Különféle civilizációk harca létező jelenség, azonban meglehetősen ritka a történelemben, hogy egy kultúra képes meghóditani és a saját képére formálni egy másikat. Nézzünk egy pár közismert példát.

Kézenfekvő analógia a Római Birodalom meghóditása és leigázása, amely egyben a középkornak vagy feudalizmusnak nevezett korszak hajnalát jelenti. A Római Birodalom nyugati része több mint egy évszázada hanyatló fázisban volt, amikor 476-ban a germán törzsek elfoglalták a központját és ezzel megszűnt az egy központra épülő birodalom. A keleti fele ezzel szemben még közel egy évezredig fennmaradt, Bizáncot a törökök csak 1453-ban foglalták el.

A mongol hóditás a világtörténelem legnagyobb birodalmát hozta létre, azonban egy esetben sem tudta megváltoztatni a meghóditott területek kultúráját. Jó példa erre Kina, ahol a lakosságszám és a helyi kultúra szinvonala erősen a meghóditottak javára billentette a mérleget, és a mongolok váltak rövid időn belül kinaiakká, nem forditva.

Az amerikai kontinensen Cortez, Pizzarro spanyol zsoldosvezérek már erősen hanyatló indián kultúrákkal találkoztak. A haditechnikai fölény ugyanis önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy néhány hónap leforgása alatt pár száz zsoldoskatona birodalmakat döntsön meg. Ezzel szemben Észak-Amerikában évszázadokra volt szükség ahhoz, hogy az angol telepesek megvessék a lábukat és elkezdjenek terjeszkedni, amiben szerepet játszhattak a mostoha éghajlati viszonyok, fő oka viszont alighanem a helyi lakosság központok nélküli, szétszórt törzsi életmódjának köszönhető.

Végül a legeklatánsabbnak tűnő példa az Oszmán Birodalom, amely gyakorlatilag a teljes muzulmán világot egyesitve törekedett Európa jelentős részének elfoglalására. Virágkorát a XVI. század elején I. Szulejmán idején élte, amikor gazdasági és kulturális értelemben is a kor egyik élenjáró, ha nem a legkiemelkedőbb hatalmává vált. Habár a kontinens dél-keleti részét viszonylag hamar elfoglalták, sem Szulejmán, sem utódai nem voltak képesek tovább jutni országunk területénél. Némi leegyszerűsitéssel a nyugati kereszténység állitotta meg őket, amely megosztottsága ellenére is lakosságszámban, kulturális szinvonalában és gazdasági erejét tekintve egyaránt felvette a versenyt a kitűnően megszervezett Oszmán Birodalommal, sőt 150 év elteltével már fölénybe is került vele szemben.

Ezen kivül nem voltak meghódithatóak olyan jól szervezett, kifinomult kultúrával rendelkező államok sem mint például Kina vagy Japán. Az ázsiai országok ugyan sok mindent átvettek az európai mentalitásból, de a hagyomány nagy részét megőrizték.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy akkor volt lehetőség egyes államok területi-kulturális leigázására, ha a hóditó fél nem csak katonailag, hanem számarányban, kultúrájának fejlettségében egyaránt jelentősen felülmúlta a meghóditottat, sőt az utóbbi egy központ irányitásától függött és erősen hanyatló fázisban volt.

Most nézzük meg ennek fényében a jelenlegi helyzetet, amikor muzulmán bevándorlók tömegei kivánnak letelepedni Európában. Mekkora a valószinűsége annak, hogy egy évszázadon belül Európa népessége átalakuljon?

1.Az Európai Unió 28 tagállamának lakossága 500 millió fő, amelyből csak mintegy 6% jelenleg a muszlim vallású. Ennélfogva lehetetlen, hogy egy-két generáción belül lényeges kultúraváltás történjen.

2.A demográfia trendek miatt a muszlimok aránya növekszik, a bevándorlás ezt a tendenciát tovább erősitheti. Azonban a közel-keleti és észak-afrikai térség válságövezeteinek lakossága nagyságrendileg kisebb mint az EU-é és általában csak a népesség egy kis részében van olyan vállalkozókedv, hogy elhagyja otthonát. A keresztény vallás önmagában nem jelenti a szaporodási ráta alacsony szintjét, hiszen vannak az USA-ban is fundamentális vallási közösségek (pl. amish), magas népszaporulattal. A demográfiát leginkább a városi életmód terjedése határozza meg a világon mindenhol, mivel a gyermeknevelést nagyon megdrágitja viszont az állami nyugdijjogosultságot kiterjeszti. Mivel ezek a tényezők átmenetiek is lehetnek, elvileg sem lehet egy évszázadra előre demográfiai trendeket előrejelezni.

3.Európát kisebb mértékben érinti a globális éghajlatváltozás mint a tőle délre levő területeket. Ami jelenleg történik az, hogy a Közel-keleti régió egyes országaiban, ahol a népszaporulat kiemelkedően magas és a terület eltartóképessége a sivatagosodás miatt csökken, a polgárháborús állapotok és a menekülttáborok megnehezitik a családtervezést és gátat szabnak a népesség további növekedésének. A világ élelmiszerellátása feszitett, néhány kiemelkedő régió eredményétől függ és olyan éghajlati anomáliák mint az El-Nino, szárazságok vagy áradások révén globális élelmiszerhiányt hozhatnak létre, az igy kialakult szükségállapot tovább korlátozná a népesség szaporodását a világ különféle országaiban.

4.Nincsenek a jelenlegi muszlim társadalmaknak olyan szintű értékei, amelyeket a keresztény Európa egyszerűen átvenne, sőt inkább a betelepülők alkalmazkodása szükséges a helyi törvényekhez valamint a szokások jó részéhez. Nincs egy olyan hatalmi központ sem, amelynek kikapcsolásával a civilizáció alapjai megrendülnek. Sőt, ezzel ellenkezőleg: az egyértelmű tendecia éppen a nemzetállami és a regionális önállóság növekedése. Nem jön létre Európai Egyesült Államok, csupán különféle országok szorosabb vagy lazább gazdasági szövetsége.

5.A kulturális elkülönülés Európa jelentős részein szokatlan jelenség (kivéve pl. Nagy-Britanniát vagy Franciaországot), azonban az USA-ban teljesen megszokott gyakorlat az európai, afro-amerikai, latin-amerikai és ázsiai városrészek mozaikos egymás mellett élése. Nyilvánvalóan kevesebb problémát okoz egy vallásilag és kulturálisan homogén lakosság mint egy szegregálódott, de a felmerülő problémák láthatóan jól kezelhetőek.

6.Lényeges tényező, hogy a bevándorlók kultúrája egyáltalán nem homogén (az iszlám valláson belül is több irányzatot ölel fel), valamint maga Európa sem egységes e tekintetben. Arra gondolok, hogy a nyugati globalizációs értékrenddel szemben jelenleg éppen egy lázadásnak vagyunk szemtanúi, és a gazdasági fejlődésből kimaradt területek, rétegek jelentik be az igényüket a hatalomba való nagyobb beleszólásba, ennek a jele az euro-szkeptikus pártok térnyerése. Tehát Európán belül sem csak a közismert katolikus-protestáns (déli-északi) értékrend különbözősége létezik, hanem sokkal inkább a globalizáltabb és a helyi hagyományaikat őrző területek, csoportok egymással ellentétben levő, de egymást jól kiegészitő feszültsége is.

Mindezek alapján Európa iszlamizálódásának a vészharangját megkongatni a politikai demagógia és hangulatkeltés kategóriájába tartozik. Legalábbis száz éves távlatban. Száz évnél nagyobb időtartamra viszont a jóslás leghasznosabb eszköze csak az üveggömb lehet.

Provokált elménk

A politika úgy szállja meg az elmét, hogy provokál. Máshogy mondva, bedobja a csalit, amire aztán az elme szépen ráharap. Az elménk amelyikről szó van, ugyanaz mint a kőkorszaki ember elméje, és igen könnyen provokálható. Ösztönök, indulatok által vezérelhető, néhány szó vagy jól célzott mondat elég a mozgósításához, riadóztatásához. Nem véletlen, hogy a zen-buddhizmus szerint a legjobb, amit tehetünk az elménk lecsendesítése. Mert amivel tele van, az leginkább saját maga termelte kacat, a valósághoz nincs sok köze. Alapvető kérdés mindig, hogy mi van az elmében. A magyar politikai vezetés is tudja ezt, azonban nem lecsendesíteni szeretné, hanem a rendszeres mozgósítást fenntartani.

Az építési fővállalkozó

Képzeljük el, hogy van egy egy építési vállalkozó, aki alapvetően jól dolgozik, de mindig iszonyú nagy felhajtással. Megtervezi a a lakótömbünk tetőfelújítását és vízelvezetését, azonban ennél többet is tesz: mindent megtesz, hogy hangsúlyozza a munkájának hasznosságát. Annak ellenére, hogy négy évre előre szabad kezet kapott a szükséges munkák elvégzésére, állandóan reklámozza saját magát, folyton azzal riogat, hogy mennyire könnyen beázhatunk, bejuthatnak a kártevők vagy elönti a pincét víz, főleg ha másokra hallgatunk. Azt is mondja, hogy kénytelen a szomszéd telke felé vezetni a vizet, és tudjuk mi is, hogy habár a szomszéd anyázni fog, de végül is ő a szakember, jobban ért hozzá mint mi. Ez a fővállalkozó nem más, mint a kormányunk, amelyik éppen az ún. illegális bevándorlás ellen harcol, és a közmédiában folyamatosan veszélyekkel riasztgatva minket.

Elfogadjuk, hogy alapvetően a munkáját végzi, és a kerítésnek sokan nem örülünk, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás. Azt is látjuk, hogy a szomszédok is már hozzánk hasonló lépéseket tesznek az özönvízszerű áradat és a házba esetlegesen bejutó kártevők ellen. De mire jó ez a riogatás, hogy mindenféle katasztrófák rémképét láttatják velünk folyamatosan? Egy valamire biztosan jó, arra, hogy amíg a kormány megvéd minket, felverje a munkája árát. Hogy nehogy véletlenül legközelebb másokat bízzunk meg a feladattal. Arra jó, hagy maszekolhassanak a haverjai a hátsó sufniban a mi kontónkra, mert megérdemli, ha már ilyen jól megvéd minket. (Kihasználva azt, hogy a magyar ember alapvetően félénk és bizalmatlan.)

Ez nem az első eset, hanem csupán egy a sorban

Korábban más „munkákkal” is hasonlóan járt el: volt már „Nem leszünk gyarmat.”, volt már „Rezsiharc” és sok minden más. A kormány által megtett gyakorlati lépéseket általában elfogadjuk, a mérték itt-ott vitatott, de leginkább ez a fajta stílus az, ami szerintem már kártékony, sőt veszélyes. Mert miközben az „építési fővállalkozó” látja, hogy néhány dolog elég jól működik, kezdi azt hinni, hogy mindenhez ő ért a legjobban: az oktatáshoz éppúgy mint a bankrendszerhez, a gazdaságélénkítéshez, a nyugdíjakhoz vagy a szegénység elleni küzdelemhez. Holott a mindentudását illetően elég komoly kétségeink vannak...

Az úgynevezett szakértők

Jönnek persze a médiában a nagy szakértők, akik komoly képpel megtámogatják a kormány véleményét: lényegében a migráns élősködni akar, potenciális terrorista és fölöttébb egy kulturálatlan banda. Ezek a szakértők kábé annyira vehetők komolyan, mint egy bírósági perben a védelem vagy vád szakértői: a szakvélemény a megbízó érdekeit tükrözi. És miközben a köztévé szítja az indulatokat a képsoraival, a migránsok szemszöge teljes mértékben elsikkad. (Nehogy rájöjjünk hogy ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, legfeljebb tűrőképesebbek.) Az egyszerű állampolgárnak ez azt sugallja, hogy a „migránsok” egyéni akarattal nem is rendelkeznek, Amerika direkt ránk uszította őket, hogy tönkretegye Európát és a zsidók támogatják az emberkereskedelmet. Akik a közmédiából tájékozódnak, láthatóan azt gondolják, hogy ha valami nem jól működik, akkor azért alighanem a migráns tömegek tehetők felelőssé.

Eközben szerencsére van példa bőven független értelmiségi magatartásra is, amelynek jellemzője, hogy az indulatokat csökkentő módon kommunikál, szabatosan és körültekintően fogalmaz. Akiket én láttam: ilyen volt többek között Böjtje Csaba, Baráth Etele, Jeszenszky Géza vagy éppen Orbán Balázs a Századvég igazgatója, ők tudják, hogy a probléma igen összetett és ha teszünk is egy lépést egy adott irányba, akkor a következő lépésünket ugyanúgy meg kell fontolnunk.

A politika Darth Vader-e

Szerintem jelenleg nálunk ma leginkább Orbán Viktor az, aki az erő sötét oldalához csatlakozott. (Bár létezik még jó néhány Sith-lovag is politikánk színpadán.) Nem kisebb ambíciói vannak, mint hogy ő határozza meg az európai politika további irányát. Habár jó ráérzett pár alapvető tendenciára, szerepvállalását destruktívnak látom. A jobban közösségközpontú jobboldali értelmiségnek egy jelentős része eközben örül annak, hogy végre körvonalazódik valamiféle összefogás, egység az alapkérdésekben és merünk az érdekeinkért kiállva, karakteres politikát képviselni. Uraim: én nem ilyen egységre vágyom és nem vagyok büszke rá, sőt külföldön egy kicsit szégyellném is, hogy magyar vagyok. A negatív gondolkodás terjedése sosem üdvözölendő. Például az, hogy Orbán szerint szakítani kell a politikai korrektséggel. Ergó: ez azt jelenti, hogy mindenki nyilvánosan anyázhat? Ne azt mondja meg, hogy mivel kell szakítani, hanem hogyan lesz JOBB az általa javasolt kommunikáció annál, amit ismerünk. (A PC mozgalmát ne keverjük össze a korrekt, kulturált viselkedéssel!) A negatív gondolkodás destruktív, a pozitív az, ami építő. A szűkösség-tudatú ember sosem elégedett azzal, ami van, a boldogok mindig a bőség-tudatú emberek.

Évtizedekkel ezelőtti történtet, megérkezett hozzánk az orosz egyetemi hallgatóknak egy csoportja: már messziről felismerhetőek voltak az egyen farmeröltönyükről. Volt egy Borisz köztük, aki néha kissé másként öltözködött, a társai azt mondták róla, hogy ő egy olyan „amerikányec”. Én most hozzá hasonlóan felvállalom, hogy nem követem a jelenlegi közgondolkodás szabta divatot, leszek inkább az ördög ügyvédje, az amerikaiaké, sőt mi több, igen népszerűtlen módon, az amerikai világpolitikáé.

Nyilván nem az amerikai népről magáról szeretnék beszélni,- amelynek közel fele legalább olyan konzervativ, mint a magyar emberek nagy többsége, nem pedig olyan mint a krimik, sorozatok és akciófilmek mutatják. A velük kapcsolatos sztereotípiák mennyiben jogosak vagy sem, ezt most nem tartom fontosnak, az amerikai vezetés viselkedése lehet merőben más mint az átlagpolgároké.

Egy másik kérdés, hogy az amerikai politikai vezetés mennyiben gonosz vagy nem gonosz, szintén csak kis mértékben érdekel (más különben nem is lennék az ördög ügyvédje). Soha nem volt szimpatikus számomra az a hatalmi arrogancia, amely az USA közel-keleti politikáját annyira jellemzi. Az időnként rendkívül agresszív közel-keleti katonai fellépés okai közé sorolom én is, mint oly sokan mások az ottani olajkincset, amelyre az egész USA gazdaság épül, az izraeli lobbi hatását, valamint a hadiipari és katonai lobbit (a fegyverek kipróbálására alkalmas terep keresését). Iraki és afganisztáni bevonulásukat egyáltalán nem helyeseltem, és ők is ráébredtek, hogy olyan ellentmondásos történetekbe csöppentek bele, amelyekből jól kijönniük aligha sikerül. Ez szintén közismert. Amit viszont gondolok, hogy az eseményekre a hatásuk egyrészt kétarcú, másrészt pedig végső soron nem olyan jelentős, mint a legtöbben feltételezik.

Attól kétarcú, azaz a negatív és pozitív hatásai azért nehezen elkülöníthetőek, mert nem tudjuk, mi lett volna pontosan a legcélravezetőbb politika a világnak azon részén. A közel-keleti problémák összetettek, éppen olyan keveset tudunk az ottani helyzetről mint mások mondjuk a határainkon kívül élő magyarok problémáiról. Amikor az egykori Jugoszlávia utódállamaiban polgárháború tört ki, akkor tudtommal szinte senki sem ellenezte, hogy az amerikaiak rendet csináljanak. Az amcsik voltak az egyetlenek, akik határozottan felléptek a szerb agresszió ellen, az USA bombázásai hozzájárultak ahhoz, hogy leállt a vérontás. Az EU és az ENSZ békefenntartói tétlenül nézték a mészárlásokat. (Apropó: honnan is jöttek a menekültek tavasszal? A Balkánról. Nyilván, mert hasonló problémák vannak ott is, mint a Közel-keleten, államok kerültek az összeomlás szélére. Hány éven keresztül is állomásoztak Boszniában a békefenntartók?)

Ha van egy szuperhatalom egy térségben, legyen az akár a régi Szovjetunió vagy az USA vagy akár a régi Római Birodalom, az a hatalom, legalábbis a saját érdekszférájában nem fogja eltűrni a háborús helyzetek eszkalációját. Méghozzá azért nem, mert az instabilitás országról országra terjed és őt magát is meggyengítheti, ezt elkerülendő, egy alapszintű stabilitást biztosít. Tény az is, hogy amíg az USA a GDP 10%-át költi a hadi kiadásokra (esztelen módon sokat és fenntarthatatlan módon sokat költ), addig Magyarország kevesebb mint 0,5%-át, így a NATO rendszerében leginkább csak potyautasok vagyunk. Kérem, miről is beszélünk itt?

(Lehet, hogy sokan nem értenek mindezzel, sőt felháborodnak. Talán egy kicsit érdemes magunkba is nézni, hogy esetleg nem azért háborodunk-e fel, mert nagyon szeretnénk harcolni valami ellen, amihez kellene valamiféle célpont és végül túlságosan is magának a harcnak a megszállottjai vagyunk? Nota bene: domináns szuperhatalom hiányában, közel hasonló erejű nagyhatalmak vetélkedése világháborúkhoz vezet, mint azt láttuk.)

A kétarcúság mellett a másik ami fontos, hogy az amcsiknak valószínűleg nincs akkora szerepük a konfliktusokban, mint sokan feltételezik. Egyszerű lenne a világ, ha minden ami rossz egyetlen gonoszra visszavezethető lenne, sokan így szeretnék látni, de sajnos a tények ezt nem támasztják alá. Afganisztánban a teljes káosz már a Szovjetunió bevonulása utánra datálható, ott még az amerikaiak előtt polgárháború söpörtek végig az országon. Líbiában, Egyiptomban, Tunéziában, Szíriában az ún. „arab tavasz” mozgalma nem tudta volna a diktátorokat megbuktatni, ha nem jött volna létre ellenük egy növekvő elégedetlenségi hullám. (Mesebeszéd, hogy egy maroknyi felkelő képes lenne erre.) Az „arab tavasz” káoszt hozó forradalmaiban persze lehetett szerepe az USA-nak, mert valóban törekedett például a szíriai Assad megbuktatására, az viszont valószerűtlen, hogy minden országban az USA keze „tette be a lábát”. Manipulációs szerepe nem mindig kizárható, azonban a felfordulásokat leginkább már lappangó társadalmi feszültségek elkerülhetetlen kirobbanása váltotta ki.

Arról van szó, ugyanis, hogy például Szíriában (és az egész arab világban) a népszaporulat igen magas, és amikor a növekvő kínai és indiai középosztály kereslete felveri a világpiaci élelmiszerárakat (2007-től az árak meredeken emelkedtek), az élelmiszer az arab világban is megdrágult és egyre kevesebben voltak képesek egy elfogadható szintű táplálkozást megfizetni (főként egy elsivatagosodó mezőgazdasági termelés mellett). A konfliktus kirobbanása ilyen helyzetekben csak idő kérdése, és egy ördögi kör, hogy a gazdasági termelés a zavargások miatt csökken, a turisták elmaradnak (turizmusból származott például Szíria bevételének 20%-a), emiatt még nagyobb lesz a nyomor és elkeseredettség, ami tovább fokozza az erőszakot. EZ AZ ÚT VEZETETT VÉGÜL ODA, EZ A FŐ OKA ANNAK, hogy létrejöttek olyan radikális alakulatok, mint az Iszlám Állam. A történet számomra dióhéjban ez, és csak sokkal kisebb mértékben a különféle gonosz emberek aknamunkája, akik itt-ott rátehettek egy lapáttal. A népáradat megindulása Európa felé pedig megint egy logikus következménye a kialakult helyzetnek.

Az iszlám terror maga is egy ördögi kör miatt eszkalálódik. Az arrogancia fokozza a terrort, a szuperhatalom visszavág, emiatt megint erősödik a terror szelleme. De kérdem én: Hol volt az USA Nigériában, amikor a Boko Haram terrorszervezet elkezdte ámokfutását? Vagy épp az a baj, hogy nem voltak ott, vagy hogy is van ez? Nem mellesleg Nigéria a világ egyik leggyorsabban növekvő népességű országa. És hogy volt ez Ruandában a hutuk és tuszik közötti polgárháború esetében? Afrika leginkább túlnépesedett országáról van szó.

És még valami, hogyan határozható meg a mai közel-keleti helyzetben a volt gyarmattartók (franciák és angolok) felelőssége? Több mint hatvan évvel a volt gyarmatok felszabadulása után ez már aligha megállapítható. Egyrészt viszont van felelőssége az egész iparosodott társadalomnak az éghajlatváltozásban, másrészt pedig a volt gyarmattartóknak is lehetett az országhatárok meghúzásában. Ugyanis különféle vallású és nemzetiségű közösségek kerültek egy országon belülre, ami különösen feltűnő Szíria esetében. Az eltérő vallásúak, többféle kultúra egymás mellett élése nehéz gazdasági helyzetekben a tapasztalatok szerint zavargásokhoz, háborús állapotokhoz vezethet. (Ami valóban nyomós ok arra, hogy a bevándorlás Európába csak nagyon szabályozott módon, fokozatosan történhet.)

Mindebből adódik egy olyan következtetés, hogy igen is be kell avatkozni, ha az USA kivonul, mert már kevésbé érdekelt a térségben, akkor Oroszországnak és EU-nak, elsősorban gazdasági eszközökkel. Merthogy az USA valószínűleg más térségekre fog koncentrálni: a palaolaj miatt számára kevésbé fontos már ez a térség és a költségvetése sem bírja ekkora haditechnika fenntartását.

A lényeg a lényeg: zavarhat ugyan minket egy szuperhatalom arroganciája, viszont később könnyen visszasírhatjuk, hogy nem volt olyan hatalom, aki rendfenntartóként lépett volna fel. Az iparosodott országoknak, EU-nak, oroszoknak és az amerikaiaknak (sőt Törökországnak, Iránnak, Szaúd-Arábiának is) a közös felelőssége és érdeke egyaránt, hogy a térségben rend legyen és a terrorizmusnak ne legyen táptalaja, amire építhet.

A magyar foci mint a társadalom kicsiben

Az európai labdarúgás a gazdasági élethez hasonlítható. Nyugat-Európa nagy országai azok, amelyek mindig esélyesek az európai és világbajnokságon: Spanyolország, Németország, Franciaország, Olaszország,- az egyetlen kivétel Anglia (Talán mert nincs Nagy-Britanniának vagy az Egyesült Királyságnak közös csapata, emiatt nincs egyetlen döntős eredményük sem 1966 óta.) Érdekes, hogy Dél-Amerikában is a sztárcsapatok szintúgy a nagy országok: Brazília és Argentína.

Egyes kisebb országok időszakonként képesek VB-ken elődöntőbe vagy döntőbe jutni vagy EB-t nyerő teljesítményekre: Hollandia, Portugália, Dánia, Svédország, Horvátország, Csehország. Ők többnyire, bár nem mindig, de ott vannak a világversenyeken.

Az európai középmezőny állandó tagjai azok a csapatok, amelyek a VB-k és EB-k felére vagy legalább a harmadára jutnak ki, és ott néha jó eredményeket érnek el: Svájc, Lengyelország, Románia, Görögország, Törökország, Belgium (bár ők az utóbbi időkben sokat fejlődtek), Oroszország.

A középmezőny alja, akiknek néha-néha sikerül a kijutás: Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia, Norvégia, Írország, Bulgária, Skócia, Észak-Írország, Bosznia

A magyar válogatott azok közé tartozik, amelyek 1986 óta nem jutottak ki, ez sorozatban 14 kiselejtezést jelent. Társaságunkban van még: Finnország, Moldova, Macedónia, Albánia (nekik ezúttal sikerült), Belorusz, Wales, a balti államok (egy kivétellel), Ukrajna (bár legalább többnyire eljutnak a pótselejtezőig), a kaukázusi országok, Izland (nekik most sikerült), valamint olyan mini-államok mint például Málta vagy Ciprus. Összességében az Európai mezőny aljának a legjobbjai közé tartozunk.

A lemaradás okai közismertek: nincsenek jó játékosaink, a tehetségkutató rendszerünk túl szűk bázisból merít, a fiatalok erőnléti megalapozottsága gyenge, a magyar focista motiváltságban, küzdőképességben is elmarad az európai átlagtól. Aki kicsit is konyít a focihoz, mindenki ismeri ezeket a nyilvánvaló problémákat, csak a sportvezetők nem ismerik be és nem változtatnak semmit.

Amit a mostani csapat tud: ugyanúgy mint az utóbbi években, hozta a mérkőzéseket a nála gyengébb képességű válogatottak ellen. Viszont ezúttal sem voltunk képesek legyőzni olyan csapatot, amely az európai középmezőnybe sorolható. („Két gólt rúgtunk Feröernek – olyan mint egy álom!” Apró szigetek félamatőr csapatáról van szó!)

Milyen a mostani csapat? Egy komoly szaklap oldalakat ír a meccsek után az egyes játékosok teljesítményéről. Nálunk ennek nyoma sincs, pedig jó képességek és jó forma nélkül nincs miről beszélni (legfeljebb küzdőképességről vagy szerencséről). Egyetlen játékosunk sincs, akit európai szinten jegyeznének. Nálunk általában csak akkor emelnek ki valakit, ha vagy gólt lő, esetleg gólpasszt ad vagy pedig nagy hibát követ el, amiből gól lesz.

Van legalább két jó-közepes kapusunk: Király Gábor és Bogdán Ádám, akik eléggé megbízhatóak.

A mostani csapat stabil védelemre épül: a védelem tengelyében ugyanazok a közepes képességű játékosok szerepeltek a meccsek többségében: Juhász Roland és Kádár Tamás a védelem tengelyében, a szélsők Fiola Attila és Guzmics Richárd, akik jól küzdenek és a felfutásaik gólveszélyesek is. A meccsek többségében nem kaptunk gólt vagy legfeljebb egyet.

Csatárokban bővelkedünk, némelyek gólkirályságra aspirálnak. Böde Dániel, Nikolic Nemanja, Németh Krisztián, Szalai Ádám. Sőt ide vehető még Dzsudzsák Balázs is, aki gólveszélyes, támadó középpályás, a védekezésben viszont keveset mutat. Magyarországon mindenki gólt akar lőni. Nem csoda, hiszen a közvéleményünk leginkább csak ezt díjazza, a kemény munkát kevésbé.

Ami nincs, az a középpálya, az teljesen lyukas. Nincs, aki szűrje az ellenfél támadásait, nincs aki a labdát megtartsa a középpályán, nincs aki felpasszolja a csatároknak. Gera Zoltán egykori klasszis, már veterán korú, tőle nem várható mindig jó teljesítmény. Tőzsér Dániel képes egy-egy jó indításra, de többre nem. A fiatalabbak között a jövőben befuthat Nagy Ádám vagy Elek Ákos, a többiekről nem tudnék mit mondani. Azért lyukas ez a poszt, mert középpályán robotolni kell, rengeteget futni, támadni és védekezni egyaránt, labdát szerezni és megtartani, amely nagyon jó fizikai kondíciót és állóképességet igényel. Ilyen játékosaink nincsenek, emiatt a labda többször van az ellenfélnél és kevés támadást vezetünk.

A teljesítmény értékelése: a magyar csapat összesen egy alkalommal volt tisztán jobb mint az ellenfél, Finnország ellen idegenben. Akadtak bőven nyögvenyelős győzelmeink éppúgy mint kiszenvedett döntetlenek (a Románok ellen kétszer, a görögök ellen egyszer). Több esetben csupán szerencsénk volt, sőt már a sorsolással is, minthogy a papíron legerősebb görög csapat betlizett és végül az utolsó helyen végzett, aligha volt még ilyen a foci történelmében. Szerencsével bejuthattunk volna közvetlenül is, így viszont teljesen igazságos a pótselejtező, ahol az esélyeinket a lehetséges ellenfelekkel szemben 20 és 30 százalék közé teszik...

Összességében nézve a magyar foci olyan, mint a magyar vállalkozások vagy a magyar közéleti kultúra: az együttműködés szintje, a vállalkozókedv és a valós teljesítmény ugyanazon a szinten van, mint életünk más területein. A fociban épp annyival vagyunk elmaradva az európai átlagtól, vagy éppen csehektől, szlovákoktól és a lengyelektől mint ezeken a területeken. Vannak „biztató jelek”, hogy ez változzon? Én nem látok ilyeneket

Szeretettel köszöntöm a kedves megjelenteket!

Tamás Patrik vagyok, amatőr társadalomfilozófus, és a nemrég megjelent Ideo-logikák és Anti-panelprogram (egy kicsit nyelvtörő) című könyvemet szeretném bemutatni. Hogy mért vállalkoztam erre, afféle amatőrként, arról inkább az előadás végén beszéljünk.

A könyv egy esszékötet, tanulmánykötet, a mottója az lehetne, egy paradoxon: Az a rögeszmém, hogy ne legyenek rögeszméink. Miről van itt szó?

Van az emberi kultúrnak, gondolkodásunknak egy rendkívül hasznos, jól használható tulajdonsága. Például amikor engem mint előadót hallgatnak, akkor mit tesznek? Valahová el szeretnének helyezni, csúnya szóval beskatulyázni. Az egyik ilyen skatulya, hogy mennyire felkészült, mennyire ismeri azt, amiről beszél. A könyvemhez mintegy 40 forrást használtam fel: főként könyveket, elismert társadalomtudósoktól, akik nálam sokkal okosabbak, ezen kívül internetes előadásokat és tanulmányokat. Ez nem jelent persze többet, hogy állításaim nem teljesen légből kapottak. Lehetett volna több forrás is, de nem az volt a célom, hogy mondanivalómat teljesen körülbástyázzam. Jegyezzük meg ezt a szót: körülbástyázni.

Másik ilyen skatulya lehet, amely tudattalanul fogalmazódik meg bennünk: hogy az illető számomra barát vagy inkább ellenség? Ha ezt tudattalanul eldöntöttük utána már borzasztóan elfogultan fogjuk hallgatni. És erről szeretnék beszélni, hogy a pszichológia kimutatta, hogy a legtöbb döntésünk nem tudatos. Agyunk ősi területei, idegrendszerünk, hormonális rendszerünk hozza létre és az elménknek kiadja az utasítást, hogy a keressen rá racionális indokokat, tegye azt elfogadhatóvá. Ez nem jelenti azt, hogy a döntéseink ne lehetnének jók, hanem azt, hogy nem könnyű tudatosan viszonyulni a minket körülvevő valósághoz, és nem könnyű egymást megérteni sem.

(Tágabb értelemben vett tudatosság is többféle lehet: ez egy nagyon izgalmas, van a dolgokat szétbontó, fogalmakkal dolgozó bal agyféltekés racionalitás és van egy színes képeket alkotó, a dolgokat inkább egységben látó jobb agyféltekés gondolkodás is. Tehát ha valaki ősi mítoszokról beszél, őt nem fogja megérteni az, aki per pillanat a nyugati kultúra racionalitását használja. Elbeszélnek egymás mellett. Azzal együtt, hogy a kétféle racionalitás egymást kiegészíti és minden kreatív tettünkben mindkét agyféltekénk homloklebenye egyaránt részt vesz.)

Na most az elménk sajátsága, hogy védekezik és különféle blokkokból egész erődöket, várakat épít fel, amely mögé elbújhatunk. Ezek a várak az ideológiák, tetteinket úgymond megideologizáljuk, próbáljuk elfogadhatóvá tenni. Nagyban a társadalom szintjén ez éppígy működik: a 20.század jórészt különféle ideológiákról szólt: nacionalizmus, kommunizmus, fasizmus, liberalizmus, bizonyos értelemben ide vehető a kapitalizmus és a szocializmus is (tehát mindenféle -izmus), amelyek életszerűtlennek bizonyultak, sőt időnként életellenessé is váltak. A magyar történelemben is kimutatható, hogy amikor nem egy ideológia határozta meg az emberek életét, azok voltak gazdasági, politikai vagy kulturális értelemben a legjobb időszakok.

Példák arra, hogy mennyire félrevezetőek a gondolkodási panelek, amiket használunk. Ha én most elkezdenék arról beszélni, hogy tolerancia így, tolerancia úgy, mindenki elkezdene kínosan feszengeni, rosszabb esetben kiürülne a terem. Miért? Mert ez a szó a liberális ideológia egyik jellemző szavává vált. A hiba ott volt, hogy nem magyarul beszéltünk, nem azt mondtuk, hogy türelmesnek lenni, eltűrni valamit. Akkor már lehetne arról szó, hogy mért lehet valami előremutató, ha valamit eltűrünk vagy pedig mit várunk érte cserébe, stb.

Másik ilyen példa a „hazaáruló”. Ez a háborús logikát jellemző szóhasználat, indulatokkal telített szó. Ugyanis feltételezi, hogy háborúban állunk. Ha nincs háború, akkor értelmetlen erről beszélni: „-Ön mit csinál? -Hazát árulok. -És 1 kiló Magyarország hány forint?” Nyilván ennek nincs értelme. A háborús logika veszélyes, egyirányú utca és sokan közülünk fogékonyak rá. Szerencsétlen esetben, ha végigmegyünk ennek a vonalán, akkor eljutunk az emberi történelem legsötétebb időszakaihoz. Háborúk, terrorizmus, népirtások. Ezekhez számos szerencsétlen körülménynek az együttállása is szükséges, viszont a logikai kiindulópont borzasztóan egyszerű. Tehát a háborús logika, vagy szélsőséges esete a háborús pszichózis is megérthető, ami nem azt jelenti, hogy elfogadható. Mit javaslunk tehát a „hazaárulózás” helyett? Szinonimák használatát: „Ön uram a közösség igényeit nem veszi figyelembe, más érdekeket részesít előnyben, önző módon viselkedik stb.”

Harmadik példa a fogyasztói társadalom. Ez egy olyan közhely (az üres közhelyeink egyike), amelyet a tudományos kutatás egyik szakkifejezése volt eredetileg és az átvételével hibát követtünk el. Ugyanis a kutató valamilyen modellezési céllal hoz létre szakkifejezést és vizsgálja, hogy a modell hol és mennyire használható. Na most a gyakorlatban, ha eljutunk oda, hogy „fogyasztói társadalom”, az mindig megbélyegző értelmű. Ráütjük a pecsétet és mehet az irattárba, slussz, passz, a beszélgetés elakad ezek a ponton. A gyakorlatban nem használható. Van persze igazság benne, hiszen van olyan, hogy státuszfogyasztás. És mit jelent valójában, hogy mondhatnánk egyszerűbben azt hogy „fogyasztói társadalom”? Emberi mohóság. A hét főbűn egyike. Viszont gondoljunk bele, hogy arra a magyar társadalomra, ahol az autók átlagéletkora tíz éven felül van és ahol a középosztály is gyakran az angolok levetett ruháit használja, ez a kifejezés erősen túlzó. Amiről inkább szó van, az a kényelmesség. A mosógépet vagy a mosóport sem azért vesszük, hogy „elfogyasszuk”, -ez elégé horrorisztikusan hangzik,- hanem hogy az életünket kényelmesebbé tegyük. És ez igaz szinte mindenre, amit megvásárolunk. A cukor például a szervezetünk számára kényelmes, mert könnyen emészthető tápanyag. A lényegi kérdés itt az, hogy mit kezdünk a szabadidőnkkel: más aktivitásra fordítjuk, vagy elkényelmesedünk, aminek testi, szellemi és lelki egészségünk látja kárát.

Az ideológiákra visszatérve.

Volt egy tanítómesterem régebben, sajnos már nincs közöttünk, pap, természetgyógyász és mindenekelőtt velem ellentétben egy nagyon karizmatikus egyéniség, aki élvezetes előadásokat tartott, Biegelbauer Pálnak hívták. Pali bácsi hihetetlen tömören és pontosan fogalmazott, ő mondta azt is, hogy „A csibészség az, ami hangos, a lényeges dolgok mindig csendben történnek.” Jegyezzük meg ezt a mondatot, a könyvemnek az első része pontosan ezekről a hangos csibészségekről szól, amelyek az elménk próbál elfogadhatóvá tenni a saját várépítésével.

Ilyen csibészség például az, hogy a forradalom valami nagyszerű dolog. Történészek leírásából kitűnik, hogy szó sincs erről, akármelyik forradalmat is nézzük pl. 1917-es februári orosz vagy 1918-as magyar őszirózsás vagy az 1979-es iráni vagy itt volt most pár éve az ún. „arab tavasz”... most látjuk az eredményét. A földrengésre és a szökőárra se mondjuk, hogy csodálatos, nagyszerű. A forradalom szinonimája lehetne a káosz, anarchia, amikor a politika lényegében csődöt mond. Mindegyik forradalom hasonló forgatókönyvek szerint zajlik, ezt részletezem is a könyvemben. Ami megtévesztő lehet, hogy nálunk a legtöbb forradalom szabadságharc is volt egyben, emiatt ítéljük meg máshogyan.

A másik, amelyet megkérdőjeleznék, hősies csatákról és hadjáratokról beszélni. A háborúk ugyanúgy destruktívak mint a forradalmak, és szintén egyfajta menetrend, forgatókönyv szerint zajlanak. 21. századi szemmel nem nevezném hősiesnek egyiket sem. Ez nem jelenti azt, hogy a háborúkat meg tudnánk szüntetni és hogy ne töltenének be bizonyos funkciókat, amelyeket manapság valamennyire képes lefedni a sport vagy a gazdasági verseny. Azt sem mondom, hogy a harcos felkészülése a háborúra, amíg odáig eljut, abban ne lehetne hősiesség vagy éppen bajtársiasság. Fogalmazzunk tehát pontosan.

A következő kérdés, amit tárgyaltam, hogy az olyan negatív jelenségeknek mint a korrupció, a bürokrácia és a bizalmatlanság, melyek a gyökerei a társadalmunkban. Mindenekelőtt látható, hogy nincs olyan probléma, amely csak a magyar társadalomra lenne jellemző. Bármilyen negatívum hasonló mértékben jellemző egyes más országokban, mindig találunk példákat és általában nem is kell messzire mennünk. (könyvemben a Balkán, Olaszország, Ukrajna kerül megemlítésre legtöbbször.) Magyarországot ugyanolyan országnak tartom mint a többi, van egy sajátos hagyományra épülő kultúránk, ebben vagyunk abszolút kivételesek, de csak ebben az értelemben. Ami számos negatív jelenségre számomra magyarázatot ad, az a törzsies, kiscsalád felfogásnak az előtérbe kerülése az utóbbi időben. Ez 20. században is előfordult már, például a Kádár- rendszerre is jellemző volt. Persze egyáltalán nem egy negatív valami, számos pozitív oldala is van ennek a mentalitásnak, bár az utóbbi időben a negatív oldalát érezzük jobban, például az egészséges versenyszellem gyakran hiányzik, inkább az ügyeskedésre és a kapcsolatok által való előrejutásra törekszünk. Hogy ez a fajta törzsies, kiscsalád felfogás mért alakult ki, arra is magyarázatokat keresek a könyvemben.

A könyv első fele nagyon kritikus szemléletű, például arról is szó van benne, hogy mennyire ott van gondolkodásunk mélyén még mindig a marxizmus ideológiája, erre is mutatok példákat.

Könyvem második felében olyan gondolkodási utakat keresek, amelyek számomra kevésbé negatívak és érdekesebbnek tűnnek: ilyen például a politikai bal-jobb oldal kettősségének megértése. Úgy látom, hogy ezek alapjában véve ősi kategóriák, újítók és hagyományőrzők csoportjairól van szó. Másrészt igen relatívak: egyik szobában baloldalinak számítok, de egy másik szobába ha bemegyek, ott én lehetek a leginkább jobb oldali. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a felfogások egymást kiegészítik, például hülyeség lenne, hogy testemnek csak bal oldala vagy csak jobb oldala legyen.

A könyvem második részében még olyan dolgokkal is foglalkozom mint a rasszizmus (megint nem egy megbélyegző, negatív szóként értelmezem hanem mint származás szerinti megkülönböztetést), vagy például egy olyan kényes kérdés, mint a cigány vagy a zsidó kultúrát mi jellemzi alapvetően. Elsősorban kulturális kérdésként érdemes azzal foglalkozni, hogy cigány vagy zsidó. Ez nem azt jelenti, hogy a genetika ne játszana szerepet, inkább azt, hogy ha nem elsősorban kulturális sajátságként fogjuk fel, akkor gondolkodásunk útvesztőbe fog kerülni. Ráadásul történelmi zsákutcának is bizonyult. Az evolúció elmélete a biológiából igen jól alkalmazható itt is, mint kultúrák evolúciója. Idő hiányában erről most csak ennyit.

Sok más felvetést is tárgyalok, ebben a majdnem 500 oldalban. Amelyeket valós, 21.századi problémának tartok, nem pedig a múlt századból itt maradt felfogásnak Amatőrként igyekeztem kimondani vagy felvetni olyan kérdéseket, amelyekről úgy láttam, hogy a szakértők valamilyen okokból kerülik vagy csak szűkebb szakmai körben fogalmazódnak meg. Könyvem tehát hiánypótló célzattal született, és az önálló gondolkodás és véleményalkotás (amely az értelmiségi magatartás sajátja) elősegítésének céljával. A címlapon két fotó van: alul egy erődnek a képe, amely azt jelképezi, hogy a gondolkodásunk milyen várakat épít. Na most lehetséges ilyen várfalak mögött élni, csak hát az effajta élet eléggé sivár. A másik egy híd képe, ahol szabadon közlekedhetünk és beszélgethetünk egymással.

Könyvem az Underground kiadótól megrendelhető az interneten vagy megvásárolható tőlem is, ára 4000Ft.

Köszönöm a figyelmet.

Anti-reformkorban élünk?

Úgy kábé 1760 óta az élet Európában viszonylag gyorsan változik: az ipari forradalom, a gazdasági fejlődés, vagy amit én az Energiabőség korának nevezek, tehát ez a jelenség folyamatosan új változásokat hoz magával életünk számos területén.

Számomra ez a folyamat bizonyos negatívumai ellenére leginkább a lehetőségeink bővülését jelenti, és tetszik vagy nem, az ebben való részvétel az egyes országok, nemzetek szintjén legalábbis melegen ajánlott.

A magyar történelemben utolsó évszázadai kisebb szakaszokra oszthatóak aszerint, hogyan vettünk részt mindebben.

1.Kreatív korszakok, fellendülések.

2.Stagnálás, pangás.

3.Visszaesések, katasztrófák és azokból való kilábalások (egy szakaszban).

Az alábbi szakaszolást lehetne megtenni, bár a szakaszok kezdete és vége valamennyire vitatható lehet.

Fellendülésekre példa:

1780-1800: nyelvújítás, felvilágosodás mozgalma

1825-1848: reformmozgalom

1868-1900: gyors gazdasági fejlődés (törésekkel)

1930-1940: magyar gazdasági csoda

1960-1970: modernizáció, gazdasági csoda

1996-2004: gyors ütemű fejlődés

Katasztrófák és felépülések időszakai:

1848-1867

1914-1930 (egy világháború és egy gazdasági válság)

1941-1956

1985-1995 (egy rendszer szétesése és átalakulása)

2005-2013 (gazdasági válság, amely nálunk hamarabb kezdődött, mint máshol)

A többi szakasz jórészt a pangás időszaka, amikor nem történt semmi sem a gazdaságban, sem a kulturális életben. Amikor elment mellettünk a világ és küzdhettünk, hogy megint utolérjük, - jellemző időszakai:

1800-1825

1900-1914

1970-1980

Látható, hogy a szakaszok némelyike erős periodicitást mutat.

Számomra egyértelmű, hogy jelenleg a pangás időszakát éljük. A gazdaság fejlődése a statisztikák szerint szép ugyan, de inkább mennyiségi jellegű (és instabil, mert külső forrásokra épül), nincs benne újszerű elem. Közéletünk, kultúránk alacsony szintű és aligha fogunk pár éven belül olyan tetteket felmutatni, amelyekre az utókor büszke lehetne..

Mindez szubjektív persze és jogos ellenvetésnek tűnhet konzervatív szemszögből, hogy divatba jött megint a hagyományápolás. Valóban, a kecsketej, a mangalica, a házi készítésű méz és hasonlók igen elterjedté váltak - vitathatatlanul értékes, pozitív dolgokról van szó. Mégsincs feloldhatatlan ellentét a hagyományokhoz való visszatérés és a modernitás között, a kettő egymást kiegészíti és erősíti. A termékek nagy részét turisták és jómódúak vásárolják, a városi központokban zajló gazdasági fejlődés támogatja a falusi kistermelést. A kétféle életmód együttese sokak számára vonzó, - az albán vagy észak-afrikai kecskepásztoré már sokkal kevéssé.

Nyilvánvaló az is, hogy az energiabőség és a gazdasági fejlődés korszaka nem fog örökké tartani, valamikor ez is majd véget ér. És habár a vészharangot már sokszor és sokan megkongatták fölötte, legutóbb 2009-ben: most sem lett igazuk, az ún. „kapitalizmus” láthatóan fütyül a világvége-próféciákra és megy tovább a maga útján.

Vegyük észre, hogy habár közéletünkben nagy a zaj, nem történik nálunk már évek óta semmi lényeges, amely előremutató és pozitív lenne: oktatásban, kultúrában, politikában vagy gazdaságban, - sehol. A stagnálás, a pangás idejét éljük, az utókor számára aligha marad bármi fontos, amit feljegyezhet. Megint csak elmegy mellettünk a világ. Azonban a fenti ciklusokat nézve, mindez nem tarthat tovább úgy 2025-nél, addigra a maihoz képest teljesen eltérő szellemiségű nemzedék fogja kézbe venni az irányítást.

Az Orbán-kormány intézkedései helyenként a Kádár-rendszert idézik.

1.Gyorspótjegy

A Kádár-rendszerben a gyorsvonaton többet kellett fizetni mint a személyvonaton. Később ez megszűnt, hiszen a gyorsvonat gazdaságosabban üzemeltethető, mint amelyik mindenhol megáll. Most megint visszatértek a régi idők, és a változatlanságot idézi az is, hogy a 30-40 évvel ezelőtti vasúti kocsikból sok még ma is üzemben van.

2.Vasfüggöny

A Kádár-rendszerben komoly műszaki határzár volt különösen nyugat felé, de más irányokban is. Ez nem csak azt akadályozta meg, hogy a magyar állampolgárok könnyűszerrel „disszidálhassanak”, hanem elvben megnehezítette a szocializmus építését megbontani törekvő „diverzáns elemek” bejutását is.

A déli határon épült kerítés szükségességét nem tudom megítélni, annak viszont nem örülnék, ha tartósan megmaradna, esetleg tovább bővülne, mert azt sugallja, hogy a külvilág velünk szemben alapvetően ellenséges.

3.Hazafias Népfront és NER

Az állampárt törekvése volt, hogy mennél többeket vonjanak be a mozgalomba, és valahogy kontrollálni lehessen a pártszervezetekhez nem kötődő személyeket is. Manapság is érezhetünk hasonló törekvéseket, amikor a „véleményünket kérik” bizonyos kérdésekről, felvonulásokat szerveznek, de ez köszön vissza olykor a közmédiának az állampolgárt olykor gyengeelméjűnek tekintő hírösszefoglalóiból is.

4.Közveszélyes munkakerülés és a közmunka

A Kádár-rendszerben a munkakerülés bűntény volt, emellett állami nagyvállalatoknak írták elő, hogy növeljék a létszámot akár „vattaemberekkel” is. Ma is alapelv, hogy mindenki dolgozzon, amire jelenleg a segély megvonása a fő ösztönző. A bürokratikusan elrendelt dolgoztatás ma is kevéssé hatékony, ugyanúgy mint 30-40 évvel ezelőtt.

5.Poroszos oktatás

A magyar oktatási rendszer a 70-es és 80-as években alapszinten igen katonás, poroszos volt, néhány kivételtől eltekintve. Közben a világ sokat változott és újabb, eredményesebb oktatási módszerek terjedtek el. Kormányunk azonban figyelmen kívül hagyja ezeket, mert nem illenek bele az ideológiai irányvonalba.

(Az oktatásban mégis a legalapvetőbb a tanár személye, aki lehet lelkes és érdeklődő vagy pedig fásult és közönyös, ebben a tekintetben vajon milyen irányba haladtunk?)

6.Nyugdíjkedvezmény a nők részére

A Kádár-rendszerben a nők 55, a férfiak 60 évesen mehettek nyugdíjba. Manapság a női nyugdíjkedvezmény ennél kisebb mértékű és nem mindenki tudja igénybe venni, azonban az általános korhatár igencsak kitolódik, folyamatosan 65 évre.

Igazságtalan rendszer jött így létre, hiszen a hölgyek mintegy öt évvel tovább élnek, emiatt kábé kétszer annyi nyugdíjban megélt évre számíthatnak. Az egészségi állapotuk is többnyire jobb, ezért kevesebben kerülnek a rokkantsági ellátásba, amely valahol a fizikai létminimum környékén van. (Többet dolgoznak ugyan a háztartásban, a férfiak jó része azonban nehéz fizikai munkát végez vagy többet túlórázik.) Indoklás nincs a kormány részéről, az alkotmánybíróság indoklása pedig igencsak demagóg. A valós ok alighanem a családtámogatásban keresendő: a nagymamák többet tudnak tenni a háztartásban és a gyereknevelésben mint a nagypapák.

Találhatunk még egyéb párhuzamokat és egybeeséseket a Kádár- és az Orbán-korszak között, amelyek lehetnének pozitívak is, jól korrigálva a rendszerváltozás utáni évtizedek hibáit. Kevés pozitívat találtam (pl. ilyen, hogy a rendőrség fellépése némileg szigorúbb lett), sokat mondóak azonban a különbségek: az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a segély és munkanélküli támogatás, és magunkénak mondhatjuk a szegényeket legjobban sújtó adórendszert is.

A párhuzamok arra utalnak, hogy míg régebben egy ún. „puha diktatúrában” éltünk, a mai politikai rendszer is sok tekintetben kezd hasonlítani egyfajta puha diktatúrához, elővéve a mifelénk jól bevált gyakorlatot: az állampolgár fölötti atyáskodást, pátyolgatást. Autonóm és tudatos polgárokra a hatalom szempontjából ugyanis nem nagyon van szükség.

T.P.

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata