Olyasmire gondolok, amit büszkén mesélhetünk az utódainknak idős korunkban, és ők is tisztelettel fognak ránk nézni. (A gyerekeinknek nem, mert ők élből mindig mást akarnak mint a szüleik, az unokák azok akik már jóval szolidárisabbak tudnak lenni papával vagy mamával.)

Kevés generációnak van igazán dicsekedni valója

A 19.század elején nagy nihil volt az egész országban, a magyar felvilágosodás szégyenfoltnak számított, 1825-ig gyakorlatilag semmi sem történt. A reformerek nemzedéke és a szabadságharcosok tettei azok, amelyekre a mai napig is büszkék lehetünk: egyszerre akarták az országot az elmaradottságból felemelni és az önállóságunkért küzdeni.

A kiegyezés után jött a lendületes gazdasági fejlődés, azonban egyre inkább ellaposodott, elposványosodott a rendszer a századfordulóra, főleg kulturális értelemben. A következő század elejére elértük megint a nihil szintjét, és az emberek vágytak egy olyan háborúra, amelyben nem tudtunk volna nyerni gyakorlatilag semmit. Amit az a generáció megnyert: vereség, anarchia, terror és az ország nagy részének elvesztése.

A 20-as és 30-as években élt magyaroknak már megint volt mire büszkének lenni: gazdasági és kulturális téren is maradandó dolgokat alkottak, ráadásul egy megcsonkított országban, amelyet ellenségek vettek körül. A buta külpolitika újabb katasztrófához vezetett, viszont a háborúban való helytállásról volt bőven mit mesélni azoknak, akik szerencsésen megúszták.

A kommunista diktatúra kemény évei megint csak a puszta fizikai és erkölcsi túlélésről szóltak, viszont az 1956-os nemzeti összefogás élménye olyasmi, ami máig sugárzóan hat. Az újabb kiegyezést a külső hatalommal megint nem volt megúszható, a rendszer szekerének gátlástalan tolása viszont már szabadon választott gyakorlat volt. Nagy házak épültek akkoriban, ahova eleinte még messziről hordták a vizet és szó szerint agyondolgozták magukat a háztájiban.

A ’80-as évek végén a küzdelem a rendszerváltásért megint csak rizikós volt, viszont a kommunista erkölcsökkel lezüllesztett társadalmat könnyű volt korrumpálni és bealtatni a ’90-es években. Igaz viszont, hogy a fiatalok előtt új karrierlehetőségek nyíltak meg.

A Gyurcsány elleni tüntetések megint említésre méltóak lehetnek, a vizitdíjas népszavazás talán már kevésbé dicsőséges, a TV székház elfoglalása sem volt az.

Mi mivel dicsekedhetünk majd unokáinknak?

Békementetekkel aligha, a se nem fiatal, se nem igazán demokrata, de polgárinak se nagyon nevezhető párt teljhatalmának biztosításával se nagyon. Az EU támogatások „értelmes” felhasználását sem fogják megköszönni, de azt sem, hogy tűrtük az oligarchiák kiépülését. A környezetünk teljes tönkretételével (már annak tudatában, hogy mekkora károkat okozunk ezzel) pedig teljesen elássuk magunkat az utódaink szemében. A 19.század és a 20.század eleji nemzedékekhez hasonlóan a mi teljesítményünk sem lesz több mint zéró, vagy még annál is kevesebb. (Talán a hagyományok felélesztése, esetleg családon belüli viselkedéskultúra, amit a javunkra írhatnak.)

A választások tragédiája

Megkérdezhetik tőlünk, hogy mért adunk egyre nagyobb hatalmat olyanok kezébe, akik már láthatóan el voltak szállva maguktól? Annyira elégedettek voltunk a kormányzás minőségével? A demokrácia tragédiája az, hogy könnyen meghekkelhető: egy párt elegendő hatalom birtokában azt nyom le a társadalom torkán, amit akar. Megfelelő jogi érveket mindig fog találni hozzá. A Fidesz is nyilvánvalóan a fekete levest az önkormányzati választások utánra tartogatja, egy nagy győzelem birtokában szinte már azt tehet majd, amit akar. (A megfelelő törvények előkészítése már folyamatban van, a munka nem véletlenül titkos.)

Lehet majd „büszkélkedni” azzal, hogy milyen ügyesen sikerült megzavarni és kaotikussá tenni az ellenzéki kampányrendezvényeket – ügyes és „bátor” fiúk és lányok, a hatalom teljes támogatásával a hátuk mögött.

Ha van egy kellően agresszív és machiavellista párt, amely csak színleg akarja a demokratikus szabályokat betartani, azonban a demokratikus szellemiségtől távol áll, akkor afféle báránybőrbe bújt farkasként könnyű győzelmeket arathat. Mai politikai életünk is azt példázza, hogy militáns felfogás mennyire nem fér össze a demokráciával, a többi csak púder.

Az „erő”, a „tökösség” sajnos sokak számára vonzóbb mint a kulturáltság, a hozzáértés vagy az alázatos munka. Legyen mennél nagyobb cirkusz az a fő, csak gondolkodni ne kelljen, a kicsit gonosz és alantas ösztönösség viszont még simán belefér.

Nem olyanok vagyunk, mint a polkorrekt "hanyatló nyugat" – ez tény. Viszont egyedinek sem mondható mindez, az örökké zavaros Kelet-Európára ugyanígy jellemző.

Választásunk azonban jelenleg még van: érdemes egy kicsit átgondolni, hogy milyen alternatívák között választunk.