Amikor elfogadjuk valaminek a szentségét, akkor lemondunk arról, hogy részekre bontó analitikus tudással közelítsünk hozzá, tehát a megismerés másfajta módjait választjuk ilyenkor, például az átélést vagy az érzelmi hatások megfigyelését, vagy egyfajta döntés lehet az is, hogy a periferikus látáshoz hasonlóan hagyjuk, hogy a jelenség a figyelmünk perifériáján maradjon. A mai társadalmakban a szentség elfogadása önkéntes döntés, aminek motivációja lehet többek között a hagyományok elismerése vagy jobb kapcsolatokra törekvés azokkal (a konformitás jelenségéről van szó lényegében), akik a keresztény hit gyakorlóiként időt és energiát fektetnek bele és mélyen „beleállnak”, így számukra a szentség magától értetődő. Az is fontos, hogy mivel visszatérő ünnepről van szó, ami lényegében már gyerekkorunk óta elkísér minket, ezért a húsvét „szentsége” (idézőjellel vagy anélkül) nagy valószínűséggel valamiféle hatással van ránk akkor is, ha ez nem mindig tudatos.

Lehet tehát írni és beszélni a húsvétról külső nézőpontból is, nem csak résztvevőként, viszont az ünnep lényegét nem érintve, az esemény magját lényegében tiszteletben tartva. Egyébként az ember személyisége sem egységes, különféle oldalaink vannak, ily módon összefér akár még a mélyen vallásos és a hidegen racionális énünk is. (Nem beszélve arról, hogy mindenki egy kicsit a maga módján vallásos, de ez most messzire vezetne.)

A keresztény kultúrának a világra gyakorolt erős hatását mutatja, hogy (a karácsony mellett) a húsvét ünnepe és annak jelentése a világ nagy részén közismertté vált, azt lehet mondani, hogy szinte minden részére eljutott. Ez nem jelenti azt, hogy más vallásokban ne tűnt volna fel valamilyen módon a feltámadás vagy újjászületés fogalma. Példaként lehetne említeni az ó egyiptomi Hórusz kultuszt, a hindu vallásban is megtörténik ez rengeteg istenséggel, de valamilyen módon minden nagy világvallásban ott van a szenvedések megszüntetésének lehetősége valamint általában egy földi szférán túl, attól távolabb, a halhatatlanság elérésének lehetősége.

Az egy közhely ugyan, de érdemes azért leírni, hogy húsvét ünnepünket a természet újjászületéséhez kapcsolva a keresztény egyház ősrégi hagyományokra visszamenő, kora tavaszi szokásokkal egyesítette. (Ezek a szokások ráadásul a népi hagyományban is továbbélnek, mint például nálunk a locsolkodás, és kiegészítik az egyházi hagyományt .) Ebből adódik egy olyan következtetés is, hogy a húsvét a mi mérsékelt övi klímánkhoz kapcsolódik (az északi féltekén ráadásul), és az ünnepek éves ciklusa nem függetleníthető egyik vallásban sem az adott éghajlattól. A keresztény vallásban és valószínűleg a a legtöbb más vallásban is, az ember a természet részeként éli meg önmagát és az éves szertartások a természet rendjét követik le, népi hagyományokkal is ötvözve. Nagyon erősen kötődnek tehát az egyes vallások adott helyekhez és kultúrákhoz, ha átviszik máshova tartalmi elemeiben és szertartásrendjében sokat kell, hogy változzon, nem tud ugyanaz maradni. Adódik egy olyan következtetés is ebből, amit azért a politika piszkos világa is visszaigazol, hogy ma már nem a vallás határozza meg az egyes népek és országok egymás közötti viszonyát.

Van a húsvét ünnepének egy olyan vonatkozása is, hogy amennyiben valamilyen módon a természetnek, az életnek a részeként látom abban és hiszek abban, hogy képes megújulni (szinte láthatatlan és nem várt módokon is), akkor ez egy nagyon élet-igenlő felfogásmód, az életet és a természetet tiszteletben is tartva. Ezen a ponton hagyományok, a vallás, a természetvédelem és sok minden képes közös nevezőre kerülni, érdemes ezt tudatosítani, hogy létezik itt egy közös pont sokak számára, ami magasan fölötte van a politika világának és az önző kicsinyes érdekeinknek.

Egy másfajta érdekessége a húsvétnak, ami a karácsonyra, sőt halottak napjára is jellemző, hogy van egy komoly, méltóságteljes, fegyelmezett része és a következő nap (illetve a karácsony esetében egy hét telik el), amikor ez a kontroll megszűnik és az embernek a játékos volta kerül hirtelen előtérbe. Valahogy így billen helyre az egyensúly, a komolyságot teljesen félretéve az emberek kicsit eleresztve magukat mulatozgatnak. Ha úgy vesszük ez kicsit minden ünnepnek a dinamikája, sőt még a heti rutinunkban is benne van, sok évszázada nálunk még a vasárnap délután is ilyen volt, amikor kicsit elengedjük a gyeplőt, lazábbak vagyunk. Kimutatható, hogy ez az ellazult, játékosabb létezésmód (amikor nem akarunk fókuszálni semmire, agyilag sem toppon lenni) szintén létszükségletünk, úgymond a szellemi higiénénk része.

Fontos sajátossága még a legnagyobb keresztény ünnepünknek, a húsvétnak a közösségi jellege. Ez abban is kifejeződik, hogy sokan templomba mennek (ha nem tudják, akkor megnézik a nagy misét tévén), valamint a rokonlátogatásokban. Mindegyik vallás lényegi eleme, ami szerintem legalább annyira fontos, mint a hit tartalmi része az, hogy közösségi esemény, egy adott közösség egységéről is szól. A „vallás” szavunkban is benne van az a jelentés, hogy megvallom a hitemet másoknak, tanút teszek róla egy közösség irányában. A közösség valamilyen egység, ami tud több lenni mint a részek összessége.

Ez a pont, ahol a jelenlegi tudományunk nem is nagyon képes továbblépni, a módszertanában nem nagyon van benne az, hogy az egész miben lehet több mint a részek összessége. Beszél ugyan szinergiákról, egymást erősítő hatásokról, de ez valahogy nincs benne a mainstream tudományban, az analitikus eszközeit arra használja inkább, hogy két jelenség egymásra hatását vizsgálja, de hogy egy felkapott témát is elővegyünk, még az ún. „három test probléma” is gondot okoz neki. A mainstream tudományos gondolkodásban még nincs ez benne, - és emiatt sokakat riaszt is a hideg, racionális „szikével” működő tudományosság,- hogy legtöbbször nagyon sok ágens, „szereplő” kölcsönhatása alakítja ki az adott jelenséget. Amikor a „szereplők” kölcsönhatásba lépnek, akkor sokat veszítenek, le is kell, hogy adjanak legalább átmenetileg, hogy létrejöjjön a kapcsolat és adott irányba vagy irányokba közösen sokkal erősebb hatást tudjanak kifejteni. Nagyon szívesen olvasnék, ha én magam már nem tudok ilyeneket létrehozni, annak bemutatásáról, amikor az egész többé válik valamilyen vonatkozásokban, mint a részek összessége.

Ez jelenleg az elménk számára a csoda kategóriája, például annak az észlelése, hogy valami gyűlik és gyűlik és (ekkor nem törvényszerűen, de elég sok esetben), hirtelen valamilyen minőségileg teljesen új jelenség jön létre. A vallás ismeri ezt, a kultúra, az élet szintén, a mainstream tudomány még nem annyira.