Aki csak harcolni szeretne valamilyen jól látható ellenséggel szemben (az egyébként eléggé kaotikus világunkban), azzal az emberrel nem érdemes és nem is nagyon lehet vitatkozni. Valójában mindegy is, hogy az ellenséget „reakciósnak”, „jobboldali elhajlóknak”, „burzsujnak”, „kommunistáknak”, „trockistának”, „güllenistának”, „sorosbérencnek” stb. nevezzük. Vagy adott esetben liberálisnak, holott nincs is olyan hogy valaki „liberális”, legfeljebb olyan eset, hogy valaki egy bizonyos téren másokhoz képest liberálisabb vagy kevésbé liberális felfogású. (Lehet, hogy ennek a részletes taglalása közhelyesen hat, de ha így van, akkor mért van ez a nagy ellenségeskedés?)

Ha Orbán pontosabban szeretne fogalmazni (amire már láthatóan nem törekszik egy jó ideje), akkor olyasmit is mondhatna, ami értelmesebben hangzik, ti. nem csak arról beszélni, hogy ő és pártja mit nem akar, hanem hogy milyen jellegű pozitív tartalmú változásokat szeretne látni: A legtöbb nyugati ún. „liberális demokráciákhoz” képest nem annyira az egyén szükségleteire fókuszáló, mint inkább valamilyen mértékben közösségközpontú társadalom felé szeretne haladni. (Más kérdés, hogy ez az elmélet mennyire állja ki a gyakorlat próbáját, azonban ettől függetlenül az egyén és a közösség szembeállítása lehet bizonyos esetekben egy nagyon is valós dilemma.) Például a család tipikus közösségi intézmény, ami nagyobb részben szól az együttélésről és gondoskodásról, mint az önmegvalósításról. Az egyházak többsége sem liberális szellemiségű vagy csak részben az, nem véletlenül, a gyülekezetek inkább a hagyománytiszteleten alapulnak, közösségi életet igyekeznek tartalommal megtölteni.

Vannak más területek viszont, ahol ez a fajta feszültség vagy ideológiai ellentét nem célravezető. Az oktatás például alapulhat fegyelmen és tekintélytiszteleten, de mindenképpen az egyéni fejlődést, kíváncsiságot, nyitott gondolkodást elősegítő liberális sajátosságok is jellemzik, legalábbis optimális esetben.

Az irodalom túlnyomó része, még a klasszikusok is a maguk idejében liberálisnak számítottak. A színvonalas irodalom nagyobb része azért nevezhető leginkább „baloldalinak” vagy „liberálisnak”, mert egyéni sorsokra koncentrál, egyéni érzéseket mutat be, azon keresztül tesz átélhetővé  tipikusnak mondható helyzeteket az olvasó számára. Ha ettől az alapelvtől eltér az könnyen dogmatikussá válhat, a sematikus helyzetei nem elég érdekesek, esetleg még giccsesek is. Másrészt viszont a gondolati fegyelmezettség és a formai fegyelem is része minden jó írásnak, ilyen szempontból a konzervativizmus felé is hajlik.

Hasonló dolgokat lehet elmondani a többi művészeti ágról is, például konzervatív filmművészet nem nagyon van, vagy ha van is, akkor nem eléggé érdekes eredményeket produkál. Színház terén létezik ugyan konzervatívabb és liberálisabb megközelítés is, ami viszont teljesen eltér annak a megítélésétől, hogy a műalkotás maga mennyire hiteles, mennyire a mához szóló vagy pedig leginkább csak öncélú játszadozásba fullad. Bármilyen alkotás, vagy bármiféle kommunikáció lehet alapvetően pozitív, energizáló vagy pedig destruktív, energiát elszívó (a különféle médiumokban, a közösségi médiákban nagy teret kapnak az utóbbiak is, sajnálatos módon). Az alapvető szándék jellege és iránya mindig meghatározható, függetlenül attól, hogy az illető milyen politikai eszmékkel takaródzik. Az nyilvánvaló, hogy aki épeszű az inkább a pozitív energiákhoz vonzódik (persze csak addig a pontig, amíg annak hitelt lehet adni) nem pedig ahhoz, ami destruktív.

Ettől függetlenül a művészhez nagyon nem illik a politikai szerep, mert ez az, amit nem tud hitelesen előadni, hiszen számára fából vaskarika. Tűz és víz egymáshoz képest a politika és a művészet világa, annyira ellentétes adottságokat követel, hogy a kettő nem hozható össze, választani kell tudni közöttük.

A tudomány se lehet más mint liberális, hiszen akár mit is mond az MTA elnöke Freund Tamás a vallásosságról, Isten eszméje nem illik bele semmilyen módon a tudományos módszertanba. Az más kérdés, ha maga a kutató az összefüggések mögött egy felfoghatatlan és nagyszerű értelmet sejt meg, de mindez már egyértelműen túl van a tudományos rendszerek világán. Emellett viszont bizonyos mértékű konzervativizmusra, rendezettségre, közösségi szabályokra a tudomány különféle ágazatainak szüksége van, vagy legalábbis lenne, a jelenlegi helyzethez képest. (Viszont ha politikai megrendelésre dolgozik, nem liberális szellemben, akkor már szakmailag hiteltelen lesz.)

A társadalom életében, például a gazdaságban megint csak a liberalizmus egyfajta eszme csupán a sok között, de sok egyéb meggondolás is van még, például környezetvédő, szociális, polgári konzervatív, hagyományőrző stb., ezt a sokszínűséget tagadni puszta demagógia. Egyébként elképzelhető a hosszú távú trendek alapján hogy a konzervativizmusnak akár kétharmados többsége is lehet a progresszív eszmékkel szemben sok országban, azonban a kétharmadból nem következik a száz százalék, és a legtöbb helyen alapból nem is törekednek a teljes mértékű hatalomgyakorlásra (a potenciális ellenfelek egzisztenciális likvidálását és a karaktergyilkosságot is beleértve).

Erős nemzetállamra is szükség van, általában ezt nem vitatja senki, például Parag Khanna amerikai politológus Konnektográfia c. könyve számszerűen is leírja azokat a trendeket, globalizált cégek megerősödése, területi különbségek növekedése országokon belül stb., ami valóban igényli az állam elosztó, kiegyensúlyozó és szabályozó funkcióját. Fontos viszont, hogy állam itt megint egy játékos kell, hogy legyen, ne akarjon mindent dominálni.

Egyébként a modern és jól működő cégek is alapvetően liberális szellemiségűek tapasztalatom szerint. Nem értek azzal, hogy a kapitalizmus afféle kényszerzubbonyba zárja az egyéniséget, ellenkezőleg, segíti az egyéni képességek kibontakozását. Egyrészt nagyon sokféle munkakörben találhatja meg valaki saját magát, másrészt a munkakörök határai a jól működő cégeknél egy bizonyos mértékig rugalmasak, személyre szabottak. Még a gyári szalagon dolgozók között is részben más feladatokat kap az, aki egy adott munkafolyamatban tehetségesnek bizonyul, vagy speciálisabb készségei vannak. A gondot nem annyira a „lélektelen robot” jelenti mint inkább az, hogy állami vezetőink nagy része sosem dolgozott modern cégeknél és nem ismerik a hatékony csapatmunkát elősegítő, a gyakorlatban is működő módszereket, hanem leragadtak valahol a 20. század elején.

Van még több olyan „liberálisnak” nevezhető tényező az életünkben, ami a közösségi életre egyértelműen káros hatással van, ezek zöme különféle kütyükhöz köthető, telefon és PC, szoftver szinten nézve pedig játékok, internet, közösségi média stb. Kérdéses, ha valaki fogékony ezekre az inkább áldás vagy átok az ő számára, mindenesetre a konzervatívabb és közösség-centrikusabb felfogás egyensúly hozhat az életünkbe ezen a téren.

A konkrét „illiberális” felfogásra példa, amit megtapasztaltam pár nappal ezelőtt, amikor egy élelmiszerboltban az egyik vevő a maszkhasználat miatt a dühét az egyik pénztárosra öntötte, politikai összeesküvést emlegetve. Számomra eléggé mellbevágóak voltak ennek az egyébként nagy darab embernek a szavai, de túljutva ezen a ponton leginkább szívesen elbeszélgettem volna vele, hogy mi is a baja valójában. (Nem mindenki tudja jól megfogalmazni, vagy pedig nem vállalja fel nyilvánosan.)

Gazdasági válságok idején, vagy amikor egyéb okok miatt rendül meg az emberek biztonságérzete mindig sokkal többen vannak azok, akik a helyzetükkel elégedetlenek, ami nem ritkán szélsőséges politikai megnyilvánulásokban ölt testet. Az elzárkózás és kirekesztés csak ront ezen, viszont ha beszélgetni tudunk egymással, a politikai felfogást zárójelbe téve, az segíthet valamennyire a feszültségek feloldásában. (Ide kívánkozik egy olyan kiegészítő megjegyzés, hogy vannak olyanok is, akiknek az erő és a harcosság a fő pozitív erényük és ezzel akarnak mindenáron érvényesülni, az erővel szemben viszont mindig valamiféle erőt, például céltudatosságot, összeszedettséget, tartást, lelkierőt kell tudni felmutatni, ami már inkább a metakommunikáció tárgykörébe tartozik.)