Idén két fontos elemmel bővült a harcos hősi múltról szóló NER propaganda, az egyik az Árpád ház hun eredetéről szóló genetikai bizonyítékok, a másik pedig a pozsonyi csata kultusza, illetve a Magyarságkutató (vagy butító) Intézet megrendelésére erről készült rajzfilm. Az utóbbiról érdemes egy kevésbé elfogult, távolságtartó értékelést is elvégezni (ami egyébként minden csatával, háborúval kapcsolatban ajánlott módszer).

1.A 907-ben lezajlott pozsonyi csata önmagában valóban egy jeles hadi teljesítmény, hatalmas győzelem volt a bajorok (a Keleti-frank Birodalom legkeletibb tartományának) hadserege fölött, azonban nem lehetett meghatározó, mert alapvetően csak egy országrész, Pannónia sorsáról szólt. A bajorok képtelenek lettek volna ennél nagyobb területet uralmuk alá vonni, a felőlük nézve Dunán túli területek már a római birodalom idején sem voltak civilizálva, az önmagában is hatalmas, akkoriban mocsarakban dús országrészeket nem tudta volna az egyébként is nagyon nehézkesen mozgó hadseregük hosszabb időn keresztül kontrollálni. Számomra úgy tűnik, hogy az ütközet nem volt számunkra sem élet-halál kérdés, a közép-európai dominanciaviszonyokról szólt inkább. (Hogy élet-halál kérdés lett volna, ez inkább az érzelmek felkorbácsolására jó.)

2.Őseink akkoriban a pusztai népek között kifejlesztett harci taktikával tudták teljesen simán felülmúlni a bajorokat. Ennek fő elemei az edzettség és kitartás, a csapatrészek fegyelmezett hadmozdulatai, a hadi taktikák váltogatása, lóhátról nyilazás, jól működő hírszerzés és megtévesztő információk terjesztése. Érdekes módon a csatával kapcsolatban szinte kizárólag csak nyugati forrásokra tudunk támaszkodni, és nincs elég forrás ahhoz, hogy jól rekonstruálható legyen.

3.Én magam valószínűnek tartom, hogy a csatában a magyar eliterők nagy számban vettek részt, akkoriban nem lehetett volna könnyen összegyűjteni 20 ezer lovast, főként olyanokat, akik az előre eltervezett hadmozdulatokat ennyire tudatosan és pontosan végrehajtják. A csata egy valószínűsíthető forgatókönyv szerint úgy zajlott le, hogy a háromszoros túlerőben levő ellenség két hadseregét sikerült szétválasztani, külön-külön megtámadni és teljesen megsemmisíteni. Számomra hiteles lehet az is, hogy a csapatainkat Árpád vezethette, ettől függetlenül nyilvánvalóan magas szintű hadvezetési képességeket igényelhetett ez a győzelem.

4.A csata egy hosszabb háborúnak csak az első fejezete volt, a második felvonás a mai Ausztria nagy részét is magában foglaló bajor tartományok felgyújtása, felégetése - és habár mi is alkalmaztuk védekezésül a felégetett föld taktikáját az ellenséggel szemben, ez mégis mai szemmel aránytalan mértékű megtorlás. Ugyanígy nem érdemes mentegetni a „kalandozásainkat” sem, amelyek lényegében rabló hadjáratok voltak, ne próbáljunk ennél többet belelátni. A történet harmadik része a 955-ös augsburgi vereségünk, ugyanis mintegy ötven év kellett ahhoz a bajoroknak, hogy alkalmazkodni tudjanak őseink harci taktikájához. (Ez egyébként a háborúk gyakran megfigyelhető menetrendje, a modern háborúkban ez annyiból változott, hogy a harcban álló felek a sikeres ellen taktikákat egy-két év alatt kifejlesztik.) Ezt követően a történet úgy folytatódik, hogy mi is átvettük és több esetben sikeresen használtuk a nyugati típusú nehézlovasságot. Igaz viszont az is, hogy a mongolok hasonló harci taktikával győztek le minket 1241-ben Mohinál, mint mi a bajorokat a pozsonyi csatában.

5.Az állampolgári nevelés része a „hősi múlt” példáinak erőltetése, tudattalanul olyan analógiákat sugall, hogy Orbán most éppúgy harcol a túlerőben levő „Nyugattal”, mint őseink ezt Árpád idején tették. A sors különös fintoraként Bajorország ebben a harcban kicsit inkább a mi oldalunkon áll, mivel több nálunk termeltető nagy autógyár központja is van ott.

Ez a „harcos nép” analógia teljesen félrevisz, sőt kimondom, hogy a szimpla népbutítás kategória, hiszen az ilyen tettek felemlegetése nem tesz minket edzettebbé még annyira sem, mint amennyire a stadionok építésétől fellendülne a tömegsport. (A be nem vallott kisebbségi komplexusok kompenzálására viszont talán jó lehet.) Az edzettségen és a fegyelmezett csapatmunkán kívül nem nagyon van más, ma is alkalmazható tanulsága őseink hadi sikereinek. A harcos elit, amelyik „megvédi az országot” - ez egy teljes tévút főként ha hozzátesszük, hogy a katonai kudarcok is előmozdíthatták azt, hogy István királyunk akkori értelemben vett modern európai államot hozzon létre. Manapság inkább az nevezhető dicsőségesnek, ami építő jellegű és új dolgok létrehozásáról szól, a régi harci diadalok nem ebbe a kategóriába tartoznak.