Ezt az állításomat be is fogom bizonyítani, közérthető módon. Hogy ki „őrült”, az a józan észhez képest határozható meg: arra az illetőre mondjuk, aki hosszabb vagy rövidebb időtartamra elvesztette a józan eszét, és egyfajta módosult tudatállapotban fanatizálódva gyárt magyarázatokat. Az őrültség nem teljesen „abnormális” jelenség, gyakorlatilag bárki hajlamos arra, hogy a számára kellemetlen helyzetekre például dühkitöréssel reagáljon, ezzel nincs is semmi gond addig, amíg a célja érzelmek kinyilvánítása, nem pedig az, hogy a nyilvánosság adta lehetőségekkel visszaélve követőket szerezzen magának. Másrészről viszont lehet valaki akár akadémiai doktor, még ez sem jelent mindig garanciát arra, hogy a későbbiekben is a józan mértéktartás és a racionalitás útján marad.

Épp azért hozom fel ezt a témát, mert az internet is tele van magasan képzett „őrültekkel,” akik a tudományos cselekvés helyett az „igét hirdetik”, saját meggyőződésüket propagálják meglehetősen indulatos módon. Ráadásul nem a szakmát akarják meggyőzni, hanem gerinctelen módon azokat a laikusokat, akik nem értenek mélyen az adott témához, viszont szívük mélyén vágynak olyan egyszerű megoldásokra, amelyek némi „megváltást” kínálnak nekik a sorsuk nehézségeire. Nem meglepő tehát, hogy oly sokan nézik és hallgatják a sarlatánokat.

Hogyan lehet belátni, hogy amit ezek az emberek művelnek, az nem tudomány? Ez a szavunk, hogy „tudomány” egy tágabb jelentéssel is bír, mivel régebben úgy is használtuk, hogy „Vajon milyen tudománya van ennek a személynek”? Amit ma már úgy mondunk, hogy az illető mihez ért, miben jártas, milyen területeken tett szert tudásra.

A tudomány sokféle lehet, nem csak azt a globalizált, elméleti összefüggésekre építő, analitikus tudományt takarja, amit általában értünk alatta. Létezik többek között leíró tudomány is, a botanika vagy a rovartan jelentős része is ilyen, például annak ismerete, hogy milyen állat vagy növényfajok fordulnak elő egy adott területen, ami szintén fontos, még ha az ilyen „ismereteket gyűjtögető” kutatók többnyire nem közismertek és háttérben maradnak.

Van még tágabb értelemben vett tudományosságnak egy harmadik fajta jelentése is, olyan ismereteket takar, amik egy adott feladat végrehajtásához kellenek. Például ha valaki asztalos, akár hobbi szinten akár pénzkeresetként, de rendszeresen készít bútorokat, neki is van másoktól tanult és saját tapasztalatokon alapuló „asztalos tudománya.” Például különféle faanyagokkal tud dolgozni, ismeri ezek tulajdonságait, a megfelelő eszközöket választja ki az adott feladathoz, ismeri a ragasztók, lakkok és festékek száradási jellemzőit, a különféle körülmények hatását stb. Ez ugyan nagyon gyakorlatias dolog, de mégiscsak egyfajta tudomány. A kérdés felmerül, hogy lehet-e dühösen asztalos munkát végezni, segít-e ez valamit is abban, hogy például a lakk hamarabb felszáradjon, vagy pedig az illető mégis jobban teszi, ha hideg fejjel átgondolja a megoldási lehetőségeket? Ez a hétköznapi példa arról szól, hogy semmilyen tudományos tevékenységet nem lehet forró fejjel végezni, ez egyszerűen nem fér bele. Az indulatok csőlátást szülnek és a végén olyasmi jön létre, amit a szakma úgyse fogad el, mert nem tudományos annak ellenére sem, hogy naiv és hiszékeny érdeklődőknek esetleg még előadható vagy eladható.

A legtöbb kutató tevékenysége megfigyelésekből áll, még ha nem is azt figyeli meg, mint az asztalos, hogyan szárad meg az enyv és a rögzítés vajon tartós lesz-e, hanem például azt, hogy a madarak éves vonulása egy tájegységben hogyan működik, és milyen tényezők befolyásolják. A kutatók nem székeket ácsolnak össze, hanem működő modelleket keresnek, amik szintén tartósak és szintén jól használhatóak. Az erős negatív érzelmeket a munka során félre kell tenni, nem is csupán a modellek megalkotása során, hanem annak megítélésekor, hogy mennyire jó az elméletem. Az indulatos ember ítélőképessége köztudottan nem megfelelő, emiatt, amikor valaki láthatóan az érzelmei hatásai alá kerül, annak az érvelését egy tollvonással áthúzza a szakma. Ami a folyamatban ilyenkor elvész ugyanis nem más, mint a tudomány egyik fő jellemzője, az objektivitás.

Vegyünk egy konkrét példát: a tudományos eredmények alapos elemzése alapján nincs bizonyíték arra, hogy a maszk használata segített-e a COVID fertőzéssel szemben. Ez az állítás műkedvelők számára azt is jelentheti, hogy a maszk használata biztosan fölösleges volt, holott nem azt mondja. Kérdés, hogy milyen adatok alapján ítélhető meg ez? A fő probléma valószínűleg az lehet, hogy az adatok minősége nem elég jó. Például nem tudtuk megfelelően különválasztani az egyéb védekezéstől (higiénia, távolságtartás stb.). Utólagos beszámolókból nyertük, nem pedig előzetesen felvett helyzetekből. Mikor és hol használtak, milyen maszkokat, ez is kérdés lehet. Mivel azt már tudjuk, hogy a maszkok megfelelő használata nagy mértékben csökkenti a mikrocseppekkel belélegzett kórokozók számát, az is lehet egy feltevés, hogy a megfertőződés esélye nem nagyon függött a belélegzett kórokozók számától. (Ez esetben tényleg nem nagyon segít a maszk.) Egy ilyen fajta feltevés már akár alátámasztható lehet, akár cáfolható más úton szerzett megfigyelésekkel, az igazán tudományos munka pont itt kezdődik, amikor más irányú összefüggéseket vonunk be a vizsgálatba.

A fenti példa arról szól, hogy mielőtt elkezdenénk fröcsögni és az igazunkat bizonygatni valamivel kapcsolatban, próbáljunk inkább a tudomány, azaz a józan ész talaján maradni. Ha valamilyen feltételezett hatást nem tudtunk bebizonyítani, akkor annak sokféle oka lehet. A megfelelő bizonyítékok hiánya nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés, kicsit olyan ez mint egy olyan bűntény, amiről sejthető, hogy ki követte el, de nem tudjuk rábizonyítani.

A társadalomtudományok területéről sokkal provokatívabb példákat lehet hozni. Például jelenthetnek meg cikkek és videók, amik nem állítanak valamit, mint inkább sugallnak. Az utóbbi időben divat például azt sugallni, hogy a muhi csatában vagy Mohácsnál tulajdonképpen mi győztünk. Persze nyilván nagyon sok minden volt az őseink javára írható ezekben az ütközetekben, de szerintem jobban járnánk, ha megfordítanánk egy kicsit a nézőpontot. A mongol és oszmán hódító seregek felszereltségét és alkalmazott harci taktikáit érdemes inkább megvizsgálni, mert ők voltak azok, akik egy időben majdnem minden csatában győzni tudtak, különböző ellenségekkel szemben. Emiatt sejthető, hogy valószínűleg az fog kijönni egy tárgyilagos elemzésből, hogy nem volt esélyünk egyik csatában sem. A társadalomtudomány egyébként egy kicsit kényes terület amiatt is, mert a kutatókat különféle színezetű politikai elvárások is befolyásolhatják.

A „pártos”, de a valós tényeket elfogadó társadalomtudományi elemzések azonban korántsem okoznak olyan nagy károkat, mint azok az okleveles demagógok, akik tudományosság örve alatt mérgezik a közvéleményt. Szerencsére van egy olyan adottságunk, hogy a mögöttes érzelmi attitűdöket nagyon jól „levesszük”, így a motivációikat követve (pl. feltűnési viszketegség, szakmai féltékenység, ingyen reklám igénye és hasonlók) egy perc alatt kiszűrhetőek a neten az őrültek. Persze nem elég ilyenkor egyszerűen csak a szívünkre hallgatni, inkább azt kövessük, amit a józan eszünk mond, és érdemes még egy kicsit utána is nézünk az illetők valós szakmai elfogadottságának.