A politikusok szereptévesztése nagyon feltűnő, bár előrebocsátom, hogy ezek csak a reflektorfény miatt annyira kirívó példák. Külügyminiszter, aki minden csak nem diplomatikus, egészségügyi miniszter, aki leginkább csak a magyarság eredetét kutatja, vagy egy kis ország miniszterelnöke, aki diktálni akarja, hogy az EU politikája miről szóljon, lehetne tovább sorolni. A legirritálóbb számomra mindegyik közül az igazságügy miniszter, akinek a törvényesség őrének kellene lennie, közben ő akarja meghatározni, hogy mi az igazság. Amikor kinevezték, akkor még arról beszélt Varga Judit, hogy az EU-nak meg kell mutatni, hogy velük szemben mi laza, jó fejek vagyunk – hát mit mondjak, nem sikerült.

Vannak definiálhatatlan fogalmak

Az olyan fogalmainkat mint a házasság, család, nemzet, Isten stb. nem lehet megragadni definíciókkal teljes mértékben amiatt, mert valaminek az egységét fejezik ki, a definíció pedig tipikusan részekre bontó megközelítés. Lehet az mondani például teljes joggal, hogy „A házasság mindenekelőtt, elsősorban férfi (apa) és nő (anya) törvényes kapcsolatát jelenti”, de kizárólagossá nem lehet tenni ezt a fajta megközelítést, pontosabban az annyira közkedvelt „zéró tolerancia” ebben az esetben is nagy hiba. Amiatt is, hogy az emberek sokféle kapcsolatban élhetnek, amit már régebbi korokban is megtettek volna, de a kemény gazdasági kényszerek miatt inkább némán tűrtek, fel sem merült, hogy van más választásuk.

A gyerekek átnevelésének gondolata

Nagyon régi téma ez, gondoljunk például hírhedt janicsárképzésre (a köznyelvben analógiaként is megmaradt ez a szó). Aztán itt van Franco rendszere, ahol nem volt ritka, hogy kommunistának tartott szülőknek azt mondták a kórházban, hogy az újszülött meghalt, de titokban katolikus családhoz adták örökbe. Nálunk a kommunizmus alatt futottak fel a gyermekotthonok, mert egy időben úgy vélték, hogy a gyerekek szülők nélkül jól formálhatóak, „szocialista erkölcsre” nevelhetőek – hatalmas tévedés volt. Manapság a NER ultrakonzervatív szemlélete egyre inkább mindenre ráüti a bélyegét, például a homoszexualitást valamiféle beteges, fertőző dolognak tartja, pusztán csak érzelmi alapon, holott erre semmi bizonyítéka nincs, nem beszélve arról, hogy a szexualitás alakulása szerencse kérdése is, hiszen a genetika, a hormonok működése nagymértékben meghatározza. Tipikus példája annak, amikor problémát látnak ott egyesek, ahol valójában nincs, a bolhából elefántot csinálunk.

A nevelőotthonokból a gyerekeket eddig is elsősorban hagyományos házasságban élő pároknak adták örökbe, és ha nem volt ilyen alkalmas jelölt, akkor jöhettek csak szóba másfajta párok vagy egyedülállók. Másrészt viszont szakértők szerint még egy nem túlságosan jó, de a gyerek minimális szükségleteit biztosító család is jobb bármiféle nevelőotthonnál. Az állam megint túlteng, túlságosan beavatkozik olyasmibe, amibe nem kellene. Régebben egyébként teljesen helyes gyakorlat volt, hogy súlyos családi problémák esetében nem az állam, hanem a nagynénik, a keresztszülők vállalták át a gyerekek nevelését. Ezenkívül még az egyház is segített fenntartani különféle intézményeket olyan gyerekeknek, akiket születésük után valamilyen okból elhagytak.

A NER arctalan rendszere

Spiró írt egy regényt Ikszek címmel, ami a kommunista bürokraták láthatatlan, de mindenhova eljutó tevékenységét mutatja be, ahogyan kicsinálták a kiugróan tehetséges embereket. A mostani rendszer legfeljebb egy fokkal jobb annál, sokak számára éppolyan riasztó vagy menekülésre késztető tud lenni. Ebben a rendszerben szerintem Orbán csupán a brand neve, az arca, aki ügyes politikusként jól evickél az ideológiai fősodorban, a NER-ben, amelynek híveit éppúgy, mint a trumpizmus vagy putyinizmus esetében a mélyen konzervatív felfogás köti össze. (A hangsúly azon van, hogy mély, nagyon vaskalapos, ugyanis többféle konzervativizmus is lehetséges.) Akik ebben hisznek, azok nagyon szisztematikus módon, minden lehetőséget felhasználva dolgoznak azon, hogy valamiféle nagyon régi társadalmi viszonyokat állítsanak vissza. (A cél engem nem érdekel, mert tudjuk, hogy a cél sosem szentesíti az eszközt. A cél pedig nem más, mint amit látunk.) Nem érdekli őket, hogy járványhelyzet van, hogy esetleg súlyos gazdasági problémákat kell megoldani, számukra ez a szisztematikus, ideológiai alapú „építkezés” a legfontosabb. Azért nevezem arctalannak, mert ott van például a meghatározó törvények egyéni képviselői indítványokként való beterjesztése, amiknek semmi köze a beterjesztőhöz, vagy gazdasági vonalon a strómanok mögött meghúzódó láthatatlan cégbirodalmak, a különféle pártkatonák a médiumokban, és még lehetne sorolni.

A „mezei állampolgár” is hajlamos szereptévesztésben élni

Például itt van nálunk a millió „járványügyi szakértő”, de az európai emberre általában jellemző, hogy nagyon szeret okoskodni, Kelet-Ázsiában viszont nem okoskodtak annyira, csak tudták mit kell csinálni és betartották a szabályokat, hogy kiirtsák a járványt. (A jövőben majd nem az lesz, hogy az európai embernek kell oltásokat kapnia, ha egzotikus országba utazik, hanem ők kérnek majd védőoltást, ha ide jönnek.) A politikusok csak feltűnő, tipikus példái a szereptévesztéseinknek, amikor nem azzal foglalkozunk, ami a dolgunk lenne, sőt esetleg pont azzal szemben ügyködünk, mint az igazságügyi miniszter asszony, aki törvény helyett személyes döntéssel akarja megítélni, fogadhat-e örökbe gyereket egy nem hagyományos házasságban élő személy.

Újabb kori problémákat tagadó második nyilvánosság

Erről az érzelmes, „alternatív igazságokat” teremtő, pletykálkodó globális faluról már sokan írtak. Viszont nem szándékom lenézni, sőt teljesen igazat adok azoknak, akik ebben részt vesznek, ezt a rengeteg információt valahogy kezelni kell, nagyon is valós probléma az identitásvesztés, az atomizálódás. Nagyrészt igazuk van, sok mindenben igazuk van. Mindenkinek sok a problémája, nem biztos, hogy beleférnek az olyan globális problémák mint a migráció, éghajlatváltozás vagy COVID-járvány. Viszont. Ha nem értünk ezekhez, akkor viszont úgy lenne korrekt, hogy ne is okoskodjunk ezekről, ne akarjuk a létező problémákat letagadni. Vagy ugyanazok, akik egyik nap a probléma létezését tagadják, másnap ugyanerről összeesküvés elméletet gyártanak – ez már megint milyen dolog?

Ott van például a migráció: A magyar válogatottban Izland ellen egyetlen Európán kívülről honosított játékos játszott, Loic Nego, ő lőtte az egyenlítő gólunkat, nélküle nem jutottunk volna ki az Európa Bajnokságra. (Fogadjunk, hogy a közmédiában nem meri ezt senki hangsúlyozni, csak Szoboszlait dícsérik.) Orbán sajnos nem gratulálhat neki, a járvány miatt, pedig milyen jó fotó lenne… Őrült egy világban élünk, aki erőszakosan normákhoz akarná igazítani, az a maradék józan eszét is elveszti.