Liberalizmus és nacionalizmus látszólag teljesen ellentétes fogalmak, valójában azonban sok köztük a hasonlóság: az egyik úgy fogja fel, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy én mit csinálok, a másik szerint pedig senkinek semmi köze hozzá, hogy mi mit csinálunk.
Ez utóbbi példáit láthatjuk mostanában (is!) a magyar kormány kommunikációjában: mások ne befolyásolhassák, hogy a magyar emberek mit gondolnak, azt mi szeretnénk meghatározni. Aki ilyeneket mond – Lázár János, Németh Szilárd,- nem is fogja fel, hogy ez mennyire durva: A magyar közvéleményt ne mások manipulálják, a manipuláció monopóliuma egyedül a miénk. (Nem gondolva bele két dologba, egyrészt hogy a nyilvánosságban gyakorlatilag MINDENNEK van manipulatív hatása, még ha a legtöbb esetben nincs is mögötte tudatos szándék. Másrészt pedig létezik pozitív irányú manipuláció is: pl. a környezetvédelmi tudatosság erősítése, jogtudatosság, leszakadók támogatása – amiben különféle civil szervezetek aktív szerepet játszanak.) Nagyon fontos manapság a befolyásolás, hiszen akit nem befolyásolnak többféle irányban, aki nem hagyja magát befolyásolni, az előbb-utóbb a rögeszmés kis szokásainak rabja lesz a saját kis fejlődésképtelen világában. Közben pedig a világ körülöttünk naponta változik.
A nacionalizmus világszerte offenzívában van a liberalizmussal szemben és ez aligha meglepő: a liberális felfogás túlzásba vitele olyan szintű önzőséghez vezethet, amikor az ember életéből már kimarad a családalapítás, tehát a "mozgalom" önmagát számolja felül egy idő után. Másrészt pedig a nacionalizmus sokkal jobban képes megszervezni önmagát. Arra az elvre épít, hogy az igazság az amit többen mondanak, és ha elég sokan mondjuk, akkor teljesülni fog. Valóban léteznek történelmi példák arra, hogy ez nem ritkán így is történt – bár igen csak átmeneti érvénnyel. A nacionalizmus önbeteljesítő jóslata lehet, hogy a világban úgyis az erőszak érvényesül, a tömeges migráció és (szerintük) a globális kapitalizmus rendszere elkerülhetetlenül háborúkat okoz. Akik pedig a harchoz értenek legjobban és a feszültség fokozásához, egy idő után tényleg elérik, hogy a világ olyan borzasztó hely lesz, amilyen szerintük elkerülhetetlenül kell, hogy legyen.
A károgóknak hosszú távon biztosan igazuk van: különféle katasztrófák következnek be előbb vagy utóbb, de senki nem tudja, hogy mikor, egy-két éven belül vagy csak évtizedek, esetleg évszázadok elteltével. (És még egy katasztrófa sem jelenti feltétlenül, hogy az egymással szembeni emberséges bánásmódot teljesen meg kell tagadni.)
A nacionalizmusban, illetve annak szélsőséges formájában nincs semmi új: a régi hordamentalitás, a csordaszellem újjáéledése. A valódi vallásossághoz nincs több köze mint a liberalizmusnak. Habár a vallásosság eredetileg belső elmélyültséget és erkölcsi fejlődésre való törekvést jelent, a nacionalisták számára a vallás (mint „megvallása valaminek”) abszolút külsődleges és közösségi aktus, ráadásul az idegen csoportokra a vallási előírások nem vonatkoznak, az erkölcsi törvényeket felfüggesztik velük szemben. Ily módon jutott el a mai magyar kormánypropaganda a sok évszázaddal ezelőtti keresztesháborúk primitív szintjére. A nacionalista persze – abszolút gyerekes módon,- nem vállal felelősséget és mindig másokra mutogat, hogy ők zavarják meg a jó kis nyugalmát a langyosban, ilyen szempontból abszolút reaktív – nem pedig kreatív mozgalom. Kreativitást egyedül az alkalmazott harci taktikák sokféleségében mutat.
A liberalizmusról sincs sokkal jobb véleményem, különféle elitek kezében van az irányítás ott is, számukra megkérdőjelezhetetlen dogmák talaján, meglehetősen nagy távolságra a tömegektől. Ezt figyelembe véve egy BIZONYOS SZINTŰ nacionalizmus vagy inkább patriotizmus még egészségesnek mondható. Az ideológiai agymosás és hatalomkoncentráció, amit kormányunk mutat, viszont már beteges szintű.
A nacionalizmus csupán két-három egyszerű alapelvre, dogmára épül, amelyből az egész rendszer levezethető. Hitler vagy Szálasi esetében ezek nem tértek el a mai kormány fősodrának alapelveitől, csupán a körülmények voltak a maihoz képest lényegesen mások, sokkal kevésbé szerencsések. Ha egy (mai szintű) mesterséges intelligenciába betápláljuk, hogy az erőforrásokból nincs elég, a nemzetek (és más csoportok) harca elkerülhetetlen, akkor a számítógép is képes megírni a Mein Kampf-ot, de legalábbis elmondható, hogy a mai szintű mesterséges intelligencia valóban rasszista társalgópartner. Néhány (alapvetően hibás) alapelvből levezethető a legtöbb ideológia, így a nacionalizmus is. Lényeges vonása a nacionalizmusnak, hogy más ideológiákhoz hasonlóan zárt gondolkodási rendszer, emiatt fejlődésképtelen és nem képes az adott helyzetekre vonatkozó finomított, differenciált válaszokra.
Manapság a liberálisok is hajlamosak támadásba átmenni (l. a Steele jelentés Trumpról), de ahol harci szellem uralkodik, ott elvész a tények pontos mérlegelésének igénye. Ezzel a liberalizmus a saját egyéni szabadságeszményét kérdőjelezi meg, és számára teljesen idegen terepen mozog. Nyilvánvaló, hogy aki bármelyik harci közösséghez csatlakozik, nagy valószínűséggel nem a gondolati tisztánlátást segíti elő, hanem inkább a káoszt növeli.
Kérdés azonban, hogy „Hová álljanak a belgák?” (Egy régi vicc szerint, amikor a belga hadseregben a magyar nem tudta eldönteni, hogy a flamandokhoz vagy a vallonokhoz álljon.) Kihez csatlakozzon manapság az, akit mind a liberális, mind a nacionalista felfogás taszít? Kétféle magatartást látok mostanában nálunk: az egyik a konformitás, tehát azokkal fújok egy követ, akik nagy többségben vannak, tehát nálunk leginkább a nacionalistákkal. Konkrét esete, ha egy ügyvéd például úgy gondolja, ha másokhoz hasonlóan szidom Amerikát, akkor talán a többiek jobban elfogadnak és talán több megbízást fogok kapni. A másikféle magatartás, hogy az embert irritálja, hogy a primitív politikusok akarják megmondani neki, hogyan mi a helyes és hogyan gondolkozzon, ez esetben az egyensúly helyreállításának érdekében a liberálisokhoz csatlakozik. Feltéve persze, hogy nem kerül a csoportmentalitás hatása alá és egzisztenciális okokból is megengedhető számára a különállás, tehát a megélhetése nem kerül veszélybe emiatt.
Az igazi „harmadik út” az egészséges patriotizmus lenne, valódi önkormányzatiság, amelynek hagyománya nálunk a 20. században teljesen elveszett, viszont a nyugat-európai és amerikai kisvárosokban és falvakban manapság egyre erősödő mozgalom. Nem helyi kiskirályok határozzák meg ott a szabályokat, mint nálunk itt-ott jellemző, hanem a bibói értelemben vett „szabadság kis körei” az állam és a különféle civil szervezetek együttes támogatásával működnek.