A nemzeti alaptanterv új változatai nyomán merült fel az a kérdés, hogy az irodalomoktatásunkban mennyiben van létjogosultsága a politikai szempontoknak. Tehát milyen írók és költők milyen műveit oktassuk. Amellett, hogy az én véleményem valószínűleg fikarcnyit sem fog számítani ebben a borzasztó „kultúrharcban” (ellentmondásos szó, hiszen a kultúra és harc egymást kizáró fogalmak), van annyi rálátásom ezen a területen, ami segíthet a tisztánlátásban.
Az egyértelmű, hogy az elnyomás évszázadai során egy Petőfi, Vörösmarty vagy Arany János kiegyezés előtti versei nem csak irodalmi szempontból voltak jelentősek, hanem a közéletünkben is fontos szerepet töltöttek be, hiszen csak versekben lehetett kimondani sok mindent, burkolt jelentéssel vagy allegóriák formájában, amit a cenzúra miatt nyomtatásban másként nem lehetett volna megjelentetni. Később Ady mint afféle „törzsi sámán” szimbólumokkal írt a magyarság sorskérdéseiről, ami megint teljesen adekvát kifejezési forma. A Kádár-rendszerben megint nagyon erős volt a cenzúra, ezért a sorok között kellett rejteni a politikai mondanivalót, célzatos formákban. A mai olvasó már nem biztos, hogy megérti ezeket a műveket.
A rendszerváltással teljesen új helyzet állt elő, megszűnt a cenzúra és az írók, költők egy új helyzetben találták magukat. Nyílt elnyomásról már nem beszélhettünk, esetleg gazdasági kiszolgáltatottságról, azonban ez irodalmi értelemben már egy sokkal nehezebben megfogható és megfogalmazható téma volt. Kádár idejében sokáig Illyés Gyula volt a nemzeti vonal és a határokon túli magyarság egyik fő képviselője, később Csoóri Sándor úgy érezte, hogy neki kell folytatnia ezt e feladatot, de szerepzavarba került, a nyíltan politizáló megnyilatkozásai nem mindig jól sültek el.
Csurka István úgy gondolta, hogy az eddigi tabutémákról beszélni kell, és hogy ő alkalmas is erre a feladatra. Nem gondolt bele abba, hogy ha valaki jól tud írni egy témáról az még nem jelenti azt, hogy mélységében is érti. Nem ismerte fel azt, hogy a mindenkori közvélekedés nagyon sok dologban téved, főként a nagy felfordulások idején volt ez így (Pl. 1920-ban és 1956-ban). Kitűnő drámaíró volt, de a drámaíró konfliktus-élező szemléletét sajnálatos módon átvitte a politizálás területére is. Ennek ellenére hiba volt őt szellemi karanténba zárni azt mondva, hogy igaza van, de ezekről a dolgokról nem lehet beszélni. Ugyanis Csurkának a zsidóságról írt tanulmánya a részigazságai ellenére is azt mutatták meg, hogy nem lát ki a „lavórból”, és nincs birtokában elegendő történelmi tényanyagnak, ami miatt végül az egész irománya puszta vádirat szintjére süllyedt le. A rendszerváltás után már a szakemberek, például a történészek feladata lett volna mindarról beszélni, amivel addig jobb híján az írók és költők foglalkoztak.
A rendszerváltás idején érdekes jelenség, hogy sok esetben humán értelmiségiek kerültek politikai pozícióba, megint azt lehet mondani, hogy jobb híján. Az SZDSZ vezetője annak idején egy filozófus (!) volt, komoly politikusi készségekkel akkoriban talán egyedül Antall József rendelkezett, országunk rendszerváltás utáni első miniszterelnöke. Nem nagyon voltak azonban partnerei a kormányán belül sem és korai halála miatt is csak keveset tudott végrehajtani a politikai programjából. Göncz Árpád vagy a cseheknél Vaclav Havel államelnökként inkább szimbolikus pozíciót töltöttek be, igazán lényeges politikai döntéseket nem kellett hozniuk más, a politika vizére tévedt bölcsészekkel szemben.
Ez az évezred viszont a közéletünk radikalizálódását hozta el, és az írók megítélésében a politikai nézeteik is jobban számítottak már, bár a kettőnek semmi köze egymáshoz. Eszterházy Péter vált többek között annak az áldozatává, amikor egyes emberek fejében a politikai szempont kezdett minden más űberelni és az irodalmat is maga alá gyűrte. Igaz, hogy az írók nagyobb részéhez a liberális szemlélet áll közel, azonban ha valaki kézbe vesz egy regényt, akkor nem a politikai vonatkozásokat kell, hogy keresse – az már baj, ha ez így van. A fanatizálódott ember a primitív kis törzsi ösztöneinek az aktiválódása miatt képtelen a dolgokban azt látni amilyenek valójában, mindenbe a saját indulatait hajlamos belevetíteni.
Az irodalomtanítás nemzeti alaptantervének átdolgozása során joggal mert fel az a kérdés, hogy mekkora súllyal maradjanak bele azok a klasszikusok, akiknek az írásai a mai gyerekeknek nehezen olvashatóak vagy a mondanivalójuk „megkopott” az idők során. Én például nem csak a Légy jó mindhalálig c. regényt venném ki a kötelezők közül (bár Móricznak más műveit azért tanítanám), hanem a Pál utcai fiúk-at sem olvastatnám el kisgyerekekkel, hiszen végső soron éretlen kamaszok tragédiába torkolló játszadozásáról szól. Van olyan vélemény is mint például Háy Jánosé, aki szerint az irodalomtanításunk már így is túl „nemzeti”, mert a klasszikusaink írásának többsége provinciális szemléletet tükröz, kevéssé szól általános emberi kérdésekről. Én e tekintetben konzervatívabb felfogású vagyok, szerintem az irodalomoktatás a nemzet egységének szemléletére is nevel, mindenképp jó ha ebben az irányban is szocializálja a fiatalokat.
Felmerül az a kérdés, hogy mennyiben kerüljenek be egy új tantervbe azok az írók, akik a jobboldali radikalizálódás miatt váltak ismét divatossá mint például Wass Albert? Ebben a kérdésben számomra egyértelmű, hogy az irodalomoktatásban nem a politikai nézet, hanem az irodalmi művek színvonala számít, nincs „jobbos” vagy „balos” irodalom, hanem magasabb és alacsonyabb színvonalú művek vannak. Azok tudják legjobban megítélni ezt, akik évtizedek óta az irodalommal foglalkoznak. Egyébként mindenki képes erre, aki persze tud és szeret olvasni: ez olyan hogyha valaki megnéz sok ezer festményt, akkor egy idő után nagy valószínűséggel el tudja dönteni, hogy melyik a jó kép és melyik a rossz. Aki sokat és rendszeresen olvas szépirodalmi műveket, az némi tapasztalattal meg tudja mondani, hogy az adott mű felszínesen könnyű-e, egyszerű fogyasztói termék amit jobb azonnal elfelejteni, vagy pedig mélyebb mondanivalója is van.
A népszerűség e tekintetben nem mindig mérvadó, mert Dan Brown például jó író, aki mégiscsak ponyvát ír, a lényeg az izgalom miközben olvassuk, ennél semmi többet nem ad. A különféle sorozatok, szappanoperák és valóságshow-k is úgy vannak megalkotva, hogy behúzzák az embert, egyszerű marketingtermékek. Ilyenek is kellenek olykor, de tanítani mégiscsak azt kellene, aminek mélyebb gondolati és érzelmi rétegei is vannak, és ez nem puszta sznobság. Egy Wass Albert regény esetleg behúzza az olvasót a történetbe, de ha jól figyelünk, egy ponton hiteltelenné válik, nem túlzás azt mondani, hogy giccses, nemzeti giccs. (Az Adjátok vissza a hegyeimet már a címében is egy éretlen személyiségre, mondhatni dacos gyerekre utal, ha szó szerint vesszük.)
Összességében egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben a radikális jobboldal „kultúrszennyről” beszél, a képviselői rendszerint az alacsony szintű tömegkultúrát követik és nem képesek többre mint a nyugati, amerikai giccs helyett a saját sematikus és giccses művészetüket propagálni. Legyen szó akár az újabb köztéri szobrainkról, akár a „vonalas” könnyűzenei előadókról, akár irodalmi művekről. Művészet és politika ugyanis tűz és víz, a hiteles művészet meghal a politika ölelésében. Sem a hitlerizmus sem a szocreál nem volt képes a giccsen túllépni, éppígy nem képes rá a mai radikálisan nemzeti kultúrpolitikánk sem. (A giccs máshogy mondva hazugság, az általuk propagált tudomány sem mentes ettől.)
