10 millióra elosztva például csak 600 ezret kapunk, a kormány szerint durván ennyit kellene a magyar polgároknak állampapírba fektetni átlagosan.

Persze nincs mindenkinek bankszámlája, a legidősebb korosztály egy része, a mélyszegénységben élők nagyobb része, sőt a maffiózók jövedelme sem jelenik meg a bankszámlákon, hanem készpénzt használnak. (Bár az a sejtésem, hogy a nem igazán fehér gazdaságban is átfolyathatnak pénzeket a bankszámlákon is, de valójában nem értek hozzá). A legtöbben viszont neten keresztül intézik a pénzügyeiket, szerintem ez a nem kiskorú lakosságnak akár a 90%-ára is igaz lehet.

Bankszámlán tartani a pénzt lehet racionális döntések eredménye is, például az alábbi okokból:

1.Az átlagos bankszámla kijöhet egy millió forintra is, de tudjuk, hogy az átlag mint statisztikai szám nagyon csalóka. Ez olyan mint az átlagfizetés, amit bármikor is számolnak ki statisztikailag, mindig több mint ami nekem van és csak arra jó, hogy hergelje az embereket. Van akinél milliós tételek forognak havonta a bankszámlákon, más viszont egyben nem látott még hatszázezer forintot. Az átlag ráadásul amiatt is csalóka, mert igaz, hogy a számla gyakorlatilag zéró kamatot fizet, de ha mínuszba megyünk, akkor elég erős kamatokkal fognak megterhelni. Szinte mindenkinek van hitelkerete, de nem szeretjük használni, ezért ha valakinek van egy jónak számító félmilliós fizetése, de a kiadásai is ehhez mérten nagyok, neki már hó végére lehet, hogy százezer marad csak rajta, ami manapság már nem olyan nagy összeg. Az átlag tehát nagyon félrevezető, azt is meg kell nézni, hogy mennyi a pénzmozgás e mögött, mert nem valószínű, hogy a pénzek többsége csak ott dekkol.

2.Váratlan kiadásokra is tartalékolunk. Elromolhat háztartási gép, autó, esetleg beázik a lakás, lehetnek egyéb jelentős kiadásaink, esetleg valamelyik családtagnak kell hirtelen pénz, mert mondjuk vezetni tanul. Ezért hát nagyon irritáló lesz majd a banktól egy olyan levelet kapni, hogy milyen jól járt volna Ön, ha a tavalyi évben a számláján dekkolt félmillióból inkább államkötvényt vett volna. Persze, ha tudom előre, hogy nem lesz baj az úton, akkor a biztonsági övet sem kötöm be, de mégis inkább bekötöm, mert nem látok a jövőbe.

3.A bankszámla mint takarékbetétkönyv. Kicsit úgy vannak sokan ezzel, mint az átkosban a „Gazdálkodj Okosan” társasjátékban, hogyha a betétkönyvedben szorgalmasan gyűjtötted a pénzt, akkor pár kör után talán még konyhabútort is vehettél. Most is gyűjteni kell, mert várjuk a mestert, ki tudja mikor fog ráérni, de egyszer majd csak befut, és eleve inkább gyűjtögetünk mint hitelt veszünk fel, mert olyan magas a kamat. Nyilván nem éri meg egy évre lekötni a pénzünket abban az esetben, ha három hónap múlva kiderülhet, hogy kellene egy nagyobb összeg valamire, és a lekötött betét kamata nem fogja fedezni a hitel költségét. (Mindezt persze egy átlagos pénzügyi műveltséggel rendelkező pógárként mondom, a szofisztikáltabbak kereshetnek jobb megoldásokat is ilyen esetekre.)

4.A gazdasági környezet bizonytalansága. Nem tudjuk, hogy meddig lesz meg az állásunk de a vállalkozó se tudja jól megsaccolni, hogy mennyi bevétele lesz, és egy ilyen helyzetben kellenek könnyen mobilizálható pénzügyi tartalékok. A tartós lekötések azokban az években jók, amikor van pénzügyi biztonság és tervezhetőség, a 2013-2020 közötti időszak például ilyen volt, de véget ért a „hét bő esztendő”, azóta különféle válságok adják egymásnak a kilincset, a médiumok sem annyira megnyugtatóak e tekintetben az állami csatornákat is beleértve, olyannyira nem, hogy a nyugtatót gyógyszer formájában venném magamhoz, ha nem tartanám egészségtelennek. Az jól látszik, hogy a magyar emberek a fogyasztásukat is visszafogva inkább tartalékolnak.

5.Lehetséges elvi ok: az állam költekezését túl nagynak tartom. Az állam mérete és költekezése igen nagy európai viszonylatban is, ha nem a skandináv jóléti államokhoz hasonlítunk. Elvi alapon mondhatom azt, hogy mért adjak még többet az államnak, ha szerintem többet költ, mint ami ésszerű lenne, például a 13.havi nyugdíjak fizetése sem magától értetődő egy olyan évben, amikor az átlagbérek csökkennek. Nem mondom, hogy ezzel kellene kezdeni a spórolást, de összességében soknak tűnik az állami kiadás mértéke, lehetnek ezen is faragni ésszerű keretek között, nem csak a nagyobb bevételre törekedni.

6.Másfajta lehetséges elvi ok: Azzal nem értünk egyet, hogy mire költi a pénzt az állam. Mért hitelezzek az államnak, ha szerintem sok olyan dologra fogja elkölteni, amivel nem értek egyet? Például ha baráti cégeknek nyomja a pénzt, az n+1-ik stadiont építteti a Bánátban, vagy esetleg felvásárol egy külföldi céget, hogy azután monopolhelyzetben az árat megemelve, utólag beszedje tőlem a költségeit? Ilyen jellegű elvi okok is visszatarthatnak attól, hogy még az egyébként jónak és biztonságosnak tűnő befektetési lehetőséget is visszautasítsam.

Amellett, hogy a pénzek egy része a rendszerben természetes módon áramlik, ami éppúgy nem teljesen kiszedhető mint a csővezetékből a gáz teljes mennyisége, egy más jelentős része nyilvánvalóan biztonsági tartalékul szolgál, egy bizonytalanságokkal teli gazdasági helyzetben. Bizalmi kérdésről is van szó az állam irányában, de mindenesetre sokféle racionális oka is lehet annak, ha valaki bankszámlán tart egy viszonylag jelentős összeget.

Talán amiatt, hogy manapság nem létezik egységes világkép és domináns ideológiai rendszer, egyáltalán nem meglepő, ha egyre inkább úgy tűnhet sokak számára, hogy lázongó tömegek korában élünk.

Sokszor volt már ilyen a világtörténelemben

Régebben létezhettek olyan társadalmak, ahol „isteni eredetű uralkodók”(ókor), „isteni rend” (középkor), esetleg arisztokrata elitek tekintélye vagy akár a meritokrácia (liberális kapitalizmus) lehettek olyan vezérlő elvek, amik stabillá tették az egyes rendszereket. Más korokban ezek a hitrendszerek már nem tudtak megfelelően funkcionálni, ilyenkor robbantak ki például rabszolgalázadások, parasztlázadások, forradalmak és polgárháborúk. A múlt században a fasizmus és kommunizmus is népszerű mozgalomként indult, éppen a népszerűségük, jelentős tömegbázisuk miatt is vált lehetségessé a későbbi diktatúrák kiépülése. A tömegek lázadása című filozófiai alapmű is akkoriban született, és felhívja a figyelmet arra, hogy a tömeg valójában egy „massza”, jól manipulálható ösztönös emberi törekvésekkel. 1968 is közismerten a tömegmozgalmak kora volt még, utána azonban több évszázados szünet következett a 2000-es évekig.

Napjainkban viszont már léteznek olyan politikai irányzatok is, amelyek már direkt építenek is ezekre, jól láthatóan szítják is a jól manipulálható elitellenes tömeglázadásokat. Mivel érzelmileg erősen bevonják a választókat, ezért helyzeti előnybe is kerülhetnek más irányzatokkal szemben.

A száraz avar kigyulladhat

A tömegmozgalmak lángra kapásának természeti analógiája a száraz avar kigyulladása. (Mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy akár ha a kiskertjében is sok gyúlékony anyagot tárol, az szerencsétlen körülmények következtében a nagy hőségben esetleg lángra kaphat.) Nem lehet megmondani, hogy milyen szikrától fog lángra kapni az avar, mikor fog ez megtörténni és mekkora lesz a láng, de a veszély fennáll. Valós érdekképviselet nélküli csoportok, társadalmi gettókban élők, vagy akár csak túl sok munkanélküli, akik nem sok perspektívát látnak maguk előtt, mindez a bűnözés és a lázongás melegágyai lehet, ha nem figyelünk rájuk, és nem akarunk velük egyáltalán semmit sem kezdeni.

Befelé és kifelé vezetett agresszió

Amikor az ember nem tudja energiáját értelmes tevékenységekre fordítani, akkor az agresszióját vezetheti befelé, önpusztító módon (pl. drogok és alkohol), vagy környezete felé is kiélheti, ami attól is függ, hogy milyen normákat lát maga előtt, habár a társadalomnak okozott kár minden esetben jelentős lesz. Például egy francia vagy amerikai társadalomban az erőszakos tüntetéssorozat is a helyi a kultúra része, ott ilyen eszközök használatával is fog küzdeni az, aki úgy érzi, hogy a társadalom peremére szorult. Máshol a rendszerellenes lázadó törekvések kevésbé látványos módon nyilvánulnak meg, például internetes trollkodás, protest-szavazatok (Brexit is ez a kategória), erőszakos mozgalmak támogatása, esetleg bandaháborúk és hasonlók.

Saját sikertelenségemért mást okolni: Betámadni a tekintélyt

Igen, ezzel a mondattal tudnám összefoglalni minden tömegmozgalom lényegét, és egyben azt is állítom, hogy még ha formailag sokféle módon is jelennek meg, nagyon sok hasonlóságot mutatnak. A politikai irányultság ilyen szempontból mellékes: populista mozgalmak, BLM, cancel culture, francia tüntetéssorozatok, jobboldali és baloldali radikalizmusok, szélsőséges nacionalizmusok, összeesküvéshívő szekták, és még sorolhatnánk: nagyjából hasonló rugóra működnek. Mindegyikre jellemző, hogy a problémákért kizárólag másokat okol és kanyarban úgy akar előzni, hogy levágja azt, tehát átértelmezi a számára kedvezőtlen szabályokat. Mindegyikben közös, hogy destruktív jellegűek és többnyire hatalmi törekvéseket is mutatnak.

Támadják, mert támadhatóvá teszi magát

A támadás célpontjai különféle elitek, legtöbb esetben értelmiségi elitek. (Az értelmiség elleni támadások egyébként az értelem elleni támadások egyben, a racionalitást kérdőjelezik meg.) Akit támadnak az nyilván támadhatóvá is teszi magát, sokféle hibát elkövethet. Az egyik legáltalánosabb hiba, ha a szerencsés helyzete miatt a társadalom fölöttinek érzi magát, nem vezetője már a társadalomnak semmilyen értelemben. A tömegek úgy érzik, hogy az értelmiségi elitek valamilyen értelemben lenézik őket, és ez lehet az a kimondatlan alapérzés, ami a lázadás energiáját táplálja.

Amikor a pletyka lesz a norma

Pletyka mindig is létezett és nem is lehet megszüntetni, de nem azonos a szabad véleménynyilvánítással. A pletyka rosszindulatú, személyeskedő, félinformációk alapján hoz ítéletet egyes személyekről. Mindig felületes, azzal foglalkozik, amit nem ismer eléggé, vagy amivel kapcsolatban nincs is megfelelő kompetenciája. Mivel társadalmunkban a kimondott szónak nem nagyon vannak következményei, ezért az interneten szinte korlátok nélkül terjednek a különféle pletykák, - amik egyébként a tömeglázadások sajátos esetei. A hangerő úgy tűnik fontosabb a tartalomnál, ami a közérthetőség érdekében egyébként is lebutított mondanivaló.

A meritokrácia válsága vagy ennél több?

A lázadások hatásai sokfélék lehetnek, de ritkán válnak átütő erejűvé. Ha csupán a meritokrácia válságáról van szó, akkor ezen túl lehet jutni, a társadalmak megújulhatnak. Ha viszont az értelemmel szemben az erőszakon alapuló rendszerek jönnek létre, akkor az már egyértelmű visszafejlődés lenne. Azt is meg kell vizsgálni, hogy vannak-e esetleg olyan modern környezeti ártalmak, amik miatt az IQ általános visszaesése következhet be, magyarán elhülyül az emberiség? (Egy ilyen, átfogó jellegű vizsgálat felfedheti az értelmi fejlődés szempontjából egészségesnek nevezhető életmód alapjait is.)

Dekódolás, a siker új definíciója, alkalmassá tevés

Legalább háromféle eszközünk van arra, hogy a lázadások destruktív jellege csökkenthető legyen. Egyik a dekódolás: nem szó szerinti, hanem lényegi értelmezése a nem mindig jól artikulált megnyilvánulásoknak, és valós segítséget is nyújtani az ezekkel élő embereknek. (Mindez nem zárja ki, hogy erőt és határozottságot is kell tanúsítani velük szemben, mert erővel szemben mindig valamiféle erőt kell állítani. Az empátia csak ez után következhet.)

A másik a sikeresség újradefiniálása társadalmi értelemben, hiszen nagyon sokféle, kevéssé látványos formája is létezik a sikernek, az ún. „amerikai álom” például egy kifejezett rossz példa, hiszen felszínes és kevesek számára elérhető eszményeket tükröz. Az anyagi és társadalmi státusz is sokféle lehet, a kettő nem szükségszerűen kell, hogy egybeessen.

Harmadik, hogy az alkalmasság nem csak a természetes szelekció eredménye lehet, hanem az is segíthet benne, ha az embereket támogatjuk abban, hogy alkalmassá váljanak azokra a szerepekre (akár politikai vagy gazdasági vezető szerepre is), amire törekednek. (Úgy tűnik, hogy nincs is olyan nagy merítési bázis, amit az is mutat, hogy érdekes módon még mindig 70-80 éves politikusok vannak vezető szerepben a világ számos részén.) A lázadások sok esetben mellőzöttségről szólnak, olyan emberektől, akik úgy érzik, hogy magukra hagyták őket, és az ő alapértékeiket a társadalom semmibe veszi, ezt a fajta helyzetet kezelni kell tudni, vagy még jobb lenne megelőzni.

A világon mindent túlzásba lehet vinni, a családközpontúságot is mint annyi mást. Nekem ez régóta vesszőparipám egyébként, és bár nem speciálisan magyar jelenségről van szó, nálunk a társadalom jelentős részére jellemző, hogy a családi kötődésnek különféle okokból a hátrányai is megjelennek nem csak az előnyei.

Először is, világméretű trend, hogy kevesebb gyerek születik ugyan a kívánatosnál, de többségük nevelésével jobban foglalkoznak mint régebben, ami mindenképp egy pozitívum. (Igen, a mennyiség helyett a minőségre került a hangsúly.) Régen igazából nem is nagyon nevelték a gyerekeket, inkább tökéletlen kis felnőtteknek tartották őket, akiket minél korábban munkára kell fogni, ezenkívül a szülőknek nem is nagyon volt rá idejük hogy foglalkozzanak velük, és a „gyereknevelés” fogalma alapjában véve is egészen mást jelentett mint manapság. (A család fogalma sem ugyanaz, hiszen régen sokkal jellemzőbb volt a többgenerációs családmodell.) Ne akarjuk tehát a régi korokat idealizálni, bár a mai családokra jellemző gyereknevelés is igen sokféle lehet, rengetegféle hibával.

Ha a család a felelős: Tartósítja az egyenlőtlenséget

Ha a társadalom túlságosan sok mindent határoz meg úgy, hogy az adott feladat elsősorban a család felelősségkörébe tartozik, az a jó családi körülmények közé született gyerekek számára fog kedvezni, míg a hátrányos helyzetűek számára további hátrányokat jelent majd. Itt van mindjárt kapásból például a szexuális felvilágosítás, sőt akár a szexuális kultúra kérdése is, ami annyira összetett kérdéskör, hogy nem szabadna csupán csak a családokra bízni. Ennél súlyosabb problémák is léteznek köztudomásúlag, és nem csak a kisgyerekkorban, hanem már az anyaméhben ért hatások is sokat számítanak abban, hogy a felnövekvő gyerekek esetleg egy bántalmazó közeget fogadjanak el „normálisnak”. Azonban a szélsőséges esetektől eltekintve is csökkenti a mobilizációt és kasztosodást hozhat a társadalomban hosszabb távon, ha a családi vagyoni és nem vagyoni hátrányok leküzdésének lehetőségét a társadalom nem biztosítja. (Ahhoz pedig használjuk nyugodtan a képzelőerőnket, hogy milyen lehet egy kasztosodott társadalomban élni.)

A három éves GYES hátrányai

Nem bizonyított, hogy mért jó ha a gyermek első három évében az édesanyjával marad. Nagyon kevés országban van ilyen, ami egyébként nálunk még a Kádár-rendszer által bevezetett intézkedés volt. Most valóban azt tapasztaljuk, hogy ettől hosszabb távon növekedett a boldog és kiegyensúlyozott emberek száma más országokhoz képest? Nyilván azoknak a gyerekek jelent ez nagy hátrányt, ahol a családi közeg nyomasztó. Viszont még azokban a családokban is, ahol a családi közeg rendezett és támogató, könnyen előfordulhat, hogy a kisgyerek első három évében főleg csak a családtagokkal fog találkozni, ami a későbbi szocializációját befolyásolni fogja. A xenofóbia létező dolog, van aki a pókoktól irtózik, van aki a tömegtől, de mivel a mai társadalmakban „idegenek”, azaz számunkra ismeretlen (vagy furcsa kinézetű) emberek fordulnak elő sokfelé, ha valakit ez alapvetően kihoz a béketűrésből, az sincs teljesen rendben. Annak ellenére, hogy a túlságosan nyitott és bevándorlást ösztönző társadalomnak is jól látjuk a hátrányait, de ne essünk a másik végletbe sem, a túlzott mértékű családi kötődés bizonyítottan hajlamosít a xenofóbiára. (Megjegyzem, hogy akik együtt dolgoznak, vagy netán együtt laknak más kultúrákból érkező emberekben, körükben az idegengyűlölet sokkal ritkább mint olyanok körében, akik a kis falujukból ki sem mozdulva sosem találkoznak velük.)

Helikopterszülő

A szülő annyira akarja nevelni a gyereket, hogy nagyon, és folyton ott köröz mellette, minden bajtól meg akarja óvni és minden problémát megoldani helyette, azt hiszem, hogy mindenkinek vannak ilyen ismerősei. Egy túlzásba vitt, fölösleges energiapazarlásról van szó, ami még a gyereknek sem tesz jót, nehezebben fog tudni később önállóan megoldani dolgokat. Még felnőve is lehetséges, hogy a „szülői hang” ott duruzsol majd a fejében, bármilyen önálló gondolata is támad.

Önállótlanság, vállalkozó kedv hiánya és korrupcióra nagyobb elfogadottsága

Magyarországon a fiatalok vállalkozó kedve elmarad az európai átlagtól, túlságosan is óvatosak és a hagyományos vállalkozásokat részesítik előnyben, amelyek kevésbé újító szellemiségűek. Ha valaki az összeköttetéseivel akar inkább sikert elérni és a családi kapcsolataival az kevésbé lesz híve a piacon való megméretődésnek és a teljesítmény elismertetésének. A korrupciót alighanem jobban elfogadjuk, ha az „család érdekei” miatt történt. Sőt, a nagyon családcentrikus egyén számára természetes is lehet az, hogy a politikus egyfajta „apafigura” legyen, aki megvédi a veszélyektől.

Itt van például a volt (és talán jövendő) amerikai elnök Donald Trump, akinek nézetei és politikai módszerei közel állnak a magyar radikális jobboldaléhoz. Az ő vagyona családi örökség, amit nem annyira a cégek hatékony működtetésével, hanem inkább az üzleti élet kiskapuinak kihasználásával igyekezett gyarapítani. (Rengeteg zűrös ügye miatt egyáltalán nem csoda, hogy perelhető.) A mai magyar nagyvállalkozó rétegen belül is megtalálhatók azok, akik a hagyományos üzleti etika szabályait kevéssé veszik figyelembe, inkább az összeköttetéseikre építenek, a magyar elit jó része alighanem egy nagy család részének látja magát, és számára természetes, hogy a „családon kívülieket” lehetőleg nem szabad helyzetbe hozni.

A családi házban marad a fiatal

A fiatalok késői önállósodása is lehet probléma, nálunk ez a családtámogatások lehetősége miatt talán nem is jelent akkora gondot, mint máshol. Amikor viszont a családtámogatások lehetősége beszűköl, könnyen lehet, hogy többen maradnak otthon még 30 éves koruk után is. Ez lehetne persze egy egészséges nagycsalád modell is, de többnyire csak az önállósodástól való félelemről van szó, régebben nem is létezett olyan, hogy „kapunyitási pánik”, ez egy új keletű kifejezés.

A család a kapcsolatok általános iskolája

Viszont nem több ennél, nem várhatunk el tőle mindent. Az együttélés alapismereteit jó esetben megtanítja ugyan, de a párkapcsolatok, a barátságok, a korrekt üzleti kapcsolatok, jó munkatársi együttműködések bonyolultabb viselkedési mintáira nem képes teljesen felkészíteni senkit, hiszen ezekben az egyenrangúságon nagyobb hangsúly van mint a családokra jellemző alá- és fölérendeltségi viszonyokon. Emellett még az is lényeges, hogy ahány család, annyiféle minta létezik, és egyik sem tökéletes. Alapvető probléma lehet, hogy a társadalmi bizalom általános szintje az emberek között alacsony marad, a jó együttműködések viszont szükségesek lennének a gazdasági fejlettség magasabb szintjein. Minden fejlett és gyorsan fejlődő ország a társadalmi bizalom vonatkozásában is mérhetően jó eredményeket mutat.

„Szeresd ellenségedet”

Ez a lehetetlen krisztusi követelmény arra is vonatkozhatott eredetileg, hogy habár két család sok generáció óta gyűlölheti egymást, ne hagyd, hogy ez határozza meg a viselkedéseidet. Az apa és anya elhagyása is természetesen csak szellemi értelemben követelmény, amikor az ember a saját hitrendszerét, a saját életének kereteit alakítja ki.

Az ukrajnai háborúban is érvényesülni látszik az az elv, hogy az előző háborúk domináns fegyvernemei már nem annyira képesek a jelenkori csatákat eldönteni, hiszen másfajta haditechnikákkal már jól felkészültek velük szemben.

Az egyik első közismertnek mondható, erős fegyveres alakulat a görög falanx volt, amit talán még a spártaiak hoztak létre és Nagy Sándor fejlesztett tovább. A gyalogos katonák pajzsainak szorosan záró sora többszörös túlerővel szemben is képes volt kitartani egészen addig, amíg az általában lovasokból álló elitegységek oldaltámadása szét nem zilálta az ellenség sorait. A római légiók is felszerelése és felépítése is lényegében ezt a hagyományt követte, győzelmeik nyomán a világ akkoriban legnagyobb birodalma jöhetett lére. A római légióknak is megvoltak azonban a gyenge pontjai, nem egy alkalommal teljes kudarcot vallottak, amikor a csatákban a kifárasztás és a bekerítés taktikáját alkalmazva ellenük, az ellenségeik egész hadseregeket semmisítettek meg.

A római birodalom vége felé jelent meg a harctéren a nyereggel és kengyellel felszerelt lovasság, ami jóval nagyobb támadóerőt biztosított: Lehetővé tette éppúgy a lóhátról való nyilazást, mint a páncélozott nehézlovasság kifejlesztését is. Ez egy jól ismert történet számunka is, hiszen a magyar könnyűlovasok rengeteg csatát nyertek meg egészen addig, amíg nem kellett közelharcba bocsátkozniuk az ellenség nehézlovasságával. Az ázsiai sztyeppék katonaságának főerejét nyilván a mozgékony könnyűlovasság, az európaiakét pedig inkább a jól felszerelt nehézlovasság adta.

A lovas harcmodorral szemben kifejlesztett fegyvernem volt többek között a késő-középkorban a svájci pikásoké, a zsoldos katonákat egyre gyakrabban szerelték fel hosszú szálfegyverekkel, és ezt követően nem sokkal később már megjelentek a gyalogos tűzfegyverek, a muskéták is. Ennek a korszakváltásnak sajnos mi is az elszenvedői voltunk Mohácsnál, amikor a lovasságunk támadása elakadt a lőfegyverekkel ellátott janicsárok sorfalánál. Évszázadokon keresztül a fegyelmezett alakzatokban mozgó gyalogsági alakulatok váltak meghatározóvá a csatatereken. Hamarosan azonban a lovassági harcmodor is megújult, az ellenséget lerohanó könnyűlovasság egyik első példájaként a magyar huszárok csapatai említhetők, és mások is törekedtek az utánzásukra, sőt a napóleoni háborúk idejében már a lovasság vált az egyik legfontosabb fegyvernemmé.

Az ismétlőpuskák megjelenésével ismét a gyalogság előnyére változott a helyzet, az újfaja fegyverzet 1866-ban már az egyik döntő tényezőnek bizonyult a poroszok oldalán, pár évtizeddel később pedig a géppuskák megjelenése már gyakorlatilag kivonta a lovasságot a háborúból. Sokáig nem is nagyon volt olyan fegyvernem, amivel áttörést lehetett volna elérni az ellenség soraiban, ezért az I. világháború egyfajta állóháborúvá fajult.

A helyzet változását az hozta el, amikor már páncélozott járműveket vetettek be nagy számban támadó alakulatként, ami köztudomásúan a II. világháború kezdetére tehető. A nehéz harckocsik száma és tűzereje döntött el akkoriban számos csatát, igaz viszont, hogy csak nyílt terepen, meghatározott időjárási körülmények között voltak alkalmazhatók.

A harckocsik tökéletesítése további évtizedeken keresztül tartott, ez a haderőnem a csúcsát valamikor a múlt század végén érte el, amikor az I. Öböl-háborúban a sivatagi viharként ismertté vált hadműveletben az amerikai tankok gyakorlatilag sebezhetetlennek bizonyultak. (Igaz viszont, hogy később a zsúfolt iraki nagyvárosokban már nem nagyon lehetett hasznukat venni.)

A mostani ukrajnai háborúban mintha megtört volna a harckocsik domináns szerepe a harctereken: először az orosz tankok bevetése járt nagy veszteségekkel, átütő eredmények nélkül, mostanában pedig a nyugati nehézjárművekre épülő ukrán ellentámadás az, ami nem nagyon tudja teljesen áttörni a megerősített orosz védelmi vonalakat. Megjegyzem, hogy a hadviselés lehet időként egy „kő-papír-olló” típusú „játék” is (sajnos nem játék viszont, mert emberéletekről szól), olyan értelemben, hogy minden haderőnemnek megvan a gyenge pontja, ami adott esetekben sérülékennyé teheti.

Nem kell különösebb katonai szakértelem néhány olyan feltűnő tendenciának a meglátásához, ami most a szemünk előtt kirajzolódik ebben a 21.századi háborúban. Így például felértékelődhet a tüzérség, ezen belül is a különféle rakéták és drónok szerepe, hiszen az előző háborúkkal ellentétben ma már GPS koordinátákra irányíthatók és a pályájuk is folyamatosan módosítható. (Ez szerencsére az elhárító rakétákra éppúgy érvényes lehet.) Az is látszik, hogy adott esetben érdemesebb lehet több olcsó fegyver bevetése néhány drágábbal szemben, mert az utóbbiak elvesztése nehezebben pótolható.

A mai hálózatokra jellemző, hogy csomópontokban koncentrálódnak, ami egy háborúban sérülékennyé teszi őket, itt főként az energetikai infrastruktúra létesítményeire gondolok: erőművekre, különféle vezetékre és elosztó központokra. Ezzel szemben egy decentralizáltabb energiaellátás, ami nagyobb szerepet ad a megújulóknak, ezen belül is főként a szél- és napenergiának, jóval kevésbé sebezhető lenne.

Az pedig már közhely, hogy a jövő háborúi alighanem információs rendszerek közötti harcokban dőlhetnek el, például abban, hogy ki mennyire képes megzavarni az ellenség számítógépes hálózatát, érvényesíti a propagandájának erejét, netán jobban használja fel a mesterséges intelligencia adta lehetőségeket.

Az örök tanulság viszont a háborúkkal kapcsolatban az most is érvényes, hogy a háború akkor „jó”, ha rövid ideig tart, esetleg egy ütközetben már eldőlnek az erőviszonyok. A hosszú, felmorzsoló háborúknak viszont csak vesztesei vannak, és ez nem csak szólam, mert például a világháborúk után a győztes britek is mély gazdasági válságba kerültek mind a két alkalommal. Békét nem lehet egykönnyen létrehozni, ezért inkább kívánni lehet vagy reménykedni benne, hogy a harcoló felek ez esetben belátják, hogy hol vannak a lehetőségeik határai, ami kompromisszum-készebbé teheti őket és legalább egy tartós fegyverszünet megkötésére elég lehet.

A Kossuth-díj 1963 óta csak kiemelkedő művészeti tevékenységekért adható, és ezt a szokást senki nem akarja megtörni. (A Rákosi-rendszerben például nem ritkán sztahanovista munkások is megkaphatták.) Azonban az hogy dönthető el, hogy tényleg ténylegesen kik a legjobbak az adott művészeti ágban? Szerintem egyaránt fontos, hogy az alkotásai közismertek legyenek és a szakmabeliek is a legjobbak közé sorolják. Ezeken túl egy harmadik kimondatlan feltétel szokott lenni az is, hogy a művész jelentős életművet mondhasson magáénak, a Kossuth-díj ennyiben mindenképp többet jelent, mint az egyéb művészeti díjak. Az sem túl szerencsés, ha túl sokan kapják meg, mert az értékét jelentősen csökkenti, - pontosan ez jellemző napjainkban is. Nem véletlen, hogy volt olyan időszak, amikor csak 2-3 évenként osztották.

A népszerűség önmagában nem elég, hiszen éttermi hasonlattal, erre alapozva a legsilányabb beltartalmú gyorsételek kapnák a legnagyobb díjakat, és a kultúrában sincs ez másként, a szappanoperák és a különféle giccses hatásvadász produkciók nézőszáma a legnagyobb. Népszerűség alapján például komolyzenész ritkán kaphatna díjat, hiszen a komolyzenei hangversenyeket sokkal kevesebben látogatják mint a könnyűzenei koncerteket, viszont a két műfaj előadói között tudásban ég és föld lehet a különbség. Ez nem jelenti azt, hogy könnyűzenei előadó ne kaphasson, például Szörényi Levente, Bródy János, Demjén Ferenc életükben legendává vált, komoly életművet alkotó és nagy hatású személyiségek, méltán megérdemelték. Azt viszont lényegesnek tartom, hogy olyanok kapják a díjat, akiket mindenki elfogad és a teljesítményük vitathatatlan. Ami manapság láthatóan nem így van.

Természetesen megérdemelhetik a Kossuth díjat olyanok is, akiket a nagyközönség nem annyira ismer, de a szakmabeliek, közöttük nagy előadóművészek sokat köszönhetnek nekik, a szakmai elismertségük kiemelkedő. Nem beszélve azokról, akik a közéletben nem vesznek részt, de egyes alkotásaikat ismerjük, ilyenek például az építőművészek.

A Kossuth-díjat esetleg többször is meg lehet kapni, nem látok ezzel problémát, de a „Kossuth-nagydíj” már számomra értelmezhetetlen kategória. Az viszont egy szempont lehet a díj odaítélésénél, hogy a jelöltek alkotásai olyanok legyenek, hogy nemzetközileg (létezik még ilyen szó?) külföldön is elismertek legyenek, vagy ha nem is ismertek, akkor is büszkén vállalhatóak.

Ha megnézzük a Kossuth-díjasok listáját dátum szerint, akkor gyanítjuk, hogy az utóbbi években a fenti szempontok csak részben érvényesültek. Úgy tűnik, hogy olyan politikai szempontok is előkerültek, mint a népi kultúra, az egyházi vonatkozások és a határontúliak előnyben részesítése, netán a politikai kapcsolatok, ezek sok esetben fontosabbnak bizonyultak mind az adott szakma, mind a közönség megítélésénél. Némi naivitással azt mondanám, hogy rendben van, hogy teljesítményük külön elismerést érdemel, de mért nem alapítanak számukra egy külön díjat?

A helyzet az olyan „kultúrharc által sújtott” területeken a legsúlyosabb, mint a színházi és filmművészet valamint a szépirodalom. Ezeken a területeken szinte kizárt, hogy liberális táborba sorolt alkotó kapja meg a díjat, akármilyen jelentős életművel is rendelkezik, teljesen függetlenül attól, hogy az illető egyáltalán politizál-e, mert a besorolás önmagában a fontos. Elég volt azt kimondani, hogy nálunk „illiberális rendszer” jött létre, ami a rendszer akármilyen szintű csinovnyikjai számára abszolút irányelvként szolgál. Ezek után nem fognak vállalni semmilyen kockázatot, hogy elmozdítsák őket a tisztségükből, sőt inkább minden adódó alkalommal a hűségüket fogják bizonyítani a díjak odaítélésével, akár túlteljesítve is az adott célt.

A magyar prózairodalom jelenlegi legnagyobb neveire pár példa: Háy János, Darvasi László, Bartis Attila, Dragomán György, Pintér Béla, Grecsó Krisztián, Tompa Andrea, Vámos Miklós, csak akik most hirtelen eszembe jutottak, de a sort lehetne még bőven folytatatni, közös bennük, hogy sajnálatos módon politikailag nem eléggé „vonalasak” ahhoz, hogy a legmagasabb állami kitüntetést megkapják.

Ezek után a Kossuth-díj jelenlegi jelentése nem más, mint egy jelentős pénzösszegű támogatás azon alkotók számára, akiknek a teljesítménye legalábbis számottevő, ha nem is feltétlenül kiemelkedő, viszont a politikai elvárásoknak is megfelelnek.

Él egy városi legenda arról, amit különféle politikai érdekek is táplálnak, hogy 1956-ban az történt, hogy „a Nyugat már megint cserben hagyta Magyarországot”, és feláldoztak minket a nagyhatalmak politikai érdekeinek az oltárán.

Kérdés, hogyha lett volna politikai szándék, mégis hogyan lett volna kivitelezhető a NATO fegyveres segítsége akkoriban? A válasz az, hogy semmiféle katonai segítségnyújtás gyakorlatilag nem volt lehetséges, hiszen Ausztria csak 1955-ben szabadult meg a megszállástól és ennek az ára az örökös semlegesség alkotmányba foglalása is volt. Nyilvánvaló, hogy alig egy évvel később nem vállalta volna azt a kockázatot, hogy területén bármilyen csapatokat vagy legalább fegyvereket engedjen át. Jugoszlávia ugyanúgy nem volt opció, hiszen a szovjet megszállás veszélyének árnyékában Tito igyekezett egyforma távolságot tartani a nyugati és keleti tömbtől, nem beszélve arról, hogy egy kommunista rendszert hoztak létre, és nem is nagyon szimpatizáltak a magyar forradalommal. (Nagy Imrét is kiadta a jugoszláv nagykövetség a Szovjetuniónak.)

A segítségnyújtás amiatt sem volt lehetséges, mert Magyarországot túl gyorsan lerohanták az orosz csapatok. Mindenki oroszoknak nevezte őket, nem véletlenül, hiszen a Szovjetunió legnagyobb létszámú nemzetisége az orosz volt, Moszkvából irányítottak mindent és a jogutód a mai Oroszország, amelynek himnusza is megegyezik a szovjet himnusszal, csak a szövege lett más. Fontos szempont az is, hogy 1956-ig még csak bő egy évtized telt el azóta, hogy országunkat végigdúlták az orosz csapatok (vagy ha jobban tetszik az orosz többségű és vezetésű szovjet csapatok). Akkor terjedt el az a mondás, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”, ezért az ellenállás eleve reménytelennek látszott.

1956-ban itt is állomásoztak már orosz (szovjet) csapatok, és a magyar honvédség nagy többsége a laktanyákban maradt, ezért a megszállók ellen harcolók nagyobb része inkább népfelkelő volt. Az orosz mozgósítás egy pillanatig sem volt kérdéses, hiszen a birodalom létezése forgott kockán az ő szemszögükből. Elit alakulatokat küldtek ide modern technikával (T55-ös harckocsik), ráadásul a katonáik nem is tudták, hogy pontosan hol vannak, nem volt semmilyen kapcsolatuk a magyar lakossággal.

Az is tény viszont, hogy az USA számára a geopolitikai érdek akkoriban a szuezi csatorna biztosítása volt, és azt is tudjuk, hogy a politikában nem létezik önzetlenség, annál több viszont a piszkos alku. Ezeknek az alkuknak a része lehetett, hogy Európa keleti része gyakorlatilag a szovjet(orosz) birodalom része, és a létrejött status quo-t nem akarták különösebben feszegetni. Viszont az adott geopolitikai szituáció miatt ennek nem is nagyon lett volna értelme.

Megint csak egy mendemonda, hogy a nagyhatalmak felosztották a világot egymás között befolyási övezetekre. Ez azért nem egészen így van, mert ha Churchill javaslatát fogadja el Sztálin, akkor itt nálunk egy félig-meddig szabad, Jugoszláviához hasonló rendszer jöhetett volna létre. Azért nem ez történt, mert az orosz előrenyomulás (ukrán és közép-ázsiai nemzetiségű katonákkal együtt természetesen) sokkal gyorsabb volt, mint amire az amerikai-angol szövetség képes volt. Igaz, hogy a szövetségesek partra szálltak Dél-Olaszországban 1943-ban, viszont komoly logisztikai problémát jelentett sok katonát odaküldeni, és az olasz hegyek között az offenzíva csak csigalassúsággal haladt. A Balkánon keresztül sem lett volna könnyebb a dolguk, ezért a Csatornán való átkelésre összpontosítottak inkább. Végül egyszerűen az történt, hogy a szovjet hadsereg ahova bevonult, azokat a területeket nem nagyon akarta feladni, és saját rendszerét építette ki. (Nem volt eredetileg tervben Németország kettéosztása sem.) Jugoszlávia szerencséje volt, hogy lényegében saját magát szabadította fel, ott nem nagyon állomásoztak szovjet csapatok. Ezzel szemben minket megszálltak és stratégiailag is fontosak voltunk nekik.

Október 23-a egy klasszikus forradalom volt, spontán tömegmozgalomként indult a forradalmakra jellemző információs zűrzavarral. Nem látott világosan senki annak idején, a „vágy vezérelt gondolkodás” jellemző az ilyen helyzetekben, a forradalmárokat nem is lehet hibáztatni semmiért. Sőt, nekik köszönhetően országunk sokkal nagyobb szabadságjogokat élvezett később mint a keleti blokk többi országa, gazdasági és kulturális téren nálunk több minden volt megengedett.

A fentiek alapján mai Ukrajna helyzete az 1956-os magyar szabadságharccal nem összehasonlítható, a körülmények annyira eltérőek.

Mindezek mellett megfontolandó az is, hogy a habár a különféle történelmi sérelmek felhánytorgatása lehet jó marketingfogás, de a jogossága kérdéses, hiszen mért a ma élő embereknek kellene felelniük több nemzedékekkel ezelőtti őseik esetleges bűneiért? Tegyük fel, hogy örököltem egy céget, amit az őseim piszkos trükkökkel hoztak létre. Engem viszont jogosan csak azért lehetne megítélni, hogy most mit kezdek ezzel a vagyonnal és hogyan használom, nem amiatt, hogy honnan kaptam. Arról nem is beszélve, hogy vajon milyen messzire kellene visszamennünk jóvátételért, hány évszázadot? Ilyen abszurd kérdések merülnek fel, ha történelmi sérelmeket húzunk elő az érvelés során.

A történelem emlegetése napjainkban a jó öreg politikai demagógia egyik eszközévé vált, az érzelmi töltet nyilvánvalóan elnyomja a racionalitást, és szeretünk a szívünkre hallgatni inkább. Fogalmazzunk pontosabban: Bécs sokat köszönhet nekünk, és Nyugat-Európa szintúgy, de itt nem valamiféle cserbenhagyásról van szó, egyszerűen csak arról, hogy a különféle keleti barbár katonaállamoknak mi estünk (lengyelekkel, litvánokkal, szerbekkel, horvátokkal és másokkal egyetemben) először az útjába.

Először is: Valamilyen származása mindenkinek van, - ami úgy hangzik, mint egy demagóg szöveg kezdete, hiszen a demagógia alapfogása az, hogy egy mindenki számára teljesen nyilvánvaló igazsággal indít, ami után apró csúsztatásokkal és logikai bűvészmutatványokkal a hallgatóját perceken belül egy manipulatív célú kelepcébe csalja. A hallgatóság általában nem veszi észre, hogy mi történt, már csak a szöveg erős érzelmi töltete miatt sem, aminek ilyenkor könnyen a hatása alá kerül. Ez a fenti állítás azonban egyáltalán nem nyilvánvaló a mindennapokban, már azért sem, mert aki másnak a származását említi fel, szinte úgy tesz, mintha neki nem egyáltalán lenne semmiféle genetikai-kulturális jellegű családi öröksége. Másként mondva úgy tesz, mintha ő valamiféle „normális” egyén lenne – azt pedig érdemes is lesz alaposabban megnézni, hogy ez valójában mit is jelent.

Az is lényeges, hogy a legtöbb ember családfája igencsak „kevertnek” mondható, ami genetikailag sok előnyt jelent, mindenekelőtt csökkenti a különféle betegséghajlamokat. Gondoljunk bele viszont abba a helyzetbe is, hogy valaki adott esetben neves ősökkel büszkélkedhet, nos az ő helyzete sem lesz könnyű, hiszen könnyen kialakulhat nála az ősökkel szembeni, egyfajta képzelt megfelelési vágy, esetleg nem tartja magát elég méltónak a közismert névhez, és a mindennapi viselkedésére valamint a pályaválasztására is kihathat a kulturális örökség. Én például ismertem valakit, aki egy eléggé nagy, évszázados múltra visszatekintő könyvtárat örökölt meg, és nehezen tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen azzal a felelősséggel, amit nem ő maga választott. Másikfajta közismert példa az orvos családoké (vagy akár a művészcsaládoké is), ahol a korán megismert családi kulturális minta és életmód a gyerekek pályaválasztását erősen befolyásolja még abban az esetben is, ha az adott szakma vagy hivatás művelése egyáltalán nem könnyű.

A származásról való gondolkodás maga persze nem feltétlenül akkora nagy teher, így például vannak ismerőseim, akik magukat borsodinak vallják, mások pedig jásznak, ami egyfajta lokálpatrióta kötődés megnyilvánulása. Játékos és érzelmi alapú megközelítésről van szó, inkább saját maga számára jelent azonosulási pontokat, az ország más részében lakók nem biztos, hogy meg fogják érteni, sőt a származás ennél jóval mélyebb kérdés, amit nem lehet ilyen könnyen megkerülni.

Viszont létezik valóban olyan embertípus, akinek nincs semmiféle „származása”, vagy ez legalábbis számukra láthatatlan, ez pedig a tömegember, aki a valahol a kulturális Gauss-görbe (normál eloszlás) közepén helyezi el magát. (Lehet, hogy sok szempontból valóban oda tartozik, de az sem kizárt, hogy képmutató módon eljátssza csak ezt a szerepet.) Tömegemberből pedig manapság legalább kétfajta létezik.

Az egyik a liberális kapitalizmus fogyasztója, akinek az átlag ízlésére, átlagos fogyasztási szokásaira tervezik azokat a termékeket, amik nagy szériában készülnek, ezáltal viszonylag olcsón és jól eladhatók. Nem mellesleg az a fajta neoliberalizmushoz köthető szemléletmód, ami önmagát is liberálisnak nevezte és mások is így nevezik manapság, valójában egyáltalán nem az. A neoliberális ember elfogadja a szólásszabadságot mindaddig, amíg ennek nincs semmiféle tétje. Én magam is ennek az eszmének a hatása alatt voltam egy jó darabig, ezért láttam például azt, hogy a neoliberális szemléletű ember nem vette soha komolyan sem a nacionalizmust sem a lokálpatriotizmust, a konzervativizmus számára leginkább elmaradott és lejárt szavatosságú eszméket jelentett, amiről nyugodtan lehet beszélgetni, de a nagypolitikától azért tartsuk inkább távol. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem neveznék magukat liberálisnak, azaz nyitott gondolkodású és mások igényeire fogékony embereknek. Nem tudatos ez náluk, de mintha leginkább olyan embereket szeretnének látni, akik úgy „egyéniségek”, hogy közben egyszerű közgazdaságtani képletekkel kiszámítható a viselkedésük, ami igencsak ellentmondásos. (A szélsőjobber ezzel szemben magát anti-liberálisnak tartja, miközben viszont szabadságjogokról beszél folyton, tehát bizonyos szempontból nagyon is liberális, még ha nem is annyira az egyén, mint a közösség szintjén követel szinte korlátlan szabadságjogokat.)

Másik embertípus, akinek a származása láthatatlan ő a „nyájember”, a diktatúrák tömegembere. Számára előnyös, ha sem a bőre színe, sem a családi vonala nem feltűnő, ezért könnyen bele tud olvadni a tömegbe, ahol nincs semmiféle felelősség, nem kell önállóan döntéseket hozni, vagy egyáltalán gondolkodni. A szélsőségesen nacionalista rezsimek diktátorai nevelik ki ezt a fajta tömegembert éppen azért, mert katonás módon irányítható. (Igen, az archetípusa Orwell: 1984.) A parancsokat azok tudják végrehajtani, akiket arra treníroztak, hogy ugyanolyan jól megértsék és nem egyénieskednek közben, semmiféle késztetésük nincs, hogy kilógjanak a sorból. Ez persze egy hosszabb folyamat, amíg egy rezsim ilyen szolgákat nevel ki, egyes országokban viszont már eléggé messze jutottak ezen téren. Egyébként eléggé egyértelmű üzletről van szó, a tradicionális „teljhatalomért biztonságot adok” hirdetéssel manapság választásokat lehet nyerni, mindenféle erőszak alkalmazása nélkül. (Nem mellesleg az ilyen homogén csoportok kreativitása zéró.)

Származása egyébként azoknak is van, akik adott esetben nem tudnak róla. Lehet például valaki egy alapból harcos egyén, manapság már láthatatlan és visszakövethetetlen családi kulturális mintákkal, akiről nem egészen költői értelemben is elmondható, hogy „Batu kán pesti rokona”. A példa nem teljesen komoly, inkább játékos elméleti felvetés, de mégis ha az ilyen típusú ember akár egy kis intézmény élére kerül, akár egy országos intézmény élére, teljesen mindegy hogy milyen pozíciót tölt be, de habitusánál fogva könnyen lehet, hogy mindenhol harcolni fog, a konfrontációt fogja keresi. Vagy vannak olyanok, akik tágas pusztákon érzik magukat jól valamilyen okból, és megint csak játékos félig komoly példa, hogy ők a talán éppen túlnépesedéstől fognak félni a legjobban, nem véve észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy ha az emberi egók nagyon nagyra nőnek, akkor még állandó népességszám esetén is egyre inkább úgy érezzük, hogy túl sokan vagyunk.

A konklúzió valójában az, hogy a származás, ami nagyobbrészt inkább kulturális mint genetikai mintákat jelent mindig leképződik a mindennapokban, ha valaki eléggé jó megfigyelő. Tökéletesen mindegy, hogy az illető származása alapján munkás, paraszt vagy értelmiségi (csak a régi, primitív kommunista osztálykategóriákat alapul véve), a származás az mindenki számára egyfajta teher, a végtelenségig tudnám ragozni a példákat, legalábbis számos szituációban az lehet. Ha pedig nem teher, mert az illető nem tud róla, az még nagyobb baj.

Sajnos nem tudtam ezt másként mondani. A mesterséges intelligenciával működő különféle chat-programok azt mutatják, hogy mintha nem a (szűkebb értelemben vett) logikus gondolkodás lenne az, ami a legfontosabb emberi sajátosságunk. A kérdés már eddig is felmerült, hiszen számos folyamat algoritmizálható, automatizálható, az MI csak egy lépéssel továbbfejleszti mindezt és finomítja, miközben hatalmas adatbázisokat használ fel.

Mindjárt feltűnő, hogy az MI-nek kulturális értelemben micsoda nagy hiányosságai vannak. Képes olyan szarvashibákat elkövetni, amit szinte „minden gyerek jut”, emellett ha megzavarják buta ellentmondásokra jut, ezen kívül olykor csak egy olyan „sódert” nyom le, úgy mellébeszél, mint a rossz tanuló, aki nem készült fel az anyagból.

Ez arra vezet minket, hogy alighanem kicsit alulértékeltük az oktatási rendszer, a család és a társadalom kulturális nevelő hatását, hiszen a sok rétegű, kifinomult kulturális ismereteink alapvetően meghatározzák azt, hogy kinek tartjuk magunkat és hogyan viszonyulunk egymáshoz. A kultúra persze olyan jelenség, hogy mi is megbuknánk mondjuk Borneó szigetén egy olyan közösségben, amely mondjuk az őserdőben vadászik még fúvócsővel és nyílméreggel, tehát nekik is megvannak a saját kifinomult és sokrétű kulturális ismereteik.

Bármely X kultúrában egy perc alatt hülyét csinálhatunk magunkból, ha nincsenek meg az adott kultúra alapkövetelményeit képező mély ismereteink. A kultúra mégsem teljes válaszfal, tanulható is, ezt mutatja például, hogy az alapérzelmek kifejezése az arcon minden kultúrában ugyanúgy történik, ami nagyon erős és közvetlen visszacsatolásokkal szolgálhat a cselekedeteinkre másoktól, és segíthet az adott társadalmi közegbe való beilleszkedésben.

Egy adott kultúrából tehát ki is lehet pottyanni, ennek érdekes esete Japán, amely nem mellesleg egy etnikailag homogén társadalom, de nem szükséges még törvénybe ütköző cselekedetet elkövetni sem, a család és a helyi közösség ítélete is elég lehet hozzá. Nem véletlen, hogy százezrek tengődnek szinte önkéntes száműzetésben a városok perifériáin, megszakítva a kapcsolatot mindenkivel.

Hogy ez a szöveg ne tűnjön valamilyen jól fésült AI/MI gyanús kreálmánynak, azt segítheti egy belinkelt rendőrvicc az akváriummal, ami jó példa lehet arra, hogyan képzeli el az egyszeri ember a logikát, sőt mi több, milyen hülye logikai hibákat vagyunk képesek elkövetni.

Mindenekelőtt szeretném, ha az érvelés és a szövegek értékelése valamilyen módon a tananyag részét képezné a középfokú oktatásban. Így például az érvek minősége is lehet egy szempont: a középkor bevett bírósági gyakorlata például volt az, hogy aki mellett többen tanúskodtak, annak adtak igazat, nem véve figyelembe az egyes tanúk érdekeit, szavahihetőségét.

Igazából ami miatt az AI becsaphat minket az nagyrészt a „gyors és lassú gondolkodás” különbségéből fakad. Többféleképpen is nevezik azt a két fajta agyi rendszert, ami által megítéljük a dolgokat és döntést hozunk, és hogy melyik lép előtérbe az nagyrészt attól függ, hogy mennyi időnk van az információ feldolgozására. Ha az információ nagy mennyiségű (ami manapság tipikus) és nem sok időt akarunk a döntésre szánni (ami szintén nagyon gyakori), akkor a gyors rendszer fog működni, ami meglehetősen pontatlan ítéleteket hoz. (A döntések pontossága és gyorsasága talán a komplementer változók közé sorolható, a kvantumfizikában például ilyen a részecske sebessége és impulzusmomentuma.) Az internet korában óriási információmennyiségekkel dolgozunk és nagyon kevés időnk van arra, hogy az egyes információk helytállóságát, hitelességét ellenőrizhessük.

Annak az eldöntése például nehéz, bár nem lehetetlen, hogy hol vannak az adott forrásunk kompetenciahatárai és be is tartja-e ezeket. Szintén oktatni kellene, hogy van például egy orvos, aki COVID összeesküvéseket terjeszt, de ilyenkor tudnunk kell, hogy egy orvosi diploma még önmagában nem elég ahhoz, hogy egy ilyen speciális területen mint a víruskutatás, érvényes megállapításokat tehessen. Teljesen más jellegű példa azé a közgazdászé, aki ajánlásokat tesz az elméleti, négy fal között végzett munkája alapján anélkül, hogy látta volna ezeket a gyakorlatban működni is.

Azt is lehetne oktatni, hogy vannak esetek nem is ritkán, amikor azt mondom, hogy a hallott érvelés számomra logikusnak tűnik, de úgy ÉRZEM, hogy valamiért hibás. Nagyon sok ilyen eset van egyébként, velem is előfordult például a pozitivizmus esetében hogy csak éreztem, hogy lapos és unalmas, emiatt sok esetben valószínűleg hibás is, az internet korszakban már vannak bőven érvek ami miatt azt mondhatjuk, hogy ez a fajta felfogás csak az esetek egy meghatározott részében igazán használható. Merjük kimondani tehát, hogy az adott esetben érvélés jónak tűnhet, de úgy érzem, hogy valahol sántíthat, még ha nem is tudom most jól megfogalmazni, hogy miért.

Nagyon lényeges, hogy az érvek mögött mindig különféle értékrendszerek vannak, amik ÉRZELMEKEN alapulnak. Azt hogy egy érvelés milyen irányba indul el, nagyrészt meghatározza a mögöttes érzelmek minősége. A szövegekből le is lehet vezetni, hogy az illetőt mi motiválja: ha ezek fájdalom, düh, félelmek és hasonlóan erős negatív érzelmek, akkor az érvelése amblokk nem elfogadható, bár lehetnek benne érdekes szempontok. (Ami alapból irracionális az nem lehet racionális.)

A tudatlanság is lehet kizáró ok, hiszen köztudott, hogy aki egy keveset már tud valamiről, az sokszor nem tudja, hogy milyen sokat nem tud még. Valaki vagy fogadja el, hogy nem tud semmit, vagy tudjon az adott dologról elég sokat: Ha egy széket szeretnék készíteni, akkor vagy hívok egy asztalost, vagy rendesen kitanulom az elkészítésének módját. Ha csak kicsit konyítok csak hozzá, mégis megpróbálom, akkor legtöbbször valamilyen csálé, használhatatlan bútort fogok kapni.

A szólásszabadsággal is legalább kétféle módon lehet visszaélni, egyik amikor a megnyilvánulások az ösztönös (állatias) indulatainkra épülhetnek, illetve az ilyen reakciókat hívhatják elő. A másik módja a tudatlanság vagy ennek minősített eseteként, a szándékos álhírterjesztés. (Sajnos a nagy mennyiségű információ korában éppen az ilyenek tudják az ingerküszöbünket leginkább áttörni, és  ennek a fajta problémának a kezelésére nem hogy bevett gyakorlatok nincsenek még, de ötletek se nagyon.)

Az oktatási rendszerek a világ nagy részén nehezen birkóznak mindezzel, egyáltalán kérdéses is, hogy egyáltalán mennyire van meg bennük a szándék. Még az amerikai oktatásra is az a jellemző, hogy egyszerűen a „legjobb gyakorlatok elvét” követi még a felsőfokú oktatásban is, tehát inkább kész eljárásokat tanít meg mint logikus gondolkodást. Ez a fajta felfogás talán jól is működhet még a cégeknél a napi favágó rutinmunkában, viszont akkor az oktatási rendszertől ne várjunk túl sokat másfajta követelményeket illetően.

Mindezek a problémák nem csak az interneten köszönnek vissza, hanem sokkal direktebb módon a munkahelyeken is, ami sokkal közvetlenebb hatással van az ember megélhetésére és mindennapi közérzetére.

A fenti három bekezdésben például lehet, hogy az érvélés nem eléggé világos, vagy ellentmondásosnak is tűnhet, - mindez persze csak első látásra lesz az. Az érvelés tetszetőssége és érvényessége/valóságtartalma ugyanis nem feltétlenül függenek össze.

A környezetszennyezés mintegy feléért a leggazdagabb 10% a felelős, az emberiség szegényebbik fele viszont csak a tizedéért. Bolygónk népességének mintegy fele naponta néhány dollárnyi jövedelemből él, vagy inkább csak elvegetálgat valahogyan, és gyakorlatilag elhanyagolható mértékben terheli a környezetünket. Az egyik oka lehet annak, hogy a környezetvédő mozgalmak inkább baloldalinak tűnnek, hogy logikus módon sokkal nagyobb lemondásokat követelnek meg a jómódban élőktől, mint a szegényebbektől. Ezért érdemes egy kissé górcső alá venni, és lehozni ezt a kérdést az elmélet síkjáról a napi gyakorlat területére.

Magyarország közepesen fejlett ország, ahol viszonylag kevesen tartoznak a világ leggazdagabb 10%-ába (számításaim szerint, éves szinten kb. 20 millió Ft jövedelem szükséges ehhez, pontosabban a vásárlóerő paritással korrigálva). Ezzel szemben a lakosságunk nagy része ahhoz  az ún. globális középosztályhoz tartozik, amelynek a környezetszennyezése még mindig jelentős mértékű.

A középosztályhoz tartozóknak elvileg nincsenek napi megélhetési problémái, viszont mégiscsak be kell osztaniuk a jövedelmüket, és nem nagyon tudnak megtakarítani. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszanak a reklámok, mert arra akarnak rávenni minket, hogy többet költsünk, viszont ez egy olyan állítás, aminek pontos tudományos vizsgálatát még nem végezték el, tehát kissé közhelyszerű. Mások utánzása, vélt vagy valós társadalmi elvárások is szerepet játszanak abban többek között, hogy mire költjük a pénzünket.

A középosztály szintjén ha környezetvédelemről beszélünk, akkor eléggé közismert kérdések fognak felmerülni. Képes-e az ember kicsit jobban takarékoskodni az élelmiszerrel, képes-e kevesebb húst fogyasztani (ami elvileg még egészséges választás is lehet)? Mindenhova autóval kell-e járni és kell-e a családba több autó is? A kisebb ruhatár vagy turkálós ruha tényleg ciki-e? Ha már műanyagokat kell, hogy használjunk, el kell-e dobnunk egyből vagy többször is fel tudjuk használni? (Kíváncsian várnék olyan pszichológiai trükköket is, amik nem a fogyasztást segítik, hanem inkább a környezet védelmét. Nyilván nem a marketingesek fogják ezeket kitalálni.)

Az igazán izgalmas kérdések a felső jövedelemcsoportban fognak felmerülni. Itt ugyanis már mindenképp képződnek olyan jövedelmek, amiket befektetnek, még abban az esetben is, ha a fogyasztásukat nem fogják vissza különösképpen. A fogyasztás esetében például az a kérdés, hogy valóban szüksége van-e az illetőnek tank nagyságú, benzinfalú autókra, vagy hogy mennyiben igényli, hogy évente több, hosszú repülőútra fizessen be. (A reklámok hibáztatása ezen a szinten már biztosan nem áll meg, hiszen semmilyen reklám nem fogja rábeszélni őt, hogy a nagyméretű kocsit válassza a kisebb helyett. Ugyanúgy az is a saját döntése, hogy egy távoli földrészre utazik el üdülni, vagy pedig beéri sokkal közelebbi úti célokkal is.)

Az ingatlan lehet ugyan egy jó befektetés, de egy sok száz négyzetméteres „házikónak” a felépítése semmiképp sem környezetbarát, a fenntartása is csak erős megszorításokkal lehet az. Ha különböző államkötvényekbe vagy befektetési alapokba fekteti a pénzét, akkor fogja-e tudni ellenőrizni, hogy valóban környezetbarát módon költik-e el? Vagy pedig ellenkezőleg, újabb betonszörnyeket, esetleg fölösleges presztízsberuházásokat hoznak belőle létre.

A „zöldnek” nevezett beruházások nagy része sem az, hanem legfeljebb egy kicsivel kevésbé környezetszennyező mint egy másik. A cégek jól értenek ahhoz, hogy megfelelően csomagolják mindezt, de jó lenne valamiféle rangsor vagy osztályzás, amivel tisztán lehetne látni. Egy akkumulátor gyár lehet, hogy kevesebb környezetszennyezést okoz hosszabb távon, mint mondjuk egy tengeri olajfúró torony, de igazán környezetvédő beruházásnak azt nevezném, ami képes a károkat vissza is fordítani. Ilyen lehet például akár egy erdőtelepítés, akár egy vizes élőhely eredeti állapotának visszaállítása, akár egy olyan ipari eljárás, amely nettó szén-dioxid megkötéssel jár.

Ha valaki környezetkímélő életmódot él az fakadhat pusztán racionális meggondolásokból, például kerékpárral jár, mert kocsit fenntartani számára nem éri meg és ha igazán szüksége van rá, akkor kölcsönöz egy rövid időre. Akinek viszont a jövedelme valóban magas, számára nagyon nehéz lehet a valóban környezetbarát szemléletre való átállás, és hogy az elveit valóban be is tudja tartani, ezért lesz ez az egész egy afféle „fű foka” jellegű kérdés. (Jézus példázata egyébként szintén nem arról szólt, hogy a kérdéses  dolog teljesen lehetetlen, hanem hogy nehéz.)  Az állami ösztönzők sehol sem elég erősek ehhez, nem csak a különféle ipari lobbik fúrják meg, hanem az állami döntéshozók is a különféle elitekből kerülnek ki, nem pedig onnan, ahol a család esténként esetleg csak zsíros kenyeret kap vacsorára. (Egyébként a magas jövedelmű rétegek előtt van olyan lehetőség is, hogy egyszerűen kevesebbet dolgoznak, és a jövedelmüket ily módon csökkenthetik. Ez persze megint szembemehet azzal, hogy a társadalom és a család mit vár el, vagy a saját felfogását képes-e megváltoztatni.)

Itt látni vélek egy alapvető elvi problémát is: A kommunizmus kísérlete köztudomásúlag megbukott, mert nem vette figyelembe többek között az emberek természetes önzőségét, más emberi tulajdonságokkal egyetemben. A kapitalizmus éppígy megbukhat a „természetes” emberi mohóság miatt (amit a reklámok táplálhatnak ugyan, de valójában egy paleolit ösztönvilág áll mögötte). Az üzletek nyújtotta árubőség önmagában is egy reklám, azt sugallva, hogy „vásárolj”, ami etikailag kérdőjeles. Nem azt mondom, hogy ezt az árubőséget meg kellene szüntetni, mert felülről bevezetett korlátozásokkal ugyan ez elérhető lenne, de ettől az emberek nyomorultul érzik majd magukat a kényszerek világában. Inkább újfajta társadalmi normákról lenne szó, amik interiorizálhatóak lennének: Ha húszfajta étel is van előttem az asztalon, akkor is tudom, hogy azok közül igazán két-háromra van csak szükségem a mindennapokban.

Ha megnézzük most a vetéseket, jól láthatóan nagy a különbség a sárgászöld és mélyzöld között, éppígy az emberi tevékenységek környezetvédelmi vonatkozásai között is tegyünk különbséget, és ne nevezzünk mindent zöldnek attól, hogy kicsit zöldes árnyalatú.

Sőt talán még soha nem is volt ennyire depresszív, mint mostanában. Konkrét felmérésben az derült ki egyébként, hogy az EU tagállamok között szinte sehol máshol nincs ennyi pesszimista és rosszkedvű ember mint nálunk. Ezért részben a kormánypárti médiumok is hibáztathatók, ugyanis ha valaki a kormányközeli médiumokból szeret tájékozódni, akkor rendszerint ilyen és ilyen szörnyűségekkel fog találkozni. Nem is kell ezeket leírni, mert mindenki álmából felkelve is fújja a kormánymédiumok szerint a nemzetre leselkedő veszélyeket, az ébrenlét sokszor mintha csak a rossz álmaink folytatása lenne.

Nem járnak viszont jobban azok sem, akik az ellenzékhez közeli médiumokból tájékozódnak, mert ők viszont naponta olyan és olyan jellegű rossz híreket kapnak, ezeket pedig megint fölösleges leírni, mert évek óta mindig ugyanazok. (Bár a helyzet nem ennyire szimmetrikus, a progresszívek nyitottabb gondolkodásúak lévén mindig kapnak újfajta rossz híreket is.)

Igazából arról van szó, hogy a különféle felfogású emberek félelmei azok, amik teljesen más jellegűek. Ma már társaságban nem az a kérdés, hogy ki sörös és ki boros, hanem hogy csak egy példát mondjak, az USA/Nyugat vagy Kína/Kelet a félelmetesebb számára. Az embereket manapság a félelmeik határozzák meg leginkább, a politikai nézeteiket mindenképpen.

Pedig úgy is át lehetne fogalmazni ezeket a mondatokat, hogy ki milyen eredményeknek örül a legjobban. Elvileg tehát lehetne ezekről a dolgokról értelmesen is beszélgetni. Például arról is, hogy lehetséges-e számunkra és kívánatos-e a „nyugati” tömbből kissé eltávolodva afféle semleges, vagy a kettő között lavírozó politikát folytatni. (A válasz szerintem nem könnyű.)

Egy nagyon fontos tényező, hogy ki milyen csoporthoz szeretne tartozni, ez kicsit olyan mint régen a vallás volt, hogy átveszi (legalábbis színleg) annak a csoportnak az értékrendjét, szokásait, és még a legkönnyebben, gyakorlatilag gondolkodás nélkül a politikai nézeteit is. A pszichénk úgy működik, hogy amikor azt szeretnénk, hogy elfogadjanak, akkor magunkat becsapva is hangoztatni kezdünk újfajta nézeteket, és egyre jobban fogunk hinni is bennük.

Aki viszont megpróbálja értelmezni az eseményeket és gondolatilag feldolgozni, elhelyezni valahogy mindazt, ami történik, az magányos marad, a magányérzet pedig megint depissé tehet minket. Hogy egy példát mondjak, vannak akik még mindig nem tudtak kijönni a COVID témából és oltásellenesek maradtak, valahogy fixálódott náluk egy rögeszme, mert nyilván ez is részét képezi annak, ahogyan az adott csoport kijelöli a határait. Én például viszont azok közé tartozom, akik számára az ilyesmi eléggé riasztó és nem is szeretnék olyan csoporthoz tartozni, amelyik ilyen fura nézeteket hangoztat. A legtöbb csoport tele van különféle teljesen fura, irracionális nézetekkel. (Ezek nagy része persze elsőre racionálisnak hangzik, de ha kicsit megkapargatjuk, akkor kiderül, hogy ténybeli tudás helyett leginkább csak hiedelmekről van csak szó, amiket jól lehet mantrázni.)

Manapság úgy látszik mintha választani kellene a között, hogy van a nyáj melegsége a nem túl magas gondolati színvonalával, és vele szemben van a szuverén gondolkodás igénye (ami persze nem jelent többet annál, hogy legalább törekvés szinten megvan a saját nézetek folytonos finomításának igénye), ami viszont magányossá teszi az embert.

Nekem olyan, mintha beragadtunk volna régi kerékvágásokba, amik nem biztos, hogy a jövőnk szempontjából tényleg annyira fontosnak bizonyulnak. Például fel lehetne tételezni azt is, hogy Magyarországon az életszínvonal most már csökkenésbe váltott, és az egy-két évvel ezelőttinél egy jóval alacsonyabb szintre állhat be. (Előfordult már ilyen több országban és vannak előjelek is, amik egy ilyen az irányba mutatnak, sőt Európa egésze esetében is lehetséges egy tartós életszínvonal csökkenés.) Ha egy ilyen helyzet bekövetkezik, az még a jelenleginél is nagyobb elégedetlenséghez és társadalmi feszültségekhez vezethet. Holott például környezetvédő szemmel nézve azt is lehetne mondani, hogy az életszínvonalunk egy részének beáldozása akár jó hatású is lehet a fenntarthatóság szempontjából. (Pl. kevesebb autó, kisebb házak, kevesebb presztízsberuházás, takarékosabb táplálkozási szokások elterjedése stb.)

A politizálás nagyon alkalmas arra, hogy folyton csak másokra mutogassunk, pótcselekvéseket folytassunk a nyilvánvalóan égető problémák megoldása helyett, és mindig csak másokat hibáztassunk ezekért. Lehetne értelmesen is művelni, de ahogy most folytatjuk az egy nagyon felszínes és felelőtlen játék, legtöbbször nem több ennél.