Vannak arra utaló folyamatok, hogy a közeljövőben ez nem teljesen elképzelhetetlen. Az elnökválasztások utóbbi fél évszázadára visszatekintve, elsöprő többséggel az idősebb Busht, Reagant, Nixont választották csupán meg. A jelenlegi politikai megosztottság már ’90-es években kialakult, vannak államok, ahol közel fél évszázada már mindig a republikánusok és vannak, ahol mindig a demokraták nyernek. A nyugati parti és az észak-keleti államok inkább baloldalinak mondhatóak, demokrata elektorokat választanak, az ország középső és déli államaiban lakók konzervatívabbak, a republikánus jelöltre szavaznak. Az elnökválasztást általában az az oldal nyeri, amelyik több „köztes államot” tud a maga javára fordítani, ebben a 19.századi észak-dél polgárháborút felidéző (bár egyelőre szerencsére békés eszközökkel vívott) küzdelemben.

Kalifornia és Texas kiválhat

Az USA két legnépesebb állama, gazdaságilag is annyira erősek, hogy simán meg tudnának állni a saját lábukon, Kalifornia sok évtizede már a demokraták egyik fellegvára, Texas a republikánusoké. Mindkettő nagyon erős a high-tech területén, mezőgazdaságuk is igen jelentős, gazdaságuk igen sokoldalú és az USA exportjának legnagyobb részét ez a két állam adja. Kulturálisan viszont teljesen különböznek, Kalifornia kevésbé vallásos és legalizálták a marihuánát, ami Texasban tilos, ott még sokkal inkább a hagyományos amerikai kulturális sajátosságok dominálnak. Igazán high-technek Kalifornia mondható, a különbség különösen feltűnő a zöld beruházások területén, amit Texasban az olajlobbi sokkal jobban képes visszafogni. Mindkét államban sok a bevándorló, az állampolgárok több mint 30%-a valamilyen mértékben spanyol anyanyelvű, ami a helyi politikai viszonyokat mégse változtatta meg alapvetően, például a Texasban állampolgárságot nyert bevándorlók jelentős része a republikánusokra szavaz. Ha ezek az államok függetlenek lennének, akkor a politikai pártok nyilvánvalóan már egyikben sem a mostani republikánus-demokrata törésvonal mentén szerveződnének. Lehet természetesen számos oka annak, ha nem akarnak elszakadni az USA többi részétől, egy ilyen az, hogy Kaliforniában a földrengések és tűzhányók, Texasban pedig a hurrikánok és a tornádók okozhatnak olyan szintű károkat, amikor szövetségi állami segítséget igényelhetnek.

A nemzetközi erőviszonyok teljesen megváltoznának

Ha az USA nem lenne szuperhatalom többé, akkor teljesen megváltoznának az erőviszonyok, Kína és Oroszország maradna meg csak globális tényezőként. A NATO gyakorlatilag megszűnne és megerősödhetnének olyan helyi középhatalmak, mint például Irán. Ettől függetlenül Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában is olyan gyorsan nőtt a népesség az utóbbi évtizedekben, ami már önmagában is szinte reménytelenné tesz bármilyen nyílt katonai megszállást. Az ilyen intervenciók már régebben is csapdahelyzetnek bizonyultak ugyanúgy az amerikaiak, mint az oroszok számára. Számomra kevésbé jelentősnek tűnik mind a NATO mind az USA szerepe a nemzetközi konfliktusok katonai erővel történő rendezésében (vagy megelőzésében) mint évtizedekkel ezelőtt, igaz viszont, hogy a komoly hadipotenciál egyfajta fenyegető erő, ami lehetővé teszi a szabályokat megszegő agresszor megbüntetését. Mindettől eltekintve a nagyhatalmak, pl. USA és Kína közötti nagy távolságok már önmagában csökkentik annak az esélyét, hogy nyílt háborúba lépjenek egymással.

Az „imperializmus” tartja egyben az országokat?

Nem nagyon szeretem ez a kommunisták által sűrűn emlegetett szót használni, de mégiscsak valamiféle birodalmi szemlélet indokolhatja azt, ha egy ország korlátozza a kulturálisan eltérő régiók elszakadási törekvéseit. (Egyébként pedig nem célom semmiféle „történelmi igazságtétel”, nem érezném boldognak attól, ha bármelyik nagyhatalom részekre szakadna.) Az Egyesült Királyságban is él még a nagyhatalmi szemlélet (vagy inkább nosztalgia), ezért nehezíti meg Skócia, Észak-Írország, esetleg Wales önállóságát. Franciaországban a bretonok és okszitánok vannak hasonló helyzetben, a spanyoloknál pedig a baszk szeparatisták terrorakcióinak végül egy eléggé széleskörű (bár nyilvánosan nem hangoztatott) autonómia megadása vetett véget. A németek lemondtak a katonai nagyhatalmi státuszról, ezt fejezi ki a szövetségi államok rendszere is, a jogkörök nagy részének decentralizálásával. Kínában viszont az állampárt nagyon szigorúan fellép a tibetiek és ujgurok autonómia törekvéseivel szemben, az ellenállókra nagyon kemény megtorlás vár – ez megint a birodalmi logikába és a nagyhatalmi törekvésekbe illeszkedik. Általánosságban véve, ahol a politikai elit egyik fő célja az ország külpolitikai befolyásának erősítése vagy kiterjesztése, ott keményen fellépnek a helyi autonómia törekvésekkel szemben és az állam szinte mindent központosítani igyekszik.

Az eltérő életmód erősítette fel a kulturális különbségeket

Nyilván ahol az értékrendszerek nagyon eltérőek, ott a központi kormányzatra leadott voksok esetében csak az egyik oldal lehet nyerő, a másik mindenképp frusztrált lesz, sőt előfordulhat az is, hogy mindkét oldal valamennyire elégedetlen marad. Az egyik oldalt a modern, pörgős, sok kommunikációt igénylő életmóddal lehetne leírni, mindenki sokféle emberrel találkozik, ez a jellemző többek között a nagyvárosokban és a tengerparti területeken, pl. az USA partvidékein vagy Hollandiában. A másik kultúra belterjesebbnek mondható és inkább a helyi hagyományok megőrzésére koncentrál, a nagy síkságokon és az „álmos” kisebb településeken ez dominál például Oroszországban vagy az USA-ban, de akár nálunk is megfigyelhető. Ízlés kérdése és vérmérsékleté, hogy kihez melyik áll közelebb, de ha a központi hatalom jogkörei túl erősek, (amit globális vagy regionális nagyhatalmi törekvések indokolhatnak leginkább) akkor az egyik oldal mindenképp rosszul fog járni. A központosítás erősödésével növekszik a társadalmi elégedetlenség, nem csupán a relatív kisebbségbe került polgárok rossz közérzete miatt, hanem többnyire a vagyoni különbségek növekedése révén is.