A magyar demokrácia hagyományai jelentősek, évszázadokon át mindig léteztek nálunk az egyeduralommal szemben fellépő, hatalommegosztást kiharcoló intézmények, mint például az Aranybulla, a vármegyei önkormányzatok vagy a rendi országgyűlések. Működött egyfajta kvázi parlamentáris demokrácia a dualizmus alatt és még inkább a Horthy-rendszer idejében valamint még a II. világháború utáni években is, amit a kommunizmus idejének látszat-parlamentarizmusa váltott fel negyven éven keresztül. Mostanában megint van egy olyan érzése az embernek, hogy a parlament jó ideje inkább csak díszlet, a kormánypárti képviselők ugyanannyira vakon megbíznak Orbánban mint annak idején Medgyessyben és Gyurcsányban. (Nem beszélve arról, hogy nálunk jó néhány év óta mindig „rendkívüli állapot van”, akkor is az van amikor nincs, mert így a kormány még inkább szabad kezet kaphat.)

Egyéb tényezőket is figyelembe véve mint a például a sajtószabadság és a bíróságok működése Magyarország ma kevésbé demokratikus ország például Ausztriához képest. Aki ezt vitatja, állítson össze másfajta pontozásos értékelést és prezentálja, akkor tudunk min vitatkozni, az számomra önmagában nem eléggé jó érv, nem egy aduász, hogy mert „liberális véleménydiktatúra”. A demokrácia deficit nálunk önmagában talán nem is lenne annyira nagy baj, a tendencia iránya, az önkény erősödése már aggasztóbb. Ezen kívül érdemes megnézni azt, hogy az olajnagyhatalmak kivételével minden fejlett országban demokrácia van és kevésbé fejlettek jó részében is, összességében a világ országainak több mint a felében, ezért számomra egyértelmű visszalépést mutat az autokrácia irányába történő elmozdulás.

Úgy tűnik, hogy a demokrácia leginkább kulturális kérdés, például a volt angol gyarmatokon jellemzően megvalósult valamilyen szinten, viszont nem jellemző a Szovjetunió utódállamaira és a kommunisták által támogatott országokban (Kuba, Venezuela, Észak-Korea, Vietnam, Laosz, stb.), Kína pedig már önmagában egy külön kategória. A demokrácia az iszlám országokban is viszonylag ritka vagy gyengébb szintű. Az viszont nem igaz, hogy kulturális hagyományok hiányában ne lenne megvalósítható, erre példa Japán, Dél-Korea, vagy Tunézia, egyéb afrikai, ázsiai és dél-amerikai országok. Ez azt mutatja, hogy a „demokrácia export” értelmetlen kifejezés, mert egyes országok önként is át tudták valamennyire venni az egyes elemeit, viszont az "amerikai demokrácia export” leginkább erőfitogtatásról szólt, ami nem parlamentarizmust, hanem további erőszakot hozott létre.

A demokrácia számomra tágabb értelemben véve is kulturális jellegű kérdés, egy kulturális szintet jelent, amellett hogy sosem egy ideális állapotról van szó és mindig újraértelmezi magát valahol az anarchia és az önkényuralom között félúton. Ahol ez az egyensúly felborul, akár kicsiben vagy nagyban, ott demokráciáról már nem beszélhetünk. Az anarchia felé mutat például az is, amikor lehurrognak embereket akár egy tüntetésen, vagy a virtuális térben tombol az agresszió. Amikor már a hangerő a legfontosabb, ott a demokratikus kultúrából elvész a kultúra. Lehet hogy naivitásnak hat manapság, holott magától értetődőnek kellene lennie, hogy a szólásszabadság azt is jelentse, hogy aki a szólás szabadságával él az ne az indulatok szintjén, hanem artikuláltan, felelősen fogalmazza meg a véleményét. A demokráciához tartozna az is, hogy meghallgatom a másikat és megpróbálom megérteni az álláspontját, nem indulatokkal reagálva le, hanem a közös pontokat keresve, ami valljuk be nagyon nehezen megy mindenkinek. Viszont mindkét esetben csorbul a demokrácia, akkor is ha a véleményt nem a megfelelő módon fejtik ki és akkor is, ha másokét nem veszik figyelembe (nem próbálják meg értelmezni amit mond).

A demokrácia ezen kívül nem jelenthet folyamatos harcot, fontos vonása, hogy mindig időnkénti megméretődésről van szó, mert éppen amiatt jött létre, hogy a társadalom az erőforrásaival takarékosan bánjon, a kreativitást ne egymással szembeni folytonos harcra pazaroljuk el (amellett, hogy a teljes hatalomcentralizációt is megelőzze). A rendszert valójában szabálykövető állampolgárokra szabták, sem mint harcos típusúakra. Ez nem egy focimeccs, ahol minden héten újabb forduló jön az A és a B csapat között, ilyen szempontból eleve hiba volt nálunk az is, hogy a kétpólusú, agresszív angol-amerikai pártrendszer felé sodródtunk. Simlisségre, dörzsöltségre persze szükség van, bizonyos szintű agresszivitásra szintén, ezt tudattalanul el is várjuk a vezetőktől, éppúgy mint azt is, hogy ez ne váljon gátlástalansággá.

Senki nem lehet elég okos, szerintem majdnem mindenki tud olyan választást mondani, amikor megbánta a szavazatát (vagy azt, hogy nem ment el szavazni). Érdemes ezt összevetni azzal, hogy a magyar állampolgárok rendszerváltás utáni nyolc parlamenti választás többségében, szerintem úgy hat esetben eléggé jól döntöttek a parlament összetételét tekintve, ami nem annyira rossz az arány. Valójában „megmondó emberek” nincsenek, (kivéve persze az önjelölt prófétákat), inkább csak közös gondolkodás és a vélemények ütközése, ahol fontos a tisztelet, mert nagyon ritka eset az, hogy valakinek valamiben 100%-ban igaza legyen, ennél sokkal gyakoribb hogy hülyeségeket beszélünk.

Egy alapvetően demokratikus kultúrájú ország vagyunk és „keleten” nem nagyon van mit keresnünk, akármennyire szeretnének egyesek vezérelvű rendszerben élni. Nemrég lezajlott népességrobbanásból élő gazdaságok, zárt kultúrák, ahova senki nem akar bevándorolni, az ott élők pedig leginkább azért boldogok, mert nem nagyon tudják, hogy máshol milyen az élet, vagy hogy milyen lehetne. Bármiféle „keleti nyitás” számomra csupán politikai szemfényvesztés.