Mivel a tudomány lényegében érzelemmentes, ezért nem nagyon tudunk vele azonosulni, kivéve persze azokat, akik foglalkozásuk révén ebben utaznak. Laikusok számára a tudomány lehet érdekes, félelmetes vagy éppen a szabadságukat korlátozó is, hiszen a klasszikus tudomány teljes mértékben determinisztikus szemléletű. Nagyon sokféle hitrendszer és hiedelem van bennünk, amelyek a tudománynak ellentmondanak, vagy legalábbis nem összeegyeztethetőek vele. Ezek az eltérő hitrendszerek és hiedelmek nagyon sokféle forrásból eredhetnek és nem mindig könnyű eldönteni, hogy mennyiben hasznosak vagy károsak. Meg merném kockáztatni, hogy a legtöbb hiedelemnek van valamiféle igazságtartalma vagy igazság magva, amire nem is nehéz rálelni feltéve, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az állításokat szigorú tudományos racionalitással vizsgáljuk.

Hit nélkül élni szinte lehetetlen. Tapasztalataink hézagait tölti ki a hit, a pontokat összekötve egy ábrához jutunk. (A világ persze sosem lesz olyan, ahogy a kis Móricka-rajzaink alapján elképzeljük.) Az információ darabokból egy képet alakítunk ki, és hogy mely információkat tartunk fontosnak és mit pusztán figyelem elterelő zajnak, az már a felfogásunkon múlik. Az érzelmi viszonyulásunk alapján fogjuk tudni súlyozni az információkat, az érzelmek az agyunk „Higgs-bozonjai”, hiszen súlyt adnak a gondolatainknak. Tehát amiket pozitív módon kiválasztunk, azok lesznek a támpontjaink, amelyek alapján a világot értelmes egészként tudjuk elképzelni. Hogy mivel tudunk érzelmileg azonosulni, ez nagyban meghatározza a hitrendszerünket.

Ha csak a tudományban hinnénk, akkor ahogy mondani szokták, nagyon „kockák” lennénk, amellett, hogy még nyomasztó is lenne számunkra a személytelen világa. Az ember pedig nem csak „sapiens”, hanem „ludens” is, játékos természetű. A babonák is igen gyakran ennek a játékosságunknak a kifejezései, amellett, hogy egy babona lehet akár pozitív is, mert aktiválva a figyelmünket segít az adott feladatra koncentrálni.

Az összeesküvés elméletek megint csak gyerekesek, mivel egy tündérmesén alapulnak, ahol vannak jók és gonoszak, és mi természetesen a jó oldalon vagyunk. Nekem olyannak tűnnek, mintha dacos gyerekek találták volna ki őket, akiket „direkt nem érdekelnek” a tudományos megállapítások és szembemennek sok egybehangzó szakértői véleménnyel is. A társadalomtudományok eleve „puha tudományok” és politikai irányzatok szolgálatába állíthatók, emiatt a szélhámosoknak is nagyobb terepet adnak. Az összeesküvések igazság magva olyasmi lehet, hogy ne várjuk külső tényezőktől a közösségünk sorsának jobbra fordulását, mert valóban léteznek különféle összefonódások és lobbik a saját érdekük hatékony képviseletére, és ezeket általában teljesen hidegen hagyják a mi sajátos viszonyaink. Amíg az összeesküvés elméleteket nem vesszük túl komolyan, hanem egy kicsit a babonák szintjén tudjuk kezelni, addig rendben van, viszont ha már médiumokban terjesztjük, az már akár elmekórtani problémákra is utalhat.

Az ún. „áltudományok” mint például a homeopátia vagy a számmisztika a tudományhoz hasonló sajátos rendszerekben működnek, bár lényegesen egyszerűbb módon. Én még nem láttam olyan esetet, hogy valamelyik igazából komoly, mérhető károkat okozott volna éppúgy, mint a különféle vallási szekták is csak nagyon ritkán okoznak károkat (erre mielénk legalábbis). Nem mondható nagy túlzásnak, ha az ilyen „áltudományok” egy részének alapfilozófiáját az anyag hullámtermészetével hozzuk összefüggésbe, ami a hagyományos, az anyagot részecskeként leíró felfogásnak ellentmond, viszont a kvantummechanikának már kevésbé. Ezzel csupán azt állítom, hogy a tudományon belül is léteznek a mindennapi tapasztalatunkkal nem értelmezhető jelenségek, és a tudománynak az alapvetése, hogy a megfigyelő és a megfigyelt teljesen független, a szubatomi részecskék világában már nem állja meg a helyét. Az ún. placebó hatás 30% javulást is hozhat egyes betegségekben, már emiatt is lehet a homeopátiának létjogosultsága. Emellett létezik még többek között a parapszichológia területe is, ami megint csak egyfajta szürke zóna, hiszen a tudománynak megállapodás szerint teljesen objektívnak és tudatunktól függetlennek kell lennie.

A különféle vallások is gyakorlatilag a hagyományos tudományos felfogással nehezen összehangolható nézetekből állnak, azonban mindig tartalmaznak egy olyan etikai rendszert, amely ugyan nem nagyon értelmezhető tudományos szemszögből, viszont segíti az emberek együttélését. Minden vallásban jelen van a közösségi elem, mert vagy egyértelműen közösségépítő célúak vagy pedig a közösség által megtámogatott, egyéni lelki gyakorlatokról van bennük szó. Elvi alapokon a vallásosságot is támogathatná a tudomány, a gyakorlatban viszont azt látjuk, hogy az ilyen támadások nem lennének megalapozottak, kivéve persze ott, ahol a vallás doktriner, ideologikus színezetet ölt és támadólag lép fel tudományos alaptételekkel szemben. Mivel a tudomány és a vallás kiindulópontja teljesen más, és mivel „nem ugyanarról szólnak” (bár lehetnek néha közös pontjaik is), emiatt nagyon jól megférnek egymással.

Valójában nem is kell a tudományban hinni, hanem a tudományos módszert kell megismerni, ami arra szolgál, hogy tapasztalati tényekből mikor vonhatunk le valóban megalapozott következtetéseket. Ezt a racionális módszert mindenkinek el kellene tudni sajátítani legkésőbb a középiskolában, ami persze nem nagyon történik meg. Megint más kérdés, hogy a racionalitás jó alap lehet, de ezen kívül még játékos, kreatív, emocionális, közösségi és egyéb igényeink is léteznek, amik mind segítenek minket abban, hogy elboldoguljunk az életben.

Európa többé már nem egy energiában gazdag kontinens, mivel az első számú energia- és nyersanyagforrása bizonytalanná vált. Amit eddig természetesnek vettünk, mint hogy errefelé nincsenek sem járványok, sem háborúk, emellett dúskálunk az energiában, ez most mind megkérdőjeleződött. A legnagyobb problémánk ezeken túlmenően mindenképpen a klímaváltozás lehet, és egyre kevésbé érvényesül az, amihez évszázadok során hozzászoktunk, így valószínűleg már nem a Golf-áramlat kiegyenlítő hatása lesz a meghatározó, hanem szélsőségesebb és jóval szárazabb klímára számíthat a kontinensünk nagy része. Pár évvel ezelőtt már jelezték a klímamodellek azt, hogy például Magyarország a hőhullámok kialakulása szempontjából különösen veszélyeztetett terület lesz a következő évtizedekben.

Mindennek ellenére én azt vallom, hogy tespedés az, ami nem lesz fenntartható, nem pedig a fejlődés. Fejlődés mindig is létezett az emberiség történetében, bár jóval lassabb tempóval mint az utolsó évszázadokban, és időnként komoly visszaesésekkel. Amelyik civilizáció megállt a fejlődésben ott rendre elkezdődött a hanyatlás. Egy dolog van, amiben biztosak lehetünk az a változás, és a jelenleginél több aktivitást fog követelni az alkalmazkodás az elkényelmesedett európai polgárok számára. (Megjegyzem, hogy a bevándorlók számára sem lesz már többé Európa az a fajta paradicsom, amilyennek még nemrég látszott.)

A szükségből úgy lehet erényt csinálni, ha egy jóval energia- és anyagtakarékosabb működésre áll át az egész kontinensünk, ami hosszabb távon a klímavédelmet is elősegítheti, igaz persze hogy e téren Kelet-Ázsia és Észak-Amerika gazdaságai jóval meghatározóbb szereppel bírnak. Szükségszerűnek látszik kontinensünk számára, hogy szakítsunk azzal az energiapazarló amerikai életmóddal, amelyre jellemző a használati tárgyak gyakori lecserélése, személygépkocsival valamint repülővel megtett sok ezer kilométer, vegyi anyagok kiterjedt használata vagy a marhahúsevés. (Az, hogy az USA-ban a karbon lábnyom kétszerese az európainak egy más kérdés, nyilván ők később fognak ráébredni a problémák súlyosságára.)

Nagyon fontos, hogy egy közelgő gazdasági válság előtt nem szabad lebeszélni senkit a fogyasztásról, ugyanis a még nagyobb takarékosság munkahelyeket szüntethet meg és mélyítheti a válságot. (A gazdaságnak létezik egy saját természetes ciklusa is, egy-két évtizedenként mindig jönnek a menetrendszerű válságok, bár ezek mélysége eléggé különböző.) A válság viszont nagyon jó alkalom arra, hogy a gazdaság szerkezete megváltozzon, a kevésbé anyag- és energiaigényes tevékenységek irányában. Az ipari termelés valamennyire csökkenhet (bár ennek jelentős része export lehet más kontinensekre), viszont növekedhet a szolgáltató szektor és a kevésbé szállításigényes ágazatok.

A szárazabb éghajlat miatt valószínűleg kevesebb élelmiszert tudunk majd megtermelni mint eddig, csökkenhet a hús- és tejfogyasztás, viszont előtérbe kerülhetnek szárazságtűrő növények és a rövidebb tenyészidejűek, amelyek kevesebb vizet igényelnek. (A kukorica rovására növekedhet például a borsó vagy köles aránya, emiatt is változhat az ételeink összetétele.)

Azt is tudni kell, hogy az energiaszegény országokban gyakori, hogy a lakóépületek nagy részét alig fűtik, jellemzően Japánban vagy Dél-Amerika mérsékelt éghajlatú országaiban, bár igaz, hogy náluk a tenger közelsége miatt a nagyon hideg téli időjárás is ritka. Várható például, hogy a fa is nagy érték lesz nemsokára, főleg ha a fával való fűtés gyakoribb lesz és a kevesebb csapadék miatt a növényzet fejlődése is lelassul, sőt Dél-Európa egy része elsivatagosodhat. Ezt felismerve úgy lehetünk „jó fiúk” a saját szemünkben, ha hirtelen elkezd mindenki karbon lábnyomokat számolni és takarékoskodni az energiával valamint az egyre drágább nyersanyagokkal. Példaként a megdráguló papírral való takarékosság egyik módja az lehet, ha minél kevesebb dokumentumot nyomtatunk ki, csak tényleg azt amire valóban szükség van, két oldalra és szürkés árnyalatú, vékonyabb, újrafelhasznált lapokra. A betonozás és térkövezés ellenében teret nyerhet a parkosítás és a vizet megkötő természetes növényzet meghagyása.

Mindezt egy borzasztó nagy idealizmus mondatja velem, mert a törvényeket általában a jómódú emberek hozzák, kevés empátiával az átlagos vagy az alatti életszínvonalon élőkre. Emiatt nem ösztönzik a kisméretű autók használatát (például súly szerinti kemény progresszív adóztatásával), és emiatt nem fejlesztik rendesen Európa nagy részén a tömegközlekedést sem. Ehelyett mindenki mutogat másokra, hogy ő csak a szennyezés egy kis részét adja, és előbb csökkentsen más. Ez a helyzet megváltozhat persze, például ha a műanyagok megdrágulnak, az takarékosságra ösztönözhet, ami miatt a műanyagterhelés is csökkeni fog és javul az újrahasznosítás aránya. Tehát a piaci viszonyok változása is segítheti az életmódváltozást, bár ez önmagában aligha lesz elég.

Az arisztokrácia és az elitek fogyasztási szokásai azok, amik nehezebben változtathatók, pedig fontos lenne, mert őket próbálja utánozni vagy mondhatni majmolja a nagy többség. Lényeges változást úgy tudnék elképzelni, ha mondjuk a brit uralkodóház elkötelezné magát, hogy éveken keresztül felezni fogja a karbon lábnyomát, például mindenhova egy autóval és telekocsival utaznak, kevesebb repült kilométerrel évente, akár Windsor egy részének átadásával más célokra. Az arisztokrácia mindig lassan mozdul, nehezen fogad el új gondolatokat, az úgynevezett celebek (vagy hírességek) esetében pedig az a fő gond, hogy azzal mutatják ki a sikerességüket, hogy mennyi pénzt képesek elszórni. Léteztek már aszketikus életmódot folytató arisztokráciák a világtörténelemben (bár nem túl gyakran), és ha ez divat egyszer elterjedne Európában, az nagyon sokat tudna segíteni a környezetvédelem helyzetén.

Különféle forgatókönyvek léteznek a közeljövőre vonatkozóan: az egyik szerint a nacionalizmusok felerősödése várható és folytonos háborúk (nem csak Kelet-Európában, hanem például a Balkánon is), a dél teljesen eltávolodhat északtól. Ilyen esetben a kormányok minden erejét lekötné, hogy úrrá legyenek a helyzeten és megakadályozzák a harcok, zavargások továbbterjedését. Másfajta forgatókönyv szerint a globális kapitalizmus győz a háborúskodással szemben (a kereskedelmi érdekek felülírják az ellentéteket), bár ha túlnyeri magát, akkor is  folytatódhat az energiapazarlás a régi módon. A harmadik lehetőség egy nagyon erőteljes és proaktív alkalmazkodási folyamat, a lakóépületeink, az élelmiszertermelésünk és az életmódunk teljes átalakításával. Nyilván ezek közül mindhárom tendencia érvényesülni fog egymás mellett egy időben, évtizedek alatt mutatkozhat meg, hogy melyik lesz a domináns, melyik irányba fogunk haladni, és hogy egyáltalán a kontinensünk egysége megmarad (esetleg javulhat is) vagy pedig teljesen széthullik.

A szélsőjobberek mind egy kissé laposföld hívők, mert csak azt hiszik el, amit a szemükkel látnak. A globális felmelegedés előrejelzéseket sem képesek elfogadni, ugyanis számukra a tudomány is csak egy gyanús szektás tevékenység mindaddig, amíg nem produkál kézzelfogható, materiális eredményeket. Most azonban már, amikor már a hőhullámokat a szó szoros értelmében a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, nyilvánvalóan egyre inkább csökkenni fog a klímaváltozást tagadók tábora. Ennek ellenére sokan erőből szeretnének megoldani mindent a klímaváltozás okozta problémákat is beleértve, és kevésbé fogékonyak a tudomány ajánlotta racionális megoldások alkalmazására. A különféle véleményvezéreknek és egyéb influenszereknek kellene pedig keményen beleállni és személyes jó példákkal is elől járni a környezetvédelmi problémáink megoldásába.

A meggyőződéseit az ember huszonéves kora után nagyon nehezen változtatja meg, újabb kutatások is kimutatták, hogy milyen idegrendszeri és genetikai sajátosságok is befolyásolják a politikai nézeteink kialakulását, amikhez hajlamosak vagyunk a végsőkig ragaszkodni. (A baloldali felfogásnak természetesen éppúgy megvannak a hátulütői, azonban mostanában az újságok tele vannak a liberalizmust ekéző cikkekkel, ezért erről kár is szót ejteni.) Az USA legfelsőbb bírósága is valószínűleg olyanok személyekből áll, akik kevéssé nyitott felfogásúak, különben nem tennének keresztbe a legújabb határozatukkal a klímavédelmi törekvéseknek.

Az abortuszhoz való joggal kapcsolatos döntésükkel kapcsolatban is csak az a fő kifogásom, hogy megint a jobboldal nyelvén beszél, vagyis a tiltások és a büntetések nyelvén. Az egész jobboldali kampány arról is szólhatna, hogy gyermeket növelni valójában nagyon is kiváltságos helyzet, hiszen sokan vannak, akik esetében különféle okokból fel sem merülhet ennek a lehetősége. A gyermekáldást a szülők egyfajta kitüntetésnek kellene, hogy érezzék és felelős módon, felkészülten fogadják. Még a nem kívánt gyerekek esetében is háromszor meggondolnák a magzat elvetetését, amit egyébként az egyes államok törvényei se nem automatikus jogként, se nem teljes tilalomként nem szabadna, hogy kezeljenek (mindig az arany középutat keresve ezen a téren is). Kérdéses persze, hogy az USA-ban folyó vita apropóján, az amerikai állampolgárok (vagy akár a lengyelek) mennyiben kezelhetőek felelős felnőtt módjára, vagy pedig megmarad a rájuk jellemző gyerekesség.

A bevándorlás esetében is a szélsőjobbereknek inkább örülniük kellene, hogy országuk mennyire vonzó sokak számára, mennyire sokan akarnak megtelepedni náluk, ez is okot adhat egyfajta nemzeti büszkeségre. A bevándorlás tehát a radikális jobboldali, nemzeti érzésű ember számára inkább örvendetes jelenség kellene, hogy legyen mint félelem tárgya, más kérdés persze az illegális migráció, ami ellen valóban kemény fellépés szükséges. Sajnos az a tapasztalat, hogy a konzervatív felfogásúak nem nagyon fogadják be az idegeneket a mutatott teljesítményüktől teljesen függetlenül sem, sőt meg merem kockáztatni, hogy ez is hozzájárulhat a szegregációhoz. (A kulturális hódítástól való szélsőjobboldali félelmek mögött ezzel szemben nincsenek valós tapasztalatok.) A bevándorlással kapcsolatos felfogások mögött jól látható módon az észérvek helyett a különböző félelmi reflexek dominálnak.

Az oltásellenesség sem volt más mint  a laposföld hit egy formája, hiszen sokak számára nem volt elég bizonyítékul mindaz, ami a járvány kezdetén mondjuk Milánóban történt, sőt sokan vannak még most is a valamilyen módon vírustagadók, vagy a vírussal kapcsolatos tudományosságot tagadók amellett, hogy a kőkonzervatív ember megint csak a humánus szempontokat félresöpörve, erőből akarja megoldani a járványügyi kérdéseket is. Ez megint csak egy példa a szélsőségesen konzervatív felfogás irracionalitására, de folytathatnám a sort a beteges szintű homofóbiával is, hiszen az emberek szexuális viselkedése egyáltalán nem politikai kérdés (bár e téren a baloldalnak is valószínűleg megvan a maga sara, hiszen közismert, hogy a liberális, szocdem vagy zöld felfogás is sok esetben túlságosan érzelemközpontú).

A jobboldali radikálisok között sokan vannak, akik szeretnének véget vetni a liberális demokráciának, talán mert az intézményeiket nem nagyon értik és nem illik bele a világképükbe. Igazság szerint nem nagyon van alternatívája a mai demokratikus rendszereknek, a legkomolyabb kihívó Kína, ami az úgynevezett ázsiai termelési módba oltotta bele a kapitalizmus fő elemeit. (A több ezer éve létező ázsiai termelési módnak nevezhető rendszerek önkényuralomra épültek, kiterjedt bürokráciával és a magántulajdon korlátozásával, aminek a 20.században elterjedt formája a kommunizmus volt.) Kelet-Ázsia egyes országai kapitalista rendszereket építettek ki, az ázsiai termelési mód főbb hagyományos elveit meghagyva (például a konfuciánusnak is nevezhető közösségcentrikus etikai kódexet). Oroszország és Kelet-Európa egyes országai a kétféle szemléletmód hibridjét próbálják létrehozni, nem tudjuk még megmondani, hogy mekkora sikerrel. Annyi bizonyos, hogy egyéb modern kísérletek mint Irán, Argentína vagy Venezuela mind alapvetően kudarcosak, annak ellenére is, hogy erőforrásokban gazdag országokról van szó. (Nem szokásom már a magyar kormány bírálni, ezúttal sem teszem, csak azt az érdekességet jegyzem meg, hogy kis országok mozgástere bizonyos esetekben nagyobb lehet mint a nagyoké, lásd például az egyes adóparadicsomokat.)

A jobb és baloldal számos országban hajlamos acsarkodni egymásra, annak ellenére is, hogy egymást pontosan kiegészítő felfogásokról van szó, elvileg együtt is tudnának dolgozni. Az együttműködés lehetőségét rendszerint a pártokon belüli radikálisok hiúsítják meg, az emberek félelmeire és a nyájösztönre építve, amiben szerintem mostanában a jobboldalnak valamivel több vétke van.

A globalizáció egy jó dolog abból a szempontból (is), hogy segít az élelmiszerválságok megelőzésében, mert ha a bolygónk egyes részein kedvezőtlenül is alakul az időjárás a mezőgazdaság számára, még mindig maradnak olyan nagy területek, ahol viszont kedvező. A terményárak nemrég a mélybe zuhantak a tőzsdén azt követően, hogy az ukrajnai háború hatására hónapokon keresztül nagyon magas szinten voltak, ez pedig amiatt következhet be, mert még az ukrán export jelentős részének a kiesése is pótolható lesz – a legutóbbi termésadatok alapján. A tőzsdei árakat ugyanis hosszabb távon a nagy gabonaexportőröktől érkező hírek mozgatják. A világ két legnagyobb búza exportőre Oroszország és Kanada egyaránt rekordtermést arathat be idén (utóbbi esetében 40% a többlet), amellett, hogy a franciáknál és az USA-ban csak 5 illetve 8%-kal kisebb termést várnak a búzából, összességében tehát az exportra kerülő mennyiségek nem fognak csökkenni, a nagy gabonaimportőrök ellátottsága biztosítható. Az ausztrál termés is nagyon jó volt tavaly, emiatt Kelet-Ázsia búzaellátottsága jelenleg szintén teljesen rendben van.

Egyébként régen is léteztek olyan országok, amelyek az élelmiszer szükségletük nagyobb részét importálták: Athén, Róma és a Brit Birodalom sem volt képes az önellátásra, de nem is nagyon törekedtek rá. Sőt egy időben Nyugat-Európa is nagy felvevőpiacnak számított, a Szovjetunióról nem is beszélve, amely a jó természeti adottságai ellenére sem volt képes a saját élelmiszer szükségletét megtermelni. A globalizáció e téren nem hozott alapvetően újdonságot csak annyiban, hogy a világpiac még inkább képes a fölöslegek és hiányok kiegyenlítésére, a világkereskedelem még a háborús körülmények között is működik.

Nyilván még más gabonák mint a rizs és a kukorica terméseredményei is befolyásolni fogják (helyettesítő termékekként is) a világpiaci árakat, azonban az jól látható, hogy az idei évben sem amiatt lehetnek problémák, mert nem lenne elég termény. Az alapszintű élelmiszerellátásban a kormányok szerepe igen jelentős, az éhezés még a magasabb élelmiszerárak mellett is leginkább az adott kormányok felelőssége lesz. Élelmiszerválság és globális menekültválság egyelőre csak a politikai hisztériakeltés része, másrészt viszont évtizedek távlatában a globális felmelegedés a hozamok jelentős csökkenését okozhatja. A jelenleginél kevesebb hús fogyasztása a fejlett országokban, de legfőképpen az élelmiszerekkel való takarékosság az, amire mindenképp szükségünk lenne. Én nem annyira félek az élelmiszerárak elszállásától, ezt inkább átmeneti problémának látom, a nagyobb gond az, ha a magasabb árak sem hozzák el azt a fajta szemléletváltást, amire a nagyvállalatok, az állampolgárok és az államok szintjén egyaránt szükség van.

„Kétféle vélemény van: az enyém és a helytelen.” - A legtöbben szerintem így gondolkodunk, és igencsak irritálhatnak a miénktől nagyon eltérő vélemények. Most ne akarjunk a nagy cégekre vagy egyes politikusokra mutogatni, bár ez is lehet indokolt, de nézzük meg inkább mikroszinten, hogy mi magunk mennyire szeretnénk, ha egy adott témában sokféle vélemény hangozhatna el, hogy jobb képet alkothassunk az adott eseményekről. Vagy pedig sokkal inkább zavar csak minket, amit mások mondanak, mert a társadalmi rendre veszélyesnek, „felforgatónak” tartjuk. (Egyébként egyes országokban, például Kínában a társadalmi rend megzavarása is lehet olyan vádpont, amiért önmagában börtön járhat). Most jöjjön ide bárki, aki elvben támogatja a véleményszabadságot, és bizonyítsa be, hogy tényleg a híve annak és nem csak attól fél, hogy a saját véleményét nem mondhatja el.

Én magam bevallom, hogy nem vagyok különb mint sokan mások és vallom azt, hogy amíg a másik ember egyéni helyzetét nem ismerjük meg, amiből kiindulva a véleményét megfogalmazza vagy csak a saját helyzetében reményt nyújtó véleményeket fogadja el, addig mindig zavarni fog, amiket mond és azt kívánjuk, hogy inkább hallgasson.

Nagyon ritka, hogy sikerül egy pillanatban hirtelen belátnom, hogy a másik mért hangoztat számomra szélsőségesnek és arrogánsnak tűnő véleményt, nekem most saját magamat is meglepve sikerült ez egy adott esetben. Az egyik férfi rokonom az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban számomra igen furcsa dolgokat posztol egy közösségi portálon, ami azért is meglepő, mert iskolázott, művelt emberről van szó. Viszont tudjuk már azt is, hogy a műveltség és tájékozottság sem ér semmit, amikor szembemegy alapvető érzéseinkkel, hiszen úgy működünk, hogy a legtöbb döntésünket érzelmi alapból kiindulva hozzuk meg és utána keresünk rá racionális magyarázatot. De mi is történt ebben az esetben? Arról van szó, hogy az illető nem a saját bőrét félti mint sokkal inkább attól tart (tudattalanul inkább mint tudatosan), hogy egy eszkalálódó háborúban a fiúgyermekeit, akik közül az egyik már nagykorú, a másik nem sokára lesz az, esetleg behívhatják katonának és bajuk eshet. Emiatt próbál különféle nyakatekert összeesküvés elméleteket keresni egy olyan jelenségre, a háborúra, ami végigkíséri az emberiség történelmét és valójában nem sokkal ritkább, mint a békés időszakok.

Ami ennek a belátásában segített nekem, hogy viszonylag jól ismerem az illetőt és életkörülményeit is, és régebben ugyanilyen vehemenciával védte a klímaváltozást tagadók álláspontját. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ha az egyik kérdésben téved, a másikban esetleg ne lehetne igaza.) A lényeges pont, hogy nem a saját bőrét félti, hanem sokkal inkább attól tart, hogy a gyerekei majd lényegesen rosszabb körülmények közé kerülhetnek, mint ahogyan most ő él, ami számára nyilvánvalóan teljesen elfogadhatatlan lenne, és ez a teljesen önzetlen, érzelmi döntés határozza meg, hogy mit hajlandó képviselni. Ennek a belátásával viszont eljutottam egy olyan pontra, hogy nem akarom majd őt se nem meggyőzni, sem lenézően viselkedni vele szemben, mert az alapállása emberileg teljesen érthető. (Éppúgy mint a társadalmunk egészében a magyar semlegesség megtartásának vágya is, amiben engem csak az arrogáns stílus zavar, ami némileg ellent is mond ennek a törekvésnek.)

Van bennünk egy olyan illúzió, hogy a legtöbb ember rendes és a dolgok rendben mennének, ha nem lenne ott az a pár bajkeverő. És persze, hogy az USA, ki más, hiszen hol lehet az embereknek akkora hatalma, kizárásos alapon? Szeretnénk hinni nagyon abban az ősi mítoszban, hogy minden szép és jó lenne, csak a sátán a paradicsomban kígyó alakjában, ő okozta a bajt. Ez arra az esetre rímel, hogy egy nagyon közvetlen és barátságos munkahelyi kollégám is egyszer azt magyarázta, hogy ő nem hiszi, hogy Hitler ilyen dolgokat tett volna magától, biztos az USA volt ott is minden baj oka… Ha lehetne szavazni mind megegyeznénk abban, hogy az emberek igazából jók és néhány, tőlünk nagyon távoli rossz ember minden baj forrása… Hiába szeretnénk, a dolgok mégsem ilyen egyszerűen működnek, sajnos.

Az persze rendben, hogy ezerből egy embernek van talán megfelelő szintű történelmi, pszichológiai tudása ahhoz, hogy valamit megértsen a társadalmi katasztrófák menetéből, a kérdés úgy szól, hogy mért nem rájuk hallgatunk. A fenti példából látszik, hogy szinte senkit sem az igazság érdekel, csak a saját kis részigazságunkat tartjuk fontosnak. A helyzetet persze súlyosbítja, hogy vannak hivatásos hazudozók elfogultak is, olyan értelmiségiek, akik a hatalom zsoldjába szegődve csak azt nyilatkozhatják, ami a hatalom céljainak megfelel, és hűségüket folyton bizonygatniuk kell.

Még egy példa az élethelyzet és felfogás hatására, ami már inkább már elvi jelentőségű mint gyakorlati. Egy mélykonzervatív illető sosem fogja elhinni, hogy az USA (az alkotmányában leírt módon) létező állam, hiszen a hagyományban ilyen államok sosem voltak, és ő csak a hagyományban hisz. A kőkonzervatív ember (vagy mindegy hogyan nevezzük) az Európai Unió létében sem hisz, vagy legjobb esetben is egy bürokrata tákolmánynak tartja, és minden olyan érv, ami az államszervezet előnyeit mutatja, nála süket fülekre talál. Ezek csak példák, és a liberalizmusnak is éppúgy, mint minden világnézetnek megvannak a saját hülyeségei (naivitás, képmutatás, hagyományok tagadása, család szerepének leértékelése stb.) Ezeket viszont egy liberális felfogású embernek hiába magyarázzuk, ő inkább attól fog félni és nem is minden alap nélkül, például hogy egy katonai nagyhatalom az elfoglalt területeken Lenin szobrokat állít vissza, egy másik terjeszkedő szupernagyhatalom pedig kommunista elveket vall, egy nálunk tiltott önkényuralmi jelképpel a zászlaján.

A véleményünk igazában görcsösen akarunk hinni, ez az oka annak is, hogy az indokoltnál jobban összemossuk a sportot a politikával és „az imperialista brit oroszlánt” megint sikerült lealázni (mint Rákosi idejében), holott csupán az történt, hogy egy jól felkészített és motivált játékosokból álló csapat legyőzött egy adott esetben teljesen formán kívülit. Ami persze nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy a csapatunk jóval többre volt képes mérkőzések sorozatán keresztül is, mint ami a játékosok egyéni képességeit szimplán összeadva várható lett volna.

Visszatérve az eredeti kérdésre, én azt javaslom, hogy inkább ne csapjuk be egymást: a legtöbben nem akarunk igazán a véleményszabadságot, csupán csak hogy elmondhassuk a magunkét, és a saját véleményünket szeretnénk minél inkább terjeszteni. Szó nincs itt a másik megértéséről, ami nem is nagyon lehetséges, ha nem ismerjük mások hátterét, helyzetét, személyiségét. Sajnos a nyitottság mifelénk éppúgy hiánycikk, mint a kulturált véleményalkotás és a tényszerűségre való törekvés.

"Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” - egy több ezer évvel ezelőtt élt, de soha el nem görög avuló klasszikus, a nem kis mértékű látnoki erővel bíró Szofoklész írta ezeket a sorokat, pontosabban ez az általam ismert legjobb fordítás. (Nem pedig a köztudatban levő „Sok van, ami csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Ezt az utóbbi jelentést egyébként a szöveg kontextusa sem támasztja alá.) Az ókori görögök szerinti a legnagyobb bűn a hübrisz volt, amit manapság úgy is mondhatnánk, hogy az emberiség teljesen el van szállva magától. Azt hisszük, hogy annyira fölötte állunk a természetnek, hogy szinte bármit megtehetünk. (Érdekes módon még a szélsőséges ideológiák is elfogadják azt, hogy az ember leigázza a természetet.)

Érdemes megnézni például, hogy az autók mennyire megnőttek, térfogatban ugyanazon típus 30 év alatt mintegy 30%-kal lett nagyobb, nem beszélve arról, hogy aki csak tehette az eggyel nagyobb kategóriába ült át, és sokkal több embernek van saját gépjárműve. Emiatt a kocsik hiába lettek üzemanyag takarékosabbak, a nagyobb tömeg és súly miatt mégis nőtt a fogyasztásuk. Ami persze csak egy példa, mert hasonló trendeket mutat az élelmiszerek pazarlása, a szállításigényes gyártás vagy a műanyagok felhasználása. Hiába hoznak törvényeket, az anyagpazarlás és a szemét termelése, ezen belül pedig a nem lebomlók aránya egyre csak növekszik (még a fejlett országokban is, ahol ez nem kimondott pénzkérdés), az élővilág pedig jól láthatóan pusztul. A nagyüzemi mezőgazdaságban is lenne sok mindent tenni azért, hogy a talajbiológiai potenciálok kihasználásával és a növények megfelelő társítása révén, kevesebb vegyszer és üzemanyag ráfordításával is jó hozamokat lehessen elérni.

Az autók legfőbb ellenségei alighanem a fák, amiket láthatóan igyekszünk eltüntetni az egyre szaporodó parkolók környékéről, az e miatti növekvő forróság és por csak a bicikliseket és a gyalogosokat zavarja. A döntéshozókat viszont semennyire, hiszen ők megtehetik, hogy kényelmes, új gyártású légkondicionált gépkocsikkal járjanak. (Talán változna valami, ha a parlamenti képviselők az átlagfizetést kapnák kézhez.) Nézzük meg csak például nálunk hol vannak most a környezetvédő pártok a politikában és a környezetvédelemmel kapcsolatos javaslatok? Még a béka alatt se nagyon. Hosszú távú koncepció sehol nem rajzolódik ki, pedig kérdéses, hogy tényleg kell annyi autópálya és parkoló a jövőben, és tényleg mindenki sejhaja alá autót kell tenni? A tömegközlekedés fejlesztése viszont sehol sincs, a szó szoros értelmében az egész EU-ban is alig lehet találni ilyesmit, és amit ráköltenek a mögött sem látszik sem koncepció, sem valódi igény a színvonal emelésére.

Az új építésű középületek nagy többsége, amit látunk csupa ízléstelen vasbeton szörnyeteg, és úgy tűnhet mintha rengeteget költenénk beruházásra, de ezeknek a hasznosulása és megtérülése kérdéses, - érdemes mindig feltenni a kérdéseket, hogy hányan fogják ezeket igénybe venni és javítják-e az állampolgárok életminőségét. Egy régi városvédő szavaival mondva: még unokáink is látni fogják, de nemcsak látják, hanem még rémálmaikban is előjönnek majd ezek a szörnyűségek.

A hirtelen jött sok pénz mindenkit korrumpál (más szóval elront, zülleszt), vagyis növeli a hübriszt, és nem csak a céges beruházások szintjén, hanem az állampolgárokén is. Ahol és amikor hirtelen sok pénzt kaptak az emberek, akár a pandémia miatt, akár kimondott politikai célokkal, az átmenetileg megtolhatta az életszínvonalukat. A hirtelen jött pénzek költése viszont a jövő felélésére ösztönözhet sokakat, mert a legtöbben úgy vagyunk huzalozva, hogy nem hosszú távú befektetésben gondolkodunk. Amikor a sok pénznek nincs fedezete, az gerjeszti az inflációt, és ha az áremelkedés egy ponton megfogja a fizetőképes keresletet (márpedig nálunk gyaníthatóan ez lehet a helyzet), az gazdasági válságot, recessziót okozhat akár egyes területeken, akár az egész gazdaság szintén. Gyakorlatilag mindig ez megy, időről-időre nekicsattanunk a falnak.

Ezt az egész helyzetet még megbolondítja a háború, ami szó szerint égeti is a pénzeket. Ez a mostani háború nem az olajért megy, hanem (ilyen is van) az olajtól robbant ki, vagyis az olajkincs miatti hatalmas bevételek segítették az oroszokat a fegyverkezésben. A természeti erőforrásokban, elsősorban az olajban rejlik az igazi „extra-profit”, ami gazdaggá tehet egyes cégeket vagy egész országokat is, és amiatt lehet extra-profitnak nevezni, mert a környezetkárosítás költségeit nem tartalmazza. Elveszünk valamit a természettől, kiraboljuk a Földet és nem akarjuk megfizetni az árát -  ez a valódi hübrisz. Idealista javaslatnak tűnhet, de reálisan arra lenne szükség, hogy a legnagyobb fosszilis-energia lelőhelyeket (olaj, gáz és szénbányák) ENSZ ellenőrzés alá kellene vonni, és a tőlük levont az extra-profit adókat a környezetvédelembe visszaforgatni (globális klímapolitikai célokkal). Nem csak a szennyezőkre kellene karbon-adót kivetni (ami ráadásul nem is globális szintű adó), én a szennyeződések forrását a kitermelőket legalább ugyanannyira megadóztatnám.

A háborús események és a gazdasági problémák miatt mostanában a környezetvédelem teljesen háttérbe szorul, pedig éppen a jelenlegi helyzetben látszik jól, hogy az energiapolitika és a környezetvédelem összhangba hozható egymással. Egyrészt diverzifikált energiafelhasználásra van szükség (napelem, szén, atom, biogáz, hidrogén hajtás, stb.), emellett még az általam már egyszer javasolt és jól lehurrogott, valamilyen szintű önellátás irányába vivő, decentralizált energiatermelés lehet az, ami háborús helyzetben is jól jöhet és csökkenti a sérülékenységet.

Amíg persze az állampolgár (vagy európai polgár) úgy érzi, hogy neki minden alanyi jogon jár, kényelem és biztonság csak azért, mert jó helyre született és a kisujját sem kell megmozdítania ezekért, kompromisszumos döntésekről nem is beszélve (pl. nem kell mindenhova autóval járni), addig egyértelműen a hübrisz állapotában vagyunk. Egy nagy képmutatás ez az egész, ami művelünk, miközben szeretünk másokra mutogatni. Egész héten folyamatosan pusztítjuk a természetet, ahova hétvégén egy kicsit kimegyünk pihenni, de csak addig, amíg megtehetjük, és nem egy nagy pusztaság vesz majd körül minket.

Legalábbis lehetőséget nyújthat arra, hogy az ember időben megismerje képességeit, és szociális készségeket is sajátítson el anélkül, hogy az elkövetett hibák súlyos következményekkel járnának. Az iskolák nevelő szerepe ugyanolyan fontos mint az oktatási, ez derült egyébként a pandémia során is, amikor sok szülőnek otthon kellett a gyerekeket valamivel lefoglalni. A tanári képesítés része egyértelműen, hogy fel tudja mérni a gyerekek figyelmi szintjét és képes legyen fenn is tartani az adott körülményekhez képest az egész tanóra során. Ez nyilvánvalóan egy hibás megközelítés, hogy az oktatás az iskolára, a nevelés viszont teljesen a családra tartozik. Számos családban a körülmények eleve nagyon kedvezőtlenek, amit az iskola képes valamelyest kompenzálni, főleg hogy van lehetőség egész napos vagy bentlakásos oktatásra is.

Az iskola az életet szimulálja kicsiben (néha már az óvoda is jó erre), annyiban „szimuláció”, amennyiben a helyzetek nem annyira élesek. Talán furcsának hangozhat, de a növények metszése szerintem egy jó analógia, hiszen a fiatal facsemeténél a vadhajtásokat kivágva, a fiatal hajtásokat jó irányba növesztve érhetjük el, hogy a növényünk arányosan fejlődjön és később több gyümölcsöt hozzon. A későbbi metszések már durvább beavatkozások és nagyobb sérüléseket okozhatnak a növényeknek. A gyerekek nevelésében és megfelelő irányú fejlődésében a szülők mellett a pedagógusoknak is fontos szerepe lenne.

Kellően figyelmes, motivált tanárokra van szükség, mivel az ő munkájuknak csak egy része, hogy „leadják az anyagot”, mert ha az iskola csupán egy versenypálya, akkor nagyon hamar kitermeli a veszteseket is, nagyon sok pszichésen túlterhelt (az anyagot jól memorizáló, de nem feltétlenül kreativitását használó) magukat győztesnek érző diákkal szemben. Mindenkinek van legalább 6-8 olyan készsége, amiben jóval átlag feletti, ez lehet logikai, verbális, kézügyességet igénylő, kreatív, szociális, valamilyen sportágban nyújtott teljesítmény, érzékenység stb. Ezek egy részét a munkája és előrejutása, emberi kapcsolatai építése során használja, míg másokat esetleg hobbiként és kikapcsolódásként, hogy egészséges életet élhessen. Fontos lenne, hogy ne egy-két dimenzióban mérjük fel a gyerekek képességeit, mint ő a „jó tanuló”, ő pedig kevésbé jó, hanem sokféle területen.

Vannak kimondottan fegyelmező tantárgyak mint például a matematika, ahol nem csak a fegyelmezett koncentráció és a logikai készségek méretődnek meg, hanem a gyerekek megismerik a képességeik határait adott esetekben, a különféle tanulmányi versenyekről nem is beszélve. A siker és kudarcélmények az osztály kis közegében jó esetben váltakozva jelennek meg, az a nagyobb gond, ha a sok kudarcélmény hatására a gyerek teljesen leszakad és teljesen elveszti az érdeklődését. A tanár, sőt még inkább az adott iskola feladata az, hogy ilyen esetek ritkán fordulhassanak elő.

A szociális készségeket a csapatmunkában végzendő feladatok segítik valamint a olyan közös programok mint a rendezvények és a kirándulások. Ha az oktatásunk túl tananyag centrikus, és a tananyag terjedelme is nagyon nagy (amint az mostanában jellemző), akkor az oktatásban a közösségi oldal erősen háttérbe szorulhat és emiatt egy eléggé életszerűtlen közeg jöhet létre. Mivel mindig az életet is szimulálja az iskola valamilyen mértékben, emiatt én magam nem annyira hiszek a gyökeresen más, alternatív iskolákban sem, ezek másik végletként, de megint csak egy túlságosan belterjes közeget hozhatnak létre.

Az agresszió kezeléséről mindig érdemes szót ejteni az iskola kapcsán: ahol a fizikai vagy verbális agresszió dominál, az a közeg megint csak hibásan szocializál, hiszen az életben nagyon sok önfegyelemre van szükség, nem beszélve arról, hogy a nagyon agresszív munkatársaktól mindenki menekül, emiatt ez hosszabb távon általában nem kifizetődő stratégia. (Nem beszélve arról, hogy egy bizonyos szintű agresszió büntetése már szabadság megvonás is lehet.) Más kérdés, hogy bizonyos szintű agresszió és egyéni érdekérvényesítés mások rovására jelen van még ott is, ahol a tanári kar és az igazgató jól kézben tartja a dolgokat. Nagyon fontos, hogy figyeljenek erre és még az előtt legyen kontroll, mielőtt a fegyelmezetlenség és főként az agresszió elburjánzana. (Ha ebben az iskolaőrök tudnak segítséget nyújtani, még az is rendben van.)

Kérdéses, hogy a mi iskolarendszerünk mennyire motivált tanárokat alkalmaz (kétségeim vannak e téren) és milyen állampolgárokat nevel, milyen munkaerőt képez ki. Mint csak kétségeim vannak abban, hogy a „humán erőforrással” hogyan gazdálkodunk. Még ha a szakmunkás képzés erősítése lenne az egyik fő cél, akkor is kérdéses, hogy maga az alapképzés mennyire színvonalas és megkapják-e a tanulók azokat a járulékos készségeket (pl. alapszintű matematika, fizika, olvasási és kommunikációs készségek), amelyek a szakmájuk végzésében nagyon fontosak.

Nálunk a nevelés túlságosan is család centrikus, ennélfogva kasztosító, már amiatt is, mert a kisgyerek életének legmeghatározóbb első három évében leggyakrabban az édesanyjával marad, egy szűk, belterjes családi közegben. Ez a szinte csak nálunk jellemző három éves GYES a kedvező hatásai mellett elősegíti egyfajta törzsi szellemiség kialakulását az össztársadalmi bizalom csökkenése mellett. (Ha szélsőségesen kellene fogalmazni, már a startnál egy kicsit el van rontva több generáció is nálunk, hiszen nem minden család képes hasonlóan kiegyensúlyozott körülményeket biztosítani.) Emiatt jó megoldásnak tartom, ha az anyuka és apuka megosztják a GYES-t, vagy ha a kisgyerek bölcsődébe kerül, esetleg a szülők munkahelye biztosít megfelelő körülményeket a három év alatti gyerekeknek.

Az iskola jó esetben nem a magas társadalmi státusz lehetőségét megadó versenyistálló, hanem a felnőtt életet kicsiben modellező közeg kellene, hogy legyen, ahol lehet kicsit kísérletezgetni és hibázni is, és egy olyan közeg, ami segíti különféle készségek fejlesztését.

Nincs neve igazából ennek a mozgalomnak még, egyesek szemében nem több mint „visszatérés a normalitáshoz”, mások számára viszont kő-konzervatív felfogásúak ligája. Az ilyen rendszerek jellemzője kicsiben és nagyban is, hogy hangsúlyozottan ismeretségi alapon működnek (el sem tudnak képzelni a vezetésre alkalmassági alapon működő szelekciót), és a főnök (a „király”) egyszemélyi döntései megkérdőjelezhetetlenek. Tagadhatatlanul egy felvilágosodás előtti világot idéznek fel, mindamellett nem állítom azt sem, hogy a felvilágosodás valóban egy abszolút pozitív eszme lenne. Mivel a radikális, azaz a társadalmi rendszereket felforgató mozgalmak egytől-egyig kudarcosnak bizonyultak, ezért nem tartom jó útnak azt, amit az újfajta nacionalista (vagy ha jobban tetszik hangsúlyozottan nemzeti alapú) jobboldali radikalizmusok szárba szökkenése jelez. Milyen tényezők segíthetik elő, hogy a radikális jobboldal jusson hatalomra világunk meghatározó országaiban, vagy más részről hogyan érhetjük el, hogy az ilyen mozgalmak veszítsenek a vonzásukból?

1.Nem értjük a társadalmi polarizációt

A világban létrejött különféle társadalmak a legtöbbször igencsak polarizáltnak tűnhetnek, sőt a piramis alakú struktúrák voltak a leggyakoribbak (l. rabszolgatartó és feudális társadalmak). Talán azt kellene inkább megérteni, milyen tényezők miatt alakulhatott ki széles középosztály az utóbbi évszázadokban, és mi volt az, ami a vagyoni és társadalmi különbségek csökkenéséhez vehetett? Lehet, hogy csupán volt egy olyan időszak a múlt században, amit az erőteljes urbanizáció és a technikai fejlődésben való feltétlen hit jellemzett, miközben a faluról városra költözők nagy tömegei nem vesztették el a gyökereiket? Lehet, hogy a polarizáció hiánya, a politikai véleménykülönbségek esetenkénti kis mértéke szorul inkább magyarázatra? Ez esetben semmi meglepő nincs abban, ha a tudomány és technika világa mérföldekre távolodott el a hagyományos életmódtól amellett, hogy a legtöbben nem tudunk mindkét területen egyformán jók lenni. Talán egy kétlaki életmód lehet a követendő, amikor a hétköznapi racionális technika használó énünk elkülönül attól az emocionális alapú énünktől, amelyik a természetben és a hagyományokban érzi jól magát? Nagyon zavaró, hogy a legtöbb kutatás igencsak Amerika USA központú, holott sokféle társadalom létezik, és különféle módon küzdenek meg az ilyen jellegű problémákkal. A problémák helyett nem inkább arra kellene fókuszálni, ahol megoldások születtek?

2.Megmondó emberek közlési kényszere

A különféle véleményvezérek nem képesek elmélyülni, hanem folytonos közlési kényszerben vannak, politikai oldaltól függetlenül. Sokan beleragadtak egy szerepbe, amit még akkor is folytatnak, amikor már nem nagyon érdekel semmit az egész, amit képviselnek. Ahelyett, hogy elismernék, hogy hibáztak, igencsak mellétrafáltak a számunkra itt és most fontos lényeget illetően, és próbálnának az elméleti, ideológiai szószok helyett kicsit gyakorlatiasabban és kompromisszumokra törekvően közelíteni a problémáinkhoz. Azért lenne jó, ha ezek a koponyák minél hamarabb felébrednének, mert túl későn fognak rájönni, hogy a különféle radikális rendszereknek (a neoliberalizmust is beleértve ebbe) nincs szüksége valódi értelmiségiekre csak pártkatonákra, és az ilyen rendszerek őket is el fogják hajítani, mint ahogy a múltban is mindig megtették.

3.Elitek harca és az „isten adta nép”

Mindenki azt igyekszik kimutatni, hogy mások hogy manipulálják az embereket, de már ez önmagában véve, az érzelmek felszítása révén is csak egyfajta manipuláció. Különféle elitek harcolnak a hatalomért (globális, nacionalista esetleg egyéb elitek) ez nyilvánvaló, miközben az állampolgár tömege vagy „nép” (a két szó ugyanazt fedi, de teljesen más érzelmi töltéssel) egyáltalában nem tévedhetetlen, még ha sokan annak is tartják. (Népuralomra már a kommunisták is szerettek hivatkozni.) Azt is lehet mondani, hogy a történelmi tévedéseiből tanul leginkább, emiatt is máshogy szavaz egy román vagy spanyol választópolgár a lengyelhez és franciához képest, nem véletlen hogy az utóbbi országokban jöttek fel jobban az autokrata politikusok.

4.Az egész több, mint a részek összessége

Ezt a tényezőt a tudomány valószínűleg sosem fogja tudni megfelelően kezelni, mert hajlamos mindent részekre bontani. Emiatt van az, hogy egy nem túl jó gazdaságpolitika is közösségi alapon szervezve (ha úgy tetszik nemzeti szellemben) nem ritkán sokkal jobban beválik egy liberálisnál. Az ember atomizálódását hirdető liberalizmus valódi kritikája mélyebb szinten még mindig nem történt meg, az ember alapvetően közösségi lény és az erősségek összeadódnak a közösségi munka során.

5.Fosszilis alapú társadalmak léte

A fosszilis energiák nyilvánvalóan végesek amellett, hogy nagymértékben fokozzák az egyes országok között is az egyenlőtlenséget. A természet kizsákmányolására épülő társadalom radikalizálódása alighanem elkerülhetetlen egy pont után. Nagyon helyes úton halad az a mozgalom a rengeteg ellentmondása ellenére is, ami a fosszilis energiatermelést alternatív forrásokkal igyekszik kiváltani, hiszen a fosszilis energiatermelés törvényszerűen egyre drágább lesz, a kitermelési költségek folyamatos növekedése nem elkerülhető. Valamikor el kellett kezdeni ezeket kiváltani. Emellett a centralizált energiaszolgáltatás helyett a decentralizált felé haladni, ez is egy jó irány, ha úgy tetszik „harmadik út”, mert egyik politikai irányzathoz sem köthető.

6.Környezeti katasztrófák

A környezeti egyensúlyok megbontásával a katasztrófák gyakorisága növekedni fog. Ehhez nem kell semmilyen ideológia, valamiféle szociáldarwinizmus, az egyszerű zsigeri reflexek működnek. Az emberiség alapélménye és ösztönös szinten bennünk van, hogy nincs semmiből sem elegendő, ezért a megoldást az hozhatja el, ha a mi csoportunk létszáma a nagyobb (ami akár az abortuszellenesség egyik gyökere is lehet), és ha a mi „klánunk” az erősebb. A szélsőjobber radikalizmus és más szélsőséges mozgalmak egyik alaptétele ez, és nem is nagyon törekednek megelőzni a különféle környezeti katasztrófákat. Holott lehetne abból is kiindulni, hogy képesek vagyunk kreativitásunkra építeni megfelelően elosztani az erőforrásokat a Föld mostani lakossága között, nagyobb társadalmi megrázkódtatások nélkül.

Lehetnek természetesen egyéb okok is, amik erősítik a különféle szélsőjobber mozgalmakat. Az ilyen mozgalmak és felfogások egy pontban mind nagyon hasonlóak, harcolni szeretnének végre, ergó nem nagyon tetszik nekik az a világ, ahol nem a macsó szemlélet az uralkodó. A harcot nyilván sokkal könnyebb elsajátítani mint az együttműködést másokkal. (A cikk egyébként nem a magyar politikai életről szól, bármilyen hasonlóságokat idéz is fel, az csak a véletlen műve lehet.)

A találékony magyar ész képes túlbonyolítani alapjában véve egyszerű dolgokat is és különféle összeesküvés elméleteket gründolni, nincs ez másként az orosz-ukrán háború esetében sem. Egy konfliktus elején mindig nagy a porhintés, hagyni kell, hogy elüljön a por és magától kirajzolódjon a valós helyzet. Nézzük a tényeket!

1.Oroszország lakossága több mint háromszorosa Ukrajnának, hadserege pedig a világ második legerősebbje. Az orosz propaganda ködösítése ellenére nyilvánvaló, hogy egy szimpla területszerző háborúról van szó. Mivel az oroszok ezt nem fogják sosem beismerni, nyilvánvalóan folyamatosan hazudnak és mellébeszélnek, az egész kommunikációjuk teljesen értékelhetetlen. (Agresszor iránt különben sincs empátia, a két fogalom kizárja egymást.)

2.Oroszország az utóbbi évtizedek során a Kaukázusban több kisebb háborút is folytatott, 2014-ben pedig nyíltan támogatta az orosz szeparatistákat Ukrajnában, ezen kívül egységei a szíriai polgárháborúban is aktivizálták magukat. A Krímet egyszerűen annektálták 2014-ben, eddig is agresszorként léptek fel tehát, csak hogy mindez még nem nagyon érte még el Európa ingerküszöbét, bár kisebb gazdasági szankciókat eddig is kaptak már a nyakukba.  Ezen kívül a gazdaságfejlesztésük, pénzügyi tartalékképzésük is arra utal, hogy tudatosan készültek erre a háborúra. (A háborút kirobbantó félnek mindig többféle célkitűzései vannak, minimum célok is és arra az esetre vonatkozók is, ha az események számukra optimálisan alakulnak.)

3.Évtizedek óta egyáltalán nem zajlanak a világban nyílt területszerző háborúk, talán az Irán-Irak közötti volt az utolsó, ma már tabusértésnek számít ilyet kezdeményezni, az agresszor automatikusan szalonképtelenné válik a diplomáciai életben. Amiatt tabu, hogy kisebb háborús tűzfészkekből jöhetnek létre a nagyobb konfliktusok, akár még világháború is.

4.Putyin rendszere az olajra épül, az olaj és gáz alapozta meg a jelenlegi gazdagságát. Más olajhatalmakhoz hasonlóan, mint például Szaúd-Arábia, Katar vagy Kuvait az orosz rezsim is diktatórikusan működik, az ilyen típusú rendszerek nem tűrik meg az ellenzéki mozgalmakat, az ellenzék fő vezetőit bebörtönzik vagy megfélemlítik. Az európai demokratikus rendszerek számára nem mutat alternatívát Putyin rendszere, és a háborúk többnyire a politikai rendszerek terjesztéséről is szólnak. (Egyetlen diktatúra létezik jelenleg Európában, Belorusszia, amit senki sem akar követni.)

5.Ukrajna sem gazdasági helyzetével, sem a hadseregének felkészültségét tekintve nem képes felvenni a versenyt az orosz agresszióval. Egyértelműen Dávid és Góliát összecsapásáról van szó, ahol a gyengébb fél fegyverekkel való támogatása csak az esélyek némi kiegyenlítődését segíti, és lassítani képes az agresszor előrenyomulását. Zelenszkij nem nagyon csillogtat jó politikusi erényeket, de itt nem elsősorban Putyin és Zelenszkij személyes harca zajlik, ez megint egy fals beállítás. A harcot Oroszország képes csak leállítani, abban az esetben, ha a háború neki már nem éri meg többé. Pont ez lenne az USA által kezdeményezett, de az európai országok által támogatott szankciók célja, hogy az oroszok olyan nagy árat fizessenek a területszerzésért, hogy egy ponton már ne érje meg nekik, hanem a megegyezésre törekedjenek. (Más kérdés, és ez itt az igazán fontos kérdés, hogy a gyakorlatban ezt hogyan lehet keresztülvinni, de az sem mellékes, hogy a nagy károkat Ukrajna gazdasága szenvedi el, fontos lenne számukra is a mielőbbi tűzszünet.)

Mindez nem jelenti, hogy az oroszok az ördög, az ukránok az angyalok oldalán állnak, az igazság mindig lényegesen bonyolultabb. A területi követelések nem mindig teljesen indokolatlanok és időnként jogosnak is tűnhet az etnikai határok megváltozása. (Számunkra ez különösen neuralgikus pont, és hajlamosan lennénk támogatni az ilyen törekvéseket.) Mindezek ellenére nem tény ugyan, de erősen gyanítható, hogy hirtelen több tucat vitás eset támadhatna ebből, és ezt a fajta szellemet épp ésszel senki sem akarja kiszabadítani a palackból. Emiatt a nemzetközi gyakorlatban megint tabukérdésbe ütköztünk. Itt van mindjárt mellettünk a szerb-bosnyák tűzfészek, aztán Koszovó, a Baltikum, Moldova-Transznisztria, Észak-Írország, katalánok, baszkok, bretonok, nem beszélve más kontinensekről például a Tajvanra igényt tartó Kínáról. A szeparatizmusssal szemben az autonómia törekvések viszont teljesen jogosak és támogatandók.

Létezik olyan, hogy hitelesség kérdése, ami az orosz propaganda esetében a zérót közelíti. Én ezt úgy szoktam mondani egyes politikusok esetében is, hogy nem érdekel amit mond, mert por és hamu amit beszél, még ha netán rokonszenves az illető. A háborús konfliktusok nagyon irracionális vonásokat hoznak ki belőlünk, a bizonytalanságra egy fajta válasz lehet felelőtlen elmegyakorlatokkal értelmet kreálni magunknak az eseményekből, szimpátia alapon, a puszta tények figyelmen kívül hagyásával.

Orosz-pártiak általában a nagyon konzervatív felfogású, vagy magukat sikertelennek tartó emberek, leggyakrabban ők egy katonás parancsuralmi rendszerben éreznék jól magukat. Az is egyértelmű, hogy minden ember véleménye egy kicsit más lehet a háború kérdésében is, és ez teljesen rendben is van, a szélsőséges véleményeket én azonban nem tolerálnám. Oroszország agresszorként való kezelése természetesen nem minősíti az egyes orosz embereket, akik egy katonai diktatúra fogságába kerültek. Az ideológiai háború viszont fű alatt létezik és nagyon valós, a putyinizmus fogalma is jól behatárolható. Ha viszont arra várunk, hogy majd Putyin civilizálja az elkényelmesedett, „polkorrekt” Európát ez körülbelül olyan, mint ha az őseink abban bíztak volna, hogy majd Dzsingisz Kán birodalma fogja nekik elhozni a jólétet.

Vannak persze a tényeken túl különféle FELTEVÉSEK, ilyen például az „amerikázás” (pl. ukrán bábrezsim léte, ami nem tény, hanem tényeket nyomokban tartalmazó városi legenda, vagy hogy az amerikai agresszió elfogadása csökkenti az oroszok felelősségét – nem csökkenti.) Éppígy nem igaz az, hogy Európát (nem is az EU-t!) kényszerítette volna az USA az oroszok elleni szankciókra.

El kell ismerni viszont, hogy Oroszország lényegében már most is „győzött” rövidtávon, hiszen megfertőzte a gondolkodásunkat különféle hülyeségekkel, amellett, hogy lelkileg is nyomasztó az agresszív, könyörtelen katonai fellépésük. Az élelmiszerválságtól való félelmek azonban megint feltevésekre épülnek, mert nem veszik figyelembe a válsághelyzetekben megnyilvánuló problémamegoldó képességeinket. A magyar mentalitás hajlamos arra koncentrálni, mi miért nem fog működni, nem arra, hogy mit hogyan lehet megoldani. Az orosz energia fegyverként való használata megint nagyrészt feltevésekről szól éppúgy, mint az orosz atomfegyver esetleges alkalmazása, ezek leginkább pesszimista forgatókönyveknek nevezhetők. (Optimista vagy inkább realistának mondható forgatókönyv alapján a politikusok épelméjűek és nem akarnak világháborút.)

A feltevésekről érdemes beszélgetni, viszont a fenti TÉNYEKKEL nem nagyon lehet vitatkozni, az „alternatív tények” világa csupán szánalmas ideológia tákolgatásról szól, amikor azt akarjuk bemutatni, hogy erkölcsileg mi vagyunk fölényben (holott valójában senki nincs fölényben). A politika világa persze más tészta és jóval gyakorlatiasabb dolog, ami a háború kitörését követően is létezik. Clausewitz mondása (A háború a politika folytatása más eszközökkel) alapvetően téves, a helyes ez lenne: A politika nem más, mint a háború folytatása (vagy teljes helyettesítése) tárgyalásos úton.

Standard és megbízható minőség, jó ár-érték arány és mindenekelőtt az időmegtakarítás, amik röviden és tömören a szupermarketek mellett szólnak. Az ilyen üzletek valójában piacok, szuper-piacok, ahogy a nevük is sugallja, az áruk között könnyen és gyorsan lehet válogatni, nem szükséges várakozni hosszú sorokban. Ez így ugyan egy igencsak hidegen racionalitás megfogalmazás, de mivel naponta mindannyian döntések százait hozzuk meg, a kevésbé fontosabbakat gyorsan kell, hogy végrehajtsuk, az érzelmeink a fontosabb döntések esetén játszanak csak szerepet.

Persze mindig jönnek a jó tanácsok, hogy vásároljunk helyi termelőktől piacon vagy kis üzletekben, ami szerintem egy hamis romantika, hiszen nehezen kivitelezhető a hétköznapokban. Tisztelet a kivételnek, de általában csak akkor tesszük meg, ha valamilyen ritka, speciális árura van szükségünk. Akármilyen nehéz is kimondani, de bizony a tömegtermelés korában élünk, amiből a tömegfogyasztás is egyértelműen következik, logisztikailag nehezen is lenne kivitelezhető mindent a kis piacokról beszerezni.

Ne romantizáljuk el azt a tényt, hogy eléggé kevés időt szeretnénk fordítani az alapvetőnek mondható élelmiszerek és egyszerű háztartási cikkek beszerzésére, hiszen rengeteg más teendőnk is van. (A kisgyerekes szülők például különösen időszűkében vannak, amit a marketingesek nagyon is jó tudnak és ki is használnak a kampányok során.) A különféle üzletek polcain nagyjából hasonló termékek vannak (ha a címke nem is mindig azonos), amiket a jól ismert helyeken szinte mindig megtalálunk, vagy legalábbis bízhatunk ebben. A tömegfogyasztás nem hiba vagy fogyatékosság, amit szégyellni kellene, sokkal inkább egy civilizációs jellegzetesség, ami az egyébként bonyolulttá vált életünk egyszerűsítéséről is szól. Az élelmiszerek tömegfogyasztásától még nem leszünk „arctalan tömegemberek”, másrészt viszont az igényeink nem lennének feltérképezhetők, közgazdaságtan sem létezne a tömegtermelés nélkül.

Én nem gondolom, hogy többet kellene foglalkoznunk a táplálkozással, hiszen van néhány egyszerű hüvelykujj szabály, amit szinte mindenki tud (a közmédiumok is tele vannak ezekkel), amiket nem is annyira nehéz követni sem. Az egészségesebb és kevésbé egészséges ételek közötti egyensúlyt az egyes kormányok is segíthetnek megteremteni az adópolitikán keresztül, amire egyébként a magyar kormány is törekszik. Igazából egészségtelen étel az üzletekben nem is nagyon van, sokkal inkább léteznek olyanok, amiknek a fogyasztása csak kis mennyiségben javasolt.

A vásárlásunk ezekben az üzletekben a társadalmi bizalom egy bizonyos szintű kifejezését is jelzi, hiszen ilyen esetekben nem olyan személyektől vásárlunk, akiket ismerünk, hanem alapvetően megbízunk a különféle szabályzó intézményekben. Egyszerűbben mondva ilyenkor azt a bizalmat fejezzük ki, hogy hozzánk hasonlóan mások is jól és precízen dolgoznak és teszik a dolgukat. Ez a fajta bizalom lassan tud csak felépülni és időnként megrendülhet, például szalmonellás csokoládéról szóló hírek esetén. (Ha vegyszerekkel való szennyeződésekről hallunk, olyankor igencsak égnek áll a hajunk, de kimutatható, hogy még mindig sokkal jobban járunk, ha emiatt nem kerüljük el az egészséges ételek, például zöldségek fogyasztását.)

Különféle marketing trükkök persze léteznek, de ezek használatát lehetséges államilag szabályozni és a vásárlók is hozzá tudnak szokni ezek többségéhez. A fogyasztásunk nem annyira a marketing trükkök miatt lett nagyobb, hanem egyszerűen azért, mert sok pénzünk van, az élelmiszer alapvevően olcsó, még a mostani áremelések alatt is annak mondható. (Királyok sem jutottak régen aranyért sem olyan egzotikus élelmiszerhez, ami a mai középosztálynak csak fillérekbe kerül.) Ennek egyik fő oka persze a fosszilis energiaforrások felélése vagy még alapvetőbb szinten az, hogy az egész ellátási láncolatból végig kimaradnak a környezetterhelés valódi költségei, azt nem mi fizetjük meg, hanem majd a következő generációk.

Mivel tömeges termelésről és árumozgatásról van szó, ezért nagyon fontos tényező a higiénia, amit részben a csomagolás révén biztosítunk. A csomagolóanyag higiénikus volta mindig elsődleges, de a következő szempont ma már az, hogy mindenképpen biológiai úton lebontható legyen, amennyiben a szelekciója és visszaforgatása nem oldható meg. Sajnos a rendszer tehetetlenségi ereje nagyon nagy, emellett a különféle ipari lobbik nyomása miatt is lassan jutunk el a környezetbarátnak mondható élelmiszertermelés és kereskedelem szintjére.

Ez az egész gondolatmenet nyilván azt feltételezi, hogy az élelmiszertermelés a jövőben továbbra is bőséges marad, ami az alapja annak, hogy egyáltalán létezhessenek kiskereskedelmi láncok. Ez a feltétel egyáltalán nem biztos, hogy teljesülni fog, mert a környezetpusztítás hosszabb távon, a háborúk rövidtávon is élelmiszerhiányt okozhatnak. Ami optimizmusra ad okot, hogy jelenleg az erőforrásainknak csak egy viszonylag kis részét fordítjuk az ilyen jellegű problémák megoldására. Habár az éhezés a bolygónkon teljesen nem is számolható fel, legtöbbünk részére nemhogy a mennyiségi, de még a minőségi éhezés sem kellene, hogy mindennapos tapasztalattá váljon.

A különféle nagy élelmiszerüzletekkel alapvető problémákat nem látok, a jelenlegi életformánk részét képezik, a helyi piacok és kisebb üzletek manapság leginkább speciálisabb termékek beszerzésére és a helyi kapcsolatok ápolására valók. Az egész rendszer alapja a bizalom egymás munkájában, hiszen az ember egyik jellegzetessége, hogy még számára ismeretlen egyénekkel is képes az együttműködésre.