Mantegna: A halott Krisztus

Jézus története a személyessége miatt annyira élő több ezer év távlatából a mai napig, hogy mennyire emberi, emberközeli. Nem szándékom most hitbeli kérdésekkel foglalkozni, maximálisan tiszteletben tartom, hogy létezhetnek a puszta racionalitással nem megragadható, misztikus vonásai az evangéliumok néven ismertté vált történeteknek, amelyet akár a keresztény vallás szívének is nevezhetünk.

Nézzük egyszerűen csak Jézust az embert, aki nagyon karakteres vonásokkal rendelkezik - néha lelkes, máskor elcsügged, általában nyugodt, de olykor dührohamot kap. Mindeközben végig hihetetlenül SZEMÉLYES, minden alkalommal az embert magát nézi, nem a származását vagy a társadalmi státuszát. Ráadásul a története amiatt is erőteljes és megdöbbentő, mert egy olyan korban élt ő, amely a tömegemberek kora volt, a legtöbben különféle törzsek, hordák részeként tudták csak az életüket elképzelni, - ma is mintha egy ilyen irányba tartanánk.

Fontos része lehet az életünknek a politika, a hatalmi kérdések, de van ennél egy sokkal lényegibb része, ezért olykor felül kell tudunk emelkedni a hatalom kicsinyes világán. Jézus pedig kétséget nem tűrően teszi ezt, több alkalommal is.

Miközben sokan (elnézést a szóhasználatért) afféle személyi kultuszt űznek, kicsit úgy járnak, mint amikor a bölcs az égre mutat, miközben a bolondok az ujját nézik. Jézus leginkább követendő példa, ő is csak ugyanezt mondja egyébként, hogy lényegében utat mutat csak és megkér másokat is, egy szép gesztusként, hogy tartsanak vele.

A személyessége pedig nem fér össze a hatalom világával, amely minden esetben könnyen irányítható, ergó arctalan emberek tömegeit szeretné látni.

Nagypéntek a teljes szellemi elsötétülés napja, amikor az emberiesség és a humánum a mélyponton van, - az emberek teljesen a hatalmi kérdések rabjává válnak. (Ennél persze sokkal többet jelent, de most maradjunk ennél az értelmezésnél.)

Mért mondta azt Jézus, hogy "szeresd ellenségedet"? Azért, mert az akkori embernek megmondták mások, és sokan ma is ezt teszik, hogy kik az ellenség, konkrétan mely családok, nemzetségek vagy mely népek, akiket aktuálisan utálni kell. Ha viszont már magát embert nézed, nem pedig azt, hogy szerinted melyik csoportba tartozik, akkor kitörhetsz ebből a körből, mert valszeg. nem fogod tudni annyira utálni.

Kinek az arcképe van a pénzérmén? A császáré? Hát akkor nincs miről beszélni, ez őt különösebben nem érdekli.

A hatalom többször is megkísértette, sokan szerettek volna benne egy Róma ellenes lázadás vezérét látni, egy királyét. "Tegyétek el a kardotokat" - a válaszából hiányzik minden politikai ravaszkodás és kétértelműség.

Azért nem békességet hozott a világba, hanem kardot, hogy szándékosan felkavarja az állóvizet. Hiszen a családokon belül is kemény viták, veszekedések lesznek, ezt nem lehet megúszni. A teljes hitbeli egyezség az mindig képmutatás, mindig hazugságokat takar.

Róma helytartójának nem tud mit mondani: egyszerűen nem beszél vele egy nyelvet, Pilátus kérdéseire nincsenek válaszok, mert a hatalmi és politikai szempontok Jézus számára teljesen értelmetlenek és lényegtelenek.

Ez mai szemmel nézve is elképesztő.

Az egyházak, a kereszténység története azonban sajnálatos módon nagyrészt hatalmi kérdésekről szól, mondhatni mind a mai napig. Jézus követői között biztosan nagyon sokan vannak akik elmélyült, bensőséges vallásgyakorlók, ezt én maximálisan tisztelem. Viszont sokan vannak olyanok is, akik ettől teljesen függetlenül hatalmi és politikai kérdéssé teszik a kereszténységet, az efféle magatartás számomra eléggé taszító, hiszen teljesen ellentétes a kereszténység szellemiségével.

Jézus soha nem mondott olyat, hogy más vallások alacsonyabb rendűek lennének vagy harcolni kell más meggyőződésű emberek ellen. Az ilyen magatartás nekem egy primitívebb állapot irányába tett lépésnek tűnik. Keresztesháború - számomra már a szó maga is önellentmondás. Ezen a ponton pedig nincs "de", mert háború és az igazi vallásosság kizárják egymást.

Jézus mindig küzdött a dogmatikus és képmutató vallásosság ellen. A személyesség azt is jelenti, hogy fel kell vállalnunk magunkat teljesen és nem bújhatunk a vallás mögé. Ez a papokra is vonatkozik szerintem: ha rutinból ledarálják a misét és nem teszik bele a saját személyiségüket, akkor a szertartás nem csak unalmas lesz a híveknek, hanem hiteltelen is. Kicsit olyan hatást kelt az ilyen mint a lélektelen bürokratizmus. Ki kell tudni nyitni a templomok ajtajait képletes értelemben, hogy a dohos levegő kiszellőzzön és bejöjjön a fény.

Egy blogger írt olyat, hogy amikor lelkészként elhagyta a teológiai szakszavak folytonos mondogatását és megpróbálta azok köznyelvi értelmét használni, akkor mennyire színes lett számára a világ. Pont erről beszélek én is.

A vallás lehet közösségi tevékenység, de nem lehet megúszásra játszani. Tehát hogy a lehető legjobb valláshoz csatlakozom az éppen olyan mint amikor a legjobb befektetést választom, amely biztosan megtérül. Ez a fajta "hit", ha egyáltalán annak lehet nevezni, - hiába érvel mellette Pascal, ezen a ponton ő is téved, - ez nem fér össze az igazi vallásosság szellemével.

A személyességet nem lehet megúszni, nem lehet csak báránykának lenni, aki hagyja hogy engedelmesen terelgessék. Az igazi vallásosság az olyan infantilizmusok elhagyását jelenti mint a pénz feltétlen imádata és a hatalom szeretete, lényegében azt kívánja, hogy felnőj. (Ami pedig nem akkor fog megvalósulni, ha minden hibádat kiküszöbölöd, mert vannak hibáid, amelyek egyszerűen hozzád tartoznak, a személyiséged részei.)

A vallásosságnak ezért nem is az ateizmus az igazi ellentéte, hiszen az nem jelent mást mint azt, hogy az ember történetesen nem fogadja el azt a fajta, általában képmutató vallásosságot, amelyet ismer. Hiszen az ateista ember szótárában is létezik egy olyan szó, hogy lelkiismeret. (Ha nem pszichopatáról van szó persze.) A lelkiismeretesség vagy a lelkifurdalás pedig lényegileg vallásosságot takar. Ami a vallásosság igazi ellentéte az sokkal inkább a materializmus (akinek a pénz mindennél fontosabb), a törtető önzőség vagy a különféle függőségek (például a drog, alkohol vagy a szerencsejáték) rabjává válni.

Itt jön be a képbe a közösségek megtartó ereje (megelőző vagy rehabilitációs szerepe) a különféle szenvedélybetegségekkel szemben. Rossz hasonlatnak tartom, hogy a közösség akol lenne pásztorokkal. (Jézus azért használt ilyen hasonlatokat, mert a társadalom nagy része akkoriban földműves vagy pásztor volt. Minden kornak az általa jól érthető nyelven kell tudni beszélni.) A közösség sokkal inkább egy támogató és inspiráló közeg kell, hogy legyen.

A pap bácsi (esetleg lelkésznő) pedig tanácsadó, modern szóval "trainer" - nem pedig a szakember, aki azér van, hogy mindig megmondja a tutit, (melyik ajtón menjél beee...)

A mi kultúránkban mindenki keresztény olyan értelemben, hogy a kereszténységet nem nagyon tudod kikerülni, szinte a bőröd alá szivárog. Lehetsz más vallás híve, ha nagyon sok munkával, éveken át tudatosan gyakorlod, de még úgy is megmarad a keresztény "akcentusod", például az a törekvés, hogy a világot jókra és gonoszokra osszad fel (nem mindenhol van ez teljesen így, a hinduknál és buddhistáknál például kevéssé hangsúlyos).

Biztos, hogy keresztény vagy, hiszen találkozni fogsz Jézus történetével életed folyamán többször és az a felel-ősséged, hogy újra és újra válaszolj rá a saját egyéniségedből fakadóan. Ha ezt nem akarod teljesen megúszni, hanem valódi válaszokat keresel, akkor a közösségi vallásgyakorlástól függetlenül is már lényegében vallásos vagy. (A közösség nem annyira "bizonyíték", mint inkább egy segítő és megtartó közeg.)

Ezt a fajta "felel-ősségemet" gyakoroltam én is most nyilvánosan, ezeknek a válaszoknak egy részét próbáltam most megosztani. Ugyanis a blog is egyfajta közösség, ahol az emberek jó esetben inspirálhatják egymást.