A szellem embereinek, az "írástudóknak" az árulása (vagy inkább elkurvulása) nem mai jelenség, a függetlenségüket teljesen feladó, a hatalom szolgálatába beállt értelmiségi elitek felelőssége már a múlt század első felében is téma volt. Erről írt esszét Benda nyomán Babits 1928-ban, nyelvezete ugyan régies és költői, de az általa felvetett gondolatok sajnos mai is aktuálisak:
"Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? "
Habár Babits egyértelműen leteszi a garast az értelem világossága mellett, sok értelmiségi esetében félelem vagy puszta egzisztenciális okok indokolhatták a behódolást a hatalomnak. Ezzel együtt a fasizmus és kommunizmus lelkes támogatásához, például háborút éltető cikkek vagy Sztálint dicsőítő versek írásához már komoly önbecsapásra is szükség volt az illetők részéről.
A mai helyzet sem sokkal jobb, sőt némileg kisarkítva azt mondhatjuk, hogy kivonult a közösségi életből és eladta magát az értelmiségi emberek jó része. A folyamat nagyrészt már a 20.században lezajlott, habár akkor még a helyi kis közösségekben a papnak, a tanárnak és az orvosnak nagy tekintélye volt. Régebben még szép számmal voltak nagy hatású tanárok (vajon mennyien vannak még?), akik a munkájukat hivatásnak tekintették, vagy éppen a helyi kulturális életet szervező könyvtár igazgatók sem az anyagiakat tartották a legfontosabbnak.
Legalább kétféle árulásról lehet szó a mai Magyarországon, nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Az egyik a bürokratáé, aki valójában nem hisz semmiben, csak cinikusan kiszolgálja a hatalmat és lefölözi a maga hasznát, a gerincesség látszatának a fenntartása nélkül. Emellett sokan vannak persze olyanok is, akik belemennek a játékba és passzívan elfogadják a nekik nem tetsző helyzeteket, mert nem ismerik a módját az érdekeikért való kiállásnak (nincs is ennek komoly hagyománya náluk). Az esetükben a kérdés úgy merül fel, hogy mért pont ő szóljon a visszásságokról - ez egy klasszikus pszichológiai csapdahelyzet.
Egy másik fajta inkább már az elit körébe tartozó értelmiségi mentalitását jellemzi, hogy gyakran a hatalom megszállottjaivá válnak, ami köztudottan hajlamosít arra, hogy az ember magyarán szólva elveszítse az eszét. Bogár László, Schmidt Mária, Bayer Zsolt alighanem még nem is a legrosszabbak azok közül, akik ezen a folyamaton már végigmentek. Ők a közéletünk megmondóembereiként az értelmiségi mentalitásnak már nem annyira helyes példái mint amennyire a paródiái. Sajnos attól lehet tartani, hogy egy hosszabb elsötétülési folyamatnak még csak a közepén vagyunk, nem is a végén.
Kövér László már nagyon régóta benne van a politika sodrásában és ez meg is látszik rajta, például amikor olyasmit mond, hogy a gender szak a náci eugenetikához hasonló ideológia. Egyrészt az eu- latin szó jelentése "igazi", "jó", ilyen értelemben a NER kemény magja az, amely tudja, hogy mi az igazi, mi a helyes viselkedés a nemek esetén és hogyan kell élnie egy nőnek vagy egy férfinak. Ezt a kormány saját maga szeretné meghatározni és az állampolgárokat ilyen irányba oritentálni, minden más irányú gondolat üldözendő eretnekség. A NER politikája az, ami valójában ideológia nem pedig olyan dolgok, amit a tudomány bevett módszereivel tanulmányoznak. Ezzel együtt a "társadalmi nem" tanulmányozásában nincs semmi különleges, csupán egy kis terület a sok közül. Sajnos azonban a kormány manapság párbeszédet egyáltalán nem folytat, csupán kinyilatkoztat.
A múlt század végének liberalizmusa ha nem is a fő felelőse, de valamennyire mégis benne van a mai helyzetben. Érdemi választási lehetőség nem létezett számunkra '90-es években, mert az EU-hoz való csatlakozás többé-kevésbé a liberális alapelvek alkalmazását kívánta meg. (Az volt a helyzet mint a mai Szerbiában, ahol egy legatyásodott ország próbálja eljátszani a jó fiú szerepét, az oroszlánkörmeit csak akkor mutatja majd ki, ha már "birtokon belül" lesz.) Az akkori értelmiségi elit egy része túlságosan elhitte a liberalizmus sablonjait, némileg körültekintőbb módon és több józan ésszel az átmenet kevésbé fájdalmas lehetett volna (a csehek vagy szlovákok esetét alapul véve).
A szocialisták alapvető tévedését fejezi ki az a félmondat, hogy "aa múltat végképp eltörölni.." hiszen egy nép múltját nem lehet eltörölni és nem is kell, inkább tudni kell a pozitívumokra építeni. Ez végül is a gyurcsányista politika egyik alapvető tévedése, amely visszaütött, mert lehetetlenné tette az igazi építkezést. E tekintetben az orbáni politika talán egy fokkal jobbnak mondható és középtávon egyértelműen sikeresebb is (bár sajnos tudatosan épít a különféle félelmekre is).
Mindezek manapság homályos általánosításnak hangozhatnak, azonban a '90-es évek közbeszéde bővelkedett ilyesmiben, emellett pedig egyenesen került minden kényes témát. Jórészt ennek a levét isszuk manapság, az értelmiségi elitek hitelességének több évtizedes erodálódását. Az akkori közbeszédben Csurka vagy Csoóri nem volt eléggé szalonképes, egyfajta karanténba kerültek, holott a problémafelvetéseik a nemzeti hagyomány témakörében időszerűek és helytállóak is voltak, csupán a tárgyalásmódra rányomta a bélyegét, hogy a szépírói munkásságukból kifolyólag a helyzetet túlságosan is kiélezve, eldramatizálva kezelték. Az akkori egyik általános viszonyulás Csurkához az volt, hogy "Igaza van, de ilyesmit nem szabad kimondani." Ez komoly hiba volt akkoriban az értelmiség részéről, mert éppen hogy a részigazságairól kellett volna tudni beszélgetni.
Élt a múlt század közepén egy Bibó István, akinek a stílusa, a tárgyalásmódja jogosan etalonnak volt tekinthető, ugyanis az igazi értelmiségi mindig mérlegel és hideg fejjel törekszik szabatos, pontos megállapításokra. Sajnos ennek a fajta hagyománynak nem akadt később igazi örököse, folytatója a közéletünkben. A nagy elfogadottságnak örvendő, egyesítő típusú személyiségek helyett sokkal inkább a helyzetet folytonosan élező megosztók vannak, ezért a politikai inga kilengései erősebbek is nálunk mint a régiónkban máshol, a folyamat jelenleg a liberalizmus felől a fasizmus irányába mutat.
A jelenlegi politikai jobboldal egy harcias zárt társaság, ahol megy a verseny, hogy ki tud merészebbet és nagyobb képtelenségeket mondani. A komoly szellemi teljesítmények hosszú évek fáradságos munkájával érhetőek el, harciaskodni viszont sokkal könnyebb. Annak idején nagyon tartottak az IMF-től és nagyon óvatosan kezelték, azonban az egyre merészebb lépések ellenére a "háttérhatalom" csak nem csapott le, ezért egyre merészebbekké váltak. Az összeesküvés elméletek egyébként úgy működnek, mint egy negatív jellegű vallásosság, ahol egy elképzelt "felsőbb hatalom" provokációja történik folyamatosan, mintha sokaknak ez okozna valamiféle perverz örömet...
Vannak persze a hatalmon belül mérsékeltebbnek mondható személyiségek, akik képesek a kormány munkájának burkolt kritikájára a nyilvánosság előtt: ide tartozik Varga Mihály és Áder János. Gulyás Gergely is békésebb hangnemet üt meg, ő azonban a kormány által okozott feszültségeket (amelyek manapság leginkább az értelmiségnek fájnak) láthatóan elkenni, bagatellizálni igyekszik.
Jelenleg több olyan tendencia létezik, amely valóban az orbánizmusnak nevezhető harcias mentalitás malmára hajtja a vizet és mintha igazolná az ideológia helyességét. Egyrészt a harciasság sajnos felerősödőben van a világ jó részén, az országok közötti veszekedések és a fenyegetések válhatnak az új normává. Másrészt a normális módon működő magyar vállalkozások nem nagyon fejlődnek (kevés, megdrágult munkaerő valamint szakértelem hiányában a hagyományos nagyipari szegmensekben legfeljebb csak bedolgozói szinten tudnak versenyképesek lenni), viszont különféle ügyeskedésekkel komoly haszonra lehet szert tenni, a bankoktól kezdve az építőiparig bezárólag. Harmadrészt nagyon sok a pénz a gazdaságban, ami a kormánynak is köszönhető és hajtja (még) a gazdaságot. Végül pedig a médiumok tendeciózus kezelésével a kormány mindig olyan képet ad a világról, amely őt igazolja.
Az összkép igencsak elszomorító, de a helyzet azért nem mondható drámainak, mert nálunk a szélsőséges megnyilvánulások általában nem találtak táptalajra. Akár a boszorkányüldözést, akár a fasizmust vagy a kommunizmust is vesszük alapul, egyik sem érte el azokat a dimenziókat mint más országokban, emellett pedig a szélsőségek nálunk pár év alatt mind kifulladtak, nem találtak komoly tömegtámogatást.
Nálunk most még az államilag biztosított "normalitás" illúziója a fő sláger, tehát az állam képes mindent tökéletesen leszabályozni és biztosítani (egy buszmegállót vagy járdát sem lehet az engedélye nélkül építeni), a "normális" polgári lét boldogsága csak idő kérdése, a szabályszerű viselkedéshez pedig csak az kell, hogy mindent jól leszabályozzunk és be is tartassuk. Értelmiségi ember nyugodt lelkiismerettel nem adja a nevét egy ilyen politikához, de még egyszerű józan ésszel is belátható, hogy ez a megközelítés nem igazán működőképes.
Ezzel összefügg, hogy az állam a társadalmi igazságosság elvét gyakran figyelmen kívül hagyva az ő szemszögéből hasznosnak ítélt csoport szintű érdekek alapján végez jogi szabályozást. Ebből olykor fából-vaskarika helyzetek is létrejöhetnek, hiszen az európai jogrendszer mindig az egyén megítélésével foglalkozik, nem pedig a csoportéval. A fegyver azért is kétélű, mert a különféle csoportok képesek megszervezni magukat a kormány nyomásának ellenében is az érdekeik védelmére.
Az igazi értelmiségi mentalitásról azt lehetne mondani, hogy manapság sajnos kiveszőben van: értve ezalatt a tájékozott és önállóan gondolkodó, véleményét szabatosan kifejteni képes állampolgárt, aki a helyi közéletben nem feltétlenül megmondóember akar lenni, hanem egyfajta derűs és nyitott mentalitásra mutat példát.
