A történetek nagyon lényegesek, az a jó előadó és társasági ember, aki történeteket mesél és ez a politikában sincs másként, hiszen ha választani lehet, hogy egy kis pont vagyok-e nem messze valamilyen statisztikai átlagtól vagy pedig egy történet szereplője, közülünk legtöbben az utóbbira fognak szavazni. A mostani rendszernek van egy fajta története, narratívája, amit el lehet mesélni, amihez hasonlóval még egyik ellenzéki párt sem volt képes előállni. Több millió választópolgár többé-kevésbé hisz is benne, és amíg egy narratívában sokan hisznek, addig nagy eséllyel működni is fog, ebből a szempontból a rendszerkritikus felfogásnak nincs sok jelentősége. A szocializmus rendszere is addig működött, amíg sokan hittek benne, hogy ez a jövő, de amikor már elitcsoportok se nagyon támogatták, akkor hirtelen elkezdett összeomlani.

Ez most nem egy spekuláció akar lenni, hogy jaj, meddig lesz még Orbán-rendszer, mikor lesz már vége, számomra ez a kérdés most indifferens annál is inkább, mert a jövőt senki nem ismeri. A nem tudom, minek nevezzem (Fidesz?, NER? ) narratívát ne akarjuk se túl feketére, se túl fehérre festeni, viszont a jellegzetességeit és korlátait nem árt ha ismerjük, és érdekes lehet, hogy milyen képet tudunk összerakni a mozaikokból.

Nem kell senkinek sem elmondani a történetet, hiszen folyamatosan erősítgeti maga a kormányfő is, lényeges elemei a biztonság és a családközpontúság, amelyek megkérdőjelezhetetlen alapértékek. Igazából viszont nem létezik olyan, hogy mindent felülíró alapérték, mert mindennek megvan az optimuma, a túlzott biztonságra való törekvés csökkenti a vállalkozó szellemet, a túlságos családközpontúság pedig xenofóbiát eredményezhet (ez egy kutatási eredmény egyébként).

Ennek a fajta biztonságelvű felfogásnak nyilván mély gyökerei vannak a magyar történelemben, már a Kádár-rendszerre is ez volt a jellemző, de még régebbi példákat is találhatunk, akár a jobbágyait védő nemes urakig is visszamehetünk. (A biztonságérzés hiánya részben magyarázza azt is, hogy mért élték meg a rendszerváltást sokan kudarcként.)

Az is fontos, hogy a kormány nem ritkán még rá is játszik erre és hajlamos a saját szerepét túlhangsúlyozni, ijesztgetni az embereket eltúlozva azt, hogy a migráció, az orosz-ukrán háború (na és még többek között a „gender” is) milyen közvetlen veszélyekkel fenyegetnek most minket. Tény viszont, hogy a kormány folyamatosan mozgásban van és el kell ismerni, hogy rengeteg intézkedést hoz az ügyben, hogy védje az állampolgárait a különféle kedvezőtlen külső hatásoktól. (Az is a kormány javára írható, hogy Európában sok ország keresi most az útját Olaszországtól Szlovákiáig, és él át válságjelenségeket.)

Az emberek biztonságérzetének erősítése költséges lehet, kérdéses ennek a finanszírozása: a családtámogatások, nyugdíjelemelések, rezsitámogatások és az állam egyéb kedvenceinek támogatása (sport, határon túli szervezetek, nagy egyházak, rendőrség és katonaság erősítése) az államkincstárat is megterheli, bár az állam törekszik maga is az itt levő multicégek, bankok fokozottabb adóztatására. Egy kis országnak általában véve nagyobbak a lehetőségei a téren, mert mindig találhat olyan réseket, amilyenek a nagyobbak számára nem járhatók, példa erre akár Írország vagy Svájc, két olyan példa, ahol az életszínvonal kiugróan magas. A mi esetünkben egy nagy nemzetközi bank, vagy akár kereskedelmi multi cég pénzügyi bevételében is csak kis részt képviselnek csak a magyarországi üzletágak, az viszont már gondot jelentene nekik, ha a nagy nyugat-európai piacokon is ugyanezzel az adópréssel kellene szembenézniük. Igen kérdéses, hogy más országokban tömeges méretekben alkalmazni lehetne-e ezt a fajta adópolitikát, mint amit nálunk.

Másik probléma forrása lehet, hogy a piac (a nagy befektetők) néha úgy látják, hogy a magyar gazdaság számukra bizonytalan terep és ilyenkor elkezdik rángatni a forint árfolyamát. A gazdasági téren külön utasként megbélyegzett argentin és török kormány nem tudta elkerülni a valutájuk leértékelődését, ami az infláció elszállását is kiváltotta, és nálunk is csak egy-két fokkal jobb a helyzet e téren.

Az EU támogatások lényeges részét képezik a csatlakozási szerződésünknek. A magyar külpolitika azonban agresszívan külön utasnak mondható, mert középre akarja pozícionálni magát Európa és Ázsia közé, lavírozgatása igen feltűnő. Ezt nevezik a közgazdaságtanban „freerider” vagy potyautas mentalitásnak, mert a közös döntések közül csak azokat fogadjuk el, amik számunkra előnyösek és kivonjuk magunkat azok közül, ahol nekünk is áldozatokat kellene hoznunk (a példákat hagy ne soroljam, annyira közismertek). Ha mindenki ezt a politikát folytatná mint mi, akkor az EU jelenlegi formájában megszűnne, kérdés, hogy mi maradna belőle meg egyáltalán. Az EU támogatások visszatartása maradt eszközként az EU kezében, hogy ezt a fajta politikát szankcionálja, még ha az indoklás néha ettől eltérő is lehet.

A különféle narratívák fenntartásának mindig meg kell fizetni az árát is. Egyik fajta korlátja ennek a rendszernek a pénzek átcsoportosítása azokról a területekről, amelyek az elmondott történetben marginális szereppel bírnak. Nem véletlen, hogy az oktatási rendszer és ezen belül is a tanárok fizetése kerül a sor végére, de nem jár sokkal jobban az egészségügyi rendszer sem, a magyar vállalkozások jelentős része sem kap megfelelő támogatást, sőt szociálpolitikáról se nagyon beszélhetünk, ezen kívül még a függetlennek mondható kulturális értelmiség is megszenvedi. Velük szemben viszont a parancsokat végrehajtó hivatalnokréteg lojalitásának biztosítására mindig kell anyagi fedezet.

Egy kormány közeli magyar vállalkozórétegnek kedvez a rendszer, hogy ez mennyiben jogos, arra lehet pro-kontra érveket is felhozni. Elmaradnak viszont azok a fejlesztések, amik nincsenek szem előtt vagy valamiért nem szimpatikusak a döntéshozók számára (pl. közműhálózat, energetikai hálózat karbantartása és fejlesztése, szélenergia, tömegközlekedés modernizálása stb.) Az önkormányzatiság mint fogalom szintén nem fér bele egy katonás, parancsuralmi rendszer kereteibe.

Jelenleg a mi narratívánk, amely ideológia hátterének felépítésére és népszerűsítésére számos intézményt hozott létre a mostani rendszer (és ezt nem is kötném teljes mértékben egy adott személyhez), jelenleg igen komoly nyomás alatt áll több oldalról is. Nem beszéltünk még az éghajlatváltozás hatásairól sem, ami egy újfajta, már középtávon is jelentkező kihívás a biztonságérzetünkkel szemben. Engem a rendszer egyre nyilvánvalóbb diktatórikus vonásai töltenek el leginkább aggodalommal, amiket még akár tovább erősíthet is a külső nyomás. Amíg viszont abban a fajta történetben sokan hisznek, hogy a rendszer végül is számukra biztonságot nyújt és munkát is ad, addig még mindig valamennyire működőképes maradhat.