Ideje lenne alkalmazni a tudomány utóbbi száz évének eredményeit a gondolkodásunkban, ez azonban amiatt sem könnyű, mert a feltáruló világkép még a tudósok nagy részét is zavarba hozza. A kvantummechanika elmélete nagyon jól alkalmazhatnak bizonyult, ezen alapul többek között a számítógépek működése is. Annak ellenére van ez így, hogy az egyenletei és a változói teljesen máshogy működnek ahhoz képest, amit a hagyományos tudomány mechanisztikus világképében megszoktunk.
A kvantummechanika által leírt jelenségek egyik értelmezési módja a Carlo Rovelli által népszerűsített ún. relációs értelmezés, aminek középpontjában áll az a felfedezés, hogy a kvantummechanika nem csupán a szubatomi jelenségek működését írja le, hanem a világunk alapvető működésmódjáról is szól. Ennek a felfogásnak az értelmében a megfigyelő nem különül el teljesen a megfigyelt jelenségtől, hanem egy rendszert alkotnak és kölcsönhatásban állnak.
Nota bene: Nem létezik, mert elvben nem is létezhet a valóságon kívül álló, steril megfigyelő, aki abszolút igazságokat lenne képes leírni.
Megfigyelhetünk hullámokat, amelyek időnként anyagként viselkednek, vagy anyagot, amelynek hullámtermészete is van, tehát nagyon nem mindegy, hogy milyen feltevésekből indulunk ki. A valóságunk alapvető építőköveit azonban nem is annyira anyagi részecskék és energiahullámok alkotják, sokkal inkább elkülönülő eseményekről és kölcsönhatásokról érdemes beszélni.
Érdekes módon, az agykutatás legújabb eredményei is azt mutatják, hogy az agyunk sem úgy működik, hogy részinformációkból rakja össze a valóságról szóló képet, hanem eleve van benne egy kép, amit szerinte az adott helyzetben látnia kellene, és az eltérések alapján folyton módosítja ezt. Nem információmorzsákból rakom össze az utca képét, hanem eleve van egy képem róla, hogy milyennek kell lennie annak az utcának, és az eltérések alapján módosítgatom. Tehát az elménk nem az információt gyűjti a világról, hanem az általa tapasztalt eltéréseket dolgozza fel.
Ha ezeket az eredményeket alkalmazni próbáljuk például a politikai felfogások esetében, akkor a divatos, de félrevezető „post truth” elmélet helyett inkább azt kellene mondani, hogy az emberek gondolkodásában sokféle lehet az, amit „normálisnak” vagy „elvárhatónak” tekintenek, és amiből kiindulva korrigálják a felfogásukat a tapasztalataik. Például egy konzervatív ember számára az alapvető a hagyomány, a liberálisnak viszont a haladás (vagy legalábbis a változás). Ebből kifolyóan nehézségekbe ütközik a kétféle felfogású ember beszélgetése, mivelhogy ami az egyik számára természetes, az a másiknak kivételes, járulékos jelenség csupán.
Azzal még szerintem nincs semmi probléma, hogy a gondolkodásunk kiindulópontja egy modell, baj csak abból lesz, ha minden eltérést ehhez képest kiirtandó, megszüntetendő dolognak tartunk, ez már egy erősen dogmatikus felfogás. Semmiféle alapunk vagy racionális indokunk nincs arra, hogy bármilyen jelenséget csak amiatt ki akarjunk zárni, mert az nekünk nem tetszik. Az viszont teljesen természetes, hogy van egy olyan modell, leírás, amit sokan elfogadnak, mert így létezik egy rendszer, ami jó kiindulópontként szolgál, - ez a mai magyar társadalom nagy többségének az értékrendszerére is érvényes. Amikor már túl sok lesz a kivétel és a világképünk már nehezen alkalmazható, akkor az alaprendszert fogjuk megváltoztatni éppúgy, mint ahogyan az a tudomány elméleteinek esetében is történt, bár a társadalom szintjén az ilyen változások nem mindig látványosak.
Maga a tudomány sem mindig pártatlan e téren, mert hajlamos mindent részekre bontani és elkülönülten vizsgálni, holott tudjuk, hogy az egész mindig több mint a részek összessége. Az emberi közösségek is mindig adnak valami pluszt, többletet az egyén életéhez képest, olyan tulajdonságokat jeleníthetnek meg, amik az egyes emberek életében nem nagyon fordulnak elő.
A világbajnokság kapcsán focis analógiával is meg tudom világítani, hogy legalább kétféle felfogás is lehet egy időben egyaránt működőképes. Vannak olyan csapatok, amelyek néhány sztár kreatív megmozdulásaiban bíznak elsősorban, az ő céljuk gólokat lőni és lehetőleg nem kapni. Más csapatok ezzel szemben inkább az egységes csapatmunkára építenek – a magyar válogatott is ilyen egyébként. A védekező felfogású csapatok játéka ugyanúgy eredményes lehet annak ellenére, hogy kevésbé látványos: a céljuk csupán az, hogy ne kapjanak gólt és majd sikerül valahogy bekotorni egyet. Tehát mindig és mindenhol különféle felfogások versengenek egymással, amelyeknek nem annyira a jogossága, mint az alkalmazhatósága lehet az igazi kérdés, és az én felfogásom is csak egy lehet a sok közül, amit folytonosan korrigálnom kell a tapasztaltakkal.
