Földünkön több ezer nyelvet beszélnek, amelyek legtöbbjét csak egy-egy kis törzs használja. Azonban ha csak Európát nézve mondjuk ezer évet visszamennénk az időben, akkor is azt láthatnánk, hogy egy-egy területen az egymás mellett élő népek sőt olykor egyes társadalmi osztályok tagjai is különféle nyelveken érintkeztek egymás között, ez volt a természetes állapot akkoriban. Lényeges, hogy a legtöbb nyelv a mindennapokban nem kellett, hogy irodalmi szintű legyen, kivéve a latint, amely az értelmiség közös nyelvéül szolgált. Ezt például véve a legtöbbünk számára ma is elegendő az egyszerű helyzetekben jól használható „konyhanyelv”, ha külföldiekkel szeretnénk megértetni magunkat.
Tehát főként alap- és középszintű nyelvismeretekről van itt szó, és habár az utóbbi időben a különféle nyelvvizsgákon egyre fontosabbá vált a kommunikációs feladatok megoldása, a nyelvtani pontosság még mindig indokolatlanul nagynak tűnő hangsúlyt kap az értékelésben. Holott a mindennapi érintkezésben általában 3-4 igeidő bőven elegendő és csak a legmagasabb szintű nyelvhasználatban (az irodalmi nyelvben) kerülnek elő bonyolult nyelvtani szerkezetek. A jobb nyelvoktatás akadálya a még sokfelé jellemző, nyelvtant és írásbeliséget sulykoló poroszos szellemű nyelvoktatás. Az utóbbi években nem történt lényeges előrelépés e téren, angolul (korunk „latinján”) csak 20%-unk beszél, amellyel Európa sereghajtói vagyunk, kicsit jobb csak ennél a német nyelv 12%-os aránya.
Egyáltalán nem lenne irreális követelmény, hogy aki nyolc éven át vagy még tovább is tanul idegen nyelvet, érettségire legalább középfokú szintet elérjen, finneknél ez például jól működik (86%-uk beszél idegen nyelvet). Azonban fásult, az anyagot „rutinból leadó” tanárokkal ez nem megy, csak olyanokkal, akik képesek a diákokat motiválni, az oktatást gyakorlatiassá, életszerűvé tenni és a tananyagot a tanulók pillanatnyi szintjéhez igazítani.
Érdekes kérdés, hogy a felsőoktatásban mért küzdenek sokan a diploma megszerzéséért a középfokú (nem elírás, nem felsőfokú!) szintű nyelvvizsga hiányában. Aki „írástudónak” vallja magát, egy alapvető igényesség kell, hogy jellemezze, még akkor is, ha nem látja előre, hol fogja az adott nyelvet használni. Amellett, hogy a hallgatók nagy része képes különféle szaknyelvek, „tolvajnyelvek” elsajátítására, az elviekben (!) megalapozott nyelvtudása inkább visszafejlődik. Ennek fő oka a tanulási módszer: a nyelv esetében nem lehetséges egy adott ismeretanyagot a vizsgára bemagolni, mert a szókincs és szabályok konkrét szituációkban való HASZNÁLATRÓL van szó. A nyelvtanulás az edzésekhez hasonlóan különféle készségek gyakorlásáról és bejáratásáról szól, amely például 300-400 óra munkát igényelhet egy szintlépéshez. Ezt az időt nem lehet egyben letudni, hanem ajánlatos elosztani például sok hónapon keresztül napi 1-2 órában minden egyes (!) napon. Ez a fajta munka általában jelentős motivációt igényel, például meg szeretnénk ismerni egy adott kultúrát vagy szakmánkban használni a nyelvet. Nem meglepő, hogy kutatások szerint a személyiségjegyek közül a nyitottság az új tapasztalatokra volt az, amely a legtöbb sikeres nyelvtanulót jellemzi. Ezzel szemben hogyha a közeg, amelyben élünk belterjes, más kultúrákkal szemben sokkal inkább gyanakvó mint érdeklődő, a kommunikációs készségeket nem respektálja és nem látunk előrelépési lehetőségeket, akkor csekély a motivációnk, ha van egyáltalán, idegen nyelv tanulásához.
A nyelvtanulás kimutathatóan edzi a gondolkodást és szellemileg frissen tart (mint minden nem rutinszerű logikai feladat), aki szeret ilyesmivel foglalkozni akár hobbi szinten is, érdekes tapasztalatokat szerezhet egyes kultúrákról. Például, hogy a német mennyire szabályközpontú, az angol ezzel szemben a praktikusságra és gördülékenységre helyezi a hangsúlyt. A második, esetleg harmadik idegen nyelv tanulása általában már könnyebben megy mint az első.
