Amit mindenki elfogad az alapból gyanús. Ilyen például annak az állításnak a teljes mértékű támogatottsága, hogy „Végtelen növekedés nem lehetséges egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón”. Másképpen: a folytonos gazdasági fejlődés eszméje alapvetően hibás. (A növekedés és fejlődés szavak jelentése viszont nem ugyanaz, ami egy lényeges pontnak fog bizonyulni a későbbiekben.)

1.Eleve érdekes, hogy ez egy tipikus középosztály-gondolat, olyasmit sugall, hogy elegünk van a folyamatos versenyből, nekünk jó minden úgy, ahogy most van. Nem gondol arra, hogy mások esetleg sokkal rosszabb helyzetben vannak és nélkülöznek, de esetleg funkcionális analfabéták és nem tudják a gondolataikat jól megfogalmazni. A fiatalok között általában véve is sokan vannak, akik előre szeretnének jutni anyagi értelemben is, nem arra alapozva, hogy az öregek majd lassanként kihalnak.

2.Az előzőhöz hasonlóan egy újabb kaján mondat következik a részemről: Hol legyen a határ meghúzva, talán Norvégia és Svájc GDP-je megfelelő szint lenne, valahol a mostani EU átlag kétszerese körül?  Nyilvánvalóan elérhetetlen szint, de a legtöbb ország szeretne közelíteni hozzá, például Magyarország is többek között.

3.A következő felmerülő kérdés a „hogyan”. Valamiféle utat illene legalábbis felvázolni ahhoz, hogyan tudjuk maximalizálni vagy optimalizálni a kívánatos szintet. Ezen a ponton jól látható kétféle szemlélet a passzív pesszimizmus és egy gyakorlatias optimizmus ütközése, másként az „én megmondtam előre” és a „mit tegyünk” felfogásé, én speciel sokkal inkább az utóbbi híve lennék.

4.Még mindig csak kerülgetem a lényegi pontot, de idekívánkozik az a megjegyzés is, hogy mért vagyunk biztosak abban, hogy a folyamatos fejlődés annyira természetellenes. A muzulmán vallás egyik ismert mondása: „Allah Akbar”, amelynek jelentése „Isten nagyobb”. Lehet, hogy nekik van igazuk abban, hogy a világmindenség megteremtője nem egy örökké változatlan létező, hanem szintén örökös fejlődésben van, legalábbis bizonyos vonatkozásokban? Honnan tudjuk, hogy nem létezik olyasmi, mint folyamatosan növekvő Tudatosság ? (Ha valamelyik egyházfő tudna is ilyesmiről, akkor viszont tuti, hogy nem mondaná meg a híveknek, nehogy összezavarja őket.)

5.A lényegi pont azonban, hogy a „gazdasági növekedés” csak egy közgazdaságtani terminológia, amit az ezen a területen járatlanok félreértenek. A „növekedés” sok esetben ugyanis fejlettséget jelent, nem pedig azt, hogy hány tonna krumplit vagy mennyi vasat termeltünk meg. Ha például a mezőgazdaság a precíziós gazdálkodás eljárásai révén kisebb műtrágya felhasználással tud ugyanolyan hozamot elérni, akkor a mezőgazdasági termelés hozzáadott ÉRTÉK-e (GDP) nagyobb lesz. Ha az ipar kisebb energiaráfordítással termel, az is ugyanez az eset. (Az is igaz persze, hogy a GDP csak annyira jó jellemzője egy adott gazdaság megítélésének, mintha az egészségi állapotunkról csak a testtömeg indexünk vagy a vérnyomásunk alapján akarnánk dönteni.)

6.A sokat szidott „piac” értékítélete valójában nem jelent mást, mint hogy az emberek, azaz mi mondjuk meg, hogy számunka az adott dolog mennyit ér. A hely csupán az, ahol ez megtörténik a valóságos vagy virtuális értelemben vett piac. Nyilvánvalóan a folyamatban rengeteg a torzítás, vannak például dolgok, amit ingyenesnek veszünk, ilyen például Európa nagy részén a levegő vagy víz tisztasága. Ehhez képest egy másikfajta lehetőség, hogy egy diktatúra határozza meg, hogy mi mennyit ér, de eddig az ilyen kísérletek hosszabb távon mind kudarcot vallottak.

7.Nehéz el nem fogadni azt a tényt, hogy a világban a változás folytonos. Ha egyáltalán semmit sem csinálunk, akkor is olyan természeti törvények mint például a gravitáció „dolgozni fognak”. (A súlyemelőknél például előfordulhat az fajta helyzet egy sikertelen gyakorlat közben, amikor úgymond „már a súly dolgozik”, és összecsomagolja szegény versenyzőt.) Tehát ha csak ülünk a langyosban és lesünk mint azt sokan teszik, akkor is fognak változni a dolgok, és egész biztosan számunkra kedvezőtlen módon. Ha át akarunk úszni a túlsó part velünk szemben levő pontjára, akkor félig ár ellenében kell úsznunk, beleszámítva a mozgásunkba azt a távolságot, amennyit a víz lesodor majd.

8.A fejlődés kivétel nélkül mindig úgy megy végbe, hogy közben különféle területek elsorvadnak. Ha profi-kerékpáros akarok lenni, akkor például el kell fogadnom, hogy nem lesz akkora bicepszem, amilyet egyébként szeretnék. A fenntarthatóság egyik követelménye például a húsfogyasztás csökkenése, tehát a hústermelést is mindenképpen csökkenteni kell. (Emiatt sem szabad támogatni államilag a hústermékek árát, sőt a termelőket sem egy bizonyos szint fölött.) A mezőgazdaság más ágazataira viszont ez nem vonatkozik, a termelés jelenlegi potenciálját például jól jelzi az is, hogy nálunk a mezőgazdasági területek mintegy egyötöd (!) részén termelt búzát, ha csak emberi fogyasztásra használnánk, az az átlagos termésátlaggal véve is fejenként éves szinten legalább 500 kg kenyér sütését tenné lehetővé, ami naponta több mint 1 kg/fő lenne.

9.Minden területen látható fejlődés, még az olyan hobbitevékenységek mint a horgászat és a barkácsolás is fejlődtek az évek során, nem ugyanolyan eszközöket használunk. Ezen kívül általános tendencia ebben az évszázadban, hogy az anyagiak felől a nem anyagi területek felé tolódtak az arányok, a virtuális világ egyre nagyobb jelentőségűvé vált. A jövő viszont azoké a tevékenységeké, amik nem automatizálhatók, ezért például több pszichológusra, ápolóra és pedagógusra lesz szükség. (Ezek a szakmák mintha kezdenének hasonlítani egymáshoz…)

10.Ez megint egy rózsaszín álom, ami a gyakorlatban nem nagyon működik, hogy mindig a kicsi helyi termelést kell választani a nagyok rovására. Azért nem működik, mert ellentmond annak ez elvnek, hogy akik egy adott terület legnagyobb mesterei (vagy az adottságaik a legjobbak), az ő termelésük legyen ennek megfelelő mértékben a legnagyobb volumenű is. Tehát lehetséges, hogy nekem is lesz idén saját paradicsompalántám, de nem erre fogom alapozni a saját paradicsom fogyasztásomat, mert nem fogok tudni olyan hatékonyan termelni mint a nagy termesztők.

11.Végül akit mindez nem győz meg, elég ha körülnéz a lakóhelye közelében: Rengeteg a gazzal benőtt terület, ahol lehetne akár fákat ültetni, erdősíteni vagy sokféle más célra használni. Az osztrákoknál vagy a németeknél sokkal kevesebb rendezetlen területet találunk, ez is lehet a gazdasági fejlettség egy fajta jellemzője.

12.A világvége prófétáinak végül is igazuk van, hiszen előbb vagy utóbb a jelenlegi civilizációnk is összeomlik majd, és akkor ők (feltéve, hogy élnek még), örülhetnek, hogy megmondták előre, máskor jobban tesszük, ha inkább rájuk hallgatunk. A szomorú helyzet viszont az, hogy az ember alapbeállítottságában erősen benne van a folyamatos terjeszkedés, a változtatás, a felhalmozás. Még azokra is igaz ez, akik csak a jelenlegi társadalom valamiféle fenntartói szeretnének lenni és folyton aggódnak, de ők sem utasítják el azokat a változásokat, amik az életüket jobbá, érdekesebbé vagy kényelmesebbé teszik.

A számításokat persze tovább lehet folytatni, lehet foglalkozni a Földön kívüli égitestek kínálta potenciálokkal (ami viszont szerintem nem ennek az évszázadnak a témája lesz még), plusz amivel még lehet és kell is számolni, a felhasznált fosszilis természeti erőforrások valamilyen fajta visszapótlásának költségigénye. A növekedés pontosabban fejlődés viszont számunkra mindenképpen „végtelen”, mivel nem ismerjük azt a pontot és kiszámítani sem tudjuk, ahol véget ér.

Cipőt a cipőboltból, véleményeket pedig olyan szakemberektől vegyünk lehetőség szerint, akik mélységében értenek az adott területhez.

Számomra alapvetően kétféle megközelítésmód létezik: egy érzelmi alapú indulatos, és egy alapvetően nyugis, racionálisabb, de mivel az utóbbi kevésbé látványos, emiatt sajnálatos módon nem annyira népszerű és ritkábbá is vált. Itt az ideje, hogy kedves szakértő hölgyek urak kicsit jobban aktivizálják magukat a közéletünkben.

Vegyük például a környezetvédelem és mezőgazdaság területét, és mivel nekem történetesen mindkét területen vannak különféle képesítéseim, fel tudok tenni, sőt fel is fogok tenni olyan kérdéseket, amik segíthetnek az előrelépésben. Feltéve persze, hogy az adott területeket mélyen ismerő szakemberek megfelelő válaszokat is keresnek.

1.Folyószabályozások

Érdemes kicsit utánanézni ezek 19.századi történetének: a különféle legendák ellenére is elődeink sokat vitatkoztak róla, és nem fű alatt, hanem bizottság felügyeletével végezték, és az is fontos, hogy több lépcsőben, korrekciókkal nagyjából a 19.század végéig. A gond nem az, hogy a folyószabályozások alapvetően elhibázottak lettek volna, hiszen még a 2010-es évek elején is az árvíz ellen harcoltunk. A gyorsan változó klíma az, ami új helyzetet teremtett és a kérdés most az jelenti, hogyan fog kinézni az a program, milyen lépésekből áll majd, ami segíteni fogja a hozzánk érkező vizek minél nagyobb részének megtartását. (Annyit lehet már tudni, hogy a tél végi sok csapadékból elég sokat sikerült a különféle csatornákba vezetni, ami némi reménysugár lehet.)

2.Csapadék és termőtalaj

Az éves csapadék térképek azt mutatják 2022-re, hogy az Alföldön volt különösen kevés a mennyisége, a Dunántúl jelentős részén viszont közelítette az éves átlagot. (Idén év elején is hasonló kép rajzolódik ki egyébként.)  A csapadék eloszlása ellenben már nem biztos, hogy kedvező volt, de különösen a csapadékhiánnyal párosuló nagy nyári hőség volt az, ami a tavaszi vetésű termények nagy részét szinte „kivégezte”. Lehet ennyi csapadékkal is gazdálkodni persze, vannak olyan művelési módok, amelyek a talajt kevésbé forgatják és több vizet tartanak vissza, és ezek már nálunk is jelen vannak, kérdés inkább az, hogyan váltak be és mennyire tudtuk már adaptálni ezeket a mi viszonyainkra. A nagyüzemi mezőgazdaság tehát nem ott kezdődik, hogy „szántás, tárcsázás”, vannak más eljárások is, bár ezek is többnyire tápanyag és vegyszer igényesek. Egyelőre úgy látszik, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság mint paradigma nem haladható meg, vagy legalábbis a világon még sehol sem sikerült ez, ha sok élelmiszert akarunk termelni.

3.Termőtalaj veszteségek

A kérdés, hogy mennyi éves szinten a valós termőtalaj veszteség az ország egyes részein (erózió és esetleges szervesanyag-tartalom veszteség), és hogy mennyi nyereség is adódik ehhez hozzá. Igen, nyereség lehet az árvizekkel szállított hordalék és az a por is, ami a máshonnan érkezik a Kárpát-medencébe (mivel medencében vagyunk, ide ülepszik is a por). Azzal is kalkulálni kell persze, hogy a száraz és poros talaj felső rétegét elviheti a szél és  egy részét mélyebb területeken árkokba, tavakba, vízfolyásokba fogja lerakni. Én ezt a kérdést nem érzem annyira drámainak mint a vízhiányt, hiszen a nagyüzemi mezőgazdaság már több mint 50 éve hasonló technológiával működik nálunk és a talajaink termőképessége nem csökkent jelentősen. Három másik aspektusból mégis egyre fontosabbá vált a szervesanyag-tartalom növelése és a jó talajszerkezet: tápanyag-gazdálkodás, víztároló képesség és környezetvédelmi célok miatt is. Jó kis összetett problémakör, lehet nekigyürkőzni mérlegeket készíteni és eljárásokat, célokat meghatározni ezek mentén.

4.Tápanyag-ellátás

Alapvetően nem szabad elvárnunk, hogy a talajból több tápanyagot tudunk kivenni mint amit beleteszünk, ezt már egyszer mondjuk ki világosan. Igaz, hogy az alapkőzet is biztosít egy bizonyos tápanyagtőkét és a talajlakó élőlények is képesek belőle felszabadítani, ritkának mondható esetekben a levegő nitrogénjét is megkötni. Mindez viszont jelen tudásunk szerint az élelmiszertermeléshez nem elegendő, kell visszajuttatnunk a talajba mindenképpen szerves anyagokat és alighanem műtrágyát is. Ne kerülgessük a lényeget: az emberiség széklete és vizelete az, ami általában nem kerül vissza a talajba és jelentős mértékű, nettó tápanyagkivonást okoz. Itt megint vannak olyan mérlegek, amiken el kell gondolkodnunk. Létezik még ezen kívül precíziós mezőgazdaság is, ami arra törekszik, hogy a növényekhez juttassuk ki pontosan a tápanyagokat megfelelő mennyiségben és igényben, elkerülve a pazarlást.

5.Más növényeket termeszteni

Amennyiben a klímánk szárazabbá válik, nem lehet pontosan ugyanazokat a növényeket termeszteni mint jelenleg. A búza és árpa még valószínűleg maradhat, de a vízigényes kukorica már aligha, még ha most millió hektáros tételt jelent is. Napraforgó helyett is talán jobbnak tűnik a repce. Meg kell vizsgálni, hogy például a cirok termesztése mennyire járható út annak érdekében, hogy a termésbiztonság javítható legyen. Vagy elméletben például nagy hozamú borsó és bab intenzív, akár üvegházi termesztése is lehetne az élelmiszertermelés egy alternatívája.

6.Megtermelt élelmiszer mennyisége

Jelenleg az ország több mint kétszer annyi élelmiszert tud megtermelni mint amire szükségünk van, ráadásul ennek nagyobb része takarmány, tehát nem közvetlen emberi fogyasztású. Ez azt jelenti, hogy ha a kibocsátott volumen harmadára is csökken a jelenlegihez képest az is elegendő lehet, egy alacsonyabb szintű húsfogyasztás mellett. És akkor még nem is beszéltünk az élelmiszer pazarlásról, ami további hatalmas tételt jelent. Itt van egy olyan politikai szál, hogy például a környezetvédelmi célokkal szemben „fellázadt” holland gazdák előretörése a választásokon esetleg a demokratikus rendszerek egyik válságjelensége. Felmerül egy olyan teljesen abnormális szó is, hogy „ökodiktatúra”, illetve ennek esetleges szükségessége, ami lényegileg egy olyan diktatúra lehet, amely ökológiai okokból (is) szükséges lépéseket kényszerítene a társadalomra. Nagy bajt jelentene egy ilyen fajta rendszer, beláthatatlan következményekkel.

7.Felelős vízhasználat

Itt olyan kérdések merülnek fel, hogy milyen lehet a gazdaságos és indokolt mértékű öntözés (beleértve a pázsitok locsolását is), a víznek legyen egy valós ára, és az ipari vízhasználat is hogyan szorítható keretek közé.

8.Vízgazdálkodás és energetika

Ezek egész Európát érintő kérdések, hiszen ha Európában általában szárazság van, akkor az áram nyáron megdrágulhat a leálló erőművek miatt, ha nem tudjuk ezeket megfelelően hűteni. A vízerőművek teljesítménye is értelemszerűen hiányozni fog. Ez számunkra is veszteség, mivel mi is az energiaigényünk mintegy felét importáljuk és nem mindegy, hogy milyen áron veszünk áramot. Emiatt is fontos a megújuló források, főként a nap- és a szélenergia fejlesztése.

+1 személyes: Az elkényeztetett fogyasztótól való megszabadulás

 Nem lesz magyar üvegházi paradicsom kora tavasszal, ilyesmiről le kell tudni mondani és nagyon sok minden másról is, amit megszoktunk, de nem szezonális. A fogyasztónak jelenleg mindent biztosítanak a cégek és az állam, hogy csak nyugodtan fogyaszthasson, teljesen természetes, hogy mindig van víz és áram amennyi csak kell, mindig van olyan élelmiszer, amit csak szeretne. Erős középosztály teljes kényelemben, és felső osztály még sokkal nagyobb jólétben, - valószínűleg nem lesz többé pár évtized múlva, és ehhez nem kell különösebb jóstehetség. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy ez fenntartható lesz akár nálunk is. A lehetséges kiutak ebből a zsákutcából már többé-kevésbé látszanak, a nagy kérdés csak az, hogy milyen úton jutunk el oda: különféle indulatok közt csapongva, ahol mindenki harcol mindenkivel, vagy esetleg belátás és összefoglalás útján.

A nagyapa a Don-kanyarban harcolt, de soha nem mondott az ott történtekről semmit. Hallgatag ember volt egyébként is, a háborúban valószínűleg olyan sokkot élhetett át, ami még inkább bezárkózóvá tette. Az emlékérem viszont ma is megvan, amit a Kassára történt bevonulásért kapott. A magyar szabadságért harcolt ő is, az elszakított országrészben élő magyarokért és egy olyan országért, amely létében fenyegetve érezte magát a trianoni határok közé kényszerítve.

A fia 1956-ban egyetemista volt és részt vett az egyik helyi önkormányzat megszervezésében. A Kádár-rendszer megbélyegezte az ’56-os múltja miatt, de íratlan szabály volt, hogy „spongyát rá”, ha nem beszél róla soha senkinek. Sajnos nem érte meg azt a fajta történelmi fordulatot, hogy ami valaha rossz pontnak számított, arra később mégis büszke lehessen.

Az ő fia részt vett a rendszerváltásban, neki elődjeinél talán egy fokkal jobbak voltak a megérzései. Látta és érezte a szocialista/kommunista rendszer felbomlásának jeleit, nagyon fiatalon részt is vett aktívan a demokráciát követelő tömegmozgalmakban. A rendszerváltás másnapján viszont már azt érezte, hogy ami történt az legfeljebb félsiker, vagy inkább az eredeti célokhoz viszonyítva mindenképpen kudarc. A rendszerváltók mai szemmel nézve kissé naiv értelmiségiek voltak, akik főként a praktikusan használható gazdasági ismereteknek voltak híján, de hát utólag könnyű okosnak lenni.

A tanulságokat mégsem sikerült időben levonni, ezért nem meglepő, hogy bő másfél évtizeddel a rendszerváltozás után megint sokan vonultak az utcára tiltakozásul a magyar érdekeket gyengén képviselő kormány ellen, amely nem tett semmit a különféle sumákságokkal szemben, és hagyta azt is, hogy az ország átjáró házzá váljon a spekulatív tőke számára. (Felvetődhet bennünk egy olyanfajta következtetés is, hogy a szabadságért való küzdelem erre mifelénk pár évtizedenként szinte törvényszerűen felmerül az emberekben, az újabb és újabb fajta zsarnokságokkal szemben. Mindig vannak olyan nagy csoportok, akiknek az alapvető, emberi méltóságát érintő szabadságigénye csorbát szenved.)

Sokan voltak olyanok országban az elmúlt bő száz évben, akik azt hitték vagy megpróbálták hinni, hogy a magyar szabadságért harcolnak, vagy esetleg a nép jólétéért és felemelkedéséért, és tették mindezt nagyon sokféle mozgalom nevében. Egytől-egyig csalódniuk kellett, a naivitásukat könyörtelenül kihasználták mások. Azt jegyezzük meg azért, hogy a nagy eszmék máshol sem váltak be egyébként.

A fanatizált „kisember” ezzel szemben nagynak érezheti magát mint a történelmi folyamatok aktív részese, - még akkor is, ha csak a tribünről bekiabálva drukkol, - ami mintha önmagában is értelmet adna az életének. Utólag visszatekintve viszont amit láthat az nem több, mint jó esetben is csak különféle politikai erők eszközévé vált, rosszabb esetben pedig nem is történt más mint hogy bedőlt a manipulatív demagógiának.

Valószínűleg a mostani rendszer sem lehet nagyon tökéletes, ha a nagy költő és szabadságharcos Petőfi születésének kétszáz éves jubileumáról nem emlékezett meg látványos módon: Talán azért ez a hallgatás, mert egy orosz pika vetett véget az életének, ami a jelen helyzetben talán nem túl szerencsés aktuálpolitikai asszociációkat is ébreszthet?

Nyilván nem akarják az egyszerűbb felfogású embereket összezavarni, a megemlékezés egyébként ellentétbe is kerülhet azzal érzéssel, hogy az „igazi szabadság” csak keletről érkezhet, hiszen gondoljunk csak bele: Ki lehet szabadabb azoknál az őseinknél, akik a pusztában vágtázó nomádok voltak? Rejtett módon a magyar emberek nagy részének szabadságeszménye egy olyan ideálkép, aminek lényege, hogy őseink még természetes életet éltek és nem korlátozták őket mindenféle művi, mesterkélt civilizációs ártalmak. Ez is lehet az egyik oka annak (a sok közül), hogy a „nyugattal” vívott szabadságharcainknak van jóval nagyobb hagyománya, a „nyugatnak” többnyire rosszabb is a híre, mint amit megérdemel, a „keleti népek” bűneit viszont nem nagyon emlegetjük. A szív és az ész mintha elválna ezen a ponton.

Igaz viszont az is, hogy évszázadokon keresztül a németek illetve az osztrákok ültek a nyakunkon, és bár jogos lehet az a nézőpont, hogy természetes szövetségeseink is voltak gazdasági és politikai síkon egyaránt, de mégiscsak ők osztották a lapokat és mi voltunk a szenvedő fél. A huszadik század legnagyobb része ezzel szemben egy kelet-európai nagyhatalom elleni harcról szólt, és habár a mának szóló politikai üzenete ennek a ténynek önmagában véve nincs ugyan és nem is kell, hogy legyen, de mégis sokan legszívesebben kiradíroznák ezt az egész korszakot, mintha alapvetően szégyenteljes lenne ránk nézve. Valójában elég kevés szégyenkezni valónk volt a 20.századi történelmünkben, főleg ha megnézzük, hogy más nemzetek mit takargatnak még önmaguk elől is.

Az egész helyzet nagyon zavarosnak tűnhet, viszont a magyar szabadságért küzdő három generáció történetéből annyi mindenesetre lejön, hogy a történelem frontvonalába kerülés nem garantál nagy sikerélményt. A sikertörténetek nem is erről szólnak, szólhatnak ellenben az alkalmazkodás ügyes módjairól, valódi bajtársi közösségről, egymást segítő összefogásokról, vagy éppen kultúrát teremtő kis körökről. Nagy szabadságeszmények helyett „a szabadság kis körei” voltak sokkal inkább megvalósíthatók.

Politikai elemzőből politikus vagy fordítva, televíziós műsorvezetőből film producere, énekesekből politikai véleményvezér, újságírókból véleményvezér, kutatóból politikus stb., az ilyen „átalakulások” eredményei mondjuk ki nyíltan, igen ritkán sikeresek, sőt a legtöbb esetben igencsak kínosak. Komolyan gondoljuk, hogy ha valaki például kitűnő birkózó, az lehet mondjuk vívásban is hasonlóan eredményes? Ilyen sportkarriereket szinte sosem látunk, nem véletlenül. Olyasmi inkább előfordul, hogy egy közepes-gyenge kutatóból válik később kiváló kutatás szervező, vagy egy gyengécske politikusból lesz jó elemző, az viszont igen ritka, hogy olyan területeken egyformán lehet eredményes bárki is, amelyek teljesen eltérő készségeket és tudást igényelnek.

Közhelyesen mondva „Van aki csinálja, van aki kutatja és van aki tanítja”, egyformán jól azért nem lehet a három területet működtetni, mert más szemléletet igényel. És nem csupán szemléletet, hanem elmélyültséget és befektetett munkát. Ha valaki belerakja azt a több ezer órát az adott terület fejlesztésébe és tehetsége is van hozzá, akkor némi szerencsével lehet sikeres is. Igen ám, de egy másik területen megint több ezer órát kellene invesztálni, hogy eljusson hasonló szintre, közben kidobva annak a szemléletnek egy jó részét, ami a másik területen működött. Zsenik időnként képesek erre, de zseni tízezer emberből legfeljebb egy ha akad, és ő is inkább lesz egy adott terület nagymestere, mint két vagy három terület közepes mestere. Hogy komolyan bedőlünk annak, hogy ezek az átruccanások működhetnek az amiatt lehetséges, hogy van, ami annyira könnyűnek látszik, hogy „mindenki ért hozzá”, ilyen például a politika, a gazdaság, esetleg a gyereknevelés és oktatás, vagy egyesek szerint jó filmek készítéséhez sem kell túl nagy tudás.

Jó politikusok léteznek ugyan, de nem nagyon tudjuk megmondani, hogy mitől jó egy adott politikus. (Össze tudnánk szedni persze ezeket a dolgokat, ha nagyon akarnánk.) A jó tanár is állítólag olyan, hogy nem tudjuk megmondani előre a tulajdonságait, de mégis fel lehet ismerni, tehát a vélemények nem nagyon térnek el egymástól az adott esetekben, akár a tanulókat kérdezzük meg, akár a szülőket. Mérni viszont nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges. (A jó tanári teljesítmény indikátora lehet például, hogy sok energiát fektet a munkájába, vagy nagyon rutinos, esetleg néhány tanulója kiemelkedően teljesít, de ilyen megközelítésekkel sem tudjuk a tanár munkáját minden esetben megbízhatóan minősíteni.)

A politikusok tájékozatlansága és hozzá nem értése például feltűnő a történelmet érintő nyilatkozataikban. Például hogy mi a fasiszta vagy kommunista, vagy pontosabban az ezekre emlékeztető jegyeket hordozó társadalmi rendszer, esetleg politikai irányzat, azt történészek képesek leginkább megmondani, méghozzá úgy, ha a kérdést előzetesen meg is vitatják egymás között. Politikus nem képes erre, a történész számára pedig kényes terület lehet, hiszen állami alkalmazottként a politikusoktól függnek. A politikusok pedig hajlamosak teljes mértékben elrugaszkodni a történelmi tényektől, hogy nagyobb hatást tudjanak kelteni a hallgatóságukban, de ezzel a történészek és a történelemtanárok munkáját értékelik le.

A gazdasági kérdésekhez is nagyon értünk, ez egyébként tesztelhető is valamennyire, mert a saját pénzbeosztásunk és gazdálkodásunk, befektetéseink a gyakorlatban is visszaigazolhatják a „szakértelmünk” mértékét. Ilyen szempontból nézve a legtöbben az alap szinten már megbuknánk. Ennek ellenére mégis pontosan tudjuk, hogy kik az okozói a gazdasági problémáinknak. Az egyik ilyen városi legenda, hogy a magas élelmiszer árakért a nyerészkedő kereskedőket tesszük felelőssé. Ezt egyébként lehet azzal is „csekkolni”, ha közvetlenül a termelőtől vásárolunk, vagy legalább megkérdezzük őket a költségeikről. Szerény gazdasági ismeretekkel is legalább az alábbi árnövelő tényező azonosíthatók be: 1.Évszázados aszály, ami 30%-kal csökkentette a mezőgazdasági GDP-t, 2.Világszintű energiaár növekedés, 3.Háború és ezt övező spekuláció, 4.A háborútól való félelem, ami tartós élelmiszerek felhalmozására késztetett sokakat 5.Ársapkák pár élelmiszernél, a keletkező veszteséget a többi termék árába építették be, 6.Szektoriális különadók 7.A béremelések az adott cégeknél, 8.A mezőgazdasági termelők és az élelmiszeripari cégek nem nagyon tudtak költséget csökkenteni, vagy nem is nagyon akartak, inkább árat emeltek. Egyéb árfelhajtó hatások is lehettek, a kérdés leginkább az, hogy melyik tényező mekkora szerepet játszott.

Mostanában viszont már lecsökkent a vásárlóerő, nem nagyon tudjuk már megfizetni az emelkedő árakat, ami az irányba hat (feltéve, hogy ha az árnövelő tényezők hatása mind kifut), hogy az élelmiszerárak ne nagyon nőjenek tovább, esetleg még kis mértékben csökkenhetnek is.

Van persze más lehetőség is a kiskereskedelmi árcsökkentésre, ilyen lehetőség például az, ha a szolgáltatás színvonala csökken: Kisebb választék, részben üresen maradó polcok, hosszabban kígyózó sorok, kevesebb friss áru. Jelenleg ugyan nem ilyen irányban haladunk, de elképzelhető ez is a közeljövőben.

Mindebben igen fontos, hogy csak a középosztály nézőpontjából tudom a kérdést megvizsgálni, mert a felső osztályt mindez nem biztos, hogy olyan nagyon érdekli, az ár számukra lehet, hogy sokad rangú, nekik más szempontok fontosabbak. A másik véglet a legszegényebbek esetében pedig a határok ott húzódnak, hogy jól tudnak-e lakni minden nap, vagy pedig gyakran éhezniük kell. Igazából nem tudom pontosan, mert nem tudhatom, hogy a hozzám képest nagyon más színvonalon élők mindezt hogyan élik meg.

Őszintén szólva engem kimondottan zavar a sok „hozzáértő” ember, az még rendben van, hogy van véleményük valamiről, amihez egyáltalán nem értenek, inkább az a baj, hogy másokkal is meg akarják ezt osztani, méghozzá mindenáron és eléggé agresszív stílusban. Sok olyan terület van, ahol még a szakértők is óvatosan fogalmaznak, mert az ő hozzáértésük sem biztos, hogy elegendő. A szakértők bizonytalansága esetleg felbátoríthat egyeseket arra, hogy „megmondják a tutit”.

Kína napjaink gazdasági, politikai és katonai szuperhatalmának számít, egyre inkább megközelítik az USA-t és pár évtizeden belül meg is előzhetik őket bármelyik területen. A kulturális teljesítményei viszont ahogy én látom, messze-messze elmaradnak ettől a szinttől. A mai Kína főleg azt tekintetbe véve, hogy a világ egyik legnépesebb országáról van szó, kulturális téren nem sok mindent tud felmutatni.

A kínai high-tech technológia most kezdi beérni az élmezőnyt, a matematikusaik pedig annyira jók, hogy a diák olimpiákat nagy fölénnyel nyerik, az USA csak azért tud második lenni, mert a csapatában honosított kínaiak vannak. Az ősi kínai kulturális hagyományokat szintén jól ismerjük, ezen kívül még a gasztronómiájuk is világhírű. A sport terén megint nagyhatalomnak számítanak, de a modern kultúra nem a sportot, hanem elsősorban a filmet, zenét, építészetet, irodalmat, az ezeken a területeken létrehozott műalkotásokat jelenti. Érdemes mindig hosszabb időszakokat, sok évtizedet áttekinteni, és így összehasonlítani más országokkal: ez alapján úgy tűnik, hogy Kína modern kori kulturális teljesítményei eléggé szerények.

A kínai filmek közismerten a „karatézós” filmek, bár az ő esetükben valószínűleg inkább a kung-fu megnevezést kellene használni. Bruce Lee azonban az USA-ban élő kínai volt, Jackie Chan pedig Hong-Kongban született, egyikük sem Kínában élt és ezek a filmek inkább amerikai-hongkongiak voltak, semmint kínaiak. Az utóbbi évtizedben azonban ez a filmes vonal is eltűnőben, és azt hiszem mindennél többet mond az, hogy amikor a kínai születésű Chloé Zhao rendezői Oscar díjat kapott (USA-ban készült filmjéért), ezt a hírt Kínában kicenzúrázták.

Építészet terén sem jobb a helyzet, habár vannak híres modern kínai épületek, ezeket azonban nem kínaiak tervezték. Kínai írók és komoly zenét művelők között vannak bár világhírűek, de egyikük sem Kínában él, általában már a tanulmányaikat sem ott folytatták. Igazából nem nagyon lehet tudni, hogy mi történik Kínában a kultúra területén, és érdemes lesz ezt a kérdést egy kicsit még fejtegetni.

Ha ázsiai filmről van szó, akkor itt van például Japán, az ő kultúrájukat már a múlt század második felében megismerhettük a világhírű filmjeiken keresztül. Az ázsiai filmajánlóban ma is szerepelnek Japán filmek, de erősen jön fel Dél-Korea is, Oscar-díjakat is kaptak az utóbbi években és a popzenébe is be tudtak törni. Az indiai filmgyártásnak különösen nagy hagyományai vannak, bár ők sokkal inkább a mennyiségre mennek mint a minőségre, mégis vannak élvezhető és jelentős Oscar-díjas filmjeik is. A brazil, mexikói és török szappanoperákról pedig mindenki hallott, ezek igen „exportképesnek bizonyult” kulturális termékek, kevésbé kifinomult fogyasztói igények kielégítésére. Rajtuk kívül is bejelentkeztek a világ filmművészetébe egyéb feltörekvők, még Irán is, ahol a filmek nézését a vallás egy időben még tiltotta is, Kína viszont nincs sehol.

Oroszország mindig tud kiemelkedőt alkotni a filmművészet és irodalom területén, a komolyzenében művészeik világhírűek. Ezen kívül vannak bőven újszerű, modern épületeik, és bár ezek egy része külföldi, például francia tervezőkhöz kötődik, számos új épületet viszont már orosz tervezőirodák alkottak meg.

A kis országokról pedig még nem is volt szó, mint például dánokról, norvégokról vagy éppen rólunk magyarokról. Az irodalom és filmművészet terén voltak bőven nekünk is Európában vagy akár Európán kívül is igen nagy sikert aratott alkotásaink az utóbbi időben. Érdekes az is, hogy bár a könnyűzenénk nem különösebben érdekes másoknak, a komoly zenénk viszont világszínvonalú. (Érdekes módon egyes nagyobb európai országok kulturálisan mintha egy kissé hullámvölgyben lennének, de ez most túl nagy kitérőt jelentene.)

Mi lehet az oka annak, hogy Kínának kulturális téren alig vannak más országok számára értékelhető alkotásai, a hihetetlen gazdasági fejlődés és növekvő politikai befolyás, erősödő katonai képességek ellenére hogyan lehet, hogy egy szuperhatalom kulturálisan törpe maradt?

Az egyik lehetséges ok, hogy a kínai kultúra mindig is nagyon belterjes volt. Elzárták magukat a világ többi részétől, találmányaik se nagyon tudtak elterjedni és nem is nagyon érdekelte őket a világ többi részének életmódja vagy ízlése.

Másik faja ok lehet, hogy a kulturális fellendülés késéssel fogja követni a gazdasági fejlődést. Amilyen hatása van most az amerikai kultúrának a közízlésre, talán hasonló mértékű lesz a kínai pár évtized múlva. A kínai „karatés” filmek lehettek a növekvő kulturális hatás előhírnökei, habár ez a folyamat az utóbbi időben mintha elakadt volna.

A harmadik lehetőség, hogy a kulturális elszigetelődés nagyon is tudatosan a jelenlegi kínai vezetés politikája. Megjegyzem, hogy mióta Putyin keményvonalassá vált, az orosz kultúra is inkább befelé forduló irányokat mutatott, például nem támogatták a nemzeti vonalnak nem megfelelő filmek készítését. Kína még inkább egy „fekete doboz” ilyen szempontból, valószínűleg nem nagyon támogatják az utóbbi időben az egyéni vállalkozó szellemet és a művészi önkifejezést sem, ezt mutatja az is, hogy minden sikeres kínai művész emigránsnak mondható, nem is nagyon járnak haza. A bekeményedő diktatúra lehet valószínűleg a fő oka annak, hogy a kínai kulturális teljesítményeket az utóbbi időben nem nagyon jegyzik sehol.

A szélsőjobboldali, vagy másként mondva nagyon konzervatív felfogású ember számára csupán azok a dolgok léteznek, amelyek részét képezik a sok évszázados hagyománynak. A többi, a felvilágosodás óta létező dolog számukra csak porhintés, ármány és cselszövés. Nézzük sorban:

Önkormányzatiság, autonómia:

Maximum a hűbéri rendszert tudják elképzelni, a személyes függőségek rendszerét. Ezzel szemben semmiféle törvényes keretek által behatárolt önkormányzatiság, sem autonóm csoportok működése nem illeszkedik a katonás felfogásukhoz.

Demokrácia

Európa országainak nagy részéről nem mondható el, hogy a demokráciának sok száz éves hagyományai lennének, a vezérelvű felfogásnak annál inkább. Mivel viszont manapság a nyílt diktatúra szalonképtelen, ergó a legalapvetőbb demokratikus játékszabályokat be kell tartani, viszont a hangsúly itt a játékon van és nem a szabályokon, a játszadozás pedig nem igazán komoly. A vezérelvűség ezzel szemben tiszta és világos helyzet, azt kell tenni mindig, amit a vezér mond, amit a vezérkar dönt. Elvileg a demokráciára is elmondható ez, amiben mégis más a vezérelvűségnél az a visszajelzések igénye, nyilvános viták során születő döntések és kompromisszumok keresése.

Win-win szituációk

A demokrácia arra a feltételezésre épül, hogy nem véges összegű játékokról van szó, ahol az egyik fél csak a másik fél rovására lehet gazdagabb. A legősibb ösztöneink, indulataink ezzel szemben farkastörvények, ahol az agresszió a legfontosabb eszköz. Az együttműködés keresése, a bizalom az idegenekkel, a „falkán kívüliekkel” szemben már olyasmi, ami sokkal inkább a modern társadalmak jellemzője.

A piac láthatatlan keze

Különféle gazdasági törvényszerűségek létezése nem mindenki számára eléggé hihető, sokan azt gondolják, hogy a „láthatatlan kéz” gonosz emberekhez tartozik, akik összeesküdtek annak érdekében, hogy kényük-kedvük szerint manipulálják a társadalmat, főként a politikusokat. Van persze néha ebben is valami, a lobbi csoportok szerepe nem elhanyagolható, sőt ki is mutatható, mégis az a helyzet, hogy a kereslet-kínálat törvénye már önmagában is a legtöbb esetben sokkal hihetőbb magyarázatokat kínál, mint különféle ellentmondásos és zavaros összeesküvés elméletek.

Értelmiségi, főként humán értelmiségi

Megint gyanús kategória, hiszen a hagyományban nem létezett a tankötelezettség, ezen kívül a papok latinul miséztek. Ahol Gutenberg először kezdett könyveket nyomtatni, ráadásul a lutheránusok azt hirdették, hogy az emberek maguk olvassák a Bibliát – ahol mindennek sok évszázados hagyományai is vannak, azokban az országokban a közfelfogás is más, mint Európa nagy részén, vagy épp  a muzulmán világban, ahol a könyvkiadás sokáig tiltott volt.

USA

Egy gyanús államalakulat, ami szabadkőműves összeesküvés gyümölcse, - még az amerikaiak között is alighanem sokan vannak, akik ezt a fajta nézetet osztják. Hiszen saját törvényekkel rendelkező államok alkotnak egyetlen államot, nem beszélve arról, hogy királyságnak náluk semmiféle hagyománya nem volt, - ez valójában nem létezhet, csak valami gonosz dolog lehet. Szélsőjobboldali ember sosem mond az USA-ról semmi jót, nem véletlenül, gyakorlatilag az ördög figurájával azonosítja. Ellenben a nagy, jóságos, romlatlan és természetes Oroszország számukra az igazi példakép.

Európai Unió

Ez megint értelmezhetetlen a számára, illetve csak egy módon értelmezhető, egy láthatatlan birodalomként, hiszen birodalmak a történelemben mindig is voltak. A Monarchia idejében az önállóságunk nagyobb volt – szerintük legalábbis, a történelmi tények sosem zavarták őket, az „alternatív tények” fogalmát vezették be erre, ami onnan jön, hogy a mítoszokra fogékonyabbak, mint a szárazan racionális tényekre. Az EU-ban gonosz bürokraták, akiket még gonoszabb lobbik rángatnak, ők kényszerítik az akaratukat a szegény szabadságszerető népekre. A világ leírásához a fekete és fehér szín tökéletesen elegendő. Popper Péternek volt egy érdekes bon-motja, miszerint léteznek szabadságszerető népek és léteznek igazán szabadok. (Ha szeretek valamit az nem jelenti azt, hogy meg is valósítom, ha szeretünk valamit az jelentheti azt is, hogy vágyakozunk utána, de elég könnyen feladjuk.)

Tolerancia

Az emberek sokféleségének elfogadása, tehát nincs szükség arra, hogy mindenki egy ütemre masírozzon és ugyanazt mondja, hanem megpróbálunk alkalmazkodni mások egyéni stílusához. Egy katonás szervezetben ez nem működik, és a hagyományos közösségekben elég sok katonás vonás volt, a mainál zordabb, jóval nehezebb életkörülmények nem nagyon tették lehetővé az „önmegvalósítást” vagy az „egyénieskedést”, az ilyen álmokat az elvárás szerint fel kellett áldozni a közösség érdekében.

Emberi jogok

Nagyon konzervatív szemléletben kötelességek vannak, a jogokat ki kell érdemelni jó magaviselettel, tehát nincsenek olyan alapjogok, amik minden embert megilletnek. A felvilágosodás mozgalma óta az az elképzelés terjedt el, hogy az emberi létezés, vagy inkább az emberhez méltó élet önmagában is jelent bizonyos alapfeltételeket, amiket mindenki számára elérhetővé kell tenni. Igaz, hogy ennek határait az egyes társadalmak nem pontosan ugyanazon a pontokon fogják kijelölni, ez mindig vita tárgyát képezheti. (Ami persze katonás szervezetben nem létezhet.)

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség

Ezekre a jelszavakra született válaszul az Isten, Haza, Család „szentháromsága”. (Nem áll szándékomban szentségtörő lenni és bármilyen módon elemezni ezen szavak tartalmát.) A konzervatív ember vagy egyáltalán nem érti, vagy pedig álságosnak tartja vagy a felvilágosodás eszméit, és abban legalábbis igaza van, hogy az ezeket vallók is csak a felületes jelentéseket ismerik. Mindkét világnézetnek megvan a maga helye és szerepe, és itt visszajutunk a toleranciához, tehát a „felvilágosodott” ember szerint a szélsőjobbos szemléletmód (nem pedig ideológia) parlamenti képviselete is feltétlenül kívánatos, hiszen része az emberi felfogások palettájának.

Tudományos szemlélet

Ez megint olyan, ami nem része a hagyománynak, az elvont gondolkodás évszázadokon keresztül csak egy szűk elit kiváltsága volt. A tudomány egy szektás, gyanús molyolás és manipuláció – ezt nem direkt mondják, hanem ez jön le abból, amiket mondani szoktak. Nem ismerik a tudomány működését, és ha valaki valamit nem ismer, az a szemében gyanússág válhat.

Vírustagadás, oltásellenesség, Amerika ellenesség, oroszpártiság, EU ellenesség, intolerancia – ily módon minden megfér a szélsőségesen konzervatív eszméket vallók körében. Igazából nincsenek a tudatában annak, hogy a fent tárgyalt fogalmaknak számukra nincs is valódi realitása. Habár nem szeretik a modernitást, mégis részei a modern társadalomnak ők is, méghozzá két okból. Az egyik, hogy sok általuk vallott érték a mai társadalmakban is fontos, másrészt ők lehetnek elvileg a B-terv (vagy C, D stb. terv) arra az esetre, ha a modern civilizáció alapjai nagyon megrogynának.

Ezen kívül amiatt sem tanácsos elítélni semmilyen felfogást, mert az ember nézetei is változhatnak korának előrehaladtával, és erős hatással van rá a társadalmi közeg is, ahol idejének jelentős részét tölti.

A tudomány szerint az univerzum gyorsuló ütemben tágul valamilyen rejtélyes „sötét energia” hatására, ami hasonlatként szolgál ahhoz a mindennapi tapasztalatunkhoz, hogy az emberek egyre inkább eltávolodnak egymástól, bár ez utóbbi miatt leginkább csak saját szellemi sötétségünket okolhatjuk.

Volt egy időszak a múlt század végén, amikor a különböző országok politikai folyamatai nagyjából egy irányba mutattak, de ennek már egy jó ideje vége szakadt. Az ezredforduló óta egyre inkább távolodnak egymástól az emberek politikai nézetei és általánosságban vett életfelfogásuk, ez sokfelé jellemzőnek mondható és Magyarország sem kivétel ebben. Az is feltűnő jelenség, hogy egyre kevesebb ember lakik egyre nagyobb házakban. Míg régebben egy lakóházban több generáció is élt, egy szobán is sokan osztoztak, ma már szinte mindenkinek megvannak a saját külön igényei, a személyes térigényünk nagyon megnőtt. A politika világa pedig jól láthatóan erodálja a baráti, rokoni és családi kapcsolatokat is.

A világ nem kétpólusú, hanem sokpólusú lett, a világpolitikában is a régóta létező kelet-nyugat szembenállás mellett ott van még az egyikbe sem sorolható iszlám kultúrájú országok köre, de például India, Törökország és az új szuperhatalom Kína is lavírozó politikát folytat. A hagyományos értelemben vett baloldalhoz sorolható nézetek között is nagy az ellentét, de a jobboldali „térfélen” sem szeretik egymást a mérsékeltek és radikálisok.

A véleménybuborékok eszméletlen nagyra nőttek, engem például zavar, amikor egy hírműsor három mondatában három hazugság van, ezek bárkinek feltűnhetnek, aki egy kicsit is tájékozott és elfogulatlan. Igaz viszont, hogy lehetnek az én „véleménybuborékomból” származó hírek, amik viszont engem fognak ugyanígy átverni.

Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor háromféle életmód fog egymástól élesen elválni, és ezt a folyamatot a klímaváltozás még jobban felerősítheti. Lesznek a technológiai forradalom nyertesei, aránylag szűk réteg, amelyik védett high-tech épületekben, magas életszínvonalon fog élni, viszont ökológiai sivatagokban. Lesznek „buckalakó-guberálók”, akik mély szegénységben élve napról-napra vegetálnak csak. Ezen kívül lesznek még diktátorok uralma alatt élő uniformizált társadalmak, az emberek lódenkabáthoz, Mao-egyenruhához vagy iskolaköpenyhez hasonlító egyen öltözetekben járnak majd és a központi ideológiát fújják.

Manapság már csak a különféle szélsőséges vélemények divatosak, ezek nagy része egyértelműen életellenes, vagy azért mert olyan fokú rendet szeretne látni, ami csak a temetőkben van, vagy pedig a szélsőséges individualizmus következtében elgépiesedett társadalom irányába mutat.

Az orosz-ukrán háború is ennek a szétszakadási folyamatnak az egyik kísérőjelensége. Békét szeretne a felek között majdnem mindenki, békét ugyan, de nem bármilyen áron. Belaruszban is béke van, hiszen az ellenzéket elüldözték az országból, de Észak-Koreában sincsenek lázongások. A háború mindenesetre nem focimeccs, ahol bárkinek szurkolhatunk nyugodtan hátradőlve, itt mindenki veszít, emberek halnak meg és szenvednek a pusztítástól nap mint nap. A veszély mindig fennáll, hogy a háború továbbterjed, eszkalálódik más országok felé, egyre pusztítóbb fegyverek bevetésével. Némi reményre ad okot, hogy ahogy a harcoló felek egyre inkább kimerülnek, ezzel párhuzamosan egyre erősebb lehet a békekötési szándék.

A folyamatok ugyan borzasztó pesszimista irányba mutatnak, de nem eleve elrendeltek, legalábbis vannak eszközök a kezünkben, amikkel mikroszinten is tudunk ellenük tenni. Ezen a ponton tehát érdemes venni egy nagy levegőt és gyakorlatias szemmel feltenni a kérdést:

Mi állíthatja meg a szétszakadási folyamatokat?

A társadalmakat az emberek közötti bizalom tartja össze. A pénz értékét is az abban való bizalom határozza meg, hogy holnap nem fog sokkal kevesebbet érni a mainál, ellenkező esetben nőni fog az infláció. A család ugyan a társadalom alapegysége, de ahol az emberek csak a családtagokban bíznak, ott az együttműködés törvényszerűen alacsonyabb szintű lesz és a kölcsönös gyanakvás konzerválhatja az elmaradottságot. Érdekes módon a gyenge kapcsolatok hálózata sokkal inkább összetartja a társadalmakat, mint az erősebbek. (Lehetnek persze negatív összetartó erők is egy közösségben, amik mások gyűlöletéről szólnak, de ez hosszabb távon rossz vért szül.)

Praktikusan erősítheti a társadalmat, ha az alapfokú oktatásban a gyerekek hasonló ismeretanyagot kapnak és hasonló élményeket élnek meg (rendezvényeken, kirándulásokon, sporteseményeken stb.), ily módon van egy erős közös platform.

A kultúra közvetítő ereje is fontos, azok a kulturális értékeink, amiket mindenki elfogad, legyen az akár népzene, akár hagyományaink ápolása, akár klasszikus írók művei Gárdonyi Gézától Lev Tolsztojjal bezárólag.

Fiatalabb korban valószínűleg kisebb még a távolság az emberek között, ahogy öregszünk úgy kezd a látásmódunk beszűkülni, tisztelet a kevés kivételnek. Tehát mindenféle képzés, felnőttkori oktatás és művelődés javíthat ezen. Itt fontosak lehetnek az élő, közvetlen kapcsolatok, hiszen a digitális világ nem eléggé személyes és túl hideg.

A munkahelyek is olyan közegek, ahol különféle felfogású emberek vannak „kényszerítve” arra, hogy együtt dolgozzanak, ideális esetben az a cél, hogy a munka menjen közös célok érdekében és ne egymás életét keserítsék meg. A vezetőség szerepe mindig meghatározó, de konfliktuskezelésünk módja és fejlesztése is fontos lehet. Sokszor a legnagyobb gondot a kommunikáció nem léte vagy hibás volta okozza.

Olyan emberek, akik többféle közegben is otthonosak, például falun és nagyvárosban is élnek időnként, sokféle emberrel beszélgetnek, fizikai és szellemi munkát egyaránt végeznek. De például a természetjárás is segíthet kitisztítani a fejünket a negatív gondolatoktól.

Lehet még nagyon sok minden, ami erősíti azt, ami minket összeköt mindazzal szemben ami elválaszt, én magam sem tudom még mi minden, én is kíváncsi lennék rá. (A filozófia és a tudomány egyik alapkérdése is az, hogyan lehetséges az, hogy a világunk egyáltalán létezik, a különféle dolgok is inkább hajlamosak létezni mint nem lenni.)

Alapvetően minden, ami az egoizmust erősíti és a durva ösztönökre hat mind elválasztó hatású, ezzel szemben a pozitív érzelmek hangsúlyozása, az empátia és alázatosság sokkal inkább erősíti a kapcsolatokat.

Ezt az állításomat be is fogom bizonyítani, közérthető módon. Hogy ki „őrült”, az a józan észhez képest határozható meg: arra az illetőre mondjuk, aki hosszabb vagy rövidebb időtartamra elvesztette a józan eszét, és egyfajta módosult tudatállapotban fanatizálódva gyárt magyarázatokat. Az őrültség nem teljesen „abnormális” jelenség, gyakorlatilag bárki hajlamos arra, hogy a számára kellemetlen helyzetekre például dühkitöréssel reagáljon, ezzel nincs is semmi gond addig, amíg a célja érzelmek kinyilvánítása, nem pedig az, hogy a nyilvánosság adta lehetőségekkel visszaélve követőket szerezzen magának. Másrészről viszont lehet valaki akár akadémiai doktor, még ez sem jelent mindig garanciát arra, hogy a későbbiekben is a józan mértéktartás és a racionalitás útján marad.

Épp azért hozom fel ezt a témát, mert az internet is tele van magasan képzett „őrültekkel,” akik a tudományos cselekvés helyett az „igét hirdetik”, saját meggyőződésüket propagálják meglehetősen indulatos módon. Ráadásul nem a szakmát akarják meggyőzni, hanem gerinctelen módon azokat a laikusokat, akik nem értenek mélyen az adott témához, viszont szívük mélyén vágynak olyan egyszerű megoldásokra, amelyek némi „megváltást” kínálnak nekik a sorsuk nehézségeire. Nem meglepő tehát, hogy oly sokan nézik és hallgatják a sarlatánokat.

Hogyan lehet belátni, hogy amit ezek az emberek művelnek, az nem tudomány? Ez a szavunk, hogy „tudomány” egy tágabb jelentéssel is bír, mivel régebben úgy is használtuk, hogy „Vajon milyen tudománya van ennek a személynek”? Amit ma már úgy mondunk, hogy az illető mihez ért, miben jártas, milyen területeken tett szert tudásra.

A tudomány sokféle lehet, nem csak azt a globalizált, elméleti összefüggésekre építő, analitikus tudományt takarja, amit általában értünk alatta. Létezik többek között leíró tudomány is, a botanika vagy a rovartan jelentős része is ilyen, például annak ismerete, hogy milyen állat vagy növényfajok fordulnak elő egy adott területen, ami szintén fontos, még ha az ilyen „ismereteket gyűjtögető” kutatók többnyire nem közismertek és háttérben maradnak.

Van még tágabb értelemben vett tudományosságnak egy harmadik fajta jelentése is, olyan ismereteket takar, amik egy adott feladat végrehajtásához kellenek. Például ha valaki asztalos, akár hobbi szinten akár pénzkeresetként, de rendszeresen készít bútorokat, neki is van másoktól tanult és saját tapasztalatokon alapuló „asztalos tudománya.” Például különféle faanyagokkal tud dolgozni, ismeri ezek tulajdonságait, a megfelelő eszközöket választja ki az adott feladathoz, ismeri a ragasztók, lakkok és festékek száradási jellemzőit, a különféle körülmények hatását stb. Ez ugyan nagyon gyakorlatias dolog, de mégiscsak egyfajta tudomány. A kérdés felmerül, hogy lehet-e dühösen asztalos munkát végezni, segít-e ez valamit is abban, hogy például a lakk hamarabb felszáradjon, vagy pedig az illető mégis jobban teszi, ha hideg fejjel átgondolja a megoldási lehetőségeket? Ez a hétköznapi példa arról szól, hogy semmilyen tudományos tevékenységet nem lehet forró fejjel végezni, ez egyszerűen nem fér bele. Az indulatok csőlátást szülnek és a végén olyasmi jön létre, amit a szakma úgyse fogad el, mert nem tudományos annak ellenére sem, hogy naiv és hiszékeny érdeklődőknek esetleg még előadható vagy eladható.

A legtöbb kutató tevékenysége megfigyelésekből áll, még ha nem is azt figyeli meg, mint az asztalos, hogyan szárad meg az enyv és a rögzítés vajon tartós lesz-e, hanem például azt, hogy a madarak éves vonulása egy tájegységben hogyan működik, és milyen tényezők befolyásolják. A kutatók nem székeket ácsolnak össze, hanem működő modelleket keresnek, amik szintén tartósak és szintén jól használhatóak. Az erős negatív érzelmeket a munka során félre kell tenni, nem is csupán a modellek megalkotása során, hanem annak megítélésekor, hogy mennyire jó az elméletem. Az indulatos ember ítélőképessége köztudottan nem megfelelő, emiatt, amikor valaki láthatóan az érzelmei hatásai alá kerül, annak az érvelését egy tollvonással áthúzza a szakma. Ami a folyamatban ilyenkor elvész ugyanis nem más, mint a tudomány egyik fő jellemzője, az objektivitás.

Vegyünk egy konkrét példát: a tudományos eredmények alapos elemzése alapján nincs bizonyíték arra, hogy a maszk használata segített-e a COVID fertőzéssel szemben. Ez az állítás műkedvelők számára azt is jelentheti, hogy a maszk használata biztosan fölösleges volt, holott nem azt mondja. Kérdés, hogy milyen adatok alapján ítélhető meg ez? A fő probléma valószínűleg az lehet, hogy az adatok minősége nem elég jó. Például nem tudtuk megfelelően különválasztani az egyéb védekezéstől (higiénia, távolságtartás stb.). Utólagos beszámolókból nyertük, nem pedig előzetesen felvett helyzetekből. Mikor és hol használtak, milyen maszkokat, ez is kérdés lehet. Mivel azt már tudjuk, hogy a maszkok megfelelő használata nagy mértékben csökkenti a mikrocseppekkel belélegzett kórokozók számát, az is lehet egy feltevés, hogy a megfertőződés esélye nem nagyon függött a belélegzett kórokozók számától. (Ez esetben tényleg nem nagyon segít a maszk.) Egy ilyen fajta feltevés már akár alátámasztható lehet, akár cáfolható más úton szerzett megfigyelésekkel, az igazán tudományos munka pont itt kezdődik, amikor más irányú összefüggéseket vonunk be a vizsgálatba.

A fenti példa arról szól, hogy mielőtt elkezdenénk fröcsögni és az igazunkat bizonygatni valamivel kapcsolatban, próbáljunk inkább a tudomány, azaz a józan ész talaján maradni. Ha valamilyen feltételezett hatást nem tudtunk bebizonyítani, akkor annak sokféle oka lehet. A megfelelő bizonyítékok hiánya nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés, kicsit olyan ez mint egy olyan bűntény, amiről sejthető, hogy ki követte el, de nem tudjuk rábizonyítani.

A társadalomtudományok területéről sokkal provokatívabb példákat lehet hozni. Például jelenthetnek meg cikkek és videók, amik nem állítanak valamit, mint inkább sugallnak. Az utóbbi időben divat például azt sugallni, hogy a muhi csatában vagy Mohácsnál tulajdonképpen mi győztünk. Persze nyilván nagyon sok minden volt az őseink javára írható ezekben az ütközetekben, de szerintem jobban járnánk, ha megfordítanánk egy kicsit a nézőpontot. A mongol és oszmán hódító seregek felszereltségét és alkalmazott harci taktikáit érdemes inkább megvizsgálni, mert ők voltak azok, akik egy időben majdnem minden csatában győzni tudtak, különböző ellenségekkel szemben. Emiatt sejthető, hogy valószínűleg az fog kijönni egy tárgyilagos elemzésből, hogy nem volt esélyünk egyik csatában sem. A társadalomtudomány egyébként egy kicsit kényes terület amiatt is, mert a kutatókat különféle színezetű politikai elvárások is befolyásolhatják.

A „pártos”, de a valós tényeket elfogadó társadalomtudományi elemzések azonban korántsem okoznak olyan nagy károkat, mint azok az okleveles demagógok, akik tudományosság örve alatt mérgezik a közvéleményt. Szerencsére van egy olyan adottságunk, hogy a mögöttes érzelmi attitűdöket nagyon jól „levesszük”, így a motivációikat követve (pl. feltűnési viszketegség, szakmai féltékenység, ingyen reklám igénye és hasonlók) egy perc alatt kiszűrhetőek a neten az őrültek. Persze nem elég ilyenkor egyszerűen csak a szívünkre hallgatni, inkább azt kövessük, amit a józan eszünk mond, és érdemes még egy kicsit utána is nézünk az illetők valós szakmai elfogadottságának.

Ősi gondolkodásunk képi alapú, emiatt a látott események sokkal inkább elementáris, direkt hatással lehetnek ránk kultúrától teljesen függetlenül, mint bármilyen írott szöveg, amit mindig sokféleképpen lehet értelmezni.

Minden idők egyik legsikeresebb filmje az 1998-ban forgatott Titanic volt, azon kevés filmalkotás közé tartozik, amit gyakorlatilag mindenki megnézett, az óriás gőzhajó katasztrófája pedig még ma is foglalkoztatja az embereket, és ez egyáltalán nem véletlen. Hogy lehetett volna elkerülni, mért történt meg? Talán meglehetett volna menteni az utasokat? Azért izgat oly sokakat ez a kissé giccsbe hajló holliwoodi hatásvadász mozi, mert túlmutat önmagán, azt érezzük, hogy nem csak egy óceánjáróról van szó a filmen, hanem talán az egész civilizációnk sorsáról.

A hajó tragédiája azért következett be, mert (1) tudták, hogy veszélyes jéghegyek vannak a közelben, de (2) teljes gőzzel haladtak előre, a veszélyt észlelve pedig (3) a kormánylapátok már nem tudták elfordítani a monstrumot, az ütközéstől (4) a kazánházban tűz ütött ki, az utasok (5) nem hitték, hogy a hajó elsüllyedhet, mikért már a tervezői sem, emiatt (6) nem volt elegendő mentőcsónak, végül (7) a pánik során a lehetőségeket nem használták ki teljesen, hogy többeket tudjanak megmenteni.

A múlt század végi film üzenete tulajdonképpen arról szól, hogy mi várhat ránk ebben az évszázadban, mi is lesz az, ami felé most valójában tartunk. Civilizációnk, amelyet jelenleg „kapitalizmusnak” neveznek, bár az utókor valószínűleg máshogy fogja hívni, mindenesetre őrült sebességgel rohan előre a GDP termelés frontján, rengeteg értelmetlen pazarlással, környezetpusztítással és túlnépesedést okozva az egész bolygón. A veszélyekre folyamatosan figyelmeztetnek minket, mégsem vesszük ezeket figyelembe, és amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy mi felé tartunk, akkor az egész rendszernek a tehetetlenségi ereje olyan nagy lesz, hogy korrekciókra már nem ad többé lehetőséget.

A különféle csapások eleinte csak a „gépházban levőket” sújtják, a járványok, éhínségek, hőhullámok, vízhiány és háborúk első tömeges áldozatai a fizikai létminimum közelében élő szegény rétegek lesznek, pontosabban már napjainkban is ők azok, főként a meleg égövi fejlődő országok falvaiban vagy nyomornegyedeiben élő emberekről van szó. A jómódú közép- és felső osztályok sokáig még abban a tudatban ringatják magukat, hogy minden rendben van, őket semmilyen veszély nem fenyegeti.

Nincsenek mentőcsónakok, nincsenek B tervek, bármiféle tartalék ötletek a tarsolyban arra az esetre, ha az életmódunk összeomlik. Civilizációk hanyatlása sokszor bekövetkezett már, és a szomszédos területen élők mindig átvették valahol a stafétabotot. A görögöktől a rómaiak, tőlük a frankok és germánok, a spanyolok hanyatlása után az angolok és hollandok, ezután az USA vitte a prímet sokáig, őket valszeg. majd a kínaiak és más kelet-ázsiai népek fogják követni. Egy globális méretű katasztrófa esetén azonban nem marad már senki, aki továbbvigye a lángot. (Új-Zéland kedvező klímáján esetleg még megmaradhat sok minden a mai világunkból, néhány millió szerencsés számára.)

Én magam ökológiai katasztrófát vizionálok, azonban a civilizációs összeomlás okai összetettek is lehetnek, mindenesetre sanszos, hogy pár évtized múlva a békében és jómódban eltöltött öregkor az emberek nagy többsége számára álom maradhat csupán. Nem a nyugdíjemelés mértéke lesz akkor a fő téma, ami őket foglalkoztatja, hanem a puszta túlélés. A film azért különösen tragikus, amiatt ütős, mert a romlatlan fiatalság lesz az áldozat, és pontosan ez történik mostanában is: a politikusok beáldozzák a fiatalok mai és jövőbeli lehetőségeit azért, hogy az agymosott és fanatizált idős szavazók megint megválasszák őket, keleten és nyugaton egyaránt ez megy.

A katasztrófához vezető út rendszerint több lépéses folyamat, amelyek mindegyikénél vannak még alternatívák, hogy megakadályozzuk, vagy legalább tompíthassuk a súlyosságát. Nem teszünk mégsem semmit, rohanunk a jéghegy felé.

Segítene nekem valaki azt a káoszt átlátni, hogy a bérek és fizetések mennyiben (nem) követték az inflációt? Jó lenne valami kis összefoglaló, hogyan állunk 2022 elejétől számítva, amikor az áremelkedés felgyorsult.

Magáról az inflációról szerintem nem nagyon érdemes vitatkozni, az okai eléggé ismertek, a 2022-es mértéke nálunk valahol 25% körüli vagy valamivel afölött alakult. Az élelmiszer drágult meg leginkább, az építőanyagok és az energia árnövekedése is az átlagot meghaladó mértékű volt, számos iparcikk és szolgáltatás ára viszont „csak” 10-15%-kal nőtt, valahogy így jön ki a matek.

Az is jól látható, hogy idén a mértéke 15% körüli lehet, de ha minden körülmény kedvezően alakul, akkor talán 10%-ra is lemehet. (A mezőgazdasági termékek, energiahordozók és nyersanyagok ára talán nem nő tovább, sőt csökkenő trendet mutat.) A megemelt fizetések most épülnek be az árakba, ami tovább gerjeszti majd az inflációt, viszont sokan vannak, akik már elérték vásárlóerejük határát, és nem tudnak többet költeni, ami az áremelkedéseknek is valamennyire határt szabhat.

Azt is tudjuk, hogy az állam számára sok szempontból előnyös lehet az infláció, hiszen növeli az ÁFA bevételeket, az adósságot pedig elinflálja, a hitelezők rovására nyilvánvalóan. A túlságosan nagy mértékű infláció viszont szétzilálja, kaotikussá teszi a gazdaságot és ha nem sikerül lejjebb vinni, akkor egyre többen fognak euróban számolni, kettős valutarendszer jöhet létre. A gyors inflációnak van egy olyan jellegzetessége is, hogy újrarendezi a jövedelmi viszonyokat, hiszen vannak területek, amelyek ezt tudják követni, mások viszont lemaradnak.

Érdemes külön foglalkozni a nyugdíjakkal is, nem tudom hogy a kalkulációm mennyire stimmel, tavaly 14%-kal nőtt, de ehhez jött még a 13.havi nyugdíj is, ami egy 8,5% emelésnek felel meg (abban különbözik csak a normál emeléstől, hogy év végén fizetik és a gazdasági helyzet romlása esetén bármikor visszavonható). Tavaly szerintem 22,5% emelést kaptak, idén 15%-ot, ami valószínűleg jobb mint a fizetések nagy részének növekedése, igaz viszont, hogy a kisnyugdíjasok többet költenek élelmiszerre és energiára, az effektív infláció az ő esetükben 30-35% simán lehetett 2022-ben. Egyébként pedig nem tudom, hogy a hatályos törvény alapján mennyit kellene, hogy kapjanak.

A minimálbér emelése általában irányadó lehet a gazdaság egésze számára. Ez tavaly 19,5% volt, idén 16%, illetve létezik még olyan is, hogy a „garantált bérminimum”, nem tudom  mért nem lehet nevén nevezni a gyereket, valójában ez a szakképzettek minimálbére, ami a tavalyi 19,5% után idén csak 14%-kal nőtt január 1-től.  A versenyszférában tavaly nagyon kevés cég adott 25%-os vagy annál nagyobb béremelést, főleg csak a nagy gyártó cégek tudták ezt megtenni, vagy például az élelmiszer kereskedők, akik tovább tudják hárítani a fogyasztóra. Ők nem csak az év elején, hanem esetleg év közben is korrigálták a béreket. Létezett (vagy létezik) még egyes cégeknél rezsipótlék is, ami az alacsony fizetési kategóriákban sokat számíthatott. Idén év elején is 15% vagy max. 20% lesz valószínűleg a legtöbb cégnél a béremelés mértéke tavaly január 1-hez képest, a keresetek vásárlóereje nem fogja elérni a tavaly év eleji szintet.

A megdöbbentő számomra a közszféra béreinek alakulása, és itt nem fogom kritizálni a kormányt, hogy mire költi a pénzt, mert ilyesmivel nem foglalkozom. A közalkalmazotti bértábla úgy látom, hogy a minimálbérhez igazodik, sokan csak minimálbért vagy a garantált bérminimumot kapják. A pedagógusok közül viszont jelenleg sokan vannak, akik a minimálbérnél is kevesebbet keresnek, és csak az idei bérelemelésekkel javulhat a helyzetük valamennyire. A köztisztviselőkre más bértábla vonatkozik, ők úgy tudom, hogy még nem kaptak semmilyen fizetésemelést. A képet tovább bonyolítja, hogy a rendvédelmi dogozók fizetését viszont megemelték tavaly év közben, de az emelés mértéke titkos volt. (A választások előtti „fegyverpénz” a nagy összege  pedig hatalmas statisztikai anomáliát okozott az átlagfizetések számításakor.) Az ápolók az év közepéig kell, hogy kihúzzák, akkor kapnak jelentős béremelést, az orvosok pedig igaz, hogy most csak 11%-ot kapnak, tavaly viszont jelentős mértékben nőtt a fizetésük (%-os mértékben nem is ismert, hogy mennyire).

Amíg a versenyszférában nagyjából követhető, átlátható és elég jól kiszámítható, hogy mennyivel nőnek a fizetések az egyes cégeknél, az állami szférában dolgozók viszont ahhoz szoktak hozzá, hogy ha az államnak éppen sok pénze van, esetleg politikai okokból is támogatni akarják az adott területet, akkor sok pénzt kapnak (akár alapbérként, akár prémiumként), máskor viszont inflációkövető emelésre sem számíthatnak.

Amíg a fizetésünk emelkedése pár százalékkal marad csak el az inflációtól, azt még ki lehet gazdálkodni, például nem veszünk fel hitelt, olcsóbb élelmiszereket veszünk, háztartási gépek cseréjét elhalasztjuk, kevesebbet utazunk, stb., ha ez a visszaesés tartós és nagymértékű, az már gondot okoz.

Érdekes még a forintárfolyam alakulása: a versenyszférában nagyon sok cég exportál vagy euróban számol el, és mivel a cégek nagy többsége kevéssé automatizált, nagy bérhányaddal dolgozik, emiatt a gyenge forint segíthet nekik. Az államháztartásnak akkor jó az erős forint, ha a devizaadósság nagyon megnő, ez viszont az export orientált magyar cégeknek nem tesz jót. Az optimális persze az lenne, ha a magyar gazdaság gyorsan át tudna állni kevésbé munkaerő igényes gyártásra, ennek viszont nem nagyon látom még a jeleit gazdaságunk egyik területén sem. (Emiatt sem látszik célszerűnek jelenleg az euróra való átállás.)

A tavalyi és idei infláció a bérviszonyokat átrendezheti, és az is kérdés, hogyan fognak erre reagálni a dolgozók, lehetnek például tiltakozó akciók is, vagy növekedhet a munkaerőhiány egyes területeken. Emellett bizonyos területek le is épülhetnek vagy átalakulhatnak a gazdasági válságban, amiben jelenleg már benne vagyunk.