A „dekadens” és „elitista” liberális kultúra dominanciájának vége?

Azt is mondhatnánk, hogy egy domináns kulturális hagyományról van szó (színház, filmművészet, irodalom stb. terén), amely a 80-as években már kialakult, a virágkora pedig az ezredforduló környékére esik. A hagyományos magyar pesszimizmus mélyen benne van az ebben az időszakban keletkezett művek jelentős részében, nem ritkán már olyan mértékben, hogy kiúttalanságot, teljes szétesettséget sugallnak, hiányzik belőlük a pozitív töltés. A legszínvonalasabb művekben is többnyire csak atomizálódott egyének küszködésével szembesülhetünk, ami mindenképp valamiféle megoldásért kiált, és a NER ízlésnek megfelelő „új-régi” kulturális irányzat mondhatja, hogy íme itt vagyunk mi, egyfajta megoldást kínálunk a pesszimista világképből és a kiúttalanságból.

Mi lesz helyette?

A hagyományápolásra és egyszerűbb panelekre építő művészet nem a kulturális elit igényeit akarja kiszolgálni, hanem könnyen fogyasztható, közérthető filmeket és színdarabokat mutat be sorozatban, legalábbis ilyenek részesülhetnek manapság komoly pénzügyi támogatásban. A művészet eleve nem akarja az átlagembert egy kicsit sem „felemelni”, hanem inkább lemegy a nagyobb tömegek szintjére, amire példa jó ideje a vidéki színházak nagy részének repertoárja is, egyre inkább eltűntek belőlük a mélyebb mondanivalójú művek (az ún. kötelező olvasmányok kivételével). Minden jelentősebb műalkotás eleve többrétegű és elgondolkoztatásra késztet, például a Bánk Bán-ról is elmondható ez, ami sokkal több mint egyszerű „nemzeti dráma”, többféle értelmezése is lehetséges, más kérdés, hogy nem nagyon mer senki egy ilyen klasszikus alkotáshoz a közfelfogást megbolygató módon hozzányúlni. A puszta szórakoztatást célzó népszerűsítő felfogás viszont nagyon könnyen nemzeti giccseket hozhat létre. Vagy itt van például a lakodalmas rock, ami közérthető, de senki nem keres benne mélyebb mondanivalót, ha így haladunk ez lehet lassan átvitt értelemben véve a kulturális etalon.

Valódi történelmi filmek nem készülnek

Lehet készíteni ilyeneket és készültek is néha, de a nagyközönséget nem nagyon érdekli őseink életmódjának, felfogásának hiteles bemutatása, sokkal inkább a saját elvárásai. Ott van például a Kincsem című film, ahol a történet önmagában gyenge, néhány szereplő játéka teszi inkább érdekessé, de ugyanez elmondható a régebbi filmek nagy részéről is (a Kádár-rendszer alatt készült Jókai adaptációktól kezdve a jóval későbbi Hídemberig). Most attól lehet tartani, hogy nagy költségvetéssel silány minőségű, giccses alkotások fognak születni, mert az alkotók a politikai megrendelők igényeinek akarnak majd megfelelni mindenekelőtt. Ha lesz elég pénz, akkor lesz népnevelő tömegkultúra is, lesz nemzeti Holliwood, nemzeti Brodway és nemzeti Facebook.

A történelmi sérelmek elévülése mikor történik meg?

Egy kitérő, hogy a történelmi sérelmek hangoztatása milyen manipulatív álérvek tudnak lenni időnként, figyelembe véve azt, hogy a mindennek van valamiféle elévülési ideje. Például a tizenhárom aradi vértanúra emlékezve magyar emberek nem koccintottak sörrel 150 éven keresztül, de már az is rég letelt. A jogdíjak is elévülnek 70 év után és a családi tragédiák is feledésbe merülnek ilyen időtávon, nálunk a fizikai erőszakot alkalmazó önkényuralomra több mint 60 éve szerencsére már nem volt példa. A történelemnek vannak tanulságai természetesen, és ezek fontosak is, a sérelmek viszont behegednek egy idő után, nincs értelme többé felemlegetni. Különféle gyásznapok helyett a sikeres tettek azok, amire inkább emlékezni kell, az persze más kérdés, hogy a történelem nagyon jó manipulációs eszköz lehet egyes politikusok számára.

A nacionalizmus mint kollektív lerészegedés

Visszaemlékezésekből jól látszik, hogy például a németek nagy része a II. világháború után úgy emlékezett vissza a történtekre, mint valami zavaros időszakra, és nem értették, hogy mért támogatták Hitlert. A nacionalizmus is egy szinten túl kollektív részegséget okozhat, amikor a legtöbben benne vannak a buliban, de nem nagyon tudják, hogy mit csinálnak, a felelősség kérdése ilyenkor fel sem merül. Hogy efelé haladunk, az jól látszik egyes radikális jobboldali (olykor baloldali) véleményvezérek kocsmai szintű közéleti megnyilvánulásaiból, ami sokak számára nem csak hogy elfogadható, hanem imponáló is lehet. (Kérdéses az is, hogy rendben van-e, ha egy közösségi portál időnként kocsmaként működik.)

A pénz manapság az erő nyelve

A jelenlegi kormányzat a két végletet ismeri a támogatások terén: amit hasznosnak tart, abba rengeteg pénzt tol bele, ami nem szolgálja a közvetlen céljait, onnan pénzt von el és a vegetálás szintjére szorítja le. Amikor egy területen a megbízhatónak tartott saját emberei veszik át terepet, akkor nyitja csak ki a pénzcsapokat, a nyújtott teljesítményektől nagyjából független módon. Hogy a kliensrendszerén kívüliek, a politikailag preferáltak körébe nem tartozók hogyan élnek meg, az nem nagyon érdekli, (még válsághelyzetben sem), csak a nemzetileg hasznosnak és megbízhatónak tartott csoportok fontosak a számára. Például az önálló értelmiségi egy zavaró tényező a diktatórikus stílusú rendszerek számára, ezért igyekszik őket kiszorítani (ami nem is nehéz, mert a különféle kisebb csoportok nem képesek megszervezni magukat). Most éppen az SZFE és a különféle egyetemek vannak soron és kerülnek a különféle patrónusok irányítása alá (illetve az SZFE-t inkább megszünteti a kormány, az is jobb számára, mintha „liberális bástyaként” megmaradt volna). Kicsit erősebb szavakat használva mondhatjuk, hogy ha még inkább megerősödik a kamuművészet és a kamutudomány, a hatalom összpontosítása szempontjából még az sem jelent majd gondot.

A megoldás útja egyszerű lenne

A sok pénz betolása teljesítmény elvárások nélkül nem szül jó vért, csak nyerészkedést és korrupciót, a jelenlegi kormányzat működése az etikai nihilizmust erősíti. El kellene fogadni, hogy a kultúra, ezen belül a művészet és tudomány mindig valami újat teremt, nem képes politikai megrendelésre dolgozni. A posztmodern művészet is felhasznál sok mindent a történelemből és a hagyományból, de léteznek például többek között ökológiai kutatóintézetek is. Különféle felfogású emberek dolgoznak az egyes intézményekben, ami önmagában támogatandó lehetne, nem pedig kulturális homogenizálás.

Egy dolog szólhat a kormány mellett: ha képes lenne az átszervezésekkel a csapatmunkát, a szellemi műhelymunkákat erősíteni. (Nem tudom, hogy látszanak-e ennek a jelei.) Egyébként a „népnevelést” hibának tartom, az emberek egy idő után rájönnek, hogy becsapták őket.