Anti-reformkorban élünk?

Úgy kábé 1760 óta az élet Európában viszonylag gyorsan változik: az ipari forradalom, a gazdasági fejlődés, vagy amit én az Energiabőség korának nevezek, tehát ez a jelenség folyamatosan új változásokat hoz magával életünk számos területén.

Számomra ez a folyamat bizonyos negatívumai ellenére leginkább a lehetőségeink bővülését jelenti, és tetszik vagy nem, az ebben való részvétel az egyes országok, nemzetek szintjén legalábbis melegen ajánlott.

A magyar történelemben utolsó évszázadai kisebb szakaszokra oszthatóak aszerint, hogyan vettünk részt mindebben.

1.Kreatív korszakok, fellendülések.

2.Stagnálás, pangás.

3.Visszaesések, katasztrófák és azokból való kilábalások (egy szakaszban).

Az alábbi szakaszolást lehetne megtenni, bár a szakaszok kezdete és vége valamennyire vitatható lehet.

Fellendülésekre példa:

1780-1800: nyelvújítás, felvilágosodás mozgalma

1825-1848: reformmozgalom

1868-1900: gyors gazdasági fejlődés (törésekkel)

1930-1940: magyar gazdasági csoda

1960-1970: modernizáció, gazdasági csoda

1996-2004: gyors ütemű fejlődés

Katasztrófák és felépülések időszakai:

1848-1867

1914-1930 (egy világháború és egy gazdasági válság)

1941-1956

1985-1995 (egy rendszer szétesése és átalakulása)

2005-2013 (gazdasági válság, amely nálunk hamarabb kezdődött, mint máshol)

A többi szakasz jórészt a pangás időszaka, amikor nem történt semmi sem a gazdaságban, sem a kulturális életben. Amikor elment mellettünk a világ és küzdhettünk, hogy megint utolérjük, - jellemző időszakai:

1800-1825

1900-1914

1970-1980

Látható, hogy a szakaszok némelyike erős periodicitást mutat.

Számomra egyértelmű, hogy jelenleg a pangás időszakát éljük. A gazdaság fejlődése a statisztikák szerint szép ugyan, de inkább mennyiségi jellegű (és instabil, mert külső forrásokra épül), nincs benne újszerű elem. Közéletünk, kultúránk alacsony szintű és aligha fogunk pár éven belül olyan tetteket felmutatni, amelyekre az utókor büszke lehetne..

Mindez szubjektív persze és jogos ellenvetésnek tűnhet konzervatív szemszögből, hogy divatba jött megint a hagyományápolás. Valóban, a kecsketej, a mangalica, a házi készítésű méz és hasonlók igen elterjedté váltak - vitathatatlanul értékes, pozitív dolgokról van szó. Mégsincs feloldhatatlan ellentét a hagyományokhoz való visszatérés és a modernitás között, a kettő egymást kiegészíti és erősíti. A termékek nagy részét turisták és jómódúak vásárolják, a városi központokban zajló gazdasági fejlődés támogatja a falusi kistermelést. A kétféle életmód együttese sokak számára vonzó, - az albán vagy észak-afrikai kecskepásztoré már sokkal kevéssé.

Nyilvánvaló az is, hogy az energiabőség és a gazdasági fejlődés korszaka nem fog örökké tartani, valamikor ez is majd véget ér. És habár a vészharangot már sokszor és sokan megkongatták fölötte, legutóbb 2009-ben: most sem lett igazuk, az ún. „kapitalizmus” láthatóan fütyül a világvége-próféciákra és megy tovább a maga útján.

Vegyük észre, hogy habár közéletünkben nagy a zaj, nem történik nálunk már évek óta semmi lényeges, amely előremutató és pozitív lenne: oktatásban, kultúrában, politikában vagy gazdaságban, - sehol. A stagnálás, a pangás idejét éljük, az utókor számára aligha marad bármi fontos, amit feljegyezhet. Megint csak elmegy mellettünk a világ. Azonban a fenti ciklusokat nézve, mindez nem tarthat tovább úgy 2025-nél, addigra a maihoz képest teljesen eltérő szellemiségű nemzedék fogja kézbe venni az irányítást.