A találékony magyar ész képes túlbonyolítani alapjában véve egyszerű dolgokat is és különféle összeesküvés elméleteket gründolni, nincs ez másként az orosz-ukrán háború esetében sem. Egy konfliktus elején mindig nagy a porhintés, hagyni kell, hogy elüljön a por és magától kirajzolódjon a valós helyzet. Nézzük a tényeket!
1.Oroszország lakossága több mint háromszorosa Ukrajnának, hadserege pedig a világ második legerősebbje. Az orosz propaganda ködösítése ellenére nyilvánvaló, hogy egy szimpla területszerző háborúról van szó. Mivel az oroszok ezt nem fogják sosem beismerni, nyilvánvalóan folyamatosan hazudnak és mellébeszélnek, az egész kommunikációjuk teljesen értékelhetetlen. (Agresszor iránt különben sincs empátia, a két fogalom kizárja egymást.)
2.Oroszország az utóbbi évtizedek során a Kaukázusban több kisebb háborút is folytatott, 2014-ben pedig nyíltan támogatta az orosz szeparatistákat Ukrajnában, ezen kívül egységei a szíriai polgárháborúban is aktivizálták magukat. A Krímet egyszerűen annektálták 2014-ben, eddig is agresszorként léptek fel tehát, csak hogy mindez még nem nagyon érte még el Európa ingerküszöbét, bár kisebb gazdasági szankciókat eddig is kaptak már a nyakukba. Ezen kívül a gazdaságfejlesztésük, pénzügyi tartalékképzésük is arra utal, hogy tudatosan készültek erre a háborúra. (A háborút kirobbantó félnek mindig többféle célkitűzései vannak, minimum célok is és arra az esetre vonatkozók is, ha az események számukra optimálisan alakulnak.)
3.Évtizedek óta egyáltalán nem zajlanak a világban nyílt területszerző háborúk, talán az Irán-Irak közötti volt az utolsó, ma már tabusértésnek számít ilyet kezdeményezni, az agresszor automatikusan szalonképtelenné válik a diplomáciai életben. Amiatt tabu, hogy kisebb háborús tűzfészkekből jöhetnek létre a nagyobb konfliktusok, akár még világháború is.
4.Putyin rendszere az olajra épül, az olaj és gáz alapozta meg a jelenlegi gazdagságát. Más olajhatalmakhoz hasonlóan, mint például Szaúd-Arábia, Katar vagy Kuvait az orosz rezsim is diktatórikusan működik, az ilyen típusú rendszerek nem tűrik meg az ellenzéki mozgalmakat, az ellenzék fő vezetőit bebörtönzik vagy megfélemlítik. Az európai demokratikus rendszerek számára nem mutat alternatívát Putyin rendszere, és a háborúk többnyire a politikai rendszerek terjesztéséről is szólnak. (Egyetlen diktatúra létezik jelenleg Európában, Belorusszia, amit senki sem akar követni.)
5.Ukrajna sem gazdasági helyzetével, sem a hadseregének felkészültségét tekintve nem képes felvenni a versenyt az orosz agresszióval. Egyértelműen Dávid és Góliát összecsapásáról van szó, ahol a gyengébb fél fegyverekkel való támogatása csak az esélyek némi kiegyenlítődését segíti, és lassítani képes az agresszor előrenyomulását. Zelenszkij nem nagyon csillogtat jó politikusi erényeket, de itt nem elsősorban Putyin és Zelenszkij személyes harca zajlik, ez megint egy fals beállítás. A harcot Oroszország képes csak leállítani, abban az esetben, ha a háború neki már nem éri meg többé. Pont ez lenne az USA által kezdeményezett, de az európai országok által támogatott szankciók célja, hogy az oroszok olyan nagy árat fizessenek a területszerzésért, hogy egy ponton már ne érje meg nekik, hanem a megegyezésre törekedjenek. (Más kérdés, és ez itt az igazán fontos kérdés, hogy a gyakorlatban ezt hogyan lehet keresztülvinni, de az sem mellékes, hogy a nagy károkat Ukrajna gazdasága szenvedi el, fontos lenne számukra is a mielőbbi tűzszünet.)
Mindez nem jelenti, hogy az oroszok az ördög, az ukránok az angyalok oldalán állnak, az igazság mindig lényegesen bonyolultabb. A területi követelések nem mindig teljesen indokolatlanok és időnként jogosnak is tűnhet az etnikai határok megváltozása. (Számunkra ez különösen neuralgikus pont, és hajlamosan lennénk támogatni az ilyen törekvéseket.) Mindezek ellenére nem tény ugyan, de erősen gyanítható, hogy hirtelen több tucat vitás eset támadhatna ebből, és ezt a fajta szellemet épp ésszel senki sem akarja kiszabadítani a palackból. Emiatt a nemzetközi gyakorlatban megint tabukérdésbe ütköztünk. Itt van mindjárt mellettünk a szerb-bosnyák tűzfészek, aztán Koszovó, a Baltikum, Moldova-Transznisztria, Észak-Írország, katalánok, baszkok, bretonok, nem beszélve más kontinensekről például a Tajvanra igényt tartó Kínáról. A szeparatizmusssal szemben az autonómia törekvések viszont teljesen jogosak és támogatandók.
Létezik olyan, hogy hitelesség kérdése, ami az orosz propaganda esetében a zérót közelíti. Én ezt úgy szoktam mondani egyes politikusok esetében is, hogy nem érdekel amit mond, mert por és hamu amit beszél, még ha netán rokonszenves az illető. A háborús konfliktusok nagyon irracionális vonásokat hoznak ki belőlünk, a bizonytalanságra egy fajta válasz lehet felelőtlen elmegyakorlatokkal értelmet kreálni magunknak az eseményekből, szimpátia alapon, a puszta tények figyelmen kívül hagyásával.
Orosz-pártiak általában a nagyon konzervatív felfogású, vagy magukat sikertelennek tartó emberek, leggyakrabban ők egy katonás parancsuralmi rendszerben éreznék jól magukat. Az is egyértelmű, hogy minden ember véleménye egy kicsit más lehet a háború kérdésében is, és ez teljesen rendben is van, a szélsőséges véleményeket én azonban nem tolerálnám. Oroszország agresszorként való kezelése természetesen nem minősíti az egyes orosz embereket, akik egy katonai diktatúra fogságába kerültek. Az ideológiai háború viszont fű alatt létezik és nagyon valós, a putyinizmus fogalma is jól behatárolható. Ha viszont arra várunk, hogy majd Putyin civilizálja az elkényelmesedett, „polkorrekt” Európát ez körülbelül olyan, mint ha az őseink abban bíztak volna, hogy majd Dzsingisz Kán birodalma fogja nekik elhozni a jólétet.
Vannak persze a tényeken túl különféle FELTEVÉSEK, ilyen például az „amerikázás” (pl. ukrán bábrezsim léte, ami nem tény, hanem tényeket nyomokban tartalmazó városi legenda, vagy hogy az amerikai agresszió elfogadása csökkenti az oroszok felelősségét – nem csökkenti.) Éppígy nem igaz az, hogy Európát (nem is az EU-t!) kényszerítette volna az USA az oroszok elleni szankciókra.
El kell ismerni viszont, hogy Oroszország lényegében már most is „győzött” rövidtávon, hiszen megfertőzte a gondolkodásunkat különféle hülyeségekkel, amellett, hogy lelkileg is nyomasztó az agresszív, könyörtelen katonai fellépésük. Az élelmiszerválságtól való félelmek azonban megint feltevésekre épülnek, mert nem veszik figyelembe a válsághelyzetekben megnyilvánuló problémamegoldó képességeinket. A magyar mentalitás hajlamos arra koncentrálni, mi miért nem fog működni, nem arra, hogy mit hogyan lehet megoldani. Az orosz energia fegyverként való használata megint nagyrészt feltevésekről szól éppúgy, mint az orosz atomfegyver esetleges alkalmazása, ezek leginkább pesszimista forgatókönyveknek nevezhetők. (Optimista vagy inkább realistának mondható forgatókönyv alapján a politikusok épelméjűek és nem akarnak világháborút.)
A feltevésekről érdemes beszélgetni, viszont a fenti TÉNYEKKEL nem nagyon lehet vitatkozni, az „alternatív tények” világa csupán szánalmas ideológia tákolgatásról szól, amikor azt akarjuk bemutatni, hogy erkölcsileg mi vagyunk fölényben (holott valójában senki nincs fölényben). A politika világa persze más tészta és jóval gyakorlatiasabb dolog, ami a háború kitörését követően is létezik. Clausewitz mondása (A háború a politika folytatása más eszközökkel) alapvetően téves, a helyes ez lenne: A politika nem más, mint a háború folytatása (vagy teljes helyettesítése) tárgyalásos úton.
Az utolsó 100 komment: