A világhírű magyar származású kutató egyik könyvében „Tárgyaink tükrében” az 1980-as évek Amerikájában végzett felmérései olvashatóak. Harminc év különbség nem tekinthető soknak, figyelembe véve, hogy mennyi mindent átvettünk már némi késéssel a „nyugati” középosztály szokásaiból.

A felmérés során szerzőtársával (Eugene Halton) szeretetteli és rideg érzelmi légkörű családokat hasonlítottak össze, sokféle szempont alapján. Nem meglepő módon a szeretetteli családokban élők gondolkodása produktívabb, nyitottabb, míg a rideg családokban élőké menekülő, negatívabb. A közösségi aktivitás is eltér, a rideg családokban a vallás és a sport játszik nagyobb szerepet, míg a boldog családok tagjai inkább a társadalmi aktivitás (tágabb értelmű politizálás) csoportjaiban találják meg jobban a helyüket, mint például szülői munkaközösségek, szakmai szervezetek, politikai szervezetek. A kedvező családi háttér jobban elősegíti a családtagok aktív szerepvállalását a nyilvánosságban, emellett tagjait jobban jellemzi a rendszeretet, következetesség, segítőkészség és a kreativitás. A példaképek terén is gyakran választanak közszereplőket, ezzel szemben a rideg családokban a szeretetteli családok tagjait csodálják a leginkább.

A szerzők szerint ez a fajta, érzelmileg erősen integrált család érdekes módon a 20. század találmánya, amely során különféle ideológiák és diktatúrák (pl. kommunizmus) éppen hogy tagadták a család szerepét, a „kísérleteik” során gyakran pszichikailag sérült egyéneket hozva lére. Ezzel szemben éppen az bizonyosodott be, hogy a hagyományos társadalmi korlátok és gazdasági megfontolások alapján létrejött családokat a múlt században felváltotta, - pontosabban a családtagok hozták létre spontán módon,- a kreativitást és az aktív társadalmi részvételt elősegítő új családmodell. A mai politikára leképezve, a kormánynak nagyrészt igaza van abban, ha ezt a fajta, ma már hagyományosnak tűnő családmodellt propagálja. (Megjegyzem azonban, hogy a nők korábbi nyugdíjazása vitatható intézkedés, mert egyrészt a férfiak a munkahelyen általában több túlórát vállalnak, másrészt a 65 éves magyar férfiak többsége egészségi szempontból már sokkal kevésbé alkalmas a munkavégzésre a nőkhöz képest.)

Van azonban egy szépséghibája az érzelmileg integrált, boldog családoknak is, amely kitűnt a felmérésekben. Mivel minden családban létezik valamilyen munkamegosztás a férfi és nő között, a szeretetteli családokban az anyák sokkal kevésbé produktív felfogásúak a rideg családokhoz képest. Függetlenül attól, hogy a nő dolgozik-e vagy nem, a boldog családokban rengeteg pszichikus energiát fordít a családi légkör kialakítására, a rendszer működtetésére, ezért inkább a férfinak marad több energiája a nyilvánosságban való aktív tevékenységre. Ezen a képen semmit nem változtat az sem, ha a férfi aktívan részt vesz a házimunkában, mindenképpen a nő az, aki mintegy feláldozza magát a család érdekében.

A szeretetteli családok árnyoldalát én is tapasztaltam hölgyismerőseimnél: sokan érzik úgy, hogy a család bizonyos mértékig hátráltatja őket az önmegvalósításban: elsősorban ott, ahol gyerekek vannak, de máshol is a nő számára első a család, amely minden más célt háttérbe szorít. Ez a helyzet sokak számára eléggé megterhelő, mert gyakran érzi úgy, hogy egyszerűen túl sok a feladat, a család mellett karrierépítésre már nem tud annyira figyelni. Erre a problémára nincs egyszerű megoldás, azonban az emberi kreativitás képes a lényeges enyhítésére, amint ez mondjuk a dán, francia, holland társadalomban olykor tapasztalható. Ilyen lehet az, ha a férj és feleség a szerepeket váltogatják (pl. a férfi megy gyesre), emellett segíthetnek a társadalmi intézmények (pl. bölcsőde, részmunkaidős tevékenység) valamint a helyi közösség is abban, hogy a nő több területen is képes legyen céljai megvalósítására.

Magyar kutatók egészen eredeti meglátásaikkal képesek nemzetközi szinten jegyzett eredményeket elérni. Ilyen elismert terület a kutyák viselkedésének kutatása vagy az utóbbi időben szintén nemzetközi figyelmet keltő, a hülyeségek tanulmányozását végző kutatócsoportunk. Az eredményeket röviden összefoglaló cikk itt is megtalálható:

http://index.hu/tudomany/2015/10/31/magyarok_mondjak_meg_mi_a_hulyeseg/

Egyáltalán nem meglepő, hogy a kutatást nálunk végezték, hiszen naponta számtalanszor vagyunk képesek egymást lehülyézni, vagy ami még rosszabb, mások rossz következményekkel járó döntéseit az illető háta mögött kinevetni.

Mások „lehülyézése” a legnagyobb sértések egyike, egy gyorsan meghozott ítélet, amely az illetőre nézve igencsak megbélyegző értelmű. (És sok esetben nem is teljesen jogos.) Igen gyakori társadalmi szokásról van szó, melynek során egyfajta hierarchia igényt is kifejezünk a másikkal szemben. A kutatók megállapítása szerint azonban: „Ha egy cselekvést hülyeségnek hívunk, az egy nagyon erős bélyeg, pont azért tesszük, mert nem akarjuk, hogy az adott cselekvés újra megtörténjen. Ugyanakkor az, akinek jelezni akarunk, nem feltétlenül érti meg, hogy javíthatna a dolgon, ha nem mondjuk meg neki, miért volt hülyeség, amit csinált. Előremutatóbb, ha a cselekvést kritizáljuk és nem a személyt magát bélyegezzük meg.” Tehát a helyzetnek megfelelő módon a tiszteletünket is ki kell nyilvánítanunk, ellenkező esetben véleményközlésünk negatívan hat olyanokra, akiknek az önértékelése vagy az önbizalma már eleve alacsony szintű. Az a szavunk ugyanis, hogy „normális” azt fejezi ki csupán, hogy az elfogadott normáknak megfelelő, nem pedig hogy minden esetben célravezető. Sok esetben éppen az első látásra hülyének tűnő ötletekből alakulhat ki valami új, valami kreatív. (Nem beszélve az olyan ártalmatlan csínyekről, amelyet a buli kedvéért olykor bevállalunk.) Akkor érdemes tehát egy eseten nevetni, ha a másik, aki a butaságot elkövette, szintén képes nevetni magán, tehát nem veszi a hibáját véresen komolyan.

A hülyeség legnagyobb mértékének tartjuk, amikor az illető el van szállva magától és a beképzeltsége miatt olyasmit is megenged, amit kis előrelátással nem tenne meg. Például ha részegen kocsiba ül vagy ha hősködésből olyasmit vállal be, amely komoly sérüléssel járhat. Ez esetben hiányzik a megfelelő szintű kapcsolat a csoport többi tagjával, és elmarad a visszajelzés olyan módon, hogy az illető képes legyen a dolgok reális megítélésére. Sajnos, ez igen gyakori jelenség tapasztalatom szerint, és hosszabb távon egyesek „elszálltsága” a realitástól komoly károkat tud okozni például egy vállalat vezetésében. (Nem beszélve arról, hogy egész hadseregek is vesztek már oda háborúban az ilyen helyzetek következtében.) A kommunikáció gyakori hiánya alapvető gyengeségünk és a legnagyobb hülyeségek egyik fő oka. Pedig annak a megítélése, hogy valamilyen tett, döntés előreláthatóan, nagy valószínűséggel hülyeségnek fog bizonyulni legfeljebb a mi sajátos szemszögünkből lehet magától értetődő: „A kutatók szerint eleve a pszichológiai szakma sem igazán tudta, pontosan mi alapján is gondolunk hülyeségnek valamit, így nem várható el a hétköznapi emberektől, hogy maguktól megértsék, mi volt mások baja azzal, amit csináltak.”

Aki valamiféle perverz élvezetet talál mások hülyeségeiben, az tegye, azonban az ilyen mentalitással aligha fogunk előrejutni. (Ezzel együtt számomra találó mondás, hogy az okos ember hülyéskedik, a hülye ember okoskodik.) A buta döntések csökkentése nem mások folytonos „lehülyézésével” javítható leginkább, hanem ha törekszünk a korrekt és barátságos kommunikációra az adott közösség, csoport minden egyes tagjával.

Buborékgazdaság?

Az építkezések állami támogatása, közvetve az építőiparnak juttatott olcsó pénzek egy buborékgazdaság kialakulása felé vezethetnek. A középítkezéseknek az EU pénzek kiváltotta, eddig nem tapasztalt mértékű óriási mértékű felfutása szintén kérdőjeles, olyan szempontból, hogy a befektetett pénzek mennyire valós hozzáadott értéket hoznak-e létre vagy egy részük inkább felesleges mértékű pénzszórást jelent- „gyorsan költsük el valamire” alapon. A legújabb intézkedések: az építőipari ÁFA 5%-ra való csökkentése és a 10+10 millió Ft-os támogatás három gyermeket vállalók számára új lakás építése esetén, szintén vitathatóak. A nem kellően megalapozott társadalmi igényekre mozduló programok, az ezekre költött pénzek azok, amelyek átmeneti felfutást, később kidurranó buborékgazdaságot hozhatnak létre.

Népesedéspolitikai eszköz?

Az állam jelenleg is már évente 400 milliárd forintot meghaladó összeget költ családtámogatásra, amelynek nagy része adókedvezmény vagy egyéb kedvezmény. A kormány által 2010 óta tett számos népesedéspolitikai intézkedés azonban kevés eredményt hozott, országunk lakossága továbbra is évente mintegy 40 ezer fővel csökken. A helyzetet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha valaki számára az lenne a fő vonzerő egy cégnél, hogy Erzsébet-utalványt vagy másfajta „cafeteriát” kínálnak neki, és kevés szó esik az alapfizetésről vagy a munkahely biztonságáról. Családtervezéskor a különféle juttatásokkal alighanem úgy számol az ember, hogy azok adhatók vagy elvehetők, szemben a kiépült intézményekkel (pl. bölcsőde) vagy a társadalmi normákkal, mint például GYES-t követően a hölgyek számára milyenek a munkaerőpiacra való visszatérés lehetőségei. Amellett, hogy első látásra leginkább a szűk felső-közép osztályt segíti ez a fajta támogatási rendszer, kormányunk ezúttal sem használ fel olyan, máshol jól bevált módszereket, amely sokak számára tenné könnyebbé a gyermekvállalást.

Szükség van sok új lakásra?

Egy részről a magyar lakásállomány ugyan némileg elöregedett és kevés új építkezés történt az utóbbi években. Másrészt viszont a 4,4 millió (a bontásra ítélteket levonva közel 4 millió) lakásból közel fél millió üresen áll és sok van, amelyet üdülőként használnak. A lakosság csökkenése sokkal jobban indokolja a felújításokat mint újak építését, főként annak a fényében, hogy mennyi az energetikailag korszerűtlen épületek aránya. Az energiakorszerűsítési támogatások lényegesen kisebb összeget tesznek ki és a pályázatok nehezen vehetőek igénybe, főleg az átlagos jövedelem mellett.

A költségvetést megterhelő hatás sem elhanyagolható

Az ezredfordulón az első Orbán kormány és a Medgyesi kormány egymást túllicitálva költött különféle lakásépítési támogatásokra, amely jelentős költségvetési teherrel járt. Jelenleg már „csupán” 100 milliárdot forintot tesz ki éves szinten a kamattámogatás. Ezt azonban ismét jelentősen megnövelhetné a lakásonkénti adható legfeljebb 10millió Ft ingyen adható támogatás. Adósságszintünk magas szintre ragadt be, az állam túlköltekezése továbbra is valós veszélyt jelent. A magyar ember azonban alapjában véve nem adótudatós, így például csak azt látjuk, hogy „az állam pénzt ad”, azt viszont nem, hogy ez más területeket negatívan fog érinteni.

Az építőipar helyzetbe hozása

Köztudott, hogy az „ingyen pénzeken” és az „olcsó pénzeken” a piaci szereplők mindig megosztoznak. A kereslet megugrása törvényszerűen meg fogja drágítani az építőipari tarifákat, azok számára is, akik a kedvezményeket valamiért nem tudják igénybe venni. Az első Orbán kormány olcsó hitelei is annak idején hirtelen megdobták a lakásárakat, jelen esetben is emelkedhetnek a már most is keresett új építésű, sok négyzetméteres házak és lakások árai. (Nem mellesleg, a magasan legtöbb új építkezés eddig is a budapesti agglomerációban történt, most is ők lehetnek az intézkedések legnagyobb haszonélvezői.) Ez azonban nem segít azok problémáin, akik nem találnak kis lakást, albérletet vagy nem képesek régi lakásukat sem kifűteni sem felújítani.

Az a középosztály, amely a nyugati társadalmak gerincét képviseli, mostanra már mindenhol válságba került.

Az USA középosztályának virágzása és nyomorúsága.

A gazdasági válságot megelőző évtizedekben a népesség több mint fele középosztálybelinek számithatta magát, ma már az alsó osztályok létszámban beérték és ezzel együtt csökkent a jómódúak aránya is.

A középosztály csak azokban az országokban bővül jelentősen, ahol évi 5% vagy annál nagyobb a gazdasági növekedés üteme (Kina, India, egyes latin-amerikai országok). Ezzel szemben viszont a „fejlett” nyugaton az évi átlag 2-3%-os gazdasági növekedés legnagyobb mértékben a leggazdagabbaknál csapódik le, egy kevés jut még belőle a szegényebbeknek, viszont a középosztály jövedelme stagnál már a 80-as évek közepe óta:

Amig az alsó néposztályok célja megfelelő cipő, ruházat, bicikli, elegendő táplálék csupán, a középosztály már jóval igényesebb. A középosztály életmódjának ismérvei: egy (jó állapotú) saját gépkocsi, különféle elektronikus kütyük, üdülés évente 2-3 alkalommal, egészséges táplálkozás és igényes szórakozás. Ezzel szemben nincsenek tartalékai, befektetésekkel, anyagi megtakaritással alig rendelkezik.

Hogyan lehetséges, hogy a „nyugati” középosztály ilyen mértékben zsugorodik, milyen okokra vezethető ez vissza?

Egyrészt a gazdaság jellege változott meg a múlt század utolsó évtizedeiben. (Amely időben egybeesett a magyar rendszerváltozással és felerősitette a rendszerváltás termelte egyenlőtlenségeket.) Növekedett a gépesités, automatizálás, amely jobban sújtja a középosztályt mint az alsóbb rétegeket, akiknek a munkája kevésbé automatizálható (pl. takaritó, pincér, gépkezelő, asszisztens stb.) A liberalizmus térnyerése is a gazdag rétegek általi pénzfelhalmozásnak kedvezett, az állami bevételek és ezzel együtt az újraelosztás szintje relative csökkent.

Az elektronizálódó világ maga is hozzájárul mindehhez: egyik oldalon ott a rengeteg kütyü, amelyet fenn kell tartani és időnként cserélni is kell. Másrészt pedig az idősödő középosztálybeli keresete nagy eséllyel csökken: az új generációk tanulékonyabbak és jobban alkalmasak a számitógépek kezelésére. Nem beszélve az ún. fejlődő országbeli munkavállalók jelentette konkurrenciától, akik sokkal igénytelenebbek nála, viszont egyre komolyabb vásárlóerőt képviselnek. Az emelkedő energia és élelmiszerárak is megnehezitették az elkényelmesedésre hajlamos nyugati középosztály tagjainak helyzetét az utóbbi évtizedekben.

Ezen túlmenően a középosztály sajátosságaiban is keresendő, hogy amit nappal felépit, az estére leomlik. Alapvetően anyagi célok a meghatározók számára, az elért kényelmi szintről nehezen mond le. A kényelmessége és mohósága jól manipulálható, elsősorban reaktiv és kevésbé kreativ (a dolgok után kullog, nem igyekszik az események alakitója lenni). A nagyvárosi emberre különösen igaz, hogy atomizált és ritkán vesz részt alkotó, egymást segitő emberek közösségeiben. A középosztály nagy része még a gyermeknevelést is feláldozta kényelme érdekében, amelynek szintén manapság kezdjük inni a levét.

A magyar középosztály helyzete.

A vásárlóerő jelentős része mindenhol a középosztályhoz köthető, ez alapján a sor vége felé kullogunk az EU-ban és a régióban is. A szlovák vagy lengyel polgár is minimum10-15%-kal többet költ mint a magyar, a többiekről nem is beszélve.

Egyesek megkérdőjelezik, hogy beszélhetünk-e egységes magyar középosztályról (l. a hires körte alakú diagramot). A legtöbbünk helyzete igen bizonytalan és küzdenünk kell a lecsúszás ellen. A mindenkori hatalom az esélyeket jelentősen befolyásolja: látható például, ahogyan az Orbán-kormány a pedagógus elittel szemben eljárt: az értékelések bevezetése és az előléptetési rendszer leginkább a hatalom számára konform magatartást dijazza. Hasonló megállapitás tehető a közszolgálatban dolgozókra. A középosztályból való lecsúszásra egyáltalán semmilyen védelem nincs az állam részéről, a felemelkedés útja viszont leginkább a mindenkori hatalom kedvezményezettjei előtt nyilt meg: pártbizalmiként dolgozó vezetők, állami megrendeléseket kapó vállalkozók, a trafikpályázatot vagy földbérletet nyert megbizható „jó elvtársak”.

A világméretű egyenlőtlenség

Az egyenlőtlenség a világban elképesztő méreteket öltött: A világ vagyonának mintegy fele az emberiség 1%-ának birtokában van, ezzel szemben közel 5 milliárd ember összesen a vagyon 3%-át mondhatja csak magánénak. Ez az arány évről-évre növekszik, egyre kevesebb ember kezében összpontosul a vagyon egyre nagyobb része. A folyamat megforditásához mindenekelőtt az okainak megértése szükséges. Az okok valódi feltárásához még senki nem jutott el, próbáljunk tehát lerakni néhány követ, amelyek a megértéshez vezethetnek minket.

1.Több milliárd embernek ma sincs számottevő vagyona

A történelem során mindig rengetegen voltak, akiknek számottevő vagyona egyáltalán nem volt. Most is több milliárd ember vágya egy jó cipő vagy esetleg egy kerékpár csupán: ez elmondható Afrika, Ázsia és Dél-Amerika lakosságának túlnyomó részére, akik sok esetben még az önellátás szintjén élnek (archaikus közösségekben). Emellett a fejlett országokban is szinte mindenütt jelentős a nincstelenek száma, akik csupán alkalmi munkákat és egyéb, alacsonyan értékelt munkákat végeznek. Azt lehet mondani, hogy ők kimaradtak teljes mértékben a gazdasági fejlődésből, termelőeszközeik ha vannak, több száz évvel ezelőtti kultúrát képviselnek.

Az egyenlőtlenség alakulása

2. A neokonzervativizmus pénzügyi kultúrája

Piketty hires diagramja alapján az egyenlőtlenség az angolszász országokban Marx jóslatával ellentétben több mint egy évszázadon át csökkent és csak az 1980-as években indult ismét növekedésnek. Mely okok állhattak emögött?

1. Közismert, hogy ekkor indult el a neoliberalizmus nyomán a tőzsdei folyamatok szabadon engedése, amely jelentős mértékű virtuális pénzt teremtett. A tőzsdei buborékok kidurranását pedig a kisbefektetők mindig jobban megszenvedték, mint a tűz közelében levő, jobban informált „professzionalisták”.

2. Ekkortól vált szintén közellenséggé az infláció, a pénz értékének stabilitása szintén a gazdag rétegek számára kedvező.

3. Ekkor kezdődött és vált tömegessé a jövedelmeknek az off-shore cégekbe menekitése. A leggazdagabbak egyre több adóelkerülő technikát alkalmaztak, amely nyomán az ő vagyonunk nőtt, a kisvállalkozások viszont egyre nagyobb adóterhet voltak kénytelenek elviselni.

4. A középosztály egy láthatatlan üvegplafonba ütközött, átlagjövedelme évtizedek óta nem nő már és egyre több munkával képes csak úgy-ahogy stabilizálni a vagyoni helyzetét. (Ennek az üvegplafonnak a természetét érdemes alaposan tanulmányozni.) Ily módon a leggazdagabb rétegek élvezik a gazdasági növekedés túlnyomó részét, a társadalom többségének csak morzsák jutnak.

3.Az energia- és ásványkincsek kitermelése

Az egyenlőtlenség a legnagyobb mértéket azokban az országokban éri el, amelyek főként energiahordozók és ásványkincsek kitermeléséből élnek, ilyen például Oroszország. A föld erőforrásainak kiaknázásával óriási jövedelmek keletkeztek, amellett, hogy az okozott környezeti károk még részben sem jelennek meg a bányászatot végző cégek költségeiben.

Jövedelmek megoszlása a tenisz példáján:

4.Az egyenlőtlenség megértése a tenisz példáján keresztül

A globális egyenlőtlenség úgy érthető meg a legjobban, ha egy kis rendszeren keresztül tanulmányozzuk, ilyen például a tenisz világa. 2015-ben a sportágban a pénzdijak 22%-át a 10 legjobb versenyző zsebelte be, az első 100 pedig közel felét. Az arányt még tovább torzitják a reklámbevételek, amelyek a legjobbak esetében messze meghaladják a versenyeken nyert pénzeket is. Ez a példa csak azt mutatja, hogy mindenhol a sztárok viszik a primet, mert rájuk vagyunk kíváncsiak: a teniszben Federer és Gyokovics, a fociban a Real Madrid, Barcelona vagy a Bayern München egy-egy mérkőzése több nézőt vonz világszerte, mint a magyar nemzeti bajnokságok évek alatt. Egyszerűen mert magasabb szinvonalat képviselnek és emellett még kényelmesebb is őket otthon TV-n át nézni. Ugyanilyen okból terjedt el a Google vagy a Facebook, kiszoritva más hasonló programokat. Más esetben azt a terméket vesszük meg, amely már bevált, közismert és mindig kapható, még ha nem is a legjobb minőség: ezt nevezik márkahűségnek, és ez a forrása bizonyos márkák dominanciájának is kiugró jövedelmezőségének is. Legyen szó a popzenéről, filmgyártásról vagy akár élelmiszeriparról: globalizált kultúránk természete olyan, hogy mindenhol 1-2 nyertest hoz csak ki, a többieknek hozzájuk képest csak morzsák jutnak.

Az egyenlőtlenség csökkentéséhez vezető utak a fentiek szerint:

A, A nincstelenek ne csak segélyt kapjanak, hanem tanulják meg egyszerűbb termelőeszközök használatát is.

B, A tőzsde spekulativ műveleteinek alaposabb szabályozása.

C, Nem a leggazdagabb rétegnek kedvező pénzügypolitika és adórendszer, az off-shore cégek megszüntetése.

D, A fosszilis energiahordozók kitermelésének nagyobb adóztatása és környezetvédelmi célokra való forditása.

E, Kultúraváltás. A kisközösségi értékrendszer terjedése jobban segiti a helyi teljesitmények elismerését.

Számos oka lehet annak, hogy nálunk a munkavállalók teljesitménye, főként a munka hozzáadott értékét tekintve sok esetben csak közepes vagy annál is alacsonyabb szintű.

A visszahúzó tényezők között igen ritka a szorgalom hiánya, mert az éves munkaórák számában kimutathatóan az élmezőnyben vagyunk, és ez csak a statisztika, amely nem tartalmazza a ledolgozott, de be nem irt órákat, amely számos munkahelyen szokás. A valóság alighanem az, hogy a legtöbbet güriző nép vagyunk egész Európában, szinte halálra dolgozzuk magunkat.

Egzakt mérések hiányában a tapasztalatokra támaszkodva mondom, hogy a hanyag, lelkiismeretlen munkavégzés szintén nem jellemző ránk. A legtöbben törekszünk a precizitásra, a pontos adminisztrációra is, nem maradva el e tekintetben mondjuk a németek mögött.

Szakértelem terén a kép vegyes, általánosságban mondva a magyar munkaerő jól képzett, ezért ezt én szintén nem sorolnám a teljesitményt gátló faktorok közé.

Mégis vannak olyan tényezők, amelyek azt mutatják, hogy a munkateljesitmény kivánni valót hagy maga után. Például, amikor nem megfelelő szolgáltatást kapunk az egészségügyben, vagy az érem másik oldala, amikor  a közgazdaságilag is mérhető produktum alacsony, és ennek megfelelően a fizetésünk is. (Lehet ugyan, hogy az átlagfizetések még alacsonyabbak, mint amit a teljesitményünk indokolna, az összképet azonban ez csak árnyalja, de lényegesen nem változtatja meg. Ha a magyar kisvállalkozás kevésbé termelékeny mint az itt lévő külföldi multi, már pedig ez általában így van, akkor nincs miről beszélni.)

Milyen jellemzői vannak a magyar munkavállalónak és a magyar munkahelyeknek, amelyek rontják az összteljesitményt?

Bürokratizmus és félénkség

A munkavállalók többsége igyekszik a szabályok szerint eljárni. Ez rendben is van, egészen addig, amíg az adminisztráció rá nem nyomja a bélyegét a munkateljesitményre. A legtöbb munkavállaló leginkább azon van csak, nehogy szétrúgják a sejhaját, ezért a feladatok pontos végrehajtásán túl kevés vállalkozókedvet mutat. Erre példa, hogy Benjamin Strock megjegyezte: „A magyar labdarúgásban csak egyszer szabad hibázni.” A letolástól való félelem miatt a magyar játékos nem megy bele a párharcokba, csak pontrúgások kiharcolására törekszik, az „öregebbnek”, a hierarchiában fölötte állónak akkor is lepasszolja a labdát, ha ő éppen sokkal jobb formában van. Labdarúgásunk pedig az egész társadalomra jellemző viszonyokat tükrözi.

Nálunk gyakori beidegződés, hogy a főnök osztja az észt, a „melós” pedig egyszerű végrehajtó. Nagyon kevés az újitó kezdeményezés, valamint a rugalmasabb munkakapcsolat a főnök és beosztott között. Ez a fajta rugalmatlanság teszi nehézzé az új dolgozók beilleszkedését, befogadását is, a bizalmatlanság (amely egyben a túlzott bürokratizmus táptalaja is) azzal is jár, hogy a „törzstagok” az újakat olykor nehezen fogadják el, kevés segitséget adva a munkájukhoz. Nálunk ez természetesnek tűnik, pedig nem mindenhol van így, egyes országokban sokkal nagyobb a segitőkészség és a bizalom szintje is.

Nem a képességeknek megfelelő munkakör

Egyik tényező, hogy sokan ott helyezkednek el, ahol épp ismerőseik dolgoznak, nem pedig amelyik a képességeiknek leginkább megfelel. Ebben természetesen az is benne van, hogy a főnökség túlvállalja magát és kevés lapot oszt le. Az osztályvezető főorvos végzi a legtöbb műtétet, a kezdő orvos pedig nem csak a kevés pénz miatt megy külföldre, hanem a lassú betanulási lehetőségek miatt, és végül a leginkább adminisztráló háziorvos gyakran félvállról veszi a beteg panaszait. A sokszor szidott Nyugat-Európában gyakori, hogy a gyógyszerész nem egyszerű árukiadó, hanem valós tanácsokat is ad és nagyon sokféle gyógyszert is „felir”, a háziorvos pedig ultrahangos vizsgálatot végez és egyéb szakorvosi munkákat is ellát. Nálunk a meglévő képességek ellenére is az történik, hogy a döntések és a feladatok jó része (az egészségügyben és más területen is) egy szűk körben összpontosul. A kikerülő friss diplomások a megszerzett tudás elenyésző részét használják csak, és mivel a legtöbb munkakör nem igényel önálló gondolkodást, ez a tudás az évek során elsorvad, feledésbe merül. A dolog másik oldala pedig az, hogy a cégek jó része nem is igényli a dolgozók továbbképzését, emiatt az életen át tartó tanulás más országokkal szemben nálunk nem valósult meg a gyakorlatban.

Szervezetlenség

A magyar vállalatok jó része, az itt levő multikat is beleértve szervezettség szintjén kivánni valót hagy maga után. Nem erős oldalunk a tervszerű munkavégzés, sok vállalat nem használja ki a számitógép adta lehetőségeket (például gyenge vállalatirányitási rendszer, sőt időnként papiron vezetett nyilvántartások stb.), a megbeszélések nem mindig lényegre törőek (sok az üresjárat), a csapatmunkában hiányzik az összhang. Manapság a legmodernebb szervezési és menedzselési eljárásokkal, folyamatos fejlődésre törekvő vállalat lehet csak hosszú távon is versenyképes. A magyar cégek gyenge pontjait tehát a legtöbb esetben a vezetésben, a vezetés felfogásában kell keresnünk, az ő fizetésükhöz mért hozzáadott értéke az, amely a nyugati átlagtól nagyobb mértékben elmarad és a legkevésbé csak a fizikai dolgozóké. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a fizikai és a szellemi vezető munkakörök fizetése közötti különbség nálunk sokkal nagyobb mint Finnországban vagy Ausztriában.

Tőkehiány és gyenge érdekérvényesités

Hogyha egy vállalat alulfinanszirozott, akkor gyakran szükségmegoldásokkal, toldozás-foldozással kell beérnie. Emellett, ha az érdekeit nem tudja képviselni a vevőkkel szemben vagy akár a külföldi tulajdonú vállalatcsoportban, akkor a többiek lenyomják a pálya szélére. A menedzsmentnek rendkivül körültekintőnek, nagyon keménynek és tudatosnak kell lennie a tárgyalásokon, megfelelő szövetségeket is keresve, különben vagy a legrosszabb, legkevesebb hasznot hozó megbizásokat kapja meg, vagy pedig a vevők olyan alacsony árszintet lőnek be, amiből nem lehet nyereséget kihozni. Az erős érdekérvényesitő képesség hiányát és a megfelelő stratégia hiányát sokszor magam is tapasztaltam magyar középvállalatoknál, ez feltétlenül érvényes nem csak a németekkel, hanem a csehekkel való összehasonlitásban is.

A motiváció hiánya, fásultság

Ha a dolgozó nem látja munkájának eredményét és értelmét, akkor egy idő után fásulttá válik. A háziorvosok vagy a pedagógusok jó részén ez megfigyelhető, de bizonyos életkoron túl a legtöbben belefásulunk a munkába, épp csak arra törekedve, hogy a minimumot elvégezzük. Ebben szerepet játszik a munkahelyi légkör is, amely inkább savanyú és stresszes mint vidám, inspiráló. Gyakori, hogy a vezetők által használt hangnemben nincs meg az a szintű tisztelet, amely minden, lelkiismeretes munkavégzésre törekvő dolgozónak alanyi jogon kijárna. Az ember idegrendszerének ez nem használ, hiszen kimutathatóan a jókedvű, „flow állapotban levő” dolgozó nagyobb teljesitményt nyújt mint aki mögött folyton ott áll a főnök, árgus szemmel nézve a mozdulatait. A vezetőség néhány kivételtől eltekintve nem ösztönöz jobb tevékenységre, sem anyagi sem erkölcsi elismerésre nem számithatunk. Vannak munkahelyek, ahol teret kapnak a dolgozói újitások is, de ez nem jellemző. A legambiciózusabb magyar emberek emiatt, ha tehetik külföldön vállalnak munkát, még azon az áron is, hogy ott hátrányból indulnak. Nem csak a magasabb fizetések miatt mennek sokan külföldre.

Alacsony fizetések (mint motivációhiány)

Semmi meglepő nincs abban sem, ha sokan úgy fogják fel, hogy az alacsony fizetésért, amely a megélhetéshez épp, hogy elég, nem várható el tőlük magasabb teljesitmény. Egy differenciált jutalmazási rendszer pedig inkább irigységet szül, mint elismerést. Az sem szül jó vért, ha a dolgozók számon tartják, hogy kinek mennyi a fizetése, így próbálván egyfajta hierarchiát leképezni a cégen belül. A fizetések szintjének nem, de az egyedi fizetéseknek titkosnak kell maradniuk, így a dolgozó nem ahhoz viszonyit, hogy a másik mennyit keres és nem azt nézi, hogy a másik mit dolgozik, hanem arra törekszik, hogy magasabb szintű munkára legyen képes, amely az ő számára a cégnél vagy máshol előrelépést jelenthet.

Összességében a vállalatok, vállalkozások kultúrájában számos olyan tényezőt lehet találni, amely teljesitmény visszafogásra ösztönöz. A precizen adminisztrált, lelkiismeretes munka a legtöbb cégnél jellemzőnek mondható, de a gazdaság egészére nézve önmagában nem elég az előrelépéshez.

A liberális eszme előtérbe kerülése ciklikusan ismétlődött a történelemben: Európában a 18., 19. és 20.századnak egyaránt az utolsó évtizedeiben volt divatban, manapság az viszont értelmiség körében sokkal kevésbé népszerű mint 15 évvel ezelőtt, amelynek az okai vizsgálatra érdemesek.

Ha a gazdaság fejlődését nézzük, akkor a politika liberális vagy nem liberális voltával igen nehéz összefüggést találni, főként azért, mert a különféle felfogások csak sok év elteltével éreztetik a hatásukat. Így például nálunk az 1990-es évek elején egy nem liberális felfogású kormány alapvetően liberális gazdaságpolitikát folytatott, amely 16%-os visszaeséshez vezetett, ez azonban leginkább a hanyatló szocialista rendszer 1985-1990-es időszakának volt az eredménye. A magyar történelemben mindig azok az időszakok voltak a legsikeresebbek, ahol a különféle ideológiákat (konzervativizmus, szocializmus, patriotizmus, liberalizmus stb.) a politika nem mereven, hanem rugalmasan és keverve használta, ilyen volt például az 1995-2004 közötti időszak. (A rendszerváltás maga végül is többé-kevésbé sikeresnek volt mondható, azonban a 2004-ben időszerű váltás sajnos nem következett be.)

A liberális pártok a legtöbb országban törpepártok, kevés választót vonzanak, mert a legtöbbünk a hagyományokhoz jobban vonzódik és a közösségi szellem többet jelent számára mint a liberalizmus képviselte énközpontúság. Ugyanis a liberalizmus az egyénről, az egyén lehetőségeiről szól, ami könnyen önzőséget eredményezhet, esetenként szembekerülve a közösség céljaival és értékeivel. Ennek mentén érthető, hogyan válhatott a „liberális” szitokszóvá nálunk az utóbbi időben. Évtizedeken át elnyomott nacionalizmus és atomizálódó közösségek, igy hát semmi meglepő nincs a szélsőséges konzervativizmus előretörésében. A helyzet pont forditottja az 1947-es Borsszem Jankó karikatúrának: egy erősen balra dőlt ember mondja, hogy látom, ön is és ön is meg ön is jobb oldali elhajló! A helyzet ma is ugyanaz, csak az inga lengett át a másik végletbe.

A gazdaság és a társadalom fejlődésének jót tesz bizonyos területek liberalizálása, felszabaditása a fölösleges kontroll alól. Akik az „illiberális” szót használják, nyilván nem tudják micsoda rémálom lehet egy agyonkontrollált társadalom. Abban viszont igazuk van, hogy a liberális felfogás válságba került. Milyen okok vezettek ide?

1.Nem mindenki igényli a közösségtől való függetlenséget, sőt sokaknak, főleg kulturálisan fejeletlenebb társadalmakban élve (mint például bizonyos cigány vagy arab közösségekben) az egyén egyfajta patriarchális hierarchiát fogad el természetesnek. (Nálunk is sajnos sokan várnak túl sokat a Vezetőktől, amely egy archaikusabb szemlélet.) Ennek nyomán olykor bűnözői csoportok maffiaszerű hálózatai jönnek létre, amelyek visszaélnek a „megengedő” társadalom kevésbé szigorú normáival.

Azonban nem csak ők az éretlenek, hanem majdnem mindannyian.

2.Nagyon jó leirásai születtek annak a jelenségnek, hogyan vezetett az egyéni szabadságfelfogás nihilizmusba, alkoholhoz, drogokhoz depressziós állapotokhoz. Ugyanis a szabadság fogalmának pontos értelmezésével adós maradt a társadalomtudomány. A szabadság valódi tartalma sosem lehet valamitől való megszabadulás, sokkal inkább pozitiv célok kitűzése, nem ránk kényszeritett, hanem önkéntes szolgálata valaminek. Nézzük meg például azt a kevés számú ismerűsőnket, akik a gyermekeikbe „invesztálták” idejük, energiájuk jelentős részét, hosszú távon mennyivel tartalmasabb és értelmesebb életet élnek másoknál.

3.A liberalizmus mint szabadságeszmény alapja szintén nem ismert: hogyan lehetséges, hogy épp a 18.század végén jött létre? Az ok a fosszilis energiahordozók felhasználásában keresendő. Egész mai társadalmunk az energiák bőségére épül, az Energiagazdagság Korában élünk, ez ad lehetőséget olyan mértékű egyéni szabadságra, függetlenségre, amely régebbi korokban sohasem létezett. Azonban ennek elértük a határait, egyrészt mert az energia kitermelése egyre költségesebb (régen, ha Bakuban ástak egy gödröt és feljött az olaj, akkor a befektetett energiának több mint 50-szerese térült meg, manapság a mélyfúrásokkal az arány 1:5 alá csökkent és tovább romlik). Az energiafelhasználás hatékonyságának növelése is egyre kevésbé sikerül (l. a VW bukását ez ügyben). Másrészt a rengeteg kényelmi eszköz, kütyü megszerzése nem is annyira költséges mint inkább a pótlása és fenntartása. Az életünk bonyolulttá vált, szükségszerűen egyre több munkával vagyunk csak képesek az elért nivó fenntartására. Az okozott klimaváltozást éppen most kezdjük már a bőrünkön érezni, amint a népesség további szaporodásának korlátokat állit: Ennek egyik legszemléletesebb példája a népességrobbanáson átment mai arab világ a polgárháborúkkal, terrorizmussal és a kényszer egyéb formáival. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy lássuk, a következő évszázadokban a globalizált társadalmak helyét mind inkább kisközösségek, sok millió falu világa fogja felváltani.

A liberalizmus képviselte szabadságeszmény azonban nem annyira politikai, mint amennyire egyéni kérdés: kicsiben sokkal fontosabb mint nagyban. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy mire használtam egyéni szabadságomat, hogyan éltem vele és mit tettem a közösségért.

A „Veszettek” cimű film radikális fiatalokról szól, és amellett, hogy a kritikák szerint kifejezetten gyengére sikerült alkotás, még feltűnőbb a bemutatását övező általános érdektelenség. Mért nem érdekelt senkit, mért van az, hogy oly sokan vannak, akik titkon a radikális jobboldallal szimpatizálnak, és úgy érzik, hogy ezeknek a „srácoknak” sok mindenben igazuk van? Én magam azt vallom, hogy a legelvetemültebb mozgalmak kivételével mindenféle emberi törekvésnek megvan a saját igazsága, amely viszont nem biztos, hogy nyilt vitában érdemben megfogalmazódik. Nem a különféle vélt vagy valóságos társadalmi tabukra gondolok, hanem egyszerűen csak arra, hogy egy vitában sokszor csak az nyer, aki jobban tud bánni a szavakkal mint a másik. Aki nem annyira a szavak embere, a beszélgetés során többnyire hátrányban van, így hát a korrekt magatartás az lenne szerintem, ha próbáljuk valamennyire megérteni, hogy a másik fél ösztönösen milyen POZITÍV célok felé törekszik.

Az egyenruhás „félkatonai szervezetek” ennek a radikalizmusnak az én szememben egyértelműen szerencsétlen megnyilvánulását képviselik. Naiv lennék igencsak, ha azt képzelném, hogy „a társadalom potyautasaként” jól járhatok az ő hallgatólagos támogatásukkal, és hogy az ilyen szervezetek tevékenysége valamiféle hasznot fog hajtani a számomra. Úgy gondolom, hogy a rendfenntartás mindenképp a rendőrség feladata, amihez a polgárőrség nyújthat még némi támogatást és persze a helyi társadalmak szervezett közösségi élete. Ellenben a különféle, saját egyenruhájukban masirozó, önkéntes félkatonai szervezetek a manapság divatos macsó kultúra vadhajtásai, különféle politikai mozgalmak által könnyen fel- illetve kihasználhatóak, amint arra számos példát láthattunk már a történelemben. Igaz ugyan, hogy a fiatalságnak az a dolga, hogy lázadjon a társadalmi normák ellen és ellenkultúrát hozzon létre, ennek azonban egész biztosan nem ez a legmegfelelőbb útja.

Közösségformáló erő és pozitiv értékek tekintetében sokkal jobbnak tartom az ősi életmód hiveit mint például a lovas hagyományőrzőket, az ijászokat vagy a barantásokat. Bizonyos sportok is segithetnek a természetes emberi agressziónak a mederbe terelésében. Mégis, számomra egyértelműen megfogalmazható, hogy mi ellen lázad, tüntet a fiatalság jelentős része, nem is annyira szavakkal, mint sokkal inkább tettekkel kifejezve: A társadalom, amiben élünk könnyen elpuhitja, túlzottan kényelmessé teszi az embert. Ennek látható jelei többek között a rengeteg túlsúlyos ember (Magyarországgal az élmezőnyben), az edzettség hiánya és a TV előtt ülők igénytelen szórakozása. Ezzel szemben, amikor olyan emberek tömegeivel találkozunk, akik a miénknél jóval primitivebb, és anyagi téren is fejletlenebb kultúrában élnek, akkor különösen éles ez a kontraszt. Mondjuk ki nyugodtan: a cigányságnak egy jó része sokkal igénytelenebb, komfort nélküli életmódban nő fel, sőt ehhez még nyugodtan hozzávehetjük azoknak az embereknek a százezreit, akik napokon keresztül utaztak a Balkán félszigeten keresztül kenyéren és vízen élve, egy esetleges jobb élet reményében. Azonban ha csak a hozzánk hasonló fejlettségű országokat nézzük, akkor is találunk bőven példákat a komfort hiányára és a nagyobb edzettségre, bátrabb kockázatvállalásra a fiatalság körében.

Dél-Koreában a srácok égő fáklyákkal „kézilabdáznak”, braziloknál előfordul, hogy a srácok a robogó vonat tetején szambáznak. Télen nincs szokásban fűteni Dél-Amerika egyes mérsékelt klimájú országaiban, azonban ez még Japánban sem jellemző. Nemcsak, hogy egy ütőképes magyar foci válogatottat nem tudunk összeállitani már évtizedek óta, hanem el kell ismernünk, hogy minden népszerű képernyős sportágban rendre jobbak nálunk a szerbek vagy a horvátok. Nem minden országban ennyira magától értetődő a biztonság és a pátyolgatás, nem mindenhol ad ki a meteorológia vörös riasztást, amint egy kicsit is megélénkül a szél. Vagy nézzük meg, hogy milyen a sebességkorlátozás a horvát alagutakban vagy a hegyi szerpentineken – gyakorlatilag nincs, az állampolgár tanuljon meg vigyázni magára. Edzettség tekintetében pedig hasonló lehetne példákat hozni a „hanyatló” Nyugat-Európa szokásairól (pl. Vasa-sifutás) vagy az amerikaiak tömeges „joggolásáról” is. De ebbe a sormintába beleillik még a magyarok közismerten rossz érdekérvényesitő képessége: nem állunk ki magunkért, inkább elvárjuk, hogy más tegye meg helyettünk.

Egy olyan országban, ahol az állampolgárt (látszólagosan és álságos módokon!) agyonpátyogatják, és felvetődhet egy olyan a gondolat, hogy az extrém sportot gyakorlók fizessenek a sérülés ellátásáért, ott  törvényszerűen terjednek el az aszketikus, katonás mozgalmak, és ahol a semmittevést álságos szavak palástolják, ott még még gárdisták is.

A szakirodalmat böngészve az egyetlen, ami leszűrhető (Wikipédia, Economist,Guardian, Reuters stb), hogy Európa kulturális-vallási összetételéről senki nem mer többet jósolni, mint hogy mi várható 2030-ra vagy 2050-re, de nem találtam olyan tanulmányt, amely 2100-ig előre tekintene. Az tehát sejthető, hogy milyen világ vár a gyermekeinkre, de arról hogy az unokáink élete milyen lesz, legfeljebb csak homályos elképzeléseink vannak. A kérdés eléggé bonyolult, és Európa különféle országaiban teljesen eltérő tendenciák jelentkeznek. Jelenleg a kontinensünk népességének 5%-a az iszlám vallású, a legmagasabb Franciaországban, ahol 7,5%-ot tesz ki. (Ennél valamivel több is lehet a magát nem iszlám vallásúnak mondó, de iszlám kultúrájú emberek száma.)

2050-re ez a szám legalábbis megduplázódik és eléri a 10-12%-ot, a bevándorlókkal együtt, tehát minden 8. vagy 10. lakos lesz muzulmán.

Mely országoknak nincsenek problémái?

A briteknél a bevándorlók a volt gyarmatokról jönnek, sok közülük hinduk vagy keresztény (pl. nigériai), az iszlám (főként pakisztáni) csak egy részét teszi ki. Ez hasonló az USA demográfiai összetételéhez, ahol a kulturális változatosság (kevésbé vallási elkülönültség) megoszlik az európai, latino (mexikói), afro-amerikai és ázsiai lakosság között. Minkét országban a népesség növekvő tendenciát mutat, amely állitólag a gazdaságra előnyös hatással van.

A spanyolok és portugálok Latin-Amerikából kapják a legtöbb bevándorlót, akik nagy többsége szintén keresztény.

A legtöbb ország ezzel szemben kulturális demográfiai feszültségekkel szembesülhet. A legnagyobb a gond a Balkánon, ahol vannak muzulmán többségű államok: Albánia, Bosznia, Macedonia, Törökország (európai része), amelyekben a népesség növekszik, ezzel szemben viszont erősen csökken olyan keresztény országokban mint Bulgária vagy Románia. Ha beleszámitjuk azt is, hogy az életszinvonal és az életkörülmények mennyire rosszak, akkor levonható a következtetés, hogy a Balkán továbbra is egy potenciális háborús tűzfészek marad.

Franciaországot a jelenlegi menekülthullám különösebben nem érdekli, a lakosság stabil, enyhén növekvő, és minden évben mintegy 100.000 menekült érkezik. Pár évtized távlatában előrejelezhető a helyzet az alábbiak miatt:

-Az ott élő arabok reprodukciós mutatója kicsivel jobb mint a franciáké, de meg sem közeliti az arab országokban élőkét. Közismert, hogy a szaporaságot a gazdasági környezet messze jobban befolyásolja mint a vallás.

-Az arabok jelentős része nem aktiv vallásgyakorló. A betelepülők mintegy tized része vegyes házasságokat köt, emiatt sem tartja meg a vallását.

-Az is fontos, hogy az iszlám és a kereszténység téritő ereje hogyan aránylik egymáshoz, amit senki nem tud előre jelezni.

Összességében elmondható, hogy a bevándorlók nagy része átveszi a befogadó ország kultúráját és erősen eltúlzottak azok a cikkek, amelyek a gyors iszlamizálódástól tartanak. Hosszabb távon lehet azonban, hogy igazuk van.

A németek, osztrákok és a skandinávok viszont gondban vannak, mert a lakosság fogy és elöregszik. Emiatt gondolták úgy, hogy a franciákhoz hasonlóan rövid távon megoldást hozhat, ha a lakossághoz képest 2-3 százalékkal több iszlám bevándorlót befogadnának, ami akár 3 milliónál is több embert jelent. Más kérdés, hogy könnyen elszámithatták magukat a menekülthullám intenzitása és nehezen kezelhetősége miatt.

Bajban van még továbbra is Kelet-Európa, ahol a népesség csökken, így például nálunk 2050-re 8 milliós szintet érhet el. Erre mifelénk viszont annyi a negativ tapasztalat és a félelem (amelyre a politika is rájátszik) a kultúrák egymás mellett élésével kapcsolatban, hogy jelenleg az állampolgárok többsége inkább a népesség csökkenését választja. Hiába szeretne ugyanis Orbán Viktor családbarát rendszert, a gyermeknevelés nálunk is mint minden ipari társadalomban, annyira nagy ráforditást jelent, hogy a hagyományos eszközökkel (!) képtelen a politika a szaporodásra jelentős hatást gyakorolni. Ennek hosszabb távon káros hatása van a gazdaság fejlődésére és a nyugdijakra. (Érdemes megjegyezni azt is, hogy a régiónkban a cigányság aránya nő, amely a legkevésbé termelőképes etnikum, a legkevesebb hozzáadott értéket állitja elő.)

Az európai összkép valahogy így néz ki, és 2100-ig azért sem tudunk tendenciákat előre jelezni, mert a gazdaság addig biztosan meg fog változni (az iszonyúan energiaigényes globális gazdaság ebben a formában nem lesz fenntartható), az életmódunk is változik, amely a családtervezésre is hatással lesz. (Annyi jól látható, hogy Európa egyes nagyvárosaiban a muzulmánok száma elérheti a keresztény vallásúakét, kisvárosokban és falvakban azonban aligha.) A Föld lakosságának népessége sem tud nőni ilyen ütemben, éppen az emelkedő élelmiszerárak, és ennek betudható éhséglázadások és polgárháborúk voltak a fő okai számos iszlám vallású állam (Sziria, Libia, Afganisztán) összeomlásának valamint a terrorizmus fellobbanásának (ISIS, Boko Haram Irak ill. Nigéria területén), amely a lakosság szaporodását igencsak visszafogja.

Európában létezik egy protestáns-katolikus vallási (és kulturális, mentalitásbeli) megosztottság, amellett, hogy a legnagyobb törésvonalat nem ez képezi. Tény, hogy a gazdasági válságot a protestáns országok viselték sokkal jobban, pontosabban Észak-Európa. Az északi országok gazdasága viszonylag gyorsan magára talált, ezzel szemben a déliek a visszaesés után csak stagnálnak. Pontosan nem tudjuk, mi rejlik ennek a hátterében, az egyik tényező alighanem a protestáns etika, amely az egyéni vállalkozószellemet jobban támogatja és értékeli, és részben megmagyarázza azt is, hogy az USA gazdasága mért rakétázik annyira öreg kontinensünkhöz képest. Egy másik lehetséges magyarázat, amely az előzőt nem zárja ki, hogy a hagyományos gazdasági központok többsége eredetileg is már protestáns területeken jött létre, és ezek körül koncentrálódik jelenleg is a gazdasági fejlődés.

Van azonban egy ennél erősebb törésvonal, amely nagyobb részt a közép- és dél-európai, katolikus vallású országokat érinti, azonban kisebb mértékben jelen van a gazdag észak társadalmaiban is, és az ún. euroszkeptikus pártok megjelenése mutatja meg ennek a természetét. Ez a törésvonal némi leegyszerűsítéssel földrajzilag is kifejezhető, elválasztva a gazdaságilag fejlett területeket azoktól, amelyek lemaradtak. Hispániában ez Porto-Madrid-Valencia vonaltól délre, Itáliában Firenzétől délre húzódik. Tovább haladva Zágrábnál húzható meg észak-déli irányban, nálunk a Szentgotthárd-Kecskemét-Gyöngyös vonal határolja, Romániában Erdély (és Bukarest szigetszerűen), Szlovákiában Párkány-Zsolna vonal képez ilyen határt. Lengyelországban kábé a Gdansk-Lódz-Katovice vonal határolja ezt a fajta, a mostani választásokon is szembetűnő gazdasági és politikai megosztottságot. A brit szigeteken is van ilyen „limes”, amely közel egybeesik a régi római birodalom határával, és habár mindez azt sugallja, hogy több évszázados kulturális területi elkülönülésekről van szó, mégis leginkább a kapitalizmusnak nevezett társadalmi rendszer természetéből érthető meg, amely felerősíti és stabilizálja a meglévő kulturális különbségeket.

A kapitalista rendszer logikája jelenleg olyan, hogy minden területen egy maroknyi győztest hoz ki csak, a többiek lemaradnak. Ezt végeredményben a saját magatartásunk hozza létre, hiszen ha telefont vásárolunk, akkor egy dél-koreai, japán vagy amerikai márkát részesítünk előnyben, nem pedig valamilyen „no-name” márkát. Fociban a Real Madrid és Bayern München, teniszben Federer és Djokovics képviseli a szintet, leginkább őket nézzük a TV-ben, a többiek egy pár kivétellel a futottak még kategóriába kerülnek. A tehetségkutatókban is mindig csak egy végső győztes van és még legfeljebb egy-kettő, aki karriert fog tudni építeni. Az eloszlás tehát olyan, hogy a sztárok (az indulóknak az a bizonyos 1%-a) söpri be a haszon 90%-át. Gazdaságban sincs ez másként, és a már tradíconálisan előnyben levő területeken képződik a nyereség, a GDP döntő része. Ne csodálkozzunk tehát, hogyha a rendszert mi magunk ilyen felfogásban működtetjük, akkor növekedni fognak a társadalmi különbségek, és az 1% kezében egyre nagyobb vagyon összpontosul. (A rendszer mentsége, hogy az 1% nagy része mindig a nulláról indulva saját erejéből jutott el oda, ahol van, a vagyonok közel fele nem öröklött vagyon, hanem speciális tehetségek eredménye, nyilván némi szerencsével megspékelve.)

Tehát mindenhol megvannak a gazdaság húzó vállalatai és a köréjük települt vállalkozások, amelyek földrajzilag az előnyösebb helyzetben levő területeken összpontosulnak és a teljesítmények (amelynek a marxi felfogással ellentétben csak megjelenési módja, mérőszáma a profit) jelentős részéből részéből részesülnek. Elkerülhetetlenül lesznek viszont olyan óriási csoportok, akik ebből kimaradnak. Sokan a vesztes oldalra kerülnek, mert kimaradnak ebből a nyugati típusú, magas fokú racionalitásra épülő rendszerből illetve annak a hozadékaiból. Milyen lehetőségek vannak az ő számukra?

Az egyik lehetőség a lemaradóknak, hogy megtanulják, hogyan lehetnek mai szóval mondva versenyképesek. Ezt az utat járta be Kelet-Ázsia jó része: Japán, Dél-Korea, Tajvan, Dél-Kína, Szingapúr. A sikerük egyik titka, hogy voltak erős kulturális és gazdasági hagyományok, minták, amire építettek, a másik titka, hogy nem volt a közelükben olyan centrum, amely a tehetséges és dinamikus emberek nagy részét magába szippantotta volna. Ezzel szemben Kelet-Európában ezek a feltételek nem állnak fenn, jelenleg ezek a társadalmak kelet-ázsiához viszonyítva kevésbé tanulásképesek. A nagy nyugat-európai központok vonzása, „agyelszívása” túl erős, amely alighanem az alapvető oka annak, hogy nekünk meg kell elégednünk középtávon legalábbis a gazdasági 2. vonalba történő besorolással, még a legfejlettebb területeinket illetően is, a dél-keleti és észak-keleti országrészről nem is beszélve, amely focinyelven szólva egy ZS. liga. (Az ő tragédiájuk ugyanis az, hogy a gazdasági C és D liga már foglalt: az olcsó tömegtermékek gyártói leginkább Kínában és Indiában vannak.) Mindez nyilvánvalóan jelentős kisebbrendűségi komplexust okoz, amelyet a vezetőségünk kompenzálni próbál, ily módon még inkább elriasztva a világos és racionális nyugati kultúra felfogását osztókat. Nálunk az élet minden területén Puskás-akadémiák rendszere jött létre a tehetségesnek kikiáltott emberek és a hatalom körüli slepp számára, ahol lehet osztogatni, a fejlesztés látszatát keltve, valódi teljesítmények követelése nélkül.

Hogyha nem tudjuk a versenyhátrányt behozni vagy lényegesen csökkenteni, akkor a másik lehetőség, hogy a politika, az állam próbál az ő szemszögéből nézve igazságtalannak tűnő elosztási arányokon változni. Mivel a „régi” baloldal kifulladóban van, zömében szélsőjobboldali euroszkeptikus pártok jelentek meg az ún. kisemberek képviseletében egész Európában. Lengyelországban tisztán egy párt, a PIS képviseli a rendszer legnagyobb veszteseit, míg Csehországban ez nem különül el élesen és nálunk is a FIDESZ koncentrálja a „szkeptikusok” mintegy 50%-át, a másik felét pedig a Jobbik. A magam részéről tisztább játéknak érezném, ha a FIDESZ kettészakadna a mérsékelten konzervatív jobb oldali és egy radikálisabb, a Jobbikhoz közel álló pártra, ily módon visszaállhatna nálunk is az egyes csoportok túlhatalmát korlátozó, egymást váltó koalíciók rendszere. Lényeges körülmény, hogy a „szkeptikusok” gondolkodása jelenleg alapvetően negatív, csak azt tudják, hogy mit nem akarnak – emiatt jellemző nálunk is az a fajta szóhasználat, hogy „unortodox”, „illiberális”, „politikailag inkorrekt” alapon áll a kormányunk, amelyekről csak azt tudjuk, hogy mit nem jelentenek, de hogy mit jelentenek valójában az rejtély. Azt mondhatjuk, hogy a szkeptikus politikai irányzat jelenleg még keresi önmagát, kísérletezget csupán.

Ugyanekkor szó nincs arról, hogy ezt a fajta „szkeptikus” magatartás elítélendő lenne, hiszen az emberi gondolkodás jellemzője a sokféleség, a kísérletezgetésre való hajlam. Az Európai Unió maga is tisztában van azzal, hogy a hátrányos helyzetű területeket és ágazatokat (mint például a mezőgazdasági kistermelés) jelentős mértékben támogatni kell, hogy a társadalmi feszültségek kezelhetőek maradjanak. (A fogyasztási adó is jórészt ott maradna, ahol magasabb az életszínvonal, amely szintén növelné a különbségeket, ha nem kerülnének pénzek visszaosztásra.) Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy az ember gondolkodásának csak az egyik oldala a nyugati típusú bal-agyféltekés hideg racionalitás, amely mellett létezik egy közösségközpontúbb, érzelmesebb jobb-agyfélteke vezérelte felfogás is. A nyugati iparosodott életmód kiegészítője a „skanzen”, amely a hagyományok nyugodtabb és természetközelibb életmódját jeleníti meg. A nagyipart jól kiegésziti a kistermelés, amennyiben valóban különleges MINŐSÉGET hoz létre. (Megjegyzendő, hogy a turizmus nagy mértékben elősegíti a hagyományápolást, a turizmus azonban nem a szegény, hanem a jómódú rétegek kiváltsága.) Lényeges pont, hogy egy rendszer pedig annál stabilabb is fejlődőképesebb, mennél sokszínűbb és mennél inkább több lábon áll, - emiatt az igazi demokrata tisztában van azzal, hogy az ellenfél legyőzésére kell törekedni, nem pedig a megsemmisítésére.

Milyen jövőbeli forgatókönyvek képzelhetőek el?

Az egyik lehetőség, hogy fennmarad a jelenlegi egyensúlyi helyzet és az időnként helyzetbe kerülő euroszkeptikus politikusok továbbra is csak arra törekednek, hogy lejtsen a pálya és a bíró is hazai pályát fújjon, az ellenfél pedig szögekkel kivert kispadon üljön. Másfajta lehetőség a jelenlegi szkepticizmus átütő győzelme, amely a kontinensen elég jelentős visszaesést és káoszt okozhat. A harmadik, hogy a politikai rendszer sajátos egyvelege jön létre, amelyben kreatív módon valahogyan szervesül a kétfajta értékrend egymás mellett élése. Negyedik lehetőség a dél-amerikai út, ahol a tömegek beletörődnek a nagy vagyoni különbségekbe. Amellett, hogy az USA példáján megtanuljuk, hogyan kezelhetőek és csatornázhatóak be a társadalmi feszültségek. (Ott is létezik ugyanis egy hasonlóan mély törésvonal a társadalmon belül.) Lényegesen nem képes módositani ezen a helyzeten az iszlám vallás sem, amely Európában csupán zárványok létrehozására képes. (Maga az iszlám állam pedig nem több mint egy kérész életű politikai képződmény egy zavaros helyzetben, a globális és regionális nagyhatalmak közti ellentéteket használva ki.) Igazi nagy változást a kialakult rendszer kereteiben azonban leginkább csak globális mértékű energiahiány, élelmiszerválság és éghajlatváltozás hozhat létre, inkább csak sok évtizedes távlatban mint a közeljövőben.