintot, amely a fizikai létminimumot biztosíthatja. A legtöbb országban van lehetőség korábbi nyugdíjba vonulásra, alacsonyabb nyugdíj mellett. A részmunkaidős tevékenység nyugdíj mellett valóban egy jó átmenetet képez és társadalmilag is ésszerű. Jogszabályilag ez rendben levőnek tűnik (a minimálbér 18 szeresét lehet megkeresni éves szinten), a társadalmi felfogás viszont kevésbé támogatja.

5. Társadalmi közmegegyezés

A jelenlegi kormányzat látásmódja nem foglalkozik az egyéni igazságosság kérdésével, hanem a társadalom egészének (vélt vagy valós) érdekét helyezi fókuszba. Magyarán: ha a legszegényebb rétegek, köztük romák nem kapnak megfelelő ellátást, viszont támogatjuk a középosztályt és a felsőbb osztályokat, akkor a gyermekek nagy eséllyel a megfelelő családokba fognak születni.

A teljes magyar adórendszer, szociálpolitika, nyugdíjrendszer arra a filozófiára épül, hogy az ország legnagyobb problémája demográfiai jellegű,ennek érdekében az is megengedhető, ha sokak önhibájukon kívül kilátástalan helyzetbe kerülnek.

Ez egyben egy alapvető töréspont a közösségközpontú magyar jobboldal az egyéni szabadságjogokat előtérbe helyező baloldal között.

Összefoglalóan

A magyar alkotmány szerint az állam nem köteles nyugdíjakat fizetni, alapvetően a gyermekek feladata a szüleik eltartása. (A társadalombiztosítási járulékokat sem köteles nyugdíjra költeni, emiatt lényegében ugyanolyan adót jelent mint az SZJA vagy az ÁFA.) Számos országban, elsősorban Ázsiában bevett gyakorlat, hogy a nyugdíj nem létezik vagy csak segély jelleget ölt a társadalom nagy része számára. Európában ezzel szemben eddig még a legnehezebb gazdasági helyzetekben (magyar gazdaság a rendszerváltozás után, mai Görögország) is csak kisebb mértékben csökkent a nyugdíjak vásárlóereje. Az elöregedő társadalmak nem biztos, hogy a jövőben is tudják a szintet tartani, a társadalmi etika és a gazdasági racionalitás azt sugallja, hogy aki munkaképes az dolgozzon (teljes vagy részmunkaidőben), a fizikai létminimumot viszont az állam biztosítsa azok számára is, akik nem munkaképesek. A nemek között nem szabad különbséget tenni és a nyugdíjak is a mainál jobban kellene, hogy közelítsenek egymáshoz a fizetésekhez képest.

A mai magyar konzervatív jobboldalnak egy jó része, a legaktívabb csoportja – tudattalanul,- egy olyan mentalitást képvisel, amely a régi nemesi osztályra volt jellemző. Ezt mondhatnám dicsérő értelemben, de sajnos nem ez a helyzet: habár az arisztokráciára sokfelé jellemző a kifinomult társasági viselkedés, a megfontoltság és a jó ízlés, ezzel szemben mifelénk a mai politikában legalábbis a nemesi osztálynak egy sokkal régebbi jellemzője bukkan fel nap mint nap: a várúr szerepe.

A nemesi osztály fő feladata sok évszázaddal ezelőtt közismerten a katonáskodás volt. A várurak számos kiváltságának fő indoka az volt, hogy ők védik meg a hazát az ellenségtől, ők biztosítják a földeken dolgozó nép nyugodt munkáját. Az évszázadok során ez a fajta szerep egyre inkább kiüresedett és nem maradt belőle több belőle mint sajátos szemléletmód, rejtett gondolkodási minta. És e tekintetben a származás nem alapvető, hiszen a vezetők által a nyilvánosság előtt képviselt eszméket, ideálokat és gondolkodási mintákat igen sokan mások is átveszik. A Horthy-korszakban kifejezett hagyománya volt ennek több síkon is, - például az ún. vitézi rend vagy az ún. „úri középosztály” eszméje,- sőt habár a kommunista rendszer ezeket a kiváltságokat megszüntette, nyomban újakat is hozott létre: a késő feudális alapokra épülő társadalom új nemesi osztályát a pártfunkcionáriusok adták. Egyfajta hagyományról, folyamatosságról lehet beszélni, amely a rendszerváltást követő húsz év során visszaszorult, bár nem tűnt el teljesen.

A 2010-ben megválasztott kormányunk igen katonás módon látott neki az ország „rendbetételének” (az idézőjel itt talán jogos, talán nem), és az évek előrehaladtával világosan kirajzolódott az a fajta harcias stílus, ahogyan a miniszterelnök és egy szűkebb köre országunkat leginkább egy ostromlott várnak látja, amelyet kötelessége foggal-körömmel védeni. A régi nemesi mentalitás bukkan itt elő hirtelen, egy olyan gondolkodásmód, amely természetesen nem csak a politikai elit sajátja, hanem számos vállalkozóé, sok egyéb vezetőé is, aki kihasználja a hatalmát és úgy gondolja, hogy büntetlenül manipulálhat és packázhat „egyszerű dolgozókkal”. (A kialakult "szokásjog" részben választ ad arra a kérdésre, hogy nálunk mért olyan alacsony a minimálbér és mért jelentősebbek a bérkülönbségek mint a cseheknél vagy az osztrákoknál.) A várúr szerepnek van némi létjogosultsága itt mifelénk, hiszen szükség van piacvédelemre, bizonyos területeken erős állami felügyeletre és szabályzásra, sőt még a kézműves hagyományápolásra is, amelyet ez a felfogás előnyben részesít. A nyilvánvaló előnyök mellett a szerep túljátszásának a hosszú távú káros hatása lényegében az, hogy egy elszigetelt, belterjes világot erősít, amelyből sokan elmenekülnek. Azt sugallja, hogy az idegen mindig gyanús, abban bízhatsz csak, aki a mi kutyánk kölyke. A magyar politikai életre nem volt jó hatással, hogy Orbán Viktor az összefogást hirdető vármentalitásával egyesítette a jobboldal nagy részét, ugyanis így nem tud létrejönni olyan politikai váltógazdaság mint amilyen a cseheknél, lengyeleknél vagy a románoknál működik, ahol persze szintén megvannak a sajátságos védekező mechanizmusok a nyugat-európai vagy épp amerikai befolyással szemben (ellentétben a szlovákokkal, akik jelenleg más utat járnak be). És nekik ehhez még nem kell az ördöggel sem összefogniuk (ördög alatt a különféle diktatúrákat vagy fél-diktatúrákat értve).

Az EU politikai rendszere nem teszi indokolttá ezt a sündisznóállást, amelyet mifelénk a jobboldali „kemény mag” létrehozott,- és amelyet a konzervatív gondolkodásúak jelentős része főképp szolidaritásból, kisebb részben pedig karriervágytól hajtva támogat,- hiszen a nyugati erőfölényből lecsapódó hasznot a másik oldalon bőkezű támogatásokkal kompenzálja. A fejlesztések leginkább az EU pénzeknek köszönhetőek, ezzel szemben kormányunknak szinte minden ötlete múltba tekintő: poroszos oktatás, több disznóhús, otthoni pálinkafőzés, alacsonyabb gázszámla, vagy akár éppen a nagyobb családi ház: egyik sem innovatív és csak annyira hiszek abban, hogy a népjólétet szolgálják, mint abban, hogy a vasárnapi templomba járás az igazi vallásosság kritériuma.

Itt leginkább arról van szó, hogy vissza a gyökerekhez, a régi nemesi gondolkodáshoz, amely során vannak az egyszerű nép fiai (közöttük közmunkások éppúgy mint „jól nevelt” polgárok) és vannak a privilegizáltak közé tartozók, akik számára több lehetőség van, mert ők megérdemlik. Ne felejtsük el, hogy a védelmet biztosítók valamilyen módon mindig beszedik a védelmi pénzt....

Írhattam volna Orbán-rendszert is, de erről még kissé korai beszélni, ahhoz még a jelenlegi kormánypártnak sokáig a hatalomban kell maradnia. Amire azért minden esélye megvan. Mindenképpen feltűnő párhuzamok vannak a mai politikai vezetés és a Horthy-rendszer elitjének felfogása között. De ennél tovább mennék, az országban a közhangulat is sokban hasonló az akkorihoz.

Politikai rendszer

Nem szeretném mindenáron Orbán Viktort összehasonlítani Horthy Miklóssal, csupán egy tekintetben: a politikai súlyuk alapján, mivel mindkettőjük esetében a magyar politika élet abszolút meghatározó, domináns politikusairól van szó. Ami mindkét korszakban hasonló, a konzervatív gyűjtőpárt abszolút többsége a parlamentben, ez múlt század 20-as és 30-as éveiben az Egységes Párt, manapság pedig Fidesz. A baloldali pártok mindkét korszakban jelentéktelen kirakatpártokká esnek vissza, jelentősebb befolyás nélkül. Ezzel szemben a szélsőjobboldali erők lényeges kihívást jelentenek, vagy ha úgy tetszik sok fejfájást okoznak a kormánypártok számára, és a tömegbázisuk fokozatosan nő a '30-as években éppúgy mint manapság. A választási rendszer is mindkét esetben eléggé torz, aránytalannak mondható, bár eltérő okok miatt. Azonban nem szükséges az ördögöt a falra festeni, a politikai paletta eléggé változatos, a '30-as évek végén már felerősödtek és hallatták hangjukat a mérsékelt baloldali erők is. Elsősorban a népi írók mozgalmára gondolok, valamint a Nemzeti Parasztpártra és a földosztást szorgalmazó mozgalmakra. Habár a háború elmosta ezeket a törekvéseket, és az 1945-ös választásokon is a jobboldal nyert ugyan,(a Független Kisgazdapárt) de akkorra már jelentős mértékűre duzzadt a baloldal tömegbázisa is. Manapság is rengeteg újító szellemű, a kormánypárthoz viszonyítva (!) baloldalinak mondható csoportosulás létezik, akik teljesen más felfogást képviselnek mint a kommunista utódpárt, azonban politikai szervezettségük egyelőre gyengének mondható. (Én azt tartom egészséges helyzetnek, ha számos, eltérő irányultságú párt létezik a parlamentben és önmagában egyik sem meghatározó súlyú. Ez sokat segít abban, hogy az érdekellentétek nyilvánossá váljanak és ne a színfalak mögé szoruljanak, valamint abban is, hogy egy időben több kormányzási alternatíva létezzen.)

Politikai háttéremberek

Annak idején volt egy minden tekintetben zseniális mérsékelt jobb oldali felfogású politikus Bethlen István, aki jelentős szerepet vállalt egy működőképes és hatékony politikai rendszer megteremtésében és működtetésében. Manapság viszont inkább árnyékfigurákat találunk és nem nagyon vannak tekintéllyel bíró mérsékelt jobb oldali politikusok a „tökös” kormányfő mellett. Annál inkább hivatalos ideológusok és megmondóemberek a háttérben (Habony) éppúgy mint a frontvonalban (Lázár, Rogán).

 Társadalmi különbségek

Mindkét társadalom jelentős mértékben elitista, a növekvő társadalmi különbségek jellemzik. Erősödnek az elitcsoportok, viszonylag jól tartja magát a középpolgárság, amelynek jelentős része a szintén a politika kegyeltje, emellett viszont óriási csoportok vannak elszigetelt, teljesen kilátástalan helyzetben. (Akkoriban leginkább a „Puszták népe”, manapság egyes aprófalvakban élők tömegei.) Mindkét korszakban megfigyelhető bizonyos mértékű „kasztosodás”, a demokratikus szellemiség hiánya.

Háborús logika, militarizmus

Mindkét korszakban erősödik a háborús logika, annak kifejezése, hogy Magyarországot meg kell védeni az idegen hatalmakkal szemben (Kisantant, Brüsszel) éppúgy mint az idegen befolyástól (zsidók, liberálisok). A kormánypárti ideológia maga is folyamatosan erősíti ezt a fajta hangulatot, bár itt van egy lényeges különbség: a „megcsonkított” országban teljesen érthető a bekerítettség érzete éppúgy mint az elveszett területek visszaszerzésének vágya. Manapság azonban inkább a politikai eszköztár része a hangulatkeltés, a harc hangsúlyozása másokkal szemben. Ez több dologra is alkalmas: egyrészt azt az érzetet kelti, hogy a kormányunk tökéletesen képviseli az ország érdekeit, másrészt pedig úgy tűnhet, hogy országunk nemzetközi politikai befolyása sokszorosa annak, amit a mérete mutat. (Ez egy rettentő csalóka dolog, mert minden korszakban a nagyhatalmak szerepe a meghatározó, a többiek csak statisztálnak az ő döntéseikhez.) Hátránya ennek a hangulatkeltésnek, hogy politikai és társadalmi csőlátást, egy teljesen beszűkült gondolkodást hoz létre, amelynek a következményei a II. világháború során teljesen világosak, és manapság sem segítik elő a legkisebb mértékben sem az ország problémáinak megoldását.

Gazdasági élet

Mindkét korszakra jellemző bizonyos mértékű protekcionizmus, piacvédelem, amely (gyenge lábakon álló gazdaságról lévén szó) inkább segíti a gazdaság fejlődését mint hátráltatja. Akkor is és ma is egész régiónkat jellemezte a belső piac védelme, bár ennek eszközei a két korszakban nyilvánvalóan sokban kell, hogy különbözzenek. Ennek része manapság a hazai fizetőeszköz megtartása: nem véletlen, hogy nem csak mi, hanem a csehek és a lengyelek is gyakorlatilag lemondtak az euró közeli bevezetéséről, amely a szlovákok számára nyilvánvaló versenyképességi hátrányt jelent. Éppúgy mint a '30-as években, az állam ma is nagy szerepet játszik nálunk (és a régiónkban) a gazdasági erőviszonyok szabályozásában. Azonban amíg ez a Horthy-korszakban egyértelműen dinamikus fejlődést eredményezett, manapság a beavatkozás bizonyos esetekben kontraproduktívnak tűnik, a gazdasági dinamizmus erősen kérdőjeles. A Horthy-rendszer inkább modernizáló, Orbán ideológiai műhelye és politikája azonban modernitás ellenes.

Miben teljesen más?

A Horthy-korszak a kor nívójához képest jobban ösztönözte a tehetségek kibontakozását mint az manapság jellemző. A kulturális élet pezsgőbb és élet telibb volt, nem uralkodott el a pesszimizmus. Az elcsatolt területekről jelentős humán tőke áramlott az országba, amely emelte a nívót, míg manapság a dinamikus emberek jó része inkább külföldön próbál szerencsét.

Üdvözlet a Horthy-korszakban!

Amiben a két korszak eléggé hasonlít egymásra:

-Politikai rendszer

-Vezérelv („Horthy-apánk” ill. „a Viktor”)

-Torz választási rendszer és politikai részvétel

-A sokszínű politikai gondolkodás a parlamentben nem jelenik meg

-Elitizmus, növekvő társadalmi különbségek

-Kormányzati ideológia sulykolása, ellenségképek és háborús logika dominanciája a közéletben

-Erős gazdasági protekcionizmus

Amiben a két korszak jelentősen eltér

-A politika céljai hasonlóak, azonban eszközrendszere teljesen más az eltérő korszakokban

-A gazdaság fejlődése a Horthy-korszakban egyértelműbb, dinamikusabb

-A kulturális életben és az oktatás fejlesztésében az akkori teljesítmények jelentősebbek (nemzetközi összehasonlításban is), és hosszú távon kedvező folyamatokat indítottak el

-A kivándorlás/bevándorlás mérlege pozitívabb, a társadalom egészében egységesebb és optimistább volt mint manapság.

Mindezek eredményeként a Horthy-korszakban a magyar társadalom emelkedőben volt, ma pedig egyértelműen süllyed.

Az ún. totalitárius rendszerek jellemzője, hogy a politika az élet minden területén megjelenik, a gondolkodásunk átpolitizálódik: az oktatásban, a munkahelyeken, a sportban, a rokoni kapcsolatokban és a művészetekben. Nagyon fontos megérteni, hogy a totális rendszerek mind a fejekben jönnek létre méghozzá lépésről-lépésre, és a sajátos logikájuk elfogadása, beépülése a gondolkodásunkba biztosítja az ilyen diktatórikus rendszerek masszív tömegtámogatását. Manapság is megvan a veszélye annak, hogy a magánéletünkbe fokozatosan betolakszik az elképzelt „közjó” ideája a józan megfontolások rovására.

A marxizmus maradványaként sokan úgy gondolják, hogy létezik a „tudatunktól független, objektív valóság”. (Mondhatnánk, hogy valójában ez a tudomány felfogása is, mégsem így van, mivel a tudományos megközelítés a dolgok megfigyelésen és elfogulatlan értékelésén alapul, a tudatunk pedig a kíváncsisága révén aktív szereplője az eseményeknek.) A nagy bölcsek és vallási vezetők egybehangzóan állítják, hogy a marxi materializmus fenti alaptétele téves, ugyanis minket körülvevő valóság nem teljesen független a tudatunktól, éppen a gondolataink teremtik a saját egyéni valóságunkat és a kollektív valóságunkat is.

Így például, ha valaki megszállott rasszista vagy antiszemita, akkor a fejében sokszorosára felnagyítva ott van mindaz, ami ellen küzd. Ha valaki politikai kérdést csinál abból, hogy milyen film kapott díjat, akkor alighanem alaposan el van tévedve. Az ő számára ajánlom a szocialista realizmus korszakának mélyebb megismerését, azokat a mai szemmel szörnyű, élvezhetetlen alkotásokat, amelyek a politika szempontok alapján létrehozott művészet termékei.

Politikai kérdés nemcsak a filmekben, hanem a színházakban is felmerül. Vidnyánszky Attilát a szakma rendkívül tehetséges, nagy formátumú rendezőnek tartja, aki igen alkalmas az ország első számú színházának, a Nemzeti Színháznak a vezetésére is. Azonban látható, hogy a politikai küzdelmekben való részvétel káros hatással van a szakmai munkájára: a politikai utalások sután kilógtak a régebbi rendezéseiből is, a legutóbbi munkái (Isten Ostora, Körhinta) pedig görcsösek, a mondanivalójuk homályos, még a színészek sem értik és nem is teszik számunkra átláthatóvá.

Még senkinek sem sikerült (tudósnak és művésznek sem) két egymástól annyira távol levő területen sikeresnek lenni mint a politika és a művészet. Illyés Gyula például nagyon tehetséges íróként indult, de műveinek nagy része ma már feledésbe merült, érződik rajta, hogy bedarálta a kommunista diktatúra logikája, és a rendszer elleni küzdelem. A politika durva világa ugyanis nem fér össze azzal a nagyfokú érzékenységre épülő, a pillanattal szemben az időtlent, az időállót megragadni képes tevékenységgel, amely a művészet lényege.

A filmszakma esetében, a nagy fesztiválokon díjazott alkotásokra mindenekelőtt igaz, hogy szinte kivétel nélkül jól megcsinált filmek, amelyek lekötik a nézők figyelmét. Más kérdés, hogy minden ilyen döntés igazságtalan és az európai vagy amerikai közízlés sosem elfogulatlan, különféle divatok is megjelennek benne, születnek olykor igazságtalan döntések is. Van azonban még egy jellemzője a díjak odaítélésének: a legtöbbször szélsőséges, bizarr helyzeteket mutatnak be, különösen érvényes ez az amerikai mentalitásra, amely köztudottan szenzációhajhász, a sokkal kifinomultabb európai ízléssel összehasonlítva. Őrült helyzetek és őrült palik sokasága szerepel a díjazottak listáján. Háborús filmek, holokauszt filmek, excentrikus karakterek, nagyon látványos produkciók viszik el a díjak nagy részét.

A Saul fia azonban nem csak a Golden-Globe díjat Oscar-díjra való jelölést kapta meg, hanem emellett további 15 nemzetközi díjat és 5 jelölést nyert el. Amellett, hogy a témaválasztása az érdeklődésemet egyelőre nem keltette fel, alighanem teljesíti a kritikusok által kiemelkedőnek tartott filmek alapelvét: az össztársadalmi őrületben önmagát kereső emberről szól.

Készültek már a magyar történelemről is igen jó alkotások, amelyeket a közönség még ma is „díjaz”, igen népszerűek ma is a Jókai Mór romantikus regényeiből készült filmek, amelyeket a színészek kitűnő játéka tett maradandóvá. Az utóbbi időben nem készült jól sikerült film magyar történelmi témában, és teljesen valószerűtlen, hogy politikai megrendelésre valaha is fog. A művészet ugyanis nem úgy működik.

Magyarország közismerten a világ élvonalában van az alkoholfogyasztás terén, egy szinten a szlovákokkal és a csehekkel, megelőznek minket viszont a románok, az oroszok, ukránok és a fehéroroszok. Eltekintve attól, hogy például a muzulmán vallás az alkoholfogyasztást tiltja (a kölni szilveszteri események alapján úgy tűnik, hogy nem minden alap nélkül), a mi kultúránkban egy negatív összefüggés állapítható meg a társadalom fejlettségi szinte és az egy főre jutó éves alkoholfogyasztás között. Olyan állítás, hogy az alkohol vedelése barbár dolog, talán túl sommásnak tűnik. A régi magyar paraszti társadalomban a borivás eléggé jellemző volt, azonban a bor általában nem tartott ki egész évben, és számos helyen a pálinka fogyasztása volt inkább napi szokás. Ebben nincsen semmi különös, hiszen a múlt század első felében vagy annál régebben igen nehéz fizikai munka és a mainál rosszabb munkakörülmények voltak jellemzőek.Az alkohol pedig köztudottan becsapja a szervezetet, így például a hidegérzetet vagy a fáradságérzetet is csökkenti. Ez a fajta napi alkoholfogyasztás sokfelé még mindig jellemző, és habár még nem alkoholizmus, de már lehetnek egészségügyileg kedvezőtlen hatásai.

Az alkoholizmus jelensége az, amely a statisztikában súlyozottan megjelenik, nálunk százezrekre tehetőek az alkohol szenvedélybetegei. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy amíg az amerikaiak leginkább halálra zabálják, az oroszok pedig halálra isszák magukat, nálunk mindkettőnek a veszélye megvan. Számomra egyértelmű, hogy akik rászoknak az ivásra, mindenkinél az életük ürességének és céltalanságának érzete jelenik meg. Az alkohol a legprimitívebb fájdalomcsillapító, hogyha valaki nem képes vagy még gyakrabban eleve nem is akar alapvető problémáival szembenézni. A kelet-európai társadalmakban az állampolgár kevés segítséget kap, kiszolgáltatottabb mint tőlünk nyugatra, bár ott sem elhanyagolható probléma az alkoholizmus. Amíg azonban egy orosz vagy egy magyar ember hajlamos dicsekedni azzal, hogy mennyit ivott, egy svéd már szégyelli, tehát az „ivás” társadalmilag kevésbé elfogadott. Ha megnézzük az ún. névtelen alkoholisták klubjait, akkor két dolgot is találunk, amely védelmet nyújt alkoholizmus (és más, hasonló szenvedélybetegségek ellen). Az egyik, hogy a védelem, amely megelőző hatású is, mindenképp közösségi: aki egy közösség aktív és hasznos tagjának érzi magát, jól integrálódott a társadalomba, aligha fog naponta „a pohárhoz nyúlni”. A napi feladatait sem annyira nyűgnek mint érdekes kihívásnak fogja megélni. Másrészt egy általános értelmű vallásosság szintén nagy segítséget jelent: ugyanis a mai ember rendkívül ego-orientált, hogy sok mindent a kis világa iránti támadásnak él meg, ami rengeteg stressz, aggodalom, szorongás formát ölti. A szorongás legkézenfekvőbb (bár korántsem a legjobb) oldószere pedig az alkohol.

A kormánynak nem nagyon van alkoholstratégiája, a pálinkafőzés (EU nyomásra később visszavont) adómentessé tétele talán azzal a céllal született, hogy jobb minőségű szeszt igyunk és olcsóbban, de az orosz példát nézve, ahol az olcsó vodka miatt nemrégiben csökkent a férfiak átlagéletkora, ez egy kevésbé szerencsés döntés volt. (Az alkoholizmus terjedésében azonban nagyobb szerepet játszik az a nihil, ami az orosz társadalomban sokfelé jellemző: Garri Kaszparov arra a kérdésre, hogy mért van annyi világbajnok sakkozó Oroszországban, azt a választ adta: „Maga szerint mit lehet még csinálni Oroszországban?”) Ennek ellenére az alkoholfogyasztás csökkenő trendet mutat 2000 óta, amelyben szerepet játszhat az autóvezetőknek előírt és a munkahelyeken is már szigorúan megkövetelt „zéró tolerancia” is. Hosszabb távon azonban virágzó, aktív közösségek, figyelem egymás iránt valamit a jövőbe vetett bizalom, ami leginkább csökkentheti az alkoholisták számát. Egy baráti beszélgetés, különféle lelki gyakorlatok valamint a pozitív gondolkodás mind csökkenti a jövővel szembeni aggódást és sokkal tartósabb hatásai vannak annál, mint ha egyszerűen leinnánk magunkat.

Egy megjegyzés arról, hogy konzervatív szemmel mért sokkal elfogadhatóbb az alkohol mint a könnyű drog: az alkoholfogyasztás általában társasági esemény és hagyományai is vannak, amelyek a könnyű drogok fogyasztásáról nem mondható el.

Most megjelent szakértői vélemény szerint még kis mennyiségű alkohol napi rendszeres fogyasztása is káros szokás. Egészségügyileg éppolyan károsnak tűnik mint a dohányzás, az elhízás, a mozgáshiány, a túl sok egy helyben ülés vagy az egészségtelen táplálkozás. Persze van olyan is, hogy naponta 1 pohár vörösbor keringési betegségekkel szemben kifejezetten ajánlott lehet, napi 3 pohár (vagy ennek megfelelő egyéb szesz) azonban már biztosan káros hatással van a szervezetre. A legjobb fajta alkoholizálásnak számomra a társasági élet tűnik, heti egy alkalommal „szertartásszerűen” inni, egy partin vagy baráti körben, a mértékletes ivással mintegy „engedélyezve” a jó hangulatot és az oldottabb viselkedést. Valójában azonban erre sincs szükség, alkohol nélkül ugyanolyan jól érezhetjük magunkat.

Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba kétféle értelemben is: az alkoholfogyasztás leginkább alkalomszerű, a mennyiség helyett sokkal inkább a minőségre figyelő szokás legyen. Ezzel szemben sok víz napi fogyasztása szolgálja leginkább a testi és szellemi egészségünket.

Unortodox

A 2010-es Orbán kormány „unortodox” gazdaságpolitikát hirdetett, amivel alapvetően nem is volt semmi baj. A kevésbé gazdag, a legfejlettebbektől elmaradt országok gazdaságára csak részben alkalmazható a közgazdaságtani ismeretek 1x1-e. Nem létezik egyfajta biztos recept - az IMF által szorgalmazottak is rendre csődöt mondtak,- olyan gazdaságfejlesztésre, amely az országok többségénél középtávon beválhat. Például szükség van egyfajta piacvédelemre, a hazai vállalkozások előnyben részesítésére a külföldiekkel szemben, és sok olyan, józan ész diktálta intézkedésre, amelyek nem csak rövid távon használnak, hanem a hosszú távú kilátásokat sem rombolják. A hosszú távú fejlődés azonban már többek között olyan tényezőktől függ, mint a jó intézményrendszer (közigazgatás, iskolarendszer, egészségügy), a korrupció csökkenése valamint az együttműködés és bizalom szintjének növekedése a társadalom egészében, - amelyeket illetően bőven merülnek fel kérdőjelek...

Illiberális

Az idő elteltével kormányunk működése során egyre nagyobb szerephez jutottak a különféle ideológiai elemek. (Ezt a mondatot úgy is lehetne magyarítani, hogy a kormányzati ideológusok egyre vadabb marhaságokat találtak ki.) Így például az „illiberális” szó használata másfajta politikai táborok és ideológiák felé való üzengetésként is felfogható. A „liberális” azonban nem azt jelenti, hogy valaki általánosságban a liberalizmus híve, mint inkább, hogy egy adott kérdésben megengedőbb felfogású. Ennek folytán ha valaki következetesen „illiberális”, az szükségszerűen korlátozó felfogású lesz, szélsőséges esetben diktatórikus. Kormányzati törekvés az állampolgár életének aprólékos szabályozása, ezt bizonyítja az óriási jogszabály tenger, amely terjedelmében messze felülmúlja a megelőző húsz év (!) termését is. A Fidesz-kormány mindent újra szeretne írni, azonban az aprólékos jogi szabályzásra épülő kormányzati munka láthatóan kevésbé segíti elő az állampolgár jólétének növekedését, ezért kimondottan bürokratizmusnak nevezhető.

Politikailag inkorrekt

Ezt a szót nem használja a kormány, hanem azt mondja, hogy politikai korrektség mozgalmát utasítja el. Minthogy, hogy nálunk a közoktatásnak nem része az, hogy mit is jelent a „PC' felfogása a gyakorlatban, a szó megint homályos értelmű, innen jön az, hogy nem szükséges az ellenféllel szemben korrektnek lenni, a más véleményűekkel szemben az inkorrekt magatartás is megengedhető (amely a közéletünkben semmiképpen sem újdonság, sőt az „anyázás” már eddig is a szokásjog része volt). A pontos kormányzati kommunikáció az lett volna, ha a kormány azt hangsúlyozza, hogy a nyílt beszéd híve, a problémák kimondásáé nem pedig elkenéséé, amely gyakori jellemzője a magukat „politikai korrektség” talaján állónak vélő mozgalmaknak. A tapintat hiánya, mások érzékenységének figyelembe nem vétele azonban semmiképpen sem olyasmi, amit bármilyen kormányzatnak jó lelkiismerettel propagálnia szabadna. Kivéve persze, hogyha tudatos célja a harc és az ellentétek élezése.

A negatív felfogások destruktívak

A negatív felfogás minden esetben harciasságot tükröz, és alapvetően destruktív törekvéseket mutat. Ez bármi esetben igaz, ha a mondatok arról szólnak, hogy mit „nem”, és kevésbé arról, hogy mit „igen”. Tehát arról, hogy mit romboljunk le (pl. a bankok pénzteremtési gyakorlatát, a kizsákmányolásra épülő munkamegosztást, a multikat), nem pedig azt, hogy mit fejlesszünk (alternatív pénzkölcsönzést, méltányosabb bérezést, helyi kistermelést). Az előbbi sokkal könnyebb az utóbbinál, hiszen egyszerű, primitív ösztönökre épül. Az utóbbihoz azonban lényeges tárgyi tudás, elmélyültség és rengeteg türelmes aprómunka szükséges.

A jobboldali felfogás egyes szimbólumairól írt cikkem sajnos sokak érzékenységét sértette, ezért a törlését kértem. A cikk írásakor sajnos nem vettem figyelembe egyrészt azt, hogy bizonyos szimbólumok sokak számára mekkora jelentőséggel bírnak, másrészt pedig a magyar közéletnek azt a sajátosságát, hogy kevésbé azt nézzük, hogy mások gondolataiból mi használható, mint hogy a leírtak milyen potenciális fenyegetést jelenthetnek a számunkra.

Nézzük meg, hogy sikerül-e kizárnom most magam a baloldali identitásúak köréből is!

Már akkor is, amikor az emberiség kis törzsekben élt, voltak a törzsnek közügyei, és beszélhettünk egyfajta kezdetleges politikáról. Létezett például gazdaságfejlesztés, külügy vagy hadügy. Voltak, akik a hagyományok, a már bevált módszerek talaján álltak, - őket tartom jobboldalinak,- és voltak, akik új utakat kerestek, - ők voltak (a másikhoz képest, minden esetben relatíve!) baloldaliak. Nem kulturális ízlésről van szó természetesen, hanem a közösségi problémákra való megoldás keresésének irányáról.

A mai magyar baloldal a mérsékelttől a radikálisig az alábbi csoportokra lehetne osztható, kritikus szemmel vizsgálva.

1.Technokraták

Nagyon közel állnak a mérsékelt jobboldaliakhoz, nincs is éles határvonal (legfeljebb mesterséges kettéosztás a mai magyar politikai gyakorlatban). Fő különbség, hogy még kevésbé érzelmesek és még inkább mindent a számok nyelvén szeretnek kifejezni: GDP, bruttó adósság, infláció stb. Minden kérdést elsősorban technikai problémaként kezelnek. A szakértői kormányok tipikusan ilyenek, rövid távú megoldásokra alkalmasak, hosszú távra viszont kevésbé, mivel az állampolgárt nem elégítik ki a különféle mutatószámok, hanem kevésbé elvont célokat is szeretne látni maga előtt. Nálunk leginkább Bajnaiék álltak közel ehhez.

2.Segítő szindrómásak

A pszichológia mint viszonylag új tudomány, közel áll a baloldali szemlélethez, amely még a modern vallásos szekták iránt is fogékony lehet, a legtöbb jobboldali számára ezzel szemben inkább a hagyományos keresztény vallásértelmezés tekinthető mérvadónak. A segítő szindróma egyfajta kevésbé hatékony és túlzásba vitt segítőkészséget jelent, elvont ideálok szerint és kevésbé gyakorlatiasan. A jobboldali szemléletmód alapján azoknak segítsünk, akik erre már valamilyen módon rászolgáltak, bizonyítottak, a baloldal viszont úgy érvel, hogy előre nem tudjuk eldönteni, ki érdemes rá, ezért próbáljuk az esélyeket kiegyenlíteni vagy legalábbis a társadalmi hátrányokat csökkenteni. Nagyon sok értéket jelent a baloldal szemlélete is azzal együtt, hogy valóban volt olyan időszak, amikor a pénzek ellenőrizetlen módon, nem a megfelelő helyre jutottak (pl. szocpol. alapú támogatások egy része a 2000-es évek elején), eredménytelenül és visszaélésekre adva alkalmat.

3.A tudományt és haladást fetisizálók

Elsősorban, bár nem kizárólag nagyvárosi emberek életmódjáról van itt szó, budapestiekről, vagy éppen az USA keleti és nyugati partján élőkről, akik a baloldali pártok törzsszavazói. A gyökereiktől hajlamosak elszakadni, vagy akár egyfajta virtuális világban élni. A tudomány és a technika fejlődésében hisznek leginkább, a környezetvédelem is számukra inkább technikai kérdés. Erősen fogyasztás orientáltak lehetnek, de nem csak anyagi, hanem kulturális értelemben véve is. Őket lehet felhozni példaként, ha az elgépiesedett társadalomról való félelmeinket fogalmazzuk meg.

4.Anarchisták és nihilisták

Az anarchista a legszélsőségesebb, de valószínűleg nem a legártalmasabb típus. (A demokráciát magát is úgy értelmezem, mint az egészséges középutat diktatúra és anarchia között.) A nihilista közel áll hozzá és azzal a döntéssel határozza meg magát, hogy az ő szabadságát nem korlátozza az égvilágon senki. A '90-es években volt divatban nálunk a liberalizmus (ill. annak dogmatikus változata), és ennek a rosszul értelmezett szabadságeszménynek (is) betudhatóan csökkent a társadalmi kohézió, magyarán mondva a régi közösségek szétestek. Az ezredforduló körül írt magyar regényekben bőven találunk olyan szereplőket, akik számára az elkötelezettség hiánya ürességhez, nihilizmushoz vezetett, és ilyenkor jöhetnek olyan lelki pótszerek is mint az alkoholizmus vagy a drogok. (Ezen a ponton kezd már közelíteni egymáshoz a baloldali és jobboldali szélsőség: az előbbi azt mondja, hogy senkinek semmi köze ahhoz, amit én csinálok, az utóbbi szerint senkinek semmi köze ahhoz, amit a mi közösségünk csinál. Az előbbi magatartás eredménye magányos egyén, az utóbbié pedig elszigetelődött ország lehet).

5.A társadalom „messiásai”

Ők azok, akik tudják, hogy mi kell a népnek, a hiba csak az emberekben van, akiket át kell tudni nevelni a helyes útra. Az ilyen „forradalmárok” jobb esetben az állampolgár feje fölött építik a nagy ideálokat, és olyan idegen szavakkal dobálóznak, amelynek pontos, gyakorlati jelentését ők sem értik, pl. tolerancia. Manapság például Gyurcsány Ferenc viselkedése lehet néha ilyen szempontból feltűnő, régebben pedig az egykori SZDSZ tagjai mutattak ennek megfelelő „tüneteket”. (Úgy látszik, hogy aki sokáig küzd egy rendszerrel, az hajlamos átvenni annak sajátos gondolkodási formáit, jelen esetben a marxizmus logikáját.) Ennek jóval durvább esetét a múlt század ötvenes éveiben tapasztaltuk meg a saját bőrünkön. Prominens képviselői többek között Sztálin, Ceausescu, Mao és Pol Pot voltak ennek az irányzatnak, azonban végső soron ideológia mögé rejtett ösztönös hatalomvágyról, hatalomkiélésről van szó mindegyik diktátor esetében.

Összefoglalóan, amíg a mérsékelt baloldali szemléletmód sok értéket rejt és jól kiegészíti mérsékelt jobb oldali felfogást, a szélsőséges esetei többnyire már destruktívak. Azért mondom, hogy többnyire, mert adódhatnak nagy ritkán olyan helyzetek, amikor éppen a radikális jobboldali vagy netán radikális baloldali mentalitás a legcélravezetőbb. Manapság még nem látok ilyen helyzetet és mindenképpen a mérsékelt politikai erők tevékenységét tekintem sokkalta hasznosabbnak.

Ez az év az európai és a magyar politikában egyértelműen a migránsokról (illegális bevándorlókról, háborús menekültekről, gazdasági bevándorlókról...) szólt. Nem azért, mintha nem lett volna elég téma, folyamatban levő ügy a magyar belpolitikában: az egészségügy helyzete, a tanári életpályamodell, a földbérlések valamint a leszakadt országrészeken élők, ezen belül a cigányok/romák helyzete, amelyek többek között 2014 főbb közéleti kérdései voltak. Mindegyik terület olyan probléma, olyan „akciók” sorozata, amely áthúzódott az idei évre is, azonban annyira a migránsválságra terelődött a figyelem, hogy minden más kérdés megvitatását kiszorította a médiából.

Először is, amit Orbán Viktor ellenfelei (pl. Paul Lendvai, Konrád György) is elismernek, kormányfőnk két dolgot nagyon helyesen látott meg: 1.A migránskérdés idén sokkal súlyosabb, mint Nyugat-Európa vezetői azt gondolták, százezres vagy ne adj isten, milliós nagyságrendű menekült elhelyezése óriási terhelést ró egész Európára. 2.Az Európába irányuló migráció alapvető hiba, a szíriai háborús menekülteket, de akár még a gazdasági bevándorlók döntő részét is a saját lakhelyük közelében kell tudni elhelyezni, hogy a helyzet rendeződésekor hamar vissza tudjanak térni és elkezdeni az újjáépítést. Ezzel szemben viszont az a harcias stílus, amellyel Orbán fellépett, nagyon sokak szerint a jelen helyzetben erős túlzásnak tűnik és az összképet igencsak lerontja. (A stílus fontosságával kapcsolatban egy példa: a főnököm ugyanazt a célt elérheti úgy is, hogy a feladatokat udvariasan kiadja csapata tagjainak, jelezve az elérendő célokat, vagy pedig katonás stílusban parancsként jelenti be csupán azokat.)

A kormány végül is tette a dolgát. Megerősítette a határőrséget, gyorsította az ügyek kezelését és drótakadályt állított a határon: habár az intézkedések némelyike vitatható, azonban a válsághelyzetben jól alkalmazhatóak voltak. A kormány borzasztó nagy reklámot keltett a saját tevékenységének: a harci fanfárok folyamatos megfújásával szította az egyébként sem szunnyadó indulatokat. (Bizonyára nem kevesen voltak azok, akik az illegális határátlépőket egyszerűen lepuffantották volna.) Ezen túlmenően a külső megítélésünknek nem használt, hogy nem törekedtünk az együttműködésre a kérdésben a szlovák-cseh-lengyel vezetés kivételével gyakorlatilag senkivel, Orbán Viktor álláspontja az volt, hogy vagy ő határozza meg az európai politika irányvonalát e kérdésben vagy pedig senkivel nem fog együttműködni.

A leghiggadtabb megnyilvánulások érdekes módon ezúttal sem a teljesen koncepciótlan ellenzéktől, hanem egyes jobb oldali politikusoktól jöttek. (Orbán Balázs, Baráth Etele, Jeszenszky Géza, vagy akár említhetnénk Böjte Csaba szerzetest.) A kormány a migránsokat erősen elfogultan mutatta be (Soros György által felbérelt embercsempészek, gyanús külsejű, kulturálatlan és erőszakos muszlimok, stb.) viszont szó sem esett a migráció mélyebb okairól. Elfeledkeztünk a tavaszi, enyhébb hullámról, amelyet délszláv államok, elsősorban Koszovó működésképtelensége váltott ki, lényegében hasonló a szíriai, (líbiai, afgán) helyzettel, ahol még a háború pusztításai és a menekülttáborok kilátástalan viszonyai is tovább rontottak az ott élők helyzetén. (Cinikusan mondhatnánk, hogy Európát nem érdekli, hány ember hal erőszakos halált mindaddig, amíg az események más földrészt érintenek.) Nem történt meg a közmédiában a hírek kettéosztása, egy migráns-válsággal kapcsolatos hírblokkra és egy „normál” híradóra, amely tovább torzította a kérdés jelentőségét. Mindez egy olyan országban, ahol a legtöbbünk számára más kultúrából érkező bevándorló legfeljebb a TV-ben jelenik meg, Joshi Barat vagy Fekete Pákó személyében (mint két szélsőséges példa), ahol az állampolgárok többsége bizalmatlan, sőt gyanakvó az „idegenekkel” szemben.

Abban biztos vagyok, hogy az unokáinknak nem fogunk eldicsekedni mindazzal, ahogyan 2015-ben a migránsokat kezeltük, sőt: alighanem kemény szavakkal ítélnek meg majd minket azért a módért, ahogyan kiszolgáltatott helyzetben levő emberekkel bántunk. Azzal fogunk tudni mentegetőzni, hogy a harcias kormányunk (amely árvízi helyzet esetén, vagy a magyar érdekek brüsszeli védelmére) igen alkalmasnak bizonyult feladata ellátására, felfújt egy problémát és ezáltal a nemzet, mi több Európa védelmezőjeként állította be magát. Orbán Viktor nagyon eltalálta a „közízlést”, ill. ráérzett egyes félelmeinkre, mert miközben népszerűsége ugyanúgy emelkedett, mint Kádár Jánosé a '70-es években, a magyar valóság kulcsterületein igazán pozitív változások nem történtek. Ugyanúgy mint az „átkosban”, statisztikákkal csapjuk be magunkat és leplezzük az egy helyben toporgást. A kormány számára megfelelő alkalom volt ez arra is, hogy előkészítse vagy továbbvigye a belpolitikai intézkedéseit az általa egyedül üdvözítőnek tartott ideológiai irányvonal mentén: a pedagógus életpályamodellt az érintettek tiltakozása ellenére, a földprivatizációt a saját érdekkörének, a hatékonytalan közmunkát stb... A zászlón álló jelmondat: „Minden bevándorló potenciális terrorista.” (A demagógiát nehéz felismerni, de például azt is mondhatnánk, hogy „Minden gépkocsi potenciális balesetforrás.” Tehát ahol lehetőségek vannak, ott minden esetben veszélyek is leselkednek.) Az állampolgárnak meg kell tanulnia, hogy ha valaki védelmet kér, ott védelmi díjat is szednek és mennél nagyobb a biztonságigénye, annál jobban megkérik az árát.