Magyarország gazdasága évszázadok óta mindig más országoktól függött. A 18.században a gyakran háborúskodó Habsburgok fő mezőgazdasági beszállítói voltunk, amin a nagybirtokosok nyertek a legtöbbet. Ekkor épült a legtöbb mai kastélyunk és a barokk templomok. Az egyik fő exportcikkünk közismerten a lábon hajtott szarvasmarha volt, ami egészen Bajorországig eljutott. A napóleoni háborúk utáni békeidőszakban a mezőgazdasági termékek utáni kereslet csökkent és ekkor vált csak feltűnővé a reformerek számára gazdaságunk primitívsége, az iparosodás hiánya.

A kiegyezés utáni időszakban a hátrányokból sokat bepótoltunk, a polgárosodás azonban főként német és zsidó bevándorlók részvételével történt, a nép nagy részének életmódja és felfogása nem sokat változott ebben az időben, a kapitalizmus eléggé felszínes módon érvényesült. Az akkor épült gyáraink viszont közel egy évszázadra meghatározóvá váltak.

Trianon ezt a folyamatot a gazdaság egyes területein ugyan megakasztotta, mert megszűntek az ország egyes területei közötti gazdasági kapcsolatok, azonban más szempontból koncentrálta az erőforrásokat és felgyorsította a fejlődést. A Horthy korszakban már közel kerültünk a gazdasági önállósághoz, bár az erős német támogatás miatt a ’30-as években már egyre inkább függővé váltunk a német gazdaságtól. (A kortársak egy része attól félt, hogy ha a németek megnyerik a háborút, akkor német szatellit állam leszünk.) A vagyoni különbségek igen nagyok maradtak ebben az időszakban is.

A kommunista időszakban a fő kereskedelmi partnerünk végig a Szovjetunió volt, a magyar gazdaság sokat nyert az üzleteken. Nem volt nagy minőségi elvárás a termékeinkkel szemben és olcsóbban jutottunk energiához is, jól használtuk ki egy hadiiparra épülő nagyhatalom igényeit. Mindez fokozatosan a modernizáció gátjává vált és lassan összeomlott. Egy olyan rendszerben, amely az állami tulajdon és az állami irányítás elsőbbségét hirdette az állam volt az első, amelynek a rovására a polgárai gazdagodhattak. Az állam jól láthatóan elszegényedett és el is adósodott.

A rendszerváltás után teljesen új helyzet állt elő, mert a fő exportcikkeinkre (főleg a mezőgazdaságiakra) nem volt már fizetőképes kereslet. Nyugaton túltermelés volt és magasabb minőségi követelmények, keleten nehéz volt fizetőképes partnereket találni. Egyes iparágakat (pl. textilipart vagy nehézipart) új ázsiai vállalatok kezdték dominálni, ezek Európa jelentős részén visszaestek a ’90-es években nem csak nálunk. Gazdaságunk lassanként az itt megtelepedett multiktól vált függővé. Az egyetlen erős lábon álló gazdaság nagyon ingataggá vált, a baloldal nem is találta meg a stabilizálásának módját. Deficites maradt az állami költségvetés és válság érzékennyé is váltunk.

A pénzügyi stabilizálódás egyértelműen az Orbán-rendszerhez köthető, még ha eleinte nem is mindig teljesen jogszerűnek mondható intézkedésekkel érte is el ezt a kormány. Közben kiépült egy másik láb, az EU támogatások rendszere, amely sosem látott forrásokat biztosított számunkra. Az építőiparunk mellett számos cég tevékenysége erre épül, de a mezőgazdaságunk nagy része is lényegében ebből él, a helyzet kissé az előző rendszerre emlékeztet. Kérdés, hogy tudunk-e változtatni ezeken a viszonyokon.

A szándék kormányzati részről valamennyire megvan, szükség lenne még azonban a gazdasági elitek nagyobb támogatására (a járadékvadászaton túl) és jelentős lakossági aktivitásra is, önkezdeményezésekre. A pénzügyi tartópillér elég erősnek tűnik, emellett a belső fogyasztást is igyekszik pörgetni a kormány, főként az idegenforgalom területén. Hiányoznak még jelenleg a magyar tulajdonú multik (az OTP és a MOL az általam ismert kivételek csupán) és az erős magyar középvállalatok nagy száma. A családi vállalatok esetében mindig probléma az, hogy az utód generációk akarják-e és képesek-e továbbvinni a vállalkozást és képesek-e fejleszteni, modernizálni. Erős kétségeim vannak e téren, a kormányzati jelentések ugyan jóval optimistábbak, de nekik hivatalból optimistáknak kell lenniük. Van egy mutató azonban, a gazdaság diverzifikáltsága, amiben nemzetközi szinten is jók vagyunk, tehát a gazdaságunk nagyon sokféle területen képes exportbevételre, az egyik ilyen listán például a 10-ek vagyunk. Úgy tűnik mintha a gazdaságunk már nem lenne annyira sebezhető. A „zöld technológiák” esetében ráadásul lemaradásban vagyunk, ott is van még rengeteg potenciál.

Az elitek legtöbbször a változások ellen vannak minden országban, ezt jól tanulmányozták, mert féltik a pozícióikat. Ahol nincs erős társadalmi mobilitás, gazdasági lehetőségek az új vállalkozások számára, hanem az elitek összezárnak, ott mindig fennmaradnak a „gőzmozdonyok”, rég elavult technológiai megoldások. A számítógépesítés és az automatizálás például még mindig nem az erősségünk. Az oktatás, az esélyegyenlőség is sokat tehetne ezen a területen. 

A kormányzati gazdaságpolitika jobbnak tűnik legalább egy fokkal mint más területeken nyújtott teljesítményei (pl. külpolitika, kulturális vagy egészségügyi területek), sőt a lemaradásunkat okozó kritikus területeket is sokan eléggé jól érzékelik. Az esély megvan arra, hogy sok évszázad elteltével végre erős és igazán önálló gazdaságot hozzunk létre, de elég sok a gyenge pont még. Sok időn keresztül hozzászoktunk ahhoz, hogy akkor jutunk előbbre, ha nyerészkedünk másokon, ez most jó esetben lassan megváltozhat. Ha így lesz, akkor az abban nyilvánul meg, hogy az EU támogatások jelentősége csökkenni fog már és a külföldi multik sem lesznek annyira meghatározóak mint jelenleg. Egy erős, jól működő gazdaság a magasabb bérek és biztosabb munkahelyek révén nyilvánvalóan csökkentené a kivándorlást is más országokba. Ez már mindenképpen kiemelkedés lenne a félperifériás közepesen fejlett országok közül, a csehek és szlovénok lassan már elérik ezt a szintet, mért ne sikerülhetne nekünk is?