Kevés tudományág fejlődött olyan sokat az utóbbi évtizedekben, mint a történelemtudomány. Egyesek jobban szeretik a történettudomány megnevezést, ami mindaddig rendben van, amíg nem pusztán különféle történetek mesélgetését értjük alatta – mint oly sokan teszik manapság. A történelemtudományt számos tényezőnek köszönhetően „egzaktabbá” vált mint régebben, amiért mégsem teljesen egzakt, hogy még nem elég sok a jól összehasonlítható példák száma (ami a statisztikai jellegű értékeléseket lehetővé tenné), és hogy kísérletek végzésére se nagyon ad lehetőséget, habár a kísérletezést mégiscsak elvégzik rajtunk a különféle vezetők, politikusok még napjainkban is, az állampolgárok megkérdezése nélkül.
Azok a tényező, amik lehetővé tették a történelemtudomány fejlődését az utóbbi évtizedekben: radiokarbonos kormeghatározás, DNS-szekventálás, az ismert források növekvő száma és az ideológiai sallangok nagy részétől való megszabadulás. Van még egy plusz tényező ezeken felül: nagyon jó szintetizáló történészek vannak, akik egy adott korszakkal kapcsolatos eredményeket képesek jól összefoglalni, az ismeretterjesztés is szintet lépett a különféle könyvek, cikkek sőt egyes TV csatornák révén. Az ideológiai sallangok közül nem csak a kommunizmusé került lapátra, hanem lassanként az Európa-központú történelemszemlélet is kihalófélben van. A világtörténelmet többé már nem az Eurázsiai-félsziget egy nyúlványán történt események korszakolják (ezt a nyúlványt kis csalással az Urálig hosszabbították meg, hogy nagyobbnak tűnjön), és a lényeges változások sem társadalmi forradalmakhoz köthetőek, a forradalmak fetisizálása is letűnőben van.
A legtöbb tudományág többé-kevésbé leszármaztatható egy másiknak a törvényeiből, ami elméleti meghatározottságot jelent, nem annyira a gyakorlatban is levezethetőt. Ami a kémiának a fizika, a biológiának a kémia mint meghatározó tudományág, azt a történelemnek leginkább a földrajz (geográfia) jelenti. Manapság nagyon színvonalasan mutatja be a geográfia meghatározó szerepét a történelmi folyamatok alakulásában többek között Lewis Dartnell vagy Jared Diamond. Egy gond van csak ezzel a fajta történelemszemlélettel: mint minden elemző jellegű tudomány meglehetősen hideg, a determinizmusa nem annyira vonzó az emberek többsége számára, akik mélyebb összefüggések keresése helyett inkább a nekik tetsző történeteket, divatos szóval „saját narratívákat” szeretnék hallani, ez hozza őket inkább izgalomba. (Az „esélyünk sem volt” valósága helyett a „hősiesség” pátosza, ami érzelmileg megragadja őket.)
Birodalmak akkor tudtak létrejönni, ha egy országnak jól védhető határok mellett több irányból gyakorlatilag nem voltak szomszédjai. Nyilván jól jöttek az óriási belső területek is: az USA megalakulása után az angoloknak messze nem volt akkora hadseregük, ami a függetlenséget deklaráló államok megszállására elegendőek lettek volna (kb. 400 ezres hadsereg kellett volna a számítások szerint). Az oroszokat három esetben is megpróbálták térdre kényszeríteni: egyszer a svédek, egyszer Napóleon, egyszer pedig Hitler, de a sorozatos győzelmek ellenére sem voltak erre képesek, mert az utánpótlási vonalaik több ezer kilométerre nőttek meg, ezzel szemben az oroszok hátországa mérhetetlenül nagy volt (más irányokból pedig nem fenyegette őket senki). A franciáknak nem volt esélyük az európai hegemóniára sem XIV. Lajos sem Napóleon idejében, mert a többiek összefogtak ellenük, és Napóleon hadvezéri zsenialitása is pár évvel tudta eltolni az elkerülhetetlen vereséget. A németek helyzete még rosszabbnak mondható volt, mert sem keletről sem nyugatról nem védték őket természetes határok. Az angoloknak viszont szigetországként elegendő volt az erős hadiflotta fenntartása, és ők döntötték el, hogy mikor szállnak be az európai országok torzsalkodásába, közben pedig építgették a gyarmatbirodalmukat.
A példákat tovább lehetne sorolni, szinte mindegyik mai kis országról is elmondható, hogy voltak olyan évtizedei, amikor a mai területük sokszorosán gyakorlatilag birodalmi központokként léteztek, de ezek az időszakok viszonylag rövidnek bizonyultak. Magyarország esetében a jól védhető határokat lényegében a Kárpátok vonala alkotta, délen Nándorfehérvárral együtt. A védelmi vonalakon átjutó ellenséget már nem nagyon lehetett megállítani, ott már inkább csak a kármentés jöhetett szóba. Még egy jellegzetessége országunk fekvésének, ami persze közismert, a szerbekkel, horvátokkal és lengyelekkel együtt a kontinens keleti és déli felétől érkező hódítók támadásainak való kitettség. A „nyugattal”, azaz Európa nyugati fele iránti történelmi eredetű neheztelésünk jórészt ebből fakad, bár általában nem fogalmazunk pontosan.
Az Ázsia belső részein élő pusztai nomád népek egyébként külön kategóriát képeznek, és a folytonos vándorlások miatt a határok elmosódtak, ezért kulturális értelemben gyakorlatilag egytől-egyig rokonainknak tekinthetők anélkül, hogy ennek az ősi rokonságnak a mai jelentőségét túlbecsülnénk. Mivel nem nagyon volt lehetőségük másra, leginkább a hadi taktikák fejlesztésében tudtak ezek a népek kiemelkedni, és érdekes módon a legnagyobb ellenségeink éppen ezek az egykori kulturális „rokonaink” bizonyultak, akik a mongol majd pedig az oszmán birodalmat hozták létre. A németek (pontosabban osztrákok és bajorok) viszont többnyire a szövetségeseink közé tartoztak. Egy érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy ezek füves puszták sok évezreden keresztül megműveletlen vagy kevéssé megművelt területek voltak, manapság viszont ezek révén Oroszország a világ egyik legnagyobb gabona exportőrévé vált – ami a modern mezőgazdasági gyakorlatnak köszönhető.
A földrajzi adottságok meghatározó szerepét az a vicc jellemzi a legjobban, amikor egy utazó a helybelitől kérdezi, hogy hogyan juthat el egy bizonyos nagyvárosba, és térképen is mutatja neki: „Látja, innen indulok. – Meg tudom mondani, de ne innen induljon.” Bizonyos országok elhelyezkedése kulturális tekintetben sokkal kedvezőtlenebb, mint a miénk.
A különféle ásványkincsek és az adottságok egyes országok életében: ebben megint csak a geológia volt a meghatározó (éghajlat, folyók, tengeri hajózási lehetőségek stb.) A nevezetes személyiségek annyit tudtak csak hozzátenni mindehhez, hogy ők voltak azok, akik a legjobban felismerték és kihasználták az adódó lehetőségeket, és szándékosan nem írok példákat, mert ízlés kérdése, hogy ki kit hogyan értékel, emellett a tartós eredmények egyáltalán nem mindig a közismert „nagy emberekhez” köthetőek.
A sokakat érdeklő és érzelmileg megmozgató narratívák, hogy mi is történt valójában, afféle „ügyvéd-szerepet” várnak el a történészektől, olyan bizonyítékokat, hogy „nekünk volt igazunk” vagy „megnyerhettük volna a csatát” és akkor minden másként alakul. Lehet, hogy egyszer majd írnak olyan cikket is, hogy a mohácsi csatát tulajdonképpen megnyertük, de a kérdés inkább az lehetne, hogyan sikerült a török hódítást sokáig elodázni, vagy hogyan lehetett volna esetleg még pár évvel, évtizeddel tovább késleltetni.
Az első világháború esetében sem az volt az igazi kérdés, hogy mért tört ki 1914-ben, hanem hogy mért pont 1914-ben történt, az évszám talán véletlenszerűnek mondható, az esemény bekövetkezte viszont már kevésbé azok számára, akik egy kicsit ismerték az akkori igencsak instabil európai helyzetet (balkáni kis államok harca, anakronisztikus Osztrák-Magyar, de inkább osztrák birodalom, feljövő Orosz-birodalom, megerősödő Németország stb.)
Érdekes módon az adott kor legnépszerűbb szemtanúnak a leírt visszaemlékezései és a krónikák képezik a történelemtudomány legkevésbé megbízható forrásait, pontosabban ismerni kell az adott kor elvárásait és a kontextust, amelyek figyelembe vételével ezeket a forrásokat a kutatók kezelik. A kevésbé hangsúlyos, közvetett információk, amik a gazdasági körülményekről szólnak már jobban értékelhetők, nem beszélve a régészeti leletek mai vizsgálati lehetőségeiről, vagy arról a hatalmas adatbázisról, amibe ezek bekerülhetnek. A történelem ugyan nem ismétli önmagát teljesen, de nagyon sok jelensége megismétlődik hasonló körülmények között, akár a bronzkortól napjainkig és azon túl is.
