Egy féligazságokat hangoztató történész nem kaphatott volna állami díjat a tudományos munkájáért, nyilvánvalóan csak azért kapta meg, mert nagyon jól tolta a kormányideológiát. Akit például a magyarországi zsidóság története és problematikája mélyebben érdekel, olvasson inkább Ungváryt, Romsicsot vagy Bibót.
Raffai olyasmiket mond ki nyilvánosság előtt, amit nagyjából mindenki tud, de nem szoktunk kimondani: rendben, ne legyen tabutéma, lehet róla kulturáltan beszélgetni. A történész abból a pozícióból szemlél mindent, hogy mi magyarok frankó emberek vagyunk csak az a sok idegen „gyüttment” le lett vóna. (Póriasan kell néha fogalmazni, mert a hétköznapi antiszemitizmus is ilyen szintű.) Tessék már megnézni az érmének azt a bizonyos másik oldalát is, például hogy milyen volt az a 19.századi Magyarország a kor követelményeihez képest, az akkori fejlett országokhoz képest, a kép garantáltan nagyon lehangoló lesz. Kikkel akarták a polgári fejlődést végbevinni, az évszázados szintű lemaradást behozni, talán azzal a sok millió tudatlanságban tartott paraszttal? (Eötvös József: Falu jegyzője c. művének egyik főszereplője keserűen jegyzi meg: „Ne adj könyvet a paraszt kezébe, csak összezavarod a fejét.”) Esetleg azzal a nemesi osztállyal, amely ’48 után nem kapott állami hivatalt, de nem azért, mert „passzív ellenállásba vonult”, hanem mert alkalmatlan volt rá. A dzsentri életstílust mindannyian jól ismerjük.
Hogy lehet az, hogy nem az Elbától nyugatra, hanem inkább keletre levő országokban telepedett le sok zsidó származású vagy vallású ember? Nem lehet, hogy ott volt rájuk sokkal inkább szükség?
Még ma is, ha megnézzük azokat, akik bekerülnek egy modern céges kultúrába és hozzák a hagyományos paraszti kulturális vonásaikat, a pletykálkodást, kicsinyességet, bizalmatlanságot esetleg a szolgalelkűséget is - mennyire nem lehet rájuk csapatmunkát építeni? Saját szememmel látom és tapasztalom, amint sokan a kezdeti bunkó megnyilvánulásaikat lassanként elhagyják és fokozatos fejlődést mutatnak a modern, nyugati kultúrájú vállalatnál. (Még a magyar menedzserek sem képesek ezt mindig tönkretenni, bár általában megpróbálják.) Én magam is néha hátrányban érzem magam sok generációs értelmiségiekkel szemben, például egy orvosi pályán is lehet jelentősége annak, hogy az illető orvos generációból származik-e, a zsidó kultúrában pedig köztudottan évezredes hagyományai vannak az írásbeliségnek és a gyerekek oktatásának (hiszen nem az volt a legfontosabb hogy a gyerek hat éves korától az állatokat őrizze). Az összetartás, egymás támogatása egyébként sok kultúrában, többek között a lengyeleknél is megvan, nálunk általában hiányzik.
Egyébként abban igaza van Raffainak, hogy menekülteket nagy számban befogadni nagy hiba lehet, ha előtte nem jól mértük fel az ország asszimiláló képességét, és valószínűleg túl sok menekültet fogadtunk be 150-200 évvel ezelőtt (még ha olyan területekről, ahol üldöztetéseknek voltak kitéve, vagy sokan éhen haltak). Jogos, hogy ne essünk bele megint egy ilyen hibába. A legtöbb csoport viszont azért telepedhetett le annak idején, mert olyan munkákat végeztek el, amiknek nálunk nem nagyon volt hagyománya.
A polgárosodás nálunk jelentős részben az itt élő németekre épült, akik nem alkottak vallási-kulturális vonatkozásban annyira zárt tömböt, ezért az ő asszimilációjuk valamivel gyorsabb volt mint a zsidóságé, azonban ez sem volt teljesen problémamentes. Amikor úgy nézett ki, hogy Hitler megnyeri a világháborút, akkor sokan kértek nálunk német állampolgárságot, az ország nyugati része elnémetesedett volna, nálunk pedig német bábkormány jöhetett volna létre. Ezt az a fajta félelmet fejezi ki többek között Németh László: Kisebbségben c. 1939-ben kelt írása, ami leginkább csak érdekes kordokumentumként olvasandó. Egyébként Németh László mondta, hogy ebben az országban leginkább csak sznobok és parasztok élnek, amiben ma is van némi igazság.
A „holokauszt-kártyát” egyáltalán nem szükséges belekevernünk ebbe a vitába, egy őrült diktátor ideológiája és a háborús pszichózis voltak a fő okok, amelyek a történelemben nem teljesen egyedi esetként (l. például az örmény népirtás) genocídiumhoz vezettek. A háborús logika egy veszélyes utca, amibe nem szabad belemenni, ezt Raffai láthatóan még mindig nem tanulta meg, akármennyit is foglalkozott egy olyan korszakkal, ahol világháborúk törtek ki. Különben nem tömné a hallgatóságát féligazságokkal, vagy legalább jobban megválogatná a szavait.
A származás egyébként mindig egy ingoványos terület, majdnem mindenkinek vannak, lehetnek olyan felmenői, akiket valamiért titokban szégyell. Például itt járt nálunk valamikor a mongol hadsereg, és „genetikai lenyomatát” is nálunk hagyta. Ha valakinek van mongol katona őse az vajon dicsőséges vagy szégyellnivaló? (Dzsingisz Kán egyébként az emberi történelem egyik legnegatívabb megítélésű szereplője.) A legtöbbünk származása valamennyire kevert, nem érdemes belőle kiemelni ezt vagy azt a szálat.
Amit Raffai emleget, hogy „jó nemzeti érzelmű emberek” kezébe kerül végre az irányítás, az azért butaság, mert attól hogy valakit nemzeti érzelműnek mondanak, még nem lesz profi a szakmájában. Valójában az történt nálunk, hogy csicskák, szolgalelkű janicsárok hada foglalt el számos pozíciót, látványos a színvonalesés többek között a médiumokban és a kulturális élet más területein is. Egyébként az antiszemitizmus burkolt értelmiség ellenesség is, a közéletünkben az egyes értelmiségi csoportok (azaz önálló gondolkodásra képes emberek köreinek) megtörésének folyamata zajlik. Az értelmiségi hagyományokkal rendelkező csoportok gyakran kerültek a hatalom kereszttüzébe, akár zsidókról, örményekről vagy tuszikról stb. van szó.
Az értelmiség (illetve főként humán értelmiség) elleni támogatások mögött lehet egy olyan szál is, amit kevesen mondanak ki, hogy a fizikai munka megbecsültsége sokkal alacsonyabb a szelleminél. Ma már ez nem feltétlenül így van (alig van például szakmunkás), a bérek megállapításában pedig a politikai eliteknek is van szerepe, például egyes skandináv országokban a szellemi foglalkozásúak nagy része pályafutása során kevesebbet keres mint egy fizikai munkás, ha figyelembe vesszük az egyetemi oktatásban töltött időt.
Lehet egy olyan támadási felület is, voltaképp közhely, hogy a mindennapi élettől elszakadt, gyakorlatiatlan értelmiségiek vezették az országot, ami világméretű probléma, a különféle véleménybuborékokról szól, és nincs szoros kapcsolatban azzal, hogy mennyire „nemzeti érzelmű” az adott vezetés. Igaz, hogy annak idején az SZDSZ és MSZP esetében valóban el lehetett mondani, hogy teljesen elszakadtak a magyar társadalom realitásaitól, ami Fideszre csak kisebb mértékben volt igaz, azonban a jelenlegi kormányzat is határozottan ebben az irányba tart.
Raffai egyrészt elfelejt tükörbe nézni, amikor jól ismert, de egyoldalúan csoportosított tényeket hangoztat. Másrészt a félévszázados történelem tanulmányai során pont egy lényegi konklúziót nem vont le, azt hogy Magyarország a történelem során többször is megpróbált begubózni, teljes mértékben elzárkózni, de sosem lett a dolognak jó vége, minthogy más országok estében sem.