Többen és többször leírták, hogy a rendszerváltás utáni évtizedek legnagyobb hibája az „ország kiárusítása” azaz a külföldieknek történő privatizáció volt. Mi ebből az igazság: valóban a legnagyobb hiba volt a privatizáció és a privatizáció lett volna ténylegesen a legnagyobb hiba? Másrészt pedig, ha valaki ilyen mondatot leír, akkor valós alternatívákat is be kellene mutatnia. 

 Bezzeg a csehek?

 A cseheknél és a szlovákoknál részben kuponos privatizáció ment végbe, amelyek afféle ingyenes dolgozói részvényként működtek, és a gazdasági átmenet a magyarhoz képest fokozatosan, kisebb megrázkódtatásokkal ment végbe. Más országokban, lengyeleknél és románoknál is volt kuponos privatizáció , azonban mindkét országban hozzánk hasonló gazdasági visszaesés ment végbe. Emellett a szlovák gazdaság mára a csehekétől teljesen eltérő képet mutat. Erős magyar szakszervezetek hiányában fel sem merült nálunk akkoriban a dolgozók részvényhez juttatása, nem beszélve arról, hogy a legtöbb ipari nagyvállalatunk masszívan veszteséges volt a '80-as években (amely az egyik fő oka az a rendszerváltáskori magas államadósságnak), és műszaki fejlettségben, szervezettségben sem felelt meg a kor követelményeinek. A csehek ipari kultúrája mindig is magasabb volt a miénknél, emiatt állnak ma sokkal jobban és nem amiatt, hogyan zajlott a privatizáció.

A privatizáció sehol sem volt tökéletes, sem igazságos

Nálunk is a menedzserréteg volt a fő nyertese közepes és nagyobb vállalatok magánosításának, kedvezményesen vagy nyomott áron jutottak tulajdonhoz. (A ma leggazdagabbjai általában akkor alapozták meg a vagyonukat.) Ez azonban az irigység természetes emberi érzése miatt társadalmi feszültségeket okozott a '90-es években. Emellett a legtőkeerősebbek a külföldi óriáscégek voltak, nem véletlenül a gazdaság motorjává váltak a rendszerváltás után szinte mindenhol (kivéve Szerbia, Albánia, Belorusz, Moldova).

 A privatizáció mértéke joggal kritizálható

Valószínűleg hiba volt egyes szektorok közel 100%-os kiárusítása, főként olyanokban, ahol a piaci verseny kis mértékű: energetika, közmű, telekommunikáció, stb. A legtöbb országban az állam megtartja a részesedés egy részét a nagyvállalatokban is amellett, hogy szabad forgalmú tőzsdei részvényeket is kibocsát. (A tisztán állami tulajdon hátrányai például a MÁV, BKV vagy az egészségügy helyzetén láthatóak.)

Nálunk az összes környező országhoz képest magas volt az államadósság, ezért a vevők tudták, hogy a magyar kormányok pénzszűkében vannak és viszonylag alacsony áron hajlandóak eladni a vagyon egy részét. A kiárusítás akkor vált indokolatlan mértékűvé, amikor 2000 után a kormányok már rászoktak, hogy a költségvetés hiányát a privatizációs bevételekkel egészítsék ki. Elsősorban a szoci kormányok pénzszórása, erőltetett gazdaságfejlesztése és hibás pénzügypolitikája kárhoztatható.

A mai magyar gazdaság állapota lényegében már független a privatizáció mértékétől és módjától

Ezt többféle adat is alátámasztja, egyrészt hogy az export több mint 80%-át már öt éve is a külföldi vállalatok zöld mezős beruházásai adták és kevesebb mint 20%-át az átvett privatizált cégek.

Másrészt azóta egész iparágak szűntek meg és csupán a járműgyártás az elektronika egy része, vegyipar maradt meg húzóágazatként. A nehézipar vegetál, nem maradhattak volna fenn olyan cégek mint a Videoton vagy az Orion sem, a könnyűipar egészéről nem is beszélve. Az élelmiszeriparunk állami kézben levő vállalatai bajban vannak, részben az elmaradott szemlélet és technológiai fogások miatt.

Harmadrészt, és ez a legfontosabb: a cseheket vagy a lengyeleket sem az óriásvállalatok „húzzák fel”, hanem a rengeteg jól menő nemzeti közép és kisvállalat. A '90-es évek jelentős magyar vállalatai azóta visszaestek vagy megszűntek, esetleg csődbe mentek. A magyar politikai rendszer a legutóbbi időkig nem támogatta a magyar vállalkozásokat: az adórendszer elviselhetetlen mértékű volt (és még ma sem kedvező), a hitelkamatok nagyon magasak voltak, a szabályzás ma is nagyon bürokratikus és kiszámíthatatlan. A magyar üzleti kultúra mindig félig balkáni jellegű volt, az ügyeskedést szinte alapkövetelménnyé tette, emiatt a hangsúly a családi vállalatoknál majdnem minden esetben a családi-n maradt: összeköttetésekkel elérni a célt és nem táplálni hiú ambíciókat a terjeszkedésre.

Az elitek felelőssége

A dogmatikus, szűk látókörű magyar közgazdaságtan a rendszerváltás után képtelen volt sikeres fejlődő országok (pl. Korea, Tajvan) tapasztalatainak adaptálására. Ráadásul nem voltak képesek megfelelő szabályzórendszerrel és gyakorlatias gondolkodással a nagy mértékű pénzkiáramlás meggátlására, emiatt teljes mértékű a bizalomvesztés velük szemben. Piacvédelemre lett volna szükség, legalább az EU csatlakozás elnyerését követően a 2000-es évek elejétől, amely gyakorlatias lépéseket és némi találékonyságot igényel. Ennek elmaradásában, a világ öt legnyitottabb gazdaságának egyikeként a gazdasági világválság igen erősen érintett minket. Az Orbán-kormány utólag nyújtotta be a számlát egyes bankok, külföldi nagyvállalatok éveken keresztül kiugróan magas profitjára, amely az üzleti életben kevésbé elfogadott gyakorlat. Emellett a mai kormány sem képes a vállalkozók képzettségének és üzleti etikájának fejlesztésére, sőt sokak számára „ismerős” feudális viszonyokat konzervál a gazdaság jelentős területein. Amennyit javított a kormányunk az egyik oldalon, ugyanannyit rontott más téren.

Nem az országok versenyeznek

Valójában egyes vállalatok versenyeznek a világpiacon, nem pedig egyes vállalatok, amelyek központjai adott országokban találhatóak. Egy ország fejlettségét mutatja, hogy a gazdaság sokszínű, sok tartóelemen áll. (Pl. a csehekre éppen ez jellemző a szlovák vagy magyar gazdasággal szemben.) A másik a kultúra: a német hadseregek erőssége mindkét világháborúban a hatékonyság volt, a feladatokat minimális erőforrással és emberveszteséggel oldották meg más hadseregekhez képest. Ma ugyanez jellemzi a német vállalatokat: a nagyfokú szervezettség mellett a rugalmas, önálló döntéshozatal. A magyar kultúra ettől lényegesen elér, ezért nem reális elvárás a konvergencia a német vagy az osztrák (a német kultúra viszonylag gyenge, de idegenforgalommal és kereskedelemmel felturbózott változata) irányban, reálisan a családi vállalkozásokra építő olasz vagy a spanyol gazdaságot közelíthetjük.