Gazdasági értelemben közepesen fejlett ország vagyunk ha a GDP méréseknek hinni lehet. Nem elhanyagolhatóak nálunk a „fekete” jövedelmek is, amelyek a hivatalosnak mintegy egyötödét teszik ki. Európai szinten a közepes fejlettség azt jelenti, hogy amennyivel el vagyunk maradva az olaszoktól vagy a spanyoloktól, ugyanannyival vagyunk a Balkán vagy Kelet-Európa nagy része fölött életszínvonal tekintetében, lényegében egy szinten a lengyelekkel és a szlovákokkal.
A legfőbb különbség az olaszokhoz képest, hogy őnáluk a hazai ipar sokkal erősebb és kevésbé vannak ráutalva olyan külföldi cégekre, amelyek jelentős része minálunk leginkább csak bérmunkát végeztet. Akik ezen felháborodnak vegyék azt is figyelembe, hogy Szerbiában ugyan sokkal kevesebb a külföldi befektetés, de az életszínvonal is jóval alacsonyabb. A déli, keleti és északkeleti országrészünk példája mutatja, hogy ahol az igen alacsony termelékenységű (!) hazai cégeink dominálnak, ott a gazdasági elmaradottság is jelentősebb. A pénzben kifejezhető értéktermelés döntő része a multik által dominált közép és észak-nyugati országrészekben összpontosul. Ennélfogva teljesen egyértelmű, hogy nem attól leszünk fejlettebbek, ha a külföldi cégeket kiebrudaljuk, hanem ha felnő mellékjük mennél több erős magyar kis- és középvállalat.
Van azonban egy bökkenő, és itt jön a képbe a bányászbéka perspektívája: Hogyan lehetséges az, hogy amíg a magyar és a lengyel gazdaság teljesítménye hasonló, viszont a lengyel polgár fogyasztása a magyarét mintegy 20%-kal meghaladja, nem beszélve arról, hogy az EU-ban csak a románok és a bolgárok maradnak el tőlünk? Azzal együtt, hogy a magyar munkavállaló a kontinensen a legtöbbet dolgozók közé tartozik.
Ha a különféle számokat böngésszük, akkor vajon azt érjük el, hogy még nagyobb lesz a homály a bányászbéka perspektívájából, vagy egyértelmű konklúziókra is juthatunk? Gondoljunk bele: Ha mindenki jövedelme hirtelen az ötödrészével növekedne, akkor még mindig csak az EU átlag 3/4-én állnánk, a változás mégis jelentős lenne az életszínvonalunkban.
Hová lesz az a sok pénz?
Van olyan, hogy adósságszolgálat. A magas államadósság még jórészt a szoci kormányok öröksége, kicsit többet költünk adósságszolgálatra mint a lengyelek vagy a szlovákok, ez azonban mégsem indokolja a nagy különbséget. Ennél jelentősebb mértékű a külföldi cégek által kivitt profit, amelyet nem kompenzál a magyar cégek külföldről behozott nyeresége. Ami viszont ezt mégis lényegében kompenzálja az utóbbi években az a külföldi magyar munkavállalók hazautalt keresete plusz az EU támogatások mértéke. Mi tehát a különbség fő oka?
Lehetnének a beruházások,de azok kimondottan panganak (az EU-s támogatású pályázatok kivételével.) Feltűnő viszont, hogy az adók nálunk igen magasak: a legmagasabbak közé tartoznak a munkát terhelő adók és rekorderek vagyunk ÁFA terén is, és ehhez jön még a sok egyéb adónem, amely kisvállalatokat sújt vagy bankokra és áruházláncokra vetette ki az állam. Ezzel érhető el az, hogy a GDP fele (!) újraosztásra kerüljön, amely a térségünkben kiugróan nagy arány.
Mire költi az állam ezeket az ezermilliárdokat?
Egészségügyre és oktatásra biztosan nem költ, sőt ügyel arra, hogy e téren a gazdasági fejlettségünk mértékét kicsit se lépjük túl. Ennél nagyobb mértékűek nemzetközi összehasonlításban a szociális támogatások, ezen belül kimondottan a közép- és felsőbb osztályok által igénybe vehető családtámogatások, amelyek eddig a demográfia terén kevés eredményt hoztak. Nagyon sokat költ viszont az állam saját magára, a bürokráciára. Szintén az élmezőnyben vagyunk a gazdasági kiadások terén, kedvezményes hiteleket adunk cégeknek (kevés eredménnyel) és az állam igyekszik sok téren pozíciókat szerezni (vagy a szocik idején feladott pozíciókat visszaszerezni), mindez nem kevés pénzbe kerül.
Hova jutottunk tehát?
Ott van egyik oldalon a borzasztóan alulfizetett magyar dolgozó. Nem a multicégek fizetnek keveset, ők annyit fizetnek, sőt valamivel többet is a legtöbb munkakörben mint a magyar munkapiacon szokás. Az államnak viszont nagy szerepe van a minimálbér megállapításán keresztül és a közalkalmazotti fizetések változtatásával is a bérszintek szabályozására. (Jó példa a pedagógusok vagy egészségügyiek „bérrendezése”, akiknek a fizetése sok éven keresztül stagnált, utána egy éven keresztül százszor is beharangozták a híradóban, hogy milyen nagy béremelést fognak kapni, majd tényleg jelentősen felemelték magát az alapbért, ezzel együtt eltörölve számos pótlékot...) Magasabb bérszint mellett is, a magyar infrastruktúra és a nagy felvevőpiacok közelsége simán benntartaná a legtöbb multicéget, akiket viszont jobban sújtana a béremelés, az a kormánypárt holdudvarába tartozó vállalkozói kör. Az ő gyenge termelékenységű, fejlődésképtelen vállalataik azok, amelyek képtelenek kigazdálkodni pár százalékos költségnövekedést – ellenben az uralkodó ideológia mentén szükség van a hazai „tőkésosztály” megerősítésére. Nem látjuk, hogy az elképzelt „erősödés" mennyiben jelent majd valódi gazdasági fejlődést.
A másik oldalon pedig ott van egy mindent látni, hallani és kontrollálni kívánó állam, amely mindenhol ott van és mindenkit megvéd. Az ágyuk alatt is rémeket látó nyugdíjasokat éppúgy mint létbizonytalanságban élő, kiszolgáltatott és önszerveződésre kevésbé képes magyar munkavállalókat egyaránt óvja, ápolja, de legfőként eltakarja...
Végül felvetődik a kérdés, hogy esetleg a magyar polgár „kultúrája” a fő gátló tényező. A világ kulturális térképen az országok csoportosítása két alapvető szempont mentén történt: az egyik, hogy mennyire tradicionális vagy inkább racionális felfogású. A másik tengely, hogy célja inkább a túlélés vagy az önmegvalósítás. A gazdaságilag legfejlettebb országok mind az észak-európai protestáns, az angolszász protestáns vagy a kelet-ázsiai konfuciánus kultúrkörbe tartoznak. Ezeket követi és minden más kultúrával szemben előnyben van az európai katolikus kultúrkör, amelynek Magyarország is része. A rendszeres felmérések azt is megmutatják, ahogyan egyes országok a fejlettek irányába mozognak, pl. Szlovákia, és az is látható, ahogy mi visszafordultunk ezen a pályán és a Balkánhoz közeledtünk - egészen az utóbbi évekig, ahol a trend szerencsére megint megfordult. A kulturális tényezők tehát nem kőbevésettek és idővel változnak.
