Először is: Valamilyen származása mindenkinek van, - ami úgy hangzik, mint egy demagóg szöveg kezdete, hiszen a demagógia alapfogása az, hogy egy mindenki számára teljesen nyilvánvaló igazsággal indít, ami után apró csúsztatásokkal és logikai bűvészmutatványokkal a hallgatóját perceken belül egy manipulatív célú kelepcébe csalja. A hallgatóság általában nem veszi észre, hogy mi történt, már csak a szöveg erős érzelmi töltete miatt sem, aminek ilyenkor könnyen a hatása alá kerül. Ez a fenti állítás azonban egyáltalán nem nyilvánvaló a mindennapokban, már azért sem, mert aki másnak a származását említi fel, szinte úgy tesz, mintha neki nem egyáltalán lenne semmiféle genetikai-kulturális jellegű családi öröksége. Másként mondva úgy tesz, mintha ő valamiféle „normális” egyén lenne – azt pedig érdemes is lesz alaposabban megnézni, hogy ez valójában mit is jelent.

Az is lényeges, hogy a legtöbb ember családfája igencsak „kevertnek” mondható, ami genetikailag sok előnyt jelent, mindenekelőtt csökkenti a különféle betegséghajlamokat. Gondoljunk bele viszont abba a helyzetbe is, hogy valaki adott esetben neves ősökkel büszkélkedhet, nos az ő helyzete sem lesz könnyű, hiszen könnyen kialakulhat nála az ősökkel szembeni, egyfajta képzelt megfelelési vágy, esetleg nem tartja magát elég méltónak a közismert névhez, és a mindennapi viselkedésére valamint a pályaválasztására is kihathat a kulturális örökség. Én például ismertem valakit, aki egy eléggé nagy, évszázados múltra visszatekintő könyvtárat örökölt meg, és nehezen tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen azzal a felelősséggel, amit nem ő maga választott. Másikfajta közismert példa az orvos családoké (vagy akár a művészcsaládoké is), ahol a korán megismert családi kulturális minta és életmód a gyerekek pályaválasztását erősen befolyásolja még abban az esetben is, ha az adott szakma vagy hivatás művelése egyáltalán nem könnyű.

A származásról való gondolkodás maga persze nem feltétlenül akkora nagy teher, így például vannak ismerőseim, akik magukat borsodinak vallják, mások pedig jásznak, ami egyfajta lokálpatrióta kötődés megnyilvánulása. Játékos és érzelmi alapú megközelítésről van szó, inkább saját maga számára jelent azonosulási pontokat, az ország más részében lakók nem biztos, hogy meg fogják érteni, sőt a származás ennél jóval mélyebb kérdés, amit nem lehet ilyen könnyen megkerülni.

Viszont létezik valóban olyan embertípus, akinek nincs semmiféle „származása”, vagy ez legalábbis számukra láthatatlan, ez pedig a tömegember, aki a valahol a kulturális Gauss-görbe (normál eloszlás) közepén helyezi el magát. (Lehet, hogy sok szempontból valóban oda tartozik, de az sem kizárt, hogy képmutató módon eljátssza csak ezt a szerepet.) Tömegemberből pedig manapság legalább kétfajta létezik.

Az egyik a liberális kapitalizmus fogyasztója, akinek az átlag ízlésére, átlagos fogyasztási szokásaira tervezik azokat a termékeket, amik nagy szériában készülnek, ezáltal viszonylag olcsón és jól eladhatók. Nem mellesleg az a fajta neoliberalizmushoz köthető szemléletmód, ami önmagát is liberálisnak nevezte és mások is így nevezik manapság, valójában egyáltalán nem az. A neoliberális ember elfogadja a szólásszabadságot mindaddig, amíg ennek nincs semmiféle tétje. Én magam is ennek az eszmének a hatása alatt voltam egy jó darabig, ezért láttam például azt, hogy a neoliberális szemléletű ember nem vette soha komolyan sem a nacionalizmust sem a lokálpatriotizmust, a konzervativizmus számára leginkább elmaradott és lejárt szavatosságú eszméket jelentett, amiről nyugodtan lehet beszélgetni, de a nagypolitikától azért tartsuk inkább távol. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem neveznék magukat liberálisnak, azaz nyitott gondolkodású és mások igényeire fogékony embereknek. Nem tudatos ez náluk, de mintha leginkább olyan embereket szeretnének látni, akik úgy „egyéniségek”, hogy közben egyszerű közgazdaságtani képletekkel kiszámítható a viselkedésük, ami igencsak ellentmondásos. (A szélsőjobber ezzel szemben magát anti-liberálisnak tartja, miközben viszont szabadságjogokról beszél folyton, tehát bizonyos szempontból nagyon is liberális, még ha nem is annyira az egyén, mint a közösség szintjén követel szinte korlátlan szabadságjogokat.)

Másik embertípus, akinek a származása láthatatlan ő a „nyájember”, a diktatúrák tömegembere. Számára előnyös, ha sem a bőre színe, sem a családi vonala nem feltűnő, ezért könnyen bele tud olvadni a tömegbe, ahol nincs semmiféle felelősség, nem kell önállóan döntéseket hozni, vagy egyáltalán gondolkodni. A szélsőségesen nacionalista rezsimek diktátorai nevelik ki ezt a fajta tömegembert éppen azért, mert katonás módon irányítható. (Igen, az archetípusa Orwell: 1984.) A parancsokat azok tudják végrehajtani, akiket arra treníroztak, hogy ugyanolyan jól megértsék és nem egyénieskednek közben, semmiféle késztetésük nincs, hogy kilógjanak a sorból. Ez persze egy hosszabb folyamat, amíg egy rezsim ilyen szolgákat nevel ki, egyes országokban viszont már eléggé messze jutottak ezen téren. Egyébként eléggé egyértelmű üzletről van szó, a tradicionális „teljhatalomért biztonságot adok” hirdetéssel manapság választásokat lehet nyerni, mindenféle erőszak alkalmazása nélkül. (Nem mellesleg az ilyen homogén csoportok kreativitása zéró.)

Származása egyébként azoknak is van, akik adott esetben nem tudnak róla. Lehet például valaki egy alapból harcos egyén, manapság már láthatatlan és visszakövethetetlen családi kulturális mintákkal, akiről nem egészen költői értelemben is elmondható, hogy „Batu kán pesti rokona”. A példa nem teljesen komoly, inkább játékos elméleti felvetés, de mégis ha az ilyen típusú ember akár egy kis intézmény élére kerül, akár egy országos intézmény élére, teljesen mindegy hogy milyen pozíciót tölt be, de habitusánál fogva könnyen lehet, hogy mindenhol harcolni fog, a konfrontációt fogja keresi. Vagy vannak olyanok, akik tágas pusztákon érzik magukat jól valamilyen okból, és megint csak játékos félig komoly példa, hogy ők a talán éppen túlnépesedéstől fognak félni a legjobban, nem véve észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy ha az emberi egók nagyon nagyra nőnek, akkor még állandó népességszám esetén is egyre inkább úgy érezzük, hogy túl sokan vagyunk.

A konklúzió valójában az, hogy a származás, ami nagyobbrészt inkább kulturális mint genetikai mintákat jelent mindig leképződik a mindennapokban, ha valaki eléggé jó megfigyelő. Tökéletesen mindegy, hogy az illető származása alapján munkás, paraszt vagy értelmiségi (csak a régi, primitív kommunista osztálykategóriákat alapul véve), a származás az mindenki számára egyfajta teher, a végtelenségig tudnám ragozni a példákat, legalábbis számos szituációban az lehet. Ha pedig nem teher, mert az illető nem tud róla, az még nagyobb baj.

Sajnos nem tudtam ezt másként mondani. A mesterséges intelligenciával működő különféle chat-programok azt mutatják, hogy mintha nem a (szűkebb értelemben vett) logikus gondolkodás lenne az, ami a legfontosabb emberi sajátosságunk. A kérdés már eddig is felmerült, hiszen számos folyamat algoritmizálható, automatizálható, az MI csak egy lépéssel továbbfejleszti mindezt és finomítja, miközben hatalmas adatbázisokat használ fel.

Mindjárt feltűnő, hogy az MI-nek kulturális értelemben micsoda nagy hiányosságai vannak. Képes olyan szarvashibákat elkövetni, amit szinte „minden gyerek jut”, emellett ha megzavarják buta ellentmondásokra jut, ezen kívül olykor csak egy olyan „sódert” nyom le, úgy mellébeszél, mint a rossz tanuló, aki nem készült fel az anyagból.

Ez arra vezet minket, hogy alighanem kicsit alulértékeltük az oktatási rendszer, a család és a társadalom kulturális nevelő hatását, hiszen a sok rétegű, kifinomult kulturális ismereteink alapvetően meghatározzák azt, hogy kinek tartjuk magunkat és hogyan viszonyulunk egymáshoz. A kultúra persze olyan jelenség, hogy mi is megbuknánk mondjuk Borneó szigetén egy olyan közösségben, amely mondjuk az őserdőben vadászik még fúvócsővel és nyílméreggel, tehát nekik is megvannak a saját kifinomult és sokrétű kulturális ismereteik.

Bármely X kultúrában egy perc alatt hülyét csinálhatunk magunkból, ha nincsenek meg az adott kultúra alapkövetelményeit képező mély ismereteink. A kultúra mégsem teljes válaszfal, tanulható is, ezt mutatja például, hogy az alapérzelmek kifejezése az arcon minden kultúrában ugyanúgy történik, ami nagyon erős és közvetlen visszacsatolásokkal szolgálhat a cselekedeteinkre másoktól, és segíthet az adott társadalmi közegbe való beilleszkedésben.

Egy adott kultúrából tehát ki is lehet pottyanni, ennek érdekes esete Japán, amely nem mellesleg egy etnikailag homogén társadalom, de nem szükséges még törvénybe ütköző cselekedetet elkövetni sem, a család és a helyi közösség ítélete is elég lehet hozzá. Nem véletlen, hogy százezrek tengődnek szinte önkéntes száműzetésben a városok perifériáin, megszakítva a kapcsolatot mindenkivel.

Hogy ez a szöveg ne tűnjön valamilyen jól fésült AI/MI gyanús kreálmánynak, azt segítheti egy belinkelt rendőrvicc az akváriummal, ami jó példa lehet arra, hogyan képzeli el az egyszeri ember a logikát, sőt mi több, milyen hülye logikai hibákat vagyunk képesek elkövetni.

Mindenekelőtt szeretném, ha az érvelés és a szövegek értékelése valamilyen módon a tananyag részét képezné a középfokú oktatásban. Így például az érvek minősége is lehet egy szempont: a középkor bevett bírósági gyakorlata például volt az, hogy aki mellett többen tanúskodtak, annak adtak igazat, nem véve figyelembe az egyes tanúk érdekeit, szavahihetőségét.

Igazából ami miatt az AI becsaphat minket az nagyrészt a „gyors és lassú gondolkodás” különbségéből fakad. Többféleképpen is nevezik azt a két fajta agyi rendszert, ami által megítéljük a dolgokat és döntést hozunk, és hogy melyik lép előtérbe az nagyrészt attól függ, hogy mennyi időnk van az információ feldolgozására. Ha az információ nagy mennyiségű (ami manapság tipikus) és nem sok időt akarunk a döntésre szánni (ami szintén nagyon gyakori), akkor a gyors rendszer fog működni, ami meglehetősen pontatlan ítéleteket hoz. (A döntések pontossága és gyorsasága talán a komplementer változók közé sorolható, a kvantumfizikában például ilyen a részecske sebessége és impulzusmomentuma.) Az internet korában óriási információmennyiségekkel dolgozunk és nagyon kevés időnk van arra, hogy az egyes információk helytállóságát, hitelességét ellenőrizhessük.

Annak az eldöntése például nehéz, bár nem lehetetlen, hogy hol vannak az adott forrásunk kompetenciahatárai és be is tartja-e ezeket. Szintén oktatni kellene, hogy van például egy orvos, aki COVID összeesküvéseket terjeszt, de ilyenkor tudnunk kell, hogy egy orvosi diploma még önmagában nem elég ahhoz, hogy egy ilyen speciális területen mint a víruskutatás, érvényes megállapításokat tehessen. Teljesen más jellegű példa azé a közgazdászé, aki ajánlásokat tesz az elméleti, négy fal között végzett munkája alapján anélkül, hogy látta volna ezeket a gyakorlatban működni is.

Azt is lehetne oktatni, hogy vannak esetek nem is ritkán, amikor azt mondom, hogy a hallott érvelés számomra logikusnak tűnik, de úgy ÉRZEM, hogy valamiért hibás. Nagyon sok ilyen eset van egyébként, velem is előfordult például a pozitivizmus esetében hogy csak éreztem, hogy lapos és unalmas, emiatt sok esetben valószínűleg hibás is, az internet korszakban már vannak bőven érvek ami miatt azt mondhatjuk, hogy ez a fajta felfogás csak az esetek egy meghatározott részében igazán használható. Merjük kimondani tehát, hogy az adott esetben érvélés jónak tűnhet, de úgy érzem, hogy valahol sántíthat, még ha nem is tudom most jól megfogalmazni, hogy miért.

Nagyon lényeges, hogy az érvek mögött mindig különféle értékrendszerek vannak, amik ÉRZELMEKEN alapulnak. Azt hogy egy érvelés milyen irányba indul el, nagyrészt meghatározza a mögöttes érzelmek minősége. A szövegekből le is lehet vezetni, hogy az illetőt mi motiválja: ha ezek fájdalom, düh, félelmek és hasonlóan erős negatív érzelmek, akkor az érvelése amblokk nem elfogadható, bár lehetnek benne érdekes szempontok. (Ami alapból irracionális az nem lehet racionális.)

A tudatlanság is lehet kizáró ok, hiszen köztudott, hogy aki egy keveset már tud valamiről, az sokszor nem tudja, hogy milyen sokat nem tud még. Valaki vagy fogadja el, hogy nem tud semmit, vagy tudjon az adott dologról elég sokat: Ha egy széket szeretnék készíteni, akkor vagy hívok egy asztalost, vagy rendesen kitanulom az elkészítésének módját. Ha csak kicsit konyítok csak hozzá, mégis megpróbálom, akkor legtöbbször valamilyen csálé, használhatatlan bútort fogok kapni.

A szólásszabadsággal is legalább kétféle módon lehet visszaélni, egyik amikor a megnyilvánulások az ösztönös (állatias) indulatainkra épülhetnek, illetve az ilyen reakciókat hívhatják elő. A másik módja a tudatlanság vagy ennek minősített eseteként, a szándékos álhírterjesztés. (Sajnos a nagy mennyiségű információ korában éppen az ilyenek tudják az ingerküszöbünket leginkább áttörni, és  ennek a fajta problémának a kezelésére nem hogy bevett gyakorlatok nincsenek még, de ötletek se nagyon.)

Az oktatási rendszerek a világ nagy részén nehezen birkóznak mindezzel, egyáltalán kérdéses is, hogy egyáltalán mennyire van meg bennük a szándék. Még az amerikai oktatásra is az a jellemző, hogy egyszerűen a „legjobb gyakorlatok elvét” követi még a felsőfokú oktatásban is, tehát inkább kész eljárásokat tanít meg mint logikus gondolkodást. Ez a fajta felfogás talán jól is működhet még a cégeknél a napi favágó rutinmunkában, viszont akkor az oktatási rendszertől ne várjunk túl sokat másfajta követelményeket illetően.

Mindezek a problémák nem csak az interneten köszönnek vissza, hanem sokkal direktebb módon a munkahelyeken is, ami sokkal közvetlenebb hatással van az ember megélhetésére és mindennapi közérzetére.

A fenti három bekezdésben például lehet, hogy az érvélés nem eléggé világos, vagy ellentmondásosnak is tűnhet, - mindez persze csak első látásra lesz az. Az érvelés tetszetőssége és érvényessége/valóságtartalma ugyanis nem feltétlenül függenek össze.

A környezetszennyezés mintegy feléért a leggazdagabb 10% a felelős, az emberiség szegényebbik fele viszont csak a tizedéért. Bolygónk népességének mintegy fele naponta néhány dollárnyi jövedelemből él, vagy inkább csak elvegetálgat valahogyan, és gyakorlatilag elhanyagolható mértékben terheli a környezetünket. Az egyik oka lehet annak, hogy a környezetvédő mozgalmak inkább baloldalinak tűnnek, hogy logikus módon sokkal nagyobb lemondásokat követelnek meg a jómódban élőktől, mint a szegényebbektől. Ezért érdemes egy kissé górcső alá venni, és lehozni ezt a kérdést az elmélet síkjáról a napi gyakorlat területére.

Magyarország közepesen fejlett ország, ahol viszonylag kevesen tartoznak a világ leggazdagabb 10%-ába (számításaim szerint, éves szinten kb. 20 millió Ft jövedelem szükséges ehhez, pontosabban a vásárlóerő paritással korrigálva). Ezzel szemben a lakosságunk nagy része ahhoz  az ún. globális középosztályhoz tartozik, amelynek a környezetszennyezése még mindig jelentős mértékű.

A középosztályhoz tartozóknak elvileg nincsenek napi megélhetési problémái, viszont mégiscsak be kell osztaniuk a jövedelmüket, és nem nagyon tudnak megtakarítani. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszanak a reklámok, mert arra akarnak rávenni minket, hogy többet költsünk, viszont ez egy olyan állítás, aminek pontos tudományos vizsgálatát még nem végezték el, tehát kissé közhelyszerű. Mások utánzása, vélt vagy valós társadalmi elvárások is szerepet játszanak abban többek között, hogy mire költjük a pénzünket.

A középosztály szintjén ha környezetvédelemről beszélünk, akkor eléggé közismert kérdések fognak felmerülni. Képes-e az ember kicsit jobban takarékoskodni az élelmiszerrel, képes-e kevesebb húst fogyasztani (ami elvileg még egészséges választás is lehet)? Mindenhova autóval kell-e járni és kell-e a családba több autó is? A kisebb ruhatár vagy turkálós ruha tényleg ciki-e? Ha már műanyagokat kell, hogy használjunk, el kell-e dobnunk egyből vagy többször is fel tudjuk használni? (Kíváncsian várnék olyan pszichológiai trükköket is, amik nem a fogyasztást segítik, hanem inkább a környezet védelmét. Nyilván nem a marketingesek fogják ezeket kitalálni.)

Az igazán izgalmas kérdések a felső jövedelemcsoportban fognak felmerülni. Itt ugyanis már mindenképp képződnek olyan jövedelmek, amiket befektetnek, még abban az esetben is, ha a fogyasztásukat nem fogják vissza különösképpen. A fogyasztás esetében például az a kérdés, hogy valóban szüksége van-e az illetőnek tank nagyságú, benzinfalú autókra, vagy hogy mennyiben igényli, hogy évente több, hosszú repülőútra fizessen be. (A reklámok hibáztatása ezen a szinten már biztosan nem áll meg, hiszen semmilyen reklám nem fogja rábeszélni őt, hogy a nagyméretű kocsit válassza a kisebb helyett. Ugyanúgy az is a saját döntése, hogy egy távoli földrészre utazik el üdülni, vagy pedig beéri sokkal közelebbi úti célokkal is.)

Az ingatlan lehet ugyan egy jó befektetés, de egy sok száz négyzetméteres „házikónak” a felépítése semmiképp sem környezetbarát, a fenntartása is csak erős megszorításokkal lehet az. Ha különböző államkötvényekbe vagy befektetési alapokba fekteti a pénzét, akkor fogja-e tudni ellenőrizni, hogy valóban környezetbarát módon költik-e el? Vagy pedig ellenkezőleg, újabb betonszörnyeket, esetleg fölösleges presztízsberuházásokat hoznak belőle létre.

A „zöldnek” nevezett beruházások nagy része sem az, hanem legfeljebb egy kicsivel kevésbé környezetszennyező mint egy másik. A cégek jól értenek ahhoz, hogy megfelelően csomagolják mindezt, de jó lenne valamiféle rangsor vagy osztályzás, amivel tisztán lehetne látni. Egy akkumulátor gyár lehet, hogy kevesebb környezetszennyezést okoz hosszabb távon, mint mondjuk egy tengeri olajfúró torony, de igazán környezetvédő beruházásnak azt nevezném, ami képes a károkat vissza is fordítani. Ilyen lehet például akár egy erdőtelepítés, akár egy vizes élőhely eredeti állapotának visszaállítása, akár egy olyan ipari eljárás, amely nettó szén-dioxid megkötéssel jár.

Ha valaki környezetkímélő életmódot él az fakadhat pusztán racionális meggondolásokból, például kerékpárral jár, mert kocsit fenntartani számára nem éri meg és ha igazán szüksége van rá, akkor kölcsönöz egy rövid időre. Akinek viszont a jövedelme valóban magas, számára nagyon nehéz lehet a valóban környezetbarát szemléletre való átállás, és hogy az elveit valóban be is tudja tartani, ezért lesz ez az egész egy afféle „fű foka” jellegű kérdés. (Jézus példázata egyébként szintén nem arról szólt, hogy a kérdéses  dolog teljesen lehetetlen, hanem hogy nehéz.)  Az állami ösztönzők sehol sem elég erősek ehhez, nem csak a különféle ipari lobbik fúrják meg, hanem az állami döntéshozók is a különféle elitekből kerülnek ki, nem pedig onnan, ahol a család esténként esetleg csak zsíros kenyeret kap vacsorára. (Egyébként a magas jövedelmű rétegek előtt van olyan lehetőség is, hogy egyszerűen kevesebbet dolgoznak, és a jövedelmüket ily módon csökkenthetik. Ez persze megint szembemehet azzal, hogy a társadalom és a család mit vár el, vagy a saját felfogását képes-e megváltoztatni.)

Itt látni vélek egy alapvető elvi problémát is: A kommunizmus kísérlete köztudomásúlag megbukott, mert nem vette figyelembe többek között az emberek természetes önzőségét, más emberi tulajdonságokkal egyetemben. A kapitalizmus éppígy megbukhat a „természetes” emberi mohóság miatt (amit a reklámok táplálhatnak ugyan, de valójában egy paleolit ösztönvilág áll mögötte). Az üzletek nyújtotta árubőség önmagában is egy reklám, azt sugallva, hogy „vásárolj”, ami etikailag kérdőjeles. Nem azt mondom, hogy ezt az árubőséget meg kellene szüntetni, mert felülről bevezetett korlátozásokkal ugyan ez elérhető lenne, de ettől az emberek nyomorultul érzik majd magukat a kényszerek világában. Inkább újfajta társadalmi normákról lenne szó, amik interiorizálhatóak lennének: Ha húszfajta étel is van előttem az asztalon, akkor is tudom, hogy azok közül igazán két-háromra van csak szükségem a mindennapokban.

Ha megnézzük most a vetéseket, jól láthatóan nagy a különbség a sárgászöld és mélyzöld között, éppígy az emberi tevékenységek környezetvédelmi vonatkozásai között is tegyünk különbséget, és ne nevezzünk mindent zöldnek attól, hogy kicsit zöldes árnyalatú.

Sőt talán még soha nem is volt ennyire depresszív, mint mostanában. Konkrét felmérésben az derült ki egyébként, hogy az EU tagállamok között szinte sehol máshol nincs ennyi pesszimista és rosszkedvű ember mint nálunk. Ezért részben a kormánypárti médiumok is hibáztathatók, ugyanis ha valaki a kormányközeli médiumokból szeret tájékozódni, akkor rendszerint ilyen és ilyen szörnyűségekkel fog találkozni. Nem is kell ezeket leírni, mert mindenki álmából felkelve is fújja a kormánymédiumok szerint a nemzetre leselkedő veszélyeket, az ébrenlét sokszor mintha csak a rossz álmaink folytatása lenne.

Nem járnak viszont jobban azok sem, akik az ellenzékhez közeli médiumokból tájékozódnak, mert ők viszont naponta olyan és olyan jellegű rossz híreket kapnak, ezeket pedig megint fölösleges leírni, mert évek óta mindig ugyanazok. (Bár a helyzet nem ennyire szimmetrikus, a progresszívek nyitottabb gondolkodásúak lévén mindig kapnak újfajta rossz híreket is.)

Igazából arról van szó, hogy a különféle felfogású emberek félelmei azok, amik teljesen más jellegűek. Ma már társaságban nem az a kérdés, hogy ki sörös és ki boros, hanem hogy csak egy példát mondjak, az USA/Nyugat vagy Kína/Kelet a félelmetesebb számára. Az embereket manapság a félelmeik határozzák meg leginkább, a politikai nézeteiket mindenképpen.

Pedig úgy is át lehetne fogalmazni ezeket a mondatokat, hogy ki milyen eredményeknek örül a legjobban. Elvileg tehát lehetne ezekről a dolgokról értelmesen is beszélgetni. Például arról is, hogy lehetséges-e számunkra és kívánatos-e a „nyugati” tömbből kissé eltávolodva afféle semleges, vagy a kettő között lavírozó politikát folytatni. (A válasz szerintem nem könnyű.)

Egy nagyon fontos tényező, hogy ki milyen csoporthoz szeretne tartozni, ez kicsit olyan mint régen a vallás volt, hogy átveszi (legalábbis színleg) annak a csoportnak az értékrendjét, szokásait, és még a legkönnyebben, gyakorlatilag gondolkodás nélkül a politikai nézeteit is. A pszichénk úgy működik, hogy amikor azt szeretnénk, hogy elfogadjanak, akkor magunkat becsapva is hangoztatni kezdünk újfajta nézeteket, és egyre jobban fogunk hinni is bennük.

Aki viszont megpróbálja értelmezni az eseményeket és gondolatilag feldolgozni, elhelyezni valahogy mindazt, ami történik, az magányos marad, a magányérzet pedig megint depissé tehet minket. Hogy egy példát mondjak, vannak akik még mindig nem tudtak kijönni a COVID témából és oltásellenesek maradtak, valahogy fixálódott náluk egy rögeszme, mert nyilván ez is részét képezi annak, ahogyan az adott csoport kijelöli a határait. Én például viszont azok közé tartozom, akik számára az ilyesmi eléggé riasztó és nem is szeretnék olyan csoporthoz tartozni, amelyik ilyen fura nézeteket hangoztat. A legtöbb csoport tele van különféle teljesen fura, irracionális nézetekkel. (Ezek nagy része persze elsőre racionálisnak hangzik, de ha kicsit megkapargatjuk, akkor kiderül, hogy ténybeli tudás helyett leginkább csak hiedelmekről van csak szó, amiket jól lehet mantrázni.)

Manapság úgy látszik mintha választani kellene a között, hogy van a nyáj melegsége a nem túl magas gondolati színvonalával, és vele szemben van a szuverén gondolkodás igénye (ami persze nem jelent többet annál, hogy legalább törekvés szinten megvan a saját nézetek folytonos finomításának igénye), ami viszont magányossá teszi az embert.

Nekem olyan, mintha beragadtunk volna régi kerékvágásokba, amik nem biztos, hogy a jövőnk szempontjából tényleg annyira fontosnak bizonyulnak. Például fel lehetne tételezni azt is, hogy Magyarországon az életszínvonal most már csökkenésbe váltott, és az egy-két évvel ezelőttinél egy jóval alacsonyabb szintre állhat be. (Előfordult már ilyen több országban és vannak előjelek is, amik egy ilyen az irányba mutatnak, sőt Európa egésze esetében is lehetséges egy tartós életszínvonal csökkenés.) Ha egy ilyen helyzet bekövetkezik, az még a jelenleginél is nagyobb elégedetlenséghez és társadalmi feszültségekhez vezethet. Holott például környezetvédő szemmel nézve azt is lehetne mondani, hogy az életszínvonalunk egy részének beáldozása akár jó hatású is lehet a fenntarthatóság szempontjából. (Pl. kevesebb autó, kisebb házak, kevesebb presztízsberuházás, takarékosabb táplálkozási szokások elterjedése stb.)

A politizálás nagyon alkalmas arra, hogy folyton csak másokra mutogassunk, pótcselekvéseket folytassunk a nyilvánvalóan égető problémák megoldása helyett, és mindig csak másokat hibáztassunk ezekért. Lehetne értelmesen is művelni, de ahogy most folytatjuk az egy nagyon felszínes és felelőtlen játék, legtöbbször nem több ennél.

Kép forrása: publicdomainpictures.net

Érdekes játék, ha megnézzük, hogy kik voltak az egyes generációk szemében legnépszerűbb filmsorozatok hősei. A ’70-es években jött fel a népszerűségi listák élére a ravasz Columbo felügyelő, aki egyből tudta, hogy ki a tettes (általában valamilyen sikeres vállalkozó vagy helyi híresség volt), majd addig járt a nyakára, amíg lassanként felőrölte a kérdéseivel. Pár évvel később jelentek meg a képernyőn a hozzá hasonlóan okos, de jóval unalmasabb francia Maigret valamint a német Derrick felügyelők. Hasonlóan emblematikus figura volt még a macsós, lazán nyalókat szopogató New York-i nyomozó Kojak is. A ’80-as évek elején tarolt az amerikai Dallas sorozat, és érdekes módon az első számú sztár nem is a szépfiú Bobbi Ewing lett, mivel a nézők inkább a minden hájjal megkent, manipulatív Jockey-ért rajongtak. Ezekben az évtizedekben az okos hősök vitték el a pálmát, a sorból teljesen kilógott a Csillagok háborúja trilógia, nem csak amiatt, mert a főhősök rendkívüli képességekkel bírtak, hanem azért is, mert a „gonoszt” a krimikkel ellentétben nem lehetett könnyedén felszámolni, hanem legalább olyan erős volt mint a jó oldal. A jó és rossz harcát leképező filmek azonban még sokáig nem voltak átütő erejűek, az okosak mellett esetleg még olyan macsós felügyelők tudtak labdába rúgni mint az „első önvezető autót” működtető Haselhoff (Night Rider), vagy éppen Magnum.

Az ezredforduló körül ez a helyzet fokozatosan megváltozott. Bár még mindig népszerűek voltak azok a sorozatok, ahol az intelligencia és rafinéria vitte a prímet (pl. Született feleségek, CSI, Doktor House stb.), a számítógépes trükkök egyre kifinomultabbá válása azonban elhozta a szuper-produkciók korát. Gyűrűk Ura és Mátrix trilógiák, Harry Potter filmek, újabb Star Wars epizódok, a jó és rossz végletekig fokozott küzdelmének látványos megjelenítései. Mindig különleges képességekkel rendelkező főszereplőkről volt szó, akikkel a fiatalok nagyon jól tudtak azonosulni. Batman és Superman is ekkoriban váltak igazán hajdani képregény hősökből valódi ikonokká.

Kérdéses, hogy a különféle időszakokban inkább a sorozatgyártók formálták-e a közízlést, vagy pedig a közízlés változásai határozták meg, hogy milyen típusú sorozatokra volt leginkább kereslet? Nyilván mindkét irányban működik a dolog. A múlt század vége felé úgy tűnhetett, hogy a világrendszerben a feszültségek csökkenésével az ideológia harcnak vége, és a különféle „technokrata” elitek hatékony munkája segítheti a fő problémák megoldását. A képernyőkön agyafúrtan okos emberek valamiféle példaképül szolgálhattak, a mítosz arról szólt, hogy az ész és a felkészült csapatmunka legyőzi az elszigetelt gonoszokat.

Ebben a században ez a fajta hit már egyre inkább szertefoszlott, mivel egyre többen érezték úgy, hogy az elitek zéró empátiával közelítik meg a társadalmi problémákat, és a középosztály jelentős részének leszakadását is tétlenül szemlélik. Világméretekben ezzel analóg folyamat, hogy a felzárkózó országokban egyre szervezetten jelentek meg különféle harcias, alternatív ideológiák. Az új nagy és látványos filmeposzok már azt a fajta igényt szolgálták ki, hogy mi természetesen a jó oldalon állunk és az ellenség csak velejéig gonosz lehet. (Ez a felfogás az amerikai kultúrában hatott a leginkább, de egyéb, elsősorban nyugati kulturális orientációjú országokban mint amilyen mi is vagyunk, szintén igen vonzónak bizonyult.) A politikai polarizáció országokon belül és világméretekben is egyre súlyosabb problémává vált, és az újabb és újabb, nagy költségvetéssel készült látványos hőseposzok mintegy ráérezve volna erre a folyamatra, jól kiszolgálják a közízlést.

Azt nem tudnám megmondani, hogy az ilyen alkotások milyen valódi értékekkel bírnak, de a lényeges mondanivalókat mintha teljesen háttérbe szorítanák a különféle filmes trükkök és egyéb látványos külsőségek. A fantasy műfaja, amibe a legtöbb modern sikerfilm leginkább besorolható, természeténél fogva is jó menekülési utakat kínál a mindennapi problémáinkból valamiféle ideális álomvilágba.

Bármely országban előfordulhat az, hogy a jelenlegi generáció szeretné a történelem egyes epizódjait kiradírozni, vagy mert szégyelli, vagy mert az általa hirdetett erkölcsi normákkal nem tartja összeegyeztethetőnek. Ezek az „eltörléskultúrának” is nevezhető törekvések lehetnek nagyon látványosak, de történhetnek csendben is, a végeredmény annyira nem lesz más. Ilyenkor bizonyos személyek tevékenységét vagy egész korszakokat igyekeznek megbélyegezni, és az árnyalt megközelítéseket lehetővé tevő diskurzust megszüntetni. (Ennek egyik jó példája nyugaton a rabszolgatartás kérdése.)

Az USA-beli és a nyugat-európai eltörléskultúrák azért válnak nevetségessé, mert először is azokat az erkölcsi normákat kérik számon a régmúltban élt embereken, amik a mi mostani életmódunk alapján elvárhatók lennének. Régen általában mások voltak a konfliktuskezelés szabályai mint manapság, gyakrabban alkalmaztak emberek nyílt erőszakot egymással szemben, de amiatt mert például István királyunk felnégyeltette Koppányt, még nem fogjuk tabusítani. Az amerikaiak között előfordulnak nagy számban gyermetegnek és naivnak is nevezhető polgárok, akik a mai politikai törekvéseiket és társadalmi normákat kérik számon azoktól az őseiktől, akik egészen más körülmények között éltek. Ha ismernék a világtörténelmet, akkor tudnák, hogy például a hellén kultúrát sem lenne jogos eltörölni csupán amiatt, mert jogfosztott rabszolgák munkájára épült. (Igaz viszont, hogy például még Dante is igaz keresztényként a fő művében mintegy „megtagadta tőlük” a paradicsomba jutás lehetőségét.) Másik fajta hiba, amit elkövetnek, hogy egy művész morális felfogását összekeverik a teljesítményével: például Woody Allen jellemhibái nem vonnak le semmit a filmjeinek értékből, mert sosincs direkt kapcsolat az illető erkölcsi vagy politikai tettei valamint a művészeti teljesítménye között. Hogy közelebbi példákat hozzunk, ezt a szabályt kellene alkalmazni az ún. „nyugatosokra” éppúgy, mint például Wass Albert vagy Nyírő József esetében is.

A nyugati szélsőbalos hullámmal szemben nálunk inkább a szélsőjobbra jellemzőek mostanában az eltörlési törekvések. Ennek egyik nyílt példája az alaptörvény preambuluma, amely egy egész korszakot satíroz ki (pontosabban mindenféle felelősséget elhárít) az 1944-es német megszállástól kezdve a rendszerváltásig. (Kíváncsi vagyok, mikor fog megszületni ennek a bővített változata, amely 1990 és 2010 közé is kiterjeszti ugyanezt.) Megkérdőjelezhető ez a felelősségáthárítás is több ponton, de én most csak egyet emelnék ki: 1945 után demokratikusan választott magyar kormány jött létre, amely a német kisebbség kitelepítését is célul tűzte ki. Igaz ugyan, hogy a nemzetközi egyezmények lehetővé tették számunkra, de nem köteleztek minket erre. Emiatt úgy tűnik inkább, hogy bűnbakkeresés folyt a világháborús vereség és pusztítások miatt, és a német nemzetiségűek kapóra jöttek ebből a célból annak ellenére is, hogy nagy részük semmilyen módon nem vett részt a politikában.

A kommunistának vagy szocialistának nevezett korszak kiradírozása emellett több fronton is folyamatosan zajlik. Az egyik, hogy erről a korszakról nem jelenik meg gyakorlatilag semmilyen alaposabb írás a nyilvánosságban, a kutatók egy szűk kora foglalkozik csupán vele. A másik, hogy a kor építészeti emlékeit is mind igyekeznek elbontani és helyükbe olyat emelni, amely 19. századi vagy 20. század eleji stílusú, egyesek szerint olykor eléggé giccses módon, hiszen mai funkciójukban indokolatlan, sosem volt épületegyüttesek jönnek lére.

Vannak azonban ezeknél is sokkal rafináltabb eltörlési kísérletek a szélsőjobbon. A nagyon konzervatív embert zavarja mindaz, ami a racionalizmus és a felvilágosodás mozgalmát követően jött létre, gyakorlatilag az egész modernitás. Néha az jön le a közéletből, hogy sokan legszívesebben eltörölnék a piacgazdaságot, a közoktatást, a modern tudomány jelentős részét, az ún. „magas”, a tömegektől távol álló művészet formáit, vagy a modern jóléti állam olyan vívmányait is mint a szociális háló. A nosztalgiák visszavezetnek a feudális hűbéri rendszerhez, erős egyházhoz és alárendelt nagy tömegekhez. (A szólásszabadság a szélsőjobbnak csak azokon a területeken fontos, ahol liberális túlsúlyt tapasztalnak.) A városi, főként a nagyvárosi kultúra ettől a felfogástól idegen, ezen felül sajnos a magyar városokat mindig aránylag nagyobb számban lakták németek, zsidók vagy éppen rácok, saját népi hagyományaink úgy tűnik, inkább a paraszti kultúrában erősebbek.

A történelem kapcsán kérdéses, hogy az ún. „alternatív igazságok”, azaz leegyszerűsítő és elfogult történelemértelmezések mellett mi az, amit egy adott korszak elitje szeretne inkább kidomborítani? Nálunk pár évvel ezelőtt a magyar nép eredete és a honfoglalás körüli időszak került előtérbe, azonban két fejlemény miatt mostanában mintha lekerült volna napirendről. Az egyik, hogy a genetikai kutatások ha módosították is, de alapvetően nem változtatták meg őseink vándorlásával kapcsolatos tudásunkat. A török eredet talán még az Árpád-házi vonal esetében valamennyire  megállhatja a helyét, de a honfoglaló magyarság nagy része esetében már egyértelmű nem a válasz. (A nyelvről nem érdemes vitatkozni, mert egy-két nemzedéken belül is sokat változhatott, az emberek néha átveszik egy másik csoport nyelvét.) A másik fejlemény, ami miatt a „harcos nép” képét erősíteni jelenleg politikailag kényes téma, az az orosz agresszió, amely kegyetlenségét tekintve a mongol aranyhordát juttathatja eszünkbe, és hát nem is nem is nagyon népszerű a legtöbbünk szemében a mostani orosz politikai vonal.

Marad még a hagyományőrzés, ami az ezredfordulót követően virágzott fel nálunk és a mindig is jobboldal szívügye volt: erről megint csak azt lehet mondani, hogy az idők változnak, és a hagyományok egy része törvényszerűen kimehet a divatból, vagy pedig a jelenlegi kultúrával interakcióba lépve meg kell, hogy újuljon. A szélsőjobb az általa károsnak tartott magas kultúra helyébe úgy tűnik, hogy nem nagyon képes hasonló szintű alternatívákat állítani, ezért hát jobb lenne, ha a kultúra mégiscsak valamennyire függetlenedni tudna az aktuálpolitikától.

Vasziztdasz egy dolog ez, nem tudnám pontosan meghatározni a mesterséges intelligencia mibenlétét. Találmánynak például nem nevezném, mert akik megalkotják, mintha még ők sem tudnák, hogy pontosan mit is csinálnak. Némi túlzással szólva addig kavargatnak bizonyos öntanuló algoritmusokat, amíg azok jól működni nem kezdenek, - én legalábbis teljesen kívülálló laikusként így látom mindezt.

Az „ördögi” már sokkal inkább behatárolható, ilyesmi kritériumokkal:

-Torz, mesterkélt, aránytalan. Ez olyan mintha valakinek nagy muszklijai vannak, de közben egész teste vézna, de ehhez hasonló megítélés alá esik az is, ha az illető csak doppingszerek segítségével képes egy adott pillanatban irreális szintű teljesítményre.

-Az előzővel összefügg, hogy dinamizmusát tekintve valamiféle túlfűtöttség jellemző rá, hajlamos túlzásokba esni, cseppet sem mértéktartó.

-Az ördög azt ígéri, hogy minden vágyunkat gyorsan beteljesít úgy, hogy nem kell érte tennünk semmit. Sietteti tehát a folyamatokat, a természetes érési és fejlődési szakaszokat meg akarja nekünk spórolni. (Legalábbis ezt hiteti el velünk, hogy mindez lehetséges.)

-Végeredményét tekintve mindig destruktív hatású: Rombolni mindig könnyebb mint alkotni, főleg ha a hatalmi őrület lesz úrrá az emberen, és az ördög ígéretének a lényege pedig éppen a hatalom.

Nagyon sokféle emberi tevékenységről elmondhatóak mindezek, a kérdés inkább úgy merül fel, hogy a mesterséges intelligencia használata nem fog-e még inkább ráerősíteni a már létező káros hajlamainkra? Ezen túlmenően a túlságos gépesítettséget, a mechanikus életmódot és a számítógép használatát is lehet már „sátáninak” tartani, erre tesz rá, vagy tehet rá még egy fokozattal az MI. Egy szinten túl az ember és gép szimbiózisa, a „kiborg” jöhet létre, amivel kapcsolatban inkább érezzük csak, mint meg tudnánk indokolni, hogy mért lehet egy rossz irány. Arról a veszélyről nem is beszélve, hogy az ember esetleg feleslegessé tehető.

Igazából én magam most egy ilyen, vagy ehhez hasonló szempontrendszert tudnék javasolni annak eldöntésére, hogy vajon egy ördögi rossz irány-e az MI, a gépesítés felsőfoka, vagy pedig csupán egy további jól használható segédeszköz a kezünkben. (Nyilván eléggé újfajta technológia, meglehetősen képlékeny is még ez a helyzet, tehát rajtunk is múlhat.)

Jelen állás szerint vannak jól megfogható különbségek az MI és az emberi teljesítményben. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy egy igazi műértő több évtizedes tapasztalattal a háta mögött meg tudja mondani, hogy az adott képet Rembrandt festette-e vagy pedig egy kortársa az ő stílusában. Ugyanígy a zeneszakértő az egyedi stílusjegyek alapján el tudja dönteni, hogy az adott mű szerzője nagy valószínűséggel J.S. Bach volt-e vagy pedig valaki más. Ugyanilyen módon szakértők azt is képesek lehetnek megmondani, hogy egy műalkotás egy már ismert művészhez köthető-e vagy pedig gép állította elő. (Egyébként egy tanár is meg tudja mondani, hogy a dolgozatot a tanuló írta-e vagy helyette valaki más.) A stílust lehet ugyan szimulálni, az egyedi stílusárnyalatokat, apróbb jellegzetességet viszont már sokkal nehezebb. Nem beszélve arról, hogy a nagy művészek mindig jóval kreatívabbak is, az alkotásaik újszerűbbek és a mondanivalójuk is radikálisabb, mint ami a  kortársaik döntő részéről elmondható.

Ahol viszont az ítélkezés felületes és a szakértőség kérdése sem tisztázott, ott a mesterséges intelligencia által előállított képek vagy szövegek ugyanúgy vagy még jobban fognak teljesíteni, feltéve persze, hogy nem csúsznak el valamilyen banánhéjon. Épp azért lesznek jók, mert valamiféle az általános igényre hajtanak, és nincs aki tisztázza a stílus egyediségét, hitelességét miként azt sem, hogy a műalkotás egésze mennyire koherens. (Fényképek esetében például egy képsorozat egésze jobban megítélhető, mint egyetlen fotó.)

Például honnan lehet azt tudni, hogy ezt a szöveget vajon nem mesterséges intelligencia írta-e? Gyanús lehet például, ha meglepő képzettársításokat kevéssé alkalmaz, a szöveg lapos, iskolás modorú, nagyon lekerekítettnek és tökéletesnek hat. Másrészt érdemes összehasonlítani a többi cikkel, amit írtam, ha túlságosan kilógna azok közül, az is gyanús lehetne. Ez egyébként egy jó szempontrendszer lehetne talán egy tanár számára is annak eldöntésére, hogy a tanuló saját maga írta-e a dolgozatot.

A sakk esete tanulságos, mert ott már egy jó ideje dominál a mesterséges intelligencia, és még a legnagyobb mesterek is ritkán találják el, hogy az adott esetekben mi lenne a legjobb lépés (17-19 lépésre is előreszámolva, amire az ember megközelítőleg sem képes, csak a gép). Sakkban attól válik valaki gyanússá, ha hirtelen sokkal jobban kezd el játszani, és olyan lépéseket húz meg, amik „gépi logikával” érthetőek, „emberivel” viszont kevéssé értelmesnek tűnnek. (Volt már legalább egy ilyen eset, a csalás 99%-os valószínűsége már elég ok lehetett a kiközösítésre, még ha nem is tudták bebizonyítani.) Ezenkívül mint annyi mindenben, sakkban is megvan mindenkinek a jellemző egyedi stílusa, és ha nem azt játssza, önmagában már az is gyanús lehet.

Érdemes lenne talán feltenni a legjobb chatprogramoknak olyan kérdéseket, amelyek önmagukra vonatkoznak. Például jellemző-e rájuk a túlságosan mechanikus működés? Ördögi vonások jellemzőek-e rájuk vajon, és hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni? Szerintük miben áll a gépi és emberi intelligencia közötti fő különbség? Jelenleg nekem úgy tűnik, hogy az MI nem több mint olyan „gépezet”, amely egy óriási adathalmazból kikeres és összeszerkeszt különféle dolgokat, sőt az eredményt is képes mérni és korrigálgatni, de megvannak a korlátai és időnként gyermeteg hibákat követ el. Hogy ennél jóval többről van-e szó és veszélyes-e az eszköz, azt nem tudnám megmondani.

A tíz éve elhunyt Popper Péter mondott valami olyasmit, hogy ha a magyar szabadságkedvelő nép is ez nem jelenti azt, hogy valóban szabad is tud lenni. Ezt jó meglátásnak tartom, én is például rendszerető lennék, mégsem tartok túl nagy rendet, mert másfajta törekvéseim ezt gyakran felülírják. Ez a rendszeretet tehát nálam olyan, hogy de jó érzés, ha magam körül rend van, valahogy mégsem elég fontos. A szabadságszeretetünk is valami ilyesmi lehet, ami után vágyódunk ugyan, de képesek vagyunk aránylag könnyen le is mondani róla.

Ezt a gondolatot a pár napja lelőtt jeladós svájci farkas esete idézte fel, ami úgy látom, hogy igen élénk visszhangot váltott ki, sokan felháborodtak. Számomra meglepő volt, hogy mennyire érzékenyen reagáltunk rá, politikai nézetektől teljesen független módon. Igaz az is, hogy megszokhattuk már, hogy a védtelen állatok ellen elkövetett bűntények sokaknál hamrabb kiverik a biztosítékot, mint szinte bármi más, itt most mintha nem erről volna szó, vagy nem csak erről. Egy szabad állat különösebb ok nélkül történt levadászása mintha jelképes értelmű lenne, bár lehet, hogy csak én ez látom bele: Nem lehet, hogy úgy érezzük, mintha a szabadságvágyunkat is kicsit szíven lőtték volna?

A „szabadság” túlságosan tág jelentésű fogalom, gyakorlatilag értelmezhetetlen a korunk embere számára, hiszen gondolkodásunk jóval szűkebb keretekhez kötött, ezért a szabadság még gondolati szinten sem alapvető jellemzőnk, nem hogy materiális szinten. Mindenki máshogy képzeli el tartalmilag, ezért ha mélyebben belemegyünk, akkor elég hamar egy sötét erdőben köthetünk ki, ahol nem fogjuk megérteni egymást.

Van azért egy kvázi közhely, amit érdemes elővenni, és ami valami olyasmiről szól, hogy a magyarság, amely nagyon hosszú ideig szabadon élő pusztai nép volt, az utóbbi bő ezer évben már a Kárpát-medencéhez kellett, hogy kötődjön, sőt azon belül is csak számára kijelölt, meghatározott területekhez.  Ez a tény (?) önmagában véve egy oka lehet a sok közül, annak, hogy (más népekhez képest) gyakran vagyunk rosszkedvűek, vagy pedig a boldogságunkat már szinte szégyellni valónak tartjuk. Ez egy eléggé lapos közhely, amit nem lehet teljesen komolyan venni, sőt mintha hamis nosztalgiákat is ébresztene. Elgondolkodni mégis talán érdemes rajta, mivel az emberek szabadságvágya láthatóan eléggé sokféle módon nyilvánulhat meg. Például vannak sokan, akik életük második felében egyre jobban vágynak a falusias környezetre, esetleg állatok tartására egy tanyán. Amennyiben van nyilván eléggé megfoghatatlan, de mégis valamennyi genetikai alapú háttere is mindennek, az arra a következtetésre vezet, hogy végső soron bármely származás egyben valamiféle terhet is jelent az ember számára, nem létezik olyan származás, ami ne lehetne teher is egyben. (A magyar nép illetve nemzet szabadságának lehetőségei, ez egy messzire vezető téma lenne.)

Szabad emberek állítólag léteznek, bár én személyesen még nem hiszem, hogy találkoztam volna olyannal, akiről a szabadság teljes mértékben elmondható volna (vagy csak én nem vettem észre). Olyan eseteket inkább tudnék mondani, hogy valaki bizonyos téren sokkal szabadabb volt másoknál, kevésbé kötődött például különféle elvárásokhoz vagy dogmákhoz, vagy éppen amiatt volt szabadabb, mert nem egy szigorú, rideg és korlátozó környezetben nőtt fel. Itt az utolsó megállapításnál persze azt is meg kell jegyezni, ami remélhetőleg köztudott (bár nem biztos, hiszen csak néhány éve tudjuk biztosan), hogy van a szabadságnak egy optimuma a gyermeknevelésben is, az anarchikus család sem biztosít megfelelő feltételeket. Nem meglepő persze, hogy a szabadság sem egy abszolút érték és valahol még optimuma is van. Lehetnek a szabadságnak is nyilván különféle mellékhatásai is, például ha (aránylag) szabad ember vagyok, de a környezetemben még igény sincs rá, akkor könnyen magányossá is válhatok.

Most ha én magam vagy egyes ismerősem szabadabb mint a nagy többség, az lehet akár szerencse dolga is, a második lehetőség, hogy kiküzdöttem magamnak és dolgoztam rajta, de ezeken kívül pedig még abból is fakadhat, hogy más téren elég erős függőségeim vannak, amelyek ezeket a szabadságfaktorokat biztosítják. A legtöbben így járunk, függővé válunk sok mindentől, még ha ezek a függőségek nem annyira feltűnőek is mint például az alkoholfogyasztás, de korunk emberéről elmondható, hogy nagyon sok mindentől függővé válik, a szappanoperáktól kezdve a számítógépéig, a táplálkozásáról nem is beszélve.

A szabadságunk tehát valós érték és létező dolog, de nem nagyon látunk sok valódi példát rá, mondhatni elvétve fordul elő. A függőségek néhány fajtája, például a jó levegőtől, tiszta víztől, vagy éppen mások szeretetétől való függőség talán természetesnek is mondható, a gépektől már kevésbé, és a kontrollálhatatlan félelmektől és indulatoktól való függések talán a legrosszabbak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon mitől, milyen dolgoktól váltunk függővé, még ha szégyelljük is beismerni még a magunk számára is. Az is egy jó kérdés lehet, hogy milyen függőséget választunk inkább a sok közül, hiszen nem csak a névtelen alkeszek és drogosok számára kell, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a romboló függőségeket többnyire felválthatunk olyanokkal, amik sokkal pozitívabb hatásokat hoznak az életünkbe.

Ezek csak benyomások persze, azzal kapcsolatban, hogy miközben az elitünk elitjére mutogatunk és őket hibáztatjuk mindenért, az ő farvizükön (szigorúan evezős értelemben véve persze) szépen evickél az a magyar elitréteg, jó módú felső-középosztálybeliek (nem minden rovar bogár azért azt tudjuk), akik nem törik össze magukat azért, hogy egy kicsivel is többet tegyenek hozzá a dolgok állásához.

Kik tartoznak ide? Például régi típusú vezetők állami hivatalokban, akik effektív munkát nem nagyon végeznek, leginkább csak a különféle értekezleteken vannak inkább elemükben. A hosszúkás értekezletek az üzleti szférában nagyrészt kihaltak már vagy lerövidültek, de például a titkárnői beosztás is gyakorlatilag megszűnt és a legtöbb közép- és felsővezető a saját beosztottja is egyben. A modern vezető tehát nem csak „dolgoztat”, hanem ő maga is elég sok effektív munkát végez. Nem tudom, hogy jól látom-e, de ha lenne igazi átjárás az üzleti szféra és az állami intézmények között vezetői szinten, akkor „régi típusú vezetőknek” nem nagyon szabadna már előfordulni, a tapasztalat viszont mást mutat. (Az ún. „politikai meghízottakról” pedig akkor még nem is szóltunk.)

Az üzleti szférát sem érzem teljesen rendben levőnek, amit azzal tudok alátámasztani, hogy a magyar gazdaságban nem nagyon volt mérhető termelékenység növekedés az utóbbi 5-10 évben. Úgy tűnik, mintha az iparban a beruházásokat nem nagyon kellene már a cégeknek kitermelniük, mert EU forrásból úgyis finanszírozhatók, a mezőgazdaság jövedelemtermelő képessége esetében pedig még az iparnál is nagyobb mértékű az EU források nagy aránya. A kisebb cégek szintjén talán még rosszabb a helyzet, mint a nagy és középvállalatok esetében a termelékenységet és az innovációkat tekintve. (Az ún. KKV –k fogalmával is már erős problémáim vannak, hiszen eredetileg kis- és középvállalatokat kellene, hogy jelentsen, de a két kategória eléggé elkülönül nálunk, a kicsikből ritkán lesznek közepes méretű vállalkozások.)

Politikai, közéleti kritikáim is vannak, mert függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali véleményvezérekről, esetleg szakértőkről van szó, néhány probléma mintha a vakfoltra esnek náluk és sehogy sem akarnák meglátni. Itt van például az ársapkák kérdése: mivel nem a létminimumon élnek mint ahogy a környezetükben senki sem, ezért számukra kevéssé nyilvánvaló dolog, hogy nem lehet az ársapkákat hirtelen megszüntetni anélkül, hogy bevezetnének a pótlásukra valami mást. Az energia és az élelmiszer árai brutális mértékben megnőttek egy éven belül, ami a minimál nyugdíjból vagy segélyből élők számára jóval nagyobb teher, mint akinek mindez csak egy-két tétel a sokféle kiadás között, és volt miből visszavenni. A juttatás formailag sokféle lehet, akár élelmiszerjegyek, speciális üzletek vagy magasabb segélyek, esetleg élelmiszerosztás a rászorulóknak, mindre van példa egyes országokban, a leggazdagabbakat is beleértve,de  éppígy az ársapka is jól jöhet azoknak, akiknek a jövedelme nagyon alacsony szintű, mondhatni alig van nekik.

Politikailag általánosságban véve is elég kevés az ötlet a bal- és jobboldalon egyaránt, remélem persze hogy tévedek ebben, de az energiák nagy része arra megy el, hogy viszonylag egyszerű kérdéseket túlspilázzunk. Az Orbán-kormány külpolitikája például lehet jó vagy kevésbé jó, érdemes talán róla vitatkozni, de az látható, hogy konzisztensen ugyanolyan, legalábbis az ukrajnai háború kezdete óta. Vegyük észre, hogy pontosan ugyanezzel a (helyes vagy helytelen) taktikával álltunk a szankciók megszavazásához is, mint most az új NATO tagjelöltek felvételének elfogadásakor. Vagy bármely hasonló kérdésben, amikor állást kellett foglalnunk. A kormány által képviselt csapásirány teljesen egyértelmű, a többi akár a bal-, akár a jobboldalon is csak szósz vagy mese habbal.

A magyar felsőközép-osztály egy kicsit olyan számomra, mint a volt Szovjetunió kommunista pártjának a titkárai Brezsnyev idejében, megszerezték a jó kis pozíciókat és nyugodtan ültek a babérjaikon. Közben nem csináltak semmit és a rendszer lassanként összeroskadt.

Talán nem a leghelyénvalóbb példa a háborús hasonlat, amikor szinte egy háború árnyékában élünk most is, de azt szokták mondani, hogy a csata kimenetele a frontvonalon dől el, nem a vezérkarban. Nem az lesz végül, amit megterveznek a legfelsőbb szinten, mert az operatív vezetés koncentráltsága, ügyessége és találékonysága (vagy pedig ezek hiánya) lesz döntő az adott helyzetekben.

Persze a magyar felső-középosztályért nem fogok aggódni amiatt sem, mert a környezetszennyezésnek egy igen jelentős része hozzájuk köthető. Könnyen lehet az is, hogy a mesterséges intelligencia átveszi majd a szellemi munkakörök nagy részét pár éven belül és a hozzáadott érték előállításában finoman szólva visszafogott magatartást tanúsító rétegünk is lassanként a süllyesztőbe kerül.

Kérdéses, hogy találkozhatunk-e nagyon hasonló, gyakorlatilag egyforma tulajdonságokkal rendelkező emberekkel, én úgy látom, hogy ez nem nagyon valószínű. Tapasztalatom szerint felületes hasonlóságok vannak ugyan, tipizálhatóak is vagyunk különféle szempontok szerint, viszont mindenki annyira más, hogy amikor megismerkedünk valakivel, az minden esetben számos meglepetést okoz. (Nyilvánvalóban nagyon sokféle tulajdonságunk kombinálódhat, és lehetnek ritka, egyéninek mondható vonásaink is.) Mindenkinek más például a munkastílusa, ugyanazt a feladatot is teljesen eltérő utakon közelítjük meg, még akkor is, ha az eredményesség nagyjából hasonló. Ha valamilyen klubhoz csatlakozunk, ott is sokféle reakciót mutató emberrel találkozhatunk, ha nem ezt tapasztaljuk, akkor az adott klub célja alighanem az, hogy homogenizálja az egyént. (A megítélés egyébként nem teljesen szubjektív, mert az ismerősök által adott jellemzések többé-kevésbé egybe szoktak vágni.)

A sokféleségünkből következik az is, hogy nem lehet előre tudni, hogy ki mit fog kezdeni egy adott információval, melyik részét használja majd fel és milyen érzelmi töltetet tulajdonít majd neki, ezért az emberi viselkedés nem előre jelezhető, a statisztikai számítások sem lesznek sosem teljesen megbízhatóak. Például nem lehet előre megmondani azt sem, hogy milyen szokásokat kap fel a divat, mi lesz bestseller vagy az idei sláger, egyáltalán mi az, ami nagyot szól majd. (Igaz viszont, hogy sok próbálkozás után néha bele lehet trafálni, mert érvényesülni fog a nagy számok törvénye.)

A múlt században sem volt még ennyire nyilvánvaló, hogy bármiféle törekvés az emberi természet valamiféle uniformizálásra eleve kudarcra van ítélve. Itt van például a közgazdász szakma által létrehozott, inkább hírhedtnek mint híresnek mondható ún. Washingtoni Konszenzus, a dogmatikus liberalizmus pontokba szedett ajánlásai fejlődő országoknak. Ezt a nyilatkozatot számunkra egy igen szerencsétlen időszakban, 1989-ben fogalmazta meg a közgazdász szakma és több évtized is eltelt mire az IMF is revideálta azt az inkább károsnak mint hasznosnak bizonyuló mechanikus gyakorlatot, amit ez a javaslatcsomag tartalmazott. Íróasztal mellett született, kevésbé gyakorlatias elgondolásokról van szó, amelyek még arra a közgazdaságtani dogmára épülnek, hogy az emberi viselkedés egyszerű módon számokkal leírható.

A nagyon sokféle emberi felfogásba beletartoznak többek között a nagy ideológiák által negligált patriotizmus, vagy a hagyományápolás iránti igények is, amelyek eléggé elterjedtnek mondhatók a legtöbb országban. A hagyományőrzésen túlmenően léteznek a társadalmakban különféle szubkultúrák is, és emiatt a sokféleség miatt az uniformizált fogyasztókból álló, teljesen elgépiesedett társadalom szerencsére nem is jöhetett létre. Mindenképp fontos megjegyezni, hogy az emberi felfogás sokfélesége alapvetően értékteremtő jellegű, nagyon sok értéket hoz létre vagy hagyományoz tovább. Az emberi felfogások sokszínűségét alighanem a mesterséges intelligenciák sem lesznek képesek leképezni, emellett pedig mindig igényelni fogjuk a személyes kapcsolatokat, a találkozások egyediségét és speciális, többnyire pozitív érzelmi töltetét.

Mostanában a különféle diktatúrák és diktatórikusnak mondható törekvések előretörése lehet az, ami aggodalomra adhat okot. A különféle diktatúrák, főleg a keményebbek szintén megpróbálják uniformizálni az állampolgárokat, ami viszont elvileg lehetetlen. Amit képesek elérni, az nem több, minthogy képmutatóvá teszik az emberek többségét. A diktatúrák ezenkívül kasztosodott társadalmat is létrehozhatnak, ahol vannak első-, másod- és harmadrendű állampolgárok, a határok pedig nem átjárhatók, a származás vagy a születéskori anyagi helyzet által nagyban determináltak. A különféle tömegmozgalmaknak is mindig van uniformizáló sajátossága, hiszen a tömegben rendszerint a legnagyobb közös osztó érvényesül, ezért a tömeg intelligenciaszintje a legtöbb esetben nagyon alacsony. Ezen kívül pedig mindennapos tapasztalatnak is mondható a csoportmentalitás negatív hatása a tagok intelligencia szintjére, sőt az általános emberi kvalitások szintjére is.

A különféle társadalmi normákra nyilvánvalóan szükség van, azonban a megfelelési kényszerek egy adott szint fölött már eltéríthetik az embereket a céljaiktól, amelyek nem is mindig teljes mértékben tudatosak. A másoknak ártó cselekedetek különféle formái, a „bűnök” nem ritka esetben az eredeti céloktól eltávolodott, eltorzult viselkedési formáknak tekinthetők. A társadalom reakciója lehet ezekre alapvetően büntetés és a megszégyenítés, ami kultúrától is függhet, viszont az idejében történő megelőző jellegű segítségnyújtás sajnos ritkábban valósul meg.

A csoportmentalitás elősegíti ezen kívül a relativizáló szemléletmódot is, ennek egyik formája az utóbbi időben az „alternatív igazságok” hangoztatása. Számomra ez a felfogás nem annyira szimpatikus, mivel az alapvető emberi értékek és erkölcsi normák nem fontosak számára, azt kell csak nézni, hogy a csoport érdekében az illető mit tesz vagy mit mond. A különféle hajmeresztő állítások, amelyek sokféle szintről jöhetnek és egyik kultúra sem mentes ezektől, mind valami felé húzni vagy taszigálni akarják a társadalmat, emiatt is relativizálók. Önállóan azonban az ilyen állítások nem állnak meg a maguk lábán, ezért az én szememben felelőtlenek és teljesen hiteltelenek.

Az emberi sokféleség úgy tűnik, hogy egy kultúra független jellemzőnk, például egy ázsiai kultúra számunkra homogénnek tűnik, de aki közöttük él arról számol be, hogy a mindennapok során ott is különféle egyéniségekkel találkozik.