Politikai elemzőből politikus vagy fordítva, televíziós műsorvezetőből film producere, énekesekből politikai véleményvezér, újságírókból véleményvezér, kutatóból politikus stb., az ilyen „átalakulások” eredményei mondjuk ki nyíltan, igen ritkán sikeresek, sőt a legtöbb esetben igencsak kínosak. Komolyan gondoljuk, hogy ha valaki például kitűnő birkózó, az lehet mondjuk vívásban is hasonlóan eredményes? Ilyen sportkarriereket szinte sosem látunk, nem véletlenül. Olyasmi inkább előfordul, hogy egy közepes-gyenge kutatóból válik később kiváló kutatás szervező, vagy egy gyengécske politikusból lesz jó elemző, az viszont igen ritka, hogy olyan területeken egyformán lehet eredményes bárki is, amelyek teljesen eltérő készségeket és tudást igényelnek.

Közhelyesen mondva „Van aki csinálja, van aki kutatja és van aki tanítja”, egyformán jól azért nem lehet a három területet működtetni, mert más szemléletet igényel. És nem csupán szemléletet, hanem elmélyültséget és befektetett munkát. Ha valaki belerakja azt a több ezer órát az adott terület fejlesztésébe és tehetsége is van hozzá, akkor némi szerencsével lehet sikeres is. Igen ám, de egy másik területen megint több ezer órát kellene invesztálni, hogy eljusson hasonló szintre, közben kidobva annak a szemléletnek egy jó részét, ami a másik területen működött. Zsenik időnként képesek erre, de zseni tízezer emberből legfeljebb egy ha akad, és ő is inkább lesz egy adott terület nagymestere, mint két vagy három terület közepes mestere. Hogy komolyan bedőlünk annak, hogy ezek az átruccanások működhetnek az amiatt lehetséges, hogy van, ami annyira könnyűnek látszik, hogy „mindenki ért hozzá”, ilyen például a politika, a gazdaság, esetleg a gyereknevelés és oktatás, vagy egyesek szerint jó filmek készítéséhez sem kell túl nagy tudás.

Jó politikusok léteznek ugyan, de nem nagyon tudjuk megmondani, hogy mitől jó egy adott politikus. (Össze tudnánk szedni persze ezeket a dolgokat, ha nagyon akarnánk.) A jó tanár is állítólag olyan, hogy nem tudjuk megmondani előre a tulajdonságait, de mégis fel lehet ismerni, tehát a vélemények nem nagyon térnek el egymástól az adott esetekben, akár a tanulókat kérdezzük meg, akár a szülőket. Mérni viszont nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges. (A jó tanári teljesítmény indikátora lehet például, hogy sok energiát fektet a munkájába, vagy nagyon rutinos, esetleg néhány tanulója kiemelkedően teljesít, de ilyen megközelítésekkel sem tudjuk a tanár munkáját minden esetben megbízhatóan minősíteni.)

A politikusok tájékozatlansága és hozzá nem értése például feltűnő a történelmet érintő nyilatkozataikban. Például hogy mi a fasiszta vagy kommunista, vagy pontosabban az ezekre emlékeztető jegyeket hordozó társadalmi rendszer, esetleg politikai irányzat, azt történészek képesek leginkább megmondani, méghozzá úgy, ha a kérdést előzetesen meg is vitatják egymás között. Politikus nem képes erre, a történész számára pedig kényes terület lehet, hiszen állami alkalmazottként a politikusoktól függnek. A politikusok pedig hajlamosak teljes mértékben elrugaszkodni a történelmi tényektől, hogy nagyobb hatást tudjanak kelteni a hallgatóságukban, de ezzel a történészek és a történelemtanárok munkáját értékelik le.

A gazdasági kérdésekhez is nagyon értünk, ez egyébként tesztelhető is valamennyire, mert a saját pénzbeosztásunk és gazdálkodásunk, befektetéseink a gyakorlatban is visszaigazolhatják a „szakértelmünk” mértékét. Ilyen szempontból nézve a legtöbben az alap szinten már megbuknánk. Ennek ellenére mégis pontosan tudjuk, hogy kik az okozói a gazdasági problémáinknak. Az egyik ilyen városi legenda, hogy a magas élelmiszer árakért a nyerészkedő kereskedőket tesszük felelőssé. Ezt egyébként lehet azzal is „csekkolni”, ha közvetlenül a termelőtől vásárolunk, vagy legalább megkérdezzük őket a költségeikről. Szerény gazdasági ismeretekkel is legalább az alábbi árnövelő tényező azonosíthatók be: 1.Évszázados aszály, ami 30%-kal csökkentette a mezőgazdasági GDP-t, 2.Világszintű energiaár növekedés, 3.Háború és ezt övező spekuláció, 4.A háborútól való félelem, ami tartós élelmiszerek felhalmozására késztetett sokakat 5.Ársapkák pár élelmiszernél, a keletkező veszteséget a többi termék árába építették be, 6.Szektoriális különadók 7.A béremelések az adott cégeknél, 8.A mezőgazdasági termelők és az élelmiszeripari cégek nem nagyon tudtak költséget csökkenteni, vagy nem is nagyon akartak, inkább árat emeltek. Egyéb árfelhajtó hatások is lehettek, a kérdés leginkább az, hogy melyik tényező mekkora szerepet játszott.

Mostanában viszont már lecsökkent a vásárlóerő, nem nagyon tudjuk már megfizetni az emelkedő árakat, ami az irányba hat (feltéve, hogy ha az árnövelő tényezők hatása mind kifut), hogy az élelmiszerárak ne nagyon nőjenek tovább, esetleg még kis mértékben csökkenhetnek is.

Van persze más lehetőség is a kiskereskedelmi árcsökkentésre, ilyen lehetőség például az, ha a szolgáltatás színvonala csökken: Kisebb választék, részben üresen maradó polcok, hosszabban kígyózó sorok, kevesebb friss áru. Jelenleg ugyan nem ilyen irányban haladunk, de elképzelhető ez is a közeljövőben.

Mindebben igen fontos, hogy csak a középosztály nézőpontjából tudom a kérdést megvizsgálni, mert a felső osztályt mindez nem biztos, hogy olyan nagyon érdekli, az ár számukra lehet, hogy sokad rangú, nekik más szempontok fontosabbak. A másik véglet a legszegényebbek esetében pedig a határok ott húzódnak, hogy jól tudnak-e lakni minden nap, vagy pedig gyakran éhezniük kell. Igazából nem tudom pontosan, mert nem tudhatom, hogy a hozzám képest nagyon más színvonalon élők mindezt hogyan élik meg.

Őszintén szólva engem kimondottan zavar a sok „hozzáértő” ember, az még rendben van, hogy van véleményük valamiről, amihez egyáltalán nem értenek, inkább az a baj, hogy másokkal is meg akarják ezt osztani, méghozzá mindenáron és eléggé agresszív stílusban. Sok olyan terület van, ahol még a szakértők is óvatosan fogalmaznak, mert az ő hozzáértésük sem biztos, hogy elegendő. A szakértők bizonytalansága esetleg felbátoríthat egyeseket arra, hogy „megmondják a tutit”.