Nem nagyon vitatja senki, hogy olimpiai érmeseink és helyezetteink megérdemelten kapnak pénzjutalmat a teljesítményükért. (Ráadásul a pénzjutalom reálértékben még csökkent is, hiszen csak 10%-kal emelkedtek a helyezésekért járó díjak a 2021-es olimpiához képest.) Sok olyan dolog van viszont, ami ezen messze túlmegy, és józan ésszel nézve legalábbis problematikus.

A fényoldala az olimpiai versenyeknek a küzdelmek drámája, sok egyéni siker és sok kudarc, és ahogyan mindezt a versenyzőink megélik, amit nyilatkozatukban is mondanak. Aki követte az velük együtt élte át a drámákat, akár kötetbe lehetne gyűjteni a sok sztorit, éppúgy mint az olimpia vicces történéseit is.

Nagyon nagy árnyékot vet azonban mindez.

Az eleve teljesen fals, hogy a nemzetek valamiféle versenyéről van szó. Olyan sportágak is bekerültek különféle szövetségek nyomására, amiknek nem nagyon van itt keresnivalójuk: bréktánc, sportmászás, trambulin, de kérdéses számomra még golf is és egyre inkább a lovaglás is az lesz, hiszen ez utóbbi nem csak az emberi teljesítményt méri.

Ezek mellett a rosszul felfogott „női egyenjogúság” nevében kerültek be tipikus férfi sportok mint az ökölvívás, súlyemelés vagy birkózás. (Ilyen erővel lehetne férfi szinkronúszás vagy ritmikus sportgimnasztika is, de valamiért nincsen.) Az olimpiával kapcsolatos átpolitizált dolgokról pedig jobb, ha nem is beszélünk.

Az egész torz, helyenként komikusan ható struktúrát a különféle nemzeti olimpiai bizottságok közötti kis piszkos alkuk hozták létre.

Az éremtáblázat amiatt is értelmetlen, mert egy aranyérmet számít egy csapatsportért és egyéni sportért egyaránt. Egy kosárlabdázó például csak egy érmet képes szerezni az olimpián, egy pingpongozó viszont akár négyet is.

Az USA nem a szerzett érmek számával előzi meg Kínát, hanem inkább azért, mert több olyan sportágban teljesít jól, aminek nagyobb a nézettsége, és mert a kínaiak a csapatsportokban egyáltalán nem jeleskednek. Ez a nemzetközi „sportipar” miatt alakult így nyilvánvalóan, a torz motivációs rendszernek köszönhető.

Végső soron a teljesítmények arányosak a sportba fektetett pénzekkel egy-egy ország esetében. Magyarország az érmek számát tekintve kiugróan jól teljesít, viszont ha az egyes sportágakban az olimpiai felkészülésre elköltött pénzeket nézzük, akkor ez a siker már nem minden esetben annyira kiemelkedő. Különösen igaz ez az ún. kiemeltnek minősített sportágakban mint a kézilabda és a vízilabda, ahol végül is nagyjából a papírformát hoztuk, de az eredmény összességében mégis kudarcos, mert egyik csapatunknak sem sikerült érmet szerezni. (Vízilabdában ráadásul a mezőny is szűk, kevés országban művelik ezt a sportágat.)

A következő feltűnő jelenség, hogy a párizsi olimpia számos esetben a magyar edzők és szakvezetők kudarca volt, blamák sorozata a labdajátékokon túl is. A vívókat és a kajak-kenu szakágat semmilyen kritika nem illetheti ebből a szempontból, hiszen láthatóan jól felkészítették az edzők a versenyzőiket és az eredmények sem maradtak el.

Nagy blama viszont az úszóké, ahol a szuper tehetség Milák edzéséről senki nem tudott semmit mondani év közben, sőt az úszó maga sem nyilatkozott egy kummát sem, ami felettébb furcsa. Van tehát egy nagy bajnokunk, létező történet nélkül. (Ezért nem is lehet valódi hős, inkább papírmasé figura.) Másik úszó aranyérmesünk Kós Hubert sem nálunk készült fel, - tőle legalább azt megtudhattuk, hogy egy úszónadrág vagy bármilyen kabala mennyi lelkierőt adhat egy kiélezett versenyhelyzetben,- ő az USA-ban készült fel, amerikai edzővel. Ily módon kérdéses, hogy a magyar úszócsapat szakedzői milyen szintű díjazásra lennének valóban jogosultak.

Felmerül a kérdés, hogy lehetnek olyan edzők vagy netán sportvezetők egyes olimpiai siker sportágakban, akik mások sikereinek a „farvizén” evickélve jól járnak, de közben nem tesznek hozzá semmi jelentőset a sportoló teljesítményéhez. A fociban ezt már megszokhattuk, hogy kevesek sikeréből mások élnek meg nagyon jól, lényegében zéró teljesítménnyel.

Márton Viviana tekvandó sikere esetében is kérdéses, hogy mennyi köze volt hozzá a sportág magyar szakvezetésének.

Voltak persze olyan esetek is, ahol a befektetett munka mennyisége és minősége is talán megvolt, de vagy a szerencse nem volt mellettünk, vagy a bírók elfogultsága (ún. „sportdiplomáciai” szempontú döntései) miatt nem sikerült érmet szerezni.

Amíg az eredményesen szereplő sportolók díjazásának jogossága sosem volt kérdéses, a 35 éves kor felettieknek járó ún. életjáradék már annál inkább az lehet, nem mellékesen az érmet szerző versenyzők edzői is jogosultak erre. Egy sportolóval ellentétben egy művész például lehet akár Kossuth díjas is, vagy kaphat bármilyen nemzetközi elismerést, életjáradékra nem lesz jogosult, esetleg csak akkor, ha 70 évesen vagy idősebben beválasztják „a nemzet színészei” közé. Ráadásul a sportolói életjáradék halmozható is, és független attól, hogy az adott sportágat hány országban űzik egyáltalán.

A magyar csapattól elvonatkoztatva az örökös kérdés a tiltott teljesítményfokozók, magyarán a dopping használata. Nem véletlen, hogy az a két ország emelkedik ki a mezőnyből, Kína és USA, ahol a tudományos kutatás a legfejlettebb, és messze a doppingellenőrzés előtt járnak. Ily módon az ő esetükben erősen összemosódik azok teljesítménye, akik valóban kiemelkedő tehetségek azokéval, akiknek a szervezetét csupán felpumpálták egy adott világversenyre, - ez persze majdnem minden ország esetében így van, és mi sem vagyunk kivételek.

A modern olimpia is olyanná vált mint bármilyen ipari tömegtermék, amelyek közös jellemzője, hogy jobb, ha nem tudod, hogyan készül. A sportteljesítmények nagyobb része is pont ilyen, mutatós ugyan, de természetes anyagok helyett adalékanyagokkal felturbózott.