Senki nem gondolja azt, hogy a virtuális valóság bármikor is helyettesítheti az igazit, és hogy több lenne annak gyenge pótlékánál. Szerintem nem mondok semmi különöset azzal, hogy a közösségi portálon levő „ismerőseimnek”, mintegy tizedét soha nem is láttam, sőt egy alkalommal meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy az illető valóban létező személy és nem csak kamuprofil. A valós kapcsolati háló általában jóval mélyebb ismeretségeket jelent annál, mint ami egy közösségi portálon elérhető. Például gondoljunk bele abba, hogy a testtartás, testbeszéd vagy a hanglejtés mennyire sok információt ad a másikról egy személyes találkozás során, ami az interneten igazából nem pótolható.
Az is már önmagában sokat mondó lehet, hogy kik nincsenek is regisztrálva a közösségi hálón vagy ami lényegében ugyanaz, hogy egyszer ugyan regisztráltak, de teljesen passzívak maradtak. Hogy kikkel nem találkozunk az ismerőseink közül az szinte mindent elmond az adott hely színvonaláról: és habár köztük vannak ugyan nagyon konzervatív felfogású, az internet egész világától idegenkedő emberek is, de a többségük túlságosan elfoglalt munkájával és valós kapcsolataival, így hát egyszerűen sajnálja az időt ilyen „léhaságokra”.
Az is teljesen nyilvánvaló, hogy erősen versengő környezetben az FB is része lehet egy alacsonyabb szintű „státuszharcnak”, ami az osztályharc helyébe lépett posztmodern korunkban. (Itt is az a helyzet, hogy aki valójában sikeresnek és boldognak érzi magát, aligha akarja ezt folyton bizonygatni másoknak.) Én viszont szerencsére nem egy ilyen erősen versengő, sznob környezetben élek, ezért nem is irritál, hogy mások esetleg boldog családi fényképeket tesznek ki az utazásaikról.
Politikai dühöngés céljára megint nem tartom szükségesnek a különféle csoportokat, dühöngeni tudok egymagamban is, mért kell, hogy ezt megosszam másokkal és egymást licitáljuk felül a gyűlölködés és árnyékbokszolás terén?
Az is valójában egy extrémnek mondható jelenség, és nem is új keletű dolog, hogy sokan szeretnék mások életét élni, ezért szinte azonosulnak különféle hírességekkel és követik őket a médiumokban. Bár manapság egyesek már abból is egyfajta perverz élvezetet nyernek, ha az előzetesen piedesztálra emelt hírességek szobrát ledönthetik (általában virtuális értelemben véve, de olykor valós értelemben is), mikor „meglepő módon” kiderül, hogy ők is csak emberek és nem félistenek…
A „like-vadászat” pedig annyira jól láthatóan arról szól, hogy van az a pici és bizonytalan egóm, ami virtuális simogatásokkal vágyik az elfogadásra és megerősítésre. Mondjuk ki nyíltan, szégyen vagy nem szégyen, de a szeretet koldusai lehetünk olykor, az ember néha azzal is beéri, hogy egy kicsit megsimogatják a buksiját.
Nagyon sok mindenre alkalmas lehet a közösségi portál, legtöbb esetben olyan „jobb híján” eszköz, mint ami egy svájci bicskáról is elmondható. A közgazdaságtan ezt úgy fogalmazta meg, hogy mindig léteznek helyettesítő szükségletek, amikkel beérhetjük az eredeti vágyak helyett.
Viszont a svájci bicska hasonlat azért is találó, mert a netes portál sok esetben olyan gyors és praktikus eszközöket ad a kezünkbe, amik nagyon is kapóra jöhetnek az adott helyzetben. Az mindenképpen fontos, hogy a közösségi médiával kapcsolatos megállapítások reális és pontos összehasonlításokon alapuljanak, a legtöbb kutatás láthatóan csak néhány közismert és tipikusnak tartott helyzetből kiindulva általánosít, és igen kevés van olyan, amelyik 3-4 milliárd felhasználót jól reprezentáló adatbázissal dolgozik.
Egyébként a valós összehasonlításokhoz nem nehéz megtalálni a régebbi keletű, a különféle passzív időeltöltő foglalatosságokat: régebben ilyen volt a tévé, és sokak számára még ma is a legfontosabb „a szem rágógumija”, előtte volt a rádió, ami egész nap folyton ment, azelőtt a pasziánsz, a kocsma, a pletykaklubok és hasonló helyek, sőt az emberiség régmúltjában azok voltak mindig a történetek is, amiket újra és újra elmeséltek az egyes közösségekben. Nagyon nem mindegy persze, hogy szabadidőnkben inkább olvasva, esetleg történeteket hallgatva teremtünk képeket kreatív módon, vagy pedig sokkal passzívabb módon csak befogadjuk a számunkra kreált, marketing módszerekkel jól megkomponált virtuális valóságokat.
Azt nem tudom megítélni, hogy a fiatalokra milyen hatással van, ha folyton lógnak a hálón, ez nem is az én dolgom, hanem a szakembereké. A rokonságban azt látom, hogy habár a srácok viszonylag sok időt töltenek különféle videókat nézegetve, de ezt üres idejükben teszik, és emellett nagyon is motiváltan és céltudatosan foglalkoznak azzal, amiben tehetségesek. A tanulásuk korlátjait ma már is sokkal inkább az oktatási rendszeren belül kell keresni, nem annyira a motiváltságuk vagy szorgalmuk hiányában.
Amikor valamiből függőség lesz, és a korunk embere általában négy-ötféle dologtól legalább függő, ott megint azt érdemes nézni, hogy mi volt az eredeti lelki-szellemi igény, amit a függőséggé vált szokás „teljesít”, néha eléggé torz módon. Ez gyakorlatilag mindenféle függőségre igaz valamilyen mértékben, és a net-függőség mögötti okokat nem is olyan nehéz megsejteni adott esetekben. Az embernek ugyan többféle igénye van mint például egy növénynek, de ugyanaz érvényes ránk, mint ami egy növényre is, hogy ha ezek a valós (nem pedig manipulált) alapigényeink nem tudnak teljesülni, akkor mi sem érezzük jól magunkat. Ilyen igényünk például, hogy társas lények vagyunk, és nem tudunk boldogok lenni önmagunkban, valamiféle közösség nélkül. Mindebből olyan következtetés vonható le, hogy a függőségből való kilépés járható útja lehet, ha a valós szükségletünket egy jóval magasabb szinten tudjuk megélni.
Egyébként a legtöbben olyanok vagyunk, hogy például egy természetfilm nézése nem pótolja számunkra az adott hely felkeresését a természetben. A netes vizuális információ ugyanis egycsatornás, egy erősen korlátozott „csövön” keresztül érzékeljük. Ha kint vagyunk az adott környezetben a fizikai valónkban, akkor jóval saját nagyobb aktivitással, sokkal több és mélyebb információt fogadunk be, a két dolog tehát nem összehasonlítható, és senki nem is gondolja, hogy az lehetne.
