Ez a cikk igencsak idealistának tűnhet a mai világunkban, amikor annyira sokaknak annyira fontos a társadalmi státuszuk kifejezése. A reklámok az emberi mohóság, kényelemszeretet és biztonságigény mellett legalább annyira építenek arra is, hogy a megvásárolt tárgyak adják meg nekünk azt az érzést, hogy kiemelkedtünk az „átlagból”. Ennek ellenére érdemes mégis a szokásainkat alaposabban megvizsgálni, mert a státusz kifejezése sem magától értetődő.

Én úgy látom, hogy főként a hagyományos, nagyon hierarchikus felépítésű társadalmakban, ahol egy hiba miatt is elveszhetett a termés vagy elkóborolhattak az állatok, ami miatt egész családokat éhség fenyegethetett, mindenképp fontos volt annak világos jelzése, ki a szolga, ki a gazdálkodó és ki a környék ura. A létbiztonságnak a mainál alacsonyabb szintjein a lényegében katonás szervezettségű társadalmakban mindenkinek a tisztsége és „rangja” jól látható kellett, hogy legyen. Emellett pedig a legtöbb ember szerette is tudni a pontos helyét a közösségi hierarchiában. (Ennek mai megfelelője többek között az is, hogy a dolgozók legtöbbször elmondják egymásnak, hogy pontosan mennyit keresnek. Kicsivel magasabb szinten már ez nem így működik, én is úgy gondolom, hogy ki pontosan mennyit keres az legyen tabutéma, ne szüljön irigységet és ne az alapján akarjuk mérni egymást.)

A mai elitek általában nem rosszabbak a régieknél, sőt a legtöbb dologban őket majmolják. Az arisztokrácia és a magasabb társadalmi osztályok általában különféle luxustárgyakkal is szerették kifejezni azt, hogy ők magasan fölötte állnak a „pórnépnek” és a társadalom legtöbb polgárának. (Az a bizonyos "parasztvakítás" is benne volt ebben.) Mai szemmel nézve kissé feudális ízűnek tartom a társadalmi státusz külsődleges kifejezését, ami persze az ókorban és annál régebben is már létezett valamilyen módon. Mivel azonban régen jóval kevesebb ember élt a Földön és nem is voltak ilyen lehetőségeik mint manapság, nem tudták a státuszfogyasztásukkal a bolygónkat tönkretenni.

Ha az igazgató vagy főorvos úr olyan verdával jár dolgozni, ami felső kategóriás és egy karc sincs rajta azt természetesnek vesszük (sőt szinte elvárjuk), éppúgy mint ha márkás bőrcipőt és táskát hord magával. A munkatársak és asszisztensek számára megengedett vagy elvárt szintű autó (munkába járáshoz) egyes országokban szintén a szokásjog része. (Pedig nem is biztos, hogy mindenkinek szüksége van új állapotú autóra vagy egyáltalán autóra, viszont aki tömegközlekedéssel, gyalog vagy kerékpárral jár, azt sokan ha nem is mindig tudatosan, de némi lenézéssel kezelik - mármint nem egyes országokban hanem nálunk.) Annak ellenére jellemzős lehet ez még, hogy a főorvos vagy a menedzser tekintélyét nem külsődleges dolgok fogják meghatározni, hanem a szakmai tudása.

Nagyon sok olyan dolgot veszünk meg, amit annyira nem igényelnénk, csupán azt hisszük, hogy így többnek fognak látni minket. (Különösen jellemző ez újonnan meggazdagodott vagy sok pénzhez jutott emberekre.) Sokan a legújabb divatot szeretik követni és még a nem annyira kopott, jó állapotú ruhák is mennek a kukába. A lakodalom például sok esetben „rongyrázás”, annak kifejezése, hogy a család anyagilag mennyire erős lábakon áll és mennyire érdemes velük jóban lenni. A báli ruha is vajon több-e mint a jólétet kifejező státusz szimbólum? Egy hatalmas, „csicsás” ház is hasonló szerepet tölthet be, annak az érzésnek az erősítését, hogy a kis bizonytalan egóm mögött mégis „valakinek” érezhessem magamat. Persze vannak olyan esetek, amikor a házépítés az önkifejezésem egyik módja, vagy az öltözékemmel is a sajátos egyéniségemet szeretném jelezni. A státuszfogyasztás az mindig sznobság, például legtöbbször nincs szükségem a nagy új autóra, sőt egy kisebb kényelmesebb is lenne, de így talán mások többre tartanak.

Számos egyéb lehetőség lenne annak kifejezésére, hogy fontos szerepet töltünk be a társadalomban. Néhány tipp ezek közül.

Mennyi adót fizetek az államnak? Van olyan ország, ahol az adófizetések nyilvánosak. Sok országban az emberek nem arra büszkék, hogy mennyi adót tudtak elcsalni, hanem hogy mennyit adtak be a közösbe. (Sőt ha a nemzet fogalmát valóban komolyan vesszük, nagy közösségként fogjuk fel, amelynek az állam is része, akkor az a dicsőség, ha valaki erősíti ezt a hozzájárulásaival nem pedig elvesz belőle. Tehát ha valaki elérte az adott korhatárt és nyugdíjba mehetne, de mégsem megy el mert még teljesen munkaképes, az egy egészséges társadalomban nem hogy kivételesnek nem számítana, de akár alapelvárás is lehetne.)

Mennyi munkahelyet hoztam létre? Mivel támogatom a helyi közösségeket? Hogyan veszek részt a helyi közösség életében? Milyen családot tartok fenn? (Az viszont már nem elvárás, hogy tényleg mindent megadjunk a gyerekeinknek, sőt esetenként még akár káros is lehet a közhiedelemmel ellentétben.) Milyen egyéb kreatív tevékenységeim, hobbijaim vannak és hogyan tudom ezeket bemutatni másoknak? Milyen programokon veszünk részt a barátaimmal és ismerőseimmel (ami nem alkoholizálásról szól) ? Miben tudok segíteni másoknak? Mindezek általában kevésbé mérhető, de mégis lényesebb kifejezésmódjai a társadalmi státuszomnak, megbecsültségemnek. Sőt, a csillogó-villogó tárgyakkal való kérkedés akár éretlennek, primitívnek is mondható.

Persze adódik a kérdés, hogy mi legyen akkor sok felesleges pénzzel, ha nem költjük el fölösleges tárgyakra és luxuskiadásokra? Például ha nem repülünk évente háromszor a tengeren túlra turistáskodni, csak legfeljebb öt évente egy alkalommal? El lehetne költeni, sőt kellene is mindenekelőtt klímavédelmi célokra, ez akár alapelvárás lehetne bizonyos szint fölött illetve a vagyon arányában is (egyfajta társadalmilag „elvárt adó”, teljesen önkéntes alapon). Lehetne esélyegyenlőségi programokra is költeni, tehetséggondozásra, betegségek megelőzésére vagy többek között környezetbarát életmód elterjesztésére, az élővilág védelmére, tudományos kutatás támogatására stb.

Én sosem hittem abban, hogy a nagy cégek meghatároznak mindent és nincs mit tenni. Viszont az elitek teremtik a divatot, a közismert személyiségekre figyelnek a legtöbben. Magyarország kis pont mindebben, de ami nálunk indult 2010-től az is lehetett volna egyfajta „plebejus demokrácia” is (Tölgyessy ebben reménykedett), de nem az lett, a mi elitünk sem épp példamutató, sőt. De azért még azt se mondanám, hogy az elitekre mutogassunk, a közfelfogás változása rajtunk múlik, gyakorlatilag mindenki alakítja egy kicsit. Ha több száz ember egy időben már mást tart fontosnak mint a státusza, az többet érhet mint ha egy celeb bohóc nyilatkozgat valamit a médiának.

A Titanic nem véletlenül volt minden idők egyik legsikeresebb mozija, egy olyan film, amit gyakorlatilag mindenki megnézett. Ha nem tudatosan is de érezzük a szimbolikus jelentését, hogy az emberiség egésze látja, hogy módosítani kell a hajó irányán, viszont túl gyorsan haladunk és túl nagy a tehetetlenség jelen állás szerint ahhoz, hogy a katasztrófát el tudjuk kerülni.