Mi a magyar kultúra? Miből látható a hanyatlása? Kiknek köszönhető mindez?

A magyar kultúra nem azonos a hagyományos paraszti kultúrával, a „népi” kultúra inkább csak statikusnak mondható részét képezi, a kultúrának viszont létezik, kell hogy legyen egy nagyon dinamikus része is, ami különféle hatásokat ötvözve folyton megújítja önmagát.

A magyar kultúra nagyon magas szintről indult szerencsére, erre bizonyság a sok Nobel-díjasunk, matematikusaink, a nemzetközi bestsellerek, fesztiválokon győztes filmjeink is többek között – a nemzetközi mérce az, amivel leginkább mérhető a kulturális teljesítmény. A kiemelkedő teljesítmények feltételeznek egy erős és karakteres kulturális háttért, színvonalas oktatást, nyitott felfogású műhelyek sokaságát, tehát egy erős „középmezőny” és megfelelő alapok nélkül nélkül nem tudnának létrejönni.

A színvonalat továbbá azok tudják még jól megítélni, akik évekig tanulták, művelik, esetleg doktoráltak belőle és folyamatosan nyomon is követik a kulturális teljesítményeket. Azok véleménye számít tehát, akik képesek magukat pontosan, szabatosan, árnyaltan kifejezni, és a kultúra felé olyan elvárásuk van, hogy gondolatokat is közvetítsen, emellett pedig nem kapnak azért fizetést sem, hogy bármilyen politikai oldalt támogassanak. Ők azok, akik nem elégszenek meg a közhelyes, giccses és érzelgős, jól fogyasztható, tartalmatlan, rendszer kompatibilis tömegtermékekkel, amit a kultúra gyors éttermeiben kotyvasztanak ultrafeldogozott, könnyen emészthető panelekből. Az élethez az ilyen "mű-alkotásoknak" semmi közük nincsen.

Kik azok vajon, akik útjában állak a valóban érvényes alkotások megszületésének, a kultúra szerves építkezésének? Léteznek nagy társadalmi csoportok éppúgy mint kisebb, de nagy befolyással rendelkező csoportosulások is.

Nemrég sorban álltam a postán a szokásostól eltérő időben délután három óra körül, ott ilyenkor főleg a műszakban dolgozók jelennek meg a kis sárga csekkjeikkel. Azt láttam, hogy körülbelül minden második ügyfél valamilyen okból mentegetődzött a csekk fizetésekor, és habár lehetett volna akár kedves, mosolygós, semlegesen megfigyelő és és még sokféle egyéb is de nem, a „bocsánat, hogy élek” mentalitás volt mégis valamiért a legjellemzőbb. Ez a fajta szervilizmus nagyon régről ered a társadalmunkban és ez az, amire nem épülhet semmiféle kulturális igényesség.

A szervilizmus kitermelője az a fajta nemesi gőg, ami teljesen tudattalanul még ott van (származástól nagyjából függetlenül) sokakban, mint átvett „menő” magatartásforma a „lúzerekkel” szemben.

Aztán itt van még a pusztai harcosok elmélete, hogy állítólag azoktól származunk, sokan elég jól azonosítják magukat a parancsot teljesítő katonával, amitől sok minden várható, de kifinomult kultúra az biztosan nem. A sport kiemelt támogatása megint csak azt sugallja, hogy edzett katonanép vagyunk, vagy annak kell lennünk. Ezeknek a dolgoknak látszólag semmi közük a kultúrához, holott dehogynem, elszívják a levegőt és olyan közeget teremtenek, ami megnehezíti az alkotást. A régi szólás szerint háborúban hallgatnak a múzsák, ez teljesen így is van, ahol a külpolitikai aktualitásoktól teljesen elvonatkoztatva, alapvetően a háborús mentalitás dominál, ott a kultúra hanyatlásra van ítélve. (Nem véletlen az sem, hogy egyetlen katonaállam sem volt képes jelentős és maradandó kulturális alkotások létrehozására.)

Most nézzük meg tételesen, hogyan foglalták el a kultúra különféle területeit a „harcosok” (ugyanis ha létezik olyan, hogy kultúrharc, akkor harcosok is kell, hogy legyenek).

Az iskolai oktatás színvonalának romlása jól látható, mindennapos tapasztalatunk. A belügyminisztériumhoz tartozó terület, ami kapásból azt sugallja, hogy itt a csendőrállam kiépítése a cél. Példaként a mobilozás teljes letiltása még rendben is lenne, de kérdés, hogy vajon mit tud helyette az iskola nyújtani, ami leköti a gyerekek figyelmét?

A felsőfokú intézmények esetében egy fokkal még rosszabb a helyzet: semmilyen önjáró, autonóm intézmény nem lehet rendszer-kompatibilis, „egyetem” vagy univerzitas nem létezhet, ha nincs ideológiai kontroll. Európában egyedülálló módon nálunk csökkenőben van a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, egyébként sem túl magas aránya. Önállóan gondolkodó és cselekedni képes egyénekre a rendszernek jól láthatóan nincs szüksége.

A könyvírás és -kiadás kivéreztetése is folyamatos. A tehetetlenségi energia még viszi ugyan előre, nyilván akadnak még ilyen-olyan kisebb pénzforrások és létezik olyan is, hogy megtűrt kategória, de a művészeket egyre inkább kiszorítják itt is a középszerű mesteremberek.

Filmművészet esetében nyílt titok, hogy az olyan alkotások, amelyek nem folytatnak valamilyen szintű rendszer propagandát, nem kaphatnak állami támogatásokat sem. Itt is a kiskapuk miatt tud még néhány színvonalasnak vagy legalábbis életszerűnek mondható, alacsony költségvetésű film elkészülni. Egy EU tagállam esetében szerencsére mindig lehetnek kiskapuk is az állami támogatás mellett.

A színjátszásban viszont nem nagyon vannak kiskapuk sem. Bármiféle magas kultúra vagy elitkultúra (ami a tömegkultúra ellentéte) támogatások nélkül nem tud létezni. Az egyéni mecenatúra lehetőségei nálunk igencsak korlátozottak, mivel a NER elit foglalja el a meghatározó gazdasági pozíciókat. Az állam viszont csak az ideológiailag megbízhatónak ítélt színházakat támogatja, nagyon sok színtársulat már valahol a létminimum és a működőképesség határán mozog. Így éhezteti ki a rendszer a számára nem kompatibilis kulturális elitet.

A könnyűzenében is azok vannak előnyben, akik hűségnyilatkozatot tettek a rendszernek, a többiek megpróbálnak megélni a piacról, küszködnek, ahogy tudnak. Érdekes, de nem meglepő módon a komolyzenében is megfigyelhető az a folyamat, ami a kultúra egészében, hogy a párthűség (vagy vélelmezett párthűség) egyre fontosabbá válik a szakértelemmel szemben az egyes pozíciók odaítélésekor. (Bár itt a közönség egy viszonylag szűk réteg, emiatt itt a rendszer toleranciája valamivel nagyobb.)

Az építészetben is az a fajta konzervativizmus az uralkodó, ami lényegében semmi újat nem tud kitalálni a modernista épületek eltörlésén kívül.

A médiumokat már évekkel ezelőtt lezüllesztette a kormány, ez teljesen közismert. Azt naponta láthatjuk, ahogy cinikus módon „szénné büntetik” a nem kormánypárti rádió és TV csatornákat lényegében mondvacsinált okokkal. A Médiatanács olykor elítéli egyes kifogásolható tartalmakért a kormánypárti csatornákat is, viszont a büntetések mértéke ilyenkor mindig nevetségesen alacsony. (Pestiesen szólva egy nagy vicc az egész Médiatanács, ahogy van.)

Van néhány kivételes terület, ilyen például történetírás, ahol nem sikerült egy radikálisan új szemléletet átvinni, például a magyar nép őstörténetének teljes átírásával, ezen a téren a NER gyakorlatilag kudarcot vallott. Annyi változás van, hogy kicsit jobban beemelték azt a fajta szemléletet a történelmünkbe, ami az egyes események tárgyalása során jobban hangsúlyozza a mi speciális szempontjainkat, de ez még valamennyire belefér a történettudomány szubjektív jellegébe.

A tudományos szemléletmód egésze azonban úgy ahogy van, nem NER-kompatibilis, a tudományosság nálunk stílszerűen mondva nem rúghat labdába, vagy legfeljebb a partvonalra szorítva létezhet. Ennek egyik példája volt az is, amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal egy jelentést tett közzé arról, hogy milyen „részrehajló” volt nálunk a sajtóban a Covid oltások hatásosságának megítélése, ez a jelentés mindent elmondott arról, hogy a készítői milyen szintű tudományos tájékozottsággal rendelkeznek.

A sort lehetne folytatni a kultúra egyéb területeivel. Ahová most tartunk kulturális színvonal és igényesség terén az a Balkán szintje, illetve az olyan országoké, ahol a hatalom hozzánk hasonlóan nagyon centralizált. (Nem véletlen például az sem, hogy a kínai kultúra legjobbjai is emigrációban alkotnak, mert a rendszer nem biztosítja az alkotói szabadsághoz szükséges légkört.)

Kormányunk lehet, hogy az orosz-ukrán konfliktusban valóban békepárti, azonban összességében véve mégiscsak egy kinyilvánítottan harcias rendszer, jól láthatóan háborús logikára épül. Ellenségként kezel mindenféle urbánus (polgári felfogású), szellemi autonómiát igénylő művészt, a folyamatos jobbratolódás során a radikális pártkáderek már a mérsékeltebbeket is kiszorították a kulturális kulcspozíciókból.