1.A „putyinisták” meggyőzéséről jobb, ha lemondunk.

Az ideológiai meggyőződés gyógyíthatatlan betegség, ami a Putyin-hívők esetére is érvényes. Hogyan fognak most „béke menni” Bayer, Bencsik és társai, én tényleg kíváncsi vagyok, hogyan vágják ki magukat ebből a csávából, hogy ne legyen a felvonulásuk minimum röhejes? (A Putyin-hívők tényleg a békéért menetelnek?) Azonban a putyinisták mindig megtalálják a nyakatekert magyarázatukat arra, hogy a hősük mért lehet még mindig minimum „jó csávó”. A hideg kiráz, de le kell írni, hogy Hitler és Sztálin követői is az utolsó utáni pillanatig hittek a példaképükben, ami oly módon érthető, hogy egyre inkább mindent feltettek egy lapra és „futnak a pénzük után”. Nincs mit tenni, ki kell várni, hogy ezek az emberek felébredjenek, hogy csalódjanak.

2.Ne legyünk „héják” sem.

 Ne akarjunk beavatkozni, ne támogassuk semmilyen szinten az erőszakra adott erőszakos válaszokat. (Erre a fajta reakcióra még az USA hadserege is ráfázott az utóbbi két évtizedet tekintve.) Nem fog senki beavatkozni, mert nem akar senki sem még több konfliktust, netán világháborút. Arról nem is beszélve, hogy egy kis országnak mindig jobban megéri lavírozgatni, és ebben a kérdésben Orbán nem is olyan rosszul politizál. (Habár a Putyin-barátsággal nagyon mellélőtt, olyannyira hogy néhány országban ilyenkor le is mond a miniszterelnök. Viszont Márki-Zay is mondhatta nyugodtan, hogy a NATO döntését követjük, hiszen a beavatkozás nem merült fel opcióként.)

Egy személyes eset: Egyszer én magam is még gyerekkoromben dühtől vezérelve beavatkoztam egy olyan konfliktusba, ami nem az én dolgom volt, jól el is vert egy srác. Kicsiben is úgy működik ez mint nagyban, ergó ne a harag vezessen minket.

3.Lássuk be, hogy a felfogás mindig élethelyzettől is függ.

A falun élők számára szimpatikus lehet akár még a fasizmus is, amitől Putyin-rendszere sem áll távol. A rendpárti, macsó, homofób ultrakonzervatív felfogás az egyszerűbbnek mondható falusi életmódhoz jobban passzol, amellett, hogy az élelmiszerhiánytól vagy az energiahiánytól sem tart annyira, mint a városlakó. (Megtermeli az élelmet, nem nagyon közlekedik, fával is tud fűteni.) Nincs annyi vesztenivalója és nagyobb mértékű önellátásra képes a városi emberhez képest. Másrészt gondoljunk bele viszont, hogy ez mégis a kisebbség, mivel a lakosság nagy része nálunk is vagy városban él, vagy faluban élve is kvázi városi életmódot folytat.

4.Gondoljuk át, hogy ki él vajon virtuális valóságban?

Putyin esetében ez jól látszik, hogy több mint két évtized eltöltése a politika hatalmi rendszerének csúcsán, egy befelé forduló állam vezetőjeként enyhén szólva nem volt jó hatással az elmeállapotára. Valószínűleg nagyon belterjes világban él, csak a saját tanácsadói hangját hallja meg. Ettől függetlenül kérdés, hogy mi az európai középosztály tagjaként nem élünk-e szintén a saját kis belterjes álomvilágunkban? Komolyan azt hisszük, hogy Európa éghajlata mindig kellemes marad, és a klímaváltozás nem fogja szélsőségessé tenni? Komolyan gondoljuk, hogy kényelmesen élhetünk, távol a világ bajaitól, hogy az olyan őrült diktátorok, mint például a belorusz Lukasenka nem tehetnek nekünk keresztbe? (Neki sem használt a túl sok év a hatalom csúcsán.) Tényleg hihetjük azt, hogy mindig csak a fejlődés haszonélvezői leszünk, és a világ bajai nem fognak érinteni minket?

5.Putyin azért tette meg, mert megtehette

Családi bántalmazásban sem érdemes feszegetni az áldozat felelősségét, éppúgy azt sem, hogy az agresszió mennyiben volt jogos. Nem érdemes ebbe mélyen belemenni elég, ha elfogadjuk az alaptételt, hogy az agresszor azért tette meg, mert megtehette, nem gátolta meg benne semmi.

Putyin láthatóan nem akart tárgyalni és nem kereste a békés megegyezést, például Ukrajna NATO tagsága sem volt napirenden, ennélfogva csak egy oka volt annak, hogy most rendelte el a támadást: ez volt a legjobb alkalom számára politikai és gazdasági szempontból.

6.Megoldás lehet az elszigetelés

Talán megoldás lehet, vagy legalábbis részmegoldás, ha az agresszor belátja, hogy amit tett az teljesen szalonképtelen, az elszigetelés várhat rá. Ez sajnos sújtani fogja az orosz sportolókat, művészeket, sőt még a „mezei” állampolgárt is, mert a gazdaságuk a jelenlegi gyenge fejlődési üteme a szankciók hatására tovább csökkenhet. Az is igaz, hogy ezzel Európa önmagát is büntetni fogja.

7.A legjobb védekezés a védekezés

Nem vagyok katonai szakértő, de ami kézenfekvőnek tűnik az EU szintjén az elsősorban a védekező, elhárító rendszerek fejlesztése lehet. Nem igaz, hogy egyes európai országoknak ne lenne ütőképes hadserege, de talán most ébresztőnek hat majd Putyin támadása, hogy például a németek vagy a skandinávok jobban figyeljenek az ilyen veszélyekre.

8.Kinek mennyire fontos a humánum?

Érdekes az emberek reakciója, a leggyakoribb, hogy minket magyarokat érintenek-e az események vagy sem. A második gyakori reakció a gazdasági jellegű problémáktól való félelem volt, a harmadik helyen jön csak az, hogy bizony itt egy támadásban sokan halnak meg életük virágában, akár egy eltévedt lövedék miatt is. Érdemes magunkba nézni, hogy mennyire fontos nekünk a humánum egytől ötig terjedő skálán?

+1 Lelki nyugalom

A kicsiny problémánkon túllépve látni fogjuk, hogy a lelki nyugalom tőlünk függ leginkább, és érdekes módon meg kell küzdenünk érte. Például feldolgozni az eseményeket, a túlagyalás csapdáit kikerülve, de mégis eldönteni, hogy mi az, ami nekünk mindebből valóban fontos. Egy világméretű konfliktus árnyékában élni kihozhatja belőlünk annak átértékelését, hogy mi az, ami a kicsinyes problémákon felülemelkedve igazán számít az életben.

„Oroszország fenyegetve érzi a biztonságát”, amikor ilyet látok leírva, nem tudom megállni némi mosoly nélkül. Egy olyan országról van szó, amit sem a svédek, sem Napóleon, sem Hitler hadserege nem tudott meghódítani, sőt a közelébe nem jutottak a győzelemnek, mert egyszerűen olyan végtelenül nagy országról van szó. Elég szerencsétlen konstelláció az oroszoké, mivel egyrészt a nagy kereskedelmi útvonalaktól távol esnek, másrészt ahogy a régi vicc mondta, bármit is szerelnek össze a gyárban, a végén mindig harckocsi vagy rakéta lesz belőle. Lehet, hogy ez most mégsem tűnik annyira viccesnek az egyre fokozódó háborús feszültség közepette, de tény, hogy az oroszok adottságai valóban kitűnőek a fegyverkezésre (olcsó alapanyagok és energia állnak rendelkezésre), most pedig a magas olajáraknak köszönhetően a pénzügyi tartalékaik is nagyon jelentősek. Valójában a sok olaj- és gázbevételnek köszönhetik azt is, hogy több pénzük jut fegyverkezésre mint régebben.

Én magam azonban kételkedem abban, hogy a fegyverek bevetése fogja eldönteni a mai háborúkat, nem a fegyverek feszülnek egymásnak a 21.században, hanem sok minden más, mint például kiber hadviselés vagy gazdasági érdekcsoportok lépései. Az oroszok hadgyakorlatozása mögött állhat némi marketingtevékenység is, hogy a szintén nagyon jelentős gazdasági ágazatukban, a fegyver bizniszben nagyobb bevételt érhessenek el. (Ugyanez volt elmondható az amerikaiakról nemrégiben, elég csak a GI Joe műanyagkatonák népszerűségére gondolni.)

Le kell írni, hogy az oroszok fegyveres beavatkozása dominóhatást indíthat el, Európában fellángolhat a nacionalizmus, ami elszabadulva a múlt században már világháborúkat is kiváltott. Egyelőre ilyen szintű veszély nincs, a sokat szidott globalizáció az egyik tényező, ami ennek útját állhatja, a jó kereskedelmi kapcsolatokban való érdekeltség miatt valószínűleg a józanész lesz az, ami megállíthatja a konfliktusok eszkalációját. Van biztos sokféle szempont, pro- és kontra érv az orosz-ukrán konfliktusban mindkét fél oldalán, én magam nem szeretnék régi szóval mondva „szovjetológus” lenni, a kelet-európai térség problémáiba belemenni, nem is az én dolgom. A konfliktusok rendezésének módja azonban nem történhet a katonaságra alapozva, hiszen a híres mondás szerint a háború nem más, mint a politika fegyveres folytatása - hozzátenném: teljes csődje.

Számomra kulcsszó az autonómia, minél nagyobb mértékben, amivel elkerülhetőek a végeláthatatlan határviták az országok között. Ugyanaz érvényes Ukrajna keleti részére is, amint egyre jobban kiterjeszthető lehetne Európa számos országában. (Németország például szövetségi állam, az egyes tartományok nagyfokú autonómiájával.) Habár Erdélyben vagy a Felvidéken az „autonómia” szó nem nagyon szalonképes, fű alatt mégis sikerült elérni bizonyos területeken az önrendelkezést, főként persze akkor, amikor nem presztízskérdésekről volt szó.

A nyilvánosság nagyon jó eszköz a kezünkben, legalábbis nagyon jó tájékoztatást ad a világnak a kormányok által kevésbé manipulált részén (bár Oroszország és Kína nem tartozik ide sajnos). A nyilvánosság, az „élő közvetítés” gyorsabb reakciót biztosít az agresszió, az erőfölénnyel való visszaélés egyértelmű eseteiben. (Azt lehet mondani persze, ha a rohinjákról vagy a tuszikról lenne szó, az kevésbé érintené az európai ember biztonságérzetét.)

Orbán is azok közé tartozik, akik közreműködtek a nacionalizmus szelének elvetésében és most vihart arathatnak, ő vagy Le Pen most Putyin támogatásával nem nagyon dicsekedhetnek. A színfalak mögött persze mennek az alkuk kormányfői szinteken, reméljük kedvező kimenetellel (megint nem az én szakmám). Reménykedjünk benne, hogy győzhet az európai-orosz együttműködési érdekeltség és a különféle gazdasági természetű érdekek, a többi számomra csak a spekuláció területe.

Nagyon jó évre tekinthet vissza Orbán Viktor és köre, hiszen az általuk szponzorált 20 ezer fő alatti települések fociklubjai a Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, Gyirmót (ami közgazdaságilag tartozik csak Győrhöz) az NB I. élmezőnyébe kerültek, míg négy fővárosi klubból három (Honvéd, Újpest, MTK) a kiesés ellen küzd. (Nem tudom, mikor súgnak majd a Puskás Akadémiának, hogy nagyon ciki lenne nemzetközileg, ha megnyernék a bajnokságot a Fradi előtt és ők indulnának a bajnokok ligájában a Slavia Praha, Lokomotív Moszkva vagy a Legia Warsawa ellenében.) Az is kimaradt az értékelésből, hogy bizony a kiemelt látvány sportágaink mint a labdarúgás és a kézilabda gyakorlatilag eredménytelennek mondható évet zártak. Ide vezetett a sportban a sok éven át tartó „illiberális” gyakorlat.

A sport teljes mértékben hiányzott, a gazdaság helyzetének bemutatása pedig „furcsa mód” egyoldalúra sikerült. A GDP arányos államadósság jó összehasonlítási bázisa a régiónk lenne, ahol egyáltalán nem állunk valami fényesen, de elhangozhatott volna az is, hogy a Gyurcsány-kormány szintjére sikerült visszatornázni. A költségvetési deficit szintén a gyurcsányi időket idézi és az infláció Európában az egyik legmagasabb, azzal együtt, hogy tényleg nőttek a fizetések és összességében jó képet mutat a foglalkoztatás. Itt azonban nem kell Colombo felügyelőnek lenni ahhoz, ha valahogy nem fér a fejünkbe egy dolog, mi ez a 15-64 év között mért foglalkoztatottsági arány, Magyarországon talán gyermekmunka is létezik? Hogy fér ez össze a gyermekvédelmi törvénnyel? Máshol Európában a foglalkoztatottságot a 20 éves korosztálytól mérik és valóban nem nagyon jó eredmény, ha a 15-18 évesek nagy része nem tanul, hanem már dolgozik. Érdemes lenne megpiszkálni az 50 év felettiek foglalkoztatottságának változását is és hogy hány órát dolgoztak az emberek, a kép nem lenne annyira fényes. Mindenesetre furcsa dolog a statisztikai számok világa, ne játsszunk vele inkább, de azzal meg főleg ne dicsekedjünk, ha a kormány kiszórt egy csomó pénzt, ami mögött nincs tényleges gazdasági teljesítmény.

A járványkezelés nem egy nagy sikertörténet, operatív törzsre és katonák bevetésére máshol nem nagyon került sor rajtunk kívül, a kórházi hírzárlat is csupán „hungarikum”. Ezek az eszközök eltúlzottnak tűnnek annak fényében, hogy az eredményeink nem jobbak, vagy még valamivel rosszabbak is más európai országokhoz viszonyítva. Az egészségügy és az oktatás pedig olyan területek, ahonnan menekül, aki teheti az előbbiből a körülmények, az utóbbiból a bérek miatt. Lehetséges persze, hogy a kormányunknak ezek a területek nem annyira fontosak.

El kell ismerni, hogy külföldi befektetések és főként a balkáni gazdasági kapcsolatok erősödése mindenképpen pozitív fejlemény (a kisördög persze visszakérdez, hogy mi ebben a kormány szerepe és mi a piaci szereplőké), a külpolitikai irányvonalat tekintve már sokkal inkább kérdőjelek merülnek fel, de ez nálunk mintha tabutéma lenne, nemigen szoktunk róla beszélni. (A beszéd ebben a részében nyilván üzengetések mentek valakinek, de nem a választópolgárnak az biztos.)

A legnagyobb ellenség továbbra is egy immár 92 éves ember, akit sehol sem akkora nagy hősnek, mint inkább csak egykori tőzsde spekulánsnak tartanak. A „nyugat jogállamiságát” érdekes módon az EU-ban csak két ország érzi kényszernek a 27-ből, hasonló mondható el az ún. „gender jogokra” is. Az a gyanúnk tehát, hogy ezek mégsem lehetnek akkora problémák, ha rajtunk kívül más országok nem érzik úgy, hogy ideológiai harc terepévé kellene tenni.

Az árstopokat fenntartani hosszú távon nem megoldható dolog, amúgy pedig nem is érvényesek teljes mértékben, hiszen a tíz főnél nagyobb létszámú vállalataink az energia piaci árát fizetik meg, amit az értékesítési áraikban kell, hogy tovább érvényesítsenek.

A 13.havi nyugdíj megint csak mese, ami arról szól csupán, hogy a nyugdíjakat az Orbán-kormány egyáltalán nem emelte még meg reálértékben (miközben a fizetések jócskán emelkedtek), most megteszi egy összegben, azonban oly módon teszik ezt, hogy később könnyen visszavonható is legyen.

Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az évértékelőben elhangzottak nem igazak valamilyen szinten, csak a tájékoztatás egyoldalúságára hívnám fel a figyelmet. (Ez az ún. apró betűs rész.) Egy adott évben jó és kevésbé jó dolgok is szoktak történni, csak a jó dolgokat kiemelni nem más, mint kampánybeszéd és olcsó demagógia. A beszéd egészét tekintve Orbán csupán paneleket pufogtatott, néha görcsösen védekezett, és nem tudta (de nem is akarta) a polgárokat egy kormányfőhöz méltó módon megszólítani.

A cikk olvasója legnagyobb valószínűséggel az alsó-középosztályhoz tartozik: nem szenved ugyan nélkülözést alapvető dolgokban, de a termékek árát jobban megnézi mint a minőségét, és hónapról hónapra élve nem nagyon vannak pénzügyi tartalékai sem. Ilyen a széles magyar középosztály, ami anyagi szintje és fogyasztási szokásai alapján az európai alsó-középosztály szintjének felel meg. A félelmei szerintem különösen jellemzőek az ide sorolható emberek nagy részére, ezekről többet is szoktak beszélni a legtöbben mint a céljaikról.

Az ebben a tárgyban készült közvélemény kutatásoknak én magam nem nagyon hiszek, alighanem vannak egységesített kérdőívek különféle pontokkal, amikből választani lehet. Olyan pontok közül lehet választani többek között, mint például politikai korrupció, társadalmi egyenlőtlenség, a gazdaság állapota, az egészségügy helyzete, - rossz irányba mennek a dolgok? Hát persze, hogy rossz irányba, a legtöbben ezeket jelölték be. Láttunk-e azonban tüntetéseket ilyen követelésekkel, hogy jobb egészségügyet akarunk, vagy nem tűrjük tovább a korrupciót? Ha ezek lennének a fő problémák, akkor a személyes beszélgetésekben is gyakran feljönnének, de gyakorlati tapasztalataim alapján egyáltalán nem ilyen problémákról szoktak az emberek beszélgetni. Mitől félnek a legtöbben?

1.Fáktól. A fa rádőlhet a házakra, autókra, és habár létezik ma már a fák állapotfelmérése műszeres favizsgálattal is, sokan inkább kivágatnák az összest.

2.Kutyaszartól. Ha kutyát sétáltatnak a házuk elől az egyesek idegrendszerét megviseli, mert hátha a gazda otthagyja kutyájának „produktumát”.

3.Üvegcsörömpöléstől. Az mindegy neki, hova dobják az üvegeket, csak ne a házunk közelében levő szelektív konténerbe. Az a fajta mentalitás, hogy nem érdekel, mit csinálnak a szemetünkkel, csak jó messzire vigyék. Az is látszik, hogy a környezetbarát szemlélet nem erőssége sokaknak, leginkább köves pusztában laknának, mert ott nincs ott semmi veszélyes. A környezetvédelmi problémák nálunk még nem nagyon érték el a széles közvélemény ingerküszöbét.

4.Oltást kaphat a járvány ellen, ha kéri. Annyiféle reklám folyik a csapból, de kóla-ellenességet például még nem nagyon láttunk, hogy „ne igyatok cukros üdítőt, mert árt”, viszont oltás-ellenességet annál inkább. Mindenféle Raszputyin-szerű szélhámosok és nem teljesen beszámítható kontárok véleményét fogadják el olyanok, akik mindent jobban tudnak másoknál.

5.Mesterséges intelligenciától nyilván nem félnek, mert nem nagyon tudják, hogy mit jelent. (Sokan a természetes intelligencia fogalmával sincsenek tisztában.) Félnivaló jelenleg nincs, mert ott volt például Palkovics legutóbbi beszéde, amit mesterséges intelligencia írt, de ezt nem vette észre senki, mert annyira droid-szerű miniszterről van szó, aki például az empátiát még hírből sem ismeri. Nem csak a MI, de egyszerű számítógépes algoritmus is meg tudná írni például Szijjártó vagy Kövér szövegeit, annyira sematikusak.

6.Konklúzió: Sokan vannak, akik mindentől félnek, ami él és mozog. A migráció például életszerű ugyan, de nem jó. Legjobb, ha mindenki ott éli le az életét, ahol megszületett. Atomizálódott társadalomban élünk, ahol „a család van és kész, másra nem számíts” – irányba terelődik a közfelfogás (mert ebbe az irányba is tereli a politika, lényegében a család keretei közé szeretné szorítani az aktivitást). Az emberek többsége úgy érzi, hogy az igazán jelentős kérdésekre nincs semmilyen befolyása, emiatt a legtöbben inkább emocionális alapú, jelképes piti dolgokkal foglalkoznak.

Nem érdemes erről a súlyos és kényes kérdésről anélkül beszélni, hogy kiragadnánk a saját korának történéseiből. Ezáltal nem teszünk semmit elfogadhatóvá, viszont egy paranoiás embernek vagy egy visszaeső bűnözőnek is megvan az a fajta sajátos logikája, ami megérthetővé teszi a tetteinek indítékait.

Az elkövetett szörnyűségek gyökerének kereséséhez egészen 1918-ig kell visszamenni. Adolf Hitler, aki őrvezetőként szolgált az I. világháborúban, akkor alkotta meg az ún. „tőrdöfés-elméletét”, ugyanis azt hitte, hogy a németek háborús vereségének oka az volt, hogy a kommunisták és zsidók „hátba döfték” a már győzelemre álló hadsereget. Ez az elmélet velejéig hibás volt, hiszen 1918 őszére az antant már teljesen térdre kényszerítette az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt Németországot is. Teljes volt a nyersanyag- és élelemhiány a hátországban, emellett már a harctéren is nagy fölényben volt az antant, elsősorban az angol csapatoknak a különféle fegyvernemeket tökéletesen összehangoló támadása volt az, ami a németeket végképp demoralizálta, ez kimutatható volt a magukat megadó német egységek egyre növekvő számában is. Sajnos később nem cáfolták meg eléggé azt a mítoszt, ami elkente a háború megnyerhetetlenségét.

Azt állítom, hogy a zsidósággal szembeni diszkrimináció a németeknél és máshol is a II. világháború közeledtével vált csak tragikus mértékűvé, mert a háborús logikából ez következett. A diszkrimináció enyhébb formái már régebben is léteztek sokfelé, például vallási alapon is szűrték az egyetemi képzésre jelentkezőket számos országban, nem csak nálunk, hanem többek között az USA-ban is létezett évtizedeken keresztül egy rejtett Numerus Clausus. Anélkül, hogy mélyebben belemennék ebbe a kérdésbe, ez a fajta diszkrimináció a jogos vagy jogtalan voltától függetlenül, nem vethető össze a később történt események súlyosságával.

A háborús vágányra való sodródás után már nem volt megállás, a háborús pszichózis sajátos logikája vette át az irányítást az események fölött, aminek egyfajta folyománya volt, hogy a zsidókat kollektíven a „nem megbízható állampolgárok” közé sorolták. (Annak ellenére is, hogy az I. világháborúban ugyanúgy küzdöttek a harctéren, mint más nemzetiségiek illetve más vallásúak.) Magyarországon megcsonkított és a Kis-Antant által bekerített országként, a közvélemény nagy része fogékony volt a háborús logikára, részben emiatt is váltunk később a németek kitartó szövetségesévé. A németeknél is a II. világháború idején váltak az ún. koncentrációs táborok megsemmisítő táborokká, az oda kerülő emberek törvényen kívülinek számítottak, nem túl nagy leegyszerűsítés azt mondani, hogy a táborparancsnokok döntöttek a sorsukról.

Nagyon fontos azonban leírni, hogy a II. világháborúban gyakorlatilag mindenki sokat szenvedett, amellett is, hogy a munkaszolgálatokra és a koncentrációs táborokba kerülő zsidó származású emberek között arányában sokkal több volt az áldozat és még a túlélők is több generáción keresztül hordozták a ki nem beszélt, lelki sérültségeiket. A háború után a Kelet-Európára kiterjedt Szovjet Birodalom kommunista rendszere az ún. ötvenes évek során lényegében egy hadiállamot takart, amely a háborús logikát prolongálva, folyamatosan újabb belső ellenségeket keresett, és igyekezett őket fizikailag vagy egzisztenciálisan megsemmisíteni. Az 1941 és 1956 közötti időszakban Magyarországon nem nagyon maradt olyan család, ahol ne veszítettek volna el hozzátartozót, vagy egzisztenciális alapjukat se semmisítette volna meg a rendszer. Emiatt nincs is értelme arról vitatkozni, hogy a nácizmus vagy kommunizmus közül melyik rendszer volt a rosszabb, teljesen értelmetlen ilyen összehasonlításokat tenni.

A tanulság számunkra a háborús logikának az útja, ami ismét kezd népszerűvé válni, az egykori nagy diktátorok kultusza is rejtetten vagy akár nyíltan is kezd visszajönni, és a harcias szellem erősödése jól látható bizonyos körökben. A terrorizmus lényege is éppen az lenne, hogy hadi állapotokat idézzen elő, ezáltal a saját képére formálja a "nyugati" társadalmakat, - eddig az ilyen kísérletek szerencsére sikertelennek bizonyultak. A harcias szellemiségnek meg kell találni a maga helyét, például a különféle küzdősportokban vagy a történelmi megemlékezésekben, de most is, ami Oroszország felől és a Balkán felől indul, azokkal a törekvésekkel semmilyen módon nem szabad egy hullámhosszra kerülni. Az asszertivitást és az előre meghatározott szabályok közé szorított agressziót meg kell különböztetni attól, hogy az erőszak lenne minden esemény legfőbb mozgatórugója, amit az Orbán-rendszer kommunikációja is időnként sugall a választópolgároknak. Ez a fajta populizmus mindig talál elég boldogtalan embert, akik számára a harciaskodás, még ha verbális formában is, nagyon jó kis pótcselekvést jelent.

Kavarodjunk végre ki végre abból az útvesztőből, amibe akkor jutunk, ha a holokausztot és egyáltalán az antiszemitizmust, amely lényegében a kollektíven megbélyegző rasszizmus egyik formája, az adott kor eseményeiből kiragadva tárgyaljuk. A tanulság egyértelműen az, hogy el kell kerülni azt a vágányt, ami rossz esetben oda vezethet, hogy gulágokat, auswitzokat, sebrenicákat és egyéb, az emberek fizikai, lelki vagy egzisztenciális megtörését célzó szörnyűségeket hozhatunk létre.

Öt forintért eladom ezt az ötletet az ellenzéknek, fizetni csak akkor kell, ha valóban beválik. A kormánynak két ok miatt nem ajánlom fel, az egyik ok, hogy ők úgyis jobban tudnak mindenkinél mindent, a másik ok a nyomasztó előnyük minden téren (pénz, paripa, fegyver).

Egyszerű módszerről van szó, amit sokan alkalmaznak akár tudatosan akár tudattanul például megbeszéléseken, moderátori szerepben, közösségi portálokon, akár még a családon belüli konfliktusok esetében is.

A lényeg, hogy olyan szabályokat kell leírni, amit kulturális háttértől és világnézettől függetlenül mindenki elfogad, és amelyek irányadóak lesznek a döntésekben. Egyszerű mondatok legyenek. Alapértékeket fejezzenek ki. Ne legyen belőlük sok, csak 5-10 közötti. Minden döntésnél alkalmazhatóak lesznek.

Néhányat már találtam én is:

1.A józanész az irányadó. 2. Gyakorlatiasság elve. 3. Közérthetőség követelménye. 4. Az együttműködés segítése. 5. A magyar gazdaság és kultúra fejlesztése. +1.Kreativitás

Ezek a pontok afféle „checklist-ként” ellenőrző listaként működnének az ellenzéki koalíció számára, akár a kormány állításainak vagy jogszabályainak megítéléséről van szó, akár a saját mondanivalójuk megfogalmazásakor. Nem ajánlatos viszont látszatra vonzónak tűnő olyan fogalmak bevezetése mint a biztonság vagy a kontroll, mert puszta hatalomvágyat, egoizmust fejezhetnek ki. A „brexiterek” jelszava, hogy „Szerezzük vissza az ellenőrzést”, semmi másról nem szólt, mint mellőzöttség és sértődöttség puszta kifejezéséről. A biztonság fogalma is kétélű, mert ha egy nagy kocsiban ülök, az baleset esetén az én biztonságomat segíti, másokét viszont csökkenteni fogja. Ugyanígy nem ajánlom az olyan elvont fogalomnak mint a szabadságnak a sűrű használatát, mert eltérő hátterű emberek számára nem ugyanaz a jelentése. (Valójában senki nem érti az olyan fogalmaink mélységét, mint a hatalom vagy a szabadság.)

1.A józanész az irányadó.

Például a családpolitika megítélésekor is használható szempont. A józanész azt mondja, hogy a családokat támogassuk a jövőnk érdekében, hozzátéve, hogy ésszerű határokon belül. Az is ember, akinek jelenleg nincsen hagyományos értelemben vett családja, ő sem lehet másodrendű állampolgár. Sokan vannak olyanok is, akik valamiért nem fogják tudni igénybe venni a kedvezményeket: a jövedelmük alacsony, esetleg jövedelmi csapdában élnek (pl. olyan ingatlanban, amit nem tudnak eladni és a bank sem ad rá hitelt), nem kétszülős családban nevelkednek, esetleg nevelőszülőknél stb. Ezen kívül a józanész diktálja azt is, hogy privát úszómedencék fűtésére ne vonatkozzon rezsicsökkentés, tehát legyen az állami támogatásnak is egy határa.

2.A gyakorlatiasság elve.

Ez arról szól, hogy csak olyan intézkedést szabad bevezetni, ami már valahol bevált, legalább kicsiben. Így például az alapjövedelem bevezetése tudtommal még a világon sehol sem valósult meg sikeres módon. Amire nincs pozitív precedens, az a jogszabály egy kalap szamócát sem ér, így például kimutatható a bevándorlással kapcsolatos törvényeinkről, hogy egy részük valószínűleg szükségtelen, ahhoz hasonló óvintézkedés, mint mikor még a hideg vizet is megfújjuk. Viszont eza  pont arról is szólna, hogy az állampolgárt a politikusok ne akarják kísérleti nyúlnak tekinteni, voltunk már azok a kommunizmus építésekor és a rendszerváltás is egy „történelmi kísérletként” zajlott, gyakorlati szempontok figyelmen kívül hagyásával. Aki nem tud valós példát mondani bármivel kapcsolatban, annak az érvelése a levegőben lóg.

3.Közérthetőség követelménye.

Erre már szerintem ráébredtek a pártok, hogy csak akkor lesz esélyük, ha képesek úgy beszélni, hogy az a bizonyos „Mari néni” is megértse, egyszerű mondatokkal. Itt nem a mondanivaló lebutításáról van szó, hanem arról, hogy a legtöbb dolognak a lényegét egyszerű szavakkal is ki lehet fejezni. A sokféle világnézettel érkező pártok csak akkor fogják egymást is megérteni, ha lemennek az alapokhoz és világosan kommunikálnak, sallangok nélkül.

4.Az együttműködés segítése.

Az egyes országokban az állampolgárok közötti együttműködés szintje összefügg a jólétükkel és boldogságukkal, a demokrácia is ebből a célból jött létre. A jogállamiság sem annyira alapelv mint következmény, hiszen az ösztönzi az együttműködést, ha nincs olyan a társadalomban, amit egyesek megtehetnek, kettesek számára viszont tilos. Ez az elv azon alapul, hogy egy jól működő társadalomban mindenki megtalálhatja a saját helyét, ahol hasznosnak érzi magát. (Kimutathatóan az emberek közérzetében fontosabb az értelmes munka mint a fizetés szintje, a fizikai megélhetés szintjén felül.) Nem kell senkit sem vegetálásra kényszeríteni vagy hogy közmunkából éljen meg, jobban kell tudni segíteni egymást. Meredek állítás, de igaz: a modern, kapitalistának nevezett társadalmakban sem annyira a verseny, hanem az együttműködés a lényeg. (Ettől függetlenül külön pontot lehet szentelni a versenynek és a teljesítmények elismerésének is.)

5.A magyar gazdaság és kultúra segítése.

Ebbe belefér az, hogy Tokaj-hegyalja kiépülését támogassuk, de lehet, hogy a huszonharmadik présház megépítése józanésszel nézve már teljesen fölösleges, mert háromnak se tudjuk a teljes kapacitását kihasználni (ezek most hasra ütés szerű számok, de az arányokat tükrözik). Azt támogassuk, amire valóban szükség van, amitől Magyarország tényleg előre megy és nem egy helyben fog állni. A közösség egészének érdeke mindenképpen külön pontot érdemel, tehát ami a magyar gazdaságot nem segíti csak a pénzek ellopását vagy egyes lobbi érdekeket, azt már ne támogassuk.

+Kreativitás

Ez egy fontos szempont, hogy legyen benne ötlet. Az élelmiszer árplafonban például nincs semmi kreatív elem, a családtámogatási és adózási rendszerünkben sokkal inkább. Nyilván nem szabad, hogy az előző pontokba ütközzön, viszont képes legyen a választóknál érzelmi húrokat pengetni. (Pozitívokat és nem uszítókat, mint a kormány szokása.) Nem egy mechanikus, bürokratikus és elgépiesedett világban szeretnénk élni, az emberi elme egyetlen esélye a kreativitás, amit a politikától is elvárunk.

+A feladott magas labdák lecsapása se maradjon el.

Ilyen például Novák Katalin jövendő államfő nyilatkozata a szabadság és szabadosság hidegháborújáról. Mikor mondják már meg neki, hogy egy államfő nem háborúzik, mert az a tisztség egy valós „közjogi méltóság”? A japán császár vagy az angol királynő sem bátorított soha a háborúzásra. Az államfők a napi politika felett állnak és nem azonosulnak ideológiával, főleg ott ahol szimbolikus szerepet töltenek be. Nem megosztók, hanem nemzetegyesítők és igen széles látókörrel kell, hogy rendelkezzenek - ez egyébként a rendszerváltás utáni öszes magyar államfőre elmondható volt. Ha nem érti meg Novák Katalin mindezt, akkor talán mutassanak meg neki egy kínai ujgur átnevelő tábort és kérdezzék meg, hogy ez most szerinte a szabadság vagy a szabadosság esete?

Mindezzel nem azt mondom, hogy okosabb vagyok mint az ellenzék agytrösztje, csak egy olyan módszert ajánlok nekik, ami szinte minden helyzetben alkalmazható. Egyébként bárkinek ajánlom ezt a módszert, aki egy újfajta közegbe kerül, ahol sokféle emberrel kapcsolatban, számára előre nem látható helyzetekről kell majd gyorsan döntenie. Jó ha az ember előre összeszedi és leírja magának (vagy az adott csoportnak) a fő szempontjait, és kritikus helyzetekben rájuk pillant, ez a módszer nagyon segíteni fogja a kommunikáció sikerességében és a jó döntéshozásban.

Nem pontosan a fizetések és az infláció viszonyára gondolok, hogy idén mennyit fog érni félmillió forint, sokkal inkább a stabil kiszámíthatóságba vetett bizalomba és a hitünknek az elinflálódásába, hogy világ egy jobb hely lehet a mostaninál. A pénz értéke a társadalmi bizalmon alapul, a pénzünk elértéktelenedése a jövőbe vetett hitünknek a meggyengülését is mutatja. Ez most így egy szörnyű nagy általánosságnak tűnik, de kis türelem mindjárt kifejtem, hogy pontosan mire is gondolok.

Nem a hírvivő a hibás a rossz hírekért

A sajtót szokás hibáztatni ugyan a közhangulat romlásáért, holott nem több mint médium, azaz közvetítő közeg. Ha a többnyire liberálisnak mondott sajtó kelti a rossz híreket, akkor elvileg kell lennie pozitív ellenpéldáknak is, de ilyenekről nem nagyon tudunk. Létezik viszont a bulvár és létezik a lakájmédiumok vicckategóriája, és vannak olyanok is sokan, akik csak a Kossuth rádióból vagy a köztévéből tudnak tájékozódni, szegények. Vannak persze még rajtuk kívül olyanok is, akik megengedhetik maguknak a teljes tájékozatlanság luxusát, őket viszont irigylem.

Nincs közös érték?

Beszélnünk kell egy kicsit napjaink értékválságáról a közhelyek szintjén túl. Okosnál okosabb emberek fokozzák a szellemi zűrzavart, írásaikban feltűnő a közös alapértékek hiánya. Az egyik arról az alapjogáról értekezik, hogy nem oltatja be magát: mintha nem történtek volna meg a Covid-katasztrófák például Észak-Olaszországban, vagy mintha nem léteznének olyan gyerekkori kötelező védőoltások, amik járványokat tüntettek el a Föld-színéről. (Diftéria, TBC, járványos gyermekbénulás, stb.) Van aki a szólásszabadságot tartja abszolút értékűnek, és nyilvánvalóan téved, mert nem létezik egyetlen alapjog sem, ami bárminél fontosabb lenne, mindennel vissza lehet élni, az ún. emberi jogokkal is, vagy a nemzet és a család eszméjével szintúgy. Rettenetes nagy a zűrzavar, és hogy csökkenteni lehessen, még mélyebbre kell menni.

Józanész, együttműködés, és még?

Például a józanész szerintem lehetne egy közös alap, mert semmit nem ér bármilyen eszme vagy tett, amit józanésszel, bárki számára érthetően el ne lehetne magyarázni. A másik közös alap az emberek együttműködési készsége, mindenkinek meg lehet találni a helyét és szerepét a társadalomban. A mai társadalmak, a liberális demokráciák sem követik ezek közül egyik alapelvet sem. Vagy például az, hogy ne kívánd másnak azt, amit magadnak se kívánnál, viszont add másnak azt, ami te is szeretnél. Ősrégi bölcsességekről van szó, ezen a területen kellene tovább keresni olyan közös szabályokat, gyakorlati példákat is felmutatva(!), amiket mindenki elfogad, politikai nézetektől függetlenül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki mit javasolna?

A hősiesség giccses póza

Szakadjunk el attól, hogy itt hősökre lenne szükség. Ott van például a 300 című film, ami abban a formájában egy tökéletes giccs, mégis feltűnés nélkül átment. Vagy Arany János versében: „Ötszáz bizony dalolva ment, lángsírba walesi bárd”. Nem hiteles ez se sajnos, nincsenek is ilyenek manapság, a legtöbben pénzért könnyen megvehetők, és az áldozatuk se kelt különösebb érdeklődést. Ha keresünk ötszáz normális embert a közéletben, aki megőrizte a józan eszét és nem korrumpálódott akkor jó, ha találunk ötvenet, aki per pillanat nem sötét, de még az ötszáz sziklaszilárd normalitást képviselő is kevés lenne itt és most Magyarországon a közhangulat megváltoztatásához.

Az erőszak eszkalációja most a legnagyobb veszély

Van egy ősi program bennünk, ami minden problémára a megoldást az erő és hatalom növelésével akarja megtalálni, többek között a magyar kormány is ezen az úton jár. Egy olyan háborús dominó van kialakulóban Ukrajna irányából, ami továbbterjedhet kontinensünk más országaira, a Balkánra elsősorban és fokozhatja mindenfelé a szeparációs törekvéseket. Nem mondom, hogy a magyar kormány asszisztál ehhez, sokkal inkább állítom, hogy tevőlegesen részt is vesz benne, mert érdekének tartja a zűrzavarkeltést egy képzelt szörny, az ún. „globalizmus” ellenében. (A zavarosban lehet csak jól halászni.) Kérdés, hogy ha az erő csak erőből ért, akkor mi lehet a megfelelő válasz erre a kihívásra? Ilyen taktikák már régóta léteznek, nem kell feltalálni a melegvizet.

Ha Orbán győz a választáson, az EU társult tagja leszünk

Ebben teljesen biztos vagyok, hogy Orbán újabb nagy győzelme a választásokon a hatalmának további növeléséhez vezetne, ami már most is olyan szintű, hogy rendszere az EU rendszerével nem kompatibilis. Ha nem is zárnának ki minket formálisan az EU-ból, a döntéshozatalban nem vennék többé részt és de facto társult taggá fokozódnánk le. A vámhatárok továbbra is átjárhatóak maradnának, a nyilvánvaló gazdasági érdekviszonyok miatt, de például az EU támogatások egy nagy részét elvennék tőlünk.

A parasztvakításoknak nem szabad bedőlni

Választások előtt megy a nagy pénzszórás, de utána minden kormány egy kicsit kimutatja a foga fehérjét és bekeményíthet, így nálunk többek között tovább folyhat a kultúrharc a „rendszeridegen” állampolgári csoportok karanténba kényszerítése és anyagi ellehetetlenítése céljával. Még a család eszméjét is túlzásba lehet vinni és le lehet járatni, hiszen ez csak egyike azon közösségeknek (bár sokak számára talán a legfontosabb), ahol életünket leéljük. A családi háttér okozta nagy különbségeket a kormány sajnálatos módon nem törekszik kompenzálni, sőt még fel is erősíti. Utána meg csodálkozunk, hogy mért nincsenek szakemberek vagy egyáltalán tehetséges, jól képezhető emberek megfelelő számban.

A sziklaszilárd ellenállás receptje

Politikától függetlenül is érvényes, hogy a különféle erőszakos hülyítéseknek csak fal állhatja az útját, amiről az erőszak lepattan, zavarba jön és elbizonytalanodik. Az ellenfelet hitében kell elbizonytalanítani azzal, hogy nincs ránk semmiféle hatással. A visszacsapás sosem jó taktika, mert az pontosan az erőszak terepe. Nagyon szilárd alapelvekre van szükség, és nem belevonódni a paleolit vagy annál régebbi eredetű indulatoskodásba. Például hagyjuk a mesét, hogy a magyar egy hősi múltra visszatekintő harcos nép (mindegyik ilyen volt egykor, de nem szokás dicsekedni vele), legyünk már egy kicsit komolyabb emberek. Ugyanígy nem szabad foglalkozni a „globalizmus vadhajtásaival” azzal, hogy a gyerekes amerikaiak már megint milyen hülyeségeket találtak ki maguknak, ez megint csak egyfajta rágógumi. Ugyanolyan ország vagyunk mint a  többi, van aminben egy kicsit jobb, van amiben rosszabb. A környezetvédelmi problémáink például államhatárokon túlnyúlnak, nem harciaskodással, hanem együttműködéssel lehet rajtuk javítani, helyi szinten csak alkalmazkodni lehet hozzájuk.

Én meg elvileg a demokrácia védelmében (ami nem olyan, hogy bárki szabadon meghatározhatja, hogy szerinte mit is takar, hanem nagyon jól megfogható és mérhető dolog), megírtam már 500 cikket, amik jól vagy kevésbé jól sikerültek. Azt lenne jó látni, hogy alapértékek mentén egybecsengő cikkeket tudnánk írni, nem egymást marnánk, mert különben a hatalom megoszt minket és uralkodik rajtunk, és közben röhög a markába.

A magyar sportolóknak nem csak ellenfelei, hanem ellenségei is nyilvánvalóan kell, hogy legyenek, hiszen a kiemelt támogatottságú látványsportágaink (főként labdarúgást és kézilabdát értve ez alatt) feltűnő eredménytelensége másként nem magyarázható. Kik lehetnek ők?

1.A magyar szurkolók???

A saját rendezésű kézilabda Európa-bajnokságon történt blamázst lehetetlen kimagyarázni, az újabb és újabb próbálkozások egyre szánalmasabbak. Itt felmerült magyarázatként az is meglepő módon, hogy a magyar játékosokra plusz terhet rakott a hazai pálya, nem szoktak hozzá a sok ezres közönség előtti tétmérkőzések hangulatához. Az ellenfeleket pedig mintha feldobná, ha őket pfújolná a közönség… Igazából nem tűnik valami hihetőnek, főleg mivel nem gyerekekről van szó elvileg, hanem kőkemény profikról. Vagy legalábbis azok lennének, mert többször előfordult, hogy miközben örült a magyar játékos a góljának, az ellenfél már leindította és ott volt a hálónkban a labda. A tények azok tények: a három csoportbeli ellenfél közül csak az erősen tartalékos portugálokat sikerült legyőzni az utolsó másodpercekben szerzett góllal, a csoportból továbbjutott izlandiakat és a hollandokat pedig kenterbe verik félgőzzel is a világ elithez tartozó dánok és franciák. Ja, így kell emelt fővel búcsúzni, most elmondhatjuk, hogy a szerencse nem állt mellénk, de legalább elkerültük a későbbi kínos zakókat.

A magyar fociválogatott esetében érdekes azt is megnézni, hogy amikor támogatta a közönsége, mennyivel ért el jobb eredményeket, mint idegenben játszott? Elárulom: semennyivel. Az EB-n a portugálok ellen telt ház előtt 0:3 majd a félgőzzel játszó franciák ellen 1:1, viszont idegenben a kicsit széteső németek ellen bravúros 2:2. A selejtezőkön közönség előtt az angolokkal szemben 0:4, ez esetben csak annyi történt, hogy a fiúk elhitték magukról egy pár percig, hogy jobban tudnak focizni mint az angol csapat és feladták a sündisznóállást. Idegenben viszont az angolok ellen 1:1 és a lengyelek legyőzése 2:1 arányban, mindez arra utal, hogy ezt a fajta fegyelmezett védekezésre épülő kontrát, ami a mi fő erősségünk, a közönség szurkolása nem nagyon befolyásolja. (Az albánok persze ellen nyilván nem lett volna értelme egy ilyen harcmodornak, de a B-taktika a közönségtől függetlenül nem működött, két alkalommal 1:0 oda. Zárt kapuk mögött a lengyelek ellen legalább egy harcos 3:3-as döntetlenre futotta.)

2.Sportújságírók?

A sportújságírók dolga, hogy nagy csinnadrattával felfokozzák az elvárásokat, a realitásokat mellőzve. (Nem írhatják le, hogy középszerű csapataink vannak, ne várjunk tőlük semmit.) Ez még idáig rendben van, ami viszont nekem nagyon nem tetszik, amikor fiatal játékosokat sztárolunk. Egy 22 éves játékost mint Schäfer András nem szabad megválasztani az év játékosának, mert a fejébe szállhat a dicsőség. (Egyébként nem is volt reális.) Ott van Zsóri Dániel, akit 19 évesen Puskás díjra jelöltek és meg is kapta (nem reális, mert ugyanazt a gólt mindegy, hogy milyen ligából lövi az ember), azóta sérülések hátráltatják a karrierjét. A jelenlegi legnagyobb tehetségünk Szoboszlai Dominik pályafutását is a túlságosan nagy sztárolás zavarja a legjobban, legalábbis mióta a neve felkapott lett, azóta mintha halványabb teljesítményt nyújtana.

3.A közvélemény?

 A közvélemény is kicsit ludas ebben, például amikor tavaly Dárdai Palkót választották az év játékosának a Herthánál, viszont mindenki tudta, hogy csak édesapjának köszönhetően került klubhoz (ami egyébként etikai összeférhetőségi kérdést is felvet). A  szurkolók a „magyar csapattól” mindig sokat várnak ugyan, de nem lehet jó a csapat, ha nincsenek mögötte MEGBÍZHATÓAN jó egyéni teljesítmények.

4.Edzők?

Felmerül, hogy az edzők hátráltatják a legjobban az eredményességet. Köztudott, hogy a futballakadémiákból kikerülők a magyar NB II-ben válnak csak be, az élvonalunkat szerb, ukrán és egyéb légiósokkal töltik fel, az utánpótlás nevelésünk teljesen rossz. Az úszók körében a lelki terror és a testi fenyítés bevett praktikának számított, bár azt nem gondolom, világszínvonalú teljesítményekhez ilyen módszerekre lett volna szükség. Az edzőink nem mindig a legkorszerűbb módszerekkel dolgoznak, viszont a motivációik már a következő ponthoz tartoznak.

5.Korrupt finanszírozás?

Ez a pont nem kérdőjeles, hanem teljesen egyértelmű: a sport terén jártas újságírók is leírják, hogyan lehet demotiváló az egyre több sportba betolt állami pénz. Valami olyasmi kép rajzolódik ki, hogy „nem kell törtünk magunkat, a jó pénzünk meglesz”, ami lehet akár egy olimpiai életjáradék vagy többmilliós havi fizetés. Mindenesetre a magyar sportba betolt sokmilliárdos összegeknek nem hogy zéró lenne a hozama, hanem nettó veszteséget okoznak az adófizetőknek. Ez már régebben is így volt, hiszen szakállas viccnek számít, hogy amikor az újságíró megkérdezi az edzőt, hogy „Mondja, mért beteg a magyar futball (vagy a magyar kézilabda és egyéb látványsportok)?” „-Uram, elmondom szívesen, ha fizet nekem félmilliót.” „-Köszönöm, de nem szükséges, most már én is tudom.” A korrupciós helyzet a sportban a jelenlegi kormány alatt nem javult ugyan, viszont tovább romlott.

6.A bírók?

Bírózás akkor megy, ha éppen velünk szemben részrehajlóak vagy a mi kárunkra tévednek. Még sosem volt olyan, hogy nyertünk ugyan, de elismerjük, hogy a bírói tévedések döntöttek a mi javunkra (vagy esetleg az ellenfél gyenge formájának köszönhettük). Győztes csapatról nem szoktuk leszedni a keresztvizet, tehát ha az utolsó percben gólt kapunk, akkor a bírók meg a pálya meg a gyenge forma és hasonlók, de ha nekünk sikerül betalálni, akkor a srácok hősök és mindent megérdemelnek. (Ez már megint a sportújságírás gyenge színvonala.)

7.Saját mentalitásuk?

A fentiekben leírtak alapján afelé tendálok, hogy a magyar játékos legnagyobb ellensége önmaga, a saját elbizakodottsága, kényelmessége, a középszerrel való megelégedettsége. Itt meg kell azt is említeni, hogy más országokban sokak számára egy kitörési pont, felemelkedési lehetőség a sportkarrier egy alsó középosztálybeli életszínvonalról (emiatt is jöhet annyi sok jó játékos például a Balkánról vagy Európán kívüli bevándorlóktól). Nálunk a tehetséggondozásnál az eleve helyzeti előnyben levő családok gyerekeit karolják fel, és elkallódnak a hátrányos helyzetből vagy periférián élő srácok. Így a verseny a sportban (is!) beszűkültté válik nálunk , jól láthatóan belterjes világról van szó, ami nem hozza ki annyira a teljesítményeket.

Ezeket a dolgokat persze a sport berkein belül mindenki tudja, csak senki nem meri nyíltan leírni, mert nem érdeke, sőt a megélhetésébe kerülhet az igazság kimondása.

Az egyes élelmiszerek árplafonjáról szóló törvény első látásra életidegen (fejtegettem én magam is nemrég), de az is lehet, hogy ez a feladott "magas labda" nagyon is rafinált célt takar. Ugyanis különösen alkalmas lehet arra, hogy megint megbüntessenek olyan kereskedelmi láncokat, amelyek ha megfeszülnek, akkor sem fogják tudni betartani az árplafonhoz tartozó élelmiszerek folyamatos készleten tartását.

A törvény nyilvánvalóan nem a mai magyar viszonyokra, hanem talán Albániára kalibrált, ha nem akarunk ennél távolabbi példákat keresni. Ugyanis a magyar emberek már elenyésző kivétellel nem aprópénzre mennek, épp azért keltett a törvény derültséget, mert a magyar pógár nem fog még egy ezresért se „lehajolni”, mára ez is már aprópénzzé vált. Ezzel szemben nagyon alkalmas a törvény arra, hogy tovább nyírja a kormány által kiszemelt cégeket és igen, a bizonyos típusú vállalatok, szervezetek és társadalmi csoportok elleni folyamatos „osztályharc”, ez a fajta politika nagyon is a rendszer lényegét képezi.

Először is érdemes a költség és idő közgazdaságtani ekvivalenciájáról pár szót váltani. Ez a közgazdasági alaptörvény annyira erős, hogy még az állatvilágban is érvényesül, például a bikák egymás közötti harca meddig tarthat és mennyire sebesíthetik meg egymást, vagy a majmok mikor mennyi kurkászással „fizetnek” egymásnak. A vásárláskor is kimutatható, hogy azok is, akik nem tudnak jól számolni, tudat alatt mégis nagyon jól mérhetően kezelik, hogy a költség ill. pénzmegtakarítás számukra mennyi időt ér meg. Ez még azok esetében is így van, akiknek elvileg nagyon sok a szabadidejük, mert például egy nyugdíjas sem tud sokáig sorba állni, talán mert megfájdul a lába, vagy mert neki is vannak elintézni való kisebb dolgai bőven.

Az élelmiszerboltokban tudomásul vesszük, hogy a hűtőpultról való önkiszolgálással mindenki nyer, mert ha nem is kapja meg a kívánt akciós terméket, akkor is másodpercek alatt talál magának valami hasonlót, a célnak szintén megfelelőt. Az idő-pénz ekvivalencia olyan egyszerű dolgoknál is érvényesül mint a bevásárlás, hiszen manapság szinte mindenkinek nagyon sok elintézni való dolga van. Azokban az üzletekben viszont, ahol nincs önkiszolgálás hűtőpultról, ott a friss áruk forgása jóval lassabb, emiatt kevesebbet fognak eladni, ráadásul nagyobb költséggel, hiszen amíg leszeletelik az árut, lemérik és beárazzák az percekig is eltarthat. Azt a fajta követelményt, hogy mindig legyen elég áru a pultokon (csirkemell és sertéscomb, na meg olcsó csirkefarhát), az alacsony árszintekkel dolgozó kereskedelmi láncok nyilvánvalóan nem fogják tudni betartani, hiszen mindig lesznek időszakok, amikor éppen elfogynak bizonyos, akár „a magyar kormány akciója” feliratú húsféleségek is. Ez persze a kormány számára nagyon jól jön, mert ott üti és vágja ezeket az üzleteket ahol csak éri, az adózáson keresztül, élelmiszer felügyeleti (semmire se jó rejtett adó) díjjal, közeli lejáratú termékek beszolgáltatási kötelezettségével, velük szemben viszont támogatásokat nyújtva a nem túl gazdaságosan működő haveri élelmiszerláncoknak. A cél nyilvánvalóan az, hogy utóbbiak fokozatosan átvegyék az előbbiek helyét, időnként jönnek is a kormánypárt közismert „tesztelőemberei”, akik a kimondatlan célt ki is mondják, figyelve jól a közvélemény reakcióját.

Azt mindenki tudja, hogy a haveri cégeket senki nem fogja ellenőrizni betartják-e a szabályt, velük szemben viszont a „nagyok” hatalmas büntetési tételekre számíthatnak a legapróbb hibák esetén is. Így szokott ez lenni minálunk. Bármelyik szolgáltató szektorban, aminek működtetése kívülről nézve faék egyszerűségűnek tűnik, lehet az kereskedelem, internetes szolgáltatás, TV-csatorna, bank vagy bármi, a jól működő és nem haveri (netán külföldi) tulajdonban levő cégekre igyekeznek szigorú, majdnem betarthatatlan vagy be sem tartható szabályokat hozni, a versenyhivatal pedig árgus szemmel figyeli, hogy mibe köthet bele és mi alapján szabjon ki milliárdos büntetéseket. A cél az, hogy előbb-utóbb ezek a cégek feladják és a haverok olcsón felvásárolják őket, a Bige-ügy is nyilvánvalóan erről szól. Amiért nem tiltakozik senki, annak az egyik oka, hogy az átlagembert különösebben nem izgatja a dolog, amíg nem észleli a szolgáltatás romlásának minőségét (legyen az vízmű, internet szolgáltatás vagy élelmiszerbolt színvonala), és csak akkor fog tiltakozni, amikor már késő lesz, mert csak a „haverok” versenyeznek egymással a pályán (vagy jó esetben legalább mímelik a versenyt). A megtámadott cégek sem tiltakoznak, mert nagyon jól tudják, hogy a bírság egyfajta különadó és inkább megpróbálnak még tovább evickélni, nem akarják még jobban kihúzni a gyufát. Megtámadni mindig azt lehet, ahol van egy jól működő rendszer, ami eléggé jó szolgáltatási színvonalat biztosít és a nagy volumen miatt sok nyereség képződik, ezt vámolja időnként a kormány (pontosabban az általa irányított szervezetek).

A jogállamiságról a kormányunk egyszer azt mondja, hogy nem tudja mit is jelent, máskor pedig hogy jobban betartja másoknál, én mondjuk ezt ellentmondásnak tartom és egyiket sem hiszem el. Amiatt még nem is ítélném el a kormánypolitikát, hogy a „hazai pályán” időnkét cinkelt lapokkal játszik, viszont azért már igen, amiért a játék közben folyamatosan változtatja a szabályokat a lapjárástól függően. Ez a látszat-jogállamiság esete, amikor hoz egy értelmetlenül kemény szabályt, de egyesekkel szemben elnéző, a ketteseket viszont szigorúan ellenőrzi és józanésszel nézve indokolatlanul nagy büntetéseket szab ki rájuk. Való igaz, elismerem, hogy ígéretüket betartva ezek a fajta megszorítások tényleg nem a „zembereket”, hanem a cégeket érintik, de elkerülhetetlenül a „keményen dolgozó kisember” is megissza majd ennek a levét.

A pandémia nyomán az ellátási láncban bekövetkezett zavarok megdrágították a legtöbb nyersanyag árát, az energiahordozókkal egyetemben. Mindez gazdaságosabbá teheti egyes alapanyagok újrahasznosítását, amely energiaigénye általában jóval alacsonyabb, mint az elsődleges forrásból történő gyártás. Arról nem is beszélve, hogy ezáltal a környezetünk terhelését is nagyban csökkenthetjük. Tovább menve ezen a vonalon, amit régebben szemétnek gondoltunk és hulladéklerakókban helyeztünk el (ún. landfill), még azokból is értékes anyagok bányászhatóak ki, elsősorban különféle fémek.

Az jól látszik, hogy Európa mint fosszilis energiahordozókban és nyersanyagokban szegénynek mondható emellett sűrűn lakott kontinens lévén, a visszaforgatásban sokkal előrébb tart mint az USA, de közben már a Kína is „rálépett a gázra” e téren, mert ők sem tudják már kezelni a növekvő szeméthegyeket.

Azok a régebbi félelmek, hogy mi például egy szemétlerakó ország leszünk, jelenleg megalapozatlannak tűnnek, másrészt viszont az EU-n belül újrahasznosítás terén majdnem minden listának a végén kullogunk. Ez az állampolgárok és a cégek egyértelmű felelőtlen viselkedése mellett arra is rámutat, hogy környezetvédelem nálunk mindig is eléggé egy marginális, más prioritások mögött háttérbe szorított terület volt.

A papír újrahasznosítása még jónak mondható

Valahogy a papír elég nagy térfogatú és úgy látszik, könnyebben hozzá tudunk szokni a szelektív gyűjtéséhez. (A „lebutított” szelektív kék kukák ötlete, amikbe papír, műanyag és alumínium egyaránt rakható, számomra per pillanat jobbnak tűnik a hulladékszigeteknél.) Ahány statisztikát néztem, annyiféle az adat, de az EU átlagában 74% körüli és nálunk is 70% körüli lehet a papír újrahasznosítása. Egyrészt csomagolásra a papír ajánlott leginkább mint a leginkább környezetbarát, a természetben jól lebomló anyag (kivéve persze, ha műanyagot is kevernek hozzá). Másrészt a cél az erdősítettség és a fák állományának növelése, hiszen például az építkezésekhez mindig fogunk használni faanyagokat, viszont csomagoláshoz, újságokhoz és dokumentumokhoz nem szükséges a nagy tisztaságú farost. Sőt a hulladékpapír mellett a búzaszalma használata lehet a jövő útja a papírgyártásban. Törekedni kell a papírmentes irodákra és az elektronikus dokumentumkezelésre, viszont a csomagolásban a papír sok esetben ki tudja váltani a műanyagot, például nejlonzacskók helyett vannak különféle papírtasakok.

Az üveg nem környezetbarát

Sőt, akár veszélyes hulladéknak lehetne nyilvánítani, hiszen inert anyagról lévén szó, a lebomlási ideje mintegy egy millió év és balesetveszélyt is jelent emberre, állatra egyaránt. EU szinten már 78% az újrafelhasználása, nálunk viszont gyalázatos módon 30% alatti. A betétdíj nem tudom, hogy mennyire jó ösztönző erő, vagy menjünk inkább a hulladékszigetek irányába, a nagy tételt jelentő befőttesüvegek gyűjtését is beleértve. A sörösüvegek helyett szerintem jó alternatíva az alumínium doboz, mert kisebb a súlya és összepréselhetősége miatt könnyebben gyűjthető és szállítható.

A műanyagok sem azok

A műanyag csomagolóanyagok gyűjtését egyes országok már elég jól megoldották, a szlovénoknál például ez 60% nálunk viszont csak 30. Attól tartok, hogy nálunk még nagyon sokan eltüzelik a kazánban, ami éppúgy ártalmas a saját családjukra mint a szomszédságra. A műanyagokkal fő gond, hogy nagyon sokféle van belőlük, például autólökhárító hegyek várnak feldolgozásra egyes telepeken, ha egyáltalán megoldható az ismeretlen összetételű alkatrészek újrahasznosítása. Ma már minden termék esetében a gyártónak és a beszállítóknak is regisztrálniuk kell az összes műanyag vagy fém komponens pontos összetételét (a gyártás helyével együtt), jelöléseket is kell rakni egyes alkatrészekre, elvileg tehát évtizedek múlva is tudni fogjuk, hogy az adott hulladék mit tartalmaz.

Az alumínium visszanyerése jól megoldható

Ennek a fémnek az előnye, hogy 660 fokon olvad és az oxid nem porózus szerkezetű, emiatt sokkal kisebb a visszaforgatás költsége mint az újragyártásé, a fém közel 90%-át újrahasznosítják. (A minőség nyilván nem ugyanaz, de autóalkatrészhez és sörös dobozhoz ugyanolyan jó lesz.) A németeknél a sörös dobozok 99%-át már visszagyűjtik, nálunk viszont csak 38%-át. Az elektromos autók gyártásához több alumíniumot használnak mint a belső-égésűhöz, és ha ez újra feldolgozott fémből történik, akkor jelentős környezetvédelmi előnyt jelent, hogy a vassal összehasonlítva nem 1538 fokon olvad, kohó helyett csak kemencét igényel, a megmunkálása könnyebben megvalósítható.

A különféle fémek egyre fontosabbá válnak

A vas és a réz visszagyűjtése is egyre fontosabbá vált az utóbbi időben, a ritkaföldfémek, mint például a magnézium vagy a lítium pedig az elektronikai használat miatt hasonló stratégiai jelentőségre tettek szert, mint a földgáz vagy a kőolaj. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb ritkaföldfémet a „fekete doboz” Kínában bányásszák. A most veszélyes anyagként kezelt ún. elektronikai hulladék is nem sokára értékessé válhat, csak az újrafeldolgozási technológiákat kell még hozzá fejleszteni.

Az általunk elásott és előző generációk által ránk hagyott hulladékhegyek nagy valószínűséggel egy nap értékessé válhatnak annyira, hogy különféle fémeket fogunk bányászni belőlük. Ez egyébként egy globális civilizációs összeomlás utáni helyreállítás egyik lehetséges forgatókönyve is lehetne, amikor a fémgyártás a hulladékhegyekből történhetne, faszén felhasználásával.

A szerves háztartási hulladék komposztálásáról, talajjavításra való használatáról még nem is beszéltünk, ebben szinte minden ország rosszul áll, 10% körüli arányról beszélhetünk. Nem beszélve arról, hogy az összes anyagfelhasználáson belül csak 13%-ot, más forrás szerint 25%-ot ér még csak el az újrahasznosított alapanyag.

Az élelmiszer termelése olyan terület, amiben egyik ország sem szeretné teljesen az önellátás lehetőségét. Némileg ehhez lehet hasonlítható a közeljövőben a nyersanyag ellátottság kérdése, esetleges nemzetközi konfliktusok elvághatják a jelenlegi fő beszerzési forrásokat. A technológiák léteznek már és egyre fejlődnek a kiszolgáltatottság csökkentése irányában, habár ezen a téren a nemzetállami keretnél alighanem bővebb térben kell gondolkodni, legalább EU-s szinten, sőt az EU perifériáját képező országokkal folyó munkamegosztást is beleértve.